Egy korabeli plakát részlete	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Feszty Árpád halálára
	Bak János: Merengések a Feszty-körképről
	A Feszty-testvérek kérvénye Budapest főváros Tanácsához
	Korabeli dokumentumok
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

FESZTY ÁRPÁD

Munkácsyn kívül nincs művészünk, akinek a helyzete a társadalmunkban oly kivételes lett volna, mint Feszty Árpádé. Tüzes tehetségével vívta azt ki s ezzel nem csekély hasznot hajtott művésztársainak. Mert ő volt jóidéig a nagykövetük a magyar társadalom elitjében. Azokban az időkben a magyar művész társaságbeli helyzete még teljesen kialakulatlan volt. Igaz, Munkácsyt ünnepelték, mint valami csodát, mint egy Jókai-regényből hirtelenül az életbe pottyant valószínűtlen diadalmas hőst, akinél nemcsak művészetének nagysága volt jelentős, hanem az is, hogy asztalosinasból lett Páris szalonjainak kedvencévé. Zichy e tekintetben nem jöhet számba, mert hisz ő született nagyúr volt, még mielőtt a walesi herceg és a cárok barátságukba fogadták. A többi festőt a "társaság" nem tartotta integráns részének. Érdeklődéssel hallgattak egy-egy történetkét a "bohémek" életéről, de alig vették őket komolyan. Képeiket vásárolták ugyan, de csak részben benső szükségletből, nagyrészt bizonyos dekórum kedvéért és inkább a művészet "támogatása" céljából. A támogató és a támogatott közt rendesen meg szokott billenni a társaséletbeli egyensúly s az így beállított viszonynak mindig van valami fanyar íze. Hogy a művészet mint foglalkozás társaságbeli ranghoz jutott az leginkább a nyolcvanas években szereplő festő-nemzedéknek köszönhető s e nemzedék sorában Feszty Árpádnak. Magában véve a dolog nem fontos s inkább csak jellemző kortörténeti adat maradna, ha ezzel a szerepléssel nem járt volna még egyéb is, aminek aztán nagy lett a hatása. A társaság közelebb jutott a személyes érintkezés révén a művészekhez, bepillanthatott műhelyükbe, felismerhette a nehéz, fáradságos, komoly munka menetét: tisztába jött vele, hogy a festés nem léha atelier-játék, hanem lehet az minden idegszálat megerőltető tanulmány és harc. Rájött, hogy a művésznek vannak problémai, különleges és izgató feladatai, amelyek épp úgy egész embert kívánnak, mint a tudomány bármely diszciplínája vagy az akkor még mód felett becsült politikai munkálkodás minden stratégiája és elméssége. Ilyesmire terelni a társasélet szereplőinek figyelmét kevés ember volt alkalmas. Akkor javában dolgozó festőink, például Lotz, Székely részben elvonult, zárkózott, részben csöndesen munkálkodó férfiak voltak, akik életüket vásznaikon élték ki. A Vágó Pálok, a Spányi Bélák, a Feszty Árpádok nemzedéke volt hivatva megtörni a jeget. S főképp Feszty Árpádnak jutott ki rész ebből a munkából, amely, mint említettük, nagy hatással volt művészeink sorsára.

Feszty Árpád festői tehetségét tetézte elragadó izzó vére, elméssége, tősgyökeres magyar zamatú eszejárása. Szinte arra született, hogy kapcsa legyen a "bohémek"-nek és a társaságbelieknek. Amazok köréből került ki a fiatal festő, emezek körébe jutott csakhamar, rövid pesti szereplés után. A Tisza Kálmán korszakában, amely egyike a magyar társasélet legérdekesebb korszakának, a gentry-virtus minden árnyalata, amely teljességében megvolt Fesztyben, érvényre juthatott. A kluboknak, színházaknak, vadászatoknak és áldomásoknak ragyogó kedvű vendége hamar megmutatta a gentrynek és a gentryhez simulni kezdő pesti társaságbelieknek, hogy a piktor kitűnő s egészen odaillő akvizíció. Magyaros tüze és zamatja, rajongó szeretete a tanya élete és a tanya nótái iránt duplán érvényesült abban az időben, amidőn a népszínmű virágkorát élte és a baboskendős Blaháné hintája elől a Népszínház előadásai után az aranyifjúság kifogta a lovakat. Óh, e pillangóröptű magyar farsang, mily naiv örömmel engedte át magát a korlátlan fantáziának! És ebben az időben és ezek közt a viszonyok közt került Feszty Árpád a magyar fantázia királyának, Jókai Mórnak házi tűzhelye mellé, feleségül vevén Jókai lányát, Rózát, egy ritka fenkölt lelkű s telivér művész hölgyet. A Jókai-körnek Feszty Árpád volt egyik ékessége. Ott az írók, a politikusok, a társaságbeliek tarka vendégseregében ő képviselte a magyar festő temperamentumát, elmésségét, szivárványszín képességeit. Másrészt a bohém-tanyáktól sem idegenedett el. A régi hírű Kis Pipa, a Pósa-asztal, majd meg az új Nemzeti Szalon művésznépe is a magáénak mondhatta őt. A festők legjobb pajtásuknak ismerték. De ismerték egy másik oldaláról is. Ha a ménesi és gyoroki poharazások és nótázások elhangzottak, a víg éjszaka után következett a munkás nappal. És Feszty műhelyében egymásután támadtak olyan képek, melyek a "bohémek", a piktorok körében a pajtási szereteten túl a nagy művésztehetség iránt való tiszteletet is költögették és ébren tartották. Valóban, a mulatozások daliás hőse akkor meg tudta markolni minden erélyét s meg tudta teremteni a Golgotát, a legtöbb reményt ébresztő magyar képek egyikét. Ez hatalmasan nekilendülő kezdés volt, erővel, majdnem daccal született kép, amelyet egy sajátos, mélyen érzett hangulat jár át. A "bohémek" úgy vélték, hogy az esték nem ártottak a nappaloknak. Egész szívvel örültek a jó barát, az önfeláldozó pajtás gyönyörű festő-buzgalmának. Érezték, hogy olyan ember festi ezeket a képeket, aki bár otthon van Pest minden szalonjában, mégis egészen a művészeté, egészen az övék. Bohémnek ismerték, hisz már életrajza: az iskolával való konfliktus, a vándorszínész-epizód, a pongyola tanulmányi menet egészen erre az útra térítette. A bohémeknek igazuk volt: vérbeli művész volt Feszty Árpád. S nem volt igazuk: az esték megártottak a nappaloknak, vagy helyesebben: Feszty Árpád erélyének egy része nem a vásznakon csapódott le, hanem egy oly élet forgatagában foszlott fel, amely hasznot hozott társainak és utódainak, de megnyirbálta a tiszta művészi munkára fordított időt és erőt. Most már tudjuk, hogy volt ennek is eredménye, szociális és művészeti, de ezt drága áron, egy nagy tehetség munkájának felére apasztásával lehetett csak elérni. Valamikor meg fogják látni és meg fogják érteni, hogy Feszty Árpád művészeti pályafutása éppen ezért egyúttal tragikus is volt.

Valaminthogy megértik azt is, hogy Feszty Árpád, akinek legelső, ifjúkori zsengéi, oly képek, mint például egy alkonyi táj, a pusztai találkozás télen, tehát a kis alföldi magyar világból vett élmények, miért kereste később a nagy, a még nagyobb méretet, miért tért közvetlen impressziói köréből, ifjúsága emlékei közül oly tárgyakhoz, mint a Krisztust sirató asszonyok, vagy mint a Zsolt vezér eljegyzése. Ama régibb képeknek talaja az ógyallai róna, amelyen ifjúkora lefolyt, - a nagy képek viszont Pest számára készültek, ahol az akkori előkelő társaság esztétikája még rangbéli fokozatot látott a tájkép, életkép, történelmi kép és vallásos kép közt. Feszty Árpád tulajdonképpen csupa-tűz líra volt, de ő is abban a felfogásban nevelkedett és élt, amely az epikában látja a legmagasabb rangot. Lám, a Golgota nem nagy méretű kép s benne nem a tárgy a döntő, hanem a táj, amelynek hangulatát a három feszület, mint három óriási felkiáltójel, csak éppen jelentősebbé, súlyossabbá teszi. A millenium ünnepi éve körül támadt képek viszont felette terjedelmesek, sőt van köztük egy körkép is, de egyikök sem adja szerzőjük bensőjének velős diagnózisát. A pesti elite-társaság a kedvenc festőjétől a legszebbet, a legnagyobbat várta: a gyallai puszták költője, a nádas vadásza, a tanyák magyarja itt Pesten ünnepi ditirambusokat festett millenáris tárgyakról. Megfelelt vele a kívánságoknak, eleget tett a nagy politikusok, a nagy szónokok és nagy publicisták várakozásának: a kis bohém-festők inkább a Golgotára, inkább a Bányaszerencsétlenségre függesztették tekintetüket. Feszty Árpád a literátusok és szónokok elitjét odavezette ugyan a festő műhelyébe és megízleltette velük ennek a különleges világnak értékes savát-borsát: de a hosszú kalauzoló-úton maga is önkéntelenül átvett valamit e művelt elit esztétikájából. Túlságosan bőkezű volt s a kicserélt értékek nem voltak egyformák.

Jöttek a megrendelések falképekre, templomi képekre. Feszty Árpád megfestette s ünnepelték értük. Így követték egymást a terjedelmes képek azon időkig, amidőn a művész lassan kivonulva régi társaságából, egész erejével megint a szívéhez nőtt témákhoz fordult. Hányszor kísérthették e drága ifjúkori emlékek, hányszor fogott tollat is, hogy megrajzolja őket, impulzív vérmérséke egész frisseségével. Egy sor paraszttipus, egy sor magyar tájkép keletkezett így, oeuvreje befejezéséül.

Visszatért övéihez. Haza ment egy világból, amely azóta nagyon elváltozott. Hazament a gyallai nádaskunyhók közé, hogy még egyszer, utoljára, egészen a maga nagy szíve szerint fessen.

*

Feszty Árpád 1856 december 24-kén született Ó-Gyallán, Komárom-megyében. Eleven eszű, csapongó fantáziájú gyermek volt s érthető, hogy ennélfogva nem egy konfliktusa támadt diák-korában a szigorú iskolai renddel. Tizenhat éves korában egy ilyen eset miatt otthagyta a budai gimnáziumot. De, minthogy nem mert az apai házba visszatérni: elgyalogolt Kecskemétre, ahol vándorszínészek közé állt. Mondják, hogy már akkor ügyesen festett - egyelőre persze csak dekorációkat. A színházból ismét az iskolába került. Pozsonyban tanult tizennyolc éves koráig s ekkor, 1874-ben, beiratkozott a müncheni képzőművészeti akadémiába. Ennek sem volt valami nagyon rendszeres látogatója, inkább a művésztársai, a gyűjtemények szemlélete és szorgalmas vázolgatás révén gyarapodott a tudása. Két év múlt el így. 1877-ben Budapesten találjuk, ahol egy alföldi motívumot ki is állított a Nemzeti Múzeumban. Ipolyi Arnoldnak, a művészetet kedvelő főpapnak feltűnt a tehetséges fiatal festő, nyárra magához vette Szentkeresztre, ahol Feszty megfestette a parknak egy szép részletét. 1878. a telet Gyallán töltötte, ott keletkezett a "Pusztai találkozás télen"; miután előzetesen rövid látogatóban volt Velencében. A következő évben a király által alapított egyik ösztöndíjat, 420 frtosat kapta s ezzel a bécsi akadémiára ment, ahol szorgalmasan festegetett. Bécsben festette meg 1880-ban a Golgotát, amely később a Szépművészeti Múzeumba került. Újabb olasz út után 1884-ben Budapesten telepedett le s még ez évben kiállította egyik zamatos képét, a "Kenderáztatókat", de már hozzáfogott két nagyobbméretű bibliai kép festéséhez is, az egyik a "Hazatérés a Golgotáról", a másik: "Az angyal Krisztus születését hirdeti a pásztoroknak". Egy harmadik tárgy, amely e termékeny időkben foglalkoztatja: "A rokkant honvéd". Meg is festi s kiállítja Budapesten 1885-ben. Ekkor már ismert volt a neve, mindenütt sokat tartottak művészetéről s az állam is megbízásokat juttatott neki. Megrendelést kapott a Nemzeti Színház első emeleti csarnoka számára készítendő díszítő képekre s Feszty 1885-ben hozzáfogott az ideszánt motívumoknak (Homérosz, Szaffó, amorettek stb.) kartonvázlataihoz. Míg ezek a művek készültek, ismét visszanyúlt a magyar vidéki életbe s megfestette 1886-ban a "Kárvallottakat", De ekkor már egy újabb nagyméretű bibliai kép tervével foglalkozott: két év alatt el is készült vele s kiállította 1889-ben a budapesti Műcsarnokban "Sirató asszonyok Krisztus sírjánál" címen s állami aranyérmet kapott rá. Ettől fogva minden erejét nagy vallásostárgyú és történeti kompozíciókra fordította, amelyek közül országos népszerűséget szerzett neki az az igen nagy művészeti körkép, amelyet "A magyarok bejövetele" címmel a millenáris kiállítás alkalmával mutatott be Budapesten s amelynek egyes részletei a Könyves Kálmán reprodukciói révén országszerte elterjedtek. Nagyobbméretű kompozíciókat előtte is, utána is festett, ilyenek a "Keresztlevétel", a "Szent Gellért vértanúsága", a "Krisztus temetése" (triptichon a Szegedi Múzeumban) az Operaház néhány kisebb díszítő képe, hasonló természetű festmények a Törvénykezési Palotában, "Szent Erzsébet alamizsnát oszt" és "Csatatér sebesültekkel" a budai Vöröskereszt-kórházban, a "Bánhidi csata" (Komárom, megyeháza), "Zsolt vezér eljegyzése" (Nagyvárad, megyeháza). Híre ekkor állt delelőjén.

1899-ben Budapestről Firenzébe költözködött, ahol hosszabb időt töltött s nagyritkán állított ki valamit itthon. Inkább irodalmi műveivel adott életjelt magáról: tárcarajzai, novellisztikus leírásai hamar megszerezték neki az irodalmi hírt is. Már 1897-ben kiadta "Az én parasztjaim" cím alatt e zamatos tárcák egy részét, 1908-ban pedig terjedelmes, mélyen átérzett költői elbeszélése jelent meg a Magyarország karácsonyi számában "Árva Bandi" címen. Miután Firenzéből Budapestre tért vissza, 1912-ben kiállította újabb munkáinak gyűjteményét a Nemzeti Szalonban: tájképek, életképek, tipikus parasztfejek sorozata volt ez, csupa vonatkozás arra az alföldi világra, amely leginkább a szívéhez nőtt, amelyet leginkább szeretett. Egészsége ekkor már megtört volt. Még nagy tervekkel foglalkozott ugyan, még komponálgatott egy nagy állami megrendelésen s dolgozgatott a budapest-lipótvárosi templom néhány kisebb képén (apostolok alakjai), de ereje egyre fogyott és veszedelmes, súlyos kór támadta meg. Hónapokon át lebegett élet és halál közt, állapota ez évben mégis annyira javult, hogy elutazhatott a quarnero-melléki Lovranába, ahol némi megkönnyebbülést szerzett neki a friss tengeri levegő. Életkedve is visszatérőben volt, sőt végre már ecsetje után is nyúlhatott s tanulmányokat, vázlatokat kezdett festeni, jövendő képek motívumait. A sors azonban másként határozott. Június elsején hirtelen vége szakadt életének s a tüzes lélek békés nyugalomra tért.

- a

Forrás: Művészet, Tizenharmadik évfolyam, 1914 Hatodik szám 289-296. oldal
http://www.mke.hu/lyka/13/289-296-feszty.htm

Bak János
Merengések a Feszty-körképről

A Magyarok bejövetelével háromszor vagy inkább két és félszer találkoztam életemben. Először, mint nemzedékem legtöbb tagja, iskolás gyerekként bámultuk a vurstliban a kopott és poros fadarabokat a távolban felsejlő, kicsit szakadozott és ázott vászon előtt. Nem emlékszem, hogy a pompás arabs lovak vagy a meztelen nők mélyebb nyomot hagytak volna ifjúi lelkemben. Másodszor csak "lélekben" találkoztunk. Egy amerikai történészkongresszuson, 1979-ben. A Nemzeti mítoszok címet viselő vitaülésen tartottam előadást az "ezeréves magyar alkotmány" millenáris mitológiájáról, és ehhez illusztrációként röviden a Feszty-körképet is megemlítettem. Az előadás publikálásakor az interdiszciplinaritás (akkor éppen divatba jövő) szellemében alkalmam nyílt kiegészíteni a rövid utalást: Bak-Gara Anna művészettörténésszel (aki a századvéggel foglalkozott) együtt jelentettük meg "nézeteinket". Ama cikket azzal zártuk, hogy úgy hírlik, a háborúban tönkrement körképet éppen restaurálják. Kétségünket fejeztük ki a válogatás nélküli "hagyományőrzés" értékét illetően. Nemigen számítottam arra, hogy lesz egy harmadik, ezúttal ismét valóságos találkozás. Tavaly ősszel, a Közép-európai Egyetem középkorászainak szokásos évnyitó kirándulását alföldi emlékeknek szenteltük. Vagy harminc frissen Magyarországra érkezett kelet-európai fiatal kollégával Pusztaszerre vetett bennünket a sors. Az ott folyó fontos ásatások látogatása volt a cél. Ám ha már ott voltunk, egy füst alatt megnéztük a Bejövetelt is. Odafelé menet az autóbuszban mondtam egyet s mást a megtekintendő "műalkotás" hátteréről. Ennek ellenére a fiatal oroszok, románok, horvátok, szlovákok s mások lelkét-benyomásait az élményről még napokig "ápolni" kellett.

Mert mit is lehet látni ezen a körképen? Először is: nem sokat. A figurák messze vannak, mint ez ebben a műfajban szokásos. A néző és a vászon közötti dioráma (mindenféle honfoglaló szerszámok, dolgok, romok, füvek-bokrok) eléggé szürkécske, de hát ez így szokott lenni, gondolnám, honfoglalások alkalmával. A panorámákra fokozottan áll az, amit egy műtörténész úgy fogalmazott, hogy azt látjuk, amit mondanak nekünk, hogy lássuk. A körkép esetében ezt kis könyvecske (ma már persze hangszóró-szó, ha jól emlékszem, magyarul, németül, angolul) pótolja. Azok kedvéért, akik nem olyan öregek, hogy "azelőtt" láthatták, vagy eléggé nemzetietlenek, hogy nem voltak még Ópusztaszeren, mégis adnék egy rövid leírást: kisebb csoport keletiesen öltözött lovas arabs lovakon (mint a Hősök terén) a hegytetőn, előttük térdre hullott szakállas, kissé rozoga állapotban leledző (szláv) vezér és kísérete; ökrös szekéren ékszerekkel túlcicomázott hölgy hasonló kísérettel, parasztfélék vezetésével; összeomlott "oltár", mellette hulla; távolabb egy másik oltár, mely felé fehér lovat vezetnek; még messzebb alig kivehető, de svungosan festett lovascsata; romos épület, melyből marcona harcosok többé-kevésbé meztelen nőket rabolnak nyilvánvaló céllal (a' la Szabin nők elrablása). Elszórva mindenütt hullák, eldobott fegyverek, satöbbi. Ennyi.



Mindez nem sokban különbözteti meg a Bejövetelt a kor számos más történelmi körképétől. Ezek a panorámák a mozi előtti világ állóképes mozijai. Többnyire (bár nem kivétel nélkül, lásd például a Pokol címűt, ami a Feszty-félével kb. egykorú volt) a nemzeti történelem nagy, kiemelten fontosnak tartott eseményeit igyekeztek megörökíteni. A két legnevezetesebb darab a berlini, amely a sedani csata egy fontos félóráját (1871. szeptember 1., 13.30-14.00 h) örökítette meg, illetve a moszkvai, amelyik a borogyinói csatát mutatja be. A berlinihez a csata résztvevői, beleértve a tábornokokat, szolgáltattak pontos információkat; a borogyinói panoráma készítésekor viszont valószínűleg már nem voltak túlélők, de Tolsztojra nyugodtan lehetett hagyatkozni. Mindkettőnek, s néhány másik körképnek is, az volt a célja, hogy a népséget-katonaságot és a mindkét nembeli ifjúságot nevelően tájékoztassa egy nagy nemzeti élményről. A többi panorámával nem volt sok eszmei vagy technikai probléma: a németek, ha tetszik, ha nem, megnyerték a sedani csatát, az orosz seregek és parasztok pedig kétségen felül valóban megverték Napóleon "betolakodóit" Borogyinónál. A Bejövetel ebbe a sorba igyekezett illeszkedni. Csakhogy: se szemtanúk, se olyan szerzők, akik még ismerhettek szemtanúkat, mint Tolsztoj esetében, nem voltak. Mindent "ki kellett találni". Jókai, a fő szponzor, történetesen Feszty apósa, körülbelül meg is írta, hogy ő hogy képzeli a bejövetelt, amúgy kacagányosan. Feszty, saját szavai szerint, "erős fantáziájára és mély hazafias érzésére" támaszkodott, hogy az "ezer év távolának ködébe burkolt eseményeket a nézők számára felidézze". A festők részletesen tanulmányoztak eurázsiai lovasokat, elmentek múzeumokba. Vagyis igyekeztek megteremteni a hitelesség látszatát. Ez volt a panoráma fő trükkje. Ezzel a részleges autenticitással indították útnak az "üzenetet", amit a Bejövetel közvetíteni óhajtott, s amely, ilyeténképpen, ugyanilyen hitelességet vindikált magának.

Az 1896-os forgatókönyv szövegét annak idején megtaláltam, most csak fejből idézem, nem a szó szerinti hűség a lényeg. A fő mondandó az, hogy a nagy, ismeretlen, győzedelmes ellenség lehengerli a Kárpát-medencében talált őslakosokat, midőn hont foglal. A szlávok "ott pusztulnak, ahol éltek; hazájuk volt nekik ez a föld, bár egy alkotmány nélküli haza... de lakóhely, mint a medvének az erdő meg a vakondnak a föld". Az ő, hiábavaló emberáldozatot (mily visszataszító!) bemutató, pogány papjuk holtan hever oltárán, míg a magyar (persze szintén pogány) pap fehér lovas áldozata (mily felemelő!) a barbár szláv rítushoz képest civilizáltnak és már-már szentnek hat. S a magyarok viszik a szlávok asszonyait, "a győztesnek mindig kijáró zsákmányt". Az üzenet félreérthetetlen. A felsőbbrendű magyar vezérek, fejedelemasszonyok, táltosok, harcosok arattak fényes katonai és szellemi győzelmet az alsóbbrendű szláv őslakosok felett. Megható. Ám az a bökkenő, hogy Sedannál a németek egy másik ország hadseregével mérkőztek, Borogyinónál az oroszok a francia ellenséggel. A Bejövetel két "oldala" viszont nem volt más: a körkép ugyanazon ország polgárai nemesebbik felének fehér lovas győzelme a vakondokféle másik fele felett (illetve emezek elődei s amazok elődei) egy elképzelt, ámde aprólékos álhitelességgel ábrázolt csatában. Mint emlékezetes, a lovas-lóáldozós "magyarok" utódai a millenáris hazában körülbelül az összlakosság felét (inkább annál egy kicsit kevesebbet) tették ki. A többiek, az egykori vakondokok utódai viszont legalább a másik felét (Horvát-Szlavónia nélkül, mint azt a dualizmus statisztikáihoz mindig hozzá kell tenni). A két fél szembeállításában, az egyik megalázásában a körkép még az akkoriban mindenütt dívó "nemzeti nagyság" retorikájának korában is egyedülálló "eszmét" igyekezett propagálni. S igyekszik továbbra is.

Mert nap mint nap sorban állnak az iskolai osztályok s egyéb magyar (és külföldi) állampolgárok Ópusztaszeren, hogy jó pénzért, ami persze egy magánvállalkozás zsebébe folyik, ezt a szép tanítást élvezhessék. (Pár nagyon rövid szó ugyan elhangzik arról, hogy mindezt száz esztendővel ezelőtt föstötték stb., de nem nagyon hangosan.) Bejövetelnek ugyan bejövetel ez, de hogy az (Európába?) bemenetelhez alkalmas és illendő, azt kétlem. Ilyesmiken merengtem jó húsz esztendeje. Nem győzök tovább merengeni.

Forrás: Beszélő, 2000 november
http://www.c3.hu/scripta/beszelo/00/11/02bak.htm

Feszty Gyula és Feszty Árpád kérvénye

Feszty Gyula és Feszty Árpád kérvénye Budapest főváros tekintetes Tanácsához egy nagyszabású panoráma Körkép építése czéljára a benn megjelölt területek egyikének használatul átengedése tárgyában

Tekintetes Tanács!

A művelt nyugat nagy városaiban az utóbbi évek folyamán panoráma elnevezés alatt nagyszabású művészi alkotások jöttek létre. Hatalmas körképek azok, külön arra a czélra emelt épületekben, melyek közérdekű tárgyak ábrázolására szolgálnak, a modern művészi eszközöknek oly nagy tökélyre vitt felhasználásával, hogy a szemlélő nem valamely festmény, de maga a valóság előtt képzeli magát.

Alig van már oly jelentékenyebb város, ahol egy-két ilyen művészi panoráma ne volna. A legkiválóbb művészek vállalkoztak azok létrehozására. A nagyszabású művészet számára oly hálás tér nyílt meg azokban, mint talán soha az előtt s általok vált napjainkban a történeti festészet is valóban népszerűvé. S éppen azért, mert a panoráma a komolyabb irányú művészetnek a nagy tömeget is megnyerte, s ennélfogva közművelődési szempontból is kiváló fontossággal bír, a városok és a kormányok rendkívüli előnyök nyújtásával segítették elő azok felállítását. A panorámák kivétel nélkül egy általánosan elfogadott közös mintára készülnek, és pedig nemcsak azért, mert ez a mintaszerkezet a művészi hatás elérésére a legczélszerűbb, de annál az oknál fogva is, mert ha nehány év múlva a panoráma körképe iránt az érdeklődés csökken, abban az esetben másutt levő körképekkel kicserélhető s tehát az annak czéljára emelt épület valamely városnak folyton egyik legérdekesebb látnivalója marad.

Rendszerint egy 40 méter átmérőjű kerek épület belső falát foglalja el az egy darab vászonra festett, 120 méter hosszú, 14-15 méter magas önmagába záródó körkép. A középen emelkedett helyen van a néző álláspontja, vízszintes ernyő alatt, amely csupán a képre engedi esni a felülről jövő világosságot.

A néző és a vászon közti téren való tárgyak folytatják a festményt s abban is érvényesül a művészi képesség, hogy a festés és a valóság között a határvonalat csak gyakorlott szem veheti észre. A szerkezet által elősegített csalódás lényegesen hozzájárul a körkép tartalmának közvetlen és igaz hatásához s az első percztől kezdve abba a hangulatba helyezi a nézőt, amely magán a képen uralkodik.

A képnek óriási terjedelme az egész látókört magába foglaló alakja a művésznek teret enged arra, hogy a motívumoknak egész lánczolatát fűzhesse az egységes egészbe, s ez teszi kiválóan alkalmassá arra, hogy a keretbe foglalt képek természetszerű korlátain túl, különösen valamely történeti cselekményt vagy akár egész korszakot úgyszólván az elbeszélő epikai előadás menetében ábrázolhasson.

Ennek egyik legszebb példája a párisi világkiállítás alkalmára Gervex és Stevens francia művészek által festett remek hatású körkép, mely Franciaország utolsó századának korszakot alkotó férfiait jellemző csoportokban örökíti meg, hiteles arcképek felhasználásával.

A csoport háttere Párisnak egy-egy történeti emlékű részlete a távolba vesző házsorokkal és kimagasló monumentális épületekkel.

Bármerre forduljon a néző, valamely fényes korszaknak eleven csoportjával áll szemben, kezdve XVI. Lajostól és fényes udvari környezetétől, egészen a mostani köztársaság vezérszereplőig, hol Carnot, a köztársaság elnöke körül a kormány, a tudomány s a művészet legkiválóbbjai állanak.

Lehetetlen, hogy fel ne lelkesüljön minden francia a nemzeti dicsőségnek e valóságos pantheonjában, ahol a csalódásig eleven csoportokban tárult fel előtte Franciaország elmúlt és jelen nagysága.

Ha nem jött volna eddig más ilyen panoráma létre, mint ez az egy annak benyomása érthetővé tenné azt az óhajt, hogy a magyar művészet Budapesten is érvényesítse hasonló feladatban képességét. S ha számot vetünk azzal, hogy a szomszéd Bécsben is már két ilyen panoráma van, s hogy fővárosunknak folytonos fejlődése a külföldi vállalkozókban kedvet ébreszthet maholnap valamely idegen körkép idehozatalára, s ha e valószínű kísérlettel szemben mi, a magyar művészetnek s hazai érdekű tárgyak ábrázolásának akarjuk biztosítani az elsőbbséget, mely úgy művészetünknek, mint nemzeti közművelődésünknek is bizonyára sokkal nagyobb hasznára és előnyére válnék, úgy remélhetjük azt is, hogy Budapesten egy oly panorámának létrehozását, mely főleg a magyar történelemből s általában a magyar életből meríttetett s hazai művészi erők által készített körképet fog tartalmazni, az illetékes körök s a különösen Budapest főváros lelkes közönsége pártolásában fogja részesíteni.

Ily panoráma Budapestet egy újabb, érdekes látnivalóval gazdagítaná s a vidékek és az idegenek forgalmának élénkítésére is kétségtelenül befolyást gyakorolna.

Közeledik a millennium nagy jelentőségű alkalma. Kívánatos, hogy akkorra kivált a hazai művészet oly alkotásokkal lépjen a közönség elé, melyek történeti múltunk dicső emlékeit elevenítsék fel. E szempontok szolgáltatták az alapot arra, hogy egy nemzeti panorámának tervét megérleljük. A körkép első tárgya volna a magyarok bevonulása 1000 év előtt. Kutatásaink arra az eredményre vezettek, hogy hazánk megalapításának korából elegendő történeti és művészi anyag volna egyesíthető arra, hogy a magyar közönség előtt a korhűség meggyőző erejével mutathassuk be a honfoglalás korszakalkotó tényét. A képzelő tehetséget, az alkotási kedvet semmi sem lelkesíthetné inkább, mint e nagy eseménynek gazdag csoportokban ábrázolása. Az eszme már eddig is tág körében mára a tekintetes fővárosi törvényhatóság kegyes jó indulatát kinyerni szerencsések leszünk, teljesen biztosítottnak tekinthető.

A körkép számára általunk emelendő épület alakját az ide mellékelt vázlatrajzok tüntetik fel. A kiállítási költségek minden körülmények között 100000 frt. azaz egyszázezer forintnál sokkal magasabb összegre fognak rúgni. Már maga e körülmény mutatja, hogy egy oly nagyszabású épület terveztetik, mely bármely kiválóbb fekvésű helynek is díszére válnék. És valóban - minden habozás nélkül ki kell jelentenünk, hogy tervbe vett vállalatunk egyik lényeges életfeltételét képezi az építendő panoráma helyének szerencsés megválasztása. Ily alkalmas területet mi kettőt találtunk. Mind a kettő az Andrássy út végén, a városligetben, mindjárt annak torkolatánál fekszik. Az egyik a 2/ alatti vázlat és helyszínrajzban (a) betűvel megjelölt 683.3 négyszögöl terület, a mostani városligeti omnibus állomás mellett. A másik pedig az ugyanazon helyszínrajzon (b) betűvel megjelölt 633.6 négyszögöl terület, tehát annak egy része, hol legközelebb a marha és lókiállítás tartatott.

Mindkét helynek kiváló és számot tevő előnyét képezi a nagy élénk forgalom, másrészt pedig az ott emelendő panoráma teljes összhangzatban állana a városliget rendeltetésével, amennyiben az kirándulás közben szórakozást, üdülést és nemes élvezetet nyújtanak és mint kiváló stylben emelendő épület a városliget bejáratának is csak díszére, előnyére válnék.

Kérelmünk tehát oda irányul a tekintetes Tanácshoz, illetve általa a tekintetes fővárosi törvényhatósághoz, méltóztassék a fennebb kijelölt telkek, illetve közterületek egyikét vagy másikát az általunk tervezett körkép - panoráma - elhelyezésére szolgáló épület czéljaira részünkre a következő feltételek alatt használatul átengedni:

1. A terület részünkre 25-30 évre csupán használatul engedtetik át - mérsékelt évi bérfizetési kötelezettsége mellett. A főváros hatósága kijelenti, hogy hasonló czélra, t.i. ily nagyszabású körkép czéljára a velünk kötendő szerződés tartalma alatt más vállalkozónak fővárosi területet átengedni nem fog.

2. Kötelesek vagyunk az átengedendő területen legkésőbb az átadás napjától számítandó 2 év alatt a fennebb nagyvonásokban körvonalazott körkép czéljára szolgáló és a vázlatrajznak megfelelő díszes, nagy épületet emelni s azt czéljának megfelelőleg felszerelve, általunk meghatározandó mérsékelt beléptidíj mellett a közönség rendelkezésére bocsájtani.

3. Az átengedendő telek s a rajta emelendő épület, - a fővárosi hatóság előzetes engedélye nélkül eredeti czélján kívül más czélra nem használható. Az esetre, ha a telek s a rajta emelendő épület az engedély ideje alatt a főváros előzetes engedélye nélkül a kitűzött czéltól eltérő más czélra használtatnék, ezen eset beálltával jogában áll a fővárosnak az épület rögtöni lebontását költségünkre elrendelni és a használatul átengedett teleknek azon állapotban való visszaadását követelni, amelyben az nekünk átadatott.

4. Az esetre, ha a körkép épülete az engedély, illetve a szerződés tartama alatt leégne, kötelesek leszünk azt hat hó alatt újra felépíteni és eredeti rendeltetésének átadni, ellenkező esetben jogában áll a fővárosnak a szerződést egyoldalúlag megszüntetni s a telket azonnal tulajdonosi birtokába visszavenni.

5. Az engedély, - illetve a szerződés idejének lejártával vagy az eredeti alapon új szerződés köttetik vagy pedig ha a főváros bármily közérdekből nem volna hajlandó a telket továbbra is a körkép czéljára átengedni, jogában áll a fővárosnak az épületet közösen megállapítandó becsértékben, - amennyiben pedig e kérdésben közös megállapodás létrehozható nem lenne, - kizárólag a saját szakértő közegeinek véleménye alapján, általa egyoldalúlag meghatározandó becsáron saját tulajdoni birtokába átvenni s a fölött a telekkel együtt korlátlanul szabadon rendelkezni.

6. Összes szerződésbeni kötelezettségeink biztosítására ezennel 5 drb, egyenként 1000 frtos 5%-os magyar papírjáradék kötvényekben - 5000 frtot deponálunk a fővárosi központi pénztárba. Kérjük ezt letétként pénztári kezelésbe vétetni. Ezek azon feltételek, melyek alatt mi a czélba vett vállalatot létrehozhatónak tartjuk.

Amit ezek szerint mi a fővárostól kérünk, alig több egy kis jóindulatnál és erkölcsi támogatásnál az új és úttörő vállalat iránt. A pénzbeli kockázat, mely az épület felállítása és a körkép elkészítése, valamint a teljes berendezés által felmerülő költségeket tekintve, - csekélynek éppen nem mondható, - úgyszólván kizárólag bennünket terhelne. Tisztelettel kérjük ezek után a tekintetes Tanácsot:

Miszerint kérelmünket s illetve ajánlatunkat a főv. tekintetes törvényvhatósági bizottsághoz pártolólag előterjeszteni méltóztassék.

Tisztelettel maradunk alázatos szolgái:

Feszty Gyula
Feszty Árpád

(1891. június 18.)

Előttünk mint tanuk előtt:
Graj Lajos
Mory Károly

Forrás: Kovács Ákos: A Feszty-kép
http://www.idg.hu/expo/hosok_tere/feszty

Korabeli dokumentumok

A londoni kiállítás Vezetőjének borítója	A Feszty-körkép plakátja (1910-es évek)
Korabeli újsághirdetés	Meghívó
Dankó Pista indulójának kottaborítója	Korabeli karikatúra

Forrás: Kovács Ákos: Két körkép, Budapest, 1997