5.

Bizonyos, hogy ez a zenei, helyesebben hangszeres gyakorlat eljutott a rendszerességig; legalább is állandó szokás szabta meg, mit és milyen alkalommal játsszanak. Példa rá az asztali-zene, melynek típusait, a „fogásnótákat” meglehetősen egyöntetűen írják le külföldi és hazai források; de példa rá több egykorú memoárszerű feljegyzés is, mint Apor Metamorphosisa, melyek az alkalmi zenét már bizonyos szokások, ceremóniák tipikus alkotórésze gyanánt említik meg; lakodalmi zenéről, „hajnal-nótá”-ról, temetési muzsikáról éppúgy tudnak; mint bizonyos tánc-típusokról. (A hajnal-nótát már Szentmártoni Bodó János említi Az Tékozlo Fiunak Historiaia-ban [1628; II. r. 7. str.: „Hajnal nótát fejénél Hegedüsse vonja”].) Ugyanígy kimutatható egykorú feljegyzésekben a tábori együttes (síp, trombita, dob) általános, ünnepi jelentőségű alkalmazása. Végül erre mutatnak azok az adatok is, melyekből a zenekar összetételének vissza visszatérő típusaira következtethetünk. Ez az utóbbi gyakorlat, vagyis annak meghatározása, kik muzsikáljanak az egyes alkalmakkor, kétségkívül a legingadozóbb, legelmosottabb határú, mert az együttest legtöbbször a reális lehetőség szabja meg, nem a zenekari hangzás ideálja. Mégis, az apparátust többé-kevésbé állandónak nevezhetjük, mert ha alkalmi összetétele változott is, alapja, maga a hangszeres együttes ténye, már kialakult.

Jelentősége azonban lokális marad; minden egyes zenekar középpontjává lesz ugyan a vidék zenei életének, muzsikálásának; de nem lesz melegágyává további, akár párhuzamos kezdeményezésnek és törekvésnek. Teljesen kiforrott voltában ugyanazt jelenti a rezidenciának és a környéknek, mint primitív alakjában; könnyű központnak lennie, mikor versenytárs nélkül áll. Vagyis nem ered belőle semmi nagyobb, nem veszi körül termékeny talaj, legfeljebb figyelmes és hálásan rezonáló hallgatóság, mely nem követel tőle mindig mást és egyre többet, nem fenyegeti túlszárnyalással és mellőzéssel. Egyes fókuszokban már ott világít az élet, de a fókuszok fényéből nem születik önálló, teremtő fényfolyam.

S ez talán jelentékeny részben abból ered, hogy tulajdonképpeni függetlenségre ez a zenei gyakorlat nem emelkedett. Mindvégig alkalmi jellegű, alárendelt, mulattató szerepre szorított jelenség. Itt a döntő különbség, mely a nyugati alkalmi, rezidenciális zenekaroktól elválasztja: nemcsak a muzsikus marad függő helyzetű, alárendelt személy, de maga a zenei kultusz is megtartja alkalmazott, kiszolgáló jellegét. S aki ezt a szórakoztató mulatságot szolgáltatja, értékes udvari cseléd, de cselédnél alig több. „Trombitással s pejlóval szívesen kedveskedném Kdnek” írja Thököly Wesselényi Pálnak 1681. júl. 21-én. (Deák Farkas: Gr. Thököly I. levelei 1882. 244. l.)216-7 A muzsikálás mellett fel is használják különféle teendők elvégzésére, mint a külföldi udvaroknál a középkor végén, mikor a trombitás gyakran a herold vagy {217.} futár szerepét tölti be. Lipóczi Keczer Ambrus naplója (1663–69. Monum. Hung. Hist. Script. XXXIII.) hat muzsikust is említ Thököly István késmárki, árvai és rosenbergi udvarában (Miklós, Ádám, Pál és Samkó trombitásokat, Hegedüs Ádámot és Jancsit), de egyetlenegyszer sem zenével, hanem mindig küldözgetéssel, hírmondással kapcsolatban; hasonló Verdugo tormbitás szerepe Bethlen udvaránál, (Szilágyi S., Bethlen G. kiadatlan pol. levelei 1879. 253., 259. l.) Ritter György János sopronyi polgár krónikája (1701–19. Monum. Hung. Hist. Script. XXVII. 518. l.), egy trombitás hadi követségéről emlékezik meg (1706). (L. még Thököly 1693–94-iki Naplóját [Mon. Hung. Hist. Script. XV. 73–74. l.] Veterani trombitásáról.) Mindez általános jelenség: külföldi és itthoni rezidenciák zenészei még a XVIII. században is elsősorban alkalmazottak; az énekes jóval a muzsikus felett áll. Hivatás és foglalkozás sajátságos kompromisszumban egyesülnek. Pedig már itt is, ezalatt is, útban van annak a felismerése, hogy zene és zenekar több, mint mulatság és fényűzés. Ha Komáromi János büszkeséggel jegyzi fel törökországi diáriumában,217-8 hogy Nicomediában (1701. szept. 25.) törökök és keresztények egyaránt „csudálkoztak az magyar muzsikáknak (azaz hangszereknek) zengésén”, vagy ha Apor fájlalja, hogy „most talán azokat az szép magyar nótákat senki Erdélyben el sem tudná fúni”217-9: úgy látszik, már többel büszkélkednek és többnek az elvesztét fájlalják, mint ami puszta mulatság és időtöltés; itt, határozatlan körvonalakban, már annak a megsejtése dereng, hogy ez a zene külön színt, népből, időből szakadt sajátos kultúrát jelent, amellyel büszkélkedni lehet, amelynek a pusztulásáért kár.

De ez a felderengő tudat messze van attól, hogy hagyománnyá formálódjék, hogy szükségét érezze a magáé megvédésének, s ha érezné, azt meg is tudja védeni. Ezúttal, úgy tűnik, a nyugati szvitzene az, ami hatalmasabbá lesz, ami elnyomja és „feleslegessé teszi” a rezidenciákon. A tradíció, mely vele szemben a magyar udvari zenében kialakult, eléggé erős lehetett arra, hogy bizonyos kereteket szabjon a gyakorlatnak, de kétségkívül nem volt oly erős, hogy összetartó, termékeny gondolattá lehessen, hogy elhatároljon, tudatosan bizonyos irányt vagy szellemet igyekezzék megteremteni. Ilyen szellemtermő ereje a hagyománynak csak akkor lehet, ha produkcióval jár, teremtésre ösztönöz, ha szüntelen kapcsolatban áll az élettel s egyúttal messzebbre tekintő gondolat, valamilyen egyetemesebb érvényű szándék vagy elv hajtja át.

Ezzel elérkeztünk a XVII. század magyar udvari zenéjének legnehezebb, mert legfelderítetlenebb problémájához: járt-e ez az udvari kultúra – itt tisztán a rezidenciák magyar zenekaraira gondolunk – valamilyen intenzívebb művészi produkcióval? Ami a korszak zenekari anyagát illeti, mindeddig egyetlen dokumentumnak sem sikerült nyomára akadni. Elvesztek-e? vagy eredetileg fel sem írták, amit ilyen zenekar játszott? talán improvizáltak, közismert dallamok ösztönös, meg sem rögzíthető parafrázisára szorítkoztak? eldöntetlen, egyelőre eldönthetetlen kérdés. Lehetséges, hogy ez a kultúra számottevő zenekari produkcióval járt, de nyomait épp csak a virginálzene átiratai őrizték meg; lehetséges, hogy a produkció nem volt jelentékeny, hogy e zenekari kultúrában kizárólag az előadó közösség, a reprodukáló elem, {218.} a zenélő csoport megjelenése a korszakos jelenség. Figyelmünknek mindenesetre erre a közösségre kell fordulnia: azt kell vizsgálnunk, milyen volt az apparátus, a magyar zenei kultúra új instrumentuma, mely ebben a korban a rezidenciák levegőjében kialakult.