Ebinger Endre: Sortűz Mosonmagyaróváron

Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél 9 körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek. A pedellusnő mondta, hogy a diákok felsorakoztak az udvaron, és kivonultak a hátsó kapun. Öntevékenyen tették, de én azt hiszem, hogy ez a városi tevékenységnek lehetett az eredménye. Mosonmagyaróvár gyárváros, ott van a Mofém-gyár, a Timföldgyár, a Mezőgazdasági Gépgyár, a Fogkefegyár, a Selyemkikészítő gyár, és mivel a szülők többnyire ezek közül valamelyik gyárban dolgoztak akár műszaki emberként, akár gyári munkásként, a gyerekek valószínűleg értesültek arról, hogy a városban valami készülőben van, csak mi nem tudtuk, akik végeredményben egy zárt tanári szobában töltöttük el ezeket a napokat is. Akkor mi tisztáztuk, hogy a diákok a Gazdasági Akadémia felé mentek, és mi is utánuk mentünk. A diákok csatlakoztak a gazdászokhoz. Ott már munkások is voltak. Akkor egy kerülővel rátértünk a Lenin útra. Mi nem tudtuk, hogy mi a program, semmit nem tudtunk, de éreztük, hogy ez a budapesti forradalom melletti szimpátiatüntetés-félének indul.

Csendesen vonult a tömeg. Éppen ez az érdekes, hogy jelszavak, kiabálás, hangoskodás nem volt, éneklés volt, Kossuth-nóták, meg ehhez hasonlók. Elég hamar beértünk a városközpontba. Hogy milyen jellegű is ez a felvonulás, az ott derült ki, amikor egy gazdászfiú elszavalta a Talpra magyart, és felolvasták az egyetemisták, illetve a főiskolások által összeállított 12 pontot. Ez az ottaniak 12 pontja volt, de azt hiszem, hogy nagy részben fedhette a budapesti 12 pontot. Ez a Szentháromság-szobor közelében volt. A munkások közül valaki elkiáltotta magát, hogy a vörös csillagokat szedjék már le a tanácsházáról. Ha jól emlékszem, az első csillag, az a városi tanácsnak a tetejéről hullott le. Amikor leesett a bádogcsillag és hatalmas zörgéssel elérte az úttestet, óriási üdvrivalgás volt. Ez volt az össz hangoskodás, más nem. Aztán a pártház tetejéről is rövid úton vagy ledobták, vagy leakasztották a csillagot. Tehát itt végeredményben két csillaghullás történt. A gazdászok, a gimnazisták és az ott lévő munkások vonultunk tovább a Lenin úton. Itt körülbelül öt-hatszázan voltunk. De a Lenin úton vonulva amikor elérkeztünk a posta előtti térre, amelyik, azt hiszem, a Városkapu tér, amelyik a posta, a temető és a járásbíróság által határolt tér, ott további ezerötszáz-kétezer ember volt már. Tehát mi a térre a Lenin útról be sem tudtunk jutni a nagy tömeg miatt. Nyilván a gyári munkások már ott gyülekeztek. Összesen lehettünk vagy háromezren. Tizenhétezer lakosú volt akkor a város, úgyhogy a háromezer nagy számnak számított. Itt az összetorlódás után egy jó negyedórát vártunk, de nem tudtuk, hogy mire várunk. Közben énekeltek a diákok. A járásbíróság mögötti börtönépület utcája előtt várakoztunk. Itt zajlott le az első olyan atrocitásnak nevezhető valami, amit mi teljesen nem értettünk, de nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy miről is van szó. Először is a börtönből az akkori politikai foglyoknak a kiengedését követelte a tömeg. Ez bizonyos fokig érthető volt. Két fegyőr kivezetett egy személyt az ajtóig, de látszott, hogy vezetik, tehát őrizet alatt hozták ki. Akkor három-négy munkás odament, és talán mindegyik egy vagy két pofont lekent ennek az illetőnek. Az orra vére eleredt. Utána visszavitték a börtönbe. Ez ott meglepetésszerűen ért bennünket, mert végső fokon arról volt szó, hogy itt politikai foglyokat engednek szabadon, és ott mégis megvertek egy embert. Úgyhogy ott mindjárt én is és a többiek is sorra érdeklődtünk, hogy ki volt ez, mit csinált, miért verték meg. Kiderült, hogy a Mofém egyik gyárának volt a főrendésze, aki egy-két hónappal előbb követett el valami erőszakos bűncselekményt szolgálati fegyverrel, és a gyári munkások nyilván őt akarták megverni, ilyen megtorlásjelleggel.

Én konkrétan nem láttam, hogy jöttek volna ott ki más foglyok, de úgy tudom, hogy a politikai foglyokat végül is egy-két óra múlva kiengedték. Az ottani ácsorgásunk fél óráig tartott, mikor egy férfi kiemelkedett a tömegből, valószínűleg felemelték, és intézkedett, hogy a gimnazisták menjenek a ’48-as emlékműhöz megemlékezni, és a többiek pedig menjenek tovább a Timföldgyárhoz. Mert a timföldgyáriakat nem engedte ki az igazgató, mivel ott kohók vannak, és ha a kohókba bedermed a fém, akkor az komoly gazdasági problémát okoz. Itt az, hogy az államvédelmi laktanyához mennek-e vagy nem, konkrétan még nem merült fel. Viszont maga az a tény, hogy eddig a tüntetésbe az Államvédelmi Hatóság nem avatkozott be, míg Győrben már 25-én beavatkoztak, ez félig-meddig szimpátiajellegű megnyilvánulás volt, azt kell mondanom, hogy az ÁVÓ mellett. Mi viszont erről, hogy ők hova mennek és miért mennek, mi tudomást nem szereztünk addig, amíg nem hallottuk tulajdonképpen a lövéseket. Mi a Lenin úton mentünk tovább, a kórház majd a rendőrség előtt vezetett az út. Arra konkrétan emlékszem, hogy a rendőrség előtt már vöröscsillag-mentes sapkában álltak a rendőrök, egy vagy két rendőr, tehát bennünk még gondolatilag se merült föl, hogy azt bárki is valaha ellenezné, amit mi ott csinálunk. Később kiderült, hogy a rendőrség már át is állt.

Végigvonultunk egészen a múzeum előttig, az egész közel van a rendőrséghez. Ott a gimnazisták összetorlódtak, és az egyik gimnazista fiú elszavalta a Talpra magyart. Én úgy emlékszem, hogy elénekeltük a Himnuszt is és a Szózatot is, de az egyiket biztos. Utána - ez két-három perces megálló volt csak - mentünk tovább, le Mosonba. Ekkor még a két város nem épült össze, egy eléggé beépítetlen terület választotta el, de az út végigvezetett egészen a város kijáratáig. Körülbelül ennek az útszakasznak a felénél lehettünk, amikor a gyártelep felől fegyverropogás hallatszott.

Nem is értettem nagyon, hogy mi ez. Nem tudtam, hogy ott ávós laktanya van. A diákok jöttek rá, hogy arrafelé van az ÁVÓ. És miután a fegyverropogások között volt szünet, majd tovább folytatódott, illetve mert öt-hat robbanásszerű detonáció is hallatszott, tehát az épületektől egy kicsit visszhangzott is a dolog, azt kiabálták, hogy biztos, hogy az ÁVÓ belelőtt a tömegbe. De ez még akkor egyáltalán nem volt biztos. A diákok közül páran elkezdtek szaladni abba az irányba, de a többieket visszavezényeltük, hogy menjünk le tovább, Mosonba. Akkor lementünk a ’19-es emlékműhöz. Itt hasonlóan, mint a ’48-as emlékműnél, szavalat történt, Himnusz-éneklés. Szinte kapkodva összecsaptuk ezt az egész ünneplést, és szétszóródva, csoportokba verődve jöttünk visszafelé.

Visszafelé jövet - ez egy jó egy-másfél kilométer - szintén el kellett menni a kórház előtt. Mikor odaértünk már jöttek a véres sebesültek a kórházhoz. Tőlük értesültünk arról, hogy az ÁVH belelőtt a tömegbe. Mi a diákokat nem hagytuk szétszóródni. Visszamentünk a gimnáziumba, és közöltük velük, hogy mindenki menjen haza, és lehetőleg szülői felügyelet nélkül ne hagyják el a lakásokat. Miután a diákok elmentek, egyik általános iskolai tanár ismerősömmel, barátommal visszamentünk a kórházhoz. Még akkor tehergépkocsin sebesülteket nem hoztak, de már egyre több támogatott sebesültet láttam, és eléggé felzaklatott állapotban ötven-száz fős tömeg várakozott, részben az onnan jövő sebesültekre, részben pedig a hírekre. Ott egyértelműen elhangzott, hogy éljenezték az ÁVH-t, és kijött egy vagy két ávós a munkásokat üdvözölni, ölelkezés meg barátkozás zajlott le, aztán visszahúzódtak, közelebb csalogatták egy kicsit a térről az embereket, majd mindenféle felszólítás vagy egyéb nélkül tüzet nyitottak a tömegre. A hasra vágódott emberek közé meg dobálták a kézigránátot.

A bejárat melletti rejtett géppuskafészekből egy vagy két géppuska tüzelt, a kézigránátokat pedig az épület mellől dobták. Akik odamentek és mint a heringek, összeverődtek, nem látták a rejtett géppuskafészket.

Kiderült, hogy a timföldgyáriak nagy része már csatlakozott a tömeghez. Tehát lehetséges, hogy az elindulásnál a Timföldgyárhoz indult a tömeg, de utána változtattak a programon, mert a timföldgyáriak nagy része már időközben ide beért, csak legfeljebb a szervezők nem tudták, és voltaképpen az ÁVH-s laktanyához mentek. De semmiféle ellenséges szándék vagy fegyver, vagy duhajkodás, vagy bármi ebben a tömegben, amíg mi elváltunk, nem látszott.

A vért nem szeretem nézni, úgyhogy nem nagyon éreztem jól magam. Így visszamentem a tanáriba. A tanáriba jött be az egyik kolléga, a tornatanár, a Kovács Imre bácsi, és ő már olyan információt hozott, hogy nagyon sok a halott. Tehát déli 12-1 órára már nyilvánvaló volt, hogy itt elég sok halottja van a városnak, és nagyon sok a sebesült. Én valószínűleg utána megebédeltem, és kimentem az utcára. Az utcán csoportokba verődve ácsorogtak az emberek elég letargikus állapotban. Semmiféle hangoskodás vagy hasonló megnyilvánulás nem volt, szinte suttogva beszéltek az emberek. Úgyhogy én elmentem a posta elé, ott várakoztunk, beszélgettünk, mert a városi központ felé jövő hírek ide érkeztek be először.

Szóval nem volt az ember teljesen nyugodt azt illetően sem, hogy itt még lesz-e további lövöldözés, és azt illetően sem, hogy hogy fog ez az egész kérdés megoldódni. Ott beszélték az emberek, hogy Győrből jön egy fegyveres segítség, és az majd lefegyverezi az ÁVH-t. Mert az egyértelműen látszott, hogy a város nem tud így együtt élni egy bizonytalan laktanyai állapottal, mert sosem tudja az ember, hogy mikor kezdenek el megint lövöldözni.

Úgy 2 óra tájban a térre bejött egy Pobeda gépkocsi, és onnan információszerzés után ugyanazon az útvonalon ment tovább, amelyre délelőtt a fő tömeg vonult, és mögötte nem volt semmi. Úgyhogy akkor mondták, hogy lehet, hogy a győri segítség már előbb elkanyarodott. Én mentem a kórház elé, és a kórház előtt kanyarodott épp öt-hat tehergépkocsi, rajtuk túlnyomórészt civilek. ...

Úgy 3-4 óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát. Tehát nem is volt itt tulajdonképpen szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri különítmény vezetője, Földes Gábor, megoldotta a kérdést úgy, hogy bement a laktanyába és felszólította az ÁVH-t, hogy adja meg magát, és az udvar közepére hordják össze a fegyvereket. És az ÁVH megadta magát.

A kiskatonák valamennyien elhagyták a laktanyát, a tisztek közül akiket felismertek vagy elkaptak, azok nyilván nem tudták elhagyni a laktanyát. A fegyverekkel valószínűleg a műszaki laktanya rendelkezett, és a később megalakult nemzetőrség birtokába került.

Visszamentem a gimnáziumba, és a tanári szobában beszélgettünk. Az ablakunk alatt - mert közvetlenül ráláttunk a városházára - gyűlt a tömeg, száz-kétszáz ember, vagy még több is. Ott már bizonyos mértékig hangoskodás volt. Lementünk és kérdeztük az embereket, hogy mire várnak. Azok mondták, hogy ide fogják behozni az államvédelem parancsnokát, aki felelős a vérengzésért. Öt óra lehetett, már besötétedett. Akkor egy gépkocsi beállt a városháza elé, mi hátulról csak azt láttuk, hogy rohan oda a tömeg, és az látszott, hogy a tömeg mozog a városháza bejárata felé. Ott mondták, hogy behoztak egy ávóst. Amikor a tömeg elvonult a bejáratig, utána visszavonult, és mindenki nézett fel a második emeletre. Ott volt egy erkély, és onnan várták, hogy valaki informálja a tömeget. Ekkor ötszáz fő már biztos volt a városháza előtt. Tulajdonképpen elhangzottak ekkor már olyan jellegű megjegyzések, hogy "le az ÁVH-val, gyilkosok", meg ehhez hasonló kiabálások. Szóval kezdődött a hangulat egy kicsit forrósodni.

Az első egyértelmű információt mi az erkélyről egy markáns arcvonású, negyven-negyvenöt éves férfitől kaptuk, aki - erre teljesen tisztán és egyértelműen emlékszem - bemutatkozott, hogy ő Tihanyi Árpád, győri tanárember. Azért jöttek Győrből, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Egy olyan egyperces kis politikai programbeszédet mondott, hogy a bűnös Rákosi-rendszer hibáit ki kell küszöbölni, és ki kell vizsgálni, hogy ki a felelős a mosonmagyaróvári sortűzért. És közölte, hogy Dudás százados, a parancsnok megszökött, ezért a helyettesét hozták be, és tőle igyekeznek megtudni, hogy ki a felelős. Az elhangzott, hogy a felelősöket a törvényes bíróság fogja elítélni. A tömegnek ez nem tetszett. Ordítottak, hogy nehogy megszöktessétek, meg ehhez hasonló dolgokat. Akkor Tihanyi mentségül híva azt mondta, hogy "itt látom önök között Ládi Károly gimnáziumi igazgatót". Ott állt mellettem Ládi, eléggé meg is lepődött. Őt ismerte, mert győri volt, és az igazgatónk is győri volt. "Tőle megkérdezhetik, hogy ki vagyok." És tulajdonképpen ezzel a tömeg megbékélt, hogy jó kezekben van az ügy, nyilván nem próbálják elpalástolni, és a kivizsgálást megfelelő módon le fogják bonyolítani. De a tömeg nem tágított. Többször felszólították az erkélyről a tömeget, hogy menjenek haza, mert nincs is itt semmi értelme várakozni, de a tömeg nem tágított. Úgy 8 óra tájékán jött egy tehergépkocsi, de nem tudott elmenni a bejáratig, tíz-tizenkét méterrel előbb leállt. Ugyanúgy, mint előzőleg, a tömeg hullámzásából lehetett látni, hogy idehoztak valakit, bevitték a városházára, majd visszajött a tömeg, újból várakozott, hogy ki ez, valamit csak mondanak onnan föntről. Akkor már nem nagyon hallgatott a tömeg a szónokra.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 199. számú interjú, készült 1989-ben.)

Ebinger Endre (1932), matematika-fizika szakos tanár. 1956-ban a mosonmagyaróvári nemzeti tanács tagja, a tanárok képviselője. 1957 márciusában letartóztatták, Kistarcsára internálták, majd 1957 augusztusában hat év börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult. Ezt követően segédmunkásként dolgozott. 1963-ban vegyipari szakmunkás a Budapesti Vegyiműveknél, majd fizikus az Anódgyárban. 1970-től 1992-es nyugdíjazásáig a Villamosipari Kutatóintézet fizikusa.