1859 - Olaj, vászon, 249x312,5 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból | ||
| Székely Zoltán elemzése | ||
| Végvári Lajos írása | ||
| Szabó Júlia ismertetője | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A múlt század közepétől - portrék, tájképek, polgári és népi életképek mellett - egyre nagyobb szerephez jutott hazánkban is a történelmi festészet. A Párizsból kiindult romanticizmusnak vagy a bécsi, müncheni akadémiák történelmi festészetének, a historizmusnak követése nálunk nem csupán a kor divatos áramlataihoz való kapcsolódást jelentette. Indítékai sokkal mélyebbek. Az elfojtott szabadságharc után "a nemzet lelke történelmébe menekül". Költőinkkel, íróinkkal együtt festőink is hajdani idők dicső eseményeit idézték, s keresték a hazaszeretet, a hősiesség példaképeit, akiket a zsarnokság nem törhetett meg.
Nemzeti festészetünk első nemzetközi elismerését szerezte meg Madarász Viktor ezzel a képével, amikor a párizsi Salon 1861-es kiállításán elnyerte a francia állam nagy aranyérmét. Ez a romantikus fűtöttségű, balladás tömörségű történelmi festmény a Hunyadiak családi tragédiájával az 1850-es évek nemzeti gyászát idézi, s a bosszú gondolatát éleszti. A budai várkápolnában a nagy Hunyadi János hős fia, László teteme fekszik kiterítve, mert a trónját féltő, esküszegő király, V. László a budai vár piacán lefejeztette (1457. március 16-án). A halott lábánál komor, mély fájdalommal anyja, Szilágyi Erzsébet és jegyese, Gara Mária térdel.
Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar
. . . Aki ebben az időben László lefejeztetésével a Hunyadyak emlékét idézte, az elsősorban a Habsburg-király esküszegését, álnokságát bizonyította, méghozzá az egyik legnagyobb nemzeti hős fiával és a legnépszerűbb, nagy nemzeti király testvérével szemben. És a konkrét történelmi példa értelme ekkor mindig kitágult az emberek tudatában; a nemzeti hősök tragédiájában 49 után szükségszerűen Magyarország nagy nemzeti katasztrófája idéződött fel. De László tragédiája nemcsak a nemzeti fájdalom tükrözésére alkalmas, hanem a bosszú szítására is és - hiszen tudjuk, a gyermek Mátyás királyként jön vissza a fogságból s uralkodása idején a haza dicső, nagy korszaka következik, tehát - biztatásul is szolgált. . . . A Hunyady László siratásá-n sem a kivégzés történetét látjuk (népes jelenetben, együttérző vagy kárörvendő alakokkal, katonákkal, porkolábokkal és hóhérral), nem az éppen lejátszódó tragédia tényeit, hanem azokat a mozzanatokat szemlélhetjük (a ravatalt, a vérfoltos lepellel letakart tetemmel s rajta a véres pallossal), amelyek a már megtörtént tragédiáról szűkszavúan beszélnek és ugyanakkor azt a két személyt, akikben a tragédia drámai hatása - a művész által szükségesnek tartott hatás - a leghatározottabban, a néző érzelmeit legmélyebben megindítva fejeződik ki.
A Hunyady László siratása méltán keltett nagy visszhangot. Szűkszavú és fojtottan drámai, balladaszerű hangja váratlanul szólalt meg festészetünkben, ennyire megrázóerejű mű nem is született Munkácsyig. Madarász életművében is az egyik legmagasabb pontot jelenti és bizonyos fokig elkülönül többi nagy művétől is.
Madarász a Hunyady László siratásá-n a családi tragédiával - ismét nemzeti gyászt idéz; néhány szomorúsorsú emberrel újra az álnok, esküszegő idegen király ellen lázit: a nagy Hunyady János hős fia, László fekszik itt, a budai várkápolna oltára előtt kiterítve, mert lefejeztette (1457. március 16-án) a trónját féltő, esküszegő Habsburg V. László. A halott lábánál anyja, az erőslelkű Szilágyi Erzsébet térdel, komor, mély fájdalommal, s László jegyese, Gara Mária, a tetemre fehér rózsakoszorút helyezve, tébolyult, riadt félelemmel simul az anyához. A rettentő csendben a kápolna sűrű sötétségét csak a halott körül oldja fel gyéren a két gyertya fénye és még a két térdeplőn suhan végig, hogy arcukon összegyűljön s hogy - fény-árnyba vonva - megtört vonásaikat kiemelje és eleven fájdalmuknak s a halott merevségének ellentétét még jobban hangsúlyozza.
A kompozíció harmonikusan kiegyenlített, mégis szívbemarkolóan izgalmas a kép. Félreérthetetlenül találó, mint egy pontosan megfogalmazott tőmondat, amelynek elgondolkoztató, mély értelme van. A művész a mondanivaló szaggatott balladahangjához hangolta a kép minden elemét, terének és plasztikájának mértékét s a színek erejét, értékét is. A fekete bársony terítővel bevont ravatalon hosszan elnyúló, fehér lepellel leterített halott rideg zártságát fokozza a fekvő felkiáltójelként reáhelyezett véres pallos és a két hatalmas gyertyatartó; ezek szintén ezt az egyszerűségében zordon gyászhangulatot mélyítik el. Az oltár, a padló fekete-fehér kőkockái s a homályos kápolna falának nyomasztóan rideg tagolóelemei - mind arról beszélnek, hogy a halál itt mindent morc merevségbe kötött. A két térdelő nő hátterét alkotó fő-hajó is csaknem teljesen sötét, a távoli, keskeny gótikus ablakokon jóformán semmi fény nem árad be, az élet melege teljesen kívülreked. Ebben a környezetben csak a két nő megtört alakjának sziluettje képviseli az életet. De milyen életet! Sötét gyászruhájuk fájdalmasan hullámzó redői is a gyászt sugallják. A homállyal leszűkített térben élesen játsszák a főszólamot ezek a szomorú alakok. A kép színvilága a mély-barna s a fekete és a fehér egymásnak szegeződő ellentétére épül s csak itt-ott tűnik elő egy-egy magányos mélyzöld, vörös és kék felület.
Madarász ezen a képén is olyan mértékben hangsúlyoz, vagy lefokoz, ahogy a tartalom kifejezésének egysége és intenzivitása megkívánja. De ez nem történik nála az ábrázolás konkrétságának rovására. Ellenkezőleg. Éppen, mert figyelembe veszi a forma és tartalom szükségszerű kölcsönhatását; a kettő dialektikus egységével éri el műveinek valódi befejezettségét. Ez minden nagy realista mű fősajátsága. Ezért hat lenyűgözően a Hunyady László siratása is. Ezek a tulajdonságok teszik lehetővé, hogy - a képzeletnek is tág teret adva - egyértelműen tudja kifejezni magasrendű eszmei mondanivalóját.
A kép eszmei mondanivalójának gazdag tartalma van.
A szabadságharc előtt és után a magyar művészek előszeretettel vették témáikat a Hunyadyak történetéből, mert az a nemzeti öntudat ébresztésére és fokozására igen alkalmas volt, hiszen a nemzet legnagyobb hőseinek tekintették őket.
Forrás: Székely Zoltán: Madarász Viktor, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 27-30. oldal
Ezt a kompozíciót a téma olyan egységes felfogása jellemzi, ahol minden részlet a fő mondanivalónak van alávetve. Madarász nem valamely történelmi eseményt akart itt csupán elmondani, hanem állásfoglalásra akarta késztetni a szemlélőt, a múlt ábrázolásán keresztül a jelen nagy tragédiájára ébresztem. Helyes művészi érzékkel Hunyadi Lászlót nem jogtalan lefejeztetésének pillanatában örökítette meg - ez nagyon általános jellegű lett volna, és a témát nem tudta volna elég megrázóvá tenni. Az ő megoldásában egy kápolna mélyén, gyertyákkal beragyogva, gyolcsba göngyölve terítették ki a hős tetemét, akinek markáns arcéle a fehér leplen keresztül, a síri világítás ellenére is vádlóan mered a végtelenbe, hogy soha el nem felejthető emlékeztető legyen a nemzet ellen elkövetett árulásra. Szinte elmosódnak a kápolna körvonalai, a félhomály mintegy feloldja a falakat, és úgy érezzük, hogy a kép színtere az egész Magyarország. A holttest lábánál két alak térdel: a zokogó anya és a rémült menyasszony, akinek arca tragikus szépségűvé nemesedik, tágra meredt szeme borzalmat tükröz, és kinyújtott fehér karja virágot készül letenni a halott lábához. Az egész nemzet gyászát és szeretetét jelképezik ezek az alakok.
A "Hunyadi László siratása" balladákra emlékeztető hangvétellel, méltósággal és komoran tárja a világ elé a magyar nép szabadságharcának magányos tragédiáját. Megmutatja, hogy a magyar nép kifelé büszkén és szótlan komorsággal viselte el a megrendítő tragédiát, mert megszokta, hogy ő a maga történelmének kovácsa, hogy segítséget, bátorítást e világon senki mástól nem kaphatott, csak a saját maga erejébe vetett hitétől.
A korabeli francia kritika helyesen ismerte fel, hogy ez a festmény nemzetközi érték. Felfigyeltek arra, hogy itt egy nép jelentkezik az európai festészetben a maga tragédiájával és a maga hangjával, amely egyben az egyetemes emberi sors egyik fontos kérdésének, a szabadság problémájának felvetése is, magas színvonalon és mindenfajta provinciális elfogódottság nélkül. A "Hunyadi László siratása" nagy nemzetközi elismerést hozott Madarásznak és az egész magyarságnak is egyben; a magyar művészek közül elsőként kapta meg a párizsi Salon nagy aranyérmét.
Forrás: A magyarországi művészet története (főszerkesztő: Fülep Lajos), Corvina Kiadó, 1970, 403-404. oldal (Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében c. fejezetből)
A végső változaton a helyszín konkrétabbá válik: a bejárattal, ablakokkal jelzett helyiség, gótikus kápolna. (A történeti források szerint a budai Mária Magdolna-templomban.) Madarász nem sokat törődik az archaizálással, amikor a két gyertyatartó részletformáit és méretét cseppet sem XV. századinak képzeli el, hanem XVIII-XIX. századi iparművészeti tárgynak, hasonlóan a mennyezetről függő csillárhoz. A két nőalak gyásza lassúbb és méltóságteljesebb gesztusokkal fejeződik ki. A letakart holttest a pallossal és a menyasszonya által félénken odahelyezett, hősöknek járó rózsakoszorúval, a csendesen gyászoló anya sötétből kivillanó arcéle a lehető legtökéletesebb formában dolgozza fel a század egyik nagy témáját, a hősi halált és a hősök felmagasztalását.
Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985. 214. oldal
