Horváth Csaba: Sortűz Esztergomban

[Október 26-án] Fél tizenkettő körül értünk vissza Esztergomba. A Kossuth Lajos utca közepe táján járhattunk, amikor szólt valaki, hogy hátulról egy harckocsi közeledik. Erre gyorsan kiszállt mindenki a buszból. Valaki azt kiabálta, hogy a hadosztálynál már gyülekeznek az ÁVH-sok. Jól tudta, nem jól tudta, azt akkor nem lehetett kideríteni, de mindenképpen egyértelműnek tűnt, hogy a hadosztály védelmére megy a harckocsi. Megkértem a sofőrt, hogy állítsa keresztbe az úttesten a buszt, hogy ne tudjon a harckocsi felmenni. Ezt ő nem merte megtenni, hanem félreállt, és így a harckocsi hamar feljutott a Sötétkapuhoz. Utána visszaszálltak a buszba és elindultak, hogy a katonákat is megnyerjék az ügynek.

Miután a buszról leszálltam, bementem a Széchenyi térre. Ott egy kicsit leragadtam, mert míg mi Nyergesújfalun voltunk, a tömeg kiengedte a foglyokat a börtönből. Sajnálatos módon a köztörvényeseket éppúgy, mint a politikai foglyokat. Nem is tudom, volt-e akkor politikai elítélt az esztergomi megyei börtönben. A smasszerek rettenetesen beijedtek, semmit nem tettek, örültek, hogy megússzák. Utólag egyesek azt állították, hogy a köztörvényesek az őröktől szereztek fegyvert. Én akkor ott a téren nem láttam fegyveresen senkit. A rendőrség nem avatkozott be, ott voltak, végighallgatták mindazt, ami elhangzott, de nem csináltak semmit. Úgy tűnt, hogy ők is mellettünk állnak. A hadseregről viszont semmit sem tudtunk, mivel hermetikusan el voltak zárva, nem jelentek meg az utcán.

A busz, amiről a Kossuth Lajos utcán leszálltam közben, ment tovább a Sötétkapu felé. A Bazilika alatt van egy körülbelül 25-30 méter hosszú, alagútszerű bejárat, az ún. Sötétkapu. Ennek a végén állnak a kanonoki épületek, ahol akkor a magyar páncéloshadosztály parancsnoksága állomásozott. [...]

Én is a Sötétkapuhoz igyekeztem, de a busz természetesen megelőzött. A tanítóképző előtt voltam, amikor elkezdtek lőni. Tudtam, hogy a hadosztály-parancsnokság felől lőnek (akkor még csak egy-két lövés dördült el és nem nehézfegyverből), tudni akartam, mi történik, és ezért fölmentem a Bazilika előterét határoló, kb. 80 cm magas terméskő falhoz, ahonnan jól rá lehetett látni a hadosztály-parancsnokság épületére. Az épület előtt egy harckocsi állt, az ablakokban pedig géppuskák és golyószórók voltak fölállítva. Pillanatokon belül újból megszólaltak a fegyverek, majd a harckocsi tankágyúja is eldördült.

Mint később megtudtam, a következő történt. A menet elején kerékpáron ment egy ember nemzetiszínű zászlóval a kezében. Utána haladt a tömeg, majd a fölzászlózott busz. A Sötétkapu város felőli oldalán, a sorompónál, a katonák megállították a tömeget, azzal, hogy nem lehet bemenni. Az emberek ezzel nem törődve közölték a katonákkal, hogy ők semmi rosszat nem akarnak, csak azt, hogy a hadsereg is álljon a felkelők mellé, és elindultak befelé. Erre a katonák lelőtték a kerékpárost, aki a helyszínen rögtön meghalt. Ezt követően a tankágyúval állítólag csak riasztólövést akartak leadni, a Sötétkapu belső bejárata felőli oszlopot akarták megcélozni, hogy azon robbanjon a lövedék, aminek a hatására elfutnak az emberek. Csakhogy a lövedék gellert kapott az oszlopon, bevágódott az alagútba és eltalálta a bent lévő busz hátsó harmadát. Ezt követően viszont minden ablakból elkezdtek tüzelni. Az emberek ettől nagyon megrémültek, mindenki rohant a város felé. Majd a tank kijött az alagútból, szétlőtt egy trafikot a szerencsétlen trafikosnővel együtt, és tovább lövöldözött a menekülőkre.

A vérengzésnek mintegy tizenöt halottja volt, ezek neve szerepel a Sötétkapuban nemrégiben elhelyezett emléktáblán, a sebesültek számát viszont még ma sem tudják pontosan, mert sokan nem mertek jelentkezni a városi kórházban. Az emberek igyekeztek elbújni, hiszen nem lehetett tudni, hogy mi lesz a folytatás.

Mára már nagyjából tudható, hogy miért történtek így a dolgok. Nem valószínű, hogy a magyar katonák a tömeg közé akartak volna lőni. Utólag derült ki, hogy Tatabányáról és környékéről az ÁVH-sok és a politikai vezetők a hadosztály-parancsnokságon kerestek menedéket, és attól tartottak, hogy ha a tömeg bejut az épületbe, letartóztatják őket. Röviddel a lövöldözés után persze mindannyian eltűntek Esztergomból, Csehszlovákiába menekültek.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 236. számú interjú, készült 1990-ben.)

(Megjelent: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)

Horváth Csaba (1933), esztergályos, közgazdász. 1952-ben katonai szolgálat helyett munkaszolgálatos bányásznak hívták be. 1956-ban az esztergomi Szerszámgépgyár munkástanácsának elnöke, a városi munkástanács tagja. 1958-ban tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után Budapesten horizontál esztergályos, majd kiállításszervező. Később fordítóként dolgozott. 1985-ben esti tagozaton elvégezte a közgazdaságtudományi egyetemet, majd üzletkötő, szerkesztő lett.