| TARTALOM | I. FEJEZET A KEZDETEKTŐL 1790-IG |
Kétszáz esztendővel ezelőtt indult útjára a hivatásos magyar nyelvű színjátszás. A színháztörténeti hagyomány Kelemen László társulatának 1790. október végi előadásaihoz köti a kezdet időpontját. Kézikönyvünknek elsősorban az a feladata, hogy ezt a kétszáz éves utat feltárja és elemezze. Mégsem szorítkozik kizárólagosan erre a történelmi korszakra. Figyelembe veszi ugyanis – bár csak rövid fejezetekben – az előzményeket is: a középkort és a reneszánszot, az iskolai és nemesi színjátszást, illetve a 18. századi egyéb színházművészeti eseményeket is. Ugyanakkor elvileg tesz különbséget a hivatásos magyar nyelvű színjátszás története, illetve a történelmi Magyarország területén folytatott idegennyelvű színjáték-tevékenységek története között. Csak akkor és olyan mértékben tér ki például a német nyelvű hivatásos színészetre, amikor és ahogyan az befolyást gyakorolt a magyar színjátszás fejlődésére. Az egyéb honi nemzetiségi színjátszás (szerb, román, szlovák) eseményeit pedig csak érintőlegesen, magyar vonatkozásaira utalva tárgyalja.
Bár munkánknak jelentős előzményei vannak, meggyőződésünk szerint mégis hiányt kell pótolnunk. Tiszteletre méltó teljesítménynek tartjuk Bayer József, Váli Béla, Ferenczi Zoltán, Pukánszkyné Kádár Jolán, Rédey Tivadar, Galamb Sándor összefoglaló műveit, de vagy időhatáruk zárult le a 19. századdal (illetve még korábban), vagy csak egyetlen, bár kiemelkedően fontos intézmény, Nemzeti Színházunk történetét tárgyalták.
1952-ben megalakult az Országos Színháztörténeti Múzeum, és kiadásában, 1955-ben jelent meg Hont Ferenc tanulmánya, amely a magyar színház történetének tankönyvéhez készült téziseket közölte. A tervezett könyvnek az volt a célja, hogy – mint azt szerzője kifejtette – világos, közérthető, a gyakorlatban alkalmazható ismereteket nyújtson a színházak művészeinek, a főiskolai hallgatóknak és a szélesebb körű olvasótábornak is. A tézisek vitába szálltak régebbi felfogásokból származó véleményekkel: a honi eredeztetésű színjáték tagadásával, a drámairodalomtól elszakítva tárgyalt színháztörténettel, a népi színjátékelemek lebecsülésével. A tézisek a társadalmi formációk változásához kötötték a magyar színjátszás fejlődéstörténetét: az előzményeket a „törzsszervezet” társadalmához; az első főkorszakot a feudalizmushoz; a másodikat a polgári társadalom kialakulásához; a harmadikat a szocialista társadalom építéséhez. Ezeket az elveket érvényesítette {8.} az 1962-ben megjelent Magyar Színháztörténet, amelyet a Színháztudományi Intézet munkaközössége hozott létre. Terjedelmi okokból azonban – s ezt a munkatársak az első pillanattól fogva tudták – ez az összefoglalás sem érte el egy kézikönyv lehetőségeit. Illusztrációs anyaga szegényes maradt, s jegyzetapparátus nélkül kellett megjelennie.
1976-ban a Magyar Színházi Intézetben indultak el egy nagyobb lélegzetű új magyar színháztörténeti kötet előkészítő munkálatai (amelyhez 1978-tól a Magyar Tudományos Akadémia céltámogatása nyújtott segítséget). Ennek keretében korszerű forrásközlések, adattárak, tanulmányok készültek el. A munkában részt kapott a kezdeményező Magyar Színházi Intézet, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára, és mozgósítani lehetett regionális levéltárakat is, eddig ismeretlen színháztörténeti anyagok feltárására. Ezek a munkálatok természetesen még nem tekinthetők lezártnak, de eddigi eredményeik máris fontosak, jól használhatóak.
1982 áprilisában újraalakult a Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottsága, és már első ülésén munkatervébe vette az új magyar színháztörténeti kézikönyv mielőbbi megjelentetését. Több ülésén foglalkozott a vállalkozás tartalmi és szervezeti kérdéseivel, ily módon bizonyos mértékig szerkesztőbizottsági feladatokat is vállalva. A vitaülések főleg módszertani és periodizációs kérdésekkel foglalkoztak.
A módszertant illetően egységes vélemény alakult ki a tekintetben, hogy a színháztörténetnek igazodnia kell ennek a művészi ágazatnak sokoldalú alkotásmódjához. A színháztörténeti kutatások során szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy lehetetlen az előadásonként is változó színészi alakítást hitelesen rögzíteni, de majdnem ugyanilyen lehetetlen egy színházi előadást a maga teljességében rekonstruálni – ellentétben a rögzített szöveggel dolgozó irodalomtörténettel vagy az évezredek óta megtekinthető, önmagukkal azonos, más műalkotások történetével. Ezért mutatkozott az egyetlen járható útnak a színjátéktípusok felől induló megközelítés. Ez esetben ugyanis egy-egy korszak jellegzetes színjátékait lehet a rendelkezésre álló adatokból feltárni, tipizálni és beilleszteni a fejlődési folyamatba. Egy-egy ilyen típuson belül rajzolható meg azután az összetett folyamat megannyi eleme: a színjátékalkalmak éppúgy, mint az előadó személyek (köztük a legnagyobb, stílusteremtő egyéniségek), az előadott művek, a játék környezete, szcenikai világa és az adott típushoz tartozó közönség. Másrészről: egy-egy adott korban az egymás mellett élő, műsoron lévő színjátéktípusokból, drámatípusokból, a színházak repertoárjából alakulnak ki a korszak műsorrétegei. Ez a színjáték alkotói világa, változatos színjátéktípusaival, előadási konvenciórendszereivel, az együttesek keletkezésének és elmúlásának törvényszerűségeivel, a játékstílus változásával és a stílusok legfőbb képviselőivel, a nagy színész- és rendezőegyéniségekkel. A színészi alkotást viszont a színpad megannyi eleme veszi körül, könnyíti vagy nehezíti meg művészetének kisugárzását. Ezért kellett vizsgálat tárgyává tenni a magyar színészet játékhelyeit, „színpadtörténetét”, a díszlet- és jelmeztervezés összefüggését az egyes korszakok képzőművészeti kultúrájával. Az eddigieknél {9.} alaposabban kellett foglalkozni a közönség történetévet: mikor és mennyiben képviselte a társadalmat; hol, hogyan, milyen rétegek pártolták-támogatták a színházakat, milyen szervezeti formák épültek ki, mikor hogyan látták a színházművészet társadalmi funkcióját, hogyan befolyásolta színészetünket a nemzettudat alakulása, azt a nyelv, illetve a nemzeti lét nagy ügyei mellé állítva. Elemezni kellett drámairodalmunk fejlődését, elsősorban abból a szempontból, hogy mely alkotásai váltak a műsor részévé, melyiknél érvényesülhetett, és melyiknél nem a színházművészet közvetítő szerepe. Szükségessé vált, hogy a hazai fejlődés menetét az európai művelődés történetének szélesebb összefüggéseibe ágyazzuk be. Ezért kaptak külön fejezetet a tárgyalt korszakok nagy irányzatai, a felvilágosodás, a romantika és a realizmus, illetve annak a folyamatnak az elemzése, amelynek során a magyar dráma- és színházelmélet egyidejűleg, késlekedve vagy elmaradva illeszkedett be az európai fejlődésbe.
Sok vita folyt a korszakolás kérdéseiről. Több indok szólt amellett, hogy az új feldolgozás szigorúan csak az 1790 óta eltelt kétszáz esztendővel foglalkozzék. Hiszen az 1960-ban az Akadémiai Kiadónál megjelent Régi magyar drámai emlékek c. könyv szerzői, Dömötör Tekla és Kardos Tibor, alapos filológiai felkészültséggel – bár azóta is erősen vitatott következtetésekkel – tárták fel a honfoglalás előtti kortól a 17. század végéig drámairodalmunk és színi életünk fellelhető anyagát. Másrészt: bár az utóbbi években megújult figyelemmel fordult a hazai dráma- és színháztörténet a 17–18. század egyházi és iskolai drámája és színjátszása felé, a váratlanul gazdagnak bizonyult forrásokat eddig még nem tudta teljesen felderíteni, rendszerezni. A kutatások eredményei tehát még nem emelhetők be arányaiknak megfelelően a jelenlegi szintézisbe.
Végül olyan döntés született, hogy készüljenek rövid fejezetek a középkor és a reneszánsz színjátékairól, az iskolai és nemesi színjátszásról, illetve a magyarországi német vándortársulatok működéséről. Ezt az elhatározást több érv indokolta. Mindenekelőtt az, hogy egy tudományos kézikönyv nem mondhat le azoknak az adatoknak az összefoglalásáról, amelyek a hivatásos magyar színházművészet kezdeteihez vezető utat mutatják be. Erre a döntésre késztetett az a néhány, az elmúlt évtizedekben megjelent nemzeti színháztörténet is, amely az osztrák, a cseh, illetve a román kutatók munkája nyomán időbeli teljességre törekedve közölte kutatásaik eredményét.
Dönteni kellett a záró korszakhatárról is. A teljességre való törekvés azt sugallta volna, hogy a megírás éveiben legyen ez a dátum. Ettől azonban két okból el kellett állni. Eddigi tapasztalataink szerint még túl közeliek ezek az évtizedek, inkább a szakkritika tárgyát alkothatják, s nem a történetírásét. Kevés az idevonatkozó résztanulmány. A színházak államosításának iratanyaga például rendkívül hiányos, hosszú időn át egyáltalán nem volt hozzáférhető. Az értékelés szempontjai is vitatottak. Ezért az a döntés született, hogy a teljes mű korszakzáró dátuma az 1949-es év legyen; az az esztendő, amelyben alapjaiban változott meg a mindaddig érvényben lévő országos színházi szerkezet, és az államosítás merőben új működési feltételeket szabott színművészetünk számára.
{10.} Feleletet kellett adni a tervezett két kötet közti időhatárra vonatkozólag is. Az egyik vélemény szerint 1861-nél kell megvonni a határt. Elsősorban azért, mert ez az év politikatörténeti fordulatot hozott, hiszen a vesztett szabadságharc után akkor, ha csak korlátozott időre is, először lehetett újra, a „kis alkotmány” keretei között, országgyűlést tartani. Színháztörténeti szempontból pedig azért, mert abban az évben nyílt meg egy új műsorpolitikát és művészi hangvételt ígérő, a 1848-as eszméket ébresztgető színházi intézmény, a Budai Népszínház. – 1873, mint korszakhatár mellett szólt viszont az, hogy abban az évben vált három város egyesítésével jogilag is az ország fővárosává Budapest; ekkorra alakult ki a magyar színészvilág országos szervezete; a Nemzeti Színház pedig ekkor kapta meg, sok bizonytalanság után, első felelős szakmai vezetőségét Erkel Ferenc főzeneigazgató, illetve Szigligeti Ede drámai igazgató személyében. A vitát végül is az döntötte el, hogy ez utóbbi korszakhatár biztosította a két kötet anyagának várhatóan arányos elosztását.
Ha egy színháztörténeti munka alapelve a művészeti ág összetett voltának figyelembevétele, akkor kizárólag szöveges megközelítéssel nem lehet ezt a sajátosságot hitelesen megragadni. Igaz a költő szava, amit a színész művészetéről írt: „Ha a jelennek biztos fövenyébe / Le nem bocsátá híre horgonyát: / Elmegy nevével az idő hajója, / És menni fog az örökléten át.”* A színházi előadásban csupán időlegesen tárgyiasuló műalkotást létrehozó színházművészet felidézése csakis sokoldalú, gazdag illusztrációkkal képzelhető el: egykorú aktákat idézve, térképekkel, rajzokkal, plakátokkal, szórólapokkal, tervekkel és képekkel, metszetekkel és fotókkal.
Ennek a munkának az a célja, hogy tudományos kézikönyvet bocsásson olvasói rendelkezésére. Ezt a célt az ismertetett szerkesztői elveken kívül azzal kívánja még elérni, hogy elsődleges és másodlagos forrásanyagát a kötetek végén Források és feldolgozások címmel fejezetenként csoportosítva, bibliográfiai tájékoztatást is szolgálva, közli. Az eligazodást továbbá kronológia, valamint név-, helynév- és darabcím-mutató segíti.
| TARTALOM | I. FEJEZET A KEZDETEKTŐL 1790-IG |