J. F. Dulles: Beszéd a dallasi Világpolitikai Tanács előtt

1956. október 27.

(Részlet)

A rabságban szenvedő nemzetek

Külpolitikánk másfelől fokozott mértékben kíséri figyelemmel a világ rabságban sínylődő nemzeteinek sorsát. A második világháborúban a szabadságért harcoltunk. Az Atlanti Charta és az Egyesült Nemzetek [Szervezete] nyilatkozata arra kötelezte mindegyik szövetségest, hogy érvényt szerezzen a szuverenitás és önrendelkezés jogának ott, ahol azt korábban erőszakkal elvették, és hogy tiszteletben tartsa minden nép azon jogát, hogy szabadon választhassa meg az államformát, melyben élni szeretne. Az ígéreteket sajnos megszegték, és Kelet-Európában a megszállás egyik fajtáját pusztán egy másik váltotta fel.

Ám a hazafiság szelleme, valamint az egyének gondolati és lelkiismereti szabadság utáni vágya, a saját élet alakításához való jog olyan erők, melyek belülről rágják és végül letörik a szolgaság bilincseit.

Napjainkban ezen igazság drámai jeleit tapasztalhatjuk. A lengyel nemzet lazít most a szeretett földjét fojtogató szovjet igán. A hősi magyar nép pedig a Vörös Hadsereg páncélosainak halált osztó tüzével száll szembe. Ezek a hazafiak magánál az életnél is többre becsülik a szabadságot. És minden a szabadságot békében élvező ember ünnepélyes kötelessége, hogy minden igazán hasznos eszközt megragadjon, hogy ne hiába haljanak meg a szabadságért életüket feláldozók. Az Egyesült Államok másokkal együtt e szellemben cselekedett ma, amikor az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elé vitte a magyar kérdést.

A szovjet imperializmus gyengesége mindinkább nyilvánvalóvá válik. Nem katonai gyengeség ez vagy anyagi erők hiánya. Azért gyenge, mert egy természet ellen való önkényuralmat igyekszik életben tartani azzal, hogy elnyomja a véglegesen el nem fojtható emberi vágyakat és eltitkolja az igazságot, amit véglegesen elrejteni nem lehet.

Az imperialista önkényuralmak gyakran burkolódznak félelmetes külső mögé. Egy ideig keménynek, csillogónak és sebezhetetlennek tűnnek. Aztán bebizonyosodik róluk, hogy valójában "csak kifényesített síremlékek, amik kívülről tényleg csodálatosaknak tűnnek, de belsejük tele halott emberek csontjaival és mindenfajta szennyel". Sebezhetőségük nem egykönnyen észrevehető.

Nemzetünk születésétől fogva hirdette szerte a világon a politikai függetlenség és az emberi szabadság eszméjét. Lincoln szavait idézve: Függetlenségi Nyilatkozatunk "nem egyedül ennek az országnak hozta el a szabadságot, hanem minden időkre reményt ébresztett az egész világon". Abban a korszakban, amikor nemzetünket alapították, mindent elárasztott az önkényuralom. De az egész világ megismerte szabad társadalmunkat és annak gyümölcseit, és ezek arra ösztönözték az akkori elnyomott nemzeteket, hogy saját sorsuk alakítására lehetőséget követeljenek és szerezzenek maguknak.

Nemzetünk továbbra is történelmi szerepet tölt be. A rabságban sínylődő népek sohasem vonhatják kétségbe azt, hogy bennünk igaz és odaadó barátra lelnek, aki osztozik vágyaikban. Tudniuk kell, hogy számíthatnak javainkra, amelyek segítenek átvészelni a gazdasági átalakulás éveit. Az átalakulás elkerülhetetlen, mivel a termelést kizsákmányoló uraik helyett saját nemzetük szolgálatába kell visszaállítani. S mi nem szabjuk meg a gazdasági kapcsolatok feltételeként semmilyen konkrét társadalmi berendezkedés megteremtését ezekben az országokban.

És hogy kétség se férjen hozzá, hadd tisztázzam: az Egyesült Államokat, amikor szót emel a csatlós országok függetlenségéért, nem hátsó szándékok vezérlik. Legfőbb vágyunk, hogy ezek a népek, melyektől saját nemzetünk fiainak oly jelentős része származik, visszakaphassák szuverén jogaikat és szabadon választhassák meg kormányaikat. Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek. Barátainknak és egy új és baráti és immáron nem megosztott Európa részeinek tekintjük őket. Biztosak vagyunk abban, hogy függetlenségük, amennyiben hamarosan elismertetik, jelentős mértékben hozzájárul majd Európa mindkét felén, Nyugaton és Keleten a béke megszilárdításához.

Hadd szóljak még egy szót a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének népeivel tervezett jövőbeli kapcsolatokról. Ők is remélhetnek. A műveltség elterjedése, valamint az iparosodás során nő a vágy a nagyobb eszmei és gondolati szabadság, a törvények biztosította fokozottabb személyi biztonság és az élet szépségeinek szabadabb élvezése iránt. És tapasztalhatók már próbálkozások ezeknek az igényeknek a kielégítésére.

Nem ok nélkül hisszük, hogy a fejlődésnek ez az irányvonala visszafordíthatatlan. Még eljöhet az a nap, amikor az Egyesült Államok és Oroszország polgárai egymást testvérként üdvözölhetik, ahogy szeretnék, és amikor barátokként tárgyalhatnak egymással országaink kormányai.

(Megjelent: Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Tanulmány és válogatott dokumentumok. Budapest, 1996. 119-122. l.)