| ELŐSZÓ | TARTALOM | JEGYZETEK |
FEJEZETEK
{9.} MIÓTA KODÁLY ZOLTÁN több nagyjelentőségű tanulmányában9-1 évszázados párhuzamokon és találkozásokon mutatta ki a magyar néphagyomány és történeti feljegyzés-anyag szoros kapcsolatát, egymásrautaltságát: a magyar zenetörténeti kutatás egyik legfőbb feladatát ismerte fel a történeti és népi anyag módszeres egybevetésében. A gondolattal nem állunk magunkban, hiszen ez a módszer nyugateurópai kutatók között is mindjobban teret hódít; Chappel és Fuller-Maitland, Böhme és Lilencron, Sharp és Pedrell épp eléggé előkészítették angol, német és spanyol területen.9-2 Idehaza csak Haraszti Emil helyezkedett vele szemben az elvi tagadás álláspontjára,9-3 anélkül azonban, hogy ezt az álláspontot megfelelő érvekkel igazolta volna.
De nehéz is volna az ő negatív álláspontját igazolni; mert ott, ahol évezredes rokoni kapcsolatokra visszamutató dallamtípusok élnek tovább, a közös jegyeknek szinte változatlan megőrzésével,9-4 – ahol a XVI–XIX. század folyamán (1530–1830) megrögzített melódia-anyagnak számottevő része még pontosan, alig változottan felismerhető a népzenében; ott bajos kétségbevonni, hogy a népi hagyomány valóban a legjobb emlékezet s a legmegbízhatóbb konverváló erő.9-5 Történetileg megrögzített és népi élőhagyomány édestestvérek,9-6 csak épphogy előbbi szegényesebb és fogyatékosabban merített ugyanabból az éltető forrásból. A magyar zenetörténetnek így éppen az a magábanálló érdekessége, hogy rácáfol a latin közmondásra: itt nem „verba volant, scripta manent” – hanem ellenkezőleg. A „falusi jelent” bizonyára nem azonosíthatjuk teljes egészében az „országos múlt”-tal; de hogy az országos múlt jelentékeny része ott él még a falusi jelenben, ahhoz kétség nem férhet.
Hogy így van, úgy hisszük, mind szélesebbkörű zenei anyagban fog beigazolódni és bizonyossága maholnap annyira nyilvánvaló lesz, hogy talán még tudományos alaptétellé is válik. Kérdés azonban, milyenfajta dallamok maradtak fenn a történelmi, írott – azaz egykor írásban is megrögzített – hagyományból a nép között, s vajon miért épp ezek? melyek maradtak változatlanul, melyek tüntetnek fel elváltozásokat az írott dokumentumokkal szemben? Melyik forma megbízhatóbb ilyen esetben a múltra nézve? Végül: milyen fokúak, milyen fajtájúak és mire mutatnak az eltérések, elváltozások? Talán mondanunk sem kell, hogy ezek a kérdések egyáltalán nem közömbösek, sem a hangjegyírás múltját illetően (mit érzett valamely korszak fontosnak, {10.} megrögzíthetőnek és megrögzítendőnek), sem a magyar ritmikára és dallamtörténetre vonatkozólag (módosítások, átalakítás, szelekció törvényszerűsége).
A felvetett kérdésekre ma még nehéz egyértelmű választ adni. Szűkreszabott terünkre való tekintettel, itt csak röviden számolhatunk be azokról az eredményekről, melyek történeti és népi anyag összehasonlítása a legutóbbi időben megérlelt számunkra. Mintegy hatvan dallamnak vetettük egybe a maga élő népi és történelmileg megrögzített formáit s ez az összevetés eddig a következő – egyelőre természetesen csak vázlatosan megfogalmazható – felismerésekre vezetett:
1. Van egy XVI–XVII. századi (helyesebben: legelőször e korban megrögzített) dallamcsoport, mely az „eredetihez” képest alig változottan, inkább leegyszerűsítve, mérsékelten kolorált alakban él tovább a nép között. Túlnyomórészt orkesztikus jellegű dallamok; a táncszerű ritmika éppúgy jellemzi Tinódi „Egervár”-át, mint a „Kánai menyegző”-t. Hangrendszerük egyházias vagy modern, ritkán régiesebb.
2. Van egy XVII–XVIII. századi, aprólékosan tagolt dallamokból alakuló csoport, mely gazdagon díszített (architektonikusan és architektonikussá ékesített) formában él tovább. Ezek parlando-rubato dallamok, de túlnyomórészt nem ötfokúak.
3. Ami a XVIII. század vége óta került a nép közé, kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyan, de díszítetlenül, kolorálatlanul él tovább.
Kérdés mármost: valóban következtethetünk-e a dallam eredeti alakjára, eredeti életére a mostanában felfedezett – esetleg ékesített vagy másképp „módosított” – népi előadásformájából? Erre a kérdésre nyilván nem adhatunk egyöntetű választ, mert anyagunk maga sem egyöntetű. Az ornamentikának a régi magyar népzenében szerves, architektonikus szerepe van; és mert a XVII–XVIII. századi dallamok „csokros” ornamentikája voltaképp e dallamok eredeti, aprólékos tagolását ellensúlyozza, igen valószínű, hogy ezek a dallamok már eredetileg ilyen előadásra számítottak, illetve e pazar ornamentika révén öltötték fel azt az architektonikus formát, melynek révén a népi hagyomány felvette, sodrába kapta, magával vitte őket. Láthatjuk, hogy nem minden régi dallamhoz szegődött ornamentum;10-7 ezért épp ennek a dallamcsoportnak ornamentikája igen feltűnő. A népdalornamentum egyenletesen hullámzó, kötőszövetszerű, illeszkedő (s külön figuratív képleteknek épp ezért nem igen kedvező) elvével szemben itt dús, egyes csomópontokon kivirágzó, arabeszkszerű, figurális díszítőmódot figyelhetünk meg. És ennek a figurációs díszítőmódnak legközelebbi rokonságával nem is itt, a régi magyar népzenében, hanem a XVII. s főként XVIII. századi kéziratos emlékek (sárospataki melodiáriumok) lapjain megörökített ornametikában találkozunk. Tegyük még hozzá, hogy a kérdéses (második) csoport dallamai legelőször – történeti feljegyzésük időpontja szerint – bizonyos szűkebbre határolt időszakban jelentkeznek (1650–1770) s hogy szövegeik irodalmi, diákos, mondjuk {11.} „műköltészeti” eredete többnyire vitán felül áll. Mindebből az következnék, hogy e csoportban a magyar barokk „alászállott” hagyományával van dolgunk s így a magyar népi ornamentika, mint maga a magyar műzene is,11-8 kétféle ornamensrendszert őrzött meg: a szigorúbb architektonikus, egyenletes díszítésmód mellett ott él benne egy újabbkeletű, virágos-dekorációs ornamentika, tehát a régi keleti elv mellett feloldódott benne a barokk-eredetű díszítésmód is. Ami egyúttal, az ősi népi anyag mellett, egy ifjabb „nemesi anyag” jelenlétét igazolná a magyar népzenében. Nyugatiasabb-e ez az anyag? Egyelőre nem tudjuk eldönteni. Bizonyos fokig valószínűleg ez is a régi elvhez idomult; de máseredetűségének halvány nyomai még ma is felismerhetők. A régi magyar dallamérzék eszerint a szervesen felépített, koncentrált melódiavonalban, a XVII–XVIII. század magyar dallamérzéke inkább az aprólékosan tagolt dallamból kivirágzó motívikus figurációban valósítja meg a szerkezeti egységet.
Mindez azonban csak egyik csoportunkra vonatkozik. Vannak más dallamok, melyek elenyészően csekély eltérést mutatnak az írott „eredeti”-től, vagy azzal szemben bizonyos redukcióval, leegyszerűsítéssel élnek. Ha egyáltalán elváltozásról beszélünk, tulajdonképp ezek a híven rögzített formák az igazi elváltoztató típusok; mert az előbbieknél inkább azt kell hinnünk, hogy a feljegyzés téveteg bizonytalanságával szemben a nép forma mutatja az eredeti előadást s vele a dallam eredeti életét. (Gondoljunk a XVI–XVIII. század nyugaton is általános, szabad, improvizáló előadásmódjára. Ez az a kor s az a kultúra, melyben „a jó muzsikás” – mint Lázár János „Florindá”-jában olvassuk, 1766-ból – „nem nézi csupán a leírt kótákat, megcifrázza, közbeejt kedves trillákat.”) Itt viszont nemcsak kimutathatók, hanem reális változatokként jelentkeznek az „eredetivel”, az írott formával szemben mutatkozó eltérések, épp a leegyszerűsítés irányában. Az ilyen dallamgyalulásban persze éppúgy érvényesülhetett a gyülekezeti énekmód, mint a táncszerű formálás szimplifikáló igénye; a dallamdíszítésben viszont a gyakorlati szemponttól független, személyesebb és szertelenebb képzelet hagyománya nyilvánult meg minden időben.
Még megvizsgálatlan kérdés: nem azért váltak-e többarcú tüneményekké az előbbi dallamok, mert a nép – vagy mondjuk így: a szélesebbkörű közönség – sohasem látta őket rögzített formában s nem azért rögződtek-e meg hívebben az utóbbiak, mert ellenőrzésül s a fantázia zabolájául ott állottak mindenki szeme előtt, a közkézen forgó nyomtatványok, nevezetesen az egyházi énekeskönyvek lapjain. Ellentmondana ennek a feltevésnek, hogy sok egyházi népének, annak ellenére, hogy ott szerepelt a könyvekben, sőt talán könyvekből is terjedt el, mégis dús elváltozásokkal s ornamentikával él a nép ajkán s hogy a nyomtatott betűnek meg az írott kótának sohasem lehetett igazán hagyományszabályozó és megkötő ereje – hiszen Szenczi Molnár Albert francia zsoltárdallamaival is mi történt néhány emberöltő leforgása alatt! Viszont mellette szólna a feltevésnek, hogy a magyarság szájhagyományszerű {12.} kultúráját a XVI. század óta mégis mind láthatóbban befolyásolja az írás és nyomtatás.
Kótáinkban néhány példát mutatunk be a felemlített típusokra, partitúraszerű összehasonlításban közölve az eredeti feljegyzést, illetve feljegyzéseket, az élő népi formával vagy formákkal. 1. példánk (Tinódi-dallam) a minimális elváltoztatást szemlélteti; 2. példánk (Árgirus-dallam, Kodály kutatásai nyomán) arról világosít fel, hogy az eredeti ritmusról sokszor csak a népi forma ad képet, mert az előadásmód bonyolultabb, hogysem a régi feljegyzők megrögzíthették volna. 3. példánk (Hofgreff-dallam) a redukciót mutatja be érdekesen (szekvencia helyett sorismétlés, mint az a Balassi-forma élő típusaira általában jellemző)12-9; 4. példánk (Amadé László menüett-dala) a dallamvonal s vele a forma népi leegyszerűsítéséről számol be. Az 5. (kuructípusú és verbunkosdalok) azt bizonyítja, hogy egy-egy „alászállott” dallamcsalád, amilyen a verbunkosdaloké, még elágazó népi típusaiban is tisztábban világít vissza egy-egy dallam „hangzásbeli”, reális alakjára, mint akárhány közel egykorú félszeg feljegyzés.12-10 Végül 6. és 7. példánk (Dobai István éneke: „Siralmas volt nékem” Kodály egybevetésében és egy XVIII. századi népének, mai leszármazottjával) a barokk ornamentika típusait12-11 idézi elénk. A dallamokat közös végzőhangra hoztuk, hogy az összehasonlítást megkönnyítsük; eredeti írásformájukat azonban legalább 2., 6. és 7. példánkban megtartottuk. Összehasonlításaink így kiragadott voltukban is beszédesen példázhatják, amit Kodály Zoltán egyízben a régi magyar dalköltésről mondott: „Ismeretlen dalszerzőinknek nem lehetett szebb jutalma, mint ha melódiáik felszállottak a néphez.”
| ELŐSZÓ | TARTALOM | JEGYZETEK |