Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Paál László utolsó levele (Zichy Mihályhoz)

CIKKEK, DOKUMENTUMOK
Paál László levele nővéréhez
Munkácsy Mihály levele Paál nővéréhez, Bertához
Lengyel Géza: Paál László képei
Max Liebermann Munkácsyról és Paál Lászlóról
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Paál László levele nővéréhez


Paris Julius 9-én 875

Drága Bertám! Nem akarom "hosszú" leveledet bevárni mert attól félek, hogy hallgatásunk ismét a végtelenig nyúlik. - Szívemből örültem, hogy nincsen semmi bajotok azaz - hogy-! Baj bizony tudom lesz elég hanem hogy egészségesek vagytok, vigyázzatok is magatokra nagyon, ez a fődolog - a többi aztán reménylem hogy magától is megjön; - én telve vagyok a legszebb reményekkel, ha így fog menni elmondhatom, hogy ha nem is csorog csöppen, - hanem a szép reménység még nem tehet elbizottá azért nagyon vigyáznom kell magamra - s dolgozni mint még soha.

Ezalatt a pár hét alatt mióta Parisban vagyok eladtam négy képet egy műkereskedőnek ki ha el tudja adni újabb képeimet is természetesen még többet vesz - Barbizonban kifizettem csaknem minden tartozásomat s Parisban is rendbe hoztam ügyeimet amennyiben lehetett, hátra van még Düsseldorf, ez még a lelkemen fekszik - hanem reménylem, hogy nemsokára ezt is lerázhatom a nyakamról és azután édesem rólatok is jobban gondoskodhatom. Mindenekelőtt tisztában kell lennem itten ahol élek, - ez létem fenntartásának itt első kelléke.

Őszig nem fogok több képet festeni, egy műkereskedővel beszéltem, aki 2-3 hónap alatt havonként egy pár 100 frankot fog adni hogy egy tanulmányutat tehessek már nagyon régen nem festettem természet után s ez képeimen is kezd meglátszani azért mindent félretéve azon kell lennem, hogy új tárgyakkal frissítsem ismét emlékezetemet és új tanulmányokkal ismét tovább haladhassak.

Alig várom, hogy ismét dolgozhassak az a gondolat hogy talán igen kevés idő múlva megváltoztathatom helyzeteteket s talán viszontláthatlak hatszoros erőt ad, legyetek édeseim nyugodtak s bízzatok a jövőben, hiszem hogy elérjük azt az időt amelyben tettel is jobban bizonyíthatom be hogy sokat nagyon sokat vagyok veletek gondolatban, hogy mennyire szeretlek s hogy mennyire örülök ha nyugodtak vagytok.

Augusztus táján azt hiszem hogy Bretagneba megyek a tenger partjára, különben erről majd írok Barbizonból, hova egy két nap múlva térek vissza, miután Munkácsyék is falura mennek.

Egészségem hála az égnek jó, s kedélyem is kezd nyugodtabb és frissebb lenni, dacára minden bajnak, ami még jobbról balról rámnehezedik. - Nem tudom megírtam-e, jövő október elsejétől Parisban van lakásom és ateliém. - Atyánktól vettem egy pár levelet, panaszkodik szegény s kezdi átlátni hogy az utolsó menedék még sem az emberek akikben annyit bízott, hanem gyermekei, szeretném ha segíthetnék sorsán, mit ha tehetségem lesz nem is fogok elmulasztani.

Hogy vagytok ti édeseim? Hosszú leveledet várva drága anyánkat százezerszer ölelve csókolva veled együtt vagyok szerető

Lacid

Forrás: Farkas Zoltán: Paál László 1846-1879, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 52-53. oldal



Munkácsy Mihály levele Paál nővéréhez, Bertához
1878 tavaszán


Tisztelt asszonyom, ma vett becses soraira sietek válaszolni annyira is inkáb mert tudom hogy mily régóta vár kedves fivéréről venni tudósítást melyet ő személyesen fájdalom nem tud adni. Határozottan nyilatkozni az ő állapotáról e percben alig vagyok képes, nem merném sok reményekkel kecsegtetni sem pedig megvonni minden reményt. Megkísérlem tehát állapotát úgy ahogy van leírni, s ezt azon fájdalomtól és őszinte részvéttől áthatva teszem melyet bennem szegény jó barátom szomorú állapota ébreszt.

A doctorok véleménye szerint szegény Laci agyvelőgyuladásban szenved. S őszintén szólva én aki mindég szem előtt tartottam őt, már régóta vettem észre kedélyváltozást benne, hogy az a sok gond és anyagi viszonyainak igen szigorú állapotából eredt, de különösen a múlt nyáron át fojtatott levelezés alkalmával néha meg voltam lepetve, olvashatatlan és érthetetlen leveleitől, - de ezt annak tulajdonítottam, hogy talán sietve írt, de amikor az ősszel ismét visszatért Párisba, találkoztunk, komoj aggodalmat kezdett bennem ébreszteni állapota, noha ő semmiről sem panaszkodott kivéve koronkénti szédüléseit, amelyek alatt kezdett nehezen beszélni. Most azonban a baj annyira fejlődött, hogy az utóbbi időben gyakran teljesen elvesztette beszélőképességét s átaljában alig képes egy mondatot teljes össze függésben ki mondani.

Képzelheti tisztelt asszonyom mily szörnyű aggasztó és szomorúan hat rám is jó barátomat, kivel oly rég úgyszólván együtt élek ily álapotban látni. Az utóbbi időben egy darabig nálam volt de a doctor tanácsára most kiment egy Páris mellett lévő gyógyintézetbe ahol főkép levegő kúrát vesz. Mert más gyógymód nem létezik számára mint nyugalom és gondtalan élet menten minden agodalmaktól. Neki azonban nincs tudata helyzetéről s azt hiszem igen jó hatással lenne rá, ha kegyetektől valami jó hírt venne, mert nagyon sokat töprenkedik afelett, hogy az utolsó 150 frtot, melyet fivére kért volt el nem küldhette.

Én megvallom, hogy az utolsó levelét kegyednek, valamin fivéreét sem adtam neki oda, tartva tőle hogy annak tartalma ismét krisiseket fogna előidézni, de úgy is lett volna, bocsánatot kérek tehát ezen szabadságomért. Képzelem mennyire lesujtólag fognak hatni soraim kegyedre, de ne veszítsük el bizodalmunkat s reményeljük hogy Isten segedelmével minden veszély el fog hárulni, hanem arra előkészítem, hogy a betegség hosszú ideig fog tartani. De ne tessék aggódni ellátása felett, amit mi néhány jó barátai tőlünk kitelhetőleg viselni fogunk.

Tán szükségtelen mondanom, hogy mennyire meghat engem is e szomorú helyzet mely megfoszt egy bizonytalan időre legjobb barátomtól. Nem fogok késni koronként értesíteni kegyeteket Lacink állapotáról, s szívemből óhajtom hogy mielőbb jobb hírt mondhassak. Addig is maradtam őszinte tisztelettel

Rue Legendre 6 Parc Monceau Paris

Munkácsy Mihály

Forrás: Farkas Zoltán: Paál László 1846-1879, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954, 53-54. oldal



Lengyel Géza: Paál László képei


Jó volna tudni, mit gondolnak, mit éreznek azok a derék és nagyon tiszteletreméltó férfiak, előkelő állami tisztviselők, akik kényszerűségből megnyitnak minden kiállítást, a Paál Lászlóét épp úgy, mint valamely reményteljes ifjú festő-fotográfusét. Jut-e eszükbe valami, miközben sablonos mosollyal, sablonos szavakat mormolnak, valami a mérhetetlen igazságtalanságból, mely nem Paál Lászlót éri -, mert hiszen ő alaposan és régen túl van e kicsi földi dolgokon - hanem éri azokat, akik ma élve s ma valamivel előtte járva kortársaiknak, háborítatlanul festhetik a képeket, melyek révén majdan bevonulnak a műtörténelembe. Háborítatlanul: hivatalos elismeréstől, vásárlástól nem zavartatva. S, mint Paál László, háborítatlanul vonulhatnak be, ha nem a nyomorúságba, hát a bolondok házába. Jut-e eszükbe? Nyilván nem. Megnyitják a kiállítást: ez egy elintézett akta; az egyik méltóságos úr buzgón és szorgalmasan végzi, a másik fásult unalommal s hogy a fiatalon megzavarodott, fiatalon meghalt, évtizedekig elfelejtve maradt Paál László, harminc esztendő multán hivatalosan is fémjelzett művész, abban ne bizakodjék semmiféle eleven talentum. A halottnak minden mindegy: a későn érkezett felfedezésben az a szomorú, hogy a nagyszerű, az olvasókönyvbe való példán okulni nem szokás és ma épp úgy, mint tegnap, a tehetséget csak halála után néhány évtizeddel kezdik általánosságban megbocsátani a művésznek.

Ez a szomorú tanulsága az új Paál László kiállításnak. Rendezője, Lázár Béla néhány új bizonyítékkal erősítette meg a Paál Lászlóról már kialakult ítéletet. Az ítélet, a hely, amelyet ez a művész a múlt század úttörői közt elfoglalt, nem változott. Tájképfestő: valószínűleg semmi egyébnek nem érezte magát s tiltakozott volna az ellen, ha lírikusnak nevezik, amint mi szívesen megtesszük, mert alig tudunk előtte állani, anélkül, hogy csendes vidámságot -, néha - borongást, szomorú sejtelmeket, sötét gondolatokat ne szuggerálnánk önmagunknak. Paál László korában kevés művész volt oly szigorúan festő, annyira irodalmi célok, mese, megsejtetett dráma nélküli. S mégis kevésben találunk annyi szuggesztív erőt. Puszta természet-stúdiumok, nyilvánvalóan igaz, jól meglátott, hűen visszaadott tájkivágások, de ködös, borongós, őszi párás sorozatuk titokzatos erővel fordítja figyelmünket egy ködbe, sötétségbe fúlt életre. Ma is itt kísért ennek az életnek a tragikuma. Munkácsy, a jó barát, naggyá, ünnepeltté lesz, mert az exkluzív festői témákat félre tudja tenni divatos tablók kedvéért Paál László nem tudott két arculatot mutatni. Testének korai pusztulása véletlen. De hogy művész-pályájának jelentősége csak három évtized múltán tudott kibontakozni: ez kérlelhetetlen s ma is, változatlanul fenyegető magyar sors.

Forrás: Nyugat 1910. 23. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/02368.h



Vészi Margit
Max Liebermann Munkácsyról és Paál Lászlóról


Berlin, február havában

Ködös, szürke, sötét délélőttön, amikor festésről szó sem lehet, de az emlékezés régen múlt időkre szinte jóleső aktivitást jelent, Liebermann tanár a kályha előtt topogva, nyughatatlan temperamentumától el-elragadva, hosszan beszélt két nagy magyar társáról, kiket oly szomorú és korai vég ragadott el az életet jelentő munkától. Évek óta nem jártam a Pariser Platz-i műteremtoronyban, - amióta az Uffizi-képtár rendelte önarcképét láttam ott készülni - s azóta az atelier egy csodaszép művel lett gazdagabb: Manet életnagyságu lovas-portraitjával, amelynek egyszerűsége teszi gazdagságát; a fák egyszínű zöldje, a ló vörösbarna teste, a cilinderes lovas pirosbársony zekéje kimondhatatlan finomsággal vannak összehangolva. Liebermann mester eleven, néha megdöbbentően kifejezésteljes arcképeit mutogatja, azután szapora ősberlini kiejtésével beszél hosszan és sokat:

- Munkácsyról és Paálról beszéljek? Istenem, több mint 40 éve annak, hogy összekerültünk. Düsseldorfban találkoztak először az utaink, gondolom 1873-ban, amikor én Weimarból átmentem Hagen barátommal, a tájképfestővel, s ott megismerkedtem Paállal, aki első pillanattól fogva megnyerte szimpátiámat. Csendes beszédű, álmodozó ember volt, akinek sejtelme sem volt a reális élet fogalmairól, a pénz értékéről, sikerek zajáról. Bizonyos fokig ellentéte volt Munkácsynak, aki gyerekes naivitással büszkélkedett és érzékenyen élvezett minden külső dicsőség-megnyilvánulást. Emlékezem, Parisban néha, sőt gyakran, alig tellett Paálnak sovány vacsorára, de még azt is feláldozta, hogy a boulevard legszebb gardéniáját tűzhesse kopott kabátjának gomblyukába, - vagy hogy rojtos redingote-ujja alatt a legdrágább és legfinomabb keztyűt viselhesse. Csendes komolysággal dolgozott, láttam gyakran Barbizonban, ahol sokszor jártuk együtt a fontainbleaui erdőt. Az ottani nagyok tisztelték, becsülték tehetségét, szerették finom, ködös egyéniségét - voltaképpen sokkal többre tartották a sikerekben gazdag Munkácsynál.

- Düsseldorfban, amikor Paállal összekerültem, először láttam Munkácsy-képet: a »Tépéscsinálók«-at. Akkoriban még teljesen a weimari akadémia hatása alatt állottam, Leiblnek, Knausnak és körüknek hírét sem hallottam, s mindazt a sok újat és merészet, amit ez a friss művészet teremtett, Munkácsyban láttam először megnyilatkozni; különben is súlyos és eredeti egyénisége még csodálatosabbnak és újszerűbbnek tűnt előttem, mert környezetét, hogy úgy mondjam elvtársait, nem ismertem, sőt létezésüket sem sejtettem, s ezáltal sok olyan sajátságot, amely valójában az egész irányzatot jellemzi, - Munkácsy személyes tulajdonságának, egyéni kiválóságának tartottam. Feltétlen híve lettem, bizonyos fokig tanítványa és három-négy évig meg is maradtam erős hatása alatt. Munkácsy a legsajátosabb ellentétekből állott voltaképen; amellett, hogy mint említettem erősen érdekelték sikerek, anyagi előnyök, maga elé tűzött és szívósággal kiverekedett célok, - mégis állandó kábulatban, irreális álomvilágban, valami különös lelki részegségben élt. Egy pillanatra sem felejtette el a szegény kis munkácsi asztalosinast, akiből a párisi szalonok ünnepelt csillagává lett; gyakran és hosszan beszélt erről - már amennyire általában beszélni tudott, mivel németül alig, franciául egyáltalán nem tudta megértetni magát. Ezért eszméit, gondolatait, felfogásait egyáltalán nem ismertem soha. Folyton találkoztunk, gyakran jött értem, hogy együtt reggelizzünk, vacsorázzunk a Clichy-negyed kis korcsmáiban s később fényes lakásában, de többnyire csak együtt üldögéltünk, szakadozottan beszélgettünk könnyen érthető kérdésekről.

- Utaink akkor váltak el, mikor én a francia impresszionista irány fejeivel összebarátkoztam. Munkácsy gyűlölte és megvetette Manet, Monet, Pissaro stb. művészetét és sohasem tudta nekem megbocsátani, hogy melléjük szegődtem. Ez az érzelem kölcsönös volt különben az impresszionisták részéről, akik viszont Munkácsyban csupán a szalónfestőt, a divatos nagyságot látták és egész életmódját elitélték. Pedig Munkácsyhoz szervesen hozzátartozott minden amit cselekedett: az önereje által felvergődött művész-selfmademan örömét lelte a maga meredek útján való vissza-tekingetésben, - örült az életnek és csoda-e, ha elragadtatva ünnepelték benne exotikus szépségét, hatalmas és különös fejét és lényét, melyet inkább sejtettek mint ismertek, mivel magát megértetni képtelen volt?

- Szomorú véletlen, hogy mindkét magyar társamat szomorú vég ragadta el közülünk. Munkácsyra hálával és még ma is érdeklődéssel gondolok vissza, míg Paálra meghatott szeretettel. Gyakran emlékszem sápadt, munkára koncentrált szomorú arcára, amint a fontainbleaui erdő fekete fái alatt vászna előtt merengett...

Forrás: Művészet, Tizenharmadik évfolyam, 1914 Második szám 102-103. oldal
http://www.arts7.hu/voyager/images/lyka/13/102-103-munkacsy.htm



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére