| PEST-BUDA (1807–1815) | TARTALOM | SZÉKESFEHÉRVÁR (1818–1825) |
Pest vármegye – színházépítési szándékával – átmenetinek tekintette a helyzetet, amikor ajánlólevéllel, Borsod vármegyét megkeresve – 1815 júliusában Miskolcra küldte a vezérvármegye pártolta társulatot. A kérésre, hogy nevezzenek ki igazgatót a „könyvek, ruházatok s más effélék, amelyek az institutumnak tulajdoni”* {145.} megőrzésére és gyarapítására, Borsod vármegye 1815. augusztus 31-i közgyűlése adott választ: három színházi biztost neveztek ki, Miskolczy György főadószedőt, Wesselényi hajdani megbízottját, Szrogh Sámuel táblabírót és Erős Józsefet, a területileg illetékes szolgabírót. (A készletek átengedése arra utalt, hogy Pestnek, színháza felépültéig, nem voltak vállalkozói, csupán pártolói ambíciói.)
Miskolc „meghódítása” kitűnően mutatja a játszóhely és a műsor összefüggésének kérdéseit. A teljes könyv- és ruhatár birtokában, a pesti társulat színészeinek jelenlétében az 1807 és 1815 közötti pesti műsor egésze játszható lett volna. A Korona vendégfogadó udvarának kocsiszínében két nap alatt összeácsolt alkalmi színpad azonban tipikus nyári játszóhely. Kevés szereplős víg-, érzékeny- és szomorújátékok előadására volt csupán alkalmas. Déryné emlékezése szerint a Tündérkastély Magyarországon c. vígjáték lett így bemutatkozó előadásuk, mégpedig a primadonna alkalmi énekbetéteivel. Minthogy zsebkönyvet 1823 előtt a társaság nem adott ki, színlap pedig alig maradt fenn az első évekből, csupán annyi állapítható meg, hogy elsősorban az alapvető színjátéktípusok előadására törekedtek. Benke József Hamlet-alakításáról készült (valószínűleg gr. Dessewffy József tollából) az első szakszerűnek nevezhető magyar színikritika, Déryné a Macskási Julianna c. Dugonics-érzékenyjátékot választotta jutalomjátékául. Ugyancsak érzékenyjáték köszöntötte Klobusiczky József főispánt nevenapján, a szokásos díszkivilágítás és karének kíséretében: A jó tanácsos.
A téli, de szintén alkalmi játszóhely, a csizmadiaszín – minden fogyatékossága dacára – már alkalmas volt (Déryné szavával élve) „minden nagyszerűbb masinériás darabok”,* főként vitézi játékok előadására. Ezt a törekvést mutatja Benke József 1816. évi díszlet-összeírása is. Eszerint a 3 kulisszapár mélységig tagolt színpadhoz „ritter-szála”, zöld szoba, erdő és utca háttérfüggönye tartozott 3–3, sárga szoba és parasztszoba 2–2 oldalkulisszával, míg a tömlöc, szabad vidék, kastély, oszlopcsarnok megjelenítéséhez csak háttérfüggönnyel rendelkeztek. A készletben felbukkant azután minden olyan épített, vagy mozgó díszletelem (a kősziklától, az oltártól a hajón, a sátoron át a várkapuig és -toronyig), továbbá zörejkeltő és illuminációs szer, amely a divatos és kedvelt színjátéktípusok előadásához nélkülözhetetlennek számított. (Ilyennek jelezte például a Kulmhegyi haramiák c. vitézi játékot naplójában Déryné.)
Az előadások zenekíséretét alkalmanként biztosították, esténként fizetve a zenészeket. Statisztériát a helyben állomásozó magyar lovasezredből toboroztak. A betétezés és a jelmezben előadott quodlibetek bemutatása azonban itt sem pótolhatta tartósan az énekesjátékok iránti igényt. Az ehhez szükséges személyi feltételek biztosításához viszont évek és olykor véletlenek voltak szükségesek: így lett tenorista egy Némethy Ferenc nevű helyi szabóból, Déry váratlan betoppanása oldotta meg a baritonista szerepkörét, Ecsedi Jozefa szintén véletlenszerű érkezése Kolozsvárról a másodénekesnő problémáját. 1819-ben azután Déryné hagyta el – magasabb gázsiért, Kilényi Dávid vándortársulatához csatlakozva – Miskolcot.
{146.} Borsod vármegye már 1816-ban helyesen mérlegelte, hogy Miskolc, bár a magyar színészet 14 évi szünete után gyakorlatilag új közönségnek számított (lásd Déryné pompás anekdotáit az előadásokba bele-beleszóló publikumról), egyedül nem tud egy magyar színtársulatot eltartani, viszont központja lehet – megfelelő színházépület birtokában – egy északkelet-magyarországi színházi körzetnek. Ezért mind a közvetlen pártolásban, mind az 1816-ban elhatározott és párhuzamosan felvállalt színházépítésben fel is vázolták ennek körvonalát: „...az [ti. a társulat] Miskolc városában, úgymint közép (avagy centrális) helyben, megfészkeltetni, s onnan, meghatározandó időszakokban a kerületbéli több, azt kívánandó nemes városokban is járogatni fogna...”* A társulat a következő években fel is kereste Heves, Gömör, Abaúj és Zemplén vármegyéket; játszott Egerben, Kassán, Rimaszombatban, Rozsnyón, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen. (Itt látta például a Talált gyermek c. érzékenyjátékot és Goethe Clavigóját, Kazinczy fordításában, egy színben, pipázó nézők társaságában gr. Dessewffy József.) Nagyjában-egészében ugyanezekre a megyékre számíthatott Borsod az építkezés során is. Közülük testületileg csak Zemplén zárkózott el, úgy foglalva állást, hogy a magyar színháznak Pesten kell épülnie.
Az 1816. február 24-i közgyűlésen elhatározott színházépítés egyértelműen Borsod vármegye vállalkozása volt, előbb (1816–18) alispáni, utóbb (1818–1823) főispáni irányítással. A vármegye tulajdonába került a telek is, ők rendelték meg Losonczy József földmérnöktől a tervrajzokat és az előzetes költségvetést (belső díszítés nélkül 37 930 forint). A szándék mindenesetre polarizálta a színház körüli nézeteket. 1818-ban Miskolcon jelent meg Török Damaszcén minorita szerzetes röpirata, amelyben szót emelt az ellen, hogy „majd minden komédiáknak nem más a tárgya, csak a szerelem és végzetre a párosodás. Ezeket pedig a testnek oly mozgásival (gesztusokkal) játsszák, és olyan édes, újonnan kigondolt tündér- és kísértő szavakkal vagy énekekkel fejezik ki ... (...) a cél pedig a komédiákban és tragédiákban az, hogy indítsák, mozdítsák a nézőket azon indulatok érzésére, melyek a játéknak valóságát teszik; különben a játék mestere nem nyer kedvességet, kinevettetik, és a néző csak szunnyadozó lankadtsággal, ásítozva nézi a játékot.”* Gr. Dessewffy József, aki Abaújban mozgósított – nyomtatott körlevéllel, személyes példával és agitációval – a miskolci színház mellett, Kazinczynak rajzolt pompás szatírát 1817. február 11-i levelében Abaúj vármegye vonakodó arisztokratáiról, akik között a pénztelenségre való hivatkozástól az egymásra figyelésen át a nyíltan és ideológikusan színházellenes álláspontokig („a magyar nem komédiásnak való”, az antik irodalmakat is a színházkedvelés forgatta fel) sokféle változat előfordult. Ezekre is válaszolt Borsod újabb, már az alapkőletételt követő, 1819. május 23-i adakozási felhívása, amelyben mint az épületes időtöltés és a szórakozás színterét is ajánlották a színházat.
{147.} Az építkezés során mindazonáltal a pártolás sajátosságai domináltak: a költségekre a pénz adományokból gyűlt össze, amelyet nem tőkésítettek részvénytársasági vagy egyéb formában. Az adományozók tételes listáit ismerve megállapítható, hogy a későbbiekben még két vármegye (Tolna, Bihar) csatlakozott Borsod kezdeményezéséhez. Borsod nemessége sok természetbeni felajánlást tett: téglában, fában, szállításban. Abaújban az arisztokrácia játszotta a vezető szerepet; adományaik összege ezért, noha – mint láttuk – színházpártolásuk nem volt egyértelmű, felül is múlta Borsod és a többi megye összegét. Gömörben, Zemplénben, Hevesben is feltűnő, hogy a viszonylag nagy összegű, többszáz forintnyi megajánlások néhány személytől származtak. A vármegyei nemesség tömegei azonban kevés készpénz-tartalékkal rendelkeztek. Borsod 1060 forintot, Gömör 1119 forintot vont vissza a pesti színházra gyűjtött summából, az előbbi pedig színházépítésre fordította a Kőrösi Csoma Sándor javára gyűjtött 346 forint 14 krajcárt is. Sáros főrangú hölgyei vászon ajándékozásával segítették a díszlettár kialakítását, nemes ifjak pedig több helyütt rendeztek műkedvelő színielőadásokat a miskolci vállalkozás javára. A munkálatokat végző kézművesek (kőműves, ács, kőfaragó, lakatos, kovács, tetőfedő, asztalos, vasárus) árengedményeket is tettek, a díszleteket az ideiglenes színpadra a színházat megnyitó Éder György színigazgató hozta magával Kolozsvárról. Noha a színház belső felszerelése még 1828-ig késett, a színházépületet 1823-tól már vármegyei vállalkozásként működtették, a Borsod kiküldte héttagú bizottság közvetlenül állapodott meg a magyar színtársulatok igazgatóival (ennek részleteire ezért nem itt, hanem a működés másik szintjén térünk ki), miközben a hátralékos munkák végzésére, anyagi fedezetének biztosítására változatlanul inkább a pártolás viszonyai voltak jellemzők.
A Borsod megyei háromtagú direkciót már 1816-tól a színházépítés gondjai kötötték le, ez – mint mindig és mindenütt – elvonta a figyelmet a társulat művészi vezetésétől, és minthogy körükben egyébként sem akadt képzett, művészetértő mecénás, az együttes szakmai irányítása az idősebb színésztagokra, Benke Józsefre, Murányi Zsigmondra maradt. Tevékenységük elégséges volt ahhoz, hogy a társulat létével igazolja a pártolást és az építkezés megkezdését (az alapkőletétel előtt Klobusiczky főispán deputáció élén tekintette meg a Kassán vendégszereplő együttes Önnön áldozat-előadását); hogy a társulat viszonylag egységes stílusban játsszon, és hogy a kirajzásokon az új közönség előtt sikert arasson és jó bevételekre tegyenek szert, amint arról a hírlapi és színészi tudósítások egybehangzóan szólnak.
A kirajzások körülményei, a növekvő fluktuáció ugyanakkor lehetetlenné tették a művészi előrelépést. Jellemző példa a kassai vendégjátékok története, ahol négy, egymást követő évben – 1816 és 1819 között – lépett fel az együttes. Német és szlovák nyelvű közönség előtt is játszva, a német színészet egyik hagyományos bázisvárosában jobban ütköztek ki a magyar színészet általános hibái: a színjáték-típusok előadásmódjának differenciálatlansága, az együttesjáték fejletlensége, a színésznők gyenge tehetsége, az énekesjátékok hiánya, a jelmezek szegényessége. (Kassán, korábban gr. Péchy József vezetésével 21 tagú, operát is játszó német {148.} együttes játszott, 23 főnyi zenekarral.) A kezdetben csak nyáron, a német évad szünetében vendégszereplő magyarok még – újdonságukkal, igyekezetükkel és a német törzsközönségnek nyári távollétében – ellensúlyozni tudták fogyatékosságaikat. Az első teljesebb évadra (1818. november 2.–1819. március 24.?) azonban az érdeklődés csökkent, a királyi kamara tisztviselői, a tisztikar tagjai német előadásokat kívántak látni. Amikor Szrogh Sámuel miskolci igazgató – megint csak jellemző módon – levélben kért szakvéleményt gr. Dessewffy Józseftől Kassáról (a hivatalos teendőikkel elfoglalt vármegyei direkció tagjai hosszabb kirajzásaikra sem kísérték el a társulatot), 1819 elején őszinte választ kapott: „Nem lehet minden embertől annyi hazafiúi szeretetet kívánni, hogy ezen hibákat észre ne vegye, és ha észreveszi, azokat mindig engedelemmel lássa.”* E levelezésnek köszönhetjük a síró-éneklő iskola legplasztikusabb, részletező leírását: „...elszavalások (declamatio) nagyon egyszerű (uniforme), nincs benne elegendő moduláció, nem szólanak a természeti hangon és a társaságos élet tónusán, némelyik magamagát játssza inkább, mint a képzelt személyt – az asszonyoknak kivált nagyon pereg a nyelvek, igen fent, igen magosan kezdődik szózatjok minden hajlatosság nélkül, és többnyire csak egy bizonyos hangra emelkedik, és csak egy bizonyos hangig ereszkedik le”.*
1820-ban a miskolci társulat gyakorlatilag kettévált: Benke és a Murányi-házaspár visszavonult, Déryné elhagyta az együttest. Rácz Sándor, a direkció által Kolozsvárról meghívott komikus meglepve talált egy kislétszámú, gyenge játékerejű társulatot, amelyben ő is visszafejlődött, minthogy szerepkörét sem tarthatta meg: „... mindenféle rossz szerepet nyakamra hánytak, most királyt, majd katonatisztet, hol pedig gaz intrikust, s több efféléket ...”* Pályája mélypontjának azt az ünnepi előadást tekintette, amikor a rozsnyói megyegyűlésen a főispán és a püspök jelenlétében a híresen csúnya, tehát az alkat = szerepkör gyakorlata szerint csak komikusnak alkalmazható színésznek Mátyás királyt kellett játszania, ami még partnereiből is derültséget váltott ki.
1823. augusztus 24-én A tatárok Magyarországban előadásával – habár ideiglenes színpadon az új épületben – megnyílt a miskolci színház, magyar társulat számára Magyarországon elsőként, a két hazában másodikként. Minthogy Borsod tulajdonában volt, a vármegye ezzel pártolóból vállalkozóvá lett.
| PEST-BUDA (1807–1815) | TARTALOM | SZÉKESFEHÉRVÁR (1818–1825) |