Lambrecht Miklós: Az önkéntes mentőszolgálat

25-én kora délután addig el nem képzelt méretben zúdultak be a sebesültek. Többségükben persze valamilyen autón, mentőautón szállítva. Némely jött be csak a saját lábán. És akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztférfi volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapest területére. Valahol a Szabadság híd táján kötött ki a hajó, onnan gyalog ment a Parlamenthez. Ott akkor már őrületes csődület, rohangászás, menekülés, lövöldözés jeleit tapasztalta. Belekerült a szórásba, ha jól emlékszem, lábsérülést kapott. Úgyhogy teljesen észnél volt, amikor beszállították, és az első épkézláb szemtanú volt, aki az első tényleges híreket adta arról a borzalmas eseményről, ami ott történt. Hát utána voltak még.

- Kik lőttek, honnan lőttek?

- Erről akkor semmit nem tudtunk, de annyi, mondjuk, körülbelül valószínűsítve volt, hogy a környező házak tetejéről ávósok lőtték a tömeget. Tehát mi benn maradtunk, mert még este is folytak műtétek, nyilvánvalóan szükség volt ránk. Másrészt a késő esti sötétségben meglehetősen bizonytalan lett volna a hazajutásnak bármilyen lehetősége. Főleg, hogy épségben megússza az ember. Bent aludtunk a sebészeti osztály egyik orvosi szobájában, a földön matracokat helyeztünk el. Persze amikor nem dolgoztunk épp a műtőben, akkor igen vidámak voltunk, és lelkesedtünk - a közben nagyon hézagosan beérkező hírek hallatán és azokat értékelve -, hogy itt forradalmi esemény zajlik.

30-án délelőtt egyszer valamelyik folyosón összetalálkozom Radó Sándor igazgatóhelyettessel, azt mondja: "Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós, tudniillik működik a kórház területén egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk nincs velük, légy szíves, vedd át a kórház részéről ennek a vezetését." Mi azokban a napokban tényleg tapasztaltuk, hogy többségben civil fiatalemberek személyautókon sebesülteket szállítanak be a kórház területére. A személyautókra lepedők voltak borítva, azokon festett vörös kereszt. Lenn a földszinten meg az udvaron, azt lehet mondani, hogy táboroztak, a kórháznak a konyhájáról étkeztek, de különben semmi kapcsolat nem volt közöttünk.

Lementem, és ott volt egy fiatal katonatiszt, Tóth István nevezetű politikai főhadnagy volt, aki valamelyik vidéki alakulatnál szolgált, és 23-án éppen szabadnapon tartózkodott Pesten, belekerült az események sodrába, és hát mint parasztszületésű fiú azonnal megtalálta a helyét, hogy hova is kell állni. A Keleti pályaudvar tájáról sodródhatott a Péterfy Sándor utcai kórházba, a pályaudvar szomszédságába. Annyit tudtam meg utólag, hogy ő szervezte meg ezt az önkéntes alakulatot. Kikből? Környékbeli vagányokból, a Baross tér környékén sohasem a legelőkelőbb társadalmi rétegek laktak, mondjuk, ilyen lumpenproletár-negyed volt, de ezek a vagány fiúk, néhány lány is volt közöttük, azokban a napokban, mondhatom, hogy megnemesedtek. Szívvel-lélekkel beálltak egy ilyen önkéntes mentőszolgálatba, a saját ruhájukat rongyolták, bevérezték, esetleg egy fehér köpenyt sikerült valahol zabrálniuk, és még az életüket is kockáztatták. A későbbiekben, főleg november 4-e után, az orosz katonai erők és a magyar felkelők közötti harcok során több esetben rálőttek a mentőautókra, és nem egy bajtársuk meg is halt.

Lementem, és összeismerkedtem Tóth Istvánnal. Nagyon megörült, hogy végre egy hivatalos kórházi személy is szóba áll velük, mert addig ők teljesen exlex állapotban léteztek ott. Persze a saját tömeghatásuknál fogva uralták a helyzetet, és senki nem szólt, hogy menjenek el onnan, hiszen hasznos munkát végeztek. És akkor körülnéztem, hogy mi a helyzet, kiderült, hogy azokban a napokban több mint 50 személyautót zabráltak a környékről, plusz még néhány furgont, és talán egy katonai mentőautónk is volt. Vagy a járdáról kötötték el, vagy bementek egy-egy garázsba. Ezek nagyrészt személyi tulajdonban lévő autók voltak, például Latabár Kálmánnak a kis személyautója is hozzánk került egy időre.

- Össze lehetett számolni, hogy hányan vannak az alakulatban?

- Igen, hogyne, mert én aztán szerkesztettem egy névsort, és körülbelül 150-160 ilyen önkéntes mentőlegényem volt, akkor azok név szerint és aránylag pontos adatokkal be lettek vezetve egy füzetbe, még azt hiszem, a kocsikat is megszámoztuk külön-külön, ilyen-olyan típusú kocsi, 55-ig terjedt ez a sorszámozás. Hát ezt, mondjuk, szükségesnek tartottam, hogy valami rendet teremtsek, és tudjam azt, hogy kik vannak ott, kikre lehet számítani, és milyen munkára. A későbbi napokban volt ennek jelentősége, mert november 4-e után megindult az orosz támadás. 30-án egyetlen nevezetes esemény volt, de az épp elegendő. A délelőtt folyamán zajlott le a budapesti pártbizottság székházának az ostroma a Köztársaság téren. Azonnal kaptunk friss információkat arról, hogy hogyan alakult ki ott az ostromállapot. Részben az önkéntes mentőinktől, részben a beszállított sebesültektől meg járókelőktől. Tudniillik alig egy órája volt, hogy átvettem a mentőszolgálat civil vezetését, amikor jött a hír, hogy a Köztársaság téren az ávósok lövik a fegyvertelen népet. Persze a mi mentőseink a lövöldözésre felfigyelve odamentek, és látták, hogy van bőven szállítanivalójuk. Több tucatnyi sebesültet szállítottak be a kora élutáni órákig a térről.

- Válogatás nélkül szállították a sebesülteket?

- Természetes, mindenkit felkapkodtak. Így biztos behoztak egypár ávós sebesültet is, akik valószínűleg könnyebben sérültek, mert ezek egy-két nap múlva mind megszöktek a kórház területéről. Féltek, nyilvánvalóan féltek, mert akkor már a hangulat rendkívül ellenséges volt minden ávóssal szemben. Érthető módon, hiszen azokban a napokban nagyon sok orvlövészakció is lezajlott, az utcán járókra valahonnan egy házból csak úgy belelőttek, a mentőautóra is, a hivatásos mentőszolgálati mentőautókra is lőttek, a mi önkénteseinkre is lőttek. Ezek természetesen ellenőrizhetetlen dolgok voltak, de az annyira logikus volt, hogy ezeket általában nem felkelők csinálták, mert ugye azok mi a szösznek lőttek volna ki egy bérház harmadik emeletéről az utcán lézengő vagy kenyérért sorban álló emberek közé. Ezt csak ilyen bujkáló ávósok tehették, akiknek veszett patkány módjára még szorult helyzetükben is volt annyi "bátorságuk", hogy elsüssék a fegyverüket, és ezek aztán rendszerint még meg is tudtak lógni, mert nem nagyon hallottam arról, hogy fülön fogtak volna ilyen orvlövészeket.

Főleg oroszok lőttek mentőautókra, tehát hivatásos, hatalmas mentőkocsikra. Nem volt vitás, hogy az mentőautó, mégis rálőttek. Ismerek egy kolléganőt, aki súlyos, rettenetes súlyos medencesérülést szenvedett pont egy ilyen orosz támadás következtében. Szóval ezt nem győzték volna, és pláne hogy annyira szétszórtan, a városnak minden területén zajlottak összeütközések vagy lövöldözések, ezt nem is tudta volna győzni az adott kapacitású mentőszolgálat. Több önkéntes mentőszolgálat volt, azt hiszem, hogy a miénk volt a legnagyobb, ebben semmi érdemem nincsen, mert ezt már készen kaptam Tóth Pistától, aki aránylag elég jól megszervezte. Ő ott volt velünk végig, és valamikor november közepén tért haza, aztán ő is bekerült egyébként a nagy "fogászatba", és úgy tudom, a katonai bíróság ítélte el ’57 folyamán. Aránylag jól megúszta, 8 évet kapott.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 192. számú interjú, készült 1988-1989-ben.)

Lambrecht Miklós (1921-1992), orvos, tudománytörténész. 1948-1949-ben az Orvosegészségügyi Szakszervezet munkatársa. 1956-ban Budapesten a Péterfy Sándor utcai kórház orvosaként a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője. November 4. után részt vett a szellemi ellenállásban. 1957-ben tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után kórboncnok. 1983-as nyugdíjazása után az Orvostörténeti Könyvtár tudományos munkatársa. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.