Jules Bastien-Lepage: Szénakaszálók (1878) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| A naturalizmus és a plain air festészet | ||
| A századelő művészete | ||
| A nagybányai művésztelep története | ||
|
Hollósy Simon művészetének helye a magyar festészetben |
||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
NATURALIZMUS
(XIX. század közepétől a XX. század elejéig)
A képzőművészetben a naturalizmus (natura = természet) alatt általában alkotói módszert és stílust is értenek, amelynek célja a természeti kép, esemény aprólékos részletekig való hű visszaadása. Szűkebb értelemben a XIX. század közepén kibontakozó irodalmi és képzőművészeti irányzat, amelynek nagyobb része társadalomkritikai célzatú. Eszmei alapja a korabeli pozitivista filozófia és természettudomány; ez utóbbi módszerét próbálták alkalmazni a művészetben. A festészetben a legkövetkezetesebben Wilhelm Leibl (1844-1900) német festő képviselte (Egyenlőtlen pár, Falusi politikusok). A magyar művészetben a müncheni Hollósy-kör állt a hatása alatt.
PLEIN AIR FESTÉSZET
(a XIX. század második fele)
A plein air (plen er) kifejezés jelentése: "szabad levegő". A művészek újonnan kivívott szabadsága a tájképfestészet teljes jogú műfajjá emelését eredményezte. A művészek azt akarták festeni, amit láttak. Felfedezték a vidéki táj szépségét, természet után készült vázlataikat előbb a műteremben festették meg, majd vázlatok nélkül, közvetlenül a szabadban alkottak. Constable példáját a barbizoniak követték, majd a korai impresszionisták. A műtermi megvilágítás helyett a természetes fény élénk kontrasztjait, reflexhatásait (árnyékokban tükröződő fényhatások) tanulmányozták. Színárnyalatok tömegével dolgoztak, s elhagyták a formai részletezést, a lágy, fokozatos árnyékolás hagyományait. A mozgásban lévő testeket hasonló szellemben tanulmányozták. Magyarországon a nagybányai iskola képviselte ezt a törekvést, de már a '90-es évek elején a Hollósy-kör festői is a plein air-probléma felvetéséhez jutottak.
Forrás: Szabó Attila: Művészettörténet vázlatokban, Győr, 2000, 146. oldal
Szinyei nyomdokain
Ritkán kellett művészi csoportosulásnak oly sokra vállalkoznia, mint a nagybányaiaknak. A barbizoniak meghatározott cél megoldásán munkálkodtak, az intim táj, a realista tájfestés megvalósításán. A francia impresszionisták célja is könnyen körvonalazható volt, és meg volt szabva a német művésztelepeké is. Ezzel szemben Nagybánya úgyszólván önerőből, tradíció nélkül arra vállalkozott, hogy maga teremtsen hagyományt, megvesse a nemzeti művészet alapjait, művészeti közéletet, művészi etikát alakítson ki, szüntelen harcban állva az álművészet élet-halál ura intézményeivel, a talmi akadémizmust és a müncheni novellisztikus életképpiktúrát támogató Képzőművészeti Társulattal, behozza a több évtizedes késést, amellyel a magyar festészet elmaradt a kortárs nyugat-európai művészettől, szembenézzen az itthoni maradi művelődési és politikai állapotokkal, felvetvén a művészet társadalmi felelősségét, megreformálja az elmaradott művészeti oktatást - és sorolhatnók még tovább a többi, héraklészi munkát igénylő feladatot. A nagybányaiak erejét mutatja, hogy állták a próbát. Stílust, iskolát, a modern magyar művészet alapjait teremtették meg.
A nagybányai mozgalom szerves része volt annak a kulturális átalakulásnak, amely a múlt század kilencvenes éveiben indult meg Magyarországon. Annak ellenére, hogy a polgári fejlődés elmaradott volt, a századforduló éveiben mégis megerősödtek a polgári emancipációs törekvések. Az irodalmi életet ugyan sokáig még elsősorban az úgynevezett "népnemzeti iskola", a romantika és az akadémizmus jellemezte, de kezdett kialakulni egy újfajta népiességet képviselő irány, és izmosodtak a modern polgári naturalizmus hajtásai is. A HÉT című folyóirat írógárdáját már a lélektani regény, a naturalista novella stílusproblémái érdeklik. A szellemtudományokban kezdenek tért hódítani a pozitivizmus elvei, hat Darwin. Ebben a korszakban növekszik nagyvárossá Budapest. Bár a hivatalos építészeti stílus a historizmus és az eklektika, a század utolsó éveiben már bontogatni kezdi szárnyát a magyar romantika utóiránya, a magyar szecesszió is, és Lechner Ödön személyében stílusteremtő egyéniség kezdi meg építő tevékenységét.
Mindez az új jelenség azonban inkább csak csíra; a feudális jellegű uralkodó réteg, a dzsentri uralma, konzervatív szemlélete, ízlése nyomja rá a bélyegét a szellemi életre is. Minden valóban új, csakugyan modern törekvés csak a hivatalosokkal harcba szállva születhetett meg. Ezért volt a nagybányaiak mozgalma is harc és küldetésvállalás.
A müncheni Hollósy-kör
A nagybányai iskola közvetlen előzménye a müncheni Hollósy-kör volt. Münchenben, az akadémikus történelmi és a novellisztikus anekdotafestészet központjában nagyon sok magyar festő dolgozott. Az akadémiai tanárok között is találhatók magyarok (Benczúr, Wagner, Liezen-Mayer), a fiatal festők első útja pedig hazulról Münchenbe vezetett. Ennek megfelelően az úgynevezett "müncheni realizmusnak" és akadémizmusnak sok magyar képviselője is volt. Münchenben azonban jelentkeztek a modern művészet előfutárai is.
Hollósy Simon ugyancsak a müncheni akadémia neveltje, művészete első szakaszának a témavilága is a korban kedvelt parasztzsáner. Ám a plebejus szemléletű, robbanó temperamentumú, érzékeny szemű festő csakhamar túllépett a müncheni sablonon, és még zsánerképeit is oly mesteri tudás, páratlan finom anyagábrázolás jellemezte, amelyhez a tradicionális szellemben dolgozó kortárs festők közül csak Leibl művészi minősége hasonlítható. Hollósy művészetének csakhamar visszhangja is támadt a müncheni magyar kolónián, és barátai unszolására a fiatal mester nemzetközi rangra emelkedő szabadiskolát nyitott. Hollósy tanítványaiból (Thorma János, Réti István) és az iskola körül kialakult baráti körből (Iványi Grünwald Béla, Csók István, Ferenczy Károly) verbuválódott a későbbi nagybányai csoport.
A Hollósy-kör művészete a naturalizmus nagy nemzetközi áramába kapcsolódott. Hollósy korai képeinek formatisztasága ugyan Leiblre emlékeztet, esztétikai elvei, egyénisége azonban inkább Courbet-val és Zolával rokon. "Mindenféle művészet-kompozíció, drámai koncepció csúf, hiú hazugság - vallja még 1903-ban is. - A magából születő egyszerű közvetlenség az egyedül igazi művészet, a kifejezésben embert teremteni, amint az él, tájképet, állatot. Reggelt, estét stb. ez a művészet." A romantika és az akadémizmus sablonjai ellen a valóságra, a természetre, az életre hivatkozó Courbet-nak a hangja ez, esztétikája pedig a naturalizmusé. Természet és érzés - e két fogalom a Hollósy-kör jelmondata, a természet, mint a legfőbb úr, és az érzés, mint annak kultusza. Hollósy Leibl mindent egyformán fontosnak látó, leíró naturalizmusában találta meg a példát, de az objektív formát nála lírai, érzelmes hangvétel is színezte. Fiatalabb társai pedig a középszerű francia realistához, Bastien-Lepage-hoz vonzódtak. Bastien-Lepage gyöngyházszürke harmóniájú képein összekötötte Courbet realizmusát a plein-air óvatos megpendítésével. Stílusát Lyka Károly találóan "finom naturalizmusnak", Rabinovszky Máriusz pedig "kissé stilizált, rusztikus valeur-naturalizmusnak" nevezte. Ferenczy Károly, Csók István, de különösen Thorma János a kilencvenes évek első felében mind Bastien-Lepage-t követte, illetve a Hollósy-kör elveit az ő stílusában vélte megfogalmazódni. A mücheni akadémizmus és az üres zsáner légkörében frissnek hatottak Bastien-Lepage képei, és közvetlenségük, óvatosságuk miatt rezonálhattak a modernséggel épp csak ismerkedő Hollósy-kör tagjaiban. A müncheni tárlatokon szerepeltek ugyan már vérbeli plein-air, sőt impresszionista festők művei is, az új után áhítozó fiatalok azonban először szükségképp nem őket, hanem az egyszerűbbet, a könnyebben felfoghatót, a kevésbé forradalmit fedezték föl. E fiatalok nagy élménye egyébként is Hollósy ihletésére Zola, Ibsen, a skandináv és az orosz realizmus volt, tehát a társadalmi elkötelezettséget vállaló, szociális kérdésekkel foglalkozó irodalom, és csordultig voltak az itthoni hivatalos kultúra és társadalom elleni megvetéssel. A naturalizmus tehát a szemükben nemcsak művészi módszer, az akadémizmus és a túlélt romantika elleni lázadás volt, hanem egyúttal művészi elv, világszemlélet, szociális és humánus problémák iránti fogékonyság. Ezt pedig hiába keresték volna a festészetben haladóbb fázist képviselő, de l'art pour l'art szemléletű plein-air festőknél vagy az impresszionistáknál. Ezért a Hollósy-kör a fejlődés korábbi állapotából indult, mint ahova a megelőző generáció tagjai közül Szinyei Merse Pál elért.
Már az egyszerű tematikai felsorolás is mutatja, hogy a Hollósy-kör tagjai a korabeli naturalista irodalom szellemében mennyire vonzódtak a szociális tendenciájú, érzelmes témákhoz. Thorma zolai ciklust tervezett, amelyben a korabeli polgári élet dekadenciáját akarta ostorozni, és a sorozat első darabjaként megfestette a Szenvedők című képét. Iványi Grünwald olyan képe, mint a Nihilisták sorsot húznak, Ferenczy Károly Válás és a Csavargó ébredése, Réti István Bohémek karácsonya című kompozíciói mind ebből a témakörből, illetve szellemi attitűdből fakadtak. E tematika és életérzés a neki megfelelő formavilágot a courbet-i realizmus és a plein-air határmezsgyéjén álló Bastien-Lepage-féle finom naturalizmusban találta meg. A festmények stílusát leíró jelleg, a szabatos és finom rajz, a gyöngyházas, halk színek jellemezték. Az akadémikus sablonokat, a bitumen használatát, az árnyékolás feketéit elvetették, az árnyékos helyekre a lágy szürkék és a kékes árnyalatok gondosan elemzett tónusértékei kerültek. Elkerülték a dekoratív kontrasztokat, képeik formarendje az egyenlő értékű részek harmonikus összhangjából, a tiszta vonalú rajzból és a szürkés tónusokkal megremegtetett légköri hatásokból alakult ki. Kompozíciós megoldásuk átmenet volt az akadémikus szemléletű képszerkesztés és a naturalizmus keresett véletlenszerűsége között, bár a hangsúly mindinkább az utóbbira tevődött. A képek eszmevilága, témaköre miatt nagy szerepet játszott az emberábrázolás, a figurák pszichikai jellemzése, az érzelem és az enyhén novellisztikus hang.
A Hollósy-kör tagjai eredetibb tehetségek voltak azonban annál, mintsem hogy megmaradjanak ennél az esztétikai aspektusból átmenetinek minősülő stílusnál. Az út két irányba vezetett: a szociális kérdéseket a szentimentális zsanér hangvételénél bátrabban felvető drámai realizmus, vagy pedig az új festői problémakörnek a rendszeres és elemző feltérképezése felé. Mindkét lehetőségnél elsőrendű volt az a követelmény: az új törekvéseket beleplántálni a magyar művelődés talajába, akár úgy, hogy a szentimentális és elvont szociális érdeklődés konkrét tartalmat nyerjen és a magyar társadalom igazi problémáival telítődjék, akár úgy, hogy a plein-air festés és az impresszionizmus festői problémái sajátos módon oldódjanak meg, a nemzeti művészet szerves részévé asszimilálódjanak. A Hollósy-kör tagjai lényegében mindkét lehetőséggel megpróbálkoztak, és épp e kettős cél jellemezte a későbbiekben a nagybányai iskolát, sőt vált részben a szétbomlás okává is. München nem volt alkalmas hely egyik lehetőség megvalósítására sem, a rövid párizsi tanulmányutak is csak gondolatébresztőek, impulzust adók lehettek. Csak hazai talajon, az itthoni társadalmi és művészeti mozgalmakkal szembenézve lehetett megoldani e feladatokat. Ezért formálódott meg a Hollósy-kör tagjaiban 1895-ben a hazatérés gondolata.
Nagybánya
"A magyar művészet csakis a magyar föld anyatejétől, magyar ég alatt, magyar talajon, a magyar néppel való megújuló érintkezésben izmosodhatik, s nőhet nagyra, nőhet igazán magyarrá... Ez az ideális cél is csak úgy válhatik gyümölcsöző valósággá, ha hosszú időn át, éveken keresztül ellenszenvet, tudatlanságot és közönyt leküzdve, kitartással dolgozunk mellette" - fogalmazta meg a nagybányai művésztelep célját Nagybánya főpolgármesteréhez írt nyílt levelében Hollósy Simon és Iványi Grünwald Béla. Húsz évvel az alapítás után pedig Hollósy így emlékezik: "...kizárólag azért gyűltünk együvé, hogy a természet előtt állva és dolgozva egymásnak lehessünk segítségére..."
A magyar nemzeti művészet megteremtése tehát a megvallott cél, ennek éltetője pedig a "magyar néppel való megújuló érintkezés" és a természettel való szoros kapcsolat.
A telep megalakulása, az első közös kiállítások nagy visszhangot keltettek. A haladó szellemű művészeti kritikusok és írók (Lyka Károly, Ignotus, Bródy Sándor) nagy örömmel fogadták a nagybányaiak tömörülését, üdvözölték a "magyar Barbizon" létrejöttét. Sorra jelentek meg a színes ismertetések és az elemző kritikák. A korabeli polgári szemléletű irodalmi revünek, A HÉT-nek a szerkesztője, Kiss József összegyűjtött verseit a nagybányaiakkal illusztráltatta, szoros barátság is szövődött a naturalista írógárda és a rokonszellemű festők között. A hivatalos művészeti intézmények, a Képzőművészeti Társaság és az akadémikus szemléletű festők heves támadással feleltek a nagybányaiak felléptére. Egyszóval: a nagybányaiak vihart fakasztottak, és egyik legfontosabb összetevőjévé váltak annak a szellemi erjedésnek, a feudális jellegű kulturális intézmények és a provinciális szemlélet elleni harcnak, amely a századfordulótól kezdve mind erőteljesebben kezdett kibontakozni a kultúra minden területén.
A harcvállalás, a hivatalos Szalonnal szembeni külön kiállítás rendezése, a sajtóviták azonban csak az érem egyik oldalához tartoztak. A másik: a rendszeres művészi munka, a müncheni években megismert új festői problémák megoldása, a festői utak végigjárása volt. 1896-ban, az úri Magyarország dicsőséges öntömjénezésének évében páratlan szorgalommal, hivatásérzéssel és tudatossággal meg is kezdődött a munka. A Bastien-Lepage-féle finom naturalizmus nem volt alkalmas az új feladatok művészi tolmácsolására, noha Thorma János még megpróbálkozott a lehetetlennel: 1896-ban hatalmas méretű történelmi képét, az Aradi vértanúkat e stílus szellemében festette meg. A többiek azonban csakhamar új irányba fordultak.
A müncheni képek finom naturalizmusa amolyan művi plein-air volt, a festők elvi meggondolásokból lazították az akadémikus megoldások, a műtermi megvilágítás keménységét. A szabad levegőn való festést, tehát a tulajdonképpeni plein-airt csak iskolás feladatokon próbálgatták. Hollósy is csak az ablakon át beszüremlő fényt elemezte, lilás reflexekkel bontotta meg a lokálszíneket, rezegtette meg a tónusokat (Ország bajai), és oldottabb festőiséggel, a levegő rezgését sejtető bravúros vázlatossággal próbált plein-air hatást tolmácsolni (Zrínyi kirohanása). A müncheni években a plein-air festés leginkább Ferenczy Károlynak sikerült. 1893-tól kezdve - némiképp a német plein-air festők szellemében - kezdte kialakítani azt a formanyelvet, amely később a nagybányai stílus egyik dominánsává vált (Madárdal, Önarckép 1893, Orfeusz 1894). A Hollósy-kör tagjai közül, mikor Nagybányán szabadban kezdtek festeni, és a művi plein-air helyett szembekerültek a szórt fény problémájával, néhányan elbizonytalanodtak, sőt átmenetileg válságba is kerültek. Így történhetett meg, hogy míg Münchenben Hollósy volt a hangadó, s a nagybányai mozgalom megindulásakor is ő volt a vezér, a valódi irányítás mégis csakhamar a plein-air festésben előbbre járó Ferenczy kezébe került. A vezérséghez szokott Hollósy 1902-ben nem kis mértékben épp ezért is hagyta ott barátaival összekülönbözve Nagybányát, és vitte a müncheni szabadiskolája növendékeit nyaranta a Máramaros megyei városkába, Técsőre. E szakadás oka azonban csak részben rejlett személyi torzsalkodásban, féltékenységben, a mélyén elvi ellentét húzódott meg. Az a kettős lehetőség ugyanis, amely már a Hollósy-körben is felvetődött, a nagybányai telep megalakulásakor valósággá vált, és az eltérés csakhamar ellentétté mélyült. Nagybánya kettős arcát, e két irány összeférhetetlenségét Hollósy és Ferenczy útjának az ellentétes iránya jelképezte.
Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Budapest, 1972, 13-16. oldal
A nagybányai művésztelep története
Thorma Jánost egy ideig Rembrandt és Velazquez művészete vonzotta, zsánerképeiben pedig a fiatal Munkácsy által megalapozott tradíciót folytatta: Október 1, Kocsisok között. Később ő is éveken át küzdött egy nagyszabású történelmi kompozíció, a Talpra magyar megoldásával. Ez a kép azonban nem a Rákóczi-indulóhoz hasonló vizionárius alkotás. Inkább a magyar romantikus történelmi festészetet értelmezi újra, még ha müncheni naturalista korszakának tapasztalatait is újrahasznosítja benne. Ebből fakad a nagyméretű történelmi tabló belső formai ellentmondása: a romantikusgesztusok, színpadias kompozíció hátterét naturalistán megoldott részletek képezik. Thorma a tulajdonképpeni nagybányai stílushoz csak a húszas évek végén jutott el: Ibolyaszedők, Őszi táj.
1. Előzmények - A Hollósy-kör Münchenben
A 19. század végén számos fiatal magyar festő tanult az akadémikus történelmi festészet központjában, Münchenben. Hollósy Simon 1878-ban kezdte meg tanulmányait a Királyi Képzőművészeti Akadémián. Pályájának kezdetén előszeretettel festett parasztzsánereket, de hamar túllépett a müncheni sablonon és képeit olyan technikai tudás, kifinomult anyagábrázolás jellemezte amely meghaladta a tradicionális szellemben dolgozó kortárs alkotók képeinek művészi minőségét. Majd az alig harminc éves művész egy csapásra híressé vált 1885-ben festett Tengerihántás című képével és 1886-ban, barátai unszolására nemzetközi rangra emelkedő szabadiskolát (Julien-akadémia) nyitott. Hollósy tanítványaiból (Thorma János, Réti István) és az iskola köré csoportosult baráti körből( Iványi Grünwald Béla, Csók István, Ferenczy Károly) alakult később a nagybányai csoport.
Ennek a körnek a művészete leginkább a naturalizmus nemzetközi áramlatához kapcsolható. A naturalizmus számukra elsősorban művészeti elv, amennyiben az akadémizmus és a romantika elleni lázadást hordozza magában. A Hollósy köré gyűlt fiatalok a romantika és az akadémizmus sablonjai helyett a valóságra, a természetre, az életre hivatkoztak. Két fogalom: a természet és az érzés vált jelmondatukká: a természet volt a legfontosabb téma, amit egy fajta vallásos áhítattal közelítettek meg. Emiatt mindent egyformán fontosnak tartó leíró jellegű naturalizmusukat lírai, érzelmes hangvétel színezte.
Művészetük technikai szempontból a ma már középszerűként számontartott Jules Bastien-Lepage hatásáról tanúskodik. A francia festő gyöngyházfényű, kifinomult, kissé stilizált, rusztikus naturalizmusa müncheni akadémizmus légkörében frissnek, közvetlennek hatott. Képei a plein-air problémáinak óvatos megoldását példázzák. A müncheni tárlatokon szerepeltek már impresszionisták is de az új utat kereső fiatalok természetesen először az egyszerűbbet, megfoghatóbbat fedezték fel önmaguk számára. Az árnyékolás feketéit lágy szürkékre, kékes árnyalatokra cserélték. Gondosan elemzett tónusértékeket használtak. Kerülték a dekoratív kontrasztokat, ehelyett egyenlő értékű részek összhangjára építettek. Ezeknek a képeknek a naturalizmusa viszont még csupán egy fajta művi plein-air volt. A festők elvi meggondolásból lazították a műtermi megvilágítás keménységét. A szabad levegőn való festést csak iskolás feladatokon gyakorolták. Hollósy is csak az ablakon beszüremlő fényt elemezte: Ország bajai, Zrínyi kirohanása. Ferenczy Károly az, aki legközelebb jutott a fény felületmódosító hatásának elemzésében: Madárdal, Önarckép (1983), Orfeusz.
Művészetük etikai kérdésfeltevése viszont a realista írókhoz (Zola, Ibsen) igazodott. Műveik egyúttal erkölcsi hitvallásukat is magukba sűrítették, társadalmi elkötelezettség vállalását hirdették. Világszemléletük a humánus problémák iránti fogékonyságról tanúskodott. Gyakoriak voltak a szociális tendenciájú érzelmes témák: Thorma János: Szenvedők; Iványi-Grünwald Béla: Juhász és parasztasszony; Ferenczy Károly: Kertészek; Réti István: Bohémek karácsonya. Hangsúlyt fektettek az emberábrázolásra, az alakok pszichikai jellemzésére, nem volt ritka a novellisztikus hangvétel.
Hollósy köre ezt a két irányt szerette volna tovább vinni. Olyan, a szociális kérdéseket a szentimentális zsáner hangvételénél erősebben felvető drámai realizmust kerestek, ami már konkrét tartalmat nyer és a magyar társadalom igazi problémáival, telítődik. Emellett a plein-air festés, az impresszionizmus festői problémáira is sajátosan magyar megoldást kerestek, hogy a nemzeti művészet szerves részévé válhasson. Ezeknek a problémáknak a megoldására természetesen München nem igazán volt alkalmas, így Hollósyban már 1895-ben felvetődött a hazatérés gondolata.
2. Az iskola alapítása
Bár Hollósy Simon ekkor már évek óta dédelgetette magában egy Magyarországon megszervezett, természeti tanulmányokra épülő "privát művészeti akadémia" eszméjét, tulajdonképpen egy szerencsés véletlennek köszönhető hogy álma 1986-ban valóra vált. A kezdő impulzust egy megbízás szolgáltatta: Máramaros vármegye megrendelte Hollósytól a történelmi jelentőségű Huszt várának megfestését. A festő Magyarországra utazott, hogy szemügyre vehesse a várat és itt merült fel benne a gondolat, hogy a nagybányai születésű Thorma János és Réti István megszervezze Hollósy és a Julien-akadémia növendékei számára a nyári ott-tartózkodást Nagybányán.
Végül 1896 májusában érkezett meg Erdélybe Hollósy vezetésével a müncheni szabadiskolában tanuló és a mester baráti köréhez tartozó művészek csoportja. Az első nyáron a város által biztosított alkalmi helyszínen dolgoztak. Meg kellett szokniuk az erős fényt, a nap mozgása miatt a természetben szerzett benyomások gyors rögzítését. Ferenczy Károlynak a Hegyi beszéd és Glatz Oszkárnak az Est a havason című képe például szemléletesen adja vissza a vidék jellegzetes hangulatát.
Fontos állomást jelentett a művésztelep életében a "Hét" című lap szerkesztőjétől kapott közös megbízás. Kiss József ugyanis már 1896-ban meglátogatta a kolóniát, hogy válogatott költeményeinek díszkiadásához illusztrátorokat keressen. A könyvet díszítő több mint hatvan grafika és festmény legnagyobb része zsánerkép. Többek között ekkor készült Hollósy Simon Mögöttem semmi előttem semmi, Ferenczy Károly Daphnis és Chloé és Iványi Grünwald Béla Holdfelkelte című alkotása.
A nagybányaiak 1897-ben mutatkoztak be először a régi Műcsarnok (ma Képzőművészeti Főiskola) termeiben. A kiállított munkák a természetben való festés egyre magabiztosabb és felszabadultabb élményéről, a Kiss József-illusztrációk pedig a kortárs európai tendenciák beható ismeretéről tanúskodtak. A kritikusok egy része (Bródy Sándor, Lyka Károly) rajongó lelkesedéssel számolt be a tárlatról.
A kiállítás sikere megerősítette a művészeket abban a szándékukban, hogy a nyári művésztelepet az alkotómunka rendszeres helyszínévé nevezzék ki. Az elkerülhetetlen belső viták és személyi ellentétek ellenére Nagybányát már egy-két éven belül a magyar művészeti élet nélkülözhetetlen összetevőjeként emlegették. De fokozatosan Ferenczy Károly stílusa és személyisége vált meghatározóvá, így Hollósy 1901 után a Felső-Tisza menti Técsőre vitte nyári gyakorlatra müncheni szabadiskoláját. A nagybányai iskola szerkezete ezután átalakult. Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla és Ferenczy Károly 1902-ben megnyitotta a Nagybányai Szabad Festőiskolát. Az intézmény megnevezése azt rejti magában, hogy a művésztelepen való tanulást nem kötötték semmilyen előzetes művészeti tanulmányhoz. A vezetők nyaranta felváltva korrigáltak. 1906-tól Réti és Thorma vette át a vezetést.
Nagybánya első nemzedékének művészi elvei elsősorban a festői gyakorlat során kristályosodtak ki. A művészek nem törekedtek arra, hogy bármilyen tudatos programot fogadjanak el törekvéseik igazolására. Az elmélet kidolgozása Réti István későbbi elméleti munkásságához fűződik. Az első években készült alkotások magával ragadó hatása éppen természetszemléletük közvetlen voltában rejlik. Az elkészült munkák és az elsődleges tájélmény közé nem ékelődött semmilyen prekoncepció. A látványt, az élményeket nem egy tudatosan kialakított rendszernek, hanem saját szubjektív érzelmi beállítottságuknak megfelelően alakították tovább a művészek. Tulajdonképpen ezt nevezték a nagybányaiak naturalizmusnak. Ez a természetfelfogás hosszú évtizedekre a magyar képzőművészeti köznyelv alapvető kategóriájává vált.
3. Etikai kérdésfeltevés - Hollósy Simon és köre
Hollósy Simon korai művei olyan idilli hangulatú zsánerképek voltak, mint a Álmodozás, a Jó bor, az Ivóban és csak festői minőségük különböztette meg őket a téma kommerciális feldolgozásaitól. 1896-tól nemcsak a plein-air problémája foglalkoztatta elmélyültebben, hanem egyre erősebben hatottak rá a magyar társadalom szociális problémái. Ösztönösen eljutott a társadalmi radikalizmushoz. Erkölcsi állásfoglalását a látomásszerű Rákóczi-induló megfestésével szerette volna nyilvánosan is vállalni. De a korai zsánerképeknél alkalmazott leíró jellegű naturalizmus nem volt alkalmas életérzésének megfelelő kifejezésére, így át kellett alakítania festészetének formanyelvét.
Nagybányán ugyanakkor szembe kellett néznie a plein-air problémakörével is, melyre végül sajátos megoldást talált. Nem a plein-air üdesége, a fény által megbontott felületű formák reflexjátéka foglalkoztatta, hanem inkább a portól átjárt, felkavart levegő festői megjelenítésére próbált lehetőséget találni.
A forradalmi tömeg vonulását ábrázoló Rákóczi-induló vázlatain szélráncigálta, pormarta figurák imbolyognak a térben. A kompozíció szigorát a tér lüktetése, a porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenítése helyettesíti. A korai vázlatokon vékony festékréteg, akvarellszerűen oldott és mosott formák ébresztettek sajátos térhatást, keltették a levegőben örvénylő por illúzióját. Késői korszakában stílusa szerves részévé vált az impresszionizmus néhány eleme, de formamegoldását nem annyira tudatos festői megoldások határozták meg, mint inkább az adott motívum, a téma érzelemmel telt közvetlen szemlélete. De a Rákóczi-indulót sohasem sikerült tökéletesen megoldania. 1896-tól haláláig, 1908-ig küzdött vele. Önmagukban megoldott remek változatok bizonyítják intuitív tehetségét, de sohasem sikerült tisztáznia képe kompozíciós összetevőit. A variációk során a téma értelmezése is szüntelenül változott, ezért a mű, amit főművének szánt volna, végül sokat ígérő torzó maradt.
Hollósy 1902-ben szakított a nagybányaiakkal és ezután müncheni szabadiskolájának növendékeit nyaranta a Máramaros megyei kis faluba, Técsőre vitte nyári gyakorlatra. Távozásával kiszakadt Nagybányából a társadalmi, etikai kérdéseknek elsőbbséget adó felfogásmód.
Hollósy két kedves tanítványa és barátja: Réti István és Thorma János egy ideig még hűek maradtak a Hollósy-kör eszméihez. Annak ellenére, hogy ők, a két nagybányai származású festő csábította Hollósyt és iskoláját a festői Nagybányára, a tájélmény, a plein-air problémája nem érintette meg őket az első években.
Réti István fiatalkori képein az érzés, a hangulat uralkodik: Bohémek karácsonya idegenben. A Hollósy-kör érzéskultuszát magával viszi Nagybányára is. Az Édesanyám arcképe vagy Önarcképe (1898) mind sötét tónusú, az érzelmi elemet kiemelő műalkotások. Ezek a vonások jellemzik a főműveként elfogadott Honvédtemetést is, melynek atmoszférája az elmúlásról, a negyvennyolcas eszme iránti nosztalgiáról vall. Abban is a Hollósy-kör problémáit viszi tovább, hogy az ablakon át bevetődő napfény formát lazító, színek intenzitását növelő hatását kutatta. Fő művei az érzékeny emberlátásról tanúskodó portréi és szobabelsőben játszódó jelenet ábrázolásai (Öregasszonyok) voltak. Tulajdonképpen nem is művészetével, hanem annál rangosabb elméleti és történetírói munkásságával hatott. Főiskolai tanárként és esszéíróként sokat tett a nagybányai elvek és stílus eszmények elterjesztésének érdekében.
Forrás: http://www.hung-art.hu/vezetes/nagybany/
HOLLÓSY SIMON MŰVÉSZETÉNEK HELYE
A MAGYAR FESTÉSZETBEN
*
Befejezésül még egy problémára kell megpróbálnunk a válaszadást: Hollósy művészete hatásának, felszívódásának a kérdésére. Mennyiben élő ez a hagyomány, vagy pedig csak széles űrt áthidalva lehet eljutnunk hozzá?
Hollósy Simon művészete beletartozik a nagybányai művészeti mozgalomba, ugyanakkor el is határolódik tőle. Ő szabta meg az indulás milyenségét, ő vetette el barátai szívébe a természet és az érzés tiszteletének a magvát. Nagybánya azt fejlesztette tovább, amit ő indított meg, ami őbenne is megvolt. Nélküle nincs nagybányai mozgalom, énje egyik része odahúzza. Ugyanakkor mégis ő szakad el leghamarabb a saját maga által indított mozgalomtól, és kevés korabeli magyar festő - nem számítva az izmusok szolgai követőit - került annyira radikálisan szembe azzal, ami a nagybányai mozgalom, mint épp Hollósy. De ahogy nélküle nincs nagybányai telep, úgy az ő művészete sem tudott volna Nagybánya nélkül azzá lenni, ami. Csak az ifjúkori célok szerves továbbfejlesztésével lehetett hű a müncheni rebellis kompánia tiszta célkitűzéseihez, és későbbi énje, világnézete és művészi szemlélete is csak a nagybányaiakkal való viaskodásban alakulhatott ki.
Hollósy művészete a nagybányai mozgalom legszélső pólusa, amely egy még a mozgalommal, de már túl is mutat rajta. Elsősorban a társadalmi, osztályharcos feladatok vállalása különíti el a nagybányaiaktól. A nagybányai mozgalom kezdetben a nagy nemzeti, társadalmi problémákkal viaskodó nemzedék, Madarász, Munkácsy és Székely közvetlen örökösének tűnt, később azonban a társadalmi kérdések elől a puszta esztétikum berkébe húzódott. Bár ebben sem volt egységes, mert Hollósy és Thorma lényegében örököse a nemzet lelkiismeretét ébrentartó művésznemzedéknek. Persze közöttük is igen nagy a különbség, mint láttuk, Hollósy tovább tudott lépni eszmeileg és formailag is festőtársánál, s Thorma végül el is jut Ferenczy Károly útjára. Hollósy ellenben nemcsak követi, hanem tovább is fejleszti a szabadságharc utáni festőnemzedék társadalmi tudatosságát, s festészete, mint említettük, a magyar történelmi festészet új, magasabb foka. Ahogy Thorma művészete Székely Bertalanhoz és Munkácsy Mihályhoz, Ferenczy Károly Szinyei Merséhez és Rippl-Rónaihoz kapcsolódik, úgy Hollósy Simon Mednyánszky László és Tornyai János művészetével köti össze a magyar haladó festészet áramlatába elkülönülése ellenére is oly sok szállal kötődő nagybányai mozgalmat. Réti megpróbálta meghatározni Hollósy helyét a magyar festészetben: "Nem oly lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagykoncepciójú, mint Székely; nincs meg benne Szinyei belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy magas intellektusa és céltudatossága: de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe elmerülő érzését, melegét illetőleg különleges helyet foglal el művészetünkben." Természetesen nem lehet a művészeket rangsorolni, s Hollósy egész életművéről újra csak azt mondhatjuk, amit tájképeinél: sokban több, sokban kevesebb, mint a magyar festészet nagy eredményei - tehát egyenértékű velük, s a magyar művészet forradalmi múltjában az egyik legerőteljesebb hagyomány. Hollósy művészete tehát a magyar festészet realista folyamának egyik szélessodrású ága. Vajon fiatalkori vagy késői művészete a becsesebb? Réti szerint az első, néhány kutató a késői évek mellett dönt. Nem lehet erre egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. A népi idill ragyogó megsejtése s megfestése nélkül, amely az ifjúkori zsánerképeket jellemezte, színtelenebb lenne a magyar nemzeti művészet ragyogó palettája - a hazajövetele után festett kritikai realista törekvésű művei nélkül pedig hígabb lenne a magyar művészet plebejus-demokratikus, valóságkutató és valóságátalakító karaktere. A müncheni bohéméletben Hollósy még nem élte át a magyar nép sorskérdéseit, ezért választhatta művei tartalmának a problémátlan életörömöt; a problémák meglátása és vállalása után egyetemesebb értékűvé vált a művészi próbálkozása. Az első szakaszban több a leszűrt eredmény, a továbbiakban több a magasabbrendű kísérletezés. Művészete mindkét korszakát a hatásvadászat nélküli egyszerűség jellemzi és a nemzeti karakter. S épp a magyarsága segítségével tud egyetemes értékek hordozójává válni.
Mi teszi magyarrá Hollósy művészetét? Hiba lenne pusztán formakérdésekben keresni művészete nemzeti jellegének a meghatározóit. Mert egy nemzet "lelke", a "nemzeti kultúra jellegzetes sajátosságai közösségében megnyilvánuló lelki alkat közössége" rendkívül sokrétű, nem szorítható bele egy művész vagy egy művészeti irány formanyelvébe. Érdekes, de igen veszélyes néppszichológiai kísérlet megkeresni a "sajátosan magyar formanyelvet" és az ezt legjobban jellemző "nemzeti színvilágot". Kétségtelenül, a festészet színmegoldása igen szoros összefüggésben van az adott földrajzi környezettel, a tájak atmoszferikus hatásaival, és a földrajzi környezet is hozzájárul a nemzeti karakter kialakításához. A XV. századi németalföldi és korabeli német festészetet a sok rokonvonás ellenére is elválasztja az előbbiek atmoszférikusabb színvilága, és ugyancsak más a színhatása az erős napban rikító, töretlen színekkel pompázó Délnek, mint a nyers színeket megtörő, a színeket összemosó ködös Északnak. A csehszlovákiai táj kissé hideg, de varázsosan sokrétű színei igen érdekesen jelennek meg a cseh táj művészetben, és nem lehet puszta véletlen, hogy a cseh népművészet egyik jellemző színe is a kék. Sok magyarországi táj hangulata is szinte kötelezően írja elő egy-egy magyar festő színvilágát. De ahány példát lehet megemlíteni, ugyanannyit lehet ellene is mondani. A legmagyarabbnak hitt népi ornamentikákról deríti ki a néprajztudomány, hogy például török jövevény, vagy hogy ugyanilyen forma megtalálható más népek paraszti művészetében is stb. Vajon van-e a magyar népművészet színvilágának, formamegoldásának valamiféle olyan közös jellemvonása, mint például a magyar népdalénak, ezen a téren a kutatás jelenlegi, még embrionálisnak sem nevezhető állapota mellett csak feltevésekben lehet beszélni, tudományos elemzést erre építeni nem lehet, mert könnyen olyan rosszízű faji metafizikába gabalyodhatik a kutató, mint Babits ismeretes tanulmányában. Ezért nem lehet a magyar nemzeti festészetet sem pusztán formai jegyek alapján meghatározni. Sokkal inkább az érzelmek területére tartozik még annak az eldöntése, hogy melyik alkotást jellemzi a nemzeti jelleg, mint a logikai elemzésre. Közrejátszik ebben a témának, a típusoknak, az alakok mozdulatainak, lelkivilágának a sugalma és a már nemzetinek elismert művek formavilágának az emléke is, a történelmi fejlődésbe ágyazott, attól determinált tartalom.
Hollósy művészetének magyarságát sem művei formanyelve szabja meg, hiszen oly sok szál fűzi a korabeli haladó külföldi eredményekhez. De ha a fiatalkori művekkel kapcsolatban a müncheni és a francia naturalizmusról beszéltünk is, a képek megtekintésekor azonnal megérezhető a művek sajátosan magyar levegője; nem is vállalhatná őket magáénak egyik nép sem, csak a magyar. A fiatalkori zsánerképek frisseségében, a parasztok szilaj mozgásában mind benne lüktet a magyar ember habitusa: a magyar paraszt mulat így, minden mozdulatának más ízének kellene lennie, ha más nemzet fia lenne. A népszínműtől befolyásolt, de mégis a magyar folklór ízét is érzékeltető népiség, a cigányozás hangulata, a korai képek nemzeti jellegének összetevői. Nem a puszta formában leljük meg tehát Hollósy művészetének nemzeti jellegét, hanem sokkal inkább a tartalom és forma dialektikus egysége milyenségében. Mert mi teszi sajátosan magyar zamatú történelmi képpé a "Zrínyi kirohanásá"-t? Az annyira ismert, honvédő harcaink jelképévé vált téma? A mű tartalmának a történelmünkbe ágyazottsága? A magyar múlt tragédiával, hősi elszántsággal teli szellemét lehelő, izzó légköre? Vagy a formai megoldás, a szűkszavúság, a tüzes, friss színek, a Hollósy minden művében ott élő plebejus zamatosság? A lovasok magyar karaktere? Nem lehet különválasztani és azt mondani, hogy a tartalma magyar vagy pedig a formája nemzeti. Így, ahogy van ez az egész magyar, egy nagy hazafinak plebejus erejű történelemszemlélete. Magyar ez a nekibuzdulás, fergeteges szilajság, ez a hősi kiállás, a "Mindenképpen emberek és vitézek legyünk" humanizmusa, ez a lóratermettség, huszáros könnyedség, a veszélynek mellet feszítő harci bátorság. Azt érezhetjük ki a félelem nélkül vágtató alakokból, amit, mint a magyar nép habitusát, népi eszményét látott meg és elemzett Fülep Lajos Izsó Miklós táncoló hajdúiban, amely "évszázadok óta benne él a költészetben, zenében, a históriás énekekben, Balassában, Zrínyiben, a hajdúság, kurucság dalaiban, a verbunkosokban, a népdalban; és felhág a költészet legmagasabb régiójába Aranyban, Petőfiben, már előttük Berzsenyiben." Hollósy Simon népi, nemzeti hősi hadvezéri típust alkotott Zrínyijében, a népballadák hősének, Kerekes Izsáknak az édestestvérét; a történelmi viharok, a mostoha sors üldözte magyar nép évszázadokon át kialakult legszebb tulajdonságát, mely benne parázslott mindvégig, és forradalmi korokban világraszóló tüzet lobbantott: az áldozatvállalásra kész hazafiságot sűrítette bele néhány, a kis méret ellenére is kitűnően egyénített figurájába. S ezt a tartalmát a képnek még nem adja meg a téma, ezt csak ebben a formában lelhetjük meg. A nagyszerű, könnyed, de minden vonásában dinamikus, eszmét sugárzó rajzban, a csata hevét árasztó gomolygásban, vérbő színekben, a nagyszerű, a műben ábrázolt valóság objektív tendenciáiból a képiség törvényei szerint kifejlesztett kompozícióban. És a kép magyarsága épp ezeknek a szétgalvanizálhatatlan ötvözetében rejlik.
Ugyancsak az összes elem szétbonthatatlan egységéből bontakozik ki a"Rákóczi-induló" magyarsága is. A nemzeti történelem és a korabeli magyar társadalmi helyzet által determinált tartalom, a magyar paraszti típusok, a dallam szilaj futása kötik elválaszthatatlan szálakon a magyarsághoz e művet. Tájképeinek magyar jellege sem földrajzi külsőségekben rejlik, nem is a művek színvilágában, hanem elsősorban a képekből áradó hangulatban, abban, ahogy a magyarságával viaskodó Hollósy látja a tájat. Mert Kölcsey, az öreg Vörösmarty, "Az Apostol"-t író Petőfi és a "Nekünk Mohács kell" Adyjának a tragédialátása, mely rokon Hollósy szemléletével, csak a tragédiával, elvetélt forradalommal teli magyar valóságból nőhetett ki, csak ebből a talajból sarjadhatott Hollósy egész művészete is.
Hollósy mögött nem állt olyan nagy művészi kultúra, mint a francia festők mögött, s amennyiben kár volt ez, annyiban haszon is, mert nem kötötte gúzsba a kezét a már hanyatlóvá váló kultúra problémalátást megszabó hagyománya. Ő csakugyan olyan volt a művészet birodalmában, mint levelének a királyi palotába tévedt cigánya. Maga se tudta, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét: a klasszikusok elsatnyuló kompozicionális és emberábrázolási módszereit akarta feltámasztani művészetellenes korban. Nem is tehette volna ezt másképp, mint csak a maga cigányos ösztönösségével, mert máskülönben könnyen ő is egy lett volna a Cézanne-követők vagy a különféle dekoratív monumentalitást keresők közül, vagy végigjárhatta volna Székely kortévesztett útját. De otthonról olyan életközelséget hozott, s técsői magányába vonulva, együtt élve a parasztokkal s megérezve a kor plebejus-demokratikus mozgalmait, olyan, problémalátása mellett is egyszerűen naiv humanizmus, életismeret és életszeretet jellemezte, amellyel, ha ösztönösen is, de szembe tudott szállni a kor absztrakttá silányító, emberellenes szándékával, s át tudta törni azt.
Hollósy életműve azzal, hogy felülemelkedik a korabeli álhazafiságon, magyarkodáson, és igazán népivé, nemzetivé tud magasodni, válhatott egyetemes jelentőségűvé. A magyar nép sorskérdéseire felelt művészetében, s ahogy a két forradalom a fejlődés élvonalába emelte a magyarságot, úgy az e kérdésekre választ kereső Hollósy is többet tudott adni a provinciális elhatároltságnál, a maga ösztönös, érzelmi módján vissza tudott találni a klasszikus realizmus útjára, és valami igen nagy lehetőséget csillantott meg művészetében. Ez a torzóságában is nagyszerű életmű csak a magyar történelem ellentmondással teli valóságának a talajából nőhetett ki, s ezeket a félbenmaradottságukban is a kor igazi tartalmi és formai problémáival viaskodó műveket csak a korabeli ellentmondásteljes életet magábaszívó, plebejus erejű "robusztus, nagy magyar piktor", Hollósy Simon alkothatta meg.
Hollósy művészete a magyar festészet élő hagyományai közé tartozik, amely - változott formában - ma is él a magyar művészetben, megszakítás nélkül hat. Nincsenek epigonjai - jobb mester volt annál, mintsem azokat nevelt volna. De művészete tovább élt tanítványai és társai, a Rétik, Thormák, Rudnayak és Holló Lászlók etikusságában, sőt késői tájképeinek a formanyelve is visszatért Szőnyi István néhány alkotásán. De nehéz külön Hollósy Simon hatásáról beszélni, mert lehetetlen szétválasztani Hollósy és a nagybányai mozgalom hatását. Nem is annyira formajegyekben mérhető ez le, bár kétségkívül azokban is. Hollósy és a nagybányai művészek olyan formanyelvet teremtettek, amely alkalmas volt a XX. század bonyolult valóságának tükrözésére, és amely mindvégig megmaradt a természetelvűség talaján. De még jelentősebb ennél Hollósy és a nagybányai mozgalom etikai hatása.
A magyar művészetben Hollósy és a nagybányai művészek előtt is akadtak olyanok, akiknek a művészete szemben állt a hivatalos álművészettel, s alkotói magatartásukat szilárd moralitás jellemezte, de az ő művészetük nem tudott élő etikai hatást gyakorolni a magyar művészet további fejlődésére. Munkácsy külföldön él és sokban megalkudott, Szinyei az első sértésre évekre letette az ecsetet, Madarász is lényegében abbahagyta a festést, Mednyánszky és Székely pedig elszigetelten dolgozott stb. Művészetük, bármily nagyszerű is, nem folyamatos fejlődés megindítójaként él. Hollósy és a nagybányaiak etikai hatása azonban perdöntő volt. Lehet, hogy a nagybányaiak esetében ez az etikusság - ellentétben a tőlük elkülönülő Hollósyval - már magában hordta a művészi öncélúság morálját is, mégis ez a hatás a magyar festészet fejlődésében történetformáló erejűnek bizonyult. Elemeztük, hogy a nagybányaiak nem tudtak következetesek maradni a Műcsarnok elleni harcban, és szubjektív céljaik tisztaságának a megőrzése mellett sok lényeges kérdésben kompromisszumot kötöttek, de művészeti harcukat mégsem lehet kitörülni a magyar művészetből, s ha nem is Hollósy következetesebben radikális tervei szerint, lényegében mégis legyőzték a Műcsarnokot: közvéleményt alakítottak, teret nyitottak a becsületes művészi törekvéseknek. Igaza volt Lyka Károlynak, aki megállapította, hogy a nagybányaiak együttes fellépése segítette Mednyánszky, Rippl és Fényes elfogadását is. Hollósy és a nagybányaiak munkálkodásával a hivatalos művészet etikailag vereséget szenvedett, s nem kis mértékben az ő fellépésüknek lehetett köszönni, hogy a magyar festészet túlemelkedett a feudális korlátoltságon, az üres akadémizmuson és a kispolgáriasságon, a provinciális elszigeteltségen. Bár formálisan a vezetés sokáig a Képzőművészeti Társulat, az akadémizmus kezében maradt, az erőviszonyok megváltoztak. A hivatalos tényezők is mindinkább elfogadták a modernebb törekvéseket, és egyre jobban az ő művészetük nyomta rá a bélyegét a magyar festészetre; a hivatalosan életben tartott és uralmon lévő álművészet kisebbségbe került, s a két világháború közt aztán, a Szinyei Társaság esetében, már valóban is ennek az iránynak a folytatói kezébe került a vezetés. Annak az elemzése, hogy a Szinyei Társaság mennyire teljesítette azt, amit Nagybánya és jelesül Hollósy megindított, már nem feladatunk.
A Hollósy életre keltette mozgalom tehát, ha formálisan vereséget szenvedett is, végeredményben győzött: denunciálta a Műcsarnokot, az összecsapás után már nem volt lehetséges a régi módon élni. Hollósy észrevette ezt: 1900. január 5-i kelettel így írt Rétinek: "Éppen a mi fellépésünk diskreditálta a művészetet. Megmutattuk, megéreztettük, hogy a Műcsarnok művészete nem jó, minket pedig nem értenek meg." Csakugyan, ha Hollósy el is szigetelődött és a nagybányaiak is nemesen távoltartották magukat a művészeti élettől, fellépésük nyomát nem lehetett eltüntetni. Hollósy eszméi belészívódtak tanítványaiba, lényegében az ő oktatási elveire épült a nagybányai iskola is, ennek az elvei pedig Ferenczy, majd Lyka és Réti propagálásában betörtek a főiskolára is. Persze, ez már csak részben volt azonos Hollósy eszméivel, mert a nagybányaiak oktatómódszere is elkülönült a későbbiekben Hollósyétól, ezért a nagybányaiak intenciója alapján megreformált főiskolai oktatás már nem felelt meg egészen Hollósynak, s ehhez hasonlóan arra az etikai hatásra, amely Nagybányából áramlott, a két világháború között mindinkább a Ferenczy Károly nevével fémjelzett irány nyomta rá a bélyegét, ezért ez a művészeti etika a művész szubjektív becsületességének, a művészet tiszta céljainak a morálja volt, de már fertőződött a művészi öncélúság, az elvont esztétikum hitével is. Hollósyt tehát nem lehet egészen azonosítani azzal az élő etikai hatással, amelyet a nagybányaiak mozgalma okozott. Ha az ő tervei és művészi céljai kerülnek uralomra, akkor ennek az élő hagyománynak sokkal radikálisabb lenne a karaktere, mégis kétségkívül az ő harcos egyénisége adta meg a nagybányaiaknak a lendületet, s ha el is távolodtak tőle, nem kis mértékben az ő indítékának volt köszönhető a győzelem. A frontáttörés, a csatanyerés nagy részben az ő érdeme, de a győzelem utáni berendezkedés már nem az ő intenciói szerint történt, hanem elsősorban épp azok szerint az elvek szerint, amelyek miatt szakított Nagybányával. Mindenesetre, joggal írhatta magáról, hogy az ő fellépésével nagyot lendült a magyar művészet ügye, mert nagyrészt ő vezette ki a magyar festészetet a provincializmusból, ezért Hollósy művészete, művészetpedagógiai és művészetpolitikai szerepe a magyar festészet legértékesebb hagyományai közé tartozik.
Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1956, 129-134. oldal
