Marosán György: A pártvezetés október 23-án

A vonat lassan begördül az első vágányra. Egymás után lépnek le a vezetők. Először Gerő, utána Kádár, majd Hegedüs, Apró és Kovács István. Üdvözöljük őket, és én figyelem az arcukat. Gerő arca semmit nem árul el, mindig egyforma. Kádár sápadt, nem tudom, hogy a fáradtság miatt-e. Hegedüs az egyetlen, aki mosolyog. Apró, Kovács a szokásos, mondhatnám, jelentéktelen.

A különteremben Ács közli Gerővel, hogy üljön össze a PB. Gerő kicsit furcsállja, hiszen több mint kilenc nap után jönnek haza.

A PB tagjai egyenesen a pártközpontba tartanak. Háromnegyed tízkor teljes létszámban együtt vannak a tanácsteremben.

Ez az ülés nem úgy jött létre, hogy itt valami rendkívülinek kell történnie. Tájékoztató jellegűnek szánják. A légkör nyomott, az emberek fáradtak, némelyiken látszik, hogy nem aludt.

Gerő javasolja, hogy először ő számol be a delegáció útjáról, és utána Ács tegye ezt az itthoni helyzetről. Elfogadjuk.

Gerő rövid, tömör tájékoztatót ad. Elmondja, hogy a delegációt kezdetben szívélyes, baráti légkörben fogadták, mintha feloldódtak volna, később a hangulat udvariassá, majd protokollárissá vált. Gazdag programmal várták őket a jugoszláv elvtársak. Vidéki útjaik alkalmával itt-ott tudomást szereztek az itthon történtekről. Szerették volna lerövidíteni az utat, de a jugoszlávok nem engedtek. Kifejezte azt a reményét, hogy ezzel a találkozással elindul egy egészséges folyamat a jugoszláv-magyar viszony kialakítására. Meggyőződése, hogy ezt most már mindkét fél akarja. Nyilatkozatot fogadtak el és írtak alá, amely nemsokára megjelenik.

A tájékoztatót mindenki elfogadja. Volt a tájékoztatásnak egy olyan része, amelyre feltétlenül fel kellett figyelni. A delegációnak az volt a benyomása, hogy a jugoszláv vezetők tervszerűen és tudatosan bővítették a programot. Azonkívül volt olyan időszak, amikor semmi hírt nem kaptak hazulról, és kizárólag a külföldi híradásokra kényszerültek. Ez nem lehetett véletlen.

Ács tájékoztatója a belső helyzetről rövid és tömör, telve nyugtalanító elemekkel. Kijelenti, hogy Nagy Imre bekapcsolása a vezetésbe elkerülhetetlen. Nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban általános nyugtalanság van. Mára az egyetemi diákok gyűléseket hívtak egybe, és délután fel akarnak vonulni. A DISZ szétesik. Az egyetemi diákok kiválnak belőle, s napirenden van a MEFESZ megalakítása.

Tájékoztatója érzékelteti, hogy a helyzet súlyos. Míg Ács beszél, figyelem a PB tagjait. Úgy tűnik, hogy Gerő, Kádár, Kovács és Apró nagyon meglepődtek. Igen, a tíz nap nagy változást hozott.

Kádár jegyez, Révai néha odasúg neki valamit, és amikor Ács elhallgat, Gerő nyugodt hangon megkérdezi: - Ki kíván hozzászólni Ács tájékoztatójához?

Rögtön jelentkezem.

- Robbanásig feszült a helyzet a vezetés tehetetlensége miatt. Az utca és a külső erők kezdenek diktálni. A párt- és állami vezetőknek most nemcsak úrrá kell lenniük a helyzeten, de magukhoz kell ragadniuk a kezdeményezést. Dönteni kell: mindenfajta gyűlést és felvonulást be kell tiltani, s a fegyveres erők számára tűzparancsot kell kiadni. Nem hiszek a békés tüntetésben. Elég jól ismerem az utcát, az ország hangulatát és azt a mérhetetlen gyűlöletet, elkeseredettséget, ami itt felhalmozódott. Ne engedjünk semmiféle nyomásnak! Most minden ingadozás életveszélyes lehet.

Gerő idegesen közbeszól:

- Csak röviden, elvtársak.

- Kérem, én befejeztem. Tessék a javaslatomat megvitatni.

Már nem a helyzetkép, hanem a javaslat felett folyik a vita. Van, aki elfogadná a gyűlés betiltását, de nem akar tűzparancsot kiadni.

Míg a vitát hallgatom, azon gondolkodom, miért nem veszik észre, hogy a két javaslat összefügg, hogy egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

A vita éles. Ács és Gerő összeszólalkoznak. Közben befutnak a legújabb hírek.

A Petőfi Kör vezetősége összeült. Nagy Imre hívei is tanácskoznak. Együtt ül a DISZ Központi Bizottsága is, amelynek napirendjén ott szerepel a MEFESZ, az EPOSZ diákszövetség és az ifjúmunkás szövetség vezető szerveinek a megalakítása. A pártnak tulajdonképpen már nincs is ifjúsági szervezete.

Megérkezik a Szabad Nép dolgozóinak a követelése is, és menet közben a zárt PB-ülés kibővül; Mező Imre, Nagy Mária, Csikesz Józsefné, Köböl József, Biszku Béla és Hollós Ervin jön. Ám most sincs egység. Percről percre növekszik a nyomás a PB-re. Úgy néz ki, hogy egységesek vagyunk a gyűlés, a felvonulás betiltásában.

Hirtelen betoppan a Szabad Nép szerkesztőbizottsága Horváth Mártonnal és a párttitkárral az élen. A rend felborult. Követelések, kiabálások, vádak. Csakhamar mutatkozik a helyzet súlyossága, de képtelensége is. Az egyik újságíró olyan pimasz hangot használ, hogy nem tudom türtőztetni magam. Gerő sem tud visszatartani, ráordítok az első sorban ülő pökhendi, pimasz alakra:

- Hogy mer maga itt így beszélni? Azt hiszi, hogy a Petőfi Körben van?

Tragikus a helyzet. Kádár rám szól, elhallgatok, de néhány perc múlva kitörök. Életem legtragikusabb pillanata. Velem szemben Horváth Márton, Betlen Oszkár, Köböl József és mások, akik mindent gátlástalanul végigcsináltak. Hidas, Mekis, Bata, Rónai hallgatnak. Kádár csitítani próbál. Van egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy erre az emberre még hallgatnának, de nem léphetek már vissza, ragaszkodom a javaslatomhoz.

Kituszkolnak mindenkit, végre magunk maradunk, és dönt a PB: elfogadja a tüntetés, a felvonulás, a gyűlések betiltását, de elveti a tűzparancsot. Úgy határoz, hogy Révai József és Friss István menjenek a Szabad Néphez, Kádár János a Rádióhoz, és délután Kádár, Marosán a Szakszervezeti Tanácsba tájékoztatni, kézben tartani a dolgokat.

(Megjelent: Marosán György: A tanúk még élnek. Budapest, 1989.)