Abod László: A forradalom napjairól és a megtorlásról

A gyárban a párttitkáromtól tudtam meg, hogy aznapra felvonulást terveznek. Mondtam neki, hogy menjünk el, de ő, aki hallgatta a rádiót és kapta a híreket a kerületi pártbizottságtól, nem jött, mondván, attól fél, hogy rossz vége lesz. Közben folyt a huzavona: engedélyezzék, ne engedélyezzék a felvonulást, a végén maga a belügyminiszter-helyettes közölte a Műszaki Egyetemen, hogy engedélyezik. Nekem másnapra egy nagy jelentést kellett készítenem, rengeteget kellett számolnom, még délután sem voltam kész a munkámmal, ezért fogtam a kis tekerős számológépemet, beraktam a táskába, és elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Déry meg Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat. Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót. A vége felé már felhangzott a "Ruszkik haza!", majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez.

A Margit hídon már egyre keményebben skandálták: "Ruszkik haza!" és "Nagy Imrét a kormányba!". A Parlament előtt, a Lenin Intézet transzparense alatt álltam. Na, mondom, ez jó hely, ők is itt vannak. És akkor zajlottak le azok az események, amelyek már közismertek, amit én is meg tudok erősíteni. Először felgyújtották a lámpákat, s akkor elkezdték kiabálni, hogy oltsák el a vörös csillagot a Parlament tetején. Leoltották. Majd Nagy Imrét követelték, aki nagy sokára megjelent, de senki sem látta, majd valaki kiállt az egyik erkélyre, és megvilágította egy lámpával. Nagy Imre akkor mondta el azt a beszédét, ami úgy kezdődött, hogy "Elvtársak!". Erre fölmorajlott a tömeg: "Nincs elvtárs, nincs elvtárs!" A Lenin Intézet velem együtt hallgatott. Én ugyan nem voltam "elvtárs", de nem tetszett, hogy azzal, akibe az ország a reménységét vetette, olyan ellenségesek voltak. Ő megszokta ezt a megszólítást. Később a barátaimtól tudtam meg, hogy az utolsó pillanatig nem helyeselte a felvonulást, valósággal kényszerítették arra, hogy eljöjjön erre a végzetes útjára, mert ez már csak az volt. Miután elmondta a beszédét, amibe hellyel-közzel közbefüttyögtek, kérte az embereket, hogy nyugodtan menjenek haza, bízzanak benne, mert eddig is vállalta, amit tett, és ezután is vállalni fogja, az ’53-as programot akarja folytatni. Ezzel teljesen egyetértettem. Lassan oszlani kezdett a tömeg, de közben oldalról, a Szabadság tér felől behajtott egy teherautó, a platójáról leugráltak az emberek, és ordítozni kezdtek, hogy menjünk a Rádióhoz.

Ekkor már sötét volt. Azért kellett a Rádióhoz menni, hogy beolvassák az egyetemisták 16 pontját. Én hazamentem, még buszra is fel tudtam szállni. Otthon azzal fogadott a feleségem, hogy a Rádiónál lőnek. Én nem hittem el, de kimentünk a balkonra - a Vak Bottyán utcában laktunk -, és hallottam, hogy valóban ropognak a fegyverek. A feleségem elmondta, hogy amíg én a Bem- szobornál és a Kossuth téren voltam, ő kint volt a Dózsa György úton, látta Sztálin szobrának ledöntését, és hallgatta a rádiót. Szerinte az igazi dühöt, az igazi haragot a Gerő-beszéd váltotta ki, Gerő nekiment a népnek, lefasisztázta és gyilkosnak nevezte őket. Hát akkor megmozdult minden, és onnan is elindultak a Rádióhoz. Ő gyorsan hazajött. Bizony nagyon szorongva vártuk a reggelt. [...]

December 1-jén határoztuk el Obersovszky, Gáli és Eörsi Pista kezdeményezésére, hogy december 4-én, tehát november 4-e egyhónapos fordulóján csendes nőtüntetést szervezünk, és megpróbáljuk rávenni a munkástanácsokat, hogy támogassák. A következő KMT-ülésen ezt Sebestyénnel együtt elő is terjesztettük, de a vezetők tartottak az esetleges provokációtól, ezért nem merték vállalni a felelősséget. Ennek ellenére december 4-én megvolt a nőtüntetés. A felhívásban az szerepelt, hogy csak nők egy szál virággal menjenek ki a Hősök terére, a virágot tegyék le az Ismeretlen katona emlékművénél, és csendben távozzanak. Ez így is történt. A tüntetés után az emlékmű tele volt virággal, még egy nemzetiszínű zászlót is beletűztek, a virágtömeg megtartotta a zászlót. A titkárnőmmel sokszorosíttattam a felhívást, és a gyárból hivatalosan elengedtem néhány nőt a tüntetésre, mert akkor már igazgató voltam. Később aztán az egyik elég meredek vádpont volt ellenem a december 4-ei tüntetés megszervezésében való részvétel. [...]

December 9-én a kormány föloszlatta a KMT-t, de az üzemi munkástanácsokat még engedte működni. Én a december 9-i ülésről több okból hiányoztam. Egyrészt a december 4-i nőtüntetés után sorra tartóztatták le Obersovszkyt, Gálit, aminek hírét vettem, ezért eltűntem a közéletből, ha úgy tetszik, illegalitásba vonultam. Nem is voltam odahaza, barátoknál húzódtam meg. December 8-án még ott voltam a gyűlésen, ami késő estig tartott, és az a furcsa eset fordult elő, hogy a kijárási tilalom miatt a karhatalmi ezred tagjai kísértek egy barátom lakására. A december 9-i gyűlésen viszont nagyon sok résztvevőt letartóztattak. Én ettől kezdve gyakorlatilag kivonultam a politikából.

Engem is kerestek a lakásomon mint a nőtüntetés egyik szervezőjét, de nem találtak meg, ám számíthattam arra, hogy bármelyik pillanatban letartóztatnak. Sajátságos légkör alakult ki, mert ugyanakkor én, mint a gyár igazgatója, december 4-e után rendesen dolgoztam. Mindennap bementem, tettük, amit kellett. Oda nem mertek bejönni letartóztatni! Mondanom sem kell, hogy nem a főkapun jártam be dolgozni - ne tegyem ki magamat annak, hogy esetleg pont a bejáratnál fognak letartóztatni -, hanem a megfelelő kerülőutakon jutottam be, s ebben nagyon sokan, nagyon önzetlenül segítettek.

1957. március 1-jéig voltam a vállalat igazgatója. Gyakran tárgyaltam a minisztériumban is, oda sem jöttek utánam - hogy ennek mi lehetett az oka? -, nyilván nem voltam azért én olyan nagyon nagy pont ebben az egészben, hogy érdemes lett volna nagy erőket rám állítani. A kezdet kezdetén még a feleségemet is figyelték, de aztán abbahagyták. Csak mint érdekességet mondom el, hogy 1956 végén a karácsonyt a családommal Baranyában töltöttem egy kedves barátunknál. Akkor már egy ideje csak telefonon beszéltem a feleségemmel, a vonaton találkoztunk, és utaztunk a jugoszláv határ mellé. Gyönyörű hó volt, és olyan volt a helyzet, ha akartam volna, szánkón cigányzenekarral nyugodtan átmehettem volna a határon, közben lövöldözhettünk volna fácánokra meg egyebekre, de nem mentem. Nem mentem el, mert úgy éreztem, hogy ezt az országot nem hagyhatom el, pedig tudtam, hogy már keresnek, és azt is tudtam, hogy le fognak tartóztatni.

Volt még egy említésre méltó, nemes és szép vonása az egész harcnak. Amikor Magyarországon gyakorlatilag minden elcsendesedett, és részben még működtek a munkástanácsok, majd amikor már nem működtek, akkor is, fölmerült, hogy a letartóztatottak családtagjait segélyezni kell. Sokágú segélyakció indult meg. A munkástanácsok pénzt gyűjtöttek az üzemekben, és ezzel támogatták a letartóztatottak hozzátartozóit. A másik szárny a letartóztatott értelmiségiek, mindenekelőtt fiatal írók támogatására alakult. Ennek a segélymozgalomnak Bibó István volt a fő alakja, szervezője és irányítója, jobbkeze pedig Göncz Árpád, és részt vettem benne én is. A részvételem abból állt, hogy ismertem sok fiatal írót, összeköttetésben is voltam velük, és kinyomoztam, hogy kik azok, akiknek a családja a legjobban rászorul a segélyre. Így került sor például Varga Dombiék családjának megtámogatására és egy csomó másra. Győri Istvánéra emlékszem még, aki nagyon sokat mozgott a mi körünkben, és elég szegény volt a családja. Az akcióban részt vett még egy régi barátom is, akin keresztül eljutottunk a Baumgarten-alaphoz, ahová Németh László helyezett letétbe elég jelentős összeget az "arra rászorulók megsegélyezéséért" címen. Ennek az összegnek a szétosztásával a barátomat és engem bíztak meg, nekünk kellett elkészíteni a listát, hogy kiknek és milyen összeget adunk, és azt Basch Lóránttal, a Baumgarten-alap kurátorával kellett megbeszélnünk. Elvittük a listát, ő minden egyes íróról megkérdezte, hogy milyen körülmények közt él. Basch a maga precíz, ügyvédi modorában elismervényt kért a pénzről, még bennünket is precízen elszámoltatott. Ebben az erkölcsi tisztaság volt a döntő szempont, Bibó István nem is adta volna a nevét máshoz. Ez aztán az ő ügyében is elég terhelő pont volt.

Ez a segélyakció még a letartóztatásom előtt egy héttel is működött, tehát 1957. április 26-ig tartott. Baschon keresztül húszezer forintot kaptunk röplapok készítésére. Fotóeljárással készültek a röplapok. Én is vásároltam egy csomó fotópapírt, de a készítésre már nem jutott időm. Szerencsére jól eldugtam, nem találták meg a letartóztatásomkor.

Március 1-jén a minisztérium fölmentett az igazgatói beosztásból - ez meg is jelent a Magyar Közlönyben. Visszamehettem a régi munkakörömbe, üzemgazdasági osztályvezetőnek. Ott dolgoztam egészen 1957. április 26-ig, és 26-áról 27-ére virradó éjjel otthon letartóztattak. Éjjel két óra körül jöttek értem, két géppisztolyos ember, egy civil ruhás detektív, és hoztak magukkal egy hatósági tanút is. Mindent átnéztek, és az összes munkástanáccsal kapcsolatos iratomat elvitték. Letartóztatásom előtt került nyilvánosságra az Obersovszky és Gáli ügyében hozott ítélet. Obersovszkyt 3 évre ítélték, Gáli Jóskát 1 évre. Hát erre én azt mondtam, hogy én sem kaphatok többet. A csalódás később jött, amikor letartóztatásom után megtudtam, hogy mind a kettőjüket halálra ítélték. [...]

Hárman jöttünk ki egyszerre, Fazekas György, Nagy Attila és én. Ragyogóan lehettünk felöltözve, a ruhánk évek óta penészedett a ruhatárban, abba kellett beöltözni. Volt vagy 300 forintunk, annyit kaptunk kézhez, vagy négyszázat. Beszálltunk egy taxiba, és azzal mentünk a Keletiig, Nagy Attilának onnan ment a vonata. Mondtam, ha itt már megálltunk, akkor szálljunk ki és nézzük meg, hogy hogy néz ki egy kocsma. Bementünk az utasellátóba, mint az őrültek. Amikor bementünk valahová, mi mindig köszöntünk: "Jó napot kívánok", ahogy megszoktuk, kórusban. Ránk néztek. Mi csak néztük a színes üvegeket, és kérdeztük a csaplárost, hogy ez micsoda, az micsoda. Nézett ránk, szegények, ezek teljesen hülyék. Hát nem tudtuk, milyen italok azok. Némi alkoholt fogyasztottunk, aztán hazamentünk. Az az érdekesség, hogy Fazekas Gyurinak alkalma volt - mert ő előttem jött ki a szabadító részlegbe -, hogy hazatelefonáljon. A testvérének, Zsuzsának telefonált, Zsuzsa pedig azonnal hívta a nejemet, hogy képzeld, ma délben jön a Gyuri haza. Hát a feleségem zokogott, elsírta magát, hogy mi van velem, mert Gyuri még nem tudott az én szabadulásomról. A legnagyobb kétségek közt zokogott a nejem, amikor hazaértem. A szokásos apró csöngetésemmel jeleztem, hogy én vagyok, a feleségem majd megtébolyult, ahogy megjelentem. Vittem egy óriási virágcsokrétát, a másik kezemben a hegedű, meg egy kis motyó. Hazaérkeztem, óriási öröm, húsvétra készülődött az egész család. Rögtön telefon a barátoknak. Eörsi Pista már délután ott is volt nálunk, óriási konyakozást csaptunk.

A következő nap elmentem a rendőrségre jelentkezni. A feleségem megmutatta az új parkot a Feneketlen-tó körül, ez rendkívül kellemes látvány volt. Új volt az utcák világítása is, nem volt hozzászokva a szemünk. Az életszínvonal is megugrott ahhoz képest, amit mi otthagytunk '57-ben. Fazekas Gyuri barátom a Váci utcában lakott, ott láttam a szép kirakatokat, a külföldi árukat, imponáló volt a boltok árubősége. Az volt az első érzésem, hogy az emberek lényegesen jobban élnek, mint 4-5 évvel azelőtt. Nem sokkal ezután hangzott el az a mutatós szlogen, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. A jólét, és ebben önkritikát kell gyakorolnom, egy kicsit számunkra is elfeledtette, hogy hol voltunk, és hány embert vittek el fölakasztani mellőlünk. Azt hittük, hogy a jobb lét, a viszonylagos liberalizmus a mi tevékenységünknek is köszönhető. Bolond fejjel nem gondoltunk arra, hogy ennek milyen ára lesz később.

(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 193. számú interjú, készült 1988-1989-ben.)

(Megjelent: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)

Abod László (1924) A Református Teológiai Akadémián és a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult, 1953-1956 között a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatója. A negyvenes években tagja a baloldali népi értelmiségi társaságnak. 1946-1947-ben a Magyar Kollégiumi Egyesület főtitkára, 1947-1948-ban a NÉKOSZ alelnöke és a József Attila Népi Kollégium igazgatója. 1948-tól a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa, 1950-ben elbocsátották. Ezt követően könyvelő, üzemgazdasági osztályvezető. A forradalom alatt munkahelyén, az óbudai 2. Számú Épületelemgyárban munkástanácselnök, majd a gyár igazgatója, a KMT tagja. 1958-ban nyolc év börtönbüntetésre ítélték, 1961-ben szabadult. 1985-ös nyugdíjazásáig a Kőbányai Porcelángyárban segédmunkás, fordító, majd középvezető. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága tagjaként 1989-ben részt vett Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének szervezésében.