Zimándi Pius: Október huszonharmadika

Fönt a termünkben azzal fogadnak, hogy itt járt G. László, a főnökünk, észrevette, mit gépel Médi, és letiltotta a pontok legépelését. Később ismét bejött és közölte, hogy az intézeti igazgatóság így határozott: "Aki akar, kimehet a tüntetésre, de nem lesz kollektív kivonulás." - Mondom: "Ez az igazi szabadság." - Derültség. Aztán szerveződünk is már, mert hamar itt a három óra. Megindulunk. B. Pali bácsi, K. Feri és a hölgyek: Médi és a két Mária. Meg én. Megindulunk a 2-es villamoson le a Petőfi-szobor felé, mert állítólag ott kezdődik. Az idő ragyogó, mintha tavasz, sőt nyár lenne, meleg, napsütéses. Az utcán sok ember nyüzsög, többnek gomblyukában, kabátján nemzetiszínű szalag. Feltűnik, hogy sokan mennek a Petőfi-szoborral ellenkező irányba. Mire odaérünk, kiderül az ok: kissé elkéstünk. A Petőfi-szobornál lényegében már befejeződött a gyűlés. Mondják, hogy Sinkovits színész elszavalta a Talpra magyar!-t, és felolvasták az egyetemi pontokat. De még sokan téblábolnak itt a szobor körül, és egyszer csak látom Veres Péter ősz fejét feltűnni a szobor talapzatán. Sietve igyekszünk közelebb, mert nincs hangszóró. Péter bácsi felolvassa az Írószövetség ma déli ülésének határozatát, az ő hét pontjukat. Van már itt pont annyi, amennyit akarsz, az egyiknek 7, a másiknak 15, de akad 32 is. Még az Írószövetség a legszerényebb, az övéké csak 7, igaz, hogy egy-egy legalább tíz mondatból áll. Eléggé mérsékelt, és a merészebb pontok is csak szordínóval szerepelnek benne. A nép főleg ilyesmit tapsol meg: választás, önrendelkezés a parasztnak, szervezeti és személyi változás stb. Aztán kihirdetik, hogy átmegyünk a Bem-szoborhoz. B. Mária lemorzsolódik, fölfedezte Ignotus Pált, és vele kezd beszélgetni. A többi társaink már az állomáson maradtak el. Ketten szállunk fel a villamosra, a Margit híd irányába. Nézegetem a villamos mellett vonuló diákokat. Az ablakokban mindenütt emberek, a hivatalok ablakai is nyitva, ki-kinéznek rajta a bent lévők. Van valami ünnepélyes a hangulatban, a "második március 15-e" hangulata. Egyszer csak F. Mária hangja riaszt fel az ábrándozásomból: egy fiatalember a villamosban visszakérőleg osztogatja az Agrártudományi Egyetem harminc-egynéhány pontját elolvasásra. A diák leszállóban van már, kevés időm marad a röpirat átfutására. Követelik a magyar uránlelőhely magyar tulajdonát, a gazdasági szerződések felülvizsgálatát, az orosz csapatok kivonulását, Nagy Imre miniszterelnökségét stb.

A Margit hídon Budára még villamoson megyünk. A Bem téren már sokkal forróbb hangulat és nagyobb tömeg fogad, mint előbb a Petőfi-szobornál. Itt is éppen Veres Pétert hallgatják. Nyilván autóval került át ilyen hamar. Hangszóró itt sincs, hanem csak egy hangszórós autó. Ennek a tetejére áll, mikrofont tartanak a szája elé. A légkör családias. Veres hangosan kérdi: "Meg van már nyitva a gyűlés?" Nem hallom, mit válaszolnak a körülötte álldogáló fiatalok. Aztán ismét Péter bácsi hangját hallom: "Ti vagytok a rendezők? Vannak rendezők?" Egypár diák közelebb megy Vereshez mint rendező, az igazság azonban az, hogy sehogy sem volt az itteni program megszervezve. Megéljenzik Verest, megéljenzik a Petőfi Kör jelszavait is (Péter bácsi itt is a hét pontot olvasta föl), még ezt is: "Szovjet-magyar barátságot akarunk!" Bár annak a hölgynek is igaza volt, aki hangosan megjegyezte: "Nagyon lanyha volt, de mégis éljen volt." - A zsibongás, a tömeg óriási és egyre nő. Jelszavak röpködnek, énekek hangzanak. Felváltva énekeljük a Himnuszt, Szózatot, a Kossuth-nótát. Hol itt kezdik, hol ott. Egyszerre több helyen is énekelnek, mást és mást. Aztán ütemesen hangzik a kiáltás: "Nemzeti zászlót a laktanyára!" A Bem-szobor háta mögött ugyanis laktanya van. Ablaka tele van katonákkal, sőt a tetőn is kiszedték itt-ott a cserepeket a bakák, és ott dugták ki fejüket, a kéményen is többen állnak. A teret körülölelő többi ház ablakaiban, sőt a háztetőkön is emberek, főleg fiatalok, szinte fürtökben. A tömeg mellett az úttesten teherautók sorakoznak, ezeken jöttek be a munkásifjak a tüntetésre a gyárakból és a külvárosokból. Az autók nemzetiszínű szalaggal, zászlóval díszítve, vörös zászló sehol. Nemzetiszínű annál több. És most már még több, mert a tömeg nagy éljenzése közt a laktanyára kitűzik a zászlót, mégpedig hármat, egyet a tetőn, a cserepeken keresztül. Új tömeg érkezik, egyetemisták, sok magyar zászlóval. A zászlókon a kommunista címer vagy eltakarva, vagy összetűzve, hogy ne lehessen látni, sőt van egy rongyos zászló is: a közepéből kivágták a kommunista címert, a kalászosat a vörös csillaggal. Hirtelen ismét nagy taps és éljenzés: hosszú póznán nagyalakú Kossuth-címert visznek a szoborhoz, ahol magasra emelik. Aztán egyvalaki fölmászik vele a szobor mellé, egy másik valaki a magyar nemzeti zászlót dugja be Bem apó kardja mellé, egy harmadik a lengyel zászlót. A szobor talapzatán állók között fölfedezek egy ősz hajú, körszakállas bácsit, tehát még Táncsicsunk is van. Szervezés abszolúte nincs. A tömeg hangszórót követel, de az sincs. Fölfedezik a színész Bessenyeit, kiáltják: "Halljuk Bessenyeit!" Hosszas tanakodás után Bessenyei az autóról átmegy a Bem-szobor talapzatához, és onnan felolvassa a Szózatot. Csak azért hallom, mert közel állok, egyébként a hangja elvész a nagy zsivajban. Közben állandóan érkeznek újabb és újabb egyetemista csoportok. Többen indítványozzák is: "Várjuk meg a pestieket!" Ha új csoport érkezik - köztük professzoraik is menetelnek - ismét éljenzés és taps, és minden csoport külön énekel. Egy fiatalember olyan magasra megy a szobron, amilyenre csak tud, papírlapot lobogtat a kezében, mert a nép az "Egyetemi pontokat" akarja hallani. A fiatalember átkiált az autóhoz: "A mikrofont adjátok ide! Te!" De nem kapja meg, a zajjal sem tud megbirkózni, meg a közbeszólásokkal és a minduntalan feltörő éljenzésekkel. Abba is hagyja a felolvasást. Az éljenzést időnként a katonák idézik elő. Így egyszer csak a laktanya ablakán kidugnak egy nagy Kossuth-címert, látszik rajta, hogy a gyűlés alatt rögtönözte egy ügyes katona. Dörgő éljen a válasz természetesen. Amikor a tömegből ezt a jelszót kiáltják egyre sűrűbben, hogy új egyenruhát a katonáinknak, akkor katonáink az ablakokban kezdik levetni oroszos zubbonyukat. Közben lent a szobor tövénél elhelyezik a koszorúkat. Mikrofon, illetőleg megfelelő hangszóró híján nem lehet biztosítani a csendet, figyelmet, kiadják hát a jelszót: "A Parlament elé!" Meg is indul a tömeg.

És most pár szót erről a tömegről. Túlnyomó részük egyetemista, de képviselve van itt minden réteg és minden kor. A mellettünk lévő akácfa ágain 10-12 éves diákgyerekek álldogálnak kapaszkodva. Ők követelik a leghangosabban: "Tiszta választást!" pedig ők már ebben a rendszerben születtek és nevelődtek. És az egyetemisták? Valóban "népi" arcok, erős, sőt többen durva arcvonásokkal. Az úr bűnül ne vegye, egyikkel-másikkal nem szeretnék sötétben találkozni. Szóval nem "úrigyerekek". Csupa munkás- és parasztszármazású, legtöbbje tízéves kölök volt a rendszerváltozáskor. Már ennek a rendszernek a neveltjei, mely annyira irtott minden nacionalizmust. És most ők, ezek a fiúk és lányok csinálják a nacionalista forradalmat. Mert ha szkeptikus is vagyok, és fenntartással nézem az egészet, és nem hiszek a "második március 15-ében", azért egy kicsit mégiscsak forradalom ez. Az emberek olyan bátrak, hogy minden eddigi képzeletet felülmúl. Balra tőlem egy nagyhangú férfi kijelenti: "Eleget hallgattam három évig!" Biztos börtönben ült vagy internálótáborban. A Veres-féle pontokra bekiabálja: "Kevés, többet kérünk!“ Jobbra egy ősz ember ordítja nekivörösödve: "Ki az oroszokkal!" Semmi baja sem történik. Pár évvel ezelőtt pár évet ült volna ezért. Most meg? Még a felesége is mosolyogva néz rá! Bezzeg egy héttel ezelőtt is még riadtan csitítgatta volna! Valahogyan érz[őd]ik az embereken, hogy jelentősnek tartják az eseményeket. Vegyest szoronganak itt, jó részükben kokárdásan, nők, férfiak, fiatalok és öregek, egyszerűbb emberek és intellektuelek. A kommunistáknak sikerült megcsinálni a nemzeti egységet. Testvéri egyetértésben van itt jól öltözött úriember a munkaruhás melóssal, és figyelem a későbbiek folyamán, hogy valahányszor az egyetemisták fölvonulása mellett el-elviharzik egy-egy teherautó megrakodva munkásfiúkkal, ütemesen kiáltják a diákok: "Munkás-paraszt gyerekek - Együtt megyünk veletek!"

De most még itt vannak a téren, és fegyelmezett menetben indulnak a Parlament elé. Máriával az út szélére állunk. Éppen a Lenin-intézet megy előttünk. Csak nekik van vörös zászlójuk, igaz, csak egypár. De a tömeg, amely mellett elhaladnak, rájuk kiált: "Le a vörös zászlóval! Eleget láttuk eddig!" És a Lenin-intézet növendékei harsogják legerősebben ezeket az új jelszavakat: "Az idegen csapatok - Hagyják el az országot!" - Kisvártatva más változatban: "Legyen szabad ez a haza - Szovjet csapat menjen haza!" - Továbbá: "Pfuj, Gerő! Pfuj, Gerő!" - Táblákat is visznek a tömegben. Rajtuk ezek a leggyakoribb jelszavak: "Tiszta nemzeti politikát!" - "Egyenjogúságon alapuló szovjet-magyar barátság!" - A legnépszerűbb jelszó azonban ez: "Nemzeti zászló - Kossuth-címer!" Kell a népnek a külső szimbólum. Ami kézzelfogható.

A menet élén a Kossuth-címert viszik. A Parlament lépcsőjére is azzal állnak fel, szemben a tömeggel. Egyelőre azonban még csak a hídon bandukolunk, a járműveknek szánt részen. A villamosforgalom leállt. Megyünk Pestre a Margit hídon, mellettünk az egyetemisták, nemzeti zászlókkal, fegyelmezetten, de közben jelszavakat kiáltva. Néha el-elszáguld mellettünk egy-egy teherautó munkásgyerek. Ismét felzúg: "Munkás-paraszt gyerekek - Együtt megyünk veletek!" - Az autókról tele torokkal kiáltják a munkásfiúk: "Le a Sztálin-szoborral!" - Majd ismét: "Rákosiból elegünk - A Nagy Imre kell nekünk!" - A híd közepe táján a gyalogjárón egy szembejövő fölnevet: "Nesze nektek, komcsik!" mellettünk megy el Budára. Mária figyelmeztet: "És nézze meg, hogy ki mondta!" Utánafordulok: egy idős munkás, ócska munkaruhában, ősz fejjel.

Már a híd közepén tartunk, amikor az általános zsivajban új hang jelentkezik. A távolból, a pesti oldalról füttyök hangja árad felénk. Közelebb érve halljuk, hogy valóságos füttykoncert ez, az ÁVÓ épülete, a belügy mellett elvonuló diákok fütyülnek. Közben újabb és újabb teherautók robognak mellettünk a hídon, szintén tele fiatal munkásokkal. Most éppen röplapokat szórnak: a Szabad Ifjúság című lap rendkívüli kiadása. A pesti hídfőnél sikerül végre egy ilyen röplapot kölcsönkapnom. Átfutom, de nincs rajta semmi különös azok számára, akik immár másfél órája részt veszünk a tüntetésben. A Petőfi Kör és a tüntetés jelszavait tartalmazza, és a lap alján egy bejelentést: Gerő Ernő este nyolckor a rádióban beszélni fog.

A pesti parton kísérem már a fiatalokat, akik - most már közvetlen közelről vagyok tanúja - éktelenül fütyülnek az ÁVÓ háza mellett, bár az ávósok kitettek két nagy nemzeti zászlót az egyik ablakba. A magánházak ablakában is tömeg, nézik az egyetemistákat, integetéssel és éljenzéssel fejezik ki irántuk rokonszenvüket. A Balassi utca közepén járunk, amikor taps csattan fel a menetből. Odanézek: egyik ház ablakából nagy nemzetiszínű lobogót lengetnek, és sokan állanak körülötte a szoba lámpafényében, mert közben erősen besötétedett.

A Parlament előtt már óriási a tömeg, teljesen ellepte a teret. Teljes a sötétség is. Hangszóró itt nincs. A fel-felvillanó fényekből következtetek, hogy itt is mindent felvesz a híradómozi, mint a Bem téren. A felvillanó fényben látom, hogy a Parlament lépcsője tele van emberekkel. Zászlókat látok, és az immár híressé vált Kossuth-címert, szembefordítva az ácsorgó tömeggel. Hangszóró híján nem lehet beszédet mondani, de meg sietek is az egyetemre egy nyelvészeti előadásra, és így lassan távozom a térről. Egy ideig még követ az egész tömeg ütemes kiabálása: "Vesz-szen Ge-rő! Vesz-szen Ge-rő!“

Bent, a volt piarista épület egyetemi előadótermében a szokottnál gyérebb a publikum. Az eseményeket tárgyalják csöndesen, zsibongva, de bizonyos tartózkodással. T. József, az előadó fölveti a kérdést, ne halasszuk-e el az előadást, mivel a fő nyelvészünk is hiányzik. Végül szavazunk: a megtartás mellett.

Mikor a délután folyamán elhagytam a parlamenti teret, még hallottam, amint egy ifjú "melós" odaszólt társaihoz a Parlament tetején világító vörös csillagra célozva: "Oltsák el a vörös csillagot!" Később hallottam, hogy ezt a jelszót is átvette a nép. Tény, hogy mire visszaérkezem a térre két óra múlva, úgy nyolc felé, már nem ég a csillag. A tömeg változatlan, sőt szaporodik. A környező mellékutcákból áradnak az emberek a térre. A kettes villamosok csak a Géza utcától közlekednek a Boráros tér felé. Valóban itt van már a nép, nemcsak az ifjak. Amint ütemesen kiáltják is: "Itt az e-gész Bu-da-pest!" Az autó ismét itt van a hangszóróval, de persze ez kevés. Követelik: "Hangszórót! Hang-szó-rót!" Valaki csöndet kér a lépcsőről, és bejelenti, hogy Nagy Imre pár perc múlva beszélni fog. Óriási éljenzés! Kérik a gyönge hangszórón keresztül, hogy Veres Péter, Déry Tibor és Hámos György menjenek az egyes számú kapuhoz, és szóljanak a néphez, amíg Nagy Imre megérkezik. Közben itt is ének:Himnusz, Szózat, Kossuth-nóta. És jelszavak, mint: "Ég a házad ideki - Gerő Ernő gyere ki!" - "Vesszen Gerő!" - Majd kisvártatva ismét megszólal egy hang: "Figyelem, figyelem! Csendet kérünk! Míg Nagy Imre megérkezik, Erdei Ferenc fog szólni." Elsöprő vihar tör ki erre. Füttykoncert és kiáltások: "Le vele!", "Nem kell!" stb.

Fáradt vagyok, a mai napot is szeretném megörökíteni magamnak még ma frissen, mielőtt lefekszem, indulok hát haza. Távozóban hallom, hogy valaki szónokolni kezd: "Mint a Minisztertanács tagja..." Tovább nem juthat a beszédében, a nép üvölt, ordít, fütyül. Mikor úgy-ahogy csillapul a zaj, újra hallom az előbbi hangot: "Szólni akarok egypár igaz..." Itt ismét kitör a vihar. Mellettem három katonatiszt áll, egyikük magából kikelve ordítja: "Csirkefogó! Eredj a Sztálin sírjához hazudni." Majd csöndesebb hangon hozzáteszi mély meggyőződéssel: "Jeruzsálembe!" Hogy miért éppen oda, nem tudom, mindenesetre megvárom, míg lecsillapodik, aztán megkérdem tőle: "Ki akart beszélni?" Dühös undorral mondja: "Erdei." - Utolsó benyomásom a térről az ütemes kórus: "Ha-zu-dott már e-le-get!" - Sajnos mennem kell már. Velem szemben tovább özönlik a gyalogos tömeg a legkülönbözőbb társadalmi rétegből a Parlament elé, a gyűlésre, ahol "Nagy Imre fog szólani."

A Szent István körút sarkához érve, az újságárus felesége újságolja, hogy a Sztálin-szobrot már ledöntötték. Ezt erős kétellyel fogadom, és inkább a még mindig el-elszáguldó teherautókra figyelek, ahonnan megint új jelszót kiáltanak le a fiúk a körúton: "Farkas mellé Rákosit!"

(Megjelent: Zimándi Pius: A forradalom éve. Budapest, 1992.)