{159.} I.
ALIG NÉHÁNY ÉVVEL AZUTÁN, hogy Mátray Gábor, a magyar zenetörténet buzgó kutatója, először tette közzé a XVI. század históriás énekirodalmának legfontosabb emlékeit (1859), kezdtek feltünedezni a régi magyar tánczene addig merőben ismeretlen, szórványos emlékei is. Egykorú magyar feljegyzés erről a tánczenéről nem maradt: nyomai külföldön tűnnek fel, lengyel, német, olasz és németalföldi kiadványokban és kéziratokban, különböző címek alatt, néha rejtőzve s majd mindig erősen stilizált, simított vagy cifrázott, tehát csak részlegesen hiteles alakban. S épp mert ez az erősen problematikus anyag – mai ismereteink szerint mindössze alig húsz darabról van szó – külföldön és a külföldnek készült, külföldön jelent meg vagy külföldi gyűjteményekben lappang: szinte természetes, hogy feltárásában magyar, német és lengyel, illetve olasz zenetudósoknak egyformán részt kellett venniök – s természetes másfelől az is, hogy részvételünk e munkában csak akkor kezdődhetett meg, amikor zenetudósaink elsajátították az európai zenepaleográfia, ez esetben az orgona- és lanttabulatúrák ismeretét. 1864-ben tette közzé Bartalus István a Budapesti Szemlében az első idevonatkozó emléket, a Schmid-féle „Magyar Passamezzo”-t, mint „lassú magyar”-t; 1875-ben közölte R. Eitner a Monatshefte für Musikgeschichte c. folyóiratban J. Paix gyűjteményének „Ungareschá”-ját, 1882-ben ismét Bartalus a Jobin-féle „Passamezzo” és „Saltarello ongaro”-t (Újabb adalékok a magyar zene történelméhez, Értekezések a nyelv- és széptud. köréből S. 13. sz. III.). Franz Magnus Böhme, a német zenetörténész és folklorista 1886-ban jelentette meg „Geschichte des Tanzes in Deutschland” c. kétkötetes művét s benne a Paix-féle „Ungareschá”-t, Heckel lantkönyvének „Vngerischer tanz”-át és az 1592-i drezdai tabulatúráskönyv „hajdútánc”-át; követte 1890-ben O. Chilesotti olasz zenetudós egy német lantkézirat publikációjával (Da un codice Lauten-Buch del Cinquecento), melyben a kor egyik legmagyarosabb, bár semleges című (Danza) táncdarabját találjuk. Ugyanebben az évben Ponori Thewrewk Emil felhívta a magyar kutatók figyelmét a Böhme kiadványában megjelent magyar táncokra (A magyar zene tudományos tárgyalása), 1904-ben pedig Csiky János, az Ethnographia egy népszerűsítő célzatú cikkében (Népzenei feljegyzések a XVI. századból), közvetlenül is megismertette a magyar közönséggel {160.} a drezdai hajdútáncot, valamint Paix és Heckel magyar táncait, utóbbi kettőt önkényesen rájukfogott magyar népi szövegekkel. Molnár Géza (Magyar táncok a XVI. századból, 1907, ill. Általános Zenetörténet I. 1911) a már közölt anyagból merített: Heckel, Schmid és Paix táncait, illetve Chilesotti magyaros darabját tette közzé, részben az eredeti tabulatúrák leközlése mellett. Időközben (1905) D. F. Scheurleer és J. Röntgen a hollandi zenetudományi társaság egyik kiadványában (Vereeniging voor Noord-Nederlands Muziekgeschiedenis, Uitgaave 27.) négykezes zongoraátirat formájában hozták nyilvánosságra Pierre Phalèse 1571-ben megjelent táncgyűjteményének egy magyaros allemande-ját, melynek változatai egyébként korábbról is, későbbről is ismeretesek (Susato már 1551-ben s maga Phalèse 1583-ban is kinyomatta); ez a közlés akkor elkerülte kutatóink figyelmét. G. Schünemann egy berlini előadásában (Ungarische Motive in der deutschen Musik, Ungarische Jahrbücher, 1924) az 1598-i Nörmiger-féle tabulatúráskönyv két „magyar induló”-jára hívta fel a figyelmet – ezeket és a Paix-féle táncot Wilhelm Merian néhány évvel később kiadványában (Der Tanz in den deutschen Tabulaturbücheren, Leipzig, 1927) láthatjuk viszont. Friedrich Blume 1925-ben kiadott „Studien zur Vorgeschichte der Orchestersuite im 15. und 16. Jahrhundert” című könyve függelékében, Johannes Wolf 1926-ban megjelent kis zenetörténeti példatárában (Sing- und Spielmusik aus älterer Zeit) tette hiteles formában hozzáférhetővé a Phalèse-féle magyaros allemande-ot. H. Halbig a Schmidt-féle Passamezzót adta közre újra (Klaviertänze des 16. Jahrhunderts, Stuttgart–Berlin, 1928); végül A. Chybinski lengyel zenetudós 1948-ban, a Lublini János tabulatúrás-könyvéből publikált 36 tánc között közzétette a külföldi magyar táncirodalom legrégibb ismert s már hosszabb ideje emlegetett, nevezetes emlékét, az 1540 tájáról származó „Hayduczky”-t (36 Tanców z tabulatury organowej Jana z Lublina, Wydawnictwo Dawnei Muzyki Polskiej XX.). A darabokhoz, melyeket itt felsoroltunk s melyeket e dolgozat végén időrendben közlünk, mindössze két kuriózumot és hat változatot fűzhetünk hozzá; ezekről részben Gombosi Ottónak a Zenei Lexikon-ban (1930) megjelent Ungaresca-cikkéből, részben Jenny Dieckmann 1931-ben megjelent disszertációjából (Die in deutscher Lautentabulatur überlieferten Tänze des 16. Jahrhunderts) és Blume idézett művéből van tudomásunk, anélkül, hogy többségükhöz hozzáférhettünk volna. Kezdjük a kuriózumokon: egyik az egykori boroszlói zenetudományi intézet egy lant-kéziratának kezdetleges (3 ütemnyi) „Ungrisch Tantzl”-ja 1540 tájáról,160-1 a másik egy 1552-ben készült, Bakfark Bálintnak tulajdonítható „Passamezzo vom Vngern”, melyet Gombosi a Dohna-féle gyűjteményben talált s mely szerinte „legkevésbbé sem magyaros műve e nagy magyar lantosnak”. (A kézirat utóbb a königsbergi városi könyvtárba került; l. Gombosi közlését, Bakfark Bálint élete és művei, 1935. 25, 47.) A hat változat pedig így sorakozik a felsoroltak mellé: egyik Jobin passamezzo-jának egykorú változata Ludovicus Iselin 1575-ben készült s ma a baseli egyetemi könyvtárban őrzött kéziratos lantkönyvében, „Passamezo Vngaro” címen; a második ugyanannak további variánsa, egy „Passamezo Vngaro(rum)” Johannes Arpinus „a Dorndorf” 1600 körül készült s a zwickaui Ratsschulbibliothekban {161.} fennmaradt kéziratos lantkönyvében, harmadik egy 1588-ban (vagy valamivel később) feljegyzett „Vngerisch Passamezo” (saltarellóval), a Berlin-charlottenburgi áll. zenefőiskola könyvtárának ún. Grässe-féle lantkéziratában; negyedik a Paix-féle „Ungarescha” variánsa Pierre Phalèse „Chorearum molliorum collectanea”-jában, azonos cím alatt s ugyancsak 1583-ból; ötödik az 1592-i drezdai „Heyducken Dantz” azonos című változata a lipcsei városi könyvtár Albert Dlugorai nevéhez fűzött kéziratos lantkönyvében (1619), végül hatodik a Nörmiger-gyűjtemény „első magyar induló”-ja, mely az 1592-iki drezdai tabulatúráskönyvben Pollenscher Dantz (lengyel tánc), illetve „Momerey” (álarcos tánc) címen szerepel és Gombosi szerint „a lengyel táncok közé sorozandó”. Három további variánst alább fogunk említeni. Csak mellékesen utalunk rá, hogy néhány dokumentumainkkal kapcsolatban felmerült téves hipotézis cáfolatára csak újabban nyílt alkalom (l. Haraszti Emil: Marie de Hongrie et son Ungarescha, Revue de Musicologie 1930); Kodály Zoltán idevágó megállapításai viszont (Magyar táncok 1729-ből, Új Zenei Szemle és a M. Tud. Akadémia I. osztályának Közleményei, 1952) alkalmasak rá, hogy kutatásunknak ezen a téren is határozott elvet és vezérfonalat adjanak.