Garab Imre: A forradalom Debrecenben

23-án déltájban ért az első információ, vagy mondhatnám úgy is, hogy a sokk. Déltájban felhívott Komócsin. Tudvalevő - legalábbis ezt a hadseregben tudtuk -, hogy zavaros helyzetben a hadseregben a parancsnokságot automatice a megyei pártbizottság első titkára vette át. Ő volt jogosult intézkedésre és a hadsereg irányítására is. Felhívott és közölte, hogy mozgolódások vannak, estére a csőcselék valószínűleg felvonul a városban, és a felvonulást minden erővel meg kell akadályozni. Hát én mondtam, hogy nem tudom, hogy képzeli ezt a dolgot, mit vár el tőlünk. Hát hogy rendeljem ki az alakulatomat, és ha kell, akkor fegyvert is használjunk. Én közöltem vele, hogy mi kiképzőalakulat vagyunk, ez nem a mi profilunk, és különben is én nem vagyok mészáros, hogy katonákkal tömegeket oszlassak. Szóval itt kezdődött a dolog. Aztán délután berendeltek több parancsnokkal együtt a pártbizottságra. Letolt, hogy nem jó a hozzáállásom. Ott már vita volt, mert ott volt az ÁVH-s ezredparancsnok is, aki meglehetősen elvakult volt, és azt mondta, hogy fegyverrel kell letörni stb., és biztosítani kell a pártbizottság hatalmát. Nekem az volt az álláspontom, hogy az olyan hatalom szart se ér, amelyiket szuronyok hegyével kell alátámogatni. Ezt meg is mondtam, és azt is, hogy én nem avatkozom bele az eseményekbe. Én nem kaptam parancsot az elöljáró parancsnokságtól, én a laktanyán belül maradok. El is rendeltem az összetartást, a tiszteket berendeltem, a személyi állománynak elrendeltem, hogy a laktanyából senki se ki, se be, fegyvert senkinek ki nem adunk, várunk. Én magam a helyettesemmel együtt este kimentem a városba megnézni a felvonulást, és akkor megdöbbenve láttam, hogy a felvonulás élén Komócsin és a pártbizottság tagjai vonulnak. Hát aztán már évek múlva, utólag bántam, csak ki kellett volna vezényelni az alakulatomat, és legalább az élen mászkálókat szétlőni, de ez csak hülyéskedés, így utólag. Mert ténylegesen nem vagyok ilyen beállítottságú, felelőtlenségnek tartok minden tömegre nyitott tüzet. Mert a golyó az nem lát, nem hall, nem érez.

25-én mondták, hogy délután forradalmibizottmány-választás lesz a városházán. Én is elmentem oda az alakulatom egy-két tisztjével. Elkezdődött a forradalmibizottmány-választás. Csak egy volt a baj, hogy az egyetemisták képviselői és a pártbizottság tagjai együtt vonultak be. A munkásküldöttek már ott ültek, s amikor meglátták a pártbizottsági tagokat, óriási tumultus, üvöltözés: "ki velük, el innét, elegünk volt belőlük" stb., -stb. Majdnem kudarcba fulladt a dolog. Elég az hozzá, hogy a pártbizottság tagjai felálltak és elhúzták a csíkot. Akkor, azt hiszem, Székelyhidi nyugalomra intette az embereket, és felszólított arra, hogy válasszuk meg a forradalmi bizottmányt. Javaslatot tett arra, hogy a forradalmi bizottmány felépítése az elnökség, titkárság és különböző szekciók legyenek. Elkezdődött a szavazás, közfelkiáltással fogadtak el, illetve választottak meg embereket. A különböző gyárak az egyes szekciókba, elnökségbe, ide-oda delegáltak embereket. Ez késő estig tartott. Utána összeültek a forradalmi bizottmány különböző szekciói, és az egyes szekciók maguk közül választottak megfelelő vezetőt. Engem a karhatalmi szekció vezetőjévé választottak. Hát gondolom, azért, mert katona voltam meg fiatal voltam, és a hadseregben akkor még bíztak.

Hát aztán elkezdtük a tevékenységünket. Eleinte részt vettem a forradalmi bizottmány elnökségének az ülésein, de aztán pár nap múlva elkezdődtek a személyeskedő viták, egy-egy tagot felmentettek, mást kineveztek, akkor akit felmentettek, később visszahívták. Szóval folyt a hatalmi harc. Ezek miatt a purparlék miatt én nemigen vettem részt az üléseken, csak ha muszáj volt. Meg az igazság az, hogy annyira tele lettem váratlanul feladatokkal, egész köznapi feladatokkal, hogy nem is volt időm. A köznapi feladatok alatt mit értek? Hát először is középületekhez őrséget állítottunk. Ezek között volt például a szovjet tiszti lakóépület is, mert nem szerettem volna, ha szovjet családtagokat felkoncol a tömeg. Ezt se szerettem volna. Akkor utána jött az, hogy süssenek kenyeret, ne süssenek; van tej, nincs tej; ki hordja ki, ki viszi ki. Többek között ezért is vádoltak szolgálati hatalommal való visszaéléssel, mert az alakulatom gépkocsijait kivezényeltem. A kiskatonák hordták a kenyeret, hordták a tejet.

Aztán a környező falvakból jöttek a küldöttségek. Egész Hajdú-Bihar megyéből, a környező falvakból, mindenki hozta a maga 12, 16, 18 pontosát, és nem nagy eltérés volt a követelések között. Nemzeti önállóság, függetlenség, szovjet csapatok kivonulása, régi pártvezetők leváltása - ilyenek. Esetenként téeszfeloszlatás, de ez nem volt jellemző. Aki azt mondta, hogy osszák fel a téeszeket, annak azt válaszoltam: "Hát osszák fel maguk! Ott vannak. Hát arra vannak." Én nem lepődtem meg azon, ha a téeszt fel akarták oszlatni, én nem lepődtem meg azon, hogy több párt akar alakulni. Úgy éreztem, hogy a demokrácia valahol itt kezdődik, hogy az embereknek vannak szándékaik, hát csinálják meg. Aztán nagyon sok dolgot adott az, hogy egyes falvakban részeg legények megrohanták a tanácsházát. Meg jöttek be a panaszok, hogy lövöldöznek vadászpuskákkal itt-ott-amott. Oda mindig kiküldtem öt-hat embert egy kijelölt parancsnokkal, és azt az általános parancsot adtam nekik, hogy mindenkitől szedjék el a fegyvert, és akadályozzák meg, hogy bárkit is bántsanak. Van idő bőven, lezajlik a forradalom, akit felelősségre kell vonni, azt majd törvényesen felelősségre vonják. Szóval akadályozzanak meg minden önkényeskedést. Én úgy érzem, mivel Debrecenben és környékén nem nagyon volt se haláleset, se súlyosabb atrocitás, jól ellátták a feladatukat.

Hát aztán állandó ütközési pont volt a karhatalmi ezred léte. A karhatalmi ezred felszámolását is több beszámolóban olvastam és több ember tevékeny részvételével hallottam. Én az eseményekre úgy emlékszem - ez már október 28-29-e körül volt -, hogy a karhatalmi ezred törzsfőnöke telefonált, hogy a parancsnokuk hőbörög, és körülvetette a parancsnok-épületet saját fegyvereseikkel, mert ott is akartak egy forradalmi bizottmányt alakítani, és félt, hogy fegyveres összetűzésre kerül sor. Erre Csorba alezredes, én meg még egy-két civil kimentünk a laktanyába. Ott részben Csorba, részben én tartottunk egy olyan békítéses dumát, hogy nekik is csatlakozniuk kell, és mi tudjuk, hogy nem bűnös az egész karhatalmi ezred, de van közöttük egy-két exponált személy. Javasoljuk a tiszti gyűlésnek, hogy nevezzék meg ezeket, és a többieknek szabad elvonulást biztosítunk. Erre nyolc vagy kilenc embert meg is neveztek. Ezt a nyolc-kilenc embert felültettük a kocsira, a fegyvereiket elvettük, és átvittük őket a mi parancsnoki épületünkbe. Irodában helyeztük el őket, ott volt a telefon, minden. Tudomásom szerint egy ujjal sem nyúltak senkihez. Azzal indokoltuk - én hittem is, hogy ez az igazság -, hogy jobb, ha ők őrizetben vannak, jobb nekik, ha nem találkoznak sem a tömegekkel, sem saját katonáikkal, és majd meglátjuk, mi lesz, majd a forradalmi bizottmány intézkedik. No, hát ez volt az a nagy letartóztatás! Ezt követően Korcsinszki Imrével - ő nem volt választott tag, de első számú helyettesemként ő dolgozott ott legtöbbet utánam - ott maradtunk és összehívtunk egy ezredgyűlést. Én tudtam, hogy fegyveres erőben jóval erősebb volt ez a karhatalmi ezred, mint akár a lövészezred vagy az én alakulatom. 1600-1800 fő géppuskákkal, aknavetőkkel, géppisztolyokkal - jól felfegyverzett alakulat. Nekik kellett a közrendet fenntartani, és adott esetben őket vethették be az ország belterületén. A mi alakulatunk kiképzőezred volt, ahol voltak a komáknak puskáik, de egyéb fegyver csak úgy bemutatóra, okítási célokra volt. A lövészezred, az pedig szintén egy kiképzési keret volt, nem teljesen feltöltött. Tehát sem tűzerőben, sem létszámban nem voltunk mi erősebbek, mint az ÁVH-sok. Azt a taktikát választottam - mivel az ÁVH-sok zöme sorozott volt -, hogy összehívtam őket az udvaron. Felsorakoztak. Én egy asztalra állva azt kérdeztem tőlük, hogy ki akar leszerelni és hazamenni. Mondanom sem kell, hogy nagy sikere volt a kiskatonák körében ennek a kérdésnek, mindenki feltette a kezét. S akkor közöltem velük, hogy ők megszűntek katonának lenni, mindenki adja le a fegyverét, és utána sorakozzanak fel területi egységenként, nagyjából megyénként, vegyék le a parolit, a kék parolit, és a sapkát se használják. Odarendeltem megint az alakulatunktól egy csomó gépkocsit, és elvitettem gépkocsival egy-egy központba az arról a környékről behívott embereket. Mondtam nekik, hogy húzzák meg magukat otthon, mert elég ÁVH-ellenes a hangulat. A megmaradt tiszteknek pedig kifizettettem háromhavi illetményüket. Közöltem velük, hogy tartózkodjanak otthon, egyelőre felfüggesztett rendelkezési állományban vannak. Ha vége van ezeknek a zűrzavaros időknek, kivizsgálás lesz, megállapítjuk, hogy kinek miben volt szerepe, és attól függően alakul a sorsuk. Hát szóval így történt az ÁVH-s ezred leszerelése, különösebb erőszak alkalmazása nélkül.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 382. számú interjú, készült 1991-ben.)

Garab Imre (1930), katonatiszt. 1955-től a debreceni légvédelmi tanezred törzsfőnöke. 1956-ban a Debreceni Forradalmi Bizottmány karhatalmi szekciójának vezetője. 1957-ben első fokon életfogytiglani, 1958-ban másodfokon négy év börtönbüntetésre ítélték. 1959-es szabadulása után munkás, majd műszakiágazat-vezető. 1990-től nyugdíjas.