5. TÁNCTÖRTÉNET ÉS NEMZETI ROMANTIKA (1837–1848)

TARTALOM

7. SZÍNJÁTSZÁS A POLGÁRI FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN (1848–1849)

{337.} 6. A VÁNDORSZÍNÉSZET ORSZÁGOS HELYZETE (1837–1848)

Az 1840:XLIV. tc. megalkotása után a közvélemény is némileg megfeledkezni látszott Széchenyi István 1832-es véleményéről, amely a Nemzeti Színházat csak első lépésnek tekintette: „Óhajtásom: számosb játékszínnek létrehozása; javaslatom pedig ennek elérésére: egyesült erővel mindenek előtt egyetlenegyet hozni tökéletes rendbe, s aztán egy másikat; azaz: nem több követ emelni egyszerre, hanem egyiket a másik után.”*Magyar játékszínrül 8.

A Pesti Magyar Színház létesítése, majd országos pártolás alá vétele viszonyítási alappá tette az új intézményt. A mozgás kétirányú. A vidéken játszó színészek mércéje ettől fogva egyértelműen a Nemzeti Színház. A fiatal színészek tehetségre valló fellépései után a vidéki tudósítók azonnal Pest figyelmébe ajánlják felfedezettjüket, a nemzeti színházi vendégfellépés (és az ezt esetleg, ritkán követő szerződés) a pálya dédelgetett álma – Szuper Károly komikusnál éppúgy, mint Petőfi Sándornál. Szervezett színészképzés híján a Nemzeti Színház valóban körükből nyeri utánpótlását (Szigeti József, Komlóssy Ida a drámai, De Caux Mimi, Füredi Mihály és mások az énekes színpadon). Vidéken vándorolva készülődik az 1849 utáni igazi pályakezdésre – többek között – Feleki Miklós, Tóth József, Szerdahelyi Kálmán, ifj. Lendvay Márton. (A névsorban első olvasásra is sok a színészgyerek – ami szintén a képzés hiányára mutat.)

A régi, a síró-éneklő iskola tagjai véglegesen és visszavonhatatlanul vidékre szorultak (Kántorné, Pergő Celesztin, Déryné, a Pály-házaspár). Kolozsvárott például a vendégszereplő Lendvay 1842. május 1-jén a Hamletban velük lépett fel. Déryné 49 éves Ophéliája szalmaszálakat osztogatott az őrülés kifejezésére, a Szellem szerepében Celesztin „mint egy falusi 60 éves kántor” deklamált.*Regélő Pesti Divatlap 1842. jún. 5. (Ő egyébként még a Schröder–Kazinczy változatot játszotta Erdélyszerte az 1840-es évek elején is.) A romantikus iskola ugyanakkor a Nemzeti Színház tagjainak fellépteivel (átmeneti elszerződéseivel, például az operaháború idején vagy vendégjátékokkal) terjedt. Szerencsés esetben arra is volt példa, mint Szegeden 1841-ben, amikor a közönség néhány hónapon belül láthatta és hasonlíthatta össze Lendvay {338.} és Egressy játékát Hamlet szerepében. A vidéki társulatok vezető színészei – gesztusban, hanghordozásban, jelmezben – másolták is a neves vendégszereplők alakításait. Feleki Miklós komoly szerepben Egressyt, vígjátékban László Józsefet követte, Újfalussy Sándor Lendvayt és Egressyt egyaránt, Hetényi Jozefa Laborfalvi Rózát utánozta; Petőfi színészeszménye szintén Egressy Gábor volt. A Nemzeti Színház alapító gárdájának vidékre szorult tagjai még évek múlva is képviselték a romantikus stílust. A fiatal Molnár György 1847-ben Baján látta népszínműi főszerepben Éder Lujzát, a Nemzeti Színház hajdani mezzoszoprán másodénekesnőjét: „Előadása, kivált az akkori időhöz, túlfinom, túldiszkrét volt; mintha mindég előkelő személyeket ábrázolt volna...”*MOLNÁR GYÖRGY, Emlékeimből I. Világos előtt. Szabadka 1880. 67.

Az 1840-es évek vándorszínészetét a társadalmi pártolás korábban rögzített és elemzett három szintje szerint áttekintve, megállapítható, hogy az állandósítás állapotába – a szó teljes értelmében – egyetlen színházi központ sem jutott el. Felemásan alakult az erre legjobb esélyekkel rendelkező Kolozsvár színházának sorsa is. A Farkas utcai játékszín – valamennyi magyar színházépület módjára, a Pesti Magyar Színházat sem véve ki a sorból – voltaképpen nem készült el. Az építés során keletkezett adósságok és kölcsönök hosszú távon is lehetetlenné tették, hogy a művészi munka technikai feltételéül szolgáló helyiségek és épületrészek akár évtizedek alatt is elkészüljenek. Kolozsvárott – az országos színházi bizottságnak az 1841–43-as országgyűlés tanácskozásait előkészítő felhívásából tudjuk – húsz évvel a színháznyitás után is hiányzott két öltöző, továbbá díszlet-, jelmeztári és könyvtárszoba, kelléktári helyiség, festő-, próba- és táncterem, egy szoba-konyhás gondnoki lakás, végül raktárhelyiségek. Pótlásuk 20 000 pengőforint körüli összeget igényelt volna. Ugyanakkor az egymást váltó, karbantartást nem végző, rövid távon gondolkodó bérlők működése alatt nemcsak a díszletek, de a színpadi gépezetek is elhasználódtak. A felhívás tervezete szerint 80 000 pengőforint (= 200 000 váltóforint) összeg szükséges a színház nemzetivé tételéhez. 60 000 forint alaptőke évi 5%-os kamata fordítandó a színház működésének segélyezésére, a kamat 6%-a (600 Ft) a tőkét növelné; 20 000 forint kellene kiegészítő építkezésekre és a színpad felújítására. A javaslat az inszurrekcionális kasszából átcsoportosítandó kb. 42 600 pengőforint mellett a hiányzó mintegy 38 000 forintot a magyar vármegyékre és a székely székekre kivetendő hozzájárulással látta megoldhatónak. A kérdés Udvarhelyszék kérésére, az 1842. június 6-i, 74. ülésen került az országgyűlés napirendjére.

A kolozsvári tanácskozásokat és vitákat kétségkívül átszínezték a pesti tapasztalatok; kivált, hogy az országgyűlés a Nemzeti Színház korai történetének legválságosabb szakaszával esett egybe. Sőt, a színházpolitikai harcok is átcsaptak ide, amikor Vahot Imre az Erdélyi Híradó 1842. június 21-i számában közölte Szózat Erdély nemzeti színházának ügyében c. cikkét, amelyben a pesti problémák megelőzésére, elkerülésére intette a kolozsváriakat. Választmányi vezetés helyett teljhatalmú megbízott kezébe adná az igazgatást. Személyi javaslata: radikális eszmetársa, {339.} a Kolozsvárott korábban szerződött tagként játszott és azóta is sikeres vendégjátékokat adó Egressy Gábor volt. (Az országos színházi bizottság elnöke, br. Kemény Ignác ezt megelőzően mondott le tisztéről, magas kora és beteges állapota miatt.) Ugyancsak Erdélyben kívánta megoldani Vahot a Pesten hamvába holt színi képezde, a konzervatórium ügyét. A harmadik konkrét javaslatot, amelyet Pergő Celesztin nyújtott be, nem ismerjük.

1842 decemberétől az erdélyi országgyűlésen a nemzeti színház ügye összekapcsolódott az „országos tanácskozási terem” és a múzeum ügyével. S noha Vahot cikkének nem volt reális esélye a megvalósulásra, a konzervatívabb ízlésállapolú Kolozsvárott a radikális színházpolitikai elvek érvényesítésére, annyit mindazonáltal sikerült elérnie, hogy az elkészült törvényjavaslat színházi 90 000 forintjából (a működtetésre szánt, némileg csökkentett 50 000 forint alaptőke és az építkezés befejezésére szánt 20 000 forint mellett) 20 000-et a konzervatórium céljára terveztek.

Az országgyűlési vitában két mozzanat érdemel figyelmet. Cserey Miklós királyi hivatalos résztvevő megpróbált éket verni a nemesség és a városok kiküldöttei közé, azt állítva, hogy Kolozsvár igyekszik saját fényét és befolyását emelni a tervezett nemzeti közintézményekkel, de ezt a nemesség megadóztatása révén akarja elérni. A kialakuló kulturális érdekegyesítést megbontó törekvést a városi követek, vezérszónokként Méhes Sámuellel, Kolozsvár delegátusával, élesen visszaverték. Nem sikerült feloldani a nemzeti ellentétet. Már az a tény, hogy a színházi bizottság 1841. augusztus 17-i felhívása csak a magyar vármegyékhez és a székely székekhez, tehát az erdélyi három nemzet közül kettőhöz szólt, előrevetette a szász–magyar konfliktus lehetőségét. A törvényjavaslat ugyan csak a tanácskozóteremre szánt összeget vetette volna ki országosan, a színházi és a múzeumi subsidiumot csak a magyar és a székely nemzetre – a 20 szász követ ellenzése megakadályozta, hogy a törvényjavaslat megvalósuljon, bár ezt még az 1846–47. évi országgyűlés is kérte, felségfolyamodványában.

Ennek ellenére az országgyűlés 1843. január 7-i, 126. ülésén megválasztotta az országos színházi bizottságot, melynek elnöke gr. Mikó Imre lett, tagjai pedig gr. Bethlen Imre, gr. Mikes János, br. Huszár Károly és Groisz Gusztáv (utóbbi jegyzőként). Minthogy királyi leirat a szász ellenkezés hatására az országgyűlés berekesztéséig nem érkezett, a rendek szentesítés nélkül is a törvényjavaslat végrehajtása mellett döntöttek. A Kolozsvárral fennálló egykori kölcsöntartozás kamatait a gubernium még 1841-ben kifizette – ilyen értelemben tehát 1843-tól nemzeti színházról beszélhetünk Erdélyben is. Korlátozza azonban a fogalom használatát, hogy a bizottság – jogi támogatás és megfelelő anyagi eszközök híján – továbbra sem szervezett állandó társulatot, hanem vállalkozásként működtette tovább a Farkas utcai színházat, bérbeadva a jelentkező színigazgatóknak. Így fordulhatott elő, hogy 1847–48 táján az épület üresen állt.

Az építkezések befejezésére nem került a kívánt mértékben sor, de 1847-ben a bizottság kikérte Pestről Telepi Györgyöt, akinek vezetésével felújították-korszerűsítették {340.} a színpadi gépezetet és a világítást, új díszletek készültek, átfestették és kicsinosították a nézőteret – összesen 4285 pengőforint 18 2/5 kr. értékben.

Az 1840-es években a társadalmi nyilvánosság új, reformellenzéki formáinak létrejötte (kaszinók, védegyleti fiókok, „szegénylegény”-egyletek stb.) a nemzetiség fogalmát politikai jellegűvé alakította. Ezzel megszűnt a színháznak az a nyilvánosságot szervező, sőt vezető szerepe, amelyet az 1830-as években a megyeszékhelyeken, a mezővárosokban vitt. A magyar nyelv teljes jogú államnyelvvé válása után (1844) a nyelvművelés és -terjesztés már csak a vegyes lakosságú területeken lehetett cél, az országok központi területein egyértelműen előtérbe került a szórakoztatásigény. A pártolás második szintjén, a városok és a vándortársulatok vállalkozói megegyezésének gyakorlatában a városok most már nyári játszóhelyeket is kínáltak bérletre (Pozsony, 1843-ig Kolozsvár, Arad, Kaposvár, Szeged stb.), megnyújtva az évadot. A több évtizeddel korábban emelt vagy kialakított színházépületek és -termek állapota azonban nemcsak Kolozsvárott romlott le: a miskolci színház 1842-ben még mindig festetlen padokkal és páholyokkal várta nézőit, 1844-ben Pákh Albert szatirikus leírást közölt a debreceni Nánássy-színház közönségfogadásának „kulturáltságáról”. Ugyanakkor a városok igényei nőttek: kikötötték az előadásszámot, a tárgyi és személyi feltételek bizonyos fokát, mint a minél több színjátéktípus játszását – elsősorban új vígjátékot, népszínműveket és operákat –, a jelmeztár gazdagságát és (új vonásként) a Nemzeti Színház művészeinek vendégjátékát. A több városban már működő részvényes társaság (Győr, Kassa) vagy a városi tanács anyagi érdeke változatlanul átlépte a nyelvi különbségeket is. Több városban, ahol korábban magyar állandósulási kísérletek tanúi voltunk, német társulatokkal felváltva játszottak (Kassa), több városban 1848-ig sem dőlt el a folyamatos játszás ügye (Győr, Pécs), a zömmel idegenajkú helységekben pedig még a magyar nyelvű színészet létjogosultságának kérdése sem (Pozsony, Sopron, Arad).

Akár városi részvénytársaság, akár a magisztrátus közvetlenül működteti a színházi vállalkozást, fontos feladata a törzsközönség, a bérletesek megszervezése. Adataink szerint azonban számuk nem növekedett jelentősen. Székesfehérvárott 1841-ben (20 000 lakos mellett) 100 bérletest lehetett toborozni – 0,5%! –, Győrött 1846-ban 109 helyet kötöttek le előre (15 000 lakos). Így alakult ki a látszólagosan önmagába visszatérő kör, amelyet a vándorszínészből lett költő, Petőfi Sándor fogalmazott meg 1844 szeptemberében:

„Pártolj, közönség, és majd haladunk”

– Mond a színész; és az meg így felel:

„Haladjatok, majd aztán pártolunk;

És végre mind a kettő elmarad.”

(Levél egy színész barátomhoz)

Petőfi verse (egy faluzó törpetársulat pompás életképe) egyúttal utal azokra a módozatokra is, amelyekkel a színészet az új igényre válaszolni próbált.

{341.} A színészek és a társulatok száma az 1840-es években igen megszaporodott. 1842. január 1-jei áttekintésében a Regélő Pesti Divatlap nyolc középtársulatról tudósít; Debrecen, Eger, Gyöngyös, Miskolc, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és dunántúli (Székesfehérvár–Győr–Komárom) székhellyel. Ez a szám az 1847–48-as évadra – zsebkönyvkiadó tevékenységüket tekintve – legalább 12–15-re emelkedik. Sepsy Károly színigazgató ugyanekkor kb. 50-re teszi az összes színtársulat számát, ami 30–35 faluzó kis- és törpetársulatot feltételez. Az egyes társulatok színészlétszáma is emelkedik. Kilényi Dávid operát, zenés bohózatot és drámát is játszó együttese 1843-ban 52 tagot számlál zenekar nélkül, a külföldet is megjárt Havi–Szabó-féle daltársulat Pécsett 1846 telén 36 énekesszínésszel és 17 zenésszel kezdte meg játékát, de a prózai együttesek sem kis létszámúak. Fekete Gábor 1841-ben szinte mamuttársaságot tartott fenn: 45 színész és színésznő fordult meg nála, a technikai segédszemélyzet és a gyerekszereplők nélkül. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az adatok – a gyakori társulatbomlás miatt – csak pillanatnyiak; mind az együttesek országosan vett száma, mind a színészek létszáma szinte naponta változik, a sajtó híradásai és a zsebkönyvek sehogy sem tudnak lépést tartani evvel a gyors fluktuációval. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy az 1840-es években az operát is játszó társaságok 25 fő feletti létszámúak, a prózai műsort zenés bohózatot-népszínművet játszók 15–25 főnyiek, míg a kistársulatok ennél alacsonyabb létszámmal vándorolnak. Természetesen – mint ezt ezúttal is látni fogjuk – a létszám és a játékerő nincs egyenes arányban.

Az 1840-es évek vándortársulatai kivétel nélkül vegyes profilúak. Csak prózaműsorral nem számíthattak sikerre, s csupán opera és népszínmű sem biztosíthatott tartós bevételt. A külföldön nagy sikerrel szerepelt Havi–Szabó dalszínésztársulat Pécsett állapodott meg 1846 novemberében, hogy a német polgárságot színházba szoktassa, de kénytelen kiegészülni Komáromy Sámuel prózai együttesével, hogy bérletet nyithasson. A profil két alapváltozatot mutat országosan: prózai-bohózati-népszínműi repertoárt, illetve az ezeken kívül operát is tartalmazó műsort. Csak az utóbbi típusú együtteseknek (országosan kettő-három van ilyen) lehetett esélyük arra, hogy működési körüket a városok nagyobb körére és a nemzetiségi vidékekre is kiterjesszék; térképükre felkerül Eperjes, Lőcse, Arad, zömmel idegen ajkú közönségével. (Operán természetesen helyi változatot kell értenünk, az ottani adottságoktól körülhatárolt előadásban.) A műsor viszonylag korszerű, néhány opera már a magyarországi bemutató évében felbukkan vidéken, mint Michael William Balfe A négy Haymonfija 1845-ben Aradon, Auber Az ördög része c. dalműve 1846-ban Kolozsvárott, Verdi Ernanija 1847-ben Győrött. A legjátszottabb szerző Bellini, hat művével: Norma, Beatrice di Tenda, Gemma di Vergy, Romeo és Júlia, Alvajáró, Ismeretlen nő. Donizetti nyolc alkotással, de ritkábban szerepel: Szerelmi bájital, Borgia Lucrezia, A saardami polgármester, Linda di Chamounix, Don Pasqauale, Belisario, Lammermoori Lucia, Az ezred lánya. Az olasz műsort a továbbra is játszott Rossini egészíti ki. A franciák sorában Auber vezet: Fra Diavolo, Fekete dominó, Báléj, Az ördög része, A portici néma. {342.} Feltűnő viszont, hogy a romantikus magyar opera első darabjait (Erkel és Thern műveit) jószerével csak a külföldre készülő Havi–Szabó-együttes kultiválja.

Az előadási feltételek különbözőek lehettek: konzervatóriumi zenekar (Kolozsvárott), katonamuzsikusok, műkedvelők, egyházi zenészek, megerősített cigányzenekar, végső esetben pedig szólóhangszer kísérheti az opera előadását, amelynek recitativói rendesen visszakerülnek prózába, kórusrészei az előírt szólamok töredékén hangzanak fel, a nagyoperai látványosság pedig óhatatlanul áldozatul esik az alkalmi színpadoknak. Ez nem csupán az énekesjátéki gyakorlat továbbélését jelenti, hanem nyitottságot az új diadalmas színjátéktípus, a népszínmű felé. Kitűnő – s jószerével egyedül ránk maradt – példája ennek a helyi alkalmazásnak Szerdahelyi József munkája: Marcsa, az ezred lánya. Jean-François-Alfred Bayard és Jules-Henri Vernoy de Saint-Georges francia melodrámájából Calisto Bassi formált szövegkönyvet Donizetti számára, és a vígoperát a párizsi Opéra Comique mutatta be, 1840. február 11-én (Nemzeti Színház: 1844. március 14.). Szerdahelyi, önállósulva a bohózatok korszakának letűnte után Pestről, vidéken is játszható műsordarabot formált magának: nem paródiát írt Donizettire, hanem évtizedes rutinjával magyarította-népszínművesítette a vígoperát, az eredeti melodráma szövegéhez nyúlva vissza (Szerdahelyinél olyan szereplő is van, aki kimaradt az olasz librettóból.) A márkinőből bárónő lett, Sulpice őrmesterből Skultéty huszárőrmester, zászlótartó; Tonióból, a címszereplő, markotányosnőbe szerelmes és érte katonának felcsapó tiroli ifjúból Tüzes Antal haszonbérlő vált. A cselekmény átkerült a 18. század végére, a déli határőrvidék törökellenes harcainak színterére. Teljesen Szerdahelyi leleménye (valószínűleg a Szökött katona Völgyijének hatására) Simonyi óbester felléptetése egy látványos tábori jelenetben, aki – kiderítve a markotányosné bárói eredetét – megtartja Marcsát, annak kérésére, az ezred kötelékében. Népszínműves hatású a prózában bonyolított cselekményben meghagyott zárt számok elhelyezése. Marcsának két áriája van, két kórusjelenet is megmaradt, az I. és a III. felvonás fináléja pedig a női szóló és a kar együttese lett. A II. felvonást, amely a bárónő kastélyában játszódik, nem jellemzi zenei környezet, csupán Marcsa énekleckéje jelent egy zárt számot. A darab – a melodráma, a népszínmű és a vígopera hatáselemeinek összegezése miatt – igen népszerű volt országszerte; betéteinek szövegét a zsebkönyvek, a legkedveltebb népszínműdalok társaságában, ismételten közlik. Előadására olyan együttesek is vállalkozhattak, amelyek különben az olasz-francia nagyoperáknak még töredékét sem vihették színre; Szuper ezek sorából említi kaposvári és bajai előadását. Viszonylag teljesebb képet kapunk 1847-es, szintén bajai előadásáról a fiatal Molnár György tollából. A nagyvendéglő termében Újfalussy Sándor igazgató hegedűvel a kezében tanította be a négyfőnyi cigányzenekarnak a kíséretet. (Újfalussy a harmincas évek hajdani kassai operaegyüttesében tenor II-t énekelt, és ott szerzett zenei tudását kamatoztatta mint énekes, karmester és hegedűs.)

A népszínmű menedéke lett azoknak a középtársulatoknak is, amelyeknek valamely opera vagy operarészletek előadására nem volt megfelelő énekesszínészük. Vidéken a zenés bohózat szívósan élt tovább, és sok esetben határai érintkeztek {343.} a népszínművel. Közösek abban is, hogy bonyolult technikai apparátusuk megvalósíthatatlan az alkalmi színpadokon. Hogy a népszínmű befogadása miért gyors, arra a Balog-hagyaték elemzése után elegendő csak röviden utalnunk. Zenei megvalósítása (ismert és gyakran változtatott dallamokkal) a vidéki cigányzenekarok kíséretével egyszer s mindenkorra megoldottnak látszott. Nemcsak helyi változatok jöttek létre e sikeres színjátéktípus darabjaiból, de vidéki és színész-szerzők is írtak vagy összeállítottak népszínműveket. (Közülük csak egyetlen, Haray Viktor Szökött színész és katonája került át a Nemzeti Színház műsorára.) Mellettük továbbra is jelentős szerep jutott a szórakoztató és más színjátéktípusokat pótló látványosságoknak: a tablóknak, Telepi „ködfátyolképeinek”, táncbetéteknek, erőművészi és bűvészi mutatványoknak.

Ami a prózaműsort illeti, néhány sajátosság a vándortársulatok legtöbbjénél közös. Műsoruk – a gyakori bemutatók miatt – igen nagy. Nagyvárad 1840-es zsebkönyvéből megtudjuk, hogy az odaérkező együttes által „Marosvásárhelyen fél év lefolyta alatt 88 színdarab adatott elő”.*OSzK Színháztörténeti Tár, 759. sz. zsebkönyv A harmadik és a negyedik műsorréteg darabjai változatlanul gyorsan kerülnek át vidékre. A Tisztújítás bemutatója nemcsak Pozsonyban előzi meg a Nemzeti Színházat, de a középtársulatok műsorán is; hasonlóképpen előbb került színre Pozsonyban Vahot ott játszódó Országgyűlési szállása is. Debrecenben már 1845. január 25-én játsszák Czakó Kalmár és tengerészét, melynek Pesten 1844. november 18-án volt a bemutatója; ugyanígy alig két hónap választja el egymástól a Végrendelet pesti és nagyváradi bemutatóját. A vidéki színészet lemaradása tehát nem késedelmességben, hanem egyrészt a helyi változat gyengeségében rejlett, még inkább a régi iskola színészeinek alakításaiban: Pergő Celesztin francia vígjátékok társalgási szerepeit alakítja, Déryné népszínművekben is fellép stb. A második műsorréteg is főként a régi iskola tagjainak egy-egy hagyományos sikerszerepe kedvéért éldegél tovább.

A helyi szerzők darabjai és a színészek alkalmi művei az ismert műsorrétegek motívumaiból építkeznek, és zömük sohasem jutott el az irodalom tudatáig, sőt rendszerint a város határain túl sem.

Továbbra is él a lokalizálás szokása. Molnár Györgytől tudjuk, hogy Haray vígjátékát, A váradi bankócsinálót debreceni és kolozsvári címváltozatokkal is játszották.

A vidéki játszóhelyek ideiglenes vagy éppen alkalmi jellege továbbra sem nyújt megoldást a szcenika számára. Szuper 1842-ben Székesfehérvárott a következő tapasztalatokat szerzi: „Vettünk öt forintért Fekete díszítőjétől holmi elhasznált díszleteket, s tizenöt forint ruhatári holmikat egy, a közelben tönkrejutott falusi színigazgatótól.”*Szuper Károly színészeti naplója (1830–1850). S. a. r. VÁLI BÉLA. Bp. 1889.; hasonmás kiadása: Bp. 1975. (Színháztörténeti Könyvtár 2.) 14–5. Ennyi felszerelés elég egy 7 férfiból és 3 nőből álló kistársulat számára. A szegényes díszlettár még a vegyes profilú és a negyedik műsorréteget játszó társulatokat is jellemzi. Természetesen a nyári játszóhelyeken sem jó a {344.} helyzet. Fekete Gábor országgyűlésre készült, 7000 forintos pozsonyi arénája (ez idő tájt az ország legnagyobb nyári színpada) a következő berendezésekkel várja az előadást: „az előtérben álló színfalat, mint kaput megnyitják, szétvonják; s azon helyen, hol rendes színpadon a lámpák sűrűen fénylenek, itt cserepekben fölállított szép virágok szinte tűzzel mosolyganak ... Az előtéri színfalakkal egyirányban még két állandó színfal látható, melyekre különféle tájképek festvék, s tetejökben virágok díszlenek. A színfalak, díszítmények, a machinéria még most nem igen tökéletesek, s fölötte kis létszámmal vannak ... A játszóhely fövénye a homok színétől alig különböző fakó vászonnal van átterítve. Ugyanitt néhány szép nagy élőfa a maga természeti valóságában zöldelg...”*Vahot 241.

A jelmeztár javítása marad a színpadi illúzió növelésének változatlanul egyetlen forrása. Ám ezen a téren is ellentmondás figyelhető meg: a vezető színész, színésznő ruhatára személyi tulajdonát képezte, s ez fényesebb volt, de egyéni ízlés szerint készült – a társulat közös vagyonát alkotó ruhák (rendszerint az igazgató tulajdonában) azonban semmiféle követelménynek nem feleltek meg. Szuper Károly remetét „kifordított rongyos köpönyegben, birkagyapjú szakállal és öreges parókával” játszik, „rongycafatokba voltak burkolózva a marquise-k és grófok”*Szuper i. m. 11. – mindez Győrött történt, 1840 őszén, néhány nappal egy kitűnően felszerelt német operaegyüttes távozása után.

A körzetesítés, amelyet a magyarországi városfejlődés alacsony foka indokolt volna, nem folytatódott, sőt némileg visszafejlődött. A Dunántúlon, ahol ennek hagyománya volt, élt még a leginkább. Győr, Komárom, Székesfehérvár között rendszeresen vándorolnak a bérletek biztosítására számító és zömmel vegyes profilú társulatok. Körvonalaiban látszik körzet keleten is, szintén régebbi hagyományú városokban; azon az útvonalon, ahol most a Kőrösy–Feleki-társulat vándorol, fél évszázada létezik ilyen időbeosztás – télen Kolozsvár, tavasztól szüretig Debrecen, ősszel és átutazóban Nagyvárad. A többi társulat – a gyakori újjáalakulás viszonyai között – az éppen nem foglalt vagy alkalmi sokadalmat ígérő várost keresi fel. Abday Sándor középtársulata (8 férfi, 5 nő) 1841-ben a Szombathely–Kőszeg–Szombathely–Sopron–Szombathely–Keszthely–Sümeg–Esztergom útvonalat járja be, az 1846–47-es évadban viszont (11 férfi, 7 nő, 4 gyerek), teljesen más személyi összetétellel, az ország ellenkező sarkában. Marosvásárhelyen bukkant fel. Így fordulhat aztán elő (Szuper Károlytól tudjuk), hogy Pozsonyban az országgyűlés alatt két német és egy magyar társulat játszik, 1845 nyarán pedig Kaposvárott, a főispáni beiktatás alkalmából két magyar társulat is Czakó Kalmár és tengerészével akarta a közönséget megnyerni.

Az alkalmi közönség egybegyűjtésének formái új, politikus alkalmakkal bővültek ki. Szuper Károly naplója például az eddigiek (vásár, megyegyűlés, beiktatás) mellett védegyleti gyűlésről tudósít 1845 augusztusában Kaposvárott, gr. Batthyány {345.} Kázmér elnökletével, valamint Széchenyi szegedi látogatásáról a Tisza-szabályozás ügyében (1846 júliusában).

A hivatásos színészet a közönség igényeit sem földrajzi értelemben, sem a műsorral, sem színvonalával nem volt képes kielégíteni. A műkedvelés újraéledése a „be nem szórt” területeken részben ezzel magyarázható. A jótékony célok mellett az 1840-es években már közvetlen gazdasági-politikai célokra is tartanak műkedvelői előadásokat (Védegylet, Gyáralapító Társaság stb.), és azokon az új pesti sikerdarabok – a Tisztújítás vagy a népszínművek – olykor gyorsabban kerülnek színre, mint a vándortársulatok műsorára. Néhány adat arra utal, hogy a műkedvelést irányító helyi szervek segítséget adnak a hivatásos társulatoknak: Szuper naplója 1844-ben a kiskunhalasi műkedvelőktől kölcsönzött díszletekről tudósít; Szegeden a jogászok, folyamatos műkedvelésük mellett, a belvárosi kaszinó játékszíni választmánya révén biztosították a bérlők megszervezését. A műkedvelői tevékenység azonban a kistársulatok létének kétségbe vonását is jelentette, Sepsy Károly – igazgató – még elemzendő Pesti Divatlap-cikkében – kikel közönségelvonó versenyük ellen.

Az 1840-években a bérletes törzsközönség és az alkalmi publikum körében nemcsak az igények, hanem a válaszadások is erősen differenciáltak. A felületen mintha az operaháború vidéki terjedésének adatait, a szórakozásigény előretörését látnánk. Valójában a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, a társadalmi kérdések színházi lecsapódása most már a vidéki nézőtereken is tetten érhető. A páholyok arisztokratái és előkelő nemesei, a földszint nemesi, katonatiszti, polgári vagy parasztpolgári, a karzatok diák- és plebejusközönsége között nemcsak az említett kolozsvári Coriolanus-előadáson robbant ki, Egressy vendégszereplése alkalmából, ellentétes véleménynyilvánítás. Idevágó példa lehet Petőfi jutalomjátékának, a Lear király Bolond-szerepének eltérő fogadtatása Kecskeméten, a földszint elítélő és komikusi megoldást váró, valamint a karzat helyeslő véleményével. Természetesen nem minden esetben erről (vagy csak erről) van szó. Az adott játszási hely társadalmi összetételének, iskolázottságának, hagyományainak megfelelően, beszélhetünk akár egy város közönséghangulatáról is – s ez természetesen konzervatívabb, mint Pest-Budán. Debrecenben az előadások hangulatát „a helybéli nemes tanuló ifjúság bitorolja”,*KAJÁN ÁBEL (=PÁKH ALBERT), Egy este a debreczeni színházban. Életképek 1844. I:377–80. Kalocsáról pedig még 1845-ben is azt írja Szuper: „Mindegy akár operát, akár drámát adnak, a papok a színházbajárást bűnnek és erkölcstelennek tartják.”*Szuper i. m. 46. Arisztokrata kulturális vezetése miatt konzervatív ízlésűnek tekinthető Kolozsvár, amely menedéke lesz a régi, síró-deklamáló iskola képviselőinek, ahol még 1841-ben is túlzónak minősítik a harmadik műsorréteg darabjait, Lendvay vendégjátéka Dumas darabjaiban botránkozást okozott, sőt az Erdélyi Híradó azt tanácsolja, hogy a Magyar Tudós Társaság ne pártolja az ilyen erkölcsromboló darabokat!

{346.} Másutt is előfordul, hogy az újdonság, a negyedik műsorréteghez tartozó darab – bár bemutatóját a közönség igényli – utóbb megbukik. Désről, Székesfehérvárról, Gyöngyösről van adatunk, hogy a közönség vagy annak egyes tagjai a Tisztújítást elutasították, de Kassán ugyanúgy megbukik a Két pisztoly és Vahot Még egy tisztújítása, majd a Kalmár és tengerész is. Kétségtelen, hogy itt többtényezős jelenséggel állunk szemben, amelynek politikai, ízlésbeli motívumai is vannak, s nem csupán a színészi megvalósítás gyengeségéből magyarázhatók. Nem szűnik meg a színházzal először vagy alkalmilag találkozók reagálása sem: a Nemzeti Színház nézőterén éppúgy előfordul még hangos vita előadás alatt, mint a szombathelyi játékszínen felkiabáló részeg, országszerte pedig dohányzó uracsok riasztják a közönséget.

Az 1840-es évekből is összeállítható egy vándortársulat hagyatékának java, melynek segítségével az országosan vázolt helyzet helyi és konkrét változatban szemlélhető: Láng Boldizsár („Bódi”) színlapjait, pénztárkönyveit, néhány iratát az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. Láng Ádám János és Járdos Annamária unokája, az első igazi magyar színészdinasztia tagja 1841-ben lett, 19. életévében színész. Az a középtársulat, amelynek tagja volt, és amely a pártolás második szintjén tevékenykedett, 1842-ben – többek között – Nagykárolyban és Tasnádon játszott. (A hagyatékból hiányzó 1843. esztendőben Láng Boldizsár Hetényi József társulatának tagjaként Kassán szerepelt.) 1844-ben – függetlenedve – az Ungvár–Munkács–Beregszász–Tiszaújlak–Nagykálló–Nyíregyháza–Tokaj–Sárospatak–Kisvárda–Nagykálló–Nyíregyháza; 1845-ben (folyamatosan) a Tiszaújlak–Beregszász–Nagykálló–Nyírbátor–Kisvárda–Nagykálló–Tállya–Abaújszántó–Tállya–Sátoraljaújhely–Ungvár útvonalon, igen szűk határok között mozogtak és játszottak. Nagyobb város csak az útvonal két végpontján található: Ungvárott szakadtak ki 1844 elején Kőrösy József nagyobb létszámú együtteséből; ugyanoda való, két évvel későbbi visszatérésüket pedig az tette lehetővé, hogy egyesültek Abday Sándor társulatával, létszámuk így kb. 20 főre gyarapodott. Bérlet meghirdetésére csak Munkácson és Ungvárott vállalkoztak. Az 1844–45-ben felkeresett nyírségi, szabolcsi és hegyaljai mezővárosok azonban a városfejlődés alacsonyabb fokán állottak. A társulat létszáma ezenközben – gyakori személyi változásokkal – 7 és 15 fő között mozgott. Ez utóbbi tekinthető a „kritikus” létszámnak: efölött már nagyobb helység, rendkívüli játszási alkalom felkeresése vagy társulatbomlás következik be, mint 1845-ben Tiszaújlakon. A 16 főre gyarapodó társulatból „elválván tőlünk Zelényiék, Beregszászt portyázó Magossné truppjához jövének Partényivel együtt, csakhogy megrontsanak – mi, felszólítás következtében, tehát átjövések Újlakról, szinte Beregszászra gyűlésekre, s mivel bennünket pártolt a közönség, ők tehát mint meggyőzöttek, hogy mégis megrontsanak, kisvárd[a]i működő Abday társaságát hozzák nyakunkra elrontásunkra – mert bár sokan voltunk is, a közönség két részre oszlott, nekünk jutott annyi, hogy becsülettel továbbmehettünk”.*OSzK Kt. Oct. Hung. 700. 1845 májusának végén a megyegyűlés alkalmából Beregszászon {347.} 19 színész, 9 színésznő (és 4 gyerekszínész) gyűlt össze a három vándortársulat tagjaiból.

A hagyatékból vizsgálható középtársulat gerincét a Láng-család pályán lévő tagjai alkották: Boldizsáron kívül játszottak szülei (Láng Lajos és Csepreghy Anna), valamint testvérei, Móric és Emília. 1846 májusában, egy új társulatbomlás, Abdayék függetlenedése után Láng Lajos szerződtette Ungvárra Debrecenből Tóth Istvánt és nejét, valamint Prielle Emíliát, Láng Boldizsár leendő feleségét. Ekkor (május–júniusban) átmenetileg Prielle Kornélia is tagja volt a társulatnak. Vendégszereplésekre véletlenszerűen is sor kerülhetett: 1844 májusában így lépett fel náluk egy Kövesi nevű bűvész vagy 1846 júniusában Nyírbátorban Komáromy Sámuel és felesége, Szilvási Eszter. 1845 nyaráig a társulatot 4 cseh muzsikus egészítette ki, akiknek az esténként egy összegben kifizetett járandóságát ugyan 4 forintról 5-re emelték, de nagykállói távozásukat így sem tudták megakadályozni, tetemesen csökkentve ezzel a népszínmű-műsor részarányát. A társulat mégsem tekinthető pusztán családi vállalkozásnak. Megélhetésüket a proporciós rendszer biztosította: a pártolástól függően 4–12 előadás után osztoztak a bevételen, előre megállapodott arányban.

A Láng-féle középtársulat alapvetően szórakoztató színjátéktípusok helyi változataival toborozta közönségét. Ha a műsornak azt a hányadát tekintjük, amelyet az 1844-ben és az 1845-ben is felkeresett két állomáshelyen, Nagykállóban és Kisvárdán előadtak, a játékdaraboknak csaknem teljes kicserélését tapasztaljuk: több előadást még egy év időkülönbséggel sem lehetett tartani. A társulat komoly erőfeszítéseket tett, hogy műsorát korszerűsítse: 1844-ben műsoron tartották a Tisztújítást, a Szökött katonát, a Két pisztolyt, a Zsidót, Vahot Országgyűlési szállás és Még egy tisztújítás c. vígjátékát, 1845-ben pedig Czakó Kalmár és tengerésze, Obernyik Öröksége, Degré Eljegyzés álarc alatt c. vígjátéka szintén néhány hónap alatt repertoárra került. Az eredetiség és a korszerűség követelményének egyaránt eleget tevő népszínművek és vígjátékok listáját néhány korábbi, de cselekményét tekintve lokálisan idekötődő bohózat (Balog Ludas Matyija, Gaáltól A peleskei nótárius), régebbi magyarított vígjáték és néhány francia melodráma egészítette ki. Kisfaludy Károly csaknem teljesen letűnt a műsorról, egyedül a Csalódások előadására van adatunk. A világirodalmi klasszikusokat csak Goldoni képviselte, a Két úr szolgájával. A kortárs világszínpad darabjai közül kedvvel és színészi ambícióval játszották Victor Hugo Angelóját, a Londoni koldusokat (Charles Dickens Nicholas Nicklebyjének francia dramatizálását), Scribe vígjátékait és általában a francia romantika színjátéktípusait, a történelmi tragédiákat és a kortárs témájú színműveket is ideértve. Opera vagy énekesjáték előadására a társulat nem vállalkozhatott.

Joggal feltételezhetjük, hogy ezt a viszonylag korszerű, az új sikereket gyorsan követő műsort gyarló és a színjátéktípusokat egybemosó szcenikai színvonalon játszották. Erre utal számadásaikban a világításnak és a papír alapanyagú díszleteknek mindig azonos, mesterségesen alacsony szinten tartott költsége, amit filléres kellékbeszerzések és a helyben biztosított statisztáknak fizetett alkalmi gázsik {348.} egészítettek ki. Így lehetséges, hogy a kisebb helységekben az előadási költségek általában 10 forint alatt maradtak, a nagyobbakban 10 és 20 forint között mozogtak; az ennél magasabb összegekben már az új darabok szövegének és zenei anyagának megszerzése, az új játszóhely alkalmi színpadának egyszeri kialakítási költségei is benne foglaltattak.

Ebbe az irányba hatott az igénybe vett színháztermek állapota és feltételrendszere is. Az 1842-ben felkeresett Kassa kivételével a felsorolt északkelet-magyarországi helységek egyikében sem játszhattak színház számára készült vagy tartósan ilyen célra átalakított termekben és színpadokon: a 17 000 lakosú Nyíregyházán éppúgy egy 150–200 főt befogadni képes helyiség állt rendelkezésre, mint a megyeszékhely Beregszászon, Sátoraljaújhelyen és Nagykárolyban, vagy a mindössze 1525 lakosú, de forgalmas sólerakóhelyen, Tiszaújlakon. A valamivel nagyobb termekben (Tokaj, Sárospatak, Kisvárda, Nyíregyháza, Nyírbátor) nemcsak első és második, hanem harmadik helyet is megkülönböztettek, bár nagy siker várható küszöbén, például új népszínmű vagy a közönség által igényelt darab bemutatása esetén a harmadik helyet a másodikhoz csatolták a nagyobb bevétel reményében. Sőt: Tiszaújlakon a Szökött katona, Munkácson pedig a Tisztújítás előadására egységes, 50 krajcáros helyárat állapítottak meg. A helyárak 1842 és 1845 között valamennyi helységben egységesek; az első helyen 50, a másodikon 25, a harmadikon (ha volt) 15 krajcár. Rendkívüli előadási alkalmakkor (például a beregszászi megyegyűlés) nem emeltek helyárat. Erre egyetlen, alkalmi adatunk van: a Zsidó c. Szigligeti-népszínmű nyíregyházi bemutatóján 1 váltóforint, 30, illetve 25 krajcár volt a három helyosztály ára (1844. november 17.), tekintettel a darab megszerzésének és kiállításának magasabb költségeire. A közönség létszámáról és összetételéről a 10. sz. táblázat nyújt áttekintést azokból a helységekből, ahol az adatok teljessége ezt lehetővé teszi.

10. táblázat

A közönség létszáma

A lélekszám-adatokat Fényes Elek Magyarország leírása (Pest, 1847) c. statisztikai munkájából vettük.

{349.} Ami a nézőcsúcsot vonzó darabokat illeti, Tokajban, Kisvárdán és Nyírbátorban a Szökött katona, Sárospatakon és Beregszászon a Tisztújítás, Nyíregyházán a Zsidó bizonyult a legnépszerűbbnek, és csak Tiszaújlakon nem eredeti darab, henem a Londoni koldusok c. Dickens-dramatizálás. Természetesen a napi látogatottságot erősen befolyásoló egyéb, külső tényezők csak ritkán érhetők tetten: rossz időjárás, a mezőgazdasági munkák dandárja, a társulat belső csatáinak az előadásra vetülése stb. egyaránt eredményezhetett elmaradt vagy deficites előadást. Mindazonáltal elmondható, hogy a vizsgált, prózai-bohózati-népszínműi műsorú társulat megélt jövedelmeiből; néhány csekély értékű felülfizetésen kívül készpénzsegélyben csak egy ízben, Sárospatakon részesült, Bretzenheim hercegnő 10 forintjával.

Ennél rosszabb a kistársulatok helyzete. Számukat, útvonalukat, műsorukat a szinte naponta változó összetétel miatt lehetetlen rekonstruálni. A társulatok működéséhez szükséges létszámnak és felszerelésnek látszólag nincs alsó határa. A kistársulat faluzó életmódja sem zárt világ: tönkrejutás, társulatszakadás, kiöregedés, betegség bárkit lesüllyeszthet közéjük, hogy ezután egy kedvezőbb fordulat (rendkívüli játszási alkalom, társulatbővülés, hosszabb ideig helyben játszás) újra felemelje. Szuper 1839-ben szegődik Fekete Gábor társulatához, amely akkor 12 főből áll (január 12-i állapot), júliusban az együttes 5 főre olvadt. Októberben Feketééket, megszaporodva, Kaposvárott találjuk, ahol a megyegyűlések alkalmából szerzett bevételekből még Lendvayt is meghívhatják vendégnek. 1840 farsangjának végén, újabb társulatszakadás után, ismét hatan maradnak. És az igazgató ugyanaz a Fekete Gábor, aki 1843-ban majd Pozsonyba a vidék legerősebb társulatát hívja össze az országgyűlésre, és aki az említett arénát építteti nagy költséggel! (Ő a modellje Szigligeti Vándorszínészek c. vígjátéka Kék nevű direktorának.)

Két kistársulati előadás teljesebb ismertetésével rajzolunk helyzetképet, amelyek – mint cseppben a tenger – szemléltetik mindennapjaikat. 1842. augusztus 15-én a Pest megyei Turán lép fel súgó nélküli kistársulat. Vendégeik is vannak: Balog István és Csepregi Lajos, a Nemzeti Színház segédszínészei. Műsorukon az Éjfél után c., franciából fordított egyfelvonásos szerepel (pesti bemutatója 1841. június 4-én), dalokat énekelnek, s végül a Víg nyomorúság c. darabot játsszák, amelyben fellépnek a vendégek, br. Bikfa és Habakuk szabó szerepében. A két név azonosításából megtudhatjuk, hogy ez nem más, mint az első műsorréteg darabjának (A prágai két néne, vagy a Pestre vándorolt szabólegény) alkalmi változata, amely Szabólegény címen egyetlen jelenetté összevonva Balog könyvtárában is megvolt, s valószínűleg ő vitte magával Turára. Az előadás sikert arat, olyannyira, hogy a két színész verekedésébe beleszól az egyik paraszt is; a bevétel pedig nem kevesebb 31 forintnál.

Kevésbé sikerült Nagyoroszi nógrádi község első találkozása a színészettel, 1844 augusztusában: „A színterem az ivószoba volt, mely e célra két pislogó faggyúgyertyával vala kivilágítva: függöny, oldalfalak, deszkázat s egyéb színi requisitumok {350.} fényűzési cikknek, tehát nélkülözhetőnek tartattak.”*Életképek 1844. II:291–2. A falócák szolgáltak első helyül, 25 krajcárért, míg az állóhely 15 krajcáros volt. A háromtagú társulat az igazgatóból, feleségéből és a súgóból állott, a két férfi felváltva súgott egy lepedő alól. Mintha Balogék húsz évvel korábbi ironikus önparódiája, a Jupiter theátruma elevenednék meg az Életképek tudósításának mondataiban...

Az 1840-es évek sajtójában egyre szaporodtak a figyelmeztető jelzések a vidéki színészet hanyatlásáról, amit a Nemzeti Színház emelkedő színvonala mindjobban kiemel. Ebben mindenki egyetért: a művelt helyi tudósítók, a bérletesek, a lapszerkesztők, a színpadi szerzők, sőt a vidéki színészek jelesebbjei is. A színpadi megvalósítás három nagy területe egyaránt súlyos hiányosságokat mutat. Hiányzik a színészi munkamegosztás, a szerepkörökre törekvés, a nagymérvű vándorlás és társulatbomlás lehetetlenné teszi a rendezői munkának még alapfokát is, a színészi alakítás elmélyítését. Az ideális megoldást Vahot lapja már 1845-ben javasolja, amikor a Győrött rendelkezésre álló összegből egy korszerűen szervezett középtársulat lehetőségét veti fel. Ez a következőkből állna: első szende – szerelmes – hősné – cselszövő – anya – komikus – komika – öreg – két első segédszínész – három segédszínész – hat másodsegédszínész. A modellt szembesítve a zsebkönyvekben megőrzött társulatszervezési valósággal, azt tapasztaljuk, hogy 1848-ig nem közelítik meg az ilyen tudatos együttesépítést. A segédszemélyzet (díszletmester, ruhatáros, színlaphordó) feladatköre csak a közepes és nagyobb társulatoknál különül el a színészi munkától. Továbbra sem függetlenedik azonban az igazgatói, rendezői, sőt a súgói tevékenység se. Vegyes profilú társulat esetében ugyan általában két rendező és két súgó szerepel (operai és drámai-népszínműi), de itt maga a zenei vezetés nem különül el: Gócs Ede például basszista, karmester és igazgató egy személyben.

Az országos megoldás a szakmán belül vetődött fel – Egressy Gábor, a társadalmi igények és jelenségek iránti rendkívüli fogékonyságával kitűnő, vezető pesti színész és Sepsy Károly, a vidéki színigazgató cikkeire gondolunk. Mindketten egyetértenek a színészet fontosságában, a vidéki játszás színvonalának kétségkívüli hanyatlásában, s mindketten az 1830-as években megrekedt körzetalakítási törekvések központilag irányított folytatásában és kiteljesedésében látják a kivezető utat. Egressy köznevelési programba illeszti tervét (Pesti Hírlap, 1846. december, hat folytatásban), amelynek része a színészek polgárosítása és nyugdíjazásuk megoldása éppúgy, mint az olcsóbb helyfajták árának (karzat és földszint) országos egységesítése. „Végvidéki” körzeteket alkotna, nemzeti támogatással, mindegyik középponti városában állandó színházzal. Ezek a következők: Pozsony (Pozsony, Moson, Nyitra, Bars vármegyékre), Kassa (Abaúj, Szepes, Sáros), Sátoraljaújhely (Zemplén, Ung, Máramaros), Pécs (Baranya, Tolna, Somogy), Temesvár (Temes, Arad vármegyék), Sopron (Sopron, Vas, Zala) és Becskerek (Torontál, Bács vármegyék). A körzetek élére helybeli igazgatót az országgyűlés nevezne ki, akik fölött országos főigazgató tevékenykedne. Az egyes körzetek {351.} alaptőkéjére Egressy megismétli a Nemzeti Színház megvalósult példáját, a 400 000 forintnyi összeget. Bízik abban, hogy a vegyes lakosságú területek ilyen körzetbe szervezésével párhuzamosan a magyar lakosságú központi terület folytatja és befejezi, önerőből is, eddigi, hasonló törekvéseit.

Sepsy Károly cikkében – Pesti Divatlap, 1847. szeptember 9. – szerényebb igénnyel lép fel. A kb. ötven vándortársulat helyett tíz, kormány kinevezte színigazgatót kíván (Erdélyben hármat), akik számára a meghódítandó városokat tételesen felsorolja – közülük az első négy Egressynél is körzeti központként szerepel: Pozsony, Kassa, Sopron, Temesvár, továbbá Eperjes, Késmárk, Igló, Lőcse, Eszék, Zágráb, Varasd, Károlyváros, Fiume, Nagyszeben, Brassó. Az 1840-es évek gyakorlatából kiindulva, a zömében idegen ajkú közönség meghódítására vegyes profilú társulatot óhajt valamennyi tervezett körzetében.

A tervek nem valósultak meg. Országgyűlési téma sem lett a vidéki színészet helyzete, 1848–49-ben pedig fontosabb, sürgősebb feladatok vonták el a szellemi és főként az anyagi tartalékokat.

5. TÁNCTÖRTÉNET ÉS NEMZETI ROMANTIKA (1837–1848)

TARTALOM

7. SZÍNJÁTSZÁS A POLGÁRI FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARC IDEJÉN (1848–1849)