3.

A második szempontot, melyből a kétféle kultúra (a XVI. és XVII. század kultúrája) közötti különbséget vizsgálnunk kell, topografikusnak nevezhetnők, mert arra figyel, mi a színhelye az egyes zenei jelenségeknek. A nagy eltérés itt is felötlik. Az epikus ének a vándor énekmondók kultúrájában gyökerezik. A XVII. század irodalmi és zenei kultrája helyzet-, helyesebben helyekhezkötöttebb. Egyik motívuma ennek kétségkívül abban keresendő, hogy a korszak költői túlnyomórészt főurak, akiknek élete rezidenciákon folyik; elég itt Zrínyi, Listius, Rimay, Barakonyi, Beniczky, Esterházy nevét felidéznünk, hogy a XVI. század vándor-énekeseinek életmódjától elválasztó távolság szembetűnjék. De az irodalomnak ez az arisztokratikus színezete még nem lehetne egyedüli magyarázata a szellemi elhelyezkedés különbségének. Lényegesebb az, hogy a színhely ebben az irodalomban sokkal többet jelent, mint eddig: hogy Csáktornya Zrínyi életének, szellemének fontosabb momentuma, mint Alsólendva Ráskai Gáspárénak, de egészen bizonyosan fontosabb, mint Kassa Tinódiénak; hogy Gyöngyösi életében a megyei alispánság mást, hangúlyozottabb motívumot jelent, mint Istvánfi Páléban, és mást a főúri patrónus szolgálata, mint ha Tinódi Török Bálintot szolgálja. Az elmúlt évszázadban a költő, az énekmondó munkásságának fősúlya épp a mozgékony mindenütt-levésre, ország-bejárásra, vándoréletre esik: most ez az élet megkötöttebb, centralizáltabb, határoltabb. A helyi rögzítés szinte fokozatosan kísérhető végig az évszázadon. Mi ennek az oka, mint fordul meg, hogy a szélesebb horizont lassanként megszűkül, hogy az országút és az Ilosvai som-bokra213-2 helyébe a vár, a rezidencia, a nagyúri birtok lép?

Az ország összezúzódott, széttört, darabokra hullt. Ami a XVI. században még csak fenyegető veszedelem vagy még friss seb, itt már örök fojtogatás, itt már atmoszféra, az élet állandósult formája. Minden, ami akkor még csak a látóhatár alján sötétedett, itt már elborította az egész horizontot: az izoláltság, belső szétszakítottság, a kelet és nyugat között való felőrlődés veszedelme, az Európából való kihullás: itt már beteljesült, valósággá lett. De ezt a fájdalmat még az egész korszak érzi, még tiltakozik és lázad ellene, nem úgy, mint az utána következő félszázad; s ha el kellett szakadni Európától, messze-figyelő irodalomtól, termékenyített és termékeny művelődéstől, ha egész életét várvívásokra, határvidéki harcra, templomfoglalásokra, zsoldosok sáskajárására kell átalakítania: a várakban, melyekbe ily zivataros és bizonytalan évtizedekben visszavonul, megpróbálja régi kultúráját folytatni, újra zenél, újra énekel, olvas, ír, vitatkozik. Csakhogy odakint már mindennek alig lehet visszhangja, a falu már örök harcban áll, minden kultúra luxus, folytatása lehetetlen, s legfeljebb ha a réginek, az eddiginek megőrzése sikerül csodával határos módon. Minden, ami még élni, dolgozni, folytatni akar, {214.} a várba menekül; a vár az utolsó menedék. S itt a várakban – főként Erdély és a felvidék váraiban, mert ezek a területek különösen hivatottak az ilyen elszigetelt központokban felviruló kultúrára – bontakozik ki a XVII. század magyar főúri zenéje is.

Kíséreljük meg nagy vonásokban végigkövetni, mit jelent az ilyen részleges centralizálódás, a helyhezkötöttség felbűnése a zenei kultúra számára, főként, mint jelentett és mit jelenthetett volna a magyar zenének?