| 3. A KISTÁRSULATOK SZÍNJÁTÉKTÍPUSAI | TARTALOM | IV. FEJEZET A MAGYAR ROMANTIKA SZÍNHÁZA (1837–1849) |
Miután az 1808. évi országgyűlés nem tudta törvényalkotással állandósítani a magyar színészetet, de nyitva hagyta a törvényhatóságok tevékeny adakozásának lehetőségét, Pest vármegye – a követutasításhoz híven – magára vállalta a színházügyekre fordítandó pénzek kezelését. A gyűjtés 1808-ban a vármegyében indult meg; 1810-ben az összes vármegyéhez és a szabad királyi városokhoz intézett körlevéllel vált országos akcióvá. 1812 elejéig a megajánlott 40 158 forint 30 krajcárból az összegnek 75%-a, 30 421 forint 30 krajcár folyt be, amelynek értéke azonban a pénzleértékelés következtében – 1811-ben – az ötödére csökkent. A Pest vármegyei nemességen kívül Kecskemét és Nagykőrös városa, továbbá Gömör, Tolna, Temes, Nógrád, Szatmár, Fejér, Sáros és Bács vármegye adakozott ekkor. Figyelemre méltó az óbudai uradalom tisztjeinek kollektív gyűjtése és a Murányi Vasbánya Társaság nagy összegű (4000 forintos) támogatása.
A színházépítés ügye azonban már 1810-ben későbbre tolódott, amikor József nádor elutasítóan válaszolt Pest vármegye javaslatára, hogy a Rondella szükségszínháza helyére magyar színház épülhessen. 1808 óta folyt Pest város német színházának építése, mégpedig a városfejlesztési elképzelések keretébe illesztve, egy újabb átmeneti vagy szükségszínház emelése viszont nem illett ezekbe a tervekbe. Ráadásul a nádor a második pesti magyar színtársulat közönségvonzása alapján joggal hivatkozhatott arra, hogy egy magyar játékszínt nem reális közönségigény éltetne, hanem csupán a pártolás tarthatna fenn. (A nádori álláspont következetességét mutatja, hogy 1814-ben nem emelt elvi kifogást Pest vármegye telekvásárlása, sőt leendő színházépítése ellen sem, ha az időben alkalmazkodik a Városszépítő Bizottság tevékenységéhez.) Az 1811. évi országgyűlésen is elhangzott az érv, hogy Pest városa saját tulajdonú színházat épít, és annak adja majd bérbe, „akitől a reá költött kapitálisainak legbizonyosabb hasznát várhatja”* A Rondella elárvereztetése, majd bontási határozata, a Pest vármegye pártolta társulat Miskolcra küldése után (1815) a pártolók a figyelmet és az anyagi erőforrásokat saját állandósítási terveikre fordították: 1815-ben a kelet-magyarországi törvényhatóságok Debrecenben, 1818-ban Gömör, Heves és Bars – Borsod kezdeményezéseihez {222.} csatlakozva – Miskolcon képzelték el a magyar színészet, új központját, 1828-ban Vas és Fejér a dunántúli színi kerület terve miatt kérte vissza adományait.
A telek ügyében Kultsár István, a pesti társulatnak 1813 és 1815 közötti igazgatója lépett, amikor 1814. június 23-án – hivatkozva az erdélyi színházépítés példájára is – kinyilvánította szándékát Pest vármegyének: „...kész vagyok azon deszkákkal befoglalt tágos szegletfundusomat, mely a botanikuskertnek helyén a Hatvani utcára a nagyméltóságú Grassalkovich herceg házának által ellenében esik, minden nyereség nélkül a magyar theátrom építésére általengedni...”* Erre, a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán lévő telekre készültek 1819-ben Eberl Károly tervei, amelyekhez Kultsár fűzött magyarázatot a vármegye számára. Itt fogalmazódtak meg először Pest vármegyének az 1830-as évekből ismert alapelvei, már a túlméretezett pesti Német Színház tapasztalatai alapján is: díszes, de nem hivalkodó, megfelelő méretű, 1500 főt befogadó játékszínt terveztek, két páholysorral és kétszintes karzattal. A 200 000 forint előzetes költségvetésű Nemzeti Színház szintén része lett volna egy nagyobb üzleti-szórakoztató kombinátnak: „...a szegleten kávéház, s beljebb a kávésnak lakása, a másiknak másik felén pedig kalmárbolt lehessen. Az egész tornác felett vagyon egy nagy szála, mely nemcsak a theátromi muzsika-próbákra, hanem koncertekre, deklamációkra, s piknikekre is fordíttassék. Ezek annyi jövedelmet hozhatnak, hogy az épületnek conservatiójára mindenkor elégséges lészen.”* Az országos adakozás elapadása miatt az építkezésre nem kerülhetett sor, sőt 1828-ban Pest vármegye a telket is eladni kényszerült, mivel körülötte tulajdonjogi problémák támadtak, és a rajta fekvő adósságtehernek már a kamatai is tetemesre duzzadtak.
Az időközben Pestre látogató újabb magyar színtársulatok vagy a német színházakban kényszerültek fellépni, vagy – kedvezőtlen bérleti feltételek mellett – alkalmi játékhelyeket kerestek: a Hacker-szálát, az Arany Hattyú termét, a Beleznay-kertben álló Podmaniczky-palota átalakított termének szűk színpadát, nyáron ugyanott egy arénát.
Az 1830-as évek elején megélénkült a színházügy jövőjét tárgyaló röpiratirodalom; részben Pest vármegye 1831-ben életre hívott anyanyelvi bizottságának tevékenysége nyomán (az ő felhívásukra készült Széchenyi István Magyar játékszínrül c. munkája), részben akadémiai pályázatra (18 írás vett részt rajta). E tollcsatákban három kérdés tisztázódott: az építendő színház helye, jellege és viszonya a pesti német színészethez. Az előbbi kettőben a vélemények nem szóródnak: a röpiratírók egyetértettek Pest-Budában, mint egyetlen lehetséges színházi központban. Fáy Andrásnak a lehetséges közönség összetételére is utaló érvelését idézve: „... középponti kereskedésénél, nagyszerű vásárainál, törvény- és több polgári kormányszékeinél, garnizonjainál, s benne mulatozó magányos úri rendeknél fogva, inkább alkothatja magyar játékszínjét közérdekűvé, közhasználatúvá a hazában...”* {223.} Nem volt vita az új színház nemzeti jellegét illetően sem. Egyedül Jakab István pályázati művében villant fel még az illúzió, hogy az uralkodó segítségére is számíthatni. Ugyanakkor Széchenyi leszögezte, hogy nem adja szellemi voksát „egy oly színház létére, melyet közvetlen valami udvar vesz gyámola alá, s minden lehető szükségit nagy tehetséggel s erős kézzel pótolgatja...”* Annál erősebben polarizálódtak a vélemények a szükséges pénzalap nagyságát illetően, a német színészettel közös vagy teljesen külön játszás kérdésében, és határozottan formálódóban volt egy „operapárt” is (Jakab István, Pekháta Károly), akik a két város vegyes anyanyelvű lakosságának tartós megnyerését csak így tartották lehetségesnek.
E vélemények közül kettő vált gyakorlati hatásúvá: Széchenyi álláspontja és Pest vármegye bizottságáé, amely 1832. január 14-én nyújtotta be jelentését, miután a vármegye nyomtatásban is megjelentette a színházi alap állásáról készített pénzügyi jelentést. (Széchenyi röpirata 1832 áprilisában hagyta el a sajtót.) Kezdetben a két álláspont nem tűnt összeegyeztethetetlennek; egyetértettek ugyanis a színház társadalmi szerepének liberális megítélésében, a német színészettől független szervezetű nemzeti színház létrehozásában, a pénzügyi lebonyolítás részvénytársasági formájában, sőt az épület milyenségében és méreteiben is. (Széchenyi vonatkozó megfogalmazása „egy nem felette nagy s pompás, de csinos és főképp alkalmas színház”-ról* szinte szó szerint emlékeztetett Kultsár 1819. évi tervére.) Hogy a hasonló terminológiát használó liberális színházfelfogáson belül vannak lényegi véleménykülönbségek, azt Pest vármegye 1832. június 15-i közgyűlésének jegyzőkönyve rögzítette, amikor – a Széchenyi-röpirat áttekintése után – albizottságot küldtek ki színházépítési terv készítésére, „amennyiben az érintett gróf úr által javallott princípiumok a célra nem vezérelnének...”*
Széchenyi az építkezést ugyanis csak a teljes, erre szánt összeg (100 000 pengőforint = 250 000 váltóforint) részvényjegyzés útján történt biztosítása után tartotta elkezdhetőnek. Pest megye szerint viszont – hasonlóan a korábbi, regionális, vármegyék szervezte-vezette színházépítésekhez – „ezen intézet létesítési alapja kezdettől fogva a szabad, önkéntes ajánlat vala”,* s az építkezés mielőbbi megkezdése mellett számukra a legfőbb érv a deputáció jelentése volt, amely szerint a színházi alap 1831 végén 46 514 váltóforint 53 26/40 krajcár fölött rendelkezett.
Ami a színház helyét illeti, Széchenyi röpiratában a József-piacot (a mai József nádor teret) tartotta ideális és a hajdani Kecskeméti kapu környékét, a mai Kálvin teret a legrosszabb környezetnek. Utóbbinak megfelelő értékű, külvárosi telek jutott viszont időközben Pest vármegye tulajdonába; a deputáció 1834. június 11-én jelenthette a közgyűlésnek, hogy Grassalkovich Antal herceg „A hatvanyi kapun kívül levő major házhelyének azon részét: melyet mint fa-depositoriumnak {224.} szokott használni, a magyar theátrum fundusául odaajándékozta légyen...”* Pest vármegye mindazonáltal megvárta a vármegyei-városi telekkijelölő vegyesbizottság jelentését (1835. január 28-án), akik a pesti Duna-parton a városi mázsálóház és harmincadvám számára fenntartott területet javasolták. Széchenyi arra is hajlandónak mutatkozott, hogy magára vállalja a harmincadvám épületének felépítését. Erre ugyan nem került sor, viszont a nádor 1835. október 15-én úgy döntött, hogy „a Duna partján készülő Ullmann-ház előtt és a kereskedői épületnek átellenében fekvőhelyen (...) telek szakasztassék ki minden fizetés nélkül...* A telek 22 öl széles és 30 öl hosszú volt; Széchenyi nemcsak központi fekvése, hanem távlati terveiben elfoglalt helye miatt is örült neki, amint azt Apponyi Antal grófnak, a birodalom párizsi követének írta: „... a pesti kaszinóval átellenben, a Duna partján fekszik, és így egy szép térséget képez, középpontjában majd a megépítendő híd feljárójával”.* (Ma: a Roosevelt tér északi oldalán, az MTA és részben a MÉM székházának helyén.) Az még nem dőlt el, Széchenyi elképzelése szerint a kultúrának, a társadalmi érintkezésnek is lesznek-e itt hídfőállásai, vagy – a gőzhajókikötővel, a rakparttal és az árutőzsde-épülettel – a gazdasági funkció kerül-e előtérbe.
A kétféle színházépítési szándéknak megfelelően, mindkét telekre készültek tervek, s különbségeik is beszédesek, a liberális színházprogram lehetséges változataira utalnak. Széchenyi az említett gr. Apponyi Antaltól kérte – párizsi színházi emlékei alapján – a Théâtre Italien és az Opéra Comique tervrajzának megküldését, mondván: „... némely francia színházakban sok rendkívüli dolog és kiváló rejtekhely akad, amelyek ugyanolyan százalékban kínálják nagyobb fokát a kényelemnek és a társaságbéliségnek”.* Széchenyi, aki reformprogramja megvalósításának élén arisztokrata osztályostársait látta volna szívesen, érthetően döntött a „társalkodás” céljára alkalmasabb, több páholysorral rendelkező operaházak mintái mellett, sőt állást foglalt a páholyok elkülönített megközelítése érdekében, bár megjegyezte, hogy az sem London, sem Párizs színházaiban nem szokásos. A terveknek a Duna-parti telekre történő átalakítását pedig egyenesen Pierre-Luc–Charles Cicérivel, a királyi színházak udvari festőjével, a francia romantikus díszletművészet legnagyobb alakjával akarta elvégeztetni. A építkezést Hild Józsefre, a magyar klasszicizmus legjelentősebb mesterére kívánta bízni.
A másik póluson Telepi György javaslata állott. A budai színtársulat ezermestere, komikusa, darabírója, színpadgépész-díszletfestője már a Grassalkovich-telekre gondolva vetette papírra elképzeléseit 1835-ben, természetesen hatása alatt annak az épületnek, ahol már harmadik éve játszottak, a budai Várszínháznak. Pest vármegye is beszerzett mintákat. Mérey László táblabíró, az építési albizottság későbbi tagja, 1834-ben saját költségére, szintén Párizsból, meghozatta az Odéon Színház és a Feydeau utcai színház tervrajzát. A vármegye végül köztes megoldást {225.} választott: Telepi tervét ifjabb Zitterbarth Mátyással módosíttatták, akinek (külföldi iskolázása és magánházak pesti tervezése-kivitelezése után) ez volt az első jelentős testületi megbízása, középületre.
Eltekintve a Duna-parti telek akkor még függőben lévő ügyétől, Pest vármegye 1835. augusztus 26-án úgy döntött, hogy nem vár tovább, megkezdi az építkezést a Grasslkovich-telken. Szeptember 22-én Gödöllőn a herceg aláírta az adományozó levelet, 26-án aláírták a szerződést Zitterbarthtal, és az első kapavágás 28-án meg is történt. A vezérvármegyét konkrét tény siettette: a budai Várszínházban 1832 óta játszó és általa pártolt társulat egyre romló anyagi helyzete. Az együttes tagjai szeptember 14-én maguk ajánlották fel a segélypénzekről való lemondást. A vármegye október 1-jétől meg is szüntette támogatásukat. de a pártolás tényét fenntartotta, hogy a színészek használhassák a Várszínházat és berendezését, a megye tulajdonában lévő könyv-, kotta- és jelmeztárat. Nem egyeztek bele a bérletrendszer módosításába vagy egy hosszabb vidéki vendégjáték tervébe sem. A társulat ekkor Pest egyik országgyűlési követéhez, volt igazgatójához, Fáy Andráshoz fordult segítségért, aki követtársával, Dubraviczky Simonnal 1836 februárjáig 260 váltóforintot gyűjtött a követek körében. A vármegyei színházépítések történetében először Pest tehát nem az anyagi erők megosztása mellett döntött, hanem az építkezésre összpontosított; remélve – s ez volt a vezérvármegye másik motívuma –, hogy a tényleges munkálatok megindulása a társadalmi összefogásnak és az adakozásnak is lendületet ad. (Elképzelésük bevált: a novemberi közgyűlésen a Pest vármegyei rendek – a példamutatás szándékával – 7789 váltóforintnyi összeget gyűjtöttek a színházi alap javára.)
A kétféle színházterv hívei között a kapcsolat mindazonáltal nem szakadt meg; a pozsonyi országgyűlésen ugyanis egy széchenyiánus elképzelést tárgyaltak, a nádor adományozta Duna-parti telekre építendő Nemzeti Színháznak az országosan kivetendő 400 000 pengőforint (=egymillió váltóforint) hozzájárulásból történő megalapításáról és felépítéséről. Miután a vármegye követei utasítást kértek a követendő magatartásról, Pest 1835. november 19-én leszögezte álláspontját az építkezés folytatásáról, és azt közzé is tette. Földváry Gábor másodalispán, az építkezés irányítója erre széles körű tárgyalássorozattal készült fel. Előbb a nádorral, a Városszépítő Bizottság elnökével tisztázta a helyzetet: ha az országgyűlés a Duna-parti színházépítés mellett dönt, a Kerepesi úti ideiglenes (interiminális) épület színitanodául szolgálhat a jövőben. Október 24-én sikerült megállapodni Pest városával, amely maga is foglalkozott a magyar színház felépítésének gondolatával. A kompromisszumos megállapodás szerint érintetlenül maradtak a város ún. kisebb földesúri haszonvételi jogai: a vármegye „nem szándékozik ezen épületben bor- vagy kávéházat felállítani, vagy más akárminémű városi jogot űzni, sőt inkább azt kívánja, hogy a felépítendő magyar játékszínben a políciai rend is a város részéről tartassék fenn...”* A Duna-parti Nemzeti Színház felépítése után a Kerepesi úti épület a város használatába mehet át. A vármegye vállalta továbbá, {226.} hogy ha bérlőnek adja ki színházát, a színészek joghatósága a város legyen; hogy a Német Színház bérlőjével megegyezik, ha játékszíne nem-magyar nyelvű előadásoknak vagy látványosságoknak ad otthont. Végül bevonták az építkezés ellenőrzésébe is Pest város képviselőit. Cserébe a város adómentességet biztosított a Grassalkovich-telekre, és 15 000 váltóforinttal járult hozzá az építkezés költségeihez.
Mindezek után Pest vármegye nyugodtan utasíthatta követeit, hogy támogassák a Széchenyi-féle tervet az országgyűlésen, sőt a diétai viták idején, 1836 márciusában egy hónapra fel is függesztették az építkezést, hogy a vármegyék megajánlásai az országos alapra (a Széchenyi-tervben) és a Pest vármegyei építkezésre ne oszoljanak meg.
Az építkezést Földváry Gábor a feudális vármegye minden mozgósítható eszközével (például a megye rabjainak munkára vezénylésével) vezette; az 1835. novemberi közgyűlésről kiküldött öt-, majd négytagú bizottságnak pedig feladata volt, „az illető mesteremberekkel jó előre alkut tenni oly végre, hogy azalatt még a külső falak felépülnek, a többi megkívánható készületek is folyvást munkába vétessenek...”* A bokrétaünnepet 1836. augusztus 6-án tartották.
Az 1835 őszén a két elképzelés között kibontakozott sajtóvitában azok voltak kisebbségben, akik – mint a Budán vendégként fellépett Balla Károly színész (Vélemény, Jelenkor 1835. november 15.) – a nézetek kiegyenlítésére törekedtek. Elemzésükből kitetszően, ez egyre inkább illúziónak tűnt. A vitában Széchenyi is megszólalt. Pozsonyból keltezett, Néhány szó a magyar játékszín körül c. cikkében (Társalkodódó 1835. október 31. azt állította, hogy Pest vármegye ideiglenes színházának építése legalább fél évszázadra visszaveti az állandó magyar színház ügyét. (Aggálya valóra vált: a Kerepesi úti épület 1908-ig, tehát 71 éven át szolgált a Nemzeti Színház hajlékául.) Pest vármegye igazát szintén a valóság bizonyította, az országgyűlésen történtekkel.
1836. január 30-án az alsótábla kerületi ülésén „Nemzeti theátrumra 400 ezer pengő) f(orin)t ajánltatott.”* Az összeg begyűjtéséről és felhasználásáról már február közepén készen állt a törvénycikk-javaslat is, amely szerint a 400 ezer pengőforintot (= egymillió váltóforintot) a nemességre történő kivetés útján kívánták biztosítani. A felállítandó országos választmány elnökségét a nádor vállalta magára. Az építkezés a Duna-parti telken történjen, a Pest vármegyéhez addig érkezett adományösszegek lehetőség szerint átirányítandók, a két intézmény egyesítésére kell törekedni. Az alsótábla tervezett üzenetének február 19-i vitáján aktív eszmecsere folyt: 45 felszólalás hangzott el (néhányan többször is szót kértek). s végül az üzenetet (amely Széchenyinek személy szerint is köszönetet mond és az országos választmány tagjának javasolja) a rendek jóváhagyták. Széchenyi nagy személyes propagandát fejtett ki a felsőtábla ülése előtt; levelezésének és naplóbejegyzéseinek egyre zaklatottabb hangneme tanúskodik erről. Hiába intette azonban {227.} osztályostársait: „... mily tövis volna néktek agg napjaitokra azon gondolat, mi miattunk nem nyílt ki virágra ezen szép honi csemete, mely nemzeti létünkre oly díszes koszorúba fejlendezett volna!”* – az április 13-i főrendi ülésen 18 szavazattal, 17 ellenében, a javaslatot elutasították, s hasonló lett a sorsa az alsótábla második üzenetének is. Az országgyűlés eredménye a XLI: 1836. tc. lett, amely az állandó híd ügyében kirendelt országos kiküldöttség feladatává tette, hogy a nádor elnöklete alatt, a Duna-parti telken a nemzeti színházat, anyagi fedezetének biztosítása esetén, létrehozza; ellenkező esetben pedig a következő országgyűlésre terjesszen elő javaslatot.
A Kerepesi úti ideiglenesnek tekintett színház teljes építési költsége – az 1840. évi, országgyűlési jelentés szerint – 268 575 váltóforint 5 és 1/2 krajcárt tett ki, amiből az 1840. január 20-i mérlegkészítésig fizetetlen maradt 99 704 váltóforint 13 krajcár. (Széchenyi a Magyar játékszínrül tervezetében hasonló összeget, 250 000 váltóforintot szánt magára az építkezésre.) Az adományozók nevének és összegeinek kinyomtatása már nem a feudális mecenatúra hódoló-köszönetnyilvánító gesztusa, hanem a polgári nyilvánosság beszámoltató-ellenőrző szerepét is mutatja, természetesen a megörökítés és a hála mellett. Az adakozást az 1835. novemberi közgyűlés indította el, a vezérvármegye határozott állásfoglalása az építkezés folytatása mellett. Első helyen Földváry Gábor tett le 500 forintot, példáját a vármegye tisztikara és rendjei követték. Az első megyei gyűjtés hozadéka, Aradról novemberben, Szeged város 1010 forintnyi adománya 1836 januárjában érkezett.
Az adománytevők névsorát tételesen áttekintve, folytatódni és kiteljesedni látszik az a kulturális érdekegyesítés, amelyet a regionális pártolás és színházépítés korábbi színhelyein az 1820-as évektől tapasztaltunk. Az összefogás valóban nemzetinek tekinthető, mind a benne részt vevők száma, mind társadalmi összetételük okán – jeleként annak a hatásnak, amelyet a vándorszínészet (különféle szintjein) több évtizedes tevékenységével elért. A szónak ebben az értelmében a Nemzeti Színház az 1830-as években immár „alulról jövő” kezdeményezés és áldozatvállalás eredményeképpen is létrejöhetett. A vármegyék, városok, közbirtokosságok mellett egyes községek is (elsősorban a vezérvármegye területén) testületként adományoztak. Hasonlóképpen egy-egy helységen belül a céhek is önállóan jelentkeztek. Jól nyomon követhető, hogy egy-egy község elöljárói hogyan mozgósítottak személyes példájukkal: Visegrádon a lelkész, a bíró és a kisbíró, Dunabogdányban a lelkész, a káplán, a kasznár és a jegyző adományozott. A pesti polgárok (Ullmann Móric 1000 forinttal iratkozott fel) és értelmiségiek mellett, mint említettük, a város testületileg is vállalta az építkezés költségeiben való 15 000 forintos részvételt. A Várszínházban töltött évek közönségnevelő hatását bizonyítja, hogy azok a kormányszéki tisztviselők – helytartótanácsostól írnokig –, akikkel Budán bérletes nézőként, törzsközönségként találkoztunk, most adományozóként is jelen vannak. Változatlanul jelentős volt a természetben ajándékozott anyag, bevétel. A {228.} névsorból említsük meg Rehák József ügyvédet, a magyar színügy veteránját és Király Sándort, az ottani színházat felépítő és üzemeltető kecskeméti polgárt.
A szakmunkákat, a beszerzéseket, a fuvarozást pesti vagy Pest környéki iparosok végezték, kereskedők szolgáltatták: az új színházon 66 885 forint 57 krajcár kőműves-, 14 201 forint 51 krajcár értékű kőfaragó-, 32 966 forint 45 krajcár ácsmunkát tettek; az asztalos számlája 32 557 forint 51 krajcárt, a bádogosé 24 271 forint 7 krajcárt tett ki. Jelentős összeg volt még a lakatosnak fizetendő 12 384 forint. (A 75 tétel alá összefoglalt szakmunkák és beszerzések egyharmadánál, 25-nél volt még 1840-ben is több-kevesebb kifizetetlen összeg.)
Az új színházépület, ha méreteit, befogadóképességét egybevetjük a főbb európai színházakéval, amint azt a kortársak is megtettek Novák Dániel építésznek a Honművészben 1837 nyarán közölt sorozata alapján, nemzetközi összehasonlításban közepesnek tekinthető. Ami azt is jelenti, hogy minden téren jóval felülmúlta az addig, magyar színtársulatok számára emelt épületeket. A nézőtér 21,56 méter hosszúnak, 19,90 méter szélesnek és 14 méter magasnak épült. A színpad szélessége 18,70 méter, mélysége 13,80 méter, a színpadnyílás 12 méteres volt. Öt kulisszapár játszhatott; a színpad fölött olyan magas zsinórpadlást hagytak, „melybe a kárpitok és egyéb dekorációk tekerés nélkül felhúzatnak, mi által a festés nagyobb tartósságot nyer, s a változtatásoknál zavar és akadály elkerültetik”.* A színpadi gépezetekhez külföldi mestert szerződtettek, Ferdinand Schützöt Münchenből, de vármegyei iratok már 1837 nyarán jelzik, hogy kötelezettségeinek rosszul és késve tesz eleget, az akadozó díszletezést majd Terepi rutinja és ötletei segítik az új épületben is. A gázvilágítást kezdettől tervezték, de a közép-európai színháztechnikai újdonság bevezetésére csak 1838 őszén került sor, kezdetben számos problémával. Ha a többször publikált homlokzati rajzot egybevetjük az elkészült színházról készült ábrázolásokkal, kevés különbséget látunk: 6 fülkeszobor, 4 dombormű és a pártázatot díszítő kompozíció maradt el csupán, bár helyüket kihagyták. Több bonyodalmat okozott a későbbiekben, hogy – akár Kolozsvárott – ezúttal sem sikerült megfelelő kiszolgálóhelyiségeket kialakítani: már 1838 nyarán hiányzott az asztalos- és díszletfestő-műhely, szűkösnek bizonyultak az öltözők és a díszletraktár.
Pest vármegye színészeti választmánya 1837. március 10-én döntött arról, hogy a színház belseje a nemzeti színeket viselje. Az eredményről a Honművész elragadtatott tudósítója tájékoztat, láttató erővel: „De mit említsek előbb, mi e kis világban keblemet elfogá? A díszes nézőhely pompás elrendezését, a nagyszerű s 9 múzsa képével ékesített, igen csinos szelelőnyílásokkal ellátott kékeszöld alapú mennyezetet? A hasonló színű páholyok közt felfutó, arany vesszőkkel cifrázott fehér oszlopokat; a páholyok piros, arany szegélyű könyöklőjét, a zárthelyeknek tömött zöld üléseit, fehér karfára alkalmazott vörös támaszkodóit, szóval az egész termet díszítő nemzeti színt; vagy a mindezekkel összehangzó, zöldbe játszó fehér, nagyszerű előfüggönyt (mely arany rúdon függő s aranyos rojtokkal díszített {229.} kárpitot ábrázol), vagy az egész nézőteremre felosztott tündérfényt hintő, igen pompás arany gyertyatartókat?”*
A színháznak 46 páholya volt: a földszinten 16, az I. emeleten 18 (az ún. elsőrangúak, egy árban), az II. emeleten 12, az olcsóbbak. A színpad felőli bal oldalon, az I. emeleten a 17–18. számú kettős páholy az uralkodóé, illetve a nádoré volt. A földszinten 190 zártszék mellett 900 nézőt fogadhattak, részben ülő-, nagyrészt állóhelyeken. A II. emeleten 76 zártszék és 250 hely volt, a karzat befogadóképessége 700 fő. Előadásként 20 katonai jegyet adtak ki, kedvezményes áron, ők a földszinten foglalhattak helyet. A páholyokat négyszemélyesnek számolva, 2312 fős befogadóképességet kapunk.
A Várszínháztól eltérő méretű színpadra új díszleteket kellett készíttetni: az alapkészlet Hermann Neefe díszletfestő munkája volt, aki ezért 12 500 forintot kapott. A munka méreteire jellemző, hogy két kereskedőtől 2970 forint értékben vásároltak vásznat, a díszítmények varrásáért 254 forint 47 krajcárt fizettek ki, sőt a festésnél felhasznált tűzifa ára is 153 forintot tett ki.
A jelmeztárnál természetesen folyamatosság érvényesülhetett: Budáról 336 tételbe soroltan, 2308 darab teljes öltözetet, illetve ruhadarabot vettek át, továbbá 21 tételben 244 rőf feldolgozatlan textíliát. Ezek sorában már szerepeltek a testületi és a magánszemélyektől származó jelmezadományok is. Színházi szabónak azt a Kostyál Ádámot szerződtették, aki talán a legtöbbet tette a divat magyarosításáért, és aki a divatlapokban is több tervet publikált. Az új színház javára 3034 forint 4 krajcár értékű munkát végzett. A kortárs férfiruhák biztosítása a színészek feladata volt. Saját jelmezüket használták – a korábbi gyakorlat alapján – a vezető színésznők is. Természetesen mind a díszlet, mind a jelmez vonatkozásában továbbra is a raktárkészletből gazdálkodtak.
Az építkezés előrehaladtával megindult a leendő színház működtetésének előkészítése is – viszonylag későn. Az 1837 áprilisában meghirdetett pályázat a színház bérletére, noha határidejét június 14-ig tolták ki, eredménytelenül zárult. Ezért a vármegye színházi bizottsága részvénytársaság alapítását határozta el. Az Alaptervet a közgyűlés 1837. június 14-én fogadta el, és augusztus 1-jével három évre átadta a részvénytársaságnak az új színház igazgatását. A megoldás tehát átmeneti: bízva a tc. erejében, hogy a következő országgyűlés véglegesen rendezi a Pesti Magyar Színház ügyét, 500 részvény jegyzését határozták el, egyenként 100 váltóforint értékben. A részvénytársasági forma ezúttal is a pártolás koncentrálását célozta: eleve csak morális osztalékot ígértek, s csupán a tőke visszafizetését szavatolták. Az esetleges nyereséget is a színház javára fordították volna. 1840-ig ugyanis 34 290 forint 33 krajcárt a részvények tőkéjéből is a működtetésre és a hátralékok fizetésére fordítottak. A 403 jegyzett részvényből részesültek vármegyék: Zempén (10), Békés (2), Moson (2), Zólyom (3); jegyzett nemesi birtokosság: Abony (5); városok: Arad (2), Rimaszombat (1) és ideiglenes kulturális testületként Losonc nemesi műkedvelői 5 részvényt. Pest-Buda polgárságából említsük meg {230.} Koleda András budai szenátort, a pesti Mayerffy-családot, Zitterbarth Mátyást, a színház tervezőjét és építőmesterét, Zofcsák Józsefet, az építésben szintén részt vett asztalosmestert. (Áldozatkészségüket mutatja, hogy mindkettőjüknek tekintélyes összeggel tartoztak még munkájukért.) A pest-budai tőkések részvényjegyzése inkább jelképes, mint tényleges: Valero 1, Schlick 1/3 részvénnyel szerepelt. A 403 részvény árából azonban – 1840-ig – csak 376 árát fizették be.
A jegyzés zömét arisztokraták tették: gr. Buttler János, gr. Beleznay János, gr. Károlyi György, gr. Károlyi István, gr. Ráday Gedeon, gr. Ráday László, a Teleki-család 10–10 részvényt jegyzett. (Br. Jósika Miklós, br. Eötvös József és gr. Széchenyi István egy-egy részvénnyel szerepelt.) Gyengébb tőkeerejük ellenére is jelentős a vezérvármegye nemeseinek részvétele: Földváry, Ilkey Sándor 10, Nyáry Pál 3 1/2, Fáy András 2 1/2 részvénnyel stb. A részvénytársaság választmánya is az ő kezükben volt: Földváry (az első évi elnök), Fáy, Ráday Gedeon, Simontsits, Nyáry és Ilkey alkotta. A részvénytársaság tehát társadalmi megoszlásában, sőt személyeiben sem különbözött lényegesen az adományozók listájától; ugyanazokat terhelte, akiket másfél-két évtizeddel korábban Kolozsvárott.
Minthogy az igazgató kinevezése, a színésztek és a technikai személyzet szerződtetése is a részvénytársaság igazgatóválasztmányának jogköre volt, június–júliusban gyorsított ütemű munka kezdődött: a nyitást eredetileg augusztus 1-jére tervezték, a szerződéseket is ekkortól kötötték. Igazgatót csak július 26–27-i ülésükön választottak, Bajza József személyében, mellé Mátray–Róthkrepf Gábort rendelték zenei vezetőnek. Az igazgatót erősen alárendelték a választmánynak: csak 50 forintig utalványozhatott; a színészekre nem, csak a technikai személyzetre terjedt ki személyzeti jogköre, a havi repertoár és elszámolás ügyében is a választmánynak tartozott felelősséggel, amelynek – hivatalból – egy szavazattal bíró tagja lett ugyan, de a választmány valamennyi határozatának végrehajtójaként. E felemás megoldással létrejött egy folyamatos konfliktusforrás a gazdasági-adminisztratív megyei vezetés és a művészeti igazgatás között, elsősorban a műsorpolitika és a színészszerződtetések területén.
Minthogy a főbb szerződtetések ügyében már a július 4-i igazgatóválasztmányi ülés intézkedett, Bajza kész társulatot kapott – igaz, a budai Várszínházban már nagyjában-egészében kiformálódott az az együttes, amelynek névsorát legfeljebb egy-két névvel lehetett volna a vándortársulatokból megerősíteni. A Várszínház 1837. áprilisi kényszerű elhagyása után szétszéledtek, hogy a nyitásig vándorszíneszként keressék meg újra kenyerüket. Egressy Bécsbe ment, színészeti ismereteit bővítendő; néhányan vendégszerepeket adtak országszerte; zömük azonban együtt maradt és Székesfehérvárott, majd Balatonfüreden játszott. Képviseletükben Bartha János jelentkezett az igazgatóválasztmánynál, hogy Pestre visszatértükhöz 1000 váltóforint útiköltséget kérjenek. Ezt meg is kapták, azzal a feltétellel, hogy írásban kötelezzék magukat az augusztus 1-jei Pestre érkezésre és szerződésre. E nyilatkozatot – július 6-án – 21 személy írta alá. (A választmány 8 színésznőt, 15 színészt és 1 súgót kívánt szerződtetni.) Nem szerepelt közöttük Kántorné; a gázsi {231.} nagysága miatti viták okán egyelőre hiányzott a Lendvay-házaspár, továbbá az Udvarhelyi-testvérpár. És Déryné, akit Kassára szólító szerződése kötött.
A tagok fizetését a július 4-i igazgatóválasztmányi ülés határozta meg: a színésznők listáján Kántorné állott volna az élen, 180 váltóforint havi gázsival, évi egy jutalomjátékkal; Lendvayné Hivatal Anikó 170 forinttal és hasonlóan egy, Laborfalvi Róza 100 forinttal és fél jutalomjátékkal követte. Kovácsné, a kitűnő komika szintén 100 forintot kapott, a segédszínésznők 50 forint körül.
A férfiaknál Megyeri Károly 160 váltóforint gázsit kapott, évi egy jutalomjátékkal; Bartha János, Lendvay Márton, Egressy Gábor, Fáncsy Lajos és Szentpétery Zsigmond 140-et, hasonlóan évi egy jutalomjátékkal. Telepi ugyanennyivel szerződött, jutalomjáték nélkül. Szilágyi Pálnak 130 forintot szántak, a segédszínészeknek 40–60 forintot. (60 forintot kapott Szigligeti Ede is.) A kassai társaságból Dérynére, Szerdahelyire, a Hubenay- és a Parázsó-házaspárra tartottak még igényt, legalább vendégszereplésekre. Pály Eleket, a vándorévek tenoristáját már csak pénztárosnak kívánták szerződtetni, amire ő nem volt hajlandó. A vándorévek igazgatói közül többen „menekültek be” a Pesti Magyar Színház falai közé, mint Balog István, Komlóssy Ferenc – az évek múltával őrájuk is kisegítő feladatok vártak (gondnok, könyvtáros stb.). A magyar hivatásos színészet első nemzedékéből egyetlen „aggszínész”, Láng Ádám János lett az új intézmény tagja; 1842-ben színészi működésének 50. évfordulóját szép emlékünnepséggel köszöntötték.
A budai Várszínházban összeszokott gárda ellátta a működtetés más feladatait is: Fáncsy öltözetrendező, Megyeri és Szentpétery színjátékrendező, Szerdahelyi operarendező lett; Telepi ismét „díszítményekre felvigyázó”-ként, Szigligeti pedig titkárként is dolgozott. Noha a vándortársulatok legjobb tagjait egybecsiszoló művészi munka Budán megkezdődött és előrehaladt, szerepköri és játékstíluskérdések előrevetítettek személyi gondokat, sőt egyéni sorsproblémákat is. A fiatal hősök szerepkörét Egressy és Fáncsy lassan, évek alatt feladták, elsősorban Lendvay javára, hogy legnagyobb sikereiket karakterfigurák, illetve intrikusok alakításával arassák. Bartha fejlődésképtelensége, Szentpétery életkora és gyengülő hangja miatt szorult ki a hősi szerepkörből. Lendvay viszont a kezdetben a Pesti Magyar Színházban is szükségből énekelt tenorszólamokat adta fel, prózai szerepei javára. Énektudása mindazonáltal nem veszett kárba, később a népszínművekben hasznosította.
Nem oldódott meg a vándorévek két vezető színésznőjének sorsa. Kántorné ügyében máig a Déryné-naplóban megörökített történet olvasható, még tudományos munkák hasábjain is. Ebben szó esik Kántorné betegségéről, amely miatt nem kapta kézhez a választmány levelét és nem siethetett Pestre; esküjéről, hogy sohasem lép az új színház deszkáira; a vármegye kőszívű urairól és Déryné sikertelen közvetítési kísérleteiről. Bajza igazgató 1837 augusztusában két további levélben sürgette a tragika szerződését. S bár ezután, választ nem kapva, eltekintett ettől, a tárgyalások 1837–38-ban tovább folytak. Bajza 1838. február 28-i leveléből kiderült, hogy a 47 éves színésznő a heroina-szerepkör mellett nem akart anyaszerepeket {232.} vállalni, fenntartotta az azonnali felmondás és a szerepekben való válogatás jogát – tehát olyan feltételeket szabott, amelyek egy vándortársulatnál elfogadottak voltak, a leendő Nemzeti Színházban azonban semmiképpen. Mindez találkozott az életkor szabta szerepkörváltás és a játékstílus megváltoztatásának súlyosbító problémájával. (Kántorné szerződtetésének kérdése még egyszer, 1842-ben is felmerült, de hasonló okok miatt nem kerülhetett rá sor.)
Hogy valóban egy színésznemzedék tipikus helyzetéről van szó, azt a legjobban a naplóíró pályatársnő-barátnő, Déryné esete bizonyítja, aki ugyan átmenetileg kétszer is (1837–38-ban és 1846–47-ben) tagja lett az új színháznak, az utóbbi esetben már csak segédszínésznőként, de a Kántorné indítékaihoz hasonló okok – az új, nagyoperai stílus megjelenése, a naiva-szerepkörből történt kiöregedése, sőt a szerepkör átalakulása – miatt hamar elhagyta Pestet, hogy vidéki társulatoknál (45. életéve után is) még operaprimadonna és vezető színésznő lehessen.
A régi síró-éneklő iskola képviselői tehát nem lettek a Pesti Magyar Színház tagjai; esetleges ajánlkozásukat (például Pergő Celesztinét 1839 novemberében) a választmány elhárította. Természetesen a romantikus stílus új, középkorú és fiatal képviselőinek is tovább kellett lépniök, levetkőzve a vándorszínészet gyakorlatából magukkal hozott modorosságokat. (Ezekről Vörösmarty készített állapotrajzot az Athenaeum 1837. augusztus 27-i számában, megnyitva a folyóirat Játékszíni krónika-rovatát.)
Pest vármegye színészeti választmánya már 1836. november 22-én foglalkozott a nyitódarab kérdésével. Noha drámapályázat meghirdetése is felmerült, a jegyzőkönyv szerint mégis úgy foglaltak állást, hogy „... az evégre készítendő, különben is tapasztalás szerint nem nagy érdekű darab helyett, sokkal jobb lenne egy, a tárgyat minden oldalról kifejező prológ”.* Mint több helyütt említettük, újévkor új társulat beköszöntésekor, kivételes játszási alkalmakkor ez szokásnak, hagyománynak számított: nem véletlenül találta meg a kutatás Vörösmarty színháznyitó egyfelvonásosának, az Árpád ébredésének közvetlen mintáját a budai társulat 1834. január 1-jén előadott „némázat”-ában, amelyet Telepi rendezett. A prológus megírására előbb Fáyt kívánták felkérni, ő azonban Vörösmartyt ajánlotta maga helyett. A költő 1837. január 15-én kapta meg Nyáry Pál vármegyei aljegyzőtől felkérését, arra igenlően március 17-én válaszolt, és már a működtetésre alakult részvénytársaság igazgatóválasztmányának olvasta fel a kész darabot július 26-án vagy 27-én. Ekkor megkérték a szerzőt, tanítaná is be a szép, de nem könnyű verses szöveget a színészeknek; Mátray-Róthkrepf Gábort pedig megbízták a rémalakok jelenetéhez a kísérőzene megírásával. A sajtó – erről nem tudva – Körner Zrínyi-drámáját, Kisfaludy Sándor Hunyady Jánosát (1816-ból) vagy Gaál József Mátyás király Ludason c. új történelmi vígjátékát ajánlotta nyitódarabnak. Az Árpád ébredése mellé társított szomorújáték (Eduard Schenk – Kiss János: Belizár) elsősorban színészi ambíciókat elégíthetett ki; főleg Megyerinek és Szentpéterynek nyújtott jó szereplehetőséget.
{233.} A színházépítés és -megnyitás bonyolult, sokrétű szervezési feladatait a választmány csak részben tudta átlátni és megvalósítani. Elmaradt a soknyelvű üdvözlőversek kiadása, emlékpénz veretése; sikerült viszont megjelentetni az Árpád ébredését, amelyet a pénztárnál árusítottak.
Az építkezés elhúzódása, a megnyitó előadás ebből következő többszöri elhalasztása (eredetileg augusztus 1-jére tervezték) súlyosabb mulasztáshoz: a közönségszervezés késői indításához. Az új színház helyárait csak a július 26–27-i választmányi ülésen szabták meg, és csupán augusztus 24-én (két nappal a nyitás után!) bocsátották ki bérlethirdetésüket, szeptember 1-jétől. Az augusztus utolsó dekádjában esedékes, országos vásár alkalmi sokadalmát nem akarván elmulasztani, ezeket az előadásokat bérletszünetben tartották, bízva az újdonság közönségcsalogató varázsában. 1840. évi, az országgyűlésre készített röpiratában maga Bajza ismerte el a hibákat: „Mind a színház megnyitása, mind a gép mozgásba tétele igen sietve s elhamarkodva történt ... Maga a négy pesti vásár mintegy kezességül látszott szolgálni, hogy az igazgatás vagyonilag fenn bírja magát tartani.”* Az elmaradt környezetrendezés következtében „mészgödrök, homokbuckák kétfelől, elül vakolatlan tornác, egyenetlen, félig rakott út” fogadták az érkező nézőket.* Bent színészek kerülgették a végső simításokat végző mesterembereket, és az Árpád ébredése Első hölgyeként színre lépő Déryné atlaszruhája is áldozatul esett a frissen vakolt fal nedvességének és az ott felejtett festékesvödörnek. E lokális és személyes kellemetlenségeknél persze súlyosabbak voltak azok a gondok, amelyek Pest-Buda magyar színháza kapcsán felvetődtek, és amelyeket a „színház szellemi felépítése” címszó alatt a IV. fejezetben tárgyalunk.
A két város lakosságának kedves időtöltése volt a színházépítés megtekintése 1837 nyarán; Széchenyiről is tudjuk, hogy egy ízben titkárával, két ízben felesége társaságában kereste fel a Kerepesi utat. Rémhírek terjedtek el arról (Vörösmarty is utal ezekre tudósításában), hogy a sebtében épített színház nem bírja el a nyitóelőadás közönségének súlyát. Mindegy: 1837. augusztus 22-én Pest-Buda ünnepelt, „a Pesti Magyar Színházban a kulturális érdekegyesítésnek a Tudós Társaság után másodikként megvalósult intézményét köszönthette. És Vörösmarty prológusában Árpád-Lendváy kérdésére, hogy mi is az a színház, Költő–Egressy felelt, a magyar romantika veretes vallomásával:
| S e ház, az élet zajló iskola, |
| Ez annyi hő érzelmek temploma. |
| Kész elfogadni vígat és komort, |
| Ifjat, leányt, a vénet, fiatalt, |
| Hogy őket a föld tündérségiről |
| Élet-hasonló játékban múlassa.”* |
| 3. A KISTÁRSULATOK SZÍNJÁTÉKTÍPUSAI | TARTALOM | IV. FEJEZET A MAGYAR ROMANTIKA SZÍNHÁZA (1837–1849) |