Markó Károly 1845-ben egy országháztervezetet készített Budapest számára. Az időben ugyanis egy nagy és fényes országház építésének eszméjét vetették fel, a mely megfeleljen legszigorúbban minden részeiben az építészet szabályainak, úgyszintén a tartósság és kényelem igényeinek is s azonkívül "mindenütt nemzeti szellem leheljen belőle, fényes múltunk s reménydús jövőnek emléke jelképeivel díszítve; szóval az egész épület egy múltban dicső, jövőben édes remény szerint nagy nemzet méltóságát s jellemét hordja magán". (Társalkodó, 1845, 302.) Az országházi választmány közrebocsájtott programmjában szintén a "művészi értékét" hangsúlyozta a midőn titkos pályázatot hirdetett az új parlamenti épületre. Mielőtt azonban még döntésre került volna a dolog, a Pesti Hirlap 568-ik számában kipattantotta az egyik pályázó nevét, a ki nem volt más, mint a Firenzében tartózkodó jeles festőművész hazánkfia Markó Károly. Megindult aztán a vita ellene és mellette. Helmeczy lapjában Schultz Ágost a következőket írja: "Az építészet nem vele született corollariuma a festészetnek. De azt mellőzve, s Markónak a mellett is, hogy olasz földöni számos éven által folytonos tartózkodása miatt műve - nemzeti szellem kizárásával egyedül annak bélyegét fogná tán viselni, jeles tehetségeit semmi tekintetben kétségbe vonni nem akarva, a nélkül, hogy a részletes fennen kürtölést s ajánlgatást szükségesnek tartanám, kinyilatkoztatom: mikép vannak magyar építészeink közt itthon is néhányan, kik műveikkel a versenytérre bárkivel is kiszállanak, nem kell tehát félni, hogy mare stagnans lesz a versenypálya". A Pesti Hirlap említett helyén nem sok reménynyel néz ugyan a pályázat elé, de hangsúlyozza, hogy: "Nem lehet ugyan nézetünk szerint a művészet becsének kritériuma a hazafiság, de ha a honfi művész készít tökéletesbet, vagy csak ollyat, melly az idegen művel méltán vetekedhetik, bűnnek tartanók, ha nem a honfi műve nyerné az idegen fölött az elsőséget". Úgy tudjuk egyébként, hogy Markó tervét figyelembe sem vették, hanem Vitkovszky országház-tervét fogadták el. Vitkovszky, a ki maga is magyar fiú, Rómában és a bécsi politechnikumban nyerte kiképeztetését.

Forrás: Művészet, Első évfolyam, 1902 Második szám 146-151. oldal
http://www.mke.hu/lyka/01/muveszet_01_adatok02.htm

A múlt század magyar képírásának történetét Markó Károlytól szokták számítani. A teljesség kedvéért mi is hívek lehetünk e szokáshoz, s a sort e kétségtelenül kedves és megkapó művésszel nyithatjuk meg. Poétikus kedély, meleg, derűs egyéniség; harmónia zökkenő nélkül, érettség érdesség nélkül, bölcs lemondás minden újszerű kísérletezésről; valami régi-régi kultúrának hervadó, utolsó bájos virága; az alkony és az ősz idillje, az elmúlást szelíd megadással fogadó, finom és előkelő tartózkodással leplező; mintha merő játék volna az egész, mögötte nem is sejthetni a küzdelmeket, amiket az élet vagy a művészet vívott valaha, az istenek harcait a titánok ellen, a barbár veszedelmeket s az ősök szörnyű mithikus tragédiáit, - a görög idillikus költőkre kell gondolni vagy a francia pásztorjátékokra. A régi nagy kultúra, melyből ez a virág fakadt, nem a magyar, s a magyar számára magtalan maradt ez a virága. Ez a kultúra egész Európáé az ókori világ letűnése óta, a magyarság gyakran érintkezett és kereszteződött is vele, így a múlt század elején is, építészetben és költészetben, de a markói rezdületlen harmónia és befejezettség, az utolsó szónak ez a halk, sima zengéssel való kiejtése idegen maradt lelkétől. A klasszicizmus a költészetben a magyar lélek magáraébredése, kétségbeesett megrázkódása és életre-birkózása; a forma idegen, de a szellem annyira magyar, hogy a forma idegenszerűségein is elemi erővel lüktet át; legalább így van a legjobbaknál, s Berzsenyinél az új élet-tartalom megsejtésével mintha valami új magyar forma is születnék nehezen vajúdva, az újjászülető nyelv tapogatózásával, de fiatalos hévvel és erővel, kíméletlen új akarattal. Mindennek nyoma sincs Markóban; ő nemcsak külsőleg szakadt távol hazájától, hanem gyökeresen, és a magyarság kulturális útjával nem kapcsolódik történetileg. A kezdődő magyar képírás ámulattal nézte ezt a befejezett művészt, de nem közelíthette meg; a buzgó hazafiak büszkélkedtek vele, hogy íme a magyar képírás mily magasról indul el útjára, nem is sejtve, hogy nem a magyar művészet útja, s nem lehet folytatása. A múltról beszél, a jövő egyetlen szava nélkül, nem a magyar múltról, hanem Európa idilli álmairól, - örülhetünk neki, hogy megvan, de hiányát a művészet fejlődése nem érezte volna meg. Csak arra kell gondolni, hogy Markónak (1791-1860) egészen egyidejű kortársa Delacroix (1796-1863), s megvilágosodik a Markó-féle művészet anachronizmusa, mérhetetlen távolesése attól az úttól, melyen a múlt század képírásának nagy csatáit vívták, - azt lehetne hinni, századok választják el őket egymástól. Az építészeti klasszicizmus, ahogy nálunk meggyökerezett, s legalább külsőségeiben alkalmazkodnia kellett a polgárság igényeihez és anyagi képességeihez, némiképp hajlékony volt környezete iránt, s belőle idővel valamelyes lokális irányzat alakulhatott volna, sőt alakult is; a Markó-féle művészetről fel sem tételezhető, hogy a mi akkori viszonyainkhoz bármiképp találhatott volna, akkori kultúránkkal bensőbben közösködhetett volna. A magyar képírás még annyira sem kezdődik Markó Károllyal, mint a szobrászat Ferenczy Istvánnal, akiről legalább azt lehet elmondani, hogy a magyar művészi öntudat fölserkentője volt.

Forrás: Fülep Lajos: Magyar művészet, Corvina Kiadó, 1971, 78-79. oldal

Rengeteget dolgozott, a napnak talán egyetlen óráját sem töltötte munka nélkül, nyáron négy órakor, télen ötkor kelt. Munkamódszerébe is bepillantást nyerhetünk részben feljegyzései, részben rajzai, akvarelljei, vázlatai, műtermében befejezetlenül maradt alkotásai nyomán. Festményeihez rendszeresen készített gyors vonásokkal felvázolt, első elképzeléseit rögzítő tollrajzokat. Ez volt munkája első fázisa. Aztán következett az akvarellel készített vázlat, melyet fejlesztéses eljárással, a lazúrozott olajfestményekhez hasonlóan festett. Ezt az eljárást nem vitte mindig végig, jó részüknél már megállt az aláfestésnél, vagy csak egyes részleteit dolgozta ki, de ezek az akvarelljei így befejezetlenségükben is remekművek. Harmadik ütemben az akvarellvázlat után a részletes, hajszálpontos ceruzarajz következett, amelyet azután mértanian pontos vonalháló segítségével másolt át a vászonra. A kész kép egységes hatású szépségéből ezek az aprólékos előkészületek nem sokat érzékeltettek. - A staffázs alakokhoz is számos rajzvázlatot, tanulmányt készített, egy-egy fejet, alakot, mozdulatot vagy ruharedőt kitűnő mesterségbeli tudással, finom aprólékossággal rajzolt meg. Művészetében mindvégig fontos szerepet betöltő rajzai között utolsó periódusában különleges szépségűeket fedezhetünk fel. Valami nyugtalan, barokkos lendület jellemző ezekre az ötvenes években készült erőteljes tollrajzaira, aranybarnára, halványkékre vagy lilára komponált lavírozott biszter rajzaira, akvarelljeire. Öregkori rajzain a téma színes, mozgó káprázattá alakult, a száguldó vonalak a bokrok, fák formáit alig-alig sejtetik. A vonalak szövevénye, kavargása, a sötét és világos foltok ellentéte rajzait dinamikussá fokozzák. Egyes tollrajzai Domenichino és Carracci tájképi rajzait juttatják eszünkbe. Vannak olyan rajzai is, amelyek vonalvezetésük leheletszerű könnyedségével a paysage intime megteremtőinek, a barbizoniaknak és különösen Corotnak a felfogását idézik.

Alkotómódszerének jellemző sajátosságai, műhelytitkai szemléltetően tárulnak elénk befejezetlenül maradt olajképeiből, melyek hagyatékából kerültek a múzeumba. A vonalhálóval beosztott vászonra rajzolta fel a kép vázlatát, temperával alapozta, azután részletről részletre haladt előre a megfestésben. Vagy a szélén, de leginkább középen kezdte meg a kidolgozást. Addig nem ment tovább, amíg a megkezdett részt teljesen ki nem fejlesztette, végül a különböző, külön kidolgozott részek egymáshoz illesztésével készült el a kép. A színeket nem "alla prima", hanem lazúrosan, áttetszően rakta fel: képeinek finom rajzosságát a tempera aláfestéssel érte el. Legvégül következett a finom lakkréteg. A részletekben megfestett képet az egységes, meleg sárga-barna tónus ragyogása fogta össze. Nemegyszer előfordult, hogy egy-egy festményét abbahagyta, később fejezte be, ilyenkor mind a két dátumot aláírta. Több kedvelt témáját újabb és újabb variációkban is megfestette. Ezekben az ismétlésekben sem másolta önmagát, egy-egy részletében mindig eltért, másképp csoportosította a fákat, vagy fűzte az alakokat egymáshoz, egy-egy figurával többet vagy kevesebbet szerepeltetett, levegősebbé vagy zsúfoltabbá tette a kompozíciót. Nincs két teljesen egyforma képe, a variáció százféle lehetőségével élt.

Az ötvenes években festészetében mind nagyobb hangsúlyt kapott a romantikus felfogású, bensőséges érzelemmel telített tájábrázolás. Ezeken a festményeken már nem a három síkra tagolt, klasszicizáló tájkonstrukciót követte, hanem lezárt hátterű, dús lombozatú erdő-belsőket festett, s jeleneteit ott helyezte el. Korábbi korszakaiból is ismerünk ilyen kompozíciós megoldásokat, mint pl. a Rőzsehordókat 1831-ből, de főleg appeggi korszakára jellemző ez a komponálás: Tájkép asszonnyal és pásztorfiúval (1852), Olaszországi erdős vidék (1855). Egyike a legszebbeknek az 1854-ben festett Fürdő nimfák. A kép kompozicionális tengelyét a hegyi patak diagonálisa adja meg, mely erdő koszorúzta kis tóba ömlik. A párhuzamos képsíkokból szerkesztett táj helyett lezárt erdő-belsőt ábrázol. Az erdő sűrűjét a lombokon keresztül beeső napfény csillogó foltjaival meghittebbé teszi. Romantikus hatású Az Aqua Nera Róma közelében című képe, melyen a vihar közeledtét érzékeltette. Markó erdőábrázolásait kitűnően jellemezte Zádor Anna egyik tanulmányában: "Az erdőkép és tájkép nehezen hódít tért a XIX. század eleje festészetében. Ez... még jobban kidomborítja id. Markó jelentőségét. Alapjában késői követője a Poussin nyomdokain haladó, úgynevezett klasszikus tájképnek, melyet azonban mély természetszeretete, harmonikus, szubtilis lelkülete új erővel frissít fel... Közhellyé vált őt a természet túlzott szépítésével vádolni. Markó jóformán mindig meglévő tájat fest, s ezzel való kapcsolata bensőbb, őszintébb, semmint társainál. Inkább a hangulat ünnepélyessége, palettájának melege, bukolikus színei, csöndes lelkületének megfelelő cselekvéshiány teszi képeit idealizáltakká. A vád erdőképeire még kevésbé vonatkozhatik. Ezek a képek erősen romantikusak, már éreztetik az erdő rejtelmességét, a borongó mélység képzeletet foglalkoztató erejét."

Markó életművében háromfajta kompozíciós megoldás vált jellemzővé. Az első csoportba fiatalkori, veduta jellegű, táji hűségű megoldásai tartoznak. A második csoportot, számban a legnagyobbat, a klasszikus képszerkesztés szerinti, három síkú kompozíciós módszerrel készített művei alkotják. A harmadikba a lezárt hátterű erdőtanulmányait számítjuk. A közvetlen természetszemlélet, élményanyagának feldolgozása mindhárom típusban egyaránt megfigyelhető. Tájábrázolásai, természeti kivágásai emberi alakjaival, mitológiai, bibliai, népi jeleneteivel váltak valószerűbbé, elevenebbé, s ez a komponálás a tájvalóság elhitető erejét, realitását fokozta.

Forrás: Bodnár Éva: id. Markó Károly (1791-1860), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1890, 56-57. oldal