3.

De hogy egy lényegében népi gondolatvilágon belül ilyen újszerű műzenei törekvések érvényesülhessenek, hogy az ilyen új műveltség valóban győzelmesen kibontakozhassék, ahhoz széleskörű visszhangjának, hódító táborának kell lennie, – mozgalomnak kell születnie, mely az új elveket hordozza, kifejti, valóságra váltja, elterjeszti, mely oly mélyen gyökeret tud verni az őt tápláló nemzeti népi műveltség talajában, hogy ez az őstalaj előbb-utóbb a saját megújhodását és kivirágzását ismeri fel benne. A nagy átalakulás alapjait a magyar zeneműveltség kétségkívül akkor vetette meg, mikor rezidenciákon, várakban, városokban legelőször bukkannak fel kobzosok (oklevélben az első: 1326), hegedősök (1358 óta), lantosok (1427 óta). Ezek a dátumok kivétel nélkül a vegyesházi királyok korára, a XIV. és XV. századra esnek; könnyű elképzelnünk, hogy a nyugati származású vagy legalább is nyugati műveltségű renaissance-dinasztiák valóban európaibb levegőjű udvari életet hoztak magukkal, s ennek az udvari életnek apparátusához kétségtelenül szorosan hozzátartozott a hangszeres muzsika. A régi magyar hangszertörténeti adatok jóformán kizárólag fúvósokra vonatkoznak; húros hengszerekről itt az Anjou- és Luxemburgi-udvarban hallunk először; s ha fel is tesszük, hogy egyes régi húros hangszereket még ázsiai őshazájából hozhatott magával a magyarság, kétségtelen, hogy ezeknek a hajlékonyabb, színesebb, líraibb {114.} instrumentumoknak tudatosabb kultusza az átalakulás, a belső válságok e nagy évszázadaiban kezdődik. S ezt a fejlődést mintha betetőzné az a ragyogó nyugateurópai zenésztársaság, mely Mátyás és Beatrix udvarában felcsillan; mert ezek a lant-, cisztra-, viola- és gitárművészek, ezek a Bonnusok, Messer Pietrók és Sandrachinók114-35 már mint megcsodált külföldi virtuózok, mint muzsikus-hivatásuk szuverén művész-fejedelmei jönnek magyar földre, hogy itt képességüket a művészetkedvelő uralkodópár s a humanista műveltségű udvar előtt megragyogtassák. Nem tudjuk, hatottak-e szélesebb körökre? Talán nem; de jelentőségük a magyar zeneműveltség szempontjából már akkor is rendkívüli, ha csak felhívták az udvarban megforduló magyar nemes urak figyelmét arra, hogy az ilyen lantjáték, hegedű-virtuozitás, viola- és gitármuzsika: külön művészet, mely egyúttal hozzátartozik az élet fényűzéseihez, kényelméhez, luxus-igényeihez, mely az életet éppen azzal teszi szebbé, hogy önmagáért van és virágzik, mint valami pompás délszaki palánta. Mikor a magyar főurak, mint például Báthori Miklós váci püspök,114-36 megkísérlik saját otthonukba átültetni ezt a ritka virágot: még valóban csak humanista fényűzés az ilyen házi muzsika, vagy alig több annál. De azután elkövetkezik a korszak, mikor a lantos és hegedős jóformán egyedüli életbentartói mindannak, ami a múltra emlékeztet és a jövőre bátorságot ad; amikor hírmondók, tanítók, prédikátorok, költők, bohócok, próféták egyszemélyben, amikor rájuk hárul a szétmarcangolt nemzet-test lelki épségben tartásának roppant feladata. Hegedős és lantos éneke a XVI. században nem luxus többé, hanem elem életszükséglet mindenütt, ahol magyarok laknak. Zenéjük kétségkívül csak most, csak itt kapcsolódhatik bele a nemzet igazi vérkeringésébe, legmélyebb problémáiba – csak itt válhatik a közösség lelkének igazi megszólaltatójává. És valóban: ettől kezdve mintegy varázsütésre előteremnek a föld alól s ott vannak mindenütt, ahol a nemzet nagy kérdései dűlőre jutank; száz esztendeig övék a privilégium, hogy a magyar tömegek szellemi vezetői legyenek.

Amellett persze tovább is megmarad az udvari muzsikálás mulattató szerepe; nagyúri mulatság most sem lehet el zene nélkül, csak ez az úri zeneműveltség most nyilvánvalóan kifinomultabb humanista köntöst ölt magára: a magyar renaissance udvari társas-élete nem múlhatott el felette nyomtalanul. János Zsigmond erdélyi fejedelem jóhírű dilettáns lantos, Báthory Zsigmond maga is komponál s Pietro Busto szerint mindenfajta hangszeren játszik, Báthory Endre bíboros a virginálhoz ért, s Zrínyi Miklósnak nagyszombati tanulóéveiben (1633) kedves hangszere a koboz;114-37 Nádasdy Ferenc legelső gyermekkori emlékei között ott szerepel a sárvári rezidencia lant-muzsikája,114-38 Batthyány Boldizsár és úrfi-társai Fekete Andrástól tanulnak lant-játékot Padovában (1560)114-39, hegedősök szerződtetése miatt számtalan háborúság folyik főúri családok között, s Batthyány Ádám megütközve jegyzi fel 1628-ban udvari hegedőséről, hogy magyar létére magyar hegedőhöz nem ért, hanem csak német (és úgy látszik, olasz) hegedőn tud játszani.114-40 Ha a töröktől megszállott területen még a XVII. század derekán mindenapos jelenség a lant- és hárfajáték kultusza,114-41 nagyobb magyar rezidenciákon viszont nem múlik el lakoma, összejövetel, mulatság Lantos Istvánok, Kelemenek, {115.} Benedekek, Jánosok, Balázsok, Máték115-42 és Lukácsok,115-43 Hegedüs Mátyások, Máték és Ferencek115-44 nélkül; ha Nádasdy Tamásnak híres cigányhegedőse (1532), Horváth Bertalannak jó lantosa és hegedőse van (1544), Horváth Markó tárogatósíposa viszont „az tömlő síphoz is tud” (1572),115-45 Nádasdy Kristóf hegedőse (1557) vagy Cimbalmos Imre diák (Emericus literatus Cymbalista, 1564) is bárkivel felveszik a versenyt, mások trombitásaikkal és síposaikkal büszkélkednek stb. S ezek a hegedősök, kiknek „mézzel folyó” ajkaira még Ragyóczi Péter kanonoknak is van panaszkodnivalója (1651), akik Monoszlai András szerint „a szomorú embereket az korcsomán alakozván vigasztalják”,115-46 éppúgy akárhány várőrség legénysége között is otthon vannak. (Csepreg [1539], Perényi-uradalmak [1567], Szabolcs [1570], Léva [1589] regestrumai;115-47 még az 1649-i munkácsi urbarium megemlít a váruradalmi hivatalnokok között egy Hegedüs György „hegedus”-t, aki „adót soha nem fizetett.”115-48) Érthető tehát, hogy Bornemisza Péter Elektrájának (1558) Aegistusa mindenekelőtt rájuk gondol, ha társaságról van szó: „elso gondomis az hogi lantos, hegedus, sipos, dobos, trombitas zantalan legien, mindenek vigagianak, ifiak öruengienek”…115-49

De honnan is kierül ennyi hangszer? Hogy a főuri székhelyek – Sárvártól Szinyérvárig115-50 és a Révay-rezidenciáig115-51 – honnan szerzik be szükségleteiket, azt gyaníthatjuk; Nádasdy Tamás Bécsből küld lantot és lanthúrt feleségének haza Sárvárra (1558)115-52 és familiarisának, Zoltán Imrének 1547 júniusában írtja Turkovith: „chyak az lantherthys… kerlek ywy (= jöjj) Posonyra”;115-53 ugyanígy külföldről vagy a felvidékről kerülhetnek a főúri virginálok és „lengyel hegedűk” is.115-54 Hanem hogy azok a székely kobzosok, akik barcasági szász falvakban muzsikálnak (1550),115-55 azok a virginás katonák, akik időnként felbukkannak a felvidéki várakban,115-56 a nyírségi bordósíposok, akiket Mélius említ (1565), és az erdélyi korcsma-hegedősök, akikről Liszti püspök beszél (1568), honnan szerzik hangszereiket s hol tanulják az instrumentális játék széles tömegekre ható készségét: éppolyan rejtély, mint maga a népi zeneműveltségnek évszázadokon át szakadatlanul termő, minden gyökerében és változásában titokzatosan bonyolult őserdeje. Nyilvánvaló különben, hogy a várak és rezidenciák zenei életével párhuzamosan itt a lakosság legmélyebb népi rétegeiben is elhatározó változás megy végbe. Valószínű, hogy a citera s a XVI–XVII. század nyugati koldushangszere, a vielle, azaz forgólant, vagy népies nevén tekerő, ekkor kerül a népi hangszerek arzenáljába, az ősi síp és duda mellé; az pedig kétségtelen, hoy a régi magyar népdal birodalma ebben a korban (XVI–XVII. század) gazdagodik a legjelentősebb lírai és epikai műdal-elemekkel, a nemesi és „polgári” irodalom kezdeményezéseivel. Ennek a népi műveltségnek kapui e szerint még nyitva állanak – éppúgy, ahogyan bizonyos rétegei még a XIX. században is nyitva állottak – az új eredmények számára és szomjasan fogadják magukba a rajtuk kívül s hozzájuk mégis oly közel álló, fiatal magyar irodalmi világ minden tavaszi üzenetét. S hogy ez a befogadás egyúttal megmentés és megörökítés is: azt talán maga az a fiatalos erővel kiviruló műveltség is érzi, mely most oly magabízón, az egyéniség első, lázas magáraeszmélésével lép ki a világba – magyar irodalomnak.115-57