| I. | TARTALOM | III. |
II.
Huszonhárom dallamát ismerjük Tinódinak s mellettük talán egy huszonnegyediket, melyet halála után közel másfél század múlva jegyzett fel egyik egyházi énekeskönyvünk. A kívülálló hitetlenül rázhatja fejét: ez a huszonnégy {43.} dallam tehát az a „nagy szó”, a magyar zene első megszólalása? Igaz, mennyiségben szegényes ez a hagyaték; ami nagyot jelent, azt inkább mögötte kell keresnünk, abban a tényben, hogy létrejött, hogy alakot öltött, valósággá lett. Bizonyos, hogy épp a melódiák reális élete: eredeti előadásuk, az a mód, ahogyan megelevenedtek, alakultak, kibontakoztak és hatottak, örökre elveszett számunkra; hiszen nincs egyetlen feljegyzésünk, melyből lanttal kísért szabad interpretációjukat rekonstruálni tudnók. De még így is meglep az a gazdagság, mely ezekben a félszegen feljegyzett és gyarlón olvasható melódiákban elénkbe tárul.
Irodalomtörténetünk már régen tisztában van vele, hogy Tinódi énekeinek s általában a históriás ének irodalmának megítélésében az énekelt vers kultúrájának szelleméből kell kiindulnunk. Maga Tinódi figyelmeztet erre, mikor a Cronica ajánlásában felhozza, hogy „külemb külemb fejedelmeknek, Császároknak, Királyoknak, Herczegöknek hadokat, vijadaljokat ritmus szerént Magyar nyelvön énökbe szép notákval énökleni tudom szörzeni”. Az énekes előadás sok olyan tényt megmagyaráz, mely nélküle örökre homályos maradna. A döcögő sorok, rossz rímek, látszóleg értelmetlen sortagolás mind ezzel a kérdéssel függenek össze. Már Toldy Ferenc tisztában volt vele, hogy Tinódi énekeinek megítélésében a kutatónak nem szabad a szövegre szorítkoznia: „Tinódi valódi költői természet volt, de ez nem verseiben, melyek az iskola szárazságát meg nem tagadják, hanem önkészített dallamaiban nyilatkozott” – írja A magyar költészet történetében43-1; később hozzáteszi: „felette igazságtalan az, aki őt míveletlen költői eladása, nyelve s rossz rímei után ítéli meg”.43-2 Erdélyi Pál úgy véli, hogy „a vers az ilyen zenés előadás mellett, mint énekszöveg, meglehetősen elvesztette szerepét és nem volt ráutalva, hogy magából fejtse ki a zenei elemeket, mert azt az éneklés teljesen pótolta.”43-3 Dézsi Lajos is kiemeli, hogy Tinódi „az éneklést tartotta legfontosabbnak” s hogy „talán épen azért, mert éneklésre szánta műveit, elhanyagolta a verselést”.43-4 Legutóbb pedig Kodály Zoltán figyelmeztet rá, hogy a XVI. század énekszövegeinek helyes megítélésére „nem vehetünk alapul mást, mint azt az előadásmódot, amelyre szánva voltak, amelyben éltek. Énekben … eltűnnek a kifogásolt darabosságok, tökéletlenségek”.43-5 Valóban, a dallam szárnyat adott ezeknek a zökkenő verssoroknak, a dallam költészetté emelte a rímes krónikák hosszadalmas históriáit, költővé a krónikást. A dallam mindennek kulcsa, maga az „életrehívó szó” Tinódi énekeiben; a szöveg nélküle élettelen, merev vázlat marad.
Az irodalomtörténetnek ilymódon le kellett vonnia a konzekvenciákat, melyek a Tinódi-énekek közvetlen zenei előadásából s általában nem olvasott, de énekelt szöveg-voltából következnek. Zenetörténeti kutatásunk azonban alig foglalkozhatott még velük ebből a szempontból. Itt mindenekelőtt abból kell kiindulnunk, hogy sokszorosan elénekelt dallamokról van szó, hiszen Tinódi nyilván egyetlen végigmenő dallamra alkalmazta egy-egy hosszú krónikás szövegét. Ne a Hadnagyoknak tanuság néhol himnikus fokozásig emelkedő énekére vagy a Sokféle részögös pamflet-dalára gondolunk, hanem hosszadalmas beszámolókra, melyeket mégsem pusztán aktualitásuk állított a hallgatóság érdeklődésének középpontjába, hanem alighanem {44.} recitáló, mindenesetre zenés előadásmódjuk is. Hogyan képzeljük az ilyen dallam alakulását, szerepét a szöveg életrekeltésében? Minden sokszoros elismétlésre szánt dallamnak elsősorban tervszerűen felépítettnek kell lennie, hogy mint önálló, zárt koncepció kielégítő, szűk méretek között is tömör, befejezett egész legyen. Épp ezzel válik lehetségessé, hogy korlátozott terjedelmű egyszeri szövegén túl más szövegre, újabb strófákra is „érvényes” maradjon, sokszorosan elismételhető legyen. A Tinódi-dallamokban valóban ez a legelső felötlő vonásuk. Mintául, példaképül mindenesetre ott állhatott költőjük szeme előtt a régi magyar népi dallamvilág, mely épp ezen a területen utolérhetetlen remekműveket mutathat fel. Gondoljunk bármilyen hosszabb népdalra vagy népballadára, melynek ilyen végigmenő (ugyancsak négysoros) strófikus dallama van. A legkisebb formai keretek között oly befejezett egészek, oly művészi architektonikájú, egyetlen ívben lendülő szerkezetek akadnak itt, hogy az őket legritkább esetben megközelítő tanult muzsikus számára mindmegannyi valóságos rejtély. A Kodály-közölte Kelemen Kőmies-változat44-6 eddig magában álló publikációja egy teljes népballada összes dallamformáinak, mindazoknak a változatoknak, melyeken az alapmelódia a ballada előadása közben átmegy. Ha ezeket a dallamelváltozásokat szemügyre vesszük, azonnal felötlik, hogy nem a szöveg fordulataiból erednek. Inkább azt mondhatnók, a dallamnak valami titokzatos belső életrajzával van itt dolgunk, melyet egyelőre csak részleteiben kutathatunk, igazi lényegébe, motívumaiba nem látunk bele. A Tinódi-dallamokról fel kell tennünk, hogy előadás közben hasonlóan színeződtek, változtak, módosultak. Az említett balladapublikációhoz fogható teljes „végigmenő” feljegyzés, itt, sajnos nem áll rendelkezésünkre; de megvannak maguk a legalább vázlatukban megrögzített alapmelódiák, azoknak szerkezetét megfigyelhetjük.
Uralkodó vonásuk, mint mondottuk, az egységes, szigorúan összeforrasztott, architektonikus szerkezet. Akár Mátray átiratait fogadjuk el mérvadónak, akár a jelen tanulmányban közölt átiratokat, annyit nyomban megállapíthatunk, hogy a dallam négy (többnyire izometrikus és izoritmikus) sora közül a második majd mindig világosan felismerhető félzárlattal végződik s így határozottan két részre tagolja a melódiát. A dallamsorok ilyen egyensúlyának megfelel a félsorok egyensúlya. A dallamépítés e legapróbb komponenseinél egyenesen meglep a motívum-anyag tervszerű elhelyezése. A zenei frázisok apró szakaszai, a félsorok úgy rakódnak egymás mellé – félig-meddig önálló apró organizmusokként –, hogy mindegyik bejárja, vagy bekeríti a hangterjedelem egy-egy régióját; a sor további folyamata azután vagy folytatja az egyirányban nekilendült vonalat, vagy visszatér a kiindulópont régiójába és azt mintegy más oldalról világítja meg: maga a teljes sor tehát vagy egyetlen határozott vonalat ír le (Szitnya, Léva; Egervár I.; Sokféle részögös). Más zenei sorok is így alakulnak, de az a körülmény, hogy a Tinódi-dallamok sorai azonos terjedelmű s egyenlően tagolt kis szakaszokból épülnek fel, ezeket a dallamokat, merev tagoltságuk ellenére, vagy talán éppen ezen a réven, mozdulatszerűbbekké teszi más, bővebben ömlő, szélesebb tagoltsággal részletező dallamszerkezeteknél. De a dallamépítkezésnek ez {45.} az elve legjobban ott világít be egy-egy melódia belső szerkezetébe, ahol nyilvánvalóvá teszi, mennyire a beszéd akcentusainak megfelelően emelkednek és süllyednek egy-egy dallam apró ízületei, a félsorok. Vessünk például egy pillantást Tinódi egyetlen háromsoros dallamának, a Részegeseknek szerkezetére: a három szökdelő ritmusú sor háromféle mozgást mutat; az első felhág a dominánsig, a második a felső oktáv és a kvart között cikázik, a harmadik a felső oktávról aláhajlik a záróhangra. Vagy nézzük a Hadnagyoknak tanusága és a Dávid király felépítését. Az elsőben a 2. sor, a másodikban a 3. sor a dallam kulminációja. Ehhez képest az előbbiben (fanfárszerű dallam és ritmus) az 1. sor hamar fellobbanó, de azután inkább tengelye körül forduló irányt mutat (sorvégző: 4, a finálishoz képest), a második sor felnyilal a szeptimáig, majd legördül a szekundig, a harmadik mégegyszer aláhajlik s mégegyszer feltör a kvintig, az utolsó a záróhang felső kvartjában mozog, végül a finális környékét „vájja ki”. A Dávid király láthatólag nyugodtabb sapphikus dallamában az első sortól (a két lefelé mutató sorvég ellenére) tervszerű emelkedés visz a harmadikig –, előbb a tercig, azután a kvartig, majd a szextig emelkedik a melódia. A harmadik sor második felében a mozgás iránya megfordul, lebocsátkozik s ezzel mintegy bevezeti azt a mély aláhajlást, mellyel a rövid zárósor, az adonicus, a dallam egyensúlyát helyreállítja. Ebben a kis remekműben még néhány ilyen részletfinomságra utalhatnánk: arra például, hogy az egyes félsorok hogyan ellensúlyozzák egymást, hogyan válik egyenesen szükségszerűvé a rövidsoros befejezés, hogyan „kerítik be” a sorvégzők a finálist stb. De elég, ha ezen a ponton felismerjük, hogy a dallamok mozdulatszerűsége mennyire beszédszerűség is egyúttal, hiszen a melódia emelkedése és esése egyenesen deklamációs felépítésre vall. Igaz, a szöveg strófái nem ugyanegy értelmi rendet követnek; de igaz másfelől az is, hogy a dallam aprólékos elváltozásait az egyes strófák előadásában nem áll módunkban megállapítani. Ezekről pedig könnyen feltehetjük, hogy az előadásban az értelmi hangsúlyozáshoz simultak.
A melódia egységéhez jelentékeny részben hozzájárul egy-egy motívum (félsor) ismétlése és variálása is; az ilyen motívum nem egyszer olyan értelemben tűnik fel, mint közös kiindulópont, melynek kétféle folytatása két merőben különböző irányba visz. (Szegedi veszedelem, Fráter György). Néha az egész dallam szekvencia-szerűen „fonódik le” egy-két motívumszálból (Budai Ali basa). Említsük meg ezen a helyen két dallam közös kezdőmotívumát is (l. jelen publikáció 15. és 23. sz. dallamait).
Imént felismertük a sorvégzők fontosságát egy-egy dallam szerkezetének meghatározásánál. Következzék itt most a 24 dallam sorvégzőinek táblázata a Bartók és Kodály népdalpublikációiban. (Erdélyi népdalok, 1923., A magyar népdal, 1924.) követett elv alapján. A dallamot sorokra bontjuk, minden egyes sorvégzőt számbaveszünk és táblázatosan jelölünk. A táblázat számai azt az intervallumot mutatják, mely az egyes sorvégzők és a dallam záróhangja (finális) között van. A finálist magát mindig az egyes szám jelölné s így jelölését mellőzhetjük is; négysoros dallamokkal számítva tehát a tálbázat számai mindig az első három sor viszonyát mutatják a finálishoz (Tinódinak egyetlen háromsoros dallama van: 8. sz.). A római számok a finális alatt, {46.} az arab számok a finális felett álló sorvégzőkre utalnak. Maguk a sorszámok publikációnk dallamszámozását követik. – Megemlítjük itt, hogy a táblázat néhány dallamában szemben felötlő a finális-alatti hangfokok domináló szerepe (2., 16.); nem lehetetlen, hogy egyik-másik esetben szándékosan „feldobott” befejezésről van szó, mely talán az intonáció szükségletéhez igazodott.
| 1. | 1 | 5 | b3 | 9. | 5 | 7 | 2 | 17. | 5 | 1 | 5 |
| 2. | 1 | bVI | IV | 10. | 1 | 1 | 5 | 18. | 5 | 3 | 8 |
| 3. | b3 | 1 | b3 | 11. | V | 1 | b3 | 19. | 5 | 5 | 2 |
| 4. | 4 | 2 | 1 | 12. | 5 | VII | 5 | 20. | 6 | 7 | 6 |
| 5. | 2 | 1 | V | 13. | 4 | 2 | 4 | 21. | 8 | 8 | (b)3 |
| 6. | 2 | 4 | 2 | 14. | 4 | 2 | 4 | 22. | 3 | 3 | 2 |
| 7. | 1 | 4 | VII | 15. | 4 | 2 | 2 | 23. | 4 | 1 | 3 |
| 8. | 5 | 5 | 16. | 1 | V | III | 24. | (b)3 | (b)6 | (b)3 |
A dallamok hangterjedelme A és g1 között, vagyis a bariton hangfekvésében mozog. (A legmélyebb hangot l. Egervár III. és Szulimán császár, a legmagasabbak az Erdéli história I. melódiájában.)
Hangnemek szempontjából csak relatív bizonyossággal szólhatunk a Tinódi-melódiákról, hiszen teljesen egyértelmű határozottsággal, legalábbis ami egyrészüket illeti, sajnos, még nem igen olvashatjuk őket. Egyelőre leszögezhetjük róluk, hogy mindazok a hangnemek, melyek a magyar népi dallamkincsben szerephez jutnak, itt is feltűnnek. Tiszta dór dallamra éppúgy van példa (Varkucs Tamás), mint tiszta frígre (Szitnya, Léva), vagy tiszta mixolydre (Erdéli hist. I.), de éppúgy dúrra (Temesvár), vagy mollra, illetve aeolra is (Dávid király, Sokféle részögös). Ami modulációs gyakorlatukat illeti, arról természetesen még kevesebb bizonyossággal szólhatunk; egyelőre úgy látszik, a dúrdallamok a szubodmináns, a molldallamok a párhuzamos dúr hangneme felé hajlanak, az egyházi hangnemek sokszor egymással kombinálódnak (Károl császár).
Tinódi formáinak kutatásában egyik legfontosabb prüblémánk a ritmusformák kérdése. Szó esett róla: gazdagodott-e Tinódi verselése élete folyamán? Kodály Zoltán legutóbb (Árgirus nótája 13.) részletes bizonyítékokat sürgetett ezen a téren. Hogy formában ez a verselés feltétlenül gazdagodott, az meggyőző bizonysággal fog kitűnni a Tinódi-melódiák ritmus-formáinak kronológiai rendjéből. Többek között ezért is volt rá szükség, hogy most, mikor – a maguk teljes pontosságában a Cronica kiadása óta – először jelennek meg a Tinódi-melódiák összefüggő publikáció keretében, ez a kiadvány lehetőleg pontosan az időrendi sorrendet kövesse. S mennél inkább tisztában vagyunk a rimusformák fejlődésének,a ritmusgenealógiának nagy történeti fontosságával, annál fokozottabb követelmény ez az időrend. Álljon tehát itt áttekintésül a Tinódi-dallamok ritmusformáinak táblázata, az egyes típusok alkalmazásának időbeli sorredjében. Hangúlyozzuk, hogy csak a dallamokról szólunk, a dallamnélküli szövegek ritmusát nem vizsgáljuk.
Egyik szövege, a „Zsigmond császár fogságáról és szabadulásáról” szóló história (Régi Magyar Költők Tára III. 359.) egyetlen ismert, Tinódi halála után, vsz. 1572-ben megjelent kiadásában, Nagybánkai „Ne hagyj elesnem” kezd. énekének dallamát idézi nótájaként. Ez az egyetlen utalás idegen dallamra.
{48.} Ez összeállítás szerint Tinódi 24 dallamából
| 4 tartozik az | I. típushoz | (szimmetr. 12-es: 1538, 41, 42, 43. |
| 8 tartozik a | II. típushoz | (11-es a): 1540, 46. 48. 50. 53.) |
| 1 tartozik a | III. típushoz | (aszimmetr. 12-es: 1544.) |
| 1 tartozik a | IV. típushoz | (6 1/2 troch.: 1548.( |
| 1 tartozik a | V. típushoz | (3×11.13.: 1549.) |
| 1 tartozik a | VI. típushoz | (sapph.: 1549.) |
| (1 tartozik a | VII. típushoz | 4×8+4: alkalmazott, 1574.) |
| 1 tartozik a | VIII. típushoz | (himnuszritmus: 1550.) |
| 4 tartozik a | IX. típushoz | (3×12.13.: 1552. 53. 54.) |
| 1 tartozik a | X. típushoz | (1. „szlávos” típus: 1552.) |
| 1 tartozik a | XI. típushoz | (2. „szlávos” típus: 1553.) |
| 1 tartozik a | XII. típushoz | (11-es b): 1553.) |
Olyan típusa tehát, amelyhez egynél több éneke tartozik, három van: I., II., IX. Ezek közül az I. csak 1543-ig dominál, IX. csak 1552–54, végig csak a II. típust alkalmazza.
Összegzésül kimondhatjuk, hogy:
1538–48-ig 9 dallam szerepel: 4 típus;
1549–54-ig 15 dallam szerepel: 8 típus (nem számítva az 1574-ben átalkalmazottat).
Munkásságának első tíz éve alatt tehát Tinódi 4 ritmustípust használ, utolsó öt éve alatt pedig 8-at (ezekből csak egy, a II. számú közös az első néggyel.)
Tegyük még hozzá, hogy a ritmus megrögzített alakja valószínűleg nem ad megbízható képet a dallam eredeti, eleven lüktetéséről; amit Kodály a 12-es sortípusról kifejtett, hogy ti. a kótában egyöntetű feszes ritmussal jelzett sorok előadás közben hihetőleg „engedtek merevségükből” (Árgirus 13–14.), ugyanígy áll a többi sorfajra is. Elég itt a Hadnagyok himnikus lendületű, de épp a szöveghez képest a kótában túlságosan mereven ritmizált dallamára gondolnunk, hogy az ilyen fluktuáció nyomban természetesnek tűnjék.
A ritmusok közül egyik, helyesebben egyik család, különösebb figyelmükre méltó, annál is inkább, mert egész sor régi magyar vers formája világosodik meg vele előttünk. A táblázatban X., illetve XI. számmal jelzett típusról van szó, melynek alosztályai gazdag, messzire elágazó ritmuscsoportokra tagolódnak. Lehetséges, hogy ez a ritmusfajta nem magyar, hanem szláv eredetű; erre vallana, hogy a szlovák–morva anyagban eléggé gyakori;48-7 hozzánk talán huszita közvetítéssel került. A XVI–XVII. századi magyar irodalom jól ismeri ezt a ritmuscsaládot és feltűnő nagy számban él vele; összeállításunk ennek a ritmusfajtának elterjedését és alosztályait szemlélteti a régi magyar dallamkincsben:
{49.} Példája: Csükei István, Ilyés Prophetaról stb., Hofgreff-gyűjt. f4 (sztlan) a) (173.)
Példái: Illyés, Sólt. Én. 21. l. IX. Solt. „Tellyes szivemből tenéked Uram, hálákot én adok” = Náray, Lyra Coel. 1695. 137. l. Sz: Imre Herczegről való ének, Ad Notam: Emlékezzél meg te gyarló ember a te Istenedrül: „Szent Imre Herczeg, Szent István Király szerelemetes Fia” = no. 159. l. Predekatió után való ének: „Emlékezzél meg te gyarló ember” = Bozóki, Katólikus kar-béli kótás é. k. 1797. 286. l. (Szerémi Illyés szövege 1564. L. Régi Magyar Költők Tára [a továbbiakban: RMKT.] VII. 96. l. Nótajelzése: „Keserves szívvel Magyarországban”: l. RMKT. VI. 85. 319–20. l.) = 1751. kolozsv. é. k. 231. l. 1761: 259. l. 143.: „Szent Ésaiás így ír Krisztusnak szent Születéséről” (Szegedi Gergely szöv. Várad, 1566, Szegedi 1569, Bornemisza 1582, Bártfa 1593 stb. L. RMKT. VI. 212. és 370. l. Szegedi 1569. 81. l.: Cantio de nato parvulo ad notam, Simeon vala egy. Esai. II.) = Kolozsv. 1773. 19. l. 1774.-iki debr. zsoltárfügg. No. 32. 1778. debr. é. k. 241. l. 178. Kolozsv. 1778. 114. l. stb. – 1751-iki kolozsv. ék. l. 143. l. 1761: 161. l. 93. Azonról (= LXXIV. Dits.): „Sok inségünkben hozzád kiáltunk” (Sztárai szöv.); Kolozsvári ferencrendi zárda 1741-ben lezárt kótás egyházi énekgyűjteménye, kézirat, 16. (sztlan) l. Sanctus. „Szent vagy örökké Atya Úr Isten A magos Mennyében”: 1751-iki kolozsv. é. k. 412. l. 1761: 461. l. 165. 1774: No. 79. 1778. Debr. 420. l. 315. 1778. Kolozsv. 192. l. Új ref. é. k. 91. Új erdélyi ref. é. k. 48. 4 szólamban: Debr. zsoltárfügg. 1764. és 74.
Példái: Cant. Cath. 1651. 244. l. 1675. 191. l. 1703. 246. l. 1738, 92. 219. l.: Itilet Napjáról. „Óh melly félelem, rettegéssel-is lesz a nagy Itilet” = 1751. kolozsv. ék. k. 371. l. 1761: 415–16. l.: „Mikor a Sidó nemzet tartanék Babiloniában”. (Dallamára az 1751. és 1761. é. k.-ben ezek a dicséretek utalnak: 6. „Szt. Dávid király bűnei ellen.” 10. „Megnyomorodván ellenségitől.” 36. „Sok nyilván való bizonyságokkal.” 94. „Mikor szent Dávid kegyetleneknek gonoszságát látá” [Sztárai]. 120. „Sok nyomoruság mi életünkben” [Steph. Lastovinus]. Ezenkívül ideutal Thordai János 44. 60. és 89. zsoltára.) – 1751. kolozsv. é. k. 138. l. 1761. 155.l. LXXI. Dits.: „Ne hagyj el-esnem Felséges Isten”. (Nagybánkai szöv. 1565.) Reá utal többek közt Tinódi Zsigmond császár fogságáról szóló históriája, Balassi „Óh én Istenem, im mi történik én szegény fejemen” kezd. éneke az 1665-iki Balassi–Rimay-kiad. 16. lapján [l. Dézsi L. Balassi–Rimay bibliográfiáját 1904. 16. l.] és a Jancsó-kód. „Honnét vagion ez nagi ártalmas ez vezedelmes dolog” kezd. éneke, 155b–56. l.) = 1744-iki debr. zsolt.-függ. No. 13. LI. Sólt. „Háborúsága Dávid királynak egykoron nagy vala” (Hartyáni Ismre szöv.) = 1778. debr. é. k. 160. l. {50.} „Ne hagyj el-esnem”. Bozóki 1797. 282. l. kisebb eltérésekkel. 1751. kolozsv. é. k. 167. l. 1761. 188. l. 106. CI. Dits. „Illyen fogadást tőn a Szent Dávid” = 1774. 70. 1178. debr. é. k. 407. l. „Nagy hálaadással magasztaljad Istent”.
Példái Turóczi Cantionale 75. l. „Kérlek és intlek Ember tégedet” = Illyés H. É. 87. l. „Emlékezzél meg emberi állat” = 1751. kolozsv. é. k. 381. l. 1761. 426. 240. „Hallgasd-meg mostan, Felséges Isten!” = 1774. debr. zsolt.-függ. 82. „Kérlek, és intlek mostan tégedet”. (RMKT. VIII. 9. [1566.]) 1778. debr. é. k. 438–39. l. 327.
Példái: Cant. Cath. 1651. 1675: 4. l. stb. „Az Úr Istennek”. Cant. Cath. 1674. 10. l. „Immáron bé-tölt, a mit jövendölt”. Túróczi Cant. 8. l. „Az Vr Istennek csuda hatalma”. Bozóki 1797. 120. l. Egy. Kvt. A 112 jelzésű Cant. 111. (sztlan) l. Gloria: „Dicsőség légyen, A magas Mennyben” (Zsasskovszky, Énekkönyv, 1922. 126. l.), uo. 183. (sztlan) l. „Sz. Miklós Püspök, ért nagy szentségben”. Náray 1695. 16–17. l. Glória Magyarúl: „Dicsőség légyen az Úr Istennek” (kibővített alak), uo. 110. l. Alma Redemptoris: Hungaricè: „Vdvözitőnknek Szentséges Annya”, uo. 146. l. Ps. 117. Ad Notam: Követi vala népnek soksága etc. „Hálát adgyatok kegyes Istennek”. 1751. kolozsv. é. k. 418. l. 1761. 469. l. „Követi vala népnek soksága”. 1774. zsolt.-függ. 84. 1778. debr. ék. k. 450. l. 341. „Téged Úr Isten! mi Keresztyének”. Cseh dallam; l. Kancionál čili kniha durchovních zpĕvů I. V Praze 1863. 18. l. 23. sz. (Andĕl Gabriel, důstojný posel). – 1751. kolozsv. é. k. 184. l. 1761. 207. l. 114. CXXII. Dits. „Örül mi szívünk”. (Szegedi G. szöv.) 1773. kolozsv. é. k. 108–9. l. 1774. zsolt.-függ. 19. 1778. debr. é. k. 200. Kolozsv. 1778. 9. l. Új ref. é. k. 8. Erd. ref. é. k. 1923. 3.
Példái: Illyés H. É. 46–47. l. „Dicsird az Istent te hiv keresztyén”. Bozóki H. É. 1806. 39. l. = Illyés H. É. 109–10. l. „Siralmas nékünk földön életünk.” – Ujfalvy „Halott temetéskorra való énekei”-nek Fábián-féle kiad. 171. l. „Siralmas nékünk minden életünk”. – 1751. kolozsv. é. k. 417. l. 1761. 468. l. 268. Debr. 1774. 80. 1778. debr. é. k. 427. l. 319.: „A Melly embernek jó Hiti vagyon” = (b-előjegyzéssel) Ujfalvy-féle „Halott tem. való én.” 1791-iki debr. kótás kiad. 151. l. 1807. 193. l. stb.: „Siralmas nékünk minden életünk”.
Példái: Tinódi: Eger summája. – Illyés Sólt. Én. 86–7. l. LIV. Solt. „Mikoron Dávid nagy busultában”. (Kecskemét Vég Mihály szöv. 1561.) 1751. kolozsv. é. k. 121–22. l. 1761. 136–37. l. 83. LV. Dits.
Példája: Illyés, Sólt. Én. 1693. 33. l. 1751. kolozsv. é. k. 67. l. 1761. 75. l. 53. Debr. 1774. 6. 1778. 87. l. 82.: „Gyakorta-való buzgó könyörgést” (Bethlen Gábor éneke). – Reá utalnak többek között: Illyés Sólt. Én. 117. l.: „Ier örvendezzünk az Úr Istennek”; 121. l.: „A ki az Istent meg-ismérheti” (l. RMKT. IV. 71. l.) és uo. 129. l.: „Jer emlékezzünk keresztyén népek” (l. RMKT. VI. 17. l.), továbbá az 1751. és 1761. kolozsv. é. k. 54. zsoltárából való dicsérete: „Mennynek és földnek kegyes Istene” (Siklósi Mihály szöv.).
Tinódi ritmusformáit illetően ezen a helyen ki kell térnünk egy körüményre. Pár éve Haraszti Emil egy előadásában kétséget akart támasztani aziránt: van-e joga a zenetörténésznek a népdalkutatás eredményeivel közeledni a történeti anyaghoz.51-8 Polémiája – melynek már ebben a formában való kiélezése is elárulja a régi magyar zenetörténeti anyag természetének nemismerését –, ekkor már meghaladott álláspontot képviselt; a kérdésre már néhány évvel azelőtt megadta a választ Kodály Zoltán, aki egy élő régi népzenei ritmusformával, az aszimmetrikus 12-essel világította és oldotta meg épp Tinódinak egy addig merőben hibásan értelmezett sortípusát, a Szalkai mező tizenkettesét s vele egy sor XVI. századi ének formáját. (Árgirus nótája 1921.) A magyar történeti emlékanyag, mely különben elenyészően csekély népzenénk újonnan feltárt régi dallamkincséhez képest, át meg át van szőve népi vonatkozásokkal s a vele foglalkozó kutató jóformán alig mozdulhat a népzenei vizsgálódások eredményeinek szakadatlan segítségülhívása nélkül; külföldi analógiák e kétféle terület viszonyát illetően, csak meddők maradhatnak. – A 16. számú dallam ritmusát jelen publikáció közli először helyesen, Mátray téves értelmezésével szemben.
| I. | TARTALOM | III. |