Nagy Elek: A munkástanács alakulása és működése Csepelen

26-án indultam vissza Pestre a ménfői tanácsháza elől teherautóval, amely meg volt rakva krumplival. Amikor kimentem Csepelre, [...] szembefut velem Morvay Lajos, a főmérnök. "Szervusz, megjöttél? Gyere, most ül össze a munkástanács, te vagy az elnöke." "Milyen munkástanács?" "Hát te nem is tudod, hogy kijött egy rendelet, hogy meg kell alakítani minden üzemben a munkástanácsot?" "Ennek mi a feladata?" "Hát a gyár irányítása."

Én vezettem le az ülést, de azt se tudtam, mit mondjak. Az ülésen volt vagy negyven ember, persze mindet ismertem. "Mi a teendő? - kérdeztem - A legelső: a rákosistákat kinyírni, letartóztatni." Mondom: "Gyerekek, egyelőre mondjátok el, mi történt idehaza." Nagyon furcsán hangzik, hogy én fékező voltam, pedig az voltam. Persze, ezt a fékezést úgy kell érteni, hogy a normális vízhőmérséklet a tizenhat fok, és én akkor nyolcvan fokos voltam, tehát ha hozzákevertek volna normális viszonyokat, annak igen felment volna a hőfoka. De a tömeg száz fokos volt! Tehát így értem, hogy én fékező voltam, nehogy félreértés legyen. Tény az, megtiltottuk, hogy az embereket felfegyverezzék a gyárban. Első döntés: semmiféle fegyvert a gyár területére behozni nem lehet. A rendészetnek ha van fegyvere, zárolni kell, ez kettő. A harmadik: senki senkit nem bánthat, nem verhet meg, nem csinálhat atrocitást. A következő döntés: azonnal fel kell venni a kapcsolatot a többi munkástanáccsal. [...]

Összeültünk, és a következő döntések születtek. Közösen ki kell alakítanunk a gyár új vezetését a korrupt, demagóg, erkölcsileg lejárt és lejáratott emberek helyett. Nagyobb önállóságot kell biztosítani a Csepel Vas- és Fémműveknek. Fel kell venni a kapcsolatot Budapest, később az ország valamennyi munkástanácsával, illetve azok képviselőivel. Meg kell alapítani egy nagy-budapesti és egy országos munkástanács-vezetőséget.

[...] Ezekben a napokban általában mindig tanácskoztunk. Más munkástanácsok is felkerestek bennünket. Újpestiek, Ganz-Mávag, Klement Gottwald, Debreceni Kötszövött Ruhagyár, Biogál Gyógyszergyár. Jöttek a küldöttségek tömegével, hogy mi van, és mindenki tőlünk várta, hogy mondjunk valamit, hogy mi lesz tovább. [...]

Csepelen a másodszori vagy harmadszori összejövésünk alkalmával felmerült, hogy legyen egy központi szerv, és válasszanak meg valakit, aki az adminisztratív kérdéseket intézi. Illés Bélát választották meg, a Csőgyár igazgatóját, ő lett az ideiglenes csepeli munkástanács vezetője, apparátus nélkül. Fontos határozat volt, hogy a Vasas-székházban össze fognak ülni Budapest küldöttei. Ennek a szervezésében részt vettem. [...] Lényegében engem választottak küldöttségvezetőnek, és engem küldtek a Vasas-székházba Csepel képviseletében. Már arra se nagyon emlékszem, hogy ki jött velem. A csepeli munkástanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy itt addig munka nem lesz, amíg egyetlenegy orosz katona Magyarországon van. A legfontosabb döntés: a kormányt kényszeríteni kell, hogy váltsák le a kompromittált vezetőket. [...]

Elmentünk a Vasas-székházba délután, azt hiszem, két órára hirdették meg az értekezletet. [1956. november 1-jén a főváros üzemeinek munkástanács-küldöttei a Vasas Szakszervezet Koltói Anna utcai székházában találkoztak.] Ott összeültünk, a terem dugig volt, mondjuk, hat-nyolcszáz ember. Nem kezdődött az ülés. Nagyon parázs volt a hangulat, de nagyon parázs. [...] És akkor elkezdett ordítani a nép, hogy hol a csepeli képviselő. [...]

Nem ismertek engem, én se ismertem senkit, de a nagyüzemek meghatározó szerepet játszottak. Csepelnek ’56-ban is elég jelentős szerepe volt, aminek híre ment, és gondolom, ezek a hírek ráadásul mindig túlozva terjedtek. Így fölmásztam én is a pódiumra, és jött egy idős ember, szintén feketébe öltözött, hogy "de szaktársam, drága szaktársam, én nem azért ültem három évig börtönben, hogy most engem félresöpörjenek". Nem tudom, ki volt. "Papa, nem bántja magát senki, csak egy kicsit menjen hátrább." És akkor: "Halljuk Csepelt! Meg a Mávagot." Persze a nagyvállalatokat, Újpestet is akarták hallani. Mi legyen? Mi a mi álláspontunk? A szakszervezetiek küldöttsége a színpad hátulján állt, mi, munkások, pedig elöl álltunk. Nem ült le senki az asztalhoz. Én elmondtam, hogy milyen álláspontot képviselek, elmondtam a pontjainkat, feltételeinket. Körülbelül, hogy ne tehetetlenkedjen Nagy Imre, szerezzen érvényt az akaratának. Ennyi volt. [...]

Végül az a döntés született, hogy a munkástanácsok képviseletében, Budapest munkásainak képviseletében azonnal küldöttséget kell meneszteni a kormányhoz, és tisztázni kell a helyzetet, és ha a kormány nem megfelelő, le kell söpörni. Ez volt a döntés. Ez írásban is megvan valahol, mert ezt a papírt átadtam Nagy Imrééknek.

Kiválasztottak egy szövegező bizottságot. Ganzosok, Csepel, kisvállalat is legyen, kefegyár, szabóműhely, mit tudom én. Lényegében a mondanivaló tekintetében mindenki egyetértett: ruszkik haza, szabadság a gyárnak, kompromittált emberek félreállítása, hozzáértő emberek kezébe adni a gyárak vezetését. Volt egy csomó termelési kérdés, hogy a hülye tervgazdálkodás szűnjön meg. Ilyesmik voltak. Félóra-óra várakozás után megszületett a szöveg, fölolvasták, egyhangúlag elfogadtuk. Akkor jött a küldöttség megválasztása. Tizenhat fő. Minden iparág képviselje magát és Csepel vezesse. Jól van, akkor megyünk a Parlamentbe. [...]

Később átvezettek máshova, s akkor jött Nagy Imre. Rendkívül fáradt volt, átvette a papírt, beleolvasott. "Maguk is követelnek? Nézze, mi öregemberek vagyunk. Fogjuk meg a harckocsikat és dobáljuk ki? Hátunkon vigyük ki az orosz katonákat? Mi légüres térben vagyunk. Mit akarnak? Felmondtam a Varsói Paktumot. Az ENSZ-hez fordultam. Tárgyaltam különböző delegációkkal. Ha követelni jöttek, akkor dolgukvégezetlenül menjenek vissza. Én viszont kérek önöktől." Nem elvtársazott. "Kérem önöktől, hogy álljanak a kormány mellé. Annyi hitelt adjanak, hogy bíznak bennünk, vagy ha nem, félreállunk. És akkor mi lesz? Káosz. Más vezetői garnitúrát pillanatnyilag nem látok alkalmasnak arra, hogy Magyarország érdekében valamit tenni tudjon." Ez a beszéd lényege. Utána odavitt a térképhez. Megmutatta, hogy hol jöttek be az orosz csapatok, ki voltak zászlózva, lehetett látni, hogy katonai szakmunka. Egy aggódó, nagyon fáradt, nagyon okos embernek a véleményét hallottuk. Megmutatta, hogy az oroszok hol jönnek, de ezt nagyon egyszerűen, minden pátosz nélkül. Egy fáradt ember volt. "Tehát döntsenek. És ne haragudjanak, ha úgy döntöttek, hogy a kormány mellé állnak, akkor ennek adjanak hangot a rádióban, de a kormány légüres térben marad mindaddig, amíg Magyarországon a munka áll, mert addig nincs hitelünk. Önök kezében van a döntés, önökön múlik talán az ország sorsa, a forradalom sikere az önök kezében van." Elment. Megkértük, hogy mindenki hagyjon bennünket magunkra. Tizenöt percet ültünk teljes némaságban. Nem mertünk egymás szemébe nézni. Nekem a fülembe csengett a csepeli gyűlés. "Addig itt munka nincs, amíg az oroszok ki nem mennek." Ha addig nem dolgozunk - ha tényleg ki is akarnak menni -, az is legalább három hónap. Magyarország nem tudja cirokseprűvel kisöpörni az országból őket. Én a magam részéről Nagy Imrének adtam igazat, viszont a megbízatásom más volt. Végül megtörtem a csöndet: "Nézzétek, én úgy látom, Nagy Imrének igaza van."

Becsületére váljék ennek a szedett-vedett, alkalmilag összeverődött kompániának, hogy két demagóg hang kivételével teljes volt az egyetértés. A két demagógot is nagyon hamar meggyőztük, és úgy döntöttünk, hogy felvesszük a munkát. Ez lett a nagy pontgyártásnak a vége, ez lett az én hatalmas ellenzéki politikai magatartásomnak a vége. Egy értelmes szó, egy értelmes ember, és minden másképpen történt!

Közöltük, hogy a kormány mellé állunk, belátjuk, ne legyen légüres térben, felvesszük a munkát. Igen, de ezt azonnal be kell mondani a rádióban. Hoztak egy nyilatkozattervezetet. És érdekes, egyszer csak két nyilatkozattervezet lett. Az egyik a Tildy-féle, azt félretettük, elolvastuk a másikat, azt is letettük. Majd mi megszövegezzük! És annyira bizalmatlanok voltunk, hogy írógépet kértünk. Ceruzával megfogalmaztuk, legépeltük, bevitték, mehet. Akkor azonnal menjünk és olvassuk be! - kötöttem meg magam. Mondtam, hogy "én ezt addig nem vagyok hajlandó beolvasni, amíg Maléter nyilatkozatot nem tesz, hogy mi nem a forradalom ellenségei vagyunk, és ő is egyetért ezzel". Mert pillanatnyilag, ha ez megjelenik, azt mondják, hogy mi vagyunk a forradalom elárulói, nem hisznek nekünk, és garancia sincs arra, hogy valamelyik fegyveres csoport, Maléter-csoport vagy egyetemista csoport nem úgy fog bennünket kezelni, mint árulókat, és nem lőnek fejbe. Nem kellett sokat várni, Maléter nyilván a Parlamentben tartózkodott, mert öt-tíz perc múlva megjelent, borotváltan, de rogyadozó léptekkel - jellegzetes járása volt -, és az első mondata, amikor bejön és körülnéz: "Szervusz Elek, te mit keresel itt?" Ismertük egymást még a hadseregből. Mondom: "Én a budapesti munkásküldöttséget vezetem." "Mi lett veled?" Ott derült ki, hogy szakmát szereztem, hogy horizontálok Csepelen. "És most mit akartok?" Mondom: "Ezt a nyilatkozatot akarjuk beolvasni a rádióba, de a feltétel az, hogy előtte te beszélj." A küldött-társaimnak imponált ez a közvetlen viszony. Elolvasta. "Olvassátok be!" "Addig nem, míg te el nem mondod, hogy ez a megoldás a te fegyvereseiddel egyetértésben van." "Kérlek szépen." Átmentünk, mert ott volt a stúdió. Maléter anélkül, hogy jegyzetelt volna, nagyjából elmondta, amit Nagy Imre mondott, de katonásabban, tömörebben és érzelem nélkül. Elmondta, hogy most pedig a tizenhat budapesti munkástanács küldötteinek a képviselői fogják beolvasni nyilatkozatukat.

Azért a félsz nagyon bennem volt. Éjfél után mentünk haza. A közleményt másnap már bemondta a rádió. Reggel bementem a gyárba, és kértem az üzemi munkástanácsok összehívását. Nem beszéltem semmit, meg voltam ijedve, hogy falhoz állítanak, mint árulót. Összejött a munkástanács, a rádiónyilatkozatot hallották, azt hiszem, többször is beolvasták. Még az országhoz is szóltunk, bár erre semmi felhatalmazásunk nem volt. Döbbenetes csendben kezdődött az ülés, kb. öt perc alatt beszámoltam mindenről, elmondtam: "Meggyőződésem, hogy helyesen jártunk el, de ezt önök ítéljék meg, önök küldtek engem, és ha úgy gondolják, hogy vétettem, akkor vállalom érte a felelősséget." Ott is csend volt. Amin a mai napig töröm a fejem, hogy egy ilyen forrongó, indulatok tetőfokán álló embercsoport egyik nap még makacsul, fenntartások nélkül ragaszkodik a véleményéhez, másnap három perc hallgatás után sorra teszi fel a kezét, hogy elfogadom, elfogadom. Majdnem elbőgtem magam. "Akkor kérem, erről nem kell tovább beszélni, az újraindulás lehetőségét kell megtárgyalni. Hétfőn, november 5-én dolgozzunk!" És tényleg, őszintén eldöntöttük, hogy dolgozunk. Mindegyik üzemi munkástanács összehívta a munkásait, és beszámolt erről a döntésről. Persze voltak ellenvélemények, de azt mindenki megértette, hogy Nagy Imre nem fogja tudni kidobálni az oroszokat. [...]

November 1-jén vagy 2-án egy magyar légvédelmi osztály 85-ös lövegekkel - egy őrnagy vagy alezredes vezetésével - jelentkezett nálunk a munkástanácsnál. Közölte, hogy Csepel védelmére rendelte ki őket a Honvédelmi Minisztérium, és szeretné megbeszélni a gyár és Csepel védelmét. Hivatalosan jött, és azt mondta, hogy tizenkét 85-ös légvédelmi lövege van. A gyár területére nem engedünk be katonát, így aztán az Imre téren, a Kossuth Lajos utcában és még több helyen lerakták és tüzelőállásba helyezték ezeket a légvédelmi lövegeket. Azt nem tudom, hogy a kiskatonák, a lövegek gazdái mikor oldottak kereket. Talán november 4-én. De Csepelen nagyon sok fiatal dolgozott, és ezek nagyszerű katonai kiképzést kaptak a Rákosi-rendszerben. És mintha sihtára jártak volna, úgy mentek tizenkét órás műszakba a lövegek mellé. Volt köztük irányzó is, műszeres is. És azon tűnődtünk, hogy itt jönnek-mennek a csapatok, és ha az oroszok tüzet nyitnak, abból baj lesz. De nem nyitottak tüzet! November 4-én reggel 9 óráig nem tudom, hány kötelék ment át Csepelen Tökölről Pest felé. Nagyszerűen lehetett hallani mindent, de Csepelen csend volt, ott csak átvonultak a szovjet csapatok, nem maradt ott egy katona sem. A gyárhoz közel sem jöttek. [...]

November 4-én Csepelen egyetlen puska sem durrant el, a mieink átengedték az oroszokat, ők pedig nem lőttek ránk. Reggel 9-10 óráig tartott az oroszok átvonulása. Utána több szovjet csapat nem jött. Akkor még nem tudtunk, nem is tudhattunk Maléterék letartóztatásáról. Azt tudtuk, hogy a küldöttség kiment Tökölre tárgyalni. November 4-én 10-11 óra tájban már az volt a vélemény, hogy ide többé orosz katona nem teszi be a lábát, ha jön, lövünk. De nem jöttek. Sziget maradt Csepel! Budapestről hallottuk a lövöldözéseket, de nem tudom, mikor zajlott le Budapest elfoglalása. Utólag láttam, hogy a Nagykörúton minden házba belőttek, csak úgy, találomra, a második emeletre, mind ki volt lyuggatva, nekem mint katonának megvan a magam elképzelése ezekről, a politikát félretéve. Nemigen hiszem, hogy a Nagykörút mindegyik házában géppuskafészek lett volna. Ezután kezdte el Csepel védeni magát. A Nagyvásártelepnél felálltak a szovjet nehéztüzérek, a Gellérthegyről 120-as aknavetőkkel, nehézvetőkkel lőtték Pestet, illetve Csepelt. Utána már orosz nem jöhetett be, mert mi lőttünk rájuk. Így alakult ki körülbelül ötödikére a front. [...]

- Csepelt tehát azokkal a légelhárító lövegekkel védték a csepeli munkások, amelyeket a magyar honvédség hagyott ott?

- Igen! És egyszer lőttek repülőgépre is, mégpedig olyan sikeresen, hogy a gép darabokra esett. Pont kint álltam az úton, és mintha gólt rúgott volna egy nemzetközi meccsen a magyar válogatott, olyan taps volt Csepelen. Nem kell szépíteni, ez így volt. Én még olyan háborút nem láttam, lőttek, lőttek, aknák jöttek, és a népek meg sorban álltak kenyérért, a lövedékek elől meg beálltak az eresz alá. Szóval ezt normális ésszel már felfogni sem lehetett. Nem félt ott senki. Az Imre tértől a Szabadkikötő felé legközelebb eső házakat szétlőtték. Aki életben maradt, jött, gyerekkocsin tolta a kis motyóját, fogta a gyereket. Mit tudtam csinálni? Beköltöztettem a csepeli kibombázottakat a gyár légvédelmi bunkereibe. 5-én már a Szabadkikötőből kitolták az olajszállító tartályvagonokat, volt vagy tizenkettő, bele a foszforos lövedékkel, lángtenger, égett. Az oroszok meg felgyújtották a Szabadkikötőben az olajtárolót. Ez egy betonmedence. Égig ért a füst, sétálni lehetett volna rajta.

Így ment ez éjjel-nappal. Nem voltak üzletbetörések, fosztogatások. Frontállapot volt, a lakosság legteljesebb mérvű hozzájárulásával. Ez így történt, ennek szemtanúja voltam. Megbeszéltem a munkástanács tagjaival, hogy innen jó lesz minél hamarabb eltűnni, mert ha bejönnek az oroszok, nem lehet Csepelt megvédeni.

- Te mint volt katonatiszt a katonai akcióban egyáltalán nem vettél részt?

- Nem, egyetlenegyszer nem volt fegyver a kezemben.

- Hogyan esett el Csepel, és ti a munkástanácsban mit csináltatok?

- Akkor nem volt munkástanács, akkor front volt! A gyárat őriztük, hogy idegen ne menjen be, ne lopjanak. A kórházba bejártam, láttam összeégett orosz katonákat, bőr se volt rajtuk, szólni sem tudtam hozzájuk. Láttam sebesült magyarokat. Egy generátort működtettünk, hogy a kórháznak, illetve a rendelőnek legyen árama. Ennyi volt Csepelen a tevékenység, és rettenetesen el voltunk keseredve.

- Mennyire becsülöd a halottak és sebesültek számát Csepelen?

- Szerintem meghaladta a néhány százat. Huszonhét orosz feküdt ott, és egy se gyógyult meg, de nem az orvosi kezelés hiánya miatt, hanem mert összeégtek a harckocsiban. Nem tudom, hány harckocsit lőttek ki. Amikor a mieink nem tudtak lőni, mert az egyik ágyú megsérült, amíg áthozták a másik ágyút, azt csinálták, hogy lajtkocsiból olajjal fellocsolták az utat, arra ráment a harckocsi, pörgött, aztán bumm-bumm, már égett is. Voltam itt is, ott is, járkáltam, beszélgettünk, munkásokhoz mentem. Értelmetlennek tartottam, tragikusnak tartottam az egészet, teljesen el voltam keseredve, és a magam életéért is aggódtam, mert tudtam, ha bejönnek az oroszok, itt olyan felelősségre vonás lesz, hogy nincs annyi villanyoszlop...

- Ezeket a lövegeket kezelő, civilbe öltözött katonákat vagy valódi civileket végül is felelősségre vonták-e, volt-e nekik perük?

- Nem. Akik a lövegeket kezelték, azok közül kb. tíz-tizenkét főt ismertem, és mind disszidáltak. Ez nem a Szabó bácsi csoportja volt, nem Corvin köz volt, sokkal nagyobb kárt okozott az oroszoknak is, a kormánynak is. [...]

- Anyagi kárt?

- Anyagit is, de főleg erkölcsit. Csepel november 11-ig tartotta magát. November 11-ig nem tudtak bejönni az oroszok. Hozzáteszem, hogy annyira talán nem is próbálkoztak. Mert ha az orosz hadvezetőség úgy gondolkodik, akkor összevonja az erőit és lerohanja. Mikor levették a repülőjüket, utána már nem mertek a repülők sem jönni.

- Csepel eleste, november 11. [...]

- November 9-10-én rendkívül intenzív támadás indult Csepel ellen. Megjelentek újra a repülőgépek, hullámokban mélyrepüléssel géppuskázták végig a Kossuth utcát. Nagyon sok mélytámadás volt, és akkor már lehetett látni, hogy az orosz hadvezetőség elszánta magát Csepel felszámolására. Nagy össztüzek voltak. Beszéltem azokkal a munkástanácstagokkal, akikkel találkoztam - mert szervezetileg nem jöttünk össze -, hogy elmegyek, itt hagyom Csepelt, mert ha az oroszok bejönnek, hiába van nekem passzív szerepem ebben az egész háborúsdiban, engem is fel fognak kötni vagy fejbe lőnek. Azt hiszem, ez jogos feltételezés volt. Nem gondoltam akkor, hogy Csepel mint a munkásság fellegvára a munkás-paraszt forradalmi kormány és a Szovjetunió részéről egy olyan ügy, hogy akármi történt is, agyon kell hallgatni. Most már tudom. Ez is válasz egyben arra, hogy volt-e per a harcosok ügyében. Nem volt.

Akkor elhatároztam, hogy átjövök a fronton. Sok választásom nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy a bolgárkertészetek, a Szabadkikötő felé jövök. 11-én hajnalban kis tűzszünet volt. [...]

A város kihalt volt, a romok látványa miatt végigsírtam az Üllői útig terjedő részt. Tényleg emberi belek is voltak ott a romok között. Istenem, elvesztettük ezt az egészet!

November 15-én reggel kimentem Csepelre. Az Imre tér tele volt orosz harckocsikkal. A gyár közelében is voltak harckocsik, az egyes kapunál kettő-kettő állt, a hármas kapunál is, a Posztógyár felőli utcában is álltak. Bementem a gyárba, a Szerszámgépgyár munkástanácsának jelen lévő tagjaival és Morvay Lajos főmérnökkel elkezdtünk beszélgetni, hogy most mi legyen. Fölvegyük-e a munkát, vagy ne vegyük? Először értékeltük a helyzetet. Egyféleképpen lehetett értékelni; itt most olyasmit kell csinálni, hogy minél többet elérjünk, minél kisebb veszteségek árán. Ez volt a stratégiánk. Dolgozzunk vagy ne dolgozzunk? [...]

Úgy döntöttünk, hogy felvesszük a munkát. A munkástanácstagokat próbáltuk összeszedni, és megállapodtunk abban, hogy akármi van, akárhogy van, dolgozni kell. Nekem a következő álláspontom volt, és a munkástanács tagjai is egyetértettek ezzel: a szovjet csapatok lerohanták Budapestet, 1956-nak vége. Segítséget sehonnan nem remélhetünk. Tehát azt a döntést hoztuk, hogy fölvesszük a munkát. Eléggé hangtalanul csináltuk, bár minden gyárat igyekeztünk megagitálni ennek szükségességéről. A munka megindult úgy-ahogy, tessék-lássék. Ezt a Magyar Rádiónak már közölnie kellett, mert volt annyira sorsdöntő a jelentősége, hogy a rádió összefoglaló jelentésében ennek szerepelni kell, hogy a magyarok dolgoznak. Nem mi adtunk nyilatkozatot, de ezt az újságokból, a Népakaratból, a Népszabadságból már olvashattuk. [...]

A központi munkástanácsba a kisebb gyárak két, a nagyobb gyárak három tagot delegáltak, és döntési joggal hatalmaztuk fel a központi munkástanácsot. Ekkor keresett fel Illés Béla, hogy ő azt javasolná, én legyek a csepeli Központi Munkástanács elnöke. Valamikor november 20. tájban megjelent egy elnöki tanácsi rendelet, amely kimondja a munkástanácsok legalitását, és fölszólítja az üzemek dolgozóit, hogy titkos választással válasszák meg a munkástanácstagokat.

A képességeim nem akkorák, hogy egy ekkora monstrumot átfogjak, még akkor sem, ha nagyszerű munkatársaim lesznek. Abban a hitben voltunk, hogy a gazdasági életet a munkástanács fogja majd irányítani. Erre biztosítékot is kaptunk ez időben, a lapok, kormánykijelentések, elnöki tanácsi rendelet, törvényerejű rendelet, minden ezt a reményt táplálta. A végleges választásokon aztán a Szerszámgépgyárban azt hiszem, egyöntetű szavazatot kaptam, a központi munkástanácsban pedig egy ellenszavazattal, az enyémmel, megválasztottak a központi munkástanács elnökévé. Ez ilyen gyorsan ment.

A székfoglalómra is emlékszem. Ott volt a szovjet képviselő, a kormány képviselője, és nem tudom, még kik. Megmondtam, hogy ez az út a börtönbe vezet, és majd később a szememre is vetette a népbíróság ezt a kijelentésemet. Akkoriban volt az, hogy fölvettük a munkát, és elvittek a karhatalmisták egy-két embert. Akkor telefonok tömkelege, és két óra múlva hazahoztuk. Nem kellett utánuk menni, telefon is elég volt. Kiengedték, és folyt tovább a munka. A kormányzatnak is rendkívül fontos volt, hogy a munka folyjék. Nem hiszem, hogy a gazdasági eredményt mérték, hanem maga az a tény, hogy dolgozunk, az azért minden kormányzat számára a konszolidációt jelenti. Amit nem tudtunk elérni Nagy Imrééknél, hogy konszolidálódjék a helyzet, mert nem adták meg a lehetőséget, hogy fölvegyük hétfőn a munkát - gondolom, kilencvenkilenc százalékban fölvettük volna -, azt most megadta a történelem, hogy Kádárék konszolidálódtak. A csepeliek dolgoztak! Ennek meghatározó szerepe volt, nem azért, mert Csepel annyira tehetséges, annyira élenjáró, hanem azért, mert nagy, azért, mert példa. Holtbiztos, hogy voltak olyan kisvállalatok, ahol a munkástanácselnök koncepciója tízszeresen jobb volt, mint az enyém. Vezérigazgatónk nem volt, mert Zsofinyecz nem jött vissza. Felvetődött, hogy kell egy új szellemű vezérigazgató. Világos volt, hogy kívülről nem fogunk embert hozni, olyan kell, akit ez a cipő szorított eddig is. Alkalmasabbat nem láttunk, mint Illés Bélát. Párttag volt, de a központi munkástanács tagságának negyvenöt-ötven százaléka is MDP-tag volt. [...]

Januárban az üzemi munkástanácsok egy része napirendre tűzette azt a döntésünket, hogy ne lehessen a gyárban pártokat szervezni. A Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és egyéb pártok szervezése leállt november 4-e után. November 11-ig nem kellett megtiltani az MSZMP szervezését sem, mert föl se vetődött. De utána meg kellett tiltani, mert Kiss Dezső a decemberi látogatása ellenére óriási apparátussal megindította az agitálást. És ekkor tizenkét gyár munkástanácsa megszavaztatta a dolgozókkal, hogy lehet-e párt a gyárban. Csináltak gyönyörű piros-fehér-zöld szavazóurnákat, kiadták az űrlapokat: szükségesnek tartja-e a párt szervezését és fennállását a gyárban, vagy nem? És Csepelen harmincezer ember úgy szavazott, hogy nem tartja szükségesnek - talán száz ellenszavazattal -, hogy a gyáron belül legyen párt. Hogy aztán az MSZMP meddig tartotta ezt be, azt nem tudom, mert engem hamarosan letartóztattak. Mikor kijöttem a börtönből és rövid időre visszamentem dolgozni, nagyon jól berendezett pártirodákat láttam, plüssdíványokkal, fotelekkel, függetlenített funkcionáriusokkal. [...]

- Milyen kapcsolatotok volt a Nagy-budapesti Központi Munkástanáccsal, annak különböző tagjaival?

- Rácz Sándort ismertem személyesen, de nem tudok visszaemlékezni, hányszor voltam ott. Azt tudom, amikor a huszonnégy órás tiltakozó sztrájkra fölhívtak, akkor bementem. A motorkerékpáros hírvivőnk üzenetet hozott, hogy az értekezlet országos sztrájk kihirdetésére készül. Az éppen tárgyaló csepeli elnökség megbízott azzal, hogy azonnal menjek oda, és a negyvenezer csepeli dolgozó nevében ismertessem az álláspontunkat. A tanácsterembe nem engedtek be, mondván, hogy ott csak küldöttek lehetnek jelen. Hiába mondtam, hogy én a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsának vagyok az elnöke. Erre kihívattam a csepeli küldöttünket. Röviden beszámolt az értekezlet hangulatáról a folyosón. Megkértem, küldje ki Rácz Sándort. Kijött, a folyosón az ablakmélyedésbe ültünk, és annyit mondtam neki, hogy ide figyelj, Sándor, ez a huszonnégy órás sztrájk, ez egy nagyszerű megnyilvánulás. Evvel én egyetértek. De mi haszna lesz? Meg fognak ijedni? Szerintem, a sztrájkkal mi kénytelenek leszünk egyetérteni, kénytelenek, mert a helyzetünk erre kényszerít minket. De feltétlenül fontosnak tartom tudomásodra hozni, hogy a lelkem mélyén nem értek egyet vele. Ez nem más, mint az oroszlán bajszának a birizgálása. Hogy ezek nem oroszlánok, azt én nagyon jól tudom, játékoroszlán, de itt van a szovjet hadsereg. Nem tudom, hogy érdemes-e provokálni? Miért nem komolyabb dolgokkal foglalkoztok? Miért nem próbáltok tárgyalni a kormánnyal a munkásönkormányzatok fejlesztéséről?

Amikor visszatértem Csepelre, összehívtam a központi munkástanácsot. Ismertettem a történteket, s azt is, hogy véleményem szerint a KMT ki fogja mondani az országos sztrájkot. Kértem, hogy határozzanak, csatlakozzunk-e a sztrájkhoz. Őszintén elmondtam a véleményem a sztrájk hiábavalóságáról. A mi munkástanácsunk úgy döntött, hogy nem veszünk részt a sztrájkban. Nem óhajtunk több áldozatot. A Nagy-budapesti Központi Munkástanácsban bennünket képviselő küldöttünk viszont időközben megérkezett, s beszámolt nekünk arról, hogy az országos értekezlet egyhangúan a kétnapos sztrájk mellett döntött, és ő is a sztrájk mellett szavazott a salgótarjáni sortűz hírének hatása alatt. Egyetértettünk vele. A munkások legyilkolása olyan provokáció a hatalom részéről, ami nem maradhat válasz nélkül. Ha az országos értekezlet nem hirdette volna meg a sztrájkot a sortűz miatt, mi akkor is sztrájkba léptünk volna. Arra nem volt időnk, hogy újból összehívjuk a központi munkástanácsunkat, az elnökség tagjai vállalták, hogy a döntést azonnal közlik a gyáraink munkástanácsaival. A Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa tehát előzetesen úgy határozott, hogy nem sztrájkolunk, de az elnökség a sortűz miatt a sztrájk mellett foglalt állást, s erről rövid úton értesítette az egyes gyárak munkástanácsait, akik ezzel végül is egyetértettek. [...]

A kétnapos sztrájk teljes volt. Aztán mint mindenütt, nálunk is beindult a munka. Ráczot és Balit letartóztatták, a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot feloszlatták. Merőben új helyzettel kellett számolnunk. Szinte azonnal tapasztaltuk, mi lettünk az ország legnagyobb egységes forradalmi szervezete. Akarva, nem akarva vezető szerephez jutottunk. Bár munkánkban továbbra is a gazdasági kérdések domináltak, nem térhettünk ki - nem is volt szándékunkban - a politikai szerepvállalás elől. A Csepel Vas- és Fémművek központi munkástanácsa döntést hozott: azonnal meg kell kezdenünk a tárgyalásokat a kormánnyal. Biztosítanunk kell az eddig elért eredményeket, fel kell lépnünk a letartóztatások ellen, ki kell szabadítanunk a letartóztatottakat, új taktikát kell kidolgoznunk és alkalmaznunk. Mindennek már valahogy utóvédharc íze volt. Menteni, ami menthető. Kiállni a munkásönkormányzat mellett.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 22. számú interjú, készült 1986-ban.)

(Megjelent: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)

Nagy Elek (1926-1994) katonatiszt, esztergályos. 1945-ben belépett a MKP-ba, MADISZ-aktivista. A Petőfi Katonai Akadémia, majd a szovjet vezérkari tiszti iskola elvégzése után a Honvédelmi Minisztérium munkatársa, 1952-ben elbocsátották. Ezt követően Csepelen munkás. 1956-ban a Csepeli Központi Munkástanács elnöke. 1958-ban tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után munkás, műfordító. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága egyik alapító tagja, majd egyik alelnöke.