A kétezer forintos bankjegy hátoldala |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| A Pesti Műegylet története (részlet) | ||
| Hunyadi László kivégeztetése | ||
| Madarász Viktor lánya az apjáról | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Szvoboda Dománszky Gabriella
A Pesti Műegylet története
(részlet)
. . .
A történelmi festészet kibontakozása Pesten
Az előzmények
A Pesti Műegylet 25 éven át Magyarország első és sokáig egyetlen képzőművészeti szakintézménye volt, 1840-től évente egy, 1853-1865-ig pedig havonta egy képzőművészeti kiállítást rendezett Pest-Budán. Az első tárlat 1840 tavaszán a régi pesti Redoutban nyílt meg, több mint 300 műalkotással 147 kiállítótól. Ez egyben - elhanyagolható előzmények után - az egyetemes magyar művészet első ilyen megmozdulása volt. A Pesti Műegylet működésének negyedszázada a modern magyar polgári kultúra kibontakozásának látványos része, történelmünk korszakos eseményekkel terhelt idején. Az Egyesület e forrongó években művészeket és közönséget nevelt, lehetőséget adott a műkritika kibontakozására, az esztétikai szaknyelv fejlődésére, és egyáltalán, a művészet létezését a köztudatba vitte, akárcsak a képzőművészettel párhuzamosan bontakozó zenei életünk hasonló szervezetei. Tevékenységét már a kezdetektől átszövi a politika, hisz a pesti művészeti élet megteremtése a reformkor legfontosabb mozgalmait, a polgárosulást és a nemzetté válást szolgálta; s bár az egyesület tagjai csak műtárgyakkal foglalatoskodtak, a nagy nyilvánosság előtt mégis napirenden tartották az önálló nemzeti kultúra ügyét. Széchenyi lapja, a Társalkodó, minden kertelés nélkül írja 1845-ben: "A művészet érdekei egyik alkotó részét képezik a politikának, ... így a művész szükségképp beletartozik a politika körébe." Mivel a korszak eszméi szerint a politika feladata a "nemzetboldogítás", aminek leghathatósabb eszköze a nevelés - ezen belül az esztétikai nevelés -, a művészet ebben az időben fontosabbá vált, mint azelőtt vagy azután bármikor.
Művészi egyesületek a század első negyedében kezdtek alakulni Európában, és a magyar egyesület keletkezése idején már kiterjedt hálózat létezett. Működésük által ekkor született meg a modern értelemben vett képzőművészeti nyilvánosság. Ezek a műegyesületek szervezeti szabályzatuk szerint három fő csoportot képeztek. Volt köztük olyan, amely az egyetemes művészet széleskörű népszerűsítésére szerveződött, mint például a prágai Privatgesellschaft patriotischen Kunstfreunde (1796); volt, amely a honi művészet pártolásáért, erkölcsi megbecsülésének fokozásáért alakult, mint a bécsi Verein zur Beförderung der bildenden Künste (1830); de a legelterjedtebb a Münchner Kunstverein formája volt (1823), amely minden művész számára nemzeti hovatartozástól független, szabad képpiacot igyekezett teremteni.
A magyar egyesület a bécsi és a müncheni statútumot összeolvasztva vette mintának, és széleskörű, nemzetközi képpiacot hozott létre a magyar művészet támogatása érdekében. A kettős, látszólag egymásnak ellentmondó cél következtében a Pesti Műegyletet hevesen támadták, nemzetietlen, kozmopolita szervezetnek tartották, amely a külföldieket részesíti előnyben a magyar erőkkel szemben. Ez a vélemény másfél évszázadra elterelte róla a kutatás figyelmét, miáltal az egész korszak kutatása talajtalanná vált. Az alábbiakban röviden felvázolt működése láttán azonban bizton állíthatjuk, hogy a pesti egyesület a magyar művészet hathatós támogatója volt, és a Képzőművészeti Társulat megalakulásáig egyedül általa létezett művészeti élet Pesten.
A műegyletek a tőlünk nyugatabbra eső, nagy múltú művészettel rendelkező országokban az akadémiák ekkorra kibontakozó diktatúrája elleni lázadás egyik formájaként jelentkeztek; ezek a 19. század elején már teljesen uralták a kortárs kiállítási életet. A kor új jelensége, modern polgári gondolat az, hogy a művészek szerte Európában öntudatosan igyekeznek megszervezni a megrendelőktől, mecénásoktól független megélhetésüket. Így jártak el azok a müncheni mesterek, akik a minden később keletkezett egylet "anyja", az 1820-ban megalakult párizsi Société des amis des Arts példájára 1823-ban német területen megalakították az első Kunstvereint. Kezdeményezésük sikerét bizonyítja, hogy a Kunstverein-forma az egész században virágzott, sőt egyesek mind a mai napig léteznek.
A 18. század végéig a Habsburg Birodalomban a vizuális kultúra szakintézményei Bécsben koncentrálódtak. A császárvárosban ekkorra kialakult az az összefüggő intézményrendszer, amely a képzőművészeti élet klasszikus alapját képezi. Így a Vereinigte Akademie der bildenden Künste (Ismertebb nevén a Szt. Anna Akadémia), a művészeti oktatás hivatalos fóruma, amely megteremtette a művészeti élet következő meghatározó elemét, az időszaki kortárs kiállításokat is. Az Akadémia termeiben és rendezésében 1774-től rendszeressé váltak a tárlatok, ahol a Birodalom művészei - köztük a magyarok is - lehetőséget kaptak alkotásaik bemutatására. Kiegészítette ezt a harmadik tényező, a nagy értékű császári gyűjteményekből kialakított egyetemes képtár a Belvedere-ben. Bécs a napóleoni háborúk utáni időkben egy ideig szinte Európa tündöklő fővárosa volt, művészeti élete ekkor érte el csúcspontját. Ennek a fellendülésnek a magyar mesterek is részesei voltak, és a császárváros művészetének ez a korszaka előkészítette a magyar művészeti élet pesti kivirágzását, az úttörők, id. Markó Károly, (1791-1860, Barabás Miklós, (1810-1894) és mások által. De a 18-19. század fordulója változásokat hozott; megszületett a modern nemzeti gondolat, amely minden más politikai eszménél elevenebb és közvetlenebb hatással volt a művészetre. Az angolok, franciák, de elsősorban a németek romantikus hevülettel figyeltek fel művészetük sajátosságaira, és őket követve másutt is megjelenik az önálló nemzeti iskola óhajtása, például Belgiumban, az északi országokban, a tengerentúlon, sőt a perifériákon, így nálunk is. A "nemzeti iskola" megteremtésének feltétele a művészeti élet alapjainak lerakása, a helyi intézményrendszer kialakítása. Pesten - Bécs gátló törekvései ellenére - megindult a birodalom második centrumának kiépülése, és néhány évtized alatt megszületett egy modern világváros, ahol az ország kulturális élete összpontosult. A városfejlődés összetett folyamatának szerves része volt a kultúra fejlesztése, a színházi, a zenei és a bennünket érdeklő képzőművészeti élet megteremtése is. Intézményei magánerőből, közadakozásból, uralkodói támogatás nélkül - sőt ellenére - jöttek létre a korszakban, mert mint Ormós Zsigmond művészettörténész, műgyűjtő mondotta: "Jókora idő óta azon helyzetben van nemzetünk, hogy tudományos, művészeti s emberiségi intézeteinket önmagunk és mintegy alulról megalkotni kényszerülünk..."
A képzőművészeti szférában elsőként a rendszeres kortárs kiállítások jelentek meg Pesten a Műegyesület működése révén. E tárlatok kizárólag élő mesterek műveit mutatták be, és mivel az európai műegyleti hálózat részeként rövidesen 32 külföldi műegylettel álltak cserekapcsolatban, ekkortól Pesten látható volt, mi a képzőművészeti divat állása Európában. (Természetesen csak a hagyományos, széleskörűen művelt, historizáló divatokról van szó; a modernizmus képviselői mindenütt csak kivételesen jelentek meg műegyleti tárlatokon.) Jóval később, 1871-ben került sor az Eszterházy Képtár megvásárlására, amivel az ország központi, egyetemes képtára is létrejöhetett. És bár a két esemény közt direkt összefüggés nincs, ugyancsak 1871-ben nyílt meg az állami képzőművészeti felsőoktatás első fóruma, a Mintarajztanoda. Így jelképesen az 1871-es dátumhoz köthetjük művészeti intézményeink kialakulását. Akkortól a magyar művésznövendék minden fórumot megtalált hazájában, amit egy sikeres alkotói pálya feltételének tartott a korszellem.
A megalakulás
Egy kiállítást megszervezni ugyan egyszerűbb volt, mint egy drágán működő, képzett szakembereket igénylő akadémiát, de azért a gyér hazai művészgárda ezt sem tudta vállalni. A Műegyletet a nemzeti intelligencia nagyszerű reformkori nemzedéke teremtette meg, tudatában annak, hogy a művészet a nemzetpedagógia egyik értékes eszköze, a civilizálódást, a modernizálódást segíti elő. Vagyis nálunk a képzőművészeti részvénytársaság megalakulása nem áldozatkész arisztokraták felajánlása vagy önmagukkal szabadon rendelkező művészek üzleti vállalkozása volt, hanem az "utolérési komplexustól" hajtott, tőkeszegény ifjú politikusok idealizmussal és súlyos elvárásokkal töltött hazafiúi tette, ami az egylet egész működésére rányomta bélyegét. A kezdeményező a 22 éves közgazdász, Trefort Ágoston volt, a későbbi híres kultuszminiszter. Trefort 1838 decemberében közzétett felhívásában a majdani társulattól hármas hasznot remélt: a vásárlóközönség megteremtését, új tehetségek felfedezését és a már dolgozó festők itthon tartását. A felvilágosodás kora óta élő ideálok szellemében kifejezte reményét, hogy a végső eredmény a nép erkölcsi nemesedésének előmozdítása, a nemzeti műveltség emelése lesz.
Treforthoz azonnal csatlakozott az ekkor megjelenő Budapesti Szemle köre, báró Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric, továbbá gróf Dessewffy Aurél, dr. Eckstein Frigyes, Grimm Vince, báró Jósika Miklós, báró Prónay István, Rupp János és gróf Serényi László. A működést egy jövedelmező, bár nem profitszerző részvénytársaság formájában alakították ki, az alkotmányos életet pedig a korabeli parlamentáris rendszerek önkormányzati testületeinek mintájára szervezték. A tervek szerint az egyesületet önkéntes tagok alkotják, akik 5 pft értékben részvényeket váltanak. Az összegyűlt tőkéből kiállításokat rendeznek, amelyeket a részvényes ingyen látogathat. A tiszta jövedelem kétharmadát a legjelesebb művek megvételére fordítják, amelyeket kisorsolnak a részvényesek között. A legsikeresebb alkotásról évente sokszorosított műlapot csináltatnak, amely a fizető részvényesek prémiuma lesz. A tagoknak járó juttatásokon túl az egyesület kívánatos közcélokat is kitűzött a szabadon maradó tőke felhasználására. Közülük némelyiket rövidesen meg is valósítottak, mint például a Nemzeti Múzeum számára történő vásárlást, de jutalomdíjak kitűzésére csak az ötvenes években kerülhetett sor. A műemlékek helyreállításának támogatása pedig illúzió marad, mivel ez óriási anyagi erőt kívánó állami feladat.
Az aláírások rövidesen megindultak, és az első év végére a fizető taglétszám 666 fő volt, vagyis alig több mint 3000 pft-tal gazdálkodtak. Az első nagygyűlésen megszületett a 40 tagú nagyválasztmány, ennek kebeléből a kisválasztmány, elnöke közfelkiáltással a kezdeményező, Trefort Ágoston, titkára Szalay László lett. A következő évben Fáy András került az elnöki székbe, 1847-ig.
A Pesti Műegylet működése három jól elkülönülő korszakra tagolódik. Az első, 1840-től 1847-ig terjedő szakasz az alapozás, útkeresés korszaka, az az idő, amikor a pesti polgárt becsábítják a kiállítások falai közé. A tárlat a 40-es évek második felére kétségtelenül szerves részévé vált a fővárosi életnek, Vas Gereben csevegése az Életképek-ben már az obligát megtekintendők között jelzi a vidéki látogatóknak a Műkiállítást. A fizető részvényesek száma a korszakban 1000 körül mozog. 1851 és 1856 között következett be az egylet működésének legsikeresebb szakasza; a tagság évenként megduplázódott, a fizető részvényesek száma 1856-ban elérte az 5593 főt, és az aláírók (de nem fizetők) általában még egyszer ennyit tettek ki. A hanyatlás idején, 1857-től 1865-ig a részvényesek száma 1700 főre apadt, és 1868-ban beolvadtak az új egyesületbe, az (Országos Magyar) Képzőművészeti Társulatba. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a működés a politikai áramlatokat szorosan követő ívet ír le, az eleven egyesületi élet mintegy politikai pótcselekvésként zajlik. A műegyleti nagygyűléseken országos hírű és tekintélyű személyiségek nemzeti ügyként tárgyaltak a művészetről, a kultúrát a gazdasági fejlesztéssel és a politikával egyenrangúnak ismerve el.
Ám a művészet fejlődése Pesten, a kezdeti serkentés után, a maga útját járta, és az egyesület hanyatló korszakában kezdődött meg a "nemzeti romantika" diadalmenete, amelyhez egy ideig még a csendben megszűnő intézmény biztosította a széleskörű nyilvánosságot.
Az 1859-es évad első tárlatán kezdődik az ekkor még Bécsben tanuló Madarász Viktor (1830-1917) és vele a magyar történelmi kép sikersorozata. (Életrajz Erdély múltjából, 600 ft, a választmány meg is vette.) Karrierje teljes egészében a Műegylet kiállításain bontakozik ki, elhomályosítva elődei, Orlai, Kovács és az addig legelismertebb "tudós festő", Than Mór eredményeit. Később már Párizsból küldte többek között a Hunyadi László siratása című alkotását, és kialakult róla a vélemény: Madarász "a magyar Delaroche". A jelző érzékelteti a Pesten körvonalazódó újabb divatot, a francia történelmikép-irányzat megjelenését.
Madarász a Hunyadi-t a műlap-pályázatra nyújtotta be, de a Választmány nem merte kivitelezni a "síri jelenetet". (Ám a kép zsenialitását felismerve, a Nemzeti Képcsarnok számára azonnal megvásárolták.) A "műlap-műfaj" igen kemény, a fekete-fehér másolatnak első látásra meg kell ragadnia a nézőt, és ha összevetjük Madarász képét és a helyette kiadott Wagner Sándor (1838-1919) Münchenben készült Dugovics Tituszá-t, az elvárások látványosan érzékelhetők.
Tájképfestészetünk - amelynek értékelése Markó munkásságát kivéve mindenkor kissé háttérbe szorult - egyre figyelemreméltóbb eredményeket produkál. A Műegylet egyik legszebb karrierje a szinte máig alig ismert Brodszky Sándoré, aki hosszas müncheni tanulás után tartósan Pesten él, magas árú, magyar tájakat ábrázoló képeinek köszönhetően feltehetőleg gond nélkül. A korszak másik kiemelkedő tájfestője, Ligeti Antal keleti utazásainak emlékeivel arat sikereket. Mindkettőjük munkásságát befolyásolta (csakúgy, mint többi tájfestőnkét is) Markó latinos festészete, amin csak nehezen tör át a német és francia iskola.
De a legnagyobb fejlődést talán a szobrászat produkálta. Ferenczy meghalt, de Batthyányiné hazahívta Londonból Alexyt, dolgozik Marschalkó János (1819-1877), a Dunaiszky család tagjai, fellép Engel József (1815-1901) és báró Vay Miklós (1828-1886). A szinte mozgalomszerű folyamatban megszületnek első köztéri szobraink, ezek vázlatai a kiállításokon kerülnek a széles közönség elé. 1862-ben okoz szenzációt a mindenkori magyar szobrászat kiemelkedő darabja, Izsó Miklós (1831-1875) Magyar pásztor című márványszobra (Búsuló juhász, 5000 ft.). Ennek is a Múzeumban a helye, mert "...hivatva van nagyobb lendületet adni szobrászatunknak, nemzeti modorban tovább fejlődni" - írja a Pesti Napló.
A hatvanas évek tárlataira azonban a kritika panaszkodik, alacsony a műszám, az egyes darabok hosszasan szerepelnek. A leírások szerint a képanyag egyre vegyesebb stílusjegyeket mutat, terjed a neoreneszánsz, lassan "...minden vallásos kép Raffaello hatását mutatja, emellett hit nélküliek". Vagyis hasonlóan a negyvenes évekhez, ekkor is él a türelmetlenség, holott még fejlettebb viszonyok közt sem tud egy ország művészgárdája havonta jelentős művekkel szolgálni. Ám az unalmas tárlatokon, a sok érdektelen portré, tucat-tájkép, ügyetlen zsáner között egyszer csak ismét felbukkan valaki, aki lázba hozza nemcsak a pesti művészeti életet, de az egész művelt társadalmat is. A 25 éves festőnövendék, Ádámosi Székely Bertalan (1835-1910) küldi haza Münchenből II. Lajos király teste megtalálása a mohácsi csatatéren, 1526-ban című képét. (2000 bajor ft.) A Képzőművészeti Társulat megvételre ajánlja a festményt a "nemzetnek", mondhatni ez Székely első szakmai fellépése. A kép megvételére csak közadakozásból van remény, mert a Műegyletnek ekkor már, a Képzőművészeti Társulatnak pedig ekkor még nincs erre elegendő tőkéje.
Már a politikai enyhülés légkörében, 1861 májusában röppenti fel a sajtó az 1862-re tervezett londoni világkiállítás hírét. A cs. és k. külügyminisztérium udvari rendeletben közölte a helytartótanácssal hogy "Angolhonban, London városában" általános iparműkiállítás lesz, tegyen intézkedéseket az előkészületekre. Mint ekkor az államigazgatás más területei, a kultúra is nélkülözni kénytelen a polgári közigazgatás honi intézményeit, ezért az előkészületekben való részvételre a helytartótanács - amelynek kebelén belül nincs művészettel foglalkozó szakosztály - hivatalosan a Pesti Műegyletet kérte fel. Magyarok már korábban is voltak a világtárlatokon, de a szereplés egyéni és esetleges volt. Így 1862-ben Londonban a magyar művészet felsőbb utasításra (és úgy tűnik, főleg egyesületi pénzből) első alkalommal jelent meg testületileg külföldön, együtt az osztrákokkal, birodalmi keretek között. A szervezést még a Műegylet, de a zsűrizést és a művek hazai bemutatását már a Képzőművészeti Társulat végezte, a megbízott zsűri elnöke Alexy Károly, titkára Henszlmann Imre volt. Az előkészület anomáliái következtében és a csekély részvétel miatt a tárlat nem tükrözte a magyar művészet valódi állapotát, és a kritika megállapította, hogy nélkülözte a nemzeti jelleget is. Az egyesület a Társulat egyre hangsúlyosabb jelenléte következtében 1861 júniusától, a 95. tárlattól "Magyarországi Műegyletnek" nevezi magát.
Az, hogy a hatóság részéről az egyesület felkérése csak jobb híján történt, bizonyítja az 1862 januárjában megjelenő, az egyletekre vonatkozó hivatalos rendelet, amelyről Pest város királyi biztosa a város főpolgármesterét értesíti. A rendelet lényege a szigorú hatósági felügyelet biztosítása e veszélyes szerveződések felett. A felügyelettől a Műegylet sem mentesül.
1862 tavaszán a Nemzeti Múzeumban megnyílt a 8 teremből álló állandó képzőművészeti kiállítás, történeti és kortárs anyaggal vegyesen. Öt teremben kizárólag magyar vagy annak tekintett képek voltak (köztük a Műegylet által adományozottak), a hatodikat kizárólag Markó Károly emlékének szentelték. A fennmaradó termekben külföldi alkotások szerepeltek. A múzeumi képtár - az állandó állami közgyűjtemény - átadása a nyilvánosságnak a kiegyezés előtti időszak jelentős lépése a főváros kulturális életének fejlesztése terén.
A hatvanas években már elképzelhetetlen egy-egy műegyleti tárlat históriai mű nélkül. Nagy siker Than Mór: Újoncozási jelenet 1847-ből című népi életképe (1000 ft.) - amelynek láttán a pesti közönség ismét jelentőségteljesen összenéz -, és Székely Bertalan: Dobozi és hitvese, 1526 című műve (1200 rajnai forint). Az Újoncozás-t - amely az 1862. évi műlap-pályázatra készült - a Választmány, a Dobozi-t a közönség juttatja a múzeumba. A közadakozást özv. Batthyány Lajosné, az egyik legelkötelezettebb magyar műpártoló indította el. Az 1862-63-as őszi szezon dísze egy újabb müncheni növendék, Liezenmayer Sándor (1839-1898): I. Mária királynő és anyja Erzsébet, kényszerítve Durazzo Károly koronázásának tanúi lenni, Lajos sírkövéhez menekülnek, Székesfehérvár, 1385 (1000 ft.). A mű a kritikusok szerint az ecsetkezelésben és a szerkesztésben Liezenmayer mestere, Karl von Piloty (1828-1886) hatását mutatja, és oly sikeres, hogy mint műlap-jelölt egy ideig mérkőzik Madarász Viktor Zrinyi Ilona-képével.
Az 1862-1863. évben mindezek ellenére a Magyarországi Műegylet lassanként keserves sorsra jut. Előfordul, hogy egyetlen egy képet sem vásárolnak pénz hiányában. A rossz anyagi helyzet nagy probléma, mert a Műegyletnek el kell tartania fizetett tisztviselőit. A fennmaradás érdekében eltörlik az 1860-ban kikényszerített előírást, amely szerint a vásárlásra rendelt összeg felét mindenkor magyar művekre fordítják. Ennek köszönhetően néhány hét alatt a külföldi hálózatból megindulnak a képek, és a súlyos állapotok egy éven belül nagyjából megszűnnek. De már késő, a viszonyok véglegesen megváltoztak, a művészek többé nem engedik ki a kezükből az irányítást. Nem igazán javít a Műegylet helyzetén a reprezentatív külföldi históriai kompozíciók bemutatásának sorozata sem, a fizető részvényeseket nem ez vonzza. Visszhangtalan marad Eduard Ritter von Engerth (1818-1897) Győzelem Zentánál című, a Vigadóban külön bemutatott kompozíciója is, amely a Budai Várpalotába került I. Ferenc József kivételes ajándékaképpen (ára sértően szimbolikus: 15 000 ft.). Amikor P. J. N. Geiger (1805-1880) bécsi professzor bemutatta Egy kép Magyarország fénykorából: Mátyás király tudósai és művészei körében című olajfestményét, alkalmat ad a Koszorú kritikusának elmondani: "...hogy a művész a kívánt eredményt elérje, össze kell egyeztetni az általános szép elveit a nemzetivel!", amivel jól érzékelteti az esztétikai kategóriák tisztázatlanságát, a fogalmak zűrzavarát.
De a tárlatokat kísérő ismertetők között már találkozni valódi, elemző kritikával is. Ezek tükrében az ötvenes évek végén a historizmuson belül ízlésváltozás figyelhető meg, a legelismerőbb jelző az "erőteljes", ami Rahl hatásának tulajdonítható, tartalmilag pedig fokozódik a "hűség" igénye. Új kritikus-típust képvisel Plachy Ferenc, aki maga is festő. Ő a szakmának ír műkritikát, tónusokról, formákról, kompozíciókról szól, a fényárnyékokat, a költői hatást vizsgálja. A figurális képeknél kárhoztatja az aprólékos formaképzést, dicséri a jó csoportfűzést, a figurák változatos mozgatását. A tájképeket elemezve megállapítja, hogy az a legszebb, ha a festék elveszti anyagszerűségét, és csak mint szín tűnik elő.
A Képzőművészeti Társulat szervezete kiépítéséhez az Egylettől hathatós segítséget kap, viszonzásul vásárlásaihoz szakvéleményt nyújt. A hatvanas évekbeli ítészek dicséretére legyen mondva, hogy azok a mesterek, akiket ők tettek naggyá, a mai napig megtartották hírüket. A Társulat első kiállítása - kizárólag magyar művészek anyagából - 1863 tavaszán a tagok által összeadott pénzből valósult meg. Az első "műcsarnok" mind a hazaiakra, mind a külföldiekre "...meglepően hat, hisz a magyar művészet állását ilyen fokon nem is képzelték". Az esemény kapcsán a Vasárnapi Újság nyíltan és pártatlanul veti fel a két intézmény viszonyát, mert többen rivalizálásukat szítják. A lap szerint a Társulat a hazaiakat, a Műegylet az európai művészek munkásságát mutatja be, és leszögezi, a főváros számára mindkettő szükséges lenne! De az illúziók, a szűklátókörűség, a provincializmussá degradálódott nemzeties törekvések gátat szabnak az összetett és nyitott művészeti élet kibontakozásának.
A magyar művészeti élet teljes körű szervezése lassan a Képzőművészeti Társulat kezébe kerül, és szakterületén - félhivatalos jelleggel - szinte a hiányzó hazai kulturális minisztérium feladatkörét látja el. Vagyis magasabb szinten a Műegylet eddigi gyakorlatát folytatja, továbbfejlesztve azt az érdekvédelem és az oktatás terén. A feladatok felvállalása kényszerítően szükséges, mivel a képzőművészeti életben komolyabbra fordulnak a dolgok. A főváros nekilendülő fejlődése során indul a szoborállítások, a nagy falképmegrendelések korszaka, az első hivatalos megbízás Pest város tanácsának megrendelése a Vigadó falaira. Hatalmas honoráriumokat helyeznek kilátásba, óriási dimenziók tárulnak fel a művészek előtt. A műegyletnek ebben a munkában már semmi része, ám szakférfiai a Képzőművészeti Társulaton belül tovább dolgoznak, például az Esterházy Képtár Pestre kerülésénél és a megvásárlásnál, a párizsi, bécsi és londoni világkiállítások anyagának összeállításában, a képzőművészeti pályázatok zsűrizésében.
A 11. évben sorra kerülő 125. jubileumi Műegyleti kiállítás után az évad értékelésekor az derül ki, hogy a részvényesek számának csökkenése lassul, vagyis a "kemény mag" kitart mellette. De a képek fogynak, a magyar mesterek mindössze 41 művet adtak be az év folyamán (míg az előző évben 99-et). A szokásos vád szerint ennek oka az, hogy a választmány előnyben részesíti a külföldieket. De az elmúlt évek katalógusadatainak statisztikája azt bizonyítja, hogy a magyar gárda hosszú távon csak húszegynéhány képet tud havi rendszerességgel produkálni, és mivel a Társulati propaganda ekkortól a műveket elszívja, a Magyarországi Műegylet fokozatosan árnyék-intézménnyé válik.
Mégis, küzdenek a fennmaradásért. Mint azt már 1845-ben is megtették, a tisztánlátás érdekében az 1863-as évkönyvben statisztikát közölnek, amely az 1853 óta megvásárolt magyar képek adatait tartalmazza. Nyolc mestertől vásároltak egy évtized alatt tíz képnél többet: Brodszky 12 mű (3730 ft.), Györgyi, Jankó, Lotz 23 mű (2800 ft.), Markó Ferenc (1832-1874) 15 mű (3450 ft.), Molnár József 17 mű (5280 ft.), Pecz Henrik, Than 13 mű (3520 ft.). Utánuk jön Székely Bertalan 3 mű (2650 ft.), Madarász 4 mű (3190 ft.). A Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokának 9 darab nagyértékű képet ajándékoztak, 22 történelmi képet sorsoltak ki, a többi tájkép és zsánerkép, összesen 280 darab, 57 823 ft. 90 kr. értékben. Az adatok kedvezőek, de valljuk meg, ez országos szinten csekély. Vagyis pusztán magánkezdeményezésű egyletek által egy ország művészeti élete nem működhet megfelelően. A kultúra számára a Reichsrat által évente nyújtott összbirodalmi támogatás összege általában, a jóváhagyott pénzügyi törvény értelmében 10 000 ft., amelyért a monarchia művészei - muzsikusok, irodalmárok, képzőművészek - mint segélyért folyamodhattak. E juttatás megalázóan kevés, és a helyzetet nehezíti, hogy a magán-mecénás ritka, és tevékenysége inkább hazafias tett a nemzeti kultúra érdekében, semmint igazi műpártolás. (Tomori Anasztáz, Batthyányiné, Sina Simon stb.)
A Társulat kiállításainak megindulásával valóban jelentkezik rivalizálás a két egyesület közt, s harc folyik mind a közönségért, mind a művekért. A Társulat 1864-ben például "kizárólagosan" mutatja be Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele című nagyméretű vásznát, a Műegyletnek viszont sikerül Madarász két nagyszerű képét bemutatni, egyenesen a Párizsi Salon kiállításáról. Thierry arcképét (ár nélkül, a mester az Akadémiának ajándékozta) és a Zrinyi s Frangepán Bécs-Újhelyben, 1671 martius 31-én kivégeztetésük előtti reggel egy félórai idő engedtetett nékiek, császári kegyelem útján, családi ügyeiket rendezni és egymástól búcsút venni (2000 ft.) című műveket. Madarász mellett Ligeti Antal is kitart itt. És a Műegyleté az érdem, hogy az ő 1865-ös márciusi tárlatán mutatkozik be egy ismeretlen fiatal mester, Munkácsy Mihály (1844-1900), aki Magyar életkép című (100 ft.) alkotását küldte haza Bécsből. A kép olvasó parasztokat ábrázol, a kritika szerint kevés elevenség van benne, de a rendezőségnek tetszett, első helyen állították ki, és megvették. Ám a fiatal művész támogatását már a Képzőművészeti Társulat vállalta fel. Az újabb "magyar" szervezet támogatása a sajtó egyöntetű véleménye szerint hazafias kötelesség. A belépők számának gyarapodásából arra lehet következtetni, hogy a hangulat ugyanolyan, mint volt a Műegylet megalakulásakor, vagyis sikerült ismét politikai jelentőséget adni egy művészeti intézménynek.
Az induló 13. évad, az 1865-ös az utolsó a Magyarországi Műegylet történetében. Bemutatták Liezenmayer Thüringeni Erzsébet II. Endre leánya Marburgban 1235-ben, 4 évvel holta után a szentek sorába felvétetik, mely alkalommal II. Fridrik német császár a halottat saját koronájával megkoronázza (1500 ft.) című alkotását, amelynek témaválasztása példaszerű, olyan egyetemes érdekességű jelenet, amelynek magyar vonatkozása van. Az érdeklődést fokozza, hogy művével a fiatal mester 1863-ban a müncheni festőakadémián több száz pályázó előtt elnyerte a történelmi pályadíjat. Bár a tárlatok darabszámai még ebben az évben is tekintélyesek, a közönség mégis részvétlen, a Diana fürdőbeli termek üresek, a "kopottas lépcsőkön" kevesen járnak. A Magyarországi Műegylet minden nemzeties küldetéstől megfosztva, kiüresedve érdektelenné vált. Utolsó tárlatuk eljutott a 95. tételszámig, de semmi különöset nem mutatott be. Októberre készült el az 1864. évi műlap: Engerth Vilmos (1818 k.-1884) kőrajza id. Markó Károly Aratási jeleneté-ről, amellyel megvalósult az első tájkép-műlap.
A Magyarországi Műegylet működése 1866-tól megszűnt, megmaradt tagságát és vagyonát a Képzőművészeti Társulat vette át 1868-ban. Tanulságos, hogy a magyar erők kizárólagos támogatására alakult Társulat ugyanekkor a Műegylet gyakorlatát is kénytelen átvenni, amennyiben kiállításaikhoz a "...színvonal emelése érdekében a külföldi művészet kiváló képviselőit..." igyekeznek megnyerni. Így minden újra kezdődik, és a Társulat működése körül is szaporodnak a viták. Azok ugyanis, akik mindig a külföldi kiállítók ellen lármáztak, nem hajlandók tekintetbe venni a realitásokat és azt, hogy az önállóvá vált művészet nem irányítható a politika céljai szerint.
A Képzőművészeti Társulat fejlődése a kiegyezés után nagy lendületet kapott, és minden erővel állami intézménnyé kívánt alakulni. De az alkotmány helyreállítása után létrejött a Vallás és Közoktatási Minisztérium a megfelelő szakosztályokkal. Rövidesen kiderült, hogy a minisztérium több területen párhuzamosan működik az addig hézagpótló Képzőművészeti Társulattal, ami látens hegemóniaharcot eredményezett köztük. Az 1871-ben megalakult Országos Képzőművészeti Tanács (a kultuszminiszter tanácsadó testülete, amely még a 20. század első évtizedeiben is működött) egyik fontos feladata volt a nagyon tisztelt Képzőművészeti Társulat, az alapokat megteremtő Pesti Műegylet jogutódja, és a hagyományok nélküli hivatal közt a konfliktusok elsimítása, zavartalan együttműködésük biztosítása. De a művészeti élet szervezésének gyakorlatát, a közéleti tapasztalatokat, ismereteket a művészvilágban mindhárom intézmény szakemberei (akik közül nem egy mindegyiknek tagja) még a műegylet keretei között sajátították el.
A Pesti Műegylet negyedszázados működése az újkori magyar művészet kiemelkedő jelentőségű fejezete. Ez a civil szervezet századok elmaradását behozva, az uralkodói támogatás hiányát pótolva teremtette meg a művészeti életet a fővárosban. Képes volt a képzőművészetet a közállapotok alakításának egyik eszközeként feltüntetni az ország polgárai előtt, miáltal a művészet eleven léte, nyilvánossá tétele olyan jelentőséget nyert, amilyet azóta sohasem (hacsak a rendszerváltozás előtti korszak néhány pillanatát nem tekintjük.) A művészet és a politika összefonódva segítette egymást ebben a rendkívüli időszakban, és ezt akkor is el kell ismernünk, ha ez az összefonódás a későbbiekben a nagyon sérülékeny művészet kárára vált.
Forrás: Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/32-33/szvoboda.html
Az a veszedelem, a melyben Nándor-Fejérvár ostromának idejében Magyarország forgott, a magyar nemzetre egyáltalán nem gyakorolta azt a hatást, hogy az ország biztossága és megoltalmazása iránt mutatkozó gondatlanság és közönyösség álmából felriaszsza. A hatalmi érdekek és személyes gyülölködések küzdelme, rövid megszakitás után, csakhamar még ádázabb folytatást nyert, és olyan jeleneteket mutat fel, melyekhez hasonlókkal, szerencsére, történelmünk lapjain többé nem találkozunk.
László király Nándor-Fejérvár felszabaditása után Magyarországba tért vissza, a hová a Németországban gyülekező keresztesek most kezdettek seregleni. Azt hirdette, hogy a törökök ellen a háborut saját fővezérlete alatt fogja folytatni. De tulajdonképeni czélja az volt, hogy a királyi várakat, a melyek Hunyadi János gondjaira voltak bizva, örököseitől visszavegye, és azt a hatalmat, mi a Hunyadi kezeiben összpontosult, Cilleire szállitsa át. Ezért nem is sietett a harcztérre. Bécsből augusztus 26-án indult el, és utközben hosszabb ideig tartózkodott Pozsonyban, Visegrádon, Budán. Csak október közepe táján érkezett Futakra, a hová országgyülést hivott egybe. A magyar rendek gyéren gyülekeztek ide. Nagyobb számban érkeztek a cseh, osztrák és német urak, köztük Ottó bajor herczeg. A kilenczven éves Brankovics György szintén megjött.
Hunyadi János idősebbik fia László, arról értesülvén, hogy Cillei azt az ellenséges érzületet, a mit Hunyadi János iránt táplált, most halála után emlékét gyalázó vádakban és fiai ellen irányuló fenyegetésekben nyilvánitja, csak azon föltétel alatt volt hajlandó Futakon megjelenni, ha a királytól bátorság-levelet nyer, a melyben ő és ifjabb testvére, Mátyás, az atyjuktól kezelt királyi jövedelmek tekintetében, a számadás kötelezettségétől fölmentetnek, Miután ezt megkapta, azonnal megjelent László előtt, őt hódolatáról biztosította és esküvel kötelezte magát arra, hogy Nándor-Fejérvárt és a koronához tartozó többi várakat, a melyek atyja halála után az ő kezeire szállottak, átadja.
Hogy a királyt teljesen megnyugtassa és bizalmát megnyerje, Cilleivel szövetségre lépett, és fogadta, hogy őt atyjának fogja tekinteni, iránta fiui ragaszkodással fog viseltetni.
Ekkor azután a király tőle és a jelenlevő rendektől újból hűségi esküt vett, mintha uralkodását csak most kezdené meg. De egyúttal Cilleit az ország főkapitányává nevezte ki.
Ugy látszik, Hunyadi László arra számitott, hogy a főkapitányi tiszt ő rá fog ruháztatni. Ebben a reménységben megerősithette őt a nagy népszerüség, a mely környezte. Általán atyja magas állása és nagy hivatása örökösét látták benne.
Igy tehát elégületlenül és ingerülten távozott november elején Futakról Nándor-Fejérvárra, hogy a király fogadására és a vár átadására a készületeket megtegye. Itt nagybátyja, Szilágyi Mihály még szította neheztelését. Ez a mily rajongó tisztelettel viseltetett elhunyt sógora iránt, ép oly mély gyülöletet táplált Cillei és Brankovics ellen. Alig egy esztendő mult el azóta, hogy a despotát, mikor Szendrő várából magyarországi birtokaira utazott, fegyveres csapat élén megtámadta, foglyul ejtette, és csak nagy váltságdij árán bocsátotta szabadon. Most tehát attól félhetett, hogy a szenvedett bántalomért Brankovics rajta is boszut fog állani, a mire veje, Cillei Ulrik közreműködésével könnyen találhatott alkalmat. Ennek következtében a nyilt ellenállástól sem idegenkedett. És kezdetben úgy nyilatkozott, hogy Nándor-Fejérvárt nem adja át a királynak, sőt Lászlót a várba be sem bocsátja. Vitéz János befolyása engedékenységre birta ugyan,4 de a helyzettel nem békitette ki.
Alig csalódunk, ha fölteszszük, hogy el volt határozva a királynak Nándor-Fejérvárra jövetelét arra használni föl, hogy a Hunyadi családot, egyuttal a királyt és az egész országot megszabaditsa Cilleitől, kinek ármányai tizenhét esztendő óta a visszavonás magvait hintették el, sőt ismételten a polgárháború veszélyét idézték föl.
A király november 8-ikán hajón érkezett Futakról Belgrádra. kiséretében voltak Cillei Ulrik, számos magyar és cseh úr, a burgundi fejedelem követei és mintegy négyezer keresztes. Hunyadi László és Szilágyi Mihály két ékes sajkán eléje mentek és őt hódolatteljesen üdvözölvén, a várba vezették. Cilleit, az urakat és a királyi udvar személyzetét is bebocsátották. De a fegyveres nép előtt a kapukat bezáratták.
A király még aznap bejárta a várat, megtekintette az erőditményeket és a töröktől zsákmányul ejtett ágyukat. Másnap pedig korán reggel megjelent a vár kápolnájában tartott isteni tiszteleten. Vele volt Cillei Ulrik is, a kit Hunyadi László és Szilágyi Mihály fontos és sürgős ügyek elintézésének ürügye alatt kihivattak. A mikor a gróf a teremben, hol rá többek társaságában, várakoztak, megjelent, Hunyadi László mindazt, a mit atyja ellen vétett, és a mit most az ő romlására tervez, szemére lobbantotta. A heves szóváltásra a fegyverek összecsapása következett. Véres tusa fejlődött ki, melyben a király nagybátyja holtan rogyott össze.
Az iránt, vajjon Cillei megöletése tervszerüen előkészitett merénylet, vagy a fellobbanó indulatok hevében bekövetkezett catastropha volt-e, még azok sem voltak tisztában, kik az eseményeknek úgyszólván szemtanui voltak.
A legtekintélyesebb egykoru iró, a ki azt elbeszéli, a László környezetében levő Liscius Miklós királyi titkár, tizenkét nappal utóbb Enea Silvio bibornoknak Rómába küldött jelentésében azt irja, hogy némelyek szerint Hunyadi és Szilágyi csak azt akarták ismételni, a mit három év előtt Eizinger Bécsber, hajtott végre, vagyis Cilleit a király környezetéből ismét eltávolitani, a hatalomtól megfosztani kivánták; mások szerint azonban előre megállapodtak volna abban, hogy Cilleit megölik. Ő maga, a levéliró, abban a véleményben van, hogy a szóváltás közben Cillei rántott először kardot és Hunyadi László a saját életét védelmezve mért ellenfelére halálos csapást.
Hunyadi László és barátai azon voltak, hogy a megrémült királyt megnyugtassák. Felvilágositották, hogy személyét és kormányát Cillei gyülöletessé tette, és ragaszkodásuk őszintesége felől biztositották. A király úgy viselte magát, mintha hitelt adna nekik. A levelekben, a miket szétküldött, Cillei halálát "veszekedés közben történt" véletlen eset gyanánt tüntette föl, és a "rosszakaratú emberektől" netalán terjesztett hirekkel szemben hangsúlyozta, hogy "jó egészségben van, az állását megillető tiszteletnek és tekintélynek örvend." Néhány nap mulva pedig Hunyadi Lászlót az ország főkapitányának tisztével ruházta föl.
A tél küszöbén a csekély számú hadakkal és keresztesekkel a török ellen támadó föllépésre gondolni nem lehetett. A király tehát haza bocsátotta a kereszteseket és ő maga is Budára tért vissza. Utközben Temesvártt Hunyadi János özvegyének házánál töltött néhány napot, és ekkor esküvel és oklevélben fogadta, hogy Cillei haláláért a Hunyadi testvéreken boszút állani nem fog.
De csakhamar válságos fordulat állott be a király magatartásában. László Budán a Hunyadiak ellenségeinek és vetélytársainak befolyása alá került. Azok, a kik egykor Hunyadi János fölényét és hatalmát nehezen türték, most abban, hogy az ő magas állására a fiatal Hunyadi László emelkedett, még nagyobb megaláztatást láttak. A sértett önérzet és a fenyegetett érdek hatását a félelem fokozta. Attól tarthattak, hogy azok, a kik a király nagybátyját nem kimélték, útjokból minden más akadályt is tartózkodás nélkül el fognak távolitani.
A királyt, a ki hozzá volt szoktatva ahhoz, hogy a Hunyadiakban ellenségeit és vetélytársait lássa, könnyen meggyőzhették arról, hogy Cillei megöletése előre tervezett gonosz merénylet volt, melynek rugóját az a szándék képezte, hogy a királyt legmegbizhatóbb és leghatalmasabb támaszától megfosszák, s igy az ő megrontására czélzó terveik végrehajtását megkönnyitsék. Elhitették vele, hogy a Hunyadiak az ő koronájára áhitoznak, életére törnek és hogy mindkettőt csak úgy mentheti meg, ha a Hunyadi testvéreket és barátaikat ártalmatlanokká teszi.
Valóságos összeesküvés szervezkedett a Hunyadiak ellen. Részesei voltak Garai nádor, Ujlaki vajda, Bánfi Pál főajtónálló, Buzlai László főpinczemester, Szomszédvári Czernin Henning főlovászmester és nehány külföldi: Jodok véglesi kapitány, Holczler Konrád osztrák főur és Rukkendár Farkas kamarás.
A király mindent elhitt és mindenre ráállott. Giskra rendeletet kapott hogy cseh hadakat hozzon Budára.
Az összeesküvés részesei csak Giskra megérkezésére vártak, hogy tervüket végrehajtsák. Márczius 14-én Hunyadi László és Mátyás a királyi várlakba hivattak meg. A mint itt gyanútlanul megjelentek, letartóztatták és őrizet alá helyezték őket. Sorsukban legelőkelőbb barátaik, köztük Zrednai Vitéz János váradi püspök, Kanizsai László, Rozgonyi Sebestyén osztoztak.
A király ezt, mint örvendetes eseményt, Ausztriába, Csehországba és Sziléziába szétküldött leveleiben már másnap köztudomásra hozta. Az elfogottak főbüne gyanánt Cillei megöletését állitja elő; de egyszersmind úgy beszél, mintha ő maga zsarnokok igája alól szabadult volna föl: "Immár - úgymond - többé nincs senki, a ki elém akadályokat gördithetne, és rajtam uralkodhatnék. Szabadon uralkodó király vagyok!"
A Hunyadiak elfogatásával ellenségeik nem elégedtek meg. Életükre törtek. És merényletüknek az igazságszolgáltatás külső látszatát kivánván biztositani, itélőszékké alakultak. Hunyadi László és Mátyás ellen az a vád emeltetett, hogy "a trón elnyerésének vágyától indittatva, a tervet, mely már atyjuk lelkében megfogamzott, megérlelték, a király és tanácsosai életét fenyegették;" sőt ha letartóztatásuk be nem következik, a merényletet "három nap alatt" végrehajtották volna.
Azonban az igazságszolgáltatás követeléseit mellőzve, sem a vád bebizonyitását nem követelték, sem a vádlottaknak a védelemre alkalmat nem nyujtottak; az elfogatás után harmadnapra kimondották az itéletet. A két testvér és elfogott társaik a felségsértés bünében elmarasztaltatván, fő- és jószágvesztésre itéltettek.
A király visszaborzadt a tömeges kivégzésektől. Csakis Hunyadi László kivégeztetéséhez adta beleegyezését. Az itélet azonnal végrehajtatott. A kereszténység dicsőült hősének nagy reménységekre jogositó fia márczius 16-ikán, Buda várában, a Szent-György-téren hóhér pallosa alatt végezte életét. Testvére Mátyás és a többi fogoly börtönben maradtak. A váradi püspök a pápai követ felszólalására Esztergomba küldetett, hogy az érsek felügyelete alatt őriztessék.
Az urak, a kik a király ifjuságával és tapasztalatlanságával ilyen végzetes módon visszaéltek, miután Hunyadi János fiait és hiveit a királygyilkosság tervezésében és előkészitésében bünösöknek nyilvánittatták, magának Hunyadi Jánosnak emlékezetét is meg akarták bélyegezni. A királylyal márczius 21-ikén okiratot állittattak ki, a melyben képtelen hazugságokból hosszú bűnlajstromot állitottak egybe, még attól a valószinüség látszatát is nélkülöző rágalomtól sem riadván vissza, hogy Hunyadi a törököket Szerbországba ismételten maga hivta be.
És igy a királyt nemcsak a nemzet közvéleményével és az egész keresztény világ itéletével, hanem saját korábbi magaviseletével és nyilatkozataival is ellentétbe állitották; mert még egy esztendő sem mult el azóta, hogy Hunyadi Jánost az ország és a trón megmentője gyanánt dicsőitette.
Ennek az okiratnak tulajdonképen az volt rendeltetése, hogy az uraknak, kik a Hunyadiak fölött "kivivott győzedelemben" - ezt a kifejezést használja a királyi okirat - közreműködtek, abban az esetben, ha ezért támadást, háboritást vagy károsodást vonnának magukra, a király részéről segitséget és kárpótlást biztositson.
Bizonyos naivitás nyilatkozata az, hogy ilyen okiratnak, főképen az előzmények után, értéket tulajdonitottak; de egyúttal arra vall, hogy tettük következményeivel számoltak, és előrelátták azt, hogy miután szelet vetettek, vihart fognak aratni.
A Hunyadiak elfogatása és László kivégeztetése végrehajtatott, a nélkül, hogy meggátlására bárki kisérletet tett volna. Mintha minden kar megbénult volna a merész tény hatása alatt. Csak egy igénytelen barát volt elég bátor, hogy a következő vasárnapon az óbudai templom szószékéről a közfelháborodásnak kifejezést adjon. Erőteljes szavakkal hirdette, hogy az ártatlannak vére boszuért kiált az égbe!
Azonban Hunyadi János özvegye, a mikor hirét vette, hogy egyik fia gonosztevő gyanánt bakó keze alatt végezte életét, és a másik tömlöczben tartatik, hogy nagynevü férjének emlékezete ellen meggyalázó vádak emeltettek: fájdalmát nem tehetetlen kesergésben nyilvánitotta, hanem elhatározá, hogy a gonosztettek elkövetőin boszut áll, és a szégyen foltját fényes nevéről vérözönnel mossa le. Elhatározásában megerősitették házának barátai, kik sürűn keresték föl Temesvártt, hogy neki szolgálatukat felajánlják, s a kik között bizonyára Szilágyi Mihály volt az, a ki a fegyveres fellépést a leghatározottabban követelte.
A polgárháború iszonyai elárasztották az országot. A velenczei követ Budáról június közepén már azt jelenti, hogy "az ország nagyobb része el van pusztitva." Erdélyben a szászok ellen, kik a királyhoz ragaszkodtak, Szilágyi rendes hadjáratot inditott. Besztercze városát ostrommal megvivta, a polgárok közül többeket lefejeztetett vagy megcsonkittatott. Majd Szebent vette ostrom alá.
Ez alatt László király május második felében Magyarországot elhagyta és Bécsbe ment, hová Hunyadi Mátyást is magával vitte. Szeptember végén Prágába tette át udvarát s ide várta jegyesét, a franczia király leányát. A magyarországi zavarok lecsillapitása végett Hunyadi Jánosnénak ismételten egyezkedési ajánlatokat tétetett. Hangácsi Albert egri prépost, alkanczellár, az ő megbizásából az őszi hónapokban felkereste Szilágyi Mihályt Erdélyben.16
De mielőtt ezen tárgyalások eredményre vezettek volna, a király november 23-ikán, három napig tartó rosszullét után, váratlanul kimult. Mint ilyen esetekben rendesen, a közvélemény ez alkalommal is méregnek tulajdonitotta a tizennyolcz éves uralkodó halálát, a mit a cseh hussziták nyujtottak volna neki. De kétségtelen, hogy az a pestis-szerü kór, a mit a Nándor-Fejérvárról visszatérő keresztesek mindenfelé terjesztettek, vetett véget a szerencsétlen ifjú király életének,17 a mely arra volt kárhoztatva, hogy a bölcsőtől a sirig a viszálykodás ki nem apadó forrásául szolgáljon.
Forrás: Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története
http://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c400284.htm
Madarász Viktor lánya az apjáról
T. K. [Tábori Róbert]
Madarász Viktor 1830. december 14-én a gömörmegyei Csetneken született. Édesatyja az első magyar nemesember volt, a ki gyári iparral foglalkozott. Hét gyermekének nevelését egy Németországból importált, a borral egy kicsit visszaélő, de máskülönben tudós hegeliánusra bízta, a ki odáig vitte, hogy édesatyám már nyolcéves korában latinnyelvű leveleket írogatott a különféle bácsiknak. Ezeknek pedig felváltva latin és - tót volt a magyar anyanyelvük...
Ezt az életrajzot a művésznek leánya, Katona Béláné, mint "életrajzi adatot" bocsátotta rendelkezésemre. A mikor elolvastam, eszembe jutott az öreg Dumas mondása, a mikor kérték, hogy nevezzen meg egy embert, a ki legjobban tudná megírni a biográfiáját:
- Bízzák a fiamra. Mert ő benne a gyermeki szeretet igazsággá nemesedett.
Így hát okosnak és igazságosnak vélem, hogy el nem tompítom a közvetlenséget és érzelmi melegséget, a mi e sorokban rejlik, hanem úgy adom azokat, a hogy megíródtak.
Gimnáziumi tanulmányait édes atyám Iglón, Pécsett és Pozsonyban végezte. Ott érte tizenhétéves korában az a szózat, hogy "mindnyájunknak el kell menni". Ő nagyon kicsiny termetű volt, annál inkább be is látta, hogy gyermeknek nézik és nem akarják bevenni honvédnek. Hogy a bajon segítsen, szerzett egy nemzeti szín rojtos cseréppipát, a melyből halálmegvetéssel pöfékelt és a kölcsönben kapott előlegezett egyenruhát kitömette erősen szalmával. Így mái-ment valahogy a dolog!
Harcolt vitézül és Eszéken volt, a mikor "császári" színt öltött ez a vár. Apámat ekkor besorozták osztrák katonának. Egyszer nyitva látta a várkaput és nem sokat kérdezősködve, kiment rajta. Csudálatosképen senki meg nem állította, ment előre az országúton, a hol - jó messze volt már - szembejött vele egy kocsi. Azon az apja ült, a ki azért jött, hogy háromezer forinton kiváltsa - mert ennyire taksáltak az osztrákok egy magyar közvitézt.
A harci kedve, úgy látszik, még fokozódott eme kaland miatt, mert rövid idő múlva újból beállott Debrecenben honvédnek. De csakhamar bekövetkezett Világos, s ott ismerkedett meg először életében az oroszokkal. Azok vitték tovább Gyulának. Ott szörnyen éhes volt és nézte elszomorodott szívvel, meg fiatalos étvágygyal, hogy az oroszok bikát vágnak le vacsorára. Megszólította az egyik tisztet franciául, hogy adna neki és fogolytársainak is valamit enni: annak megesett a szive rajtuk és az áldozati bika szívéből félóra múlva atyám pörköltöt készíthetett. De akármilyen csábító volt is ez a körülmény, még azon éjjel megszökött két társával - különös szerencséje volt ilyenekben - és eljutott baj nélkül haza Csetnekre.
Egy ideig rejtőznie kellett, s majdnem egy álló esztendeig a fáskamrában hált, a honnan könnyebben lehetett kiszökni a szabadba, ha netalán a zsandárok érdeklődnének iránta. Mikor aztán kissé lecsendesedett már az üldöző kedv, Bécsbe ment Waldmüller tanár festőiskolájába - már előbb is Pécsett gyakorolta magát egy Pósa nevű piktornál - s ott csaknem öt esztendeig szorgalmasan rajzolgatott, festegetett. Waldmüller ajánlatával ment el 1856-ban Párisba, a hol az École des beaux arts, később pedig Leon Cogniet tanítványa lett.
Mondhatom, Párisban nagyon jól érezte magát. Szerették, becsülték s ő volt az első magyar festő, a ki a Salonban aranyérmet kapott. Még egy nevezetes életrajzi adatot említhetek fel itt: ő talán az egyetlen, külföldön is megforduló festő, a ki soha semmijébe sem került a magyar államnak és még megrendelést sem kapott tőle soha.
Pedig - s itt szóról-szóra idézem a Pallas-Lexikont - "ő volt az első képírónk, a ki a magyar történelmi festészetet európai magaslatra emelte. Már a "Bujdosó álmán" (1856) észre lehetett venni, hogy eszmei tartalomra törekszik, "Zách Klárája" és "Báthory Erzsébetje" pedig annyi közvetlenséggel és erővel ábrázolták a kiszemelt mozzanatot, hogy bennök a história egy élő darabját látjuk megtestesítve s az ábrázolt alakokkal együtt ama kor szelleme is feltámadott." Még mélyebb hatást tettek "Zrínyi és Frangepán", valamint "Hunyadi László".
Párisban Théophile Gauthier családjával volt igen meleg, benső viszonyban s ott ismerkedett meg ama kor legtöbb irodalmilag és művészileg szereplő személyeivel. Munkája bőven akadt és a többi között egy nagy oltárképét: "Krisztus az olajfák hegyén" Eugénia császárné vette meg, a ki nagyrabecsülte ezt a festményt. Számos festménye Amerikába került s minden jól ment addig, a míg odakünt tartózkodott...
De hazavonzotta szíve. Hitte és bizonyára joggal hihette, hogy itthon is meg fogják becsülni a művészetét. De a mint a hetvenes évek elején hazajött, megkezdődött rá a hihetetlen csalódások láncolata, olyan csalódásoké, a melyeket logikailag meg sem lehet magyarázni. Az a művész, a kit a külföld - Franciaország! - elismert, dicsőített, a ki addig, a míg távol élt hazájától, itthon is lelkes méltatásnak volt tárgya, csupán közönynyel, nembánomsággal és rosszakarattal találkozott, a mint hazaérkezett. Nem én mondom ezt, a leánya, hanem a ki behatóan foglalkozott életével és művészetével: Szana Tamás és mások.
Azért mégis csak a művészetének élt sokáig, első volt a magyar festők között, a ki műtermet épített a rohamosan fejlődő fővárosban, de műveit nem vitte a piacra. Ahhoz sem értett, hogy a reklámdobot megüttesse maga mellett, teremteni tudott szépet és nagyot, de értékesíteni azt, a mit alkotott, abban nagyon járatlan volt.
Abban az időben el is ment a kedve művészetétől, különösen a mikor sok igazságtalan ócsárlásban és támadásban volt része "Izabella királynő" című nagy festményeért. Letette az ecsetet és huszonkét esztendeig hozzá nem nyúlt.
A kedélyét nem szomorította meg, a lelkét nem keserítette el a csalódás. Ma is olyan eszményi az ő lelki élete, a milyentől modern embernek alig lehet fogalma. Pompás csevegő, szívből tud mulatni, jóindulattal van tele emberek és kollegák iránt. A rosszat hamar elfelejti, a jóra mindig emlékszik. Nagy passziója volt a kertészkedés és városligeti, valamint iglói parkja ennek a szenvedélynek köszönhette gyönyörű felvirágozását. De tán még jobban szereti az állatokat, egy madárfiókával napokig tudott elbibelődni és gellérthegyi műtermében most is mindig körülte van egy pár szép angora-macskája.
Pedig aggkorában sem kímélte meg az élet: csalódott egy emberben, a kire rábízta vagyonát. Azért nem lett embergyűlölő és most újból vigaszt keres és talál művészetében. Szokásaiban nagyon egyszerű. "Nem szeretem a komplikált embereket", szokta mondani. Politikával nem foglalkozott soha, társaságba nem jár el, legjobb barátja Székely Bertalan. Beteg nem volt soha és senki sem mondaná róla, ha meglátja, hogy hetvennégy esztendő és rengeteg sok csalódás nyomja a vállát.
...Ilyen az én apám.
Forrás: A magyar festőművészet albuma (A Pesti Napló előfizetőinek készült kiadás), Hornyánszky V. Cs. és Kir. Udvari Könyvnyomdája, 106-110. oldal
