Gíber Katalin: Sortűz Mosonmagyaróváron

Huszonötödikén este jött a párttitkár, hogy ki akar vonulni az ifjúság a pártbizottság elé. Azt mondta, hogy rám hallgatnak a hallgatók, őrájuk nem, próbáljam visszatartani őket, vagy ha nem sikerül, akkor legalább legyek ott velük. A 25-ei tüntetés néma tüntetés volt. Este volt már, égtek a villanyok. Nem csak a főiskolai ifjúság volt ott, hanem munkások is ott voltak, más iskolákból is voltak ott. Egy harmadéves hallgatónk elszavalta a Nemzeti dalt. Szerintem ott már valami készülőben volt, mert a pártbizottság első emeletén ott voltak az ávósok. Ott voltak, de semmiféle beavatkozás nem volt. Több ezren voltak, tömve volt a tér. A Nemzeti dal elszavalása, a Himnusz és a Szózat eléneklése után szét is oszlottak.

Másnap, 26-án a hallgatók szintén bent voltak az egyetemen. Akkor már nem lehetett rendet tartani. Megérkezett egy munkásküldöttség, ezt csak hallomásból tudom, mert én fönt voltam a tanszéken. Jött a párttitkár, hogy jöjjek le, mert egy munkásküldöttség van ott, hívják a hallgatókat felvonulni, és próbáljam meg visszatartani őket, vagy menjek velük. Kérdeztem, hogy ő mit csinál, de nem válaszolt. Akkor lementem - kilenc-fél tíz lehetett -, már sok munkás volt ott, a hallgatókat hívták, ők meg egyöntetűen mentek. Annyira nem ismertem még a várost, hogy amikor mondták, hogy a Levél úti laktanyához vonulnak, nem is tudtam, hogy merre van.

- Miért mentek a laktanyához?

- Azt mondták, megkérik a katonákat, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz, tegyék le a fegyvert. Mondtam nekik, hogy fiúk, nem lesz ez jó, forduljunk vissza. A hallgatók azt kérdezték, hogy "csak nem fél tanárnő?" - tudja, hogy mit jelent egy 25 éves embernek, ha azt mondják, hogy fél. Mondtam, hogy nem félek. Soha nem felejtem el, az egyik idős bácsi hátrafordult: "Aranyoskám, mitől fél, az én fiam is ott katona, csak nem fog az apjára lőni!" Amikor már majdnem ott voltunk a laktanya előtt, akkor láttam, hogy a párttitkár meg az egyik tanársegéd már jönnek visszafelé, szemben a tömeggel. Erre mondtam a hallgatóknak, hogy ez nekem nem tetszik.

- Elhangzottak ott jelszavak, voltak hangos követelések?

- Nem. Egy csöndes felvonulás volt. Mindenki beszélgetett a mellette lévőkkel, egy hangos szó sem volt. Aztán beértünk a laktanya elé, egy kis tér volt, az egyik felén volt a Timföldgyárnak a kerítése. Akkorra már az a gyár is leállt, azok is ott voltak. Három-négy ember kivált, odament a laktanya kapujához, ahonnan kijött egy tiszt. Ölelgették egymást, és elénekelték a Himnuszt. Utána a vezetők - nem ismertem őket - elmondták a pesti követeléseket, a 12 pontot, hogy azt szeretnék megvalósítani, és hogy a honvédség is támogassa őket. Akkor már csak azt láttam, hogy a tiszt félrehúzza azokat - mintha tudtam volna előre, hogy mi lehet emögött, lehet, hogy ez jel volt -, és abban a pillanatban már lőttek is.

- Honnan?

- Amint utólag megtudtam, a kerítésnél volt a géppuska, és az ablakból géppisztollyal meg kézigránáttal. A géppuskában robbanógolyók voltak, az volt a rossz. Képzelje el, ott a kis téren közibünk lőni! Ott aztán olyan fejvesztettség volt! Aztán rövid ideig néma csend lett. Mellettünk 5-6 méterre volt egy autóbusz-megálló, zárt rész, engem oda vittek a hallgatók. Alighogy engem bevittek ebbe a zárt térbe, máris lőttek újra.

- Rögtön az első sorozatnál megsérült?

- Igen. Abból gondolom, mert a hallgatók kérdezték, hogy hogy vagyok. Én nem vettem észre, hogy a számból jön a vér. Ők mellettem feküdtek, észrevették. Tehát gondolom, hogy rögtön.

- Milyen sérülése volt?

- A mellkasomon ért egy sorozat, a tüdőnél, és egy robbanólövedék a bal kezemet teljesen összeroncsolta. Csak az ütőér fogta össze a felső- és az alsókart. Meg végig az egész bal oldalam tele volt szilánkokkal.

- Milyen távol volt a laktanyától?

- Nagyon közel, körülbelül 5-6 méterre voltam a kerítéstől. Nem volt az egész tíz méter, persze lehet, hogy most az ember másképp ítéli meg, de akkor az volt az érzésem, hogy olyan tíz méter átmérőjű lehetett a tér. Az volt még a tragikus, hogy - legalábbis én úgy emlékszem - csak az az egy út vezetett kifele, ahol mi bementünk. Nagyon kicsi volt a menekülési lehetőség, és semmi zárt rész nem volt, csak az autóbusz-megálló, és se fa, se semmi, ami mögé állhattunk volna.

- Tudja, hogy hányan haltak meg, hányan sérültek meg?

- Ezt én már csak hallomásból tudom. Én úgy tudtam, hogy száztízen, száztizenöten haltak meg, de sokkal több sebesült volt. Akkor tíz-tizenöt hallgatóról beszéltek, akik meghaltak.

- Mennyi idő múlva jött segítség, mentő?

- Azt nem tudom, de azt tudom, hogy mentők nem jöttek, hanem valahonnan teherautót szereztek, és a teherautóra raktak fel bennünket, és vittek a kórházba. Ott teljes fejetlenség volt. Én is egy íróasztalon feküdtem három vagy négy órát. Teljesen fejvesztett volt minden. Amellett még az is volt, hogy a sebészeti osztály egyik orvosa is késleltette a dolgokat. Nekem is vért akart adni vizsgálat nélkül. Mondtam, hogy vizsgálat nélkül ne adjanak. Másnap Győrből, a kórházból megjelentek sebészek, hogy segítsenek, hogy a súlyos sebesülteket átvigyék Győrbe. Csodák csodája, engem nem mutattak meg és még egy-kettőt, aki súlyosabb volt. Két hét múlva rángógörcsös tetanusz fejlődött ki bennem. Akkor édesanyám már ott volt nálam. Azt mondták, hogy vagy akkor halok meg, ha beadják a teljes szérumot, vagy akkor, ha nem adják be. Végül beadták. Borzasztó volt a toxinreakció, én tényleg majdnem ottmaradtam. Utána egy orvos kicsempészett az óvári kórházból - szombati nap volt -, telefonált a győri kórházba, hogy maradjanak ott a sebészek, és a győri kórházban hatórás műtétem volt. Előtte már tízszer operáltak Óváron, de úgy operáltak például, hogy az egyik sebet egyszerűen bevarrták. Februárban, amikor nem akart gyógyulni, fölnyitották, és kabátdarabok voltak benne. Olyan mentalitásuk volt egyes orvosoknak, hogy az igazgató - később disszidált - ahelyett, hogy az ember fájdalmán segített volna, azt mondta: "Jól föl kéne magukat pofozni!" Ilyen mentalitás volt a kórházban. Természetesen, volt néhány lelkiismeretes, becsületes orvos és ápoló is.

- Hány olyan súlyos sérült lehetett még, mint ön?

- Állítólag csak én voltam, több nem volt, aki életben maradt. Talán még érdekes az, hogy az első éjszaka hirtelen kiabálás, ordítás volt. Akkor bejött az egyik hallgató, na akkor már láttam fegyvert náluk, géppisztollyal jött be a fiú. Kérdeztem is, hogy miért van nála géppisztoly. Azt válaszolta, hogy a mellettünk lévő szobában őriznek egy ávóst, akit elfogtak és behoztak a kórházba. Na, hát annak az üvöltözése borzalmas volt. Az mindenfélének elmondta a tömeget, és mondta, hogy nem bánta meg a tettét, és ha még egyszer előfordulna, kézigránátot dobna a tömeg közé.

- Ő miért került a kórházba?

- Nem emlékszem pontosan, talán megverték, valami sérülése volt. Azt hiszem, ő volt az, akit másnap kivittek a kórházból. Kértem a hallgatókat, hogy valahogy hallgattassák el, mert valami borzasztó volt az átkozódása és a káromkodása.

Tizenkét műtétem volt márciusig. Akkor hazaengedtek, hogy valahogy fölerősítsenek otthon. Harminckét kiló voltam gipsszel együtt. Mondták, hogy még kellene műtét, de azt ők már nem tudják vállalni. Május elején kerültem fel a budapesti János-kórházba. Itt végzett Horváth Boldizsár két műtétet a karomon, Horányi idegsebésszel együtt.

Márciusban édesapám kocsival jött értem, átmentünk Óvárra, ahol a holmim volt, értékek voltak ott, azokat elvittük. Megálltunk az Akadémia udvarán, a hallgatók rögtön közrefogtak, és beszélgettünk. Egyszer csak megjelent egy ismeretlen férfi. "Azonnal jöjjön az igazgatóhoz!" Fölmentem. Egy kicsit furcsa érzés volt, hogy az ember derékig gipszben van, és akkor az igazgató nemhogy lejön, hanem fölrendeli. Rögtön az volt az első kérdése, hogy mit keresek én ott, nemkívánatos vagyok én ott. Mondtam, hogy addig nem tudtam. Azon az éjszakán még ott aludtunk, másnap reggel elmentünk. Utána kaptam egy levelet a hallgatóktól, hogy aznap este feltörték a szobámat a rendőrök, házkutatás volt. Hogy mit kerestek, azt én nem tudom.

1958-ban kértem az áthelyezésemet, nem kaptam meg, állományilag ott kellett maradnom, de gyógykezelés végett felhelyeztek Budapestre, az Agráregyetem Tanárképző Intézetéhez. Szeptember 1-jén álltam munkába, és októberben már olyan helyzet volt, hogy bőrtokban volt a kezem. Az orvosok azt mondták, hogy a legsürgősebben meg kell csinálni az újabb műtétet, mert másképp le kell vágni. Magyarországon senki nem vállalta. Itt volt egy sebészkongresszus, és egy bécsi meg egy NDK-s professzor megvizsgált. Mind a kettőnek az volt a véleménye, hogy záros határidőn belül meg kell műteni. A Belügyminisztériumba beadtunk egy kérvényt, Ausztriát azonnal elutasították, NDK-t engedélyezték abban az esetben, ha az itteni orvosok - legalább kettő - írásba adják, hogy nem vállalják. ’58 novemberében már kint voltam az NDK-ban, elvégeztek három műtétet, ’59-ben jöttem haza. Októberben vették le a gipszet.

- Három év!

- Három év. Kint megmondták utólag, hogy nem sokat adtak volna az életemért. Én csak azon csodálkoztam, hogy szilveszter éjszakáján a proftól kezdve mindenki ott volt. Rám akarták adni az utolsó kenetet. Három év, három év.

A tanárképzőre nem voltam kinevezve. Behívattak a személyzetire, ha írásba adom, hogy fegyver volt a hallgatóknál, akkor kineveznek azonnal, ha nem, nem neveznek ki. Az lett a következménye, hogy ’62-ben még mindig óvári tanársegéd státusban voltam. Ez végigkísért. ’62-ben kineveztek, akkor már nem kérték, de végig..., mondjuk, nem volt olyan, hogy a szememre hányták volna, de fizetésemeléskor nekem elfelejtettek emelést adni. Kétszer annyit dolgoztam, mint mások.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 270. számú interjú, készült 1989-ben.)

Dr. Zsinka Józsefné dr. Gíber Katalin (1930), agrármérnök. 1956-ban a mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián tanársegéd. Az október 26-i sortűz súlyos sebesültje. 1960-tól a Budapesti Agrártudományi Egyetem Tanárképző Intézetében adjunktus. 1985-ben nyugdíjazták.