{536.} 3. A Thália Társaság (1904–1908)

FEJEZETEK

JEGYZETEK

„1903 őszén jómagam Bánóczi László és Lukács György kíséretében felkerestem Hevesi Sándort, aki akkoriban kezdett a Nemzeti Színháznál rendezősködni. Megbeszéltük, hogy a külföldi színházak mintájára modern kísérleti színpadot létesítünk Budapesten, és ezen a színpadon a nagy színházak műsorán nem szereplő darabokat hozunk színre, új, itt ismeretlen irodalmi értékeket viszünk a magyar közönség elé. Egyúttal friss színészi erőket juttatunk szóhoz, akikkel a megkövesedett sablon, a konvenciók helyett új színjátszó stílust teremtünk meg” – foglalta össze tárgyszerűen Benedek Marcell 1934-ben a Thália Társaság programját és első lépéseit.1 Az emlékezésben említett fiatalemberek lelkesedéséhez az is hozzájárult, hogy körülöttük már kibontakozóban voltak a modern művészeti mozgalmak, az új társadalomfelfogás és tudományosság fórumaként 1900-ban megalapították a Huszadik Század című folyóiratot, 1901-ben megalakult a Társadalomtudományi Társaság. Lyka Károly szerkesztésében 1902-től megjelent a Művészet című folyóirat, Nagybánya festői hét éve rendszeresen kiállítottak a fővárosban, és 1901 óta már létezett a szolnoki művésztelep.

1903-ban, amikor a Thália Társaság létrehozásának gondolata először felmerült, Budapest belső területén öt olyan, nagy állami, illetve magánszínház működött, amelyek műsorával és játékstílusával szemben újdonságként hatott a friss stílust hozó, az intézményrendszertől függetlenül működő, nem az általános közönségízlést szolgáló kis színház. Az öt színház közül a Magyar Színház és a Népszínház elsősorban operetteket játszott, és az 1903-ban alapított Király Színház is operettműsorral kívánta kitölteni játékrendjét. A Vígszínház vígjátékait és társadalmi drámáit – amelyek legtöbb esetben az európai másodvonal dramaturgiai fogásokat szinte tökéletesen ismerő és százszázalékos hatásfokkal kezelő szerzőinek tollából származtak – már természetes játékmodorral adták elő. A Nemzeti Színház színjátszóstílusa ragaszkodott a legjobban a konvencionális gesztusrendszeren alapuló, a drámai szöveget szavaló játékmodorhoz. A Nemzeti repertoárján a 19. század utolsó két évtizedében már felbukkantak azok a szerzők is, akiknek művei alkotják majd a Thália Társaság műsorának gerincét: Henrik Ibsen, Gerhart Hauptmann, Henry Becque. A Nemzeti Színházban – az 1899-ben bemutatott Nóra kivételével – {537.} alig keltettek figyelmet ezek a színművek, néhány előadás után lekerültek a játékrendről. A Nemzeti Henrik Ibsen, Gerhart Hauptmann és Henry Becque darabjait műsorpolitikai ötletekként vette elő, hiszen a színház vezetősége nem törekedett a kortárs drámairodalom koncepciózus bemutatására. Ezek a szerzők a magánszínházak műsorán is ötletszerűen bukkantak fel: Henrik Ibsen Kis Eyolf című művét 1899-ben a Vígszínház, Gerhart Hauptmann Hanneléjét 1897-ben a Magyar Színház, Hermann Heijermans Gettó című drámáját 1903-ban a Király Színház mutatta be.

A Thália Társaság szervezeti felépítésében is különbözött a magyarországi színházi struktúrától – a berlini Freie Bühne működésére emlékeztető formával kísérletezett. A Freie Bühne is színházi egyesület volt; előadásait csak tagjai látogathatták. Így sikerült megkerülniük a cenzúrát, s működésüknek ez a módja viszonylagos pénzügyi függetlenséget biztosított számukra. Otto Brahm szabad színpadának viszont nem volt állandó társulata; a bemutatókhoz a berlini színházakból szerződtettek színészeket.

A működéséhez szükséges összeg egy részét a Thália Társaság a rendes, a pártoló és az alapító tagok tagdíjaiból és adományokból akarta biztosítani. Mivel a társaság előadásai nyilvánosak voltak, a bemutatók költségeinek fedezéséhez a színházi esték bevételei is hozzájárultak. A Thália munkájának eredményét nemcsak a szűk körű egyesület tagjainak akarta bemutatni, minden érdeklődőt szívesen látott nyilvános budapesti premierjein.

A féléves toborzás során megnyert tagjelöltek 1904. január 24-én a társaság alakuló ülésén összegyűltek, és elfogadták az alapszabály tervezetét. Közfelkiáltással Bánóczi Lászlót választották meg a társaság ideiglenes elnökévé, így a Thália adminisztratív-szervezési ügyeivel ettől kezdve az alig 19 éves fiatalember foglalkozott. Bánóczi, akinek elnökségét az 1904. március 27-én tartott közgyűlés is megerősítette, a Thália megszűnéséig a társaság vezetője maradt. Az első választmányban Lukács György és Benedek Marcell baráti körének tagjai mellett a század első évtizedének fiatal értelmisége jutott jelentős feladathoz. A Thália történetét bemutató dokumentumokon olyan személyiségek neve szerepel, akik az 1910-es években és a két világháború között fontos szerepet játszottak a magyar és a nemzetközi művészeti, tudományos vagy politikai életben: Bauer Herbert (Balázs Béla), ifjabb Hegedűs Sándor, Hóman Bálint, Kodály Zoltán, Márkus László, Szilágyi Sándor, Jaschik Álmos, Lengyel Laura, ifjabb Ábrányi Emil.

{538.} A választmány saját kebeléből alakította meg a művészi bizottságot – tagjai: Lukács György, Benedek Marcell és Bánóczi László –, melynek hatásköre felölelte a társaság művészi irányításának részletkérdéseit az előadásra szánt darabok kiválasztásától az idegen színművek fordíttatásának megszervezésén, a szerepek kiosztásán át a játszóhely megszerzéséig és az előadások körüli szervezési feladatokig. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház fiatal rendezője, 1903 őszétől 1907 áprilisáig vett részt a Thália munkájában, és a művészi bizottsággal együttműködve a társaság negyedik művészeti irányítója, „színházi szakembere” lett. Ezt a címet azért találták ki számára, hogy a Nemzeti Színház vezetőségének kifogásait kivédjék, és megfelelő keretet adjanak rendezői tevékenységének. Hevesi volt a Thália Társaság egyetlen olyan tagja, akit szerződés kötött valamelyik budapesti színházhoz. Hevesi mellé az első közgyűlés második színművészeti szakembernek Moly Tamást választotta meg.

Összhangban az előzetesen felvázolt művészeti-esztétikai koncepcióval – friss, ismeretlen kortárs művek előadása színészi rutintól nem befolyásolt művészekkel – a társaság célkitűzését alapszabályának harmadik pontja így fogalmazta meg: „a Társaság céljának megfelelően az előadásokat saját erőivel és eszközeivel rendezi, minél fogva azokban hivatásos, illetve szerződésben lévő színművészek részt nem vehetnek”.2 Az 1904. április 25-én megtartott színészmeghallgatáson kiválogatták azokat a fiatalokat, akik az első előadásokon szerepeltek. A Thália társulatában mindvégig műkedvelőket – Bálint Lajos, Balogh Vilma, Bánóczi Dezső, Dajbukát Ilona, Forró Pál, Kürthy György, Olasz Pál – és friss diplomás színészeket – Báthory Gizella, Batizfalvy Elza, Déry Gizella, Dobi Ferenc, Doktor János, Forgács Rózsi, Forrai Róza, Garas Márton, Gellért Lajos, Herczeg Jenő, Huszár Károly, Judik Etel, Kelemen Mária, Kürti József, Moly Margit, Sándor Miklós, Somlár Zsigmond, Somlay Artúr, Szabados Gizella, Tarján Aladár, Törzs Jenő, Vámos Hugó és Verő Margit – találunk. A társaság művészi bizottsága és színművészeti szakembere közösen válogatta ki a társulatot és alakította ki a műsortervet.

Hevesi a bemutatkozó estére változatos és programadó műsort akart, hiszen a társaság irodalmi programja szorosan kapcsolódott a színházi stíluskísérletekhez. A kortársak – Arthur Schnitzler, August Strindberg, Gerhart Hauptmann, Anton Pavlovics Csehov, George Bernard Shaw, Octave Mirbeau, Roberto Bracco és Maurice Maeterlinck – mellett néhány klasszikus neve is szóba került: Pierre Carlet de {539.} Chamblain de Marivaux (Az őszinték), Heinrich von Kleist (Az eltört korsó), Csokonai Vitéz Mihály (Tempefői). A bemutatkozó estén – állandó játszóhely és megfelelő méretű, felszereltségű és akusztikájú színpad hiányában – a társaság nem vállalkozhatott arra, hogy olyan művet vigyen színre, amely irodalmi és színházi programját egyaránt reprezentálja. Ezért vetették el a már 1904 nyarán a Hevesi, Bánóczi, Lukács és Benedek által kiválasztott darabok közül Maurice Maeterlinck művét, A hívatlan vendéget, pedig ekkor a Thália vezetői bemutatkozó játszóhelyként még az Uránia Színházra vagy a Várszínházra gondoltak. Végül négy egyfelvonásos, a polgári színjáték négy jellegzetes alkotása került színre. A testvérek című Goethe-mű a rokokó kedves-víg játékai közül való. Edward Brandes Egy látogatás című darabja – a Nóra-történet változata – a polgári morál kritikája volt. Georges Courteline A rendőrfőnök jó fiú című szatírája az igazságszolgáltatás közönyéről és felelőtlenségéről szólt. Paul Mongré Becsületének orvosa című színjátéka pedig egy párbajügy fonákságait mutatta be. A négy mű négy különböző hangulat érzékeltetését és széles színészi eszköztár alkalmazását kívánta a fellépőktől.

Hevesi Sándor – író, műfordító, rendező, kritikus. A Thália Társaság „színházi szakembere”. 1911.

A Thália Társaság bemutatkozó előadására – hosszú tervezgetés után – 1904. november 25-én a Fővárosi Lövölde Rottenbiller utca 37. szám alatti dísztermében került sor. A bemutatkozó este kritikái elsősorban a fiatal színészek eszköztáráról számoltak be, annak gazdagságát, lehetőségeit és gyengeségeit emelték ki: „Az egyes főszereplők tudásának és sokoldalúságának próbakövéül szolgált, hogy több darabban mutatkoztak be. Így Kürti József úr a Testvérek titkon égő Wilhelmjét s a Brandes-darab szerencsétlen férjének szerepét játszotta. Az első műben bizony a Nemzeti Színház harmadrangú »vieux jeu«-jeire emlékeztetett, különösen a szenvedély nyilvánításaiban. Mint Jens Neergard már sokkal közvetlenebb volt a családi boldogság verőfényében éppúgy, mint akkor, amikor a látogatás feldúlta fészkét.”3

{540.} A Thália Társaság tervei között szerepelt, hogy a színre került művek szövegét kiadja, de a Thália Esték című könyvsorozatban a legelső színházi est műsorán kívül csak August Strindberg Az apa című drámája jelent meg. A bemutatkozó este bevételéből pályázatot hirdettek magyar egyfelvonásos színműre. A pályázatra beérkezett színművek közül csupán egyetlenegyet találtak – átdolgozás után – előadhatónak. Mende Béla A kapocs című művét a Thália együttese 1905. december 17-én vitte színre. Új magyar drámaírók egyébként sem igen adtak előadhatónak ítélt darabot. Mégis akadt egy felfedezett: 1907. március 3-án a Thália játszotta el először Lengyel Menyhért A nagy fejedelem című drámáját.

A Rottenbiller utcai első fellépést csak 1905. március 12-én követte újabb. A két est közötti három és fél hónapban a játszóhelyért folyt a küzdelem. Próbatermül és egyesületi üléstermül Lukács József – Lukács György édesapja – igen méltányos térítésért saját bérházában ajánlott fel egy lakást. Olyan játszóhelyet viszont, ahol a társaság heti két-három alkalommal – hiszen céljai között csak időnkénti előadások szerepeltek – előadást tarthatott volna, csak nagy nehézségekkel és kemény feltételekkel sikerült találniuk. A második bemutató előtt, 1905. február 21-én Bánóczi László és Lukács György beadvánnyal fordult Budapest székesfőváros tanácsához, amelyben kérték, hogy a Thália a Várszínházban rendezhesse estjeit. A Várszínház a Nemzeti Színház és az Operaház „kamaraszínháza” volt, így a törvényhatóság az 1905-re érvényes várszínházbeli játszási engedélyt azzal a feltétellel adta meg, hogy a Tháliának minden egyes előadáshoz kérnie kell a Nemzeti Színház igazgatójának külön engedélyét is. A Várszínházban 1905 tavaszán két bemutatóra futotta. Bár a főváros törvényhatósága a Várszínházra vonatkozó játszási engedélyt 1905-re adta ki, az 1905–1906-os évad nyitó produkciója, Ibsen Solness építőmestere már nem ott került színre. Somló Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója ugyanis 1905 októberében elutasította a társaságnak a Várszínház átengedésére vonatkozó kérvényét. A Thália a Révay utca 18. szám alatt, a Folies Caprice nevű mulatóban talált helyet, s itt játszott – egészen 1907 decemberéig – vasárnap délutánonként. 1905 ősze és 1907 szeptembere között két kísérletet tettek arra, hogy megfelelő színpadhoz jussanak. Bánóczi 1907 szeptemberében a VIII. kerületi, Sándor tér 4. szám alatti Gutenberg palotában lévő színházhelyiségre kért színháznyitási engedélyt. A főváros közgyűlési határozata az engedélyt megadta, de feltételül szabta, hogy a színház {541.} megnyitásához szükséges hatósági engedélyeket a Tháliának saját költségén kell beszereznie. A Belügyminisztérium pedig a társaságot a színházhelyiség átalakítására kötelezte. Bánóczi kérte a munkálatok elvégzésére megszabott szoros határidő módosítását, azzal indokolva kérését, hogy az Intim Színház eddig is a helyiségben tartotta előadásait, s eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy a terem nem biztonságos. A belügyminiszter azonban nem méltányolta a kérést, az átalakítás költségeit pedig a társaság nem tudta megfizetni.

A Folies Caprice-ban töltött két évadban és az Intim Színház megszerzésére tett kísérletekkel párhuzamosan is próbálkoztak, hogy a Várszínházban állandó játszóhelyhez jussanak. A főváros tanácsa Bánóczinak a Várszínház átengedése tárgyában 1906 szeptemberében és 1907 decemberében benyújtott kérvényeire a játszási engedélyt mindig azzal a megkötéssel adta meg, hogy az egyes előadásokhoz a Nemzeti Színház igazgatójának előzetes engedélyére van szükség. Az 1906 őszén beadott kérelemre a polgármester válasza meg is késett: az 1906. október 25-i tanácsülés határozatát 1906. november 2-án postázták, azon a napon, amikor a Thália Társaság bemutatta Ibsen Nóráját – ismét csak a Folies Caprice színpadán. Bánóczi – utolsó kísérletként – a Zeneakadémia igazgatójától, Mihalovich Ödöntől heti három-négy előadásra kérte az intézet kistermét, de kérelmét Mihalovich elutasította.

Amikor a Zeneakadémia elutasító válasza megérkezett, a Thália túl volt már 1908 elején tett vidéki körútján. A budapesti játszóhelyekről kiszorult együttes január végétől március végéig, alig egy-két napos szünetekkel tizenkét helységben – Nyíregyháza, Eger, Nagybecskerek, Szeged, Szabadka, Pancsova, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Veszprém, Szombathely, Csáktornya, Pécs – negyvenhat előadást tartott. 1908 őszén a társulat visszatért a fővárosba. Játszóhelyet – az akkor már Népszínpad néven ismert – Rottenbiller utcai színházteremben találtak, ahol 1904 őszén első előadásaikat megtartották. Sziklay Kornél, a Népszínpad bérlője, színháztermét alkalmanként átengedte a Tháliának. A társaság itt játszott 1908 októberétől december végéig. Az utolsó három és fél hónapban nemcsak a főváros közönségét igyekeztek visszahódítani, Budapest elővárosi övezetét: Újpestet és Kőbányát is felkeresték; míg végül utolsó előadásaikat 1908 karácsonyán ismét Nyíregyházán tartották meg.

Fennállásának négy éve alatt a Thália Társaságnak sikerült az általános magyarországi színházi repertoártól gyökeresen eltérő műsort {542.} bemutatnia. Az együttes elsősorban az irodalmi értékű társadalmi színművek színrevitelét tartotta elodázhatatlannak. Azok az érdeklődők, akik elzarándokoltak a Folies Caprice-ba vagy a Népszínpadra, a Thália előadásában láthatták Magyarországon először Ibsen művei közül a Solness építőmestert, a Vadkacsát, a Kísérteteket. Strindberg művei közül pedig Az apát nézhették meg. A svéd író alkotásait a Thália előtt egyáltalán nem játszották, és ezt követően sem túlságos lelkesedéssel tűzték műsorra a színházak. Ibsen mellett a műsor gerincét Budapesten valóban ismeretlen kortárs szerzők ismeretlen és izgalmas, újszerű drámái alkották: Frank Wedekind (A hőstenor), Herman Heijermans (A Remény), Gabriele D’Annunzio (A holt város), Georges Courteline (Boubouroche), Lawrence Alma Tadema (A láthatatlan kormányos), Sven Lange (A gyilkos), Gerhart Hauptmann (Elga, Henschel fuvaros). Gorkij Éjjeli menedékhelye a Thália előadása előtt sem volt ismeretlen Magyarországon: szerepelt a mű Max Reinhardt társulatának vendégjátékán, s Krecsányi Ignác is előadatta a budai színkörben. A Thália Társaság legsikeresebb előadása – Hebbel Mária Magdolna című drámája – ősbemutatónak számított, hiszen a Nemzeti Színház több mint fél évszázaddal korábban, 1848. augusztus 15-én mutatta be.

Bár a Thália Társaság eredeti programja régi és új értékek színpadra állításáról szólt, Molière Képzelt betegén kívül, melyet a vidéki körút ifjúsági előadásain játszottak, az együttes repertoárján nem szerepeltek klasszikus művek. Feltehetően a gazdag kortárs drámairodalomban felfedezett lehetőségek és a Thália működését végigkísérő helyiséggondok akadályozták meg ennek a törekvésnek a megvalósítását. Az 1909. év – meg nem valósult – műsortervében mégis szerepelt Aiszkhülosz Perzsák című drámája, és szóba került A makrancos hölgy című Shakespeare-mű színrevitele. Az Ibsen-darabok: a Nóra, A vadkacsa, Courteline Boubouroche; Hauptmann Elgája és Henschel fuvarosa, Gorkij az Éjjeli menedékhely és D’Annunzio A holt város című színműve lehetőséget nyújtottak arra, hogy a társaság színészei egyszerre szakítsanak a konvencionális gesztusrendszert használó stílussal és túllépjenek a naturalista játékmódon. A változatos repertoár alkalmat adott annak kipróbálására és illusztrálására, hogy minden drámai szöveghez a legmegfelelőbb előadási módot kell megválasztani: „Igenis mindenfajta darabnak, sőt minden igazi darabnak megvan a maga stílusa, hangja, színe. Csakhogy ez a stílus mindenekelőtt egységes, tehát a szerepek nem függhetnek az egyes {543.} színészek felfogásától, megszokott játékmodorától vagy feltűnési vágyától” – írta Benedek Marcell 1907-ben a Tháliát ismertető írásában.4 Ignotus a Szerda című folyóiratban a Nóra kapcsán elemezte a Thália játékmódját, s arra is választ adott, mit jelentett a „modernség” fogalma, amelyet a kortársak úgy hiányoltak a magyar színházművészetből: „a Thália e darabot modernül adja, vagyis bensőségesen, egyszerűen, nem külön szerepekben, hanem a szereplőket úgy játszatva együtt, mint ahogy a zenekar, ha jó, egy hangszerré áll össze, és végre nem úgy, hogy a színpad emberein meglátszik a tudomás, hogy látják őket […] Nóra és Rank regénye […] egy gyönyörű meleg, belső történet, gyönyörű, meleg, belső megszerkesztéssel megcsinálva, szűkszavúan, de mindent megértően. […] Ilyesmi, ilyen telegráfstílusú hangulatköltészet a régi színpadon ismeretlen volt, s Tháliáék bensőséges stílusában, Forgács Rózsinak erős eltökéltségű értelmességével, a Törzsnek […] színpadra születettségével megjátszva, valóságos reveláció volt.”5 A Thália Társaság Benedek Marcell és Ignotus által egyaránt hangsúlyozott egységes stílusának kialakítása elsősorban Hevesi Sándor rendező munkájának volt az eredménye. A társaság színészei elfogadták Hevesi irányítását, és fegyelmezetten alávetették magukat a modern rendező akaratának. A modern, máig érvényesnek tartott játékstílus kialakításában a Thália Társaság meghatározó szerepet játszott. Az előadás egységes stílusának igénye, a színpadi látvány, a színészi akció és dikció egysége lehetővé tette, hogy más-más miliőben játszódó, változatos hangulatú műveket állítsanak színpadra. A szecessziós drámák megkövetelték a stilizálást, az irreális vonásokkal megrajzolt alakokat nem lehetett a hétköznapokból kölcsönzött gesztusokkal új életre kelteni.

A stíluskísérletek D’Annunzio A holt város és Hauptmann Elga című művének előadásaiban teljesedtek ki. A Thália fiataljainak legfőbb erényével: a színészi alakítások finom kidolgozottságával, a színpadi összhanggal és az összjáték árnyalt harmóniájával foglalkoztak leginkább az előadásokat elemző írások. Arról azonban hallgattak a kritikusok, hogy a színjáték többi alkotóelemét: a díszletet, a jelmezt, a világítást sikerült-e megújítania a Tháliának.

A Thália Társaság valószínűleg maga tervezte és készítette a díszleteket és jelmezeket. Ezek az önerőből létrehozott háttérdekorációk, kosztümök és kellékek bizony szegényesek lehettek, és nem voltak méltók az előadott színjátékok irodalmi értékéhez. Feltevésünket {544.} megerősíti, hogy a Thália Társaság 1906. november 2. és 1907. május 3. között – a fennmaradt pénzügyi egyenleg legalább is ezt tanúsítja – előadásonként csak néhány koronát fordított jelmezkölcsönzésre és kellékekre; díszletre pedig semmit sem költött.

Törzs Jenő – színész. Pályáját a Thália Társaságban kezdte. Csak szülői kényszerre lett a Magyar Színház tagja. 1918.

Két bemutató mégis kitüntetett figyelemben részesült. Alma Tadema A láthatatlan kormányos című művének díszleteit Gulácsy Lajos alkotta meg, Gabriele D’Annunzio A holt város című alkotásának szcenikai keretét pedig Márffy Ödön tervei szerint készítették el. E két produkcióban a modern színpadművészeti törekvések szellemében a színjáték képzőművészeti kerete – egyenrangú alkotóelemként – felidézte az előadott művek hangulatát. Ezek a kísérletek lehetőséget nyújtottak arra is, hogy a rendező a játékstílust a színpadi látványhoz igazítsa, ezzel megteremtse a színjáték alkotóelemeinek harmóniáját.

A Thália Társaság átfogó művelődési programot képzelt el. Létrehozta három évig működő színésziskoláját, amelyben Hevesi Sándor a színészet elméletére és gyakorlatára oktatta a társaság tagjait. Az utánpótlás nevelése mellett elkészült egy – végül meg nem valósított – matinésorozat terve, melynek keretében a kor neves írói, kritikusai, irodalmárai, irodalomtörténészei, Babits Mihály, Riedl Frigyes, Horváth János, Beöthy Zsolt, Osvát Ernő tartottak volna előadásokat.

A Thália Társaság újfajta közönségszervezéssel kereste új közönségét: Hebbel Mária Magdolna és Wedekind A hőstenor című darabjaival 1906. február 4-én megkezdte munkáselőadásait. A budapesti munkásság művelődését szolgáló kezdeményezés jelentőségét Bánóczi László a fővároshoz írott – a Várszínházzal kapcsolatos – kérvényében így fogalmazta meg: „felvettük programunkba munkáselőadások rendezését, és ezzel az első kísérlettel kétségtelenül fontos kultúrmunkát végzünk, mert egy ország műveltségi viszonyainak igazi fokmérője nem a kiválasztottak nívója, hanem a nagy tömegek kultúrhelyzete. {545.} Már pedig jó daraboknak jó előadása bizonyára jelentékeny tényező műveltségük fejlesztésében.”6

1906 februárja és 1907 januárja között tizenegy alkalommal nyolc produkciót játszottak munkásközönségnek, egy-két kivétellel az 1907 elejéig kialakított repertoár szinte minden darabját. Csupán azokra nem került sor, amelyek az első előadás után 1907 februárjáig már nem szerepeltek többé a Thália műsorán: a Solness építőmester, Giacosa A lélek jogai és Octave Mirbeau A pénztárca című darabja, néhány magyar mű – Szemere György: Siralomházban, Kassovits Tivadar Brúnó: Babona, Mende Béla: A kapocs – és Alma Tadema műve, A láthatatlan kormányos.

A munkásság szervezeteinek támogatása, egy teljesen új közönségréteg bevonása az előadásokat látogatók körébe nagyobb esélyt kínálhatott a fennmaradáshoz. A Budapestre visszatért Thália 1908 őszétől már nem kultúrmisszióként rendezett a munkások számára előadásokat, hanem állandó közönségként számított rájuk. 1908 októbere és decembere között a Thália Társaság a Népszínpadon tartott harmincöt előadásából húszat kizárólag munkásoknak hirdetett. A Népszava 1906. január 16-án megjelent beharangozó cikke tanúsítja, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek szívesen vették fel a kapcsolatot a Tháliával: „Németországi elvtársaink […] maguk alapítottak színházi részvénytársaságot, amelynek igazgatásába, tehát a színház műsorának összeállításába, a munkások megbízóinak döntő beleszólásuk van. Nálunk azonban ilyen tervről egyelőre le kell mondani. […] Ehelyett érintkezésbe léptünk a Thália Társasággal, amelynek képviselői kijelentették, hogy a munkások számára az előadandó darabok megválogatásánál kikérik tanácsunkat.

A budapesti munkásságra, amely annyiszor adta jelét annak, hogy minden igazi kultúráért nemcsak lelkesedni, de áldozni is tud, az a feladat hárul, hogy ezt a vállalkozásunkat, amelynél a nyerészkedés teljesen ki van zárva, mindenképpen támogassa.”7 Az 1906-os munkáselőadás-sorozat közönségszervezéséről nincs sok adatunk. A Népszava szerint a Thália hatszáz jegy átvételét kérte a Szociáldemokrata Párttól, amelyet az a szakszervezeteknek adott tovább, illetve a Népszava könyvesboltjában árult. A szakszervezeti tagok kedvezményesen vásárolhattak jegyet.

Az 1908-as előadássorozatot még szervezettebb keretek között játszották. A társaság úgy érkezett vissza Budapestre, hogy Bánóczi {546.} előzőleg megegyezett a Szakszervezeti Tanáccsal, hogy a Tháliának heti két-három alkalommal a Népszínpadon tartott munkáselőadásaira a szakszervezetek és a Népszava vállalja a közönségszervezést. A Thália e hónapokból fennmaradt pénztárkönyvének tanúsága szerint a kárpitosok, az ácsok, a cipészek, a nyomdászok, a könyvkötők, a grafikusok, a pincérek, a szabók, a vas- és fémmunkások, a szobafestők, a kereskedelmi, illetve magánalkalmazottak, a cipőfelsőrész-készítők, a mészárosok, a bőröndösök, a famunkások és a villanyszerelők szakszervezetei vásároltak belépőjegyet. Az érdeklődés – a munkásságé és a nagyközönségé egyaránt –, úgy tűnik, olyan csekély volt, hogy a Thália fennmaradását nem biztosíthatta. „A Népszínpadon – rövid időn belül – több olyan irodalmi és művészi jelentőségű színművet láttunk, amire más magyar színpadon éveken át hiába várnánk. Ennek tudatában az ember azt hinné, hogy a Thália előadásait zsúfolt ház nézi végig, pedig szomorúan azt kell tapasztalnunk, hogy a munkásság nem látogatja annyira a kitűnő társaság előadásait, amennyire kötelessége volna” – írta 1908. október 28-án a Népszava, röviddel azután, hogy a Thália Társaság ismét megkezdte előadásait a fővárosban. A főváros közönsége sem támogatta a Tháliát: 1908 utolsó hónapjaiban alig volt bevétele a társaságnak. Bánóczi ekkor – a munkások érdeklődésének csökkenése ellenére – a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek segítségét igyekezett kihasználni. Bánóczi nehezen mondott le a folytatásról, nem akarta, hogy négyéves munkája kárba vesszen. 1909-ben, már a társaság feloszlása után, megpróbálta munkásszínházzá átalakítani a Tháliát. A Magyar Építőmunkások Országos Szakszervezete új székházának színháztermét szerette volna megszerezni. 1909 nyarán azonban csalódottan írta Lukács Györgynek: „A Tháliából, azaz a munkásszínházból nem lesz semmi, Bokányi kötelező ígéretei dacára. Az épület csak december vége felé készül el, és így kaptak az alkalmon, ő meg Garbai, hogy azokhoz csatlakozzanak, akik különben féltek is egy vállalkozástól, és bérbe adták Nagy Endrének évi 10000 koronáért”.8

Az a Thália, amely vidéki körútjáról visszatért Budapestre és 1908. október 17-én a Népszínpadon bemutatta Ibsen Kísértetek című drámáját, nem hasonlított ahhoz a társasághoz, amely az első három évadot végigjátszotta a Folies Caprice-ban. Céljai még ugyanazok voltak, de lassan módosultak a szervezeti keretek, megváltozott a színészgárda is. Az egyesület módosított alapszabályait, amelyek jelezték a keretek átalakulását, 1907. október 29-én hagyta jóvá a főváros {547.} tanácsa. Ez a dokumentum a Thália széteséséről tanúskodik. Az egyesületi tagok megfogyatkozásának következménye lehetett, hogy a közgyűlést harminc helyett már húsz taggal határozatképessé nyilvánították. A választmányi tagok száma harmincról tizenötre csökkent. A művészi bizottság az új alapszabály szerint az elnökből és egy tagból áll. Az elnök Bánóczi László lett, a művészi vezetőség másik tagjának személye ismeretlen. Lukács György és Benedek Marcell ekkor már nem vett részt tevékenyen a Thália munkájában; Lukács 1906 elejétől nagyrészt Heidelbergben élt. Hiányzott a művészeti vezetőséggel együttműködő színművészeti szakember is: Hevesi Sándor 1907 októbere óta a Népszínház–Vígopera főrendezője volt, egyre kevesebb ideje jutott a Thália előadásaira. Amikor pedig 1908 őszén, a Népszínház–Vígopera megszűnése után, visszaszerződött a Nemzeti Színházba, a Thália előadásait Bánóczi László „tanította be”.

A Thália Társaság tagságát utoljára valószínűleg az 1907 elején szervezett pénzszerzési akció kovácsolta össze. Márkus László, aki választmányi tagként és rendezőasszisztensként, díszletfestőként egyaránt részt vett a munkában, 1907 nyarán Párizsból lelkesen írta, hogy mindenképpen tovább szeretne dolgozni a Thália előadásaiban. 1907 őszén azonban a társaság egyetlen előadást sem tartott, 1908 első felét vidéken töltötte, így Márkus László 1908 tavaszán elfogadta a Magyar Színház ajánlatát, s az intézmény főrendezője lett.

A módosított alapszabályokat 1907. május 27-én fogadta el a társaság rendkívüli közgyűlése, azután, hogy a Thália 1907 elején kezdett újabb nagyobb pénzgyűjtő akcióját követően már nyilvánvaló: a társaság alig önellátó, a rendszertelenül befolyó összegek és az előadások bevételei nem fedezik és nem is fedezhetik a kiadásokat. Bánóczi hiába fordult segítségért a pénzarisztokráciához. Kornfeld Móric Bánóczihoz intézett levelében inkább erkölcsi támogatásáról biztosította a társaságot: „Hatvany Lacitól hallom, hogy a Thália bizonyos nehézségekkel küzd. Szívesen állok rendelkezésedre, ha felkeresnél, megbeszélni mily módon lehetne segíteni. Nagyon rosszul esnék, ha a Thália megszűnni kényszerülne, mert bár közvetlen céljáért szenvedélyesen hevülni nem tudok, igen értékesnek tartom, mint egy új Magyarország eljövetelének tünetét.”9

A Tháliát, bár nem üzleti célú vállalkozás volt, a színházi üzemmel együtt valamennyi költség terhelte. A Folies Caprice bérlete előadásonként 120 koronába került, a Népszínpad helyiségéért pedig – a társaság év végi elszámolása szerint – összesen 309 korona terembér {548.} fizettek ki. A színészek fizetése mellett a posta- és a plakátköltségek és a jelmezkölcsönzés kiadásai is a társaságot terhelték. Az előadásokban szereplők általában esténként tíz korona fellépti díjért játszottak, míg a vezető színészek egy részével szerződést kötöttek. A Forgács Rózsival 1905 tavaszán kötött megállapodás néhány sor volt csupán: évi kétezer korona tiszteletdíj fejében fellépésre kötelezték a Thália bármelyik előadásán; azzal a kikötéssel, hogy más színházakban csak a társaság engedélyével léphet színpadra. 1908 szeptember végén Tihanyi Gézával már az általános színházi gyakorlatból ismert feltételekkel és kikötésekkel kötöttek szerződést. A társaság szervezeti keretei tehát – jórészt kényszerből – lassan megváltoztak. Az egyesületi rendszer megmaradt, de a hivatásos színházak működését jellemző szervezeti formák is megjelentek.

Végül Forgács Rózsi is a Magyar Színházhoz került. Sophus Michaëlis: Forradalmi nász. Magyar Színház, 1908. Forgács Rózsi (Alaine de ’lEstoile)

Az állandósuló pénzhiány nemcsak a darabok kiállítására nyomta rá bélyegét, a társulat tagjainak javadalmazását is hátrányosan érintette. A Thália főállásban foglalkoztatott színészei számára a fellépésenként fizetett tíz korona tiszteletdíj a létminimum körüli fizetség volt akkor, amikor a társaság havonta kétszer-háromszor, később – 1907 januárja és májusa között – legfeljebb ötször tartott előadást. 1907 nyaráig a társulat mégis együtt maradt, bár Dobi Ferencet már az 1906–1907-es évadban a szegedi színház tagjaként említik, és 1906 őszén Kürthy György is elfogadta a Nemzeti Színház ajánlatát. Bánóczi Lászlónak Lukács Györgyhöz írott levele szerint 1907 elején Doktor János és Kürti József távozott a Tháliából. 1907 őszén pedig a színészgárda legkiválóbb tagjai a Népszínház–Vígoperához és a Magyar Színházhoz szerződtek. Ahhoz a két budapesti intézményhez, melyek frissen kinevezett igazgatói új programjukhoz tehetséges fiatal színészeket kerestek. Beöthy László, a Magyar Színház igazgatója {549.} Törzs Jenőt, Garas Mártont, Somlay Artúrt és Forrai Rózsit szerződtette, a Népszínház–Vígoperához Báthory Gizella és Dobi Ferenc került. Forgács Rózsi részt vett a Thália országos körútján, majd az 1908–1909-es évadtól ő is a Magyar Színházban játszott. Kürti és Doktor János 1908 őszén visszatért ugyan a Tháliába, de az 1904 és 1907 között kialakított együttest nem lehetett már újjászervezni. A Budapestre visszatért Thália nem tudott az előző időszakhoz hasonló teljesítményt nyújtani: „Majdnem mind új emberek. És mindjárt megállapíthatjuk, hogy fejlődésre képes emberek. A Kísértetekben csak öten mutatkozhattak be, és így korántsem beszélhetünk arról, hogy Forgács Rózsinak, Törzs Jenőnek, Garas Mártonnak meg a társaiknak megvan már az utóduk. A bemutatkozás izgalmaival láthatólag erősen küzdöttek a Kísértetek színészei, egyik-másik néha nem is találta el a megfelelő hangot, itt-ott suttogva beszéltek, esetleg lelki izgalmakat akartak elárulni, amikor félvállról kellett volna mesélgetni, és mesélgettek, amikor ki kellett volna törni” – mutatta be a megtépázott együttest a Népszava.10

A társulat tagjai főleg egzisztenciális okok miatt távoztak vagy távolodtak el a társaságtól. A Tháliában a színészmesterséget meg lehetett tanulni, a színésztársadalom és a közönség azonban soha nem fogadta be, és soha nem ismerte el a társaság tagjait. A Thália Társaság által vállalt feladat túlnőtt az egyesületi formában, szűkös anyagi körülmények között működő félhivatásos társulat művészi lehetőségein. Ez a feladat akkor is meghaladta volna a Thália erőit, ha a vezetőség megteremti a szükséges pénzügyi feltételeket, s megfelelő játszóhelyet találnak. A berlini Freie Bühne kezdeményezése – professzionális keretek között – a Deutsches Theaterben teljesedett ki, a Thália Társaság által elért eredményeket pedig a Magyar Színház, később a Hevesi Sándor vezette Nemzeti Színház kamatoztatta. A budapesti színházakra azonban nem a Thália műsora volt hatással – a századelő izgalmas színházi kísérlete nem a társulatok műsorpolitikáját határozta meg, hanem elsősorban a játékstílus lassú átalakulását eredményezte.