Tánczos Gábor Budapesten született 1928. április 2-án. Apja Baján volt festékkereskedő, ott járt elemi iskolába és a III. Béla Cisztercita Gimnáziumba. Apja munkaszolgálatban pusztult el, őt édesanyjával Bécsbe deportálták, egy koncentrációs táborhoz csatolt kórházban betegszállítóként élte túl a háborút. 1945-ben visszatért szülővárosába, ahol részt vett a MADISZ megalakításában, majd a bajai népi kollégium megszervezésében, ősszel pdig belépett az MKP-ba. 1946-ban már az MKP bajai ifjúsági titkára, nemsokára megyei titkár. Érettségi után felfigyeltek politikai tehetségére és a fővárosba küldték. A Győrffy István Népi Kollégium egyik legfiatalabb tagja és a kommunista vezetésű Magyar Diákok Nemzeti Szövetségének, a középiskolásokat tömörítő Diákszövetségnek egyik vezetője, majd főtitkárhelyettese. A Pázmány Péter Tudományegyetem filozófia szakára iratkozott be, több ifjúsági szervezet funkcionáriusa. A Rajk-pert követő nagy tisztogatásoknak ő is áldozata lett, eltávolították az apparátusból. Egyetemi diplomáját éppen a Nagy Imre-kormány megalakulásakor szerezte meg. Tanársegédnek nevezték ki az ELTE filozófiai tanszékére. 1955 elején - mintegy rehabilitációként - a Dolgozó Ifjúság Szövetségének vezetői őt szemelték ki a Petőfi Körnek nevezett, fővárosi értelmiségi vitakör vezetőjévé. A kör 1956. június 27-i sajtóvitája volt a legjelentősebb, a közel hétezer résztvevő a hajnali órákig követelte a sajtószabadság helyreállítását. Rákosi bukása után folytatódtak a viták, Tánczos részt vett 1956 őszének politikai életében. Ott van a 23-i tüntetésen, de a forradalom kitörése mégis váratlanul éri. 24-étől Nagy Imrének próbált segítséget nyújtani a pártközpontban, és mivel ettől kezdve már céltalannak vélte a fegyveres harc folytatását, békéltető felhívással fordult a harcolókhoz. Ugyanakkor bírálta Nagy Imre politikájának következetlenségeit. Tánczos részt vett az MÉFB megalakításában, a Petőfi Kör nevében aláírta annak felhívását, majd november 3-án közreműködött a Petőfi Kör újjáalakításában. November 4-én reggel feleségével csatlakozott a budapesti jugoszláv követségen menedékjogot kérő csoporthoz. Innen hurcolták a szovjetek a romániai Snagovba. A követségről kiküldött politikai üzenete a később ellene emelt vád egyik súlyos pontja lett. 1957. március 17-én Snagovban letartóztatták, és 1958. augusztus 18-án - a Nagy Imre-per mellékperében - 15 évi börtönre ítélte Vida Ferenc népbírósgi tanácsa. 1962 tavaszán kegyelemmel szabadult. Néhány évig esti gimnáziumban irodalmat tanított, majd az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa: iskola- és olvasásszociológiai kutatásokban vett részt. Figyelme élete utolsó éveiben a szegények és a cigányok, a határokon túl élő, főleg erdélyi magyarság sorsa felé fordult. 1979 októberében aláírta a csehszlovák Charta ’77 képviselőinek letartóztatása elleni tiltakozást. 1979. december 6-án - barátai előtt is gondosan leplezett - depressziója úrrá lett rajta, a társadalmi és politikai helyzetet kilátástalannak, saját állapotát reménytelennek ítélte és öngyilkosságot követett el.