Gordus László: A Szinnyei-Merse kiállítás
Itt minden gyönyörű és dagad a szív örömétől a dicsőségnek, amelyet e
képek a magyar névnek az egész nyugati földtekén szereznek - de miről
beszélnek nekünk, magyaroknak, akik érezzük, hogy 1912 az évszám, azon
a titkos hangon, amelyen csak a legnagyobbak tudnak beszélni és mit
adjunk tovább a legenda mesélő megilletődésével azoknak, akik nem
láthatják együtt e képeket? Ezt fogjuk mondani, szóval továbbítva a
képek beszédét: a napot látni rajtuk és egy nyugodt, mély és színtörő
lélek benső gyönyörködését. Azonkívül a legeslegszebbet dokumentálják,
ami lehető, a csodálatraméltót: a művész finom és teremtő erejű
idegrendszerét, a jelenítés készségének folyamatos, üdítő ébrenlétét.
Manet kortársa és vele meg Renoirral egy ágról származik: klasszikus,
akinek sikerült a maga egyéni elgyönyörködéséből általános emberi,
mindenki számára élő gyönyörűséget varázsolni. De meg kell mondani ezt
is: az aranyérmes képek, a parkrészletek nyájas terei és meghitt
zugai, a tölgyerdő pogány napja, a berek sötétlő mélye, a pacsirta
ragyogó kompozíciója, a lilaruhás arckép nagyszabású szépsége és a
paradicsombeli gyönyörűségeknek egyéb teljes szem-közelbe hozása arról
beszélnek, hegy a nagy technikus lelkiismeretesebb akart lenni a nagy
esztétikusnál, a szépségek kiválasztott ismerőjénél, pedig a
hevenyészett stúdiumokon - én nem tudom, vajon a vonalak és foltok
nyersesége ellenére-e vagy éppen e nyersesség miatt - üdébb,
világosabb, sugárzóbb erővel áramlik el a természet bája, amely kézbe
adta az ecsetet. És gondolkozni kell arról: nem száll-e a művész, aki
alkalmazza technikai készségét, azok közé, akik csak technikai
készségekkel rendelkeznek? És nem tilos-e minden tudatos munka, mikor
illúzió ébresztéséről van szó? Van-e joga ehhez másféle
lélekállapotnak, mint a theia manianak? Most erre, ami általános
problémája a klasszicizmusnak, ne feleljünk.
Egy azonban, amit mondanak Szinnyei-Merse Pálról, kétségkívül nem
igaz: nem forradalmár ő. Zseni, aki elkerülte az iskola erőszakát,
ablakot nyitott az igazságos szellemnek a szép meglátásához, de az
abszolút lázongás szelleme nincs benne. Egy vajúdó világ fájdalma nem
veri el a gyönyörűségek nyugodalmas élvezésétől. A világ szépsége
érinti őt és nem a világ konstrukciója, mint a forradalmárt.
Meghittség kell neki és édes kellem, nem pedig a nagy gesztus, ami a
forradalmárok, a Cézannok és Van Goghok színeiben, vonalában,
kompozíciójában kiált és nem a fanyar szépség, a szenvedő lélek
emblémáinak, a világfejlődés sodrától nyomott erőnek fájdalmas
harmóniája. Nem érzi a mai világ lelkét, amely szálanként tépi el a
rostokat, idegrendszerét a régi világhoz kapcsolókat és külön kínnal
szül meg minden érzést és gondolatot, amely az új világ kultúrájának
összetevője lesz. Nem forradalmár amint nem forradalmárok a
biedermayer szobák és a rokokó szalonok emberei. Azonkívül, hogy
zseni, becsületes és tántoríthatatlan, amilyennek lenni a
forradalmárnak is végzete.
Forrás: Nyugat 1912. 11. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/03949.htm
dr. Lázár Béla
A modern művészet kezdetei
(Munkácsy és Szinyei-Merse)
(részlet)
. . .
"Festő pajtásaim - beszéli Szinyei - kik megjárták a párisi világkiállítást, csodákat beszéltek a francia piktorokról. Hogy azok nem komponálnak s mily őszinték színeikben! Hiszen ezek azt csinálják - gondoltam - amit én szeretnék, így lett belőlem a francia festők tanítványa, holott egyetlen egy francia festményt sem láttam. Utánoztam őket. Ab invisis."
...Már korai akt- és fej tanulmányaiban színekből hozza ki a formákat s természetrajongása tájképtanulmányokhoz vezeti. De itt mindjárt ellentétbe került társaival, akik - csakúgy, mint ő - egy meghatározott tájkép-ideálról tanultak. Ez a tájkép-ideál formában apró részletek összekomponálásán, színben barnalátáson alapult. És Szinyei szemébe vakítóan ragyogott a nap, aranyos fénybe mártva mindent, amin átsuhant. Kereste, kereste a barna árnyékokat, de nem találta sehol. Ő színektől vibrálónak látta a természetet. Várt napjafosztott időkre, felhőtakarta éggel, amikor a finom szürke levegő-égen felcsillan az esthajnali csillag, a vízparton nyugodt öntudatlansággal álldogál az elhagyott kolostor, kíváncsian letekintve az alatta csillámló víz tükörébe. Társai kinevették. Hol van a barna árnyékú előtér s rajta az ember? Hol az előtéren megkívantató, az ember jelenlétét eláruló, sötét díszletként álló rom vagy megmívelt vidék, amelynek finom vonalai elvezessék tekintetünket a középtér felé, melynek intenzív világítása után megnyugtasson a gyöngéd háttér, elvesző körvonalaival? Szinyei beszéli, hogy "a csufolódók egyik képére, amely mezőt mutatott, azt mondták, hogy az a "merőleges mező", mert sehogy sem tudtak az ő szemével látni". Az iskolával azonban meg kellett alkudnia és festeni próbált kompozíciókat, sőt történetieket is, ő, a csupa jókedv, véres tárgyakat keresett ki, hogy az iskolának (elsősorban Pilotynak) kedvébe járjon. Ösmerjük egy ilyen kompozíciójának vázlatát, mely a francia forradalom egy rémes jelenetét ábrázolja. Sötét, viharos az ég, a hóhér áll a guillotine mellett s várja az áldozatot, amelyet lenn hoznak, hosszú menetben. A jelenet hátborzongató voltát az élénk színek csak fokozzák, az egész, főleg mint színösszehangolás, érdekes. Több, mint valószínű, hogy csak vázlat maradt, Az ő képzeletét nem ilyen képek foglalkoztatták s mikor (1867) Pilotyhoz került, érzése megnyílását egészen más inspirációnak köszönheti. Megismerkedett Böcklin (1827-1901) néhány alkotásával, melyek problémájához közelebb vitték. Tájképi háttérbe alakokat belekomponálni, a kettős feladatot harmonikusan megoldani a Böcklin műveiből kiolvasott tanulság segítségével kísérlé meg.
Forrás: Művészet, Hetedik évfolyam, 1908 Hatodik szám 390-417. oldal
http://www.mke.hu/lyka/07/390-417-modern.htm
Molnár C. Pál
Szinyei Merse Pál Fonyódon
"(...) Talán másodéves lehettem, azon a nyáreleji napon, amikor a
Főiskolán, már mindannyian egy kicsit a közeledő vakáció terveivel
foglalkoztunk és én egyik tanárunk útján azt az üzenetet kaptam, hogy
jelentkezzem ekkor meg ekkor, nem kevesebb, mint Szinyei Merse Pál
lakásán. Képzelhető az a belső izgalom, mellyel a hírt vettem.
Magamfajta ifjú titán lelkében azonnal felnyíltak a képzelet
zsilipjei. A Bálvány-utcai lakásra vezető úton következő lehetőségek
fantasztikus képei peregtek le képzeletemben: a Mester magához hivat,
hogy személyesen fejezze ki előttem tehetségem iránti elismerését,
melyet iskolai munkámban nyilván felismert. Vagy valami szép, nagy
utazási ösztöndíj adományozását hozza személyesen tudtomra és még
művészi tanácsokkal is ellát útravalóul. De lehet az is, hogy a Mester
meghív nyárra maga mellé famulusnak, miután megállapította, hogy a
Főiskolán én mutatkozom erre legalkalmasabbnak. Nos hát, a valóságban
persze mindebből semmi sem lett, - illetve, a valóság és képzelet
megszokott arányában, egy kicsit mindegyikből valami. Igaz, hogy nem a
tehetségemet dicsérte meg, de valamit mégis csak jelentett számomra,
hogy éppen engem hivatott. Igaz az is, hogy nem ösztöndíjról volt szó,
de utazás volt a dologban, hacsak Fonyódra is; és végül igaz az is,
hogy nem famulusnak hívott oda, de mégis családi környezetbe invitált
meg a két csintalan unoka mellé - örzőül. Itt köszönöm meg nektek, Pali
és Félix, hogy olyan vásott srácok voltatok. Így jutottam én el
hozzátok egy nyáron pár hétre és lettem egy egész életre szóló
élménnyel gazdagabb. Különben azt hiszem, őrzői feladatomnak kellő
mértékben eleget is tettem, mert derék férfiakká, sőt tisztes
családapákká nevelkedtetek azóta, ami a mellett bizonyít, miszerint
sikerült benneteket megakadályoznom abban, hogy a fonyódi szirtről
legurítsátok egymást. Tanulgatnunk, ú.n. komoly dolgokkal is
foglalkoznunk kellett volna, de ezt lehetőleg mindig más napra
halasztottuk. Az is feladatom volt, hogy ügyeljek reátok, ne menjetek
túlságosan messze a mély vízbe. Ma bevallom nektek, ezt a rendelkezést
annál is komolyabban vettem, s szigorúan betartattam veletek, mivel én
akkor még nem tudtam úszni... Bocsássák meg a szülők utólag ezt a kis
svihágságnak is beillő leplezést, de nem kérdeztek ki erre nézve,
bevallásával viszont túl nagy tétet kockáztattam volna és végül - baj
úgysem lett belőle. A Bálvány-utcai jelentkezés lefolyásáról különben
csak egy mozzanat maradt igazában emlékezetembe rögződve. Az egész
tárgyalás alatt le nem tudtam venni szemem egy, a mesterről készült
Rippl-arcképről, melynek felirata ez volt: "Pali bácsit - Pali
bácsinak." Akkor nem tudtam megszabadulni e felirat, enyhén szólva,
különösségének víziójától, pedig hol volt ez még a későbbi Ripplis
képcímek mögött!, teszem azt, az a magányos interieur, melynek címe
"Piacsek bácsi kiment a szobából"... Minden családi környezetnek
megvannak íratlan törvényei, ahány ház, annyi szokás alapon. Így a
Szinyei-család tízparancsolatának legelseje ez volt, "művészetről
pedig nem beszélünk". Ezt Fonyódra érkezve azonnal tudomásul is vettem
és egész ott tartózkodásom idején, azt hiszem, pontosan be is
tartottam. A második parancs arra vonatkozott, hogy a Mestert pedig a
munkája helyén még távolról se zavarja senki. Tulajdon édes fiának is
csak lopva sikerült itt-ott egy-egy orozva készült felvételt elsütni,
mely a Mestert munka közben ábrázolta. Sokan csodálják még ma is, hogy
Szinyei Merse Pál családtagjai oly aránylag kevés személyi
dokumentációval tudnak szolgálni a Mestert illetően. Nos hát én ezt
nem csodálom. Szinyei Merse Pál idehaza annakidején nagyon szomorú
tapasztalatokat tehetett, különösen a vidéki társadalom művészi
hozzáértése tekintetében; nagyon korán tapasztalhatta azt a
különbséget, mely az éltető és szükséges érdeklődés, meg a bénító,
bántó, és frivol kíváncsiság között van. Tilalomfát állított hát a
művészet és a mindennapi élet közé, aminek a családtagok és szűkebb
környezet gyöngéd és jogos érdeklődése is áldozatul esett. Szinyei
Merse Pál a művész, ha dolgozott, már lelki alkatánál fogva is
annyira megkívánta a területenkívüliséget, hogy egész házkörnyéke ezt
a tilalmat visszhangozta. Az ember ezt annyira magába szívta, a kérdés
tabuvolta annyira szuggesztív volt, hogy még évek multán is hatása
alatt állott. Talán így történhetett, hogy a mai napig én sem
beszéltem fonyódi nyaramról senkinek sem. Ha mégis olykor-olykor
sikerült a Mestert szólásra bírni, az is, csak úgy este, a lámpa
meghitt, családias fénykörében és akkor is csak valami kegyes,
csalafinta léprecsalás, vagy valami leplezett provokáció formájában
sikerülhetett. De ilyenkor is csak nagyon szűkszavú, tömör
megnyilatkozások tőmondatai hangzottak el. Ugyanígy művészkörben, ha
alkalmas beszédtárgy volt terítéken és megint csak valami kihívás
szólaltatta meg őt. Ezek a tömör mondatok olyan súlyos monolit
gránittömbökként álltak Szinyei egyéniségéből épült alapzaton, hogy
azt mondhatnám, egyenesen arra születtek, hogy szállóige formájában
közkinccsé váljanak. Felesleges lenne idézni belőlük. Ismerjük
valamennyit. Egytől-egyig művészet-pszichológiai telitalálatok. Ha az
egyiket itt ma este mégis elismétlem, azt csakis azért teszem, mert
nekem szólt Fonyódon. Mázolmányaim egyikét látva Szinyei megjegyezte:
"Fiatalember, ha fát fest, gondoljon mindig arra, hogy lombjain a
madár átszállhat..." Már ezért az egy mondatért is érdemes volt
Fonyódra mennem. Nem emlékszem, hogy Szinyeit egyszer is láttam volna
munkája közben. Nem mertem volna megkockáztatni, hogy olyankor
közelébe ólálkodjam. Ebben aztán igazán megértettem őt
érzékenységével, végtére annyira már bennem is érvényesült a kolléga.
"Anch'io ero pittore." ("Én is festő leszek") Közvetlenül a tópartján,
saját utasításai szerint készült fabódé állt, melynek csak a tóra
nyílott fekvő formátumú ablaka, ahonnan az embernek kényelmes kilátása
lehetett a vízre, védelem alatt szélben, viharban, esőben, hőségben.
Igazán célszerű építmény volt. A mester szeretettel és nagy
hozzáértéssel foglalkozott ilyesmivel is. Amikor jernyei birtokrészét
átvette, kúriáját teljesen a saját tervrajza alapján építette fel.
"Terasz" című képéről ismerjük is a szép kúria egyik sarkát. A képen
szereplő fekvőszék Fonyódon is velünk volt. A házat övező pompás
parkot is ő tervezte. Képei örök emléket állítottak a szép kert egyes
bokrainak, fáinak, útjainak. "Tuja", "Szurokfenyő", "Reggel",
"Parkban" - csupa meghitt, kedves és csodált, személyes és szinte
megszemélyesített ismerőseink a képeken keresztül. Jernyei
napsugarak... Azt hiszem, a fonyódi fabódékból a mester csak
megfigyeléseit eszközölte, hiszen szín- és formamemóriája köztudomásúan
olyan éles volt, hogy benyomásait a közvetlen szemléléstől bízvást
függetleníthette. (A Majális Münchenben, a Pacsirta Bécsben készült).
Örömmel vettem tudomásul, hogy ezt a fabódét később a telek tulajdonosa
elkunyerálta Szinyeitől. Reméljük, kegyelettel meg is őrizte. Meg kell
majd egyszer szereznünk! Hátha majdan a Szinyei Társaság abban a
helyzetben lesz, hogy Fonyódon nyári festőtelepet létesít (érdemes
lenne). Ez a fabódé lesz a telep szentélye. Különben fültanúja vagyok
annak, hogy Szinyei a Balatontól nem volt kimondottan elragadtatva,
pedig szép Szinyei-képek készültek róla. "Tehetségtelen víznek"
nevezte tréfásan. Ami a Badacsonyt (a hegyet) illeti, azt meg
egyenesen gyűlölte. Már csak azért is, mert mikor Pesten Fonyódra
készülődött, a pestiek folyton csak a Badacsony szépségét hangoztatták
előtte, és kíváncsiságát valósággal felcsigázták. Felbőszült, mikor
azt a valóságban meglátta. Formátlan koporsónak találta, mely
kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon és behemód nagy tömegével
aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján.
El is nevezte "nagy dögnek", ami a formájában rejlő asszociáció
folytán, úgy lehet, találó is. Szerepe jóformán csak a házi
meteorológiára szorítkozott. Színeiből, tónusaiból, körvonalai
élességi fokából igyekeztünk a napi időjárásra következtetni. "Eső
lesz, pipál a nagy dög", - brummolta olykor a mester, vagy "mehettek
fürödni, az idő szép marad, mert a "nagy dög" "fátylat öltött" - és
olyan jó nagyot és szinyeiset tudott hozzá kacagni, hogy remegett belé
a ház. Ettől mindnyájan jókedvűek lettünk. Még azzal is el szeretnék
dicsekedni, hogy palettáját is volt szerencsém látni. Felejthetetlen a
benyomásom, mert a klasszikus színsorban lila is szerepelt, mégpedig
egy sötétebb és egy világosabb árnyalatú. A paletta közepe, a keverő
felület mindig kifogástalanul tiszta és tükörsima volt. Bekevert
festék sohasem száradt rajta, erre kínos pontossággal ügyelt. Rózsi
meséli, hogy már gyermekkorából emlékszik, micsoda kitüntetés volt
számára, ha festés után Apja megengedte neki, hogy a palettát tisztára
törölje, vagy az ecseteket kimossa. Nem tudom elfelejteni, hogy ez
mennyire imponált nekem és nem nyugodtam, míg magamnak is szokásommá
nem vált a paletta tisztántartása. Mindig izgatott, hogy palettám
közepe olyan szép zománcos politúrozott legyen, mint ahogy a Szinyeién
láttam ott Fonyódon. Fonyód nagy élmény maradt életemben. Pedig miként
láthatták, se kaland, se esemény nem kapcsolódik emlékéhez. De
kapcsolódik ennél valami nagyobb, szebb és fontosabb, Szinyei Merse
Pál, a mi nagy Mesterünk, a legnagyobb magyar festők egyikének
személyes emlékezete. Festészete dicsőségének ápolása az ő nevéről
nevezett társaság kegyes, fennkölt feladata. Hálásan köszönöm
tagtársaimnak a szerencsét, mely lehetővé tette számomra a mai estén,
hogy Szinyei dicső művészeti és emberi emlékezetének, immár pazar
pompájú mozaikjába, szerény emlékezésemmel nekem is szabad volt egy-
két jelentéktelen kövecskét elhelyezni. Úgy érzem, mintha csak ma
avattak volna a céh tagjává. Mint ilyen, csodálattal, tisztelettel és
alázattal ürítem serlegünket."
Forrás: Szépművészet, 1944.márc. 105-107. oldal
http://varosvedo.fonyod.hu/szinyei1.htm
Farkas Zoltán: Szinyei-Merse Pál művészete
Február 2-án volt tíz éve annak, hogy Szinyei Merse Pál meghalt. Ez az évforduló ismét eszünkbe juttatta, hogy még mindig mennyivel vagyunk adósai a nagy mester emlékezetének. Még mindig hiányzik az olyan Szinyei-könyv, mely a művészettörténet összes eszközeivel és az írásművészet hiánytalan készségével adna képet arról, hogy ki volt Szinyei. Bemutatná összes eddig felkutatott műveinek ábrázolását, felölelné életének eddig kellőképen fel nem tárt részleteit, munkásságának stíluskritikai feldolgozását - hiszen épen ebben az irányban történt a legkevesebb -, megállapítaná a történeti vonatkozásokat, melyekről annyi téves állítás terjedt el és ami mindennél fontosabb, magából Szinyeiből rajzolná meg egyéniségét.
Ez a könyv, sajnos, még ma is megíratlan, pedig az elmúlt tíz esztendő közelebb segített a nehéz feladat megoldásához. Már csak azért is, mert az európai festészetnek ama dicsőséges korszakától, melyhez Szinyei is tartozott, meglehetősen eltávolodtunk. Olyan képzőművészeti törekvések korában élünk, amelyek benne gyökereznek ugyan Szinyeinek forradalmi korában, de sudarukat másfelé növesztették, más égtájak felé bontottak koronát, sőt már levelüket hullatják. Tehát van már némi távlatunk, ahonnét összefoglaló látáshoz érhetünk. Aztán Szinyei egyes alkotásai és egymástól élesen különböző korszakai között értékük szempontjából is ma már könnyebben különböztethetünk, mint tíz év előtt, midőn némelyek kései műveit még fölötte túlbecsülték; közelebb juthatunk tehát ahhoz, ami Szinyeiben örök értékű.
Közben rá fogunk eszmélni arra, hogy számos eddigi megállapítás revízióra szorul s hogy vannak olyan nem mellőzhető szempontok is, melyeket Szinyei művészetével szemben alig alkalmaztak, úgy hogy végül is módosulni fog a róla kialakult felfogás. Legelsősorban az a nézet, amely Szinyei nagyságát hibásan próbálja megokolni. Hermann Lipót az idei Szinyei-emlékünnepélyen tartott beszédében helyesen mutatott rá arra amit öt év előtti beszédemben határozottan hangsúlyoztam, hogy Szinyei nagysága nem művészettörténeti relativitásokban rejlik, hanem hatalmas teremtő erejében. Szinyei nem azért nagy, mert a Majálissal megelőzte a többi plein-air festőt, ami különben sem igaz, hanem mert véle és a köréje eső évek többi festményeivel is ritka genialitást sugároz. Akármilyen újak, merészek és forradalmiak is e képei a múlttal szemben, nem ebben rejlik nagyságuk hanem abban, hogy önmagukban annyira befejezettek, ki nem egészíthetők és varázslatosak, hogy az alkotás szépsége iránt fogékony szemlélőt azonnal kiemelik a tapasztalati életből és egy másik végtelen világba ragadják.
Aki a Szépművészeti Múzeum gyönyörű Szinyei-termében boldog órákat töltött és gyönyörködését magyarázni próbálja, de nem csupán a történet szempontjaival vizsgálódik és méricskél, hanem valóban érzi is, hogy nagy egyéniség varázsa alá került, aki az időt túlélő hősöket keres, sokkal közelébb fog jutni Szinyei egyéniségéhez. Páratlanul friss és fiatal alkatóra ismer, aki az ellenállhatatlan hódítók örök fiatalságával, meglepetésszerűen szökken fel a derűs világbatekintés emberfeletti, kristályos levegőjű hegytetőire.
Szinyei végigjárta ugyan korának tradíciókban gyökerező iskoláit és érintkezésbe jutott fiatalságának némely szintén európai jelentőségű festőjével, de az a sok mindenféle, amit a kifejezés formáiként tanult, s amit környezete ideig-óráig követésre méltónak kínált neki, majdnem nyomtalanul pergett le róla. Közéje és a magyar felvidéki táj közé, melynek emlékét kitörölhetetlenül őrizte emlékezetében, nem lopakodott képzőművészeti visszaemlékezések fátyola. Festményein e táj lelke szólalt meg. Élete a táj lelkéből sarjadzott, képzeletét ez gyújtotta lángra. Fiatal korából vannak kitűnő arcképei is, de mégsem az emberfestés mestere, igazi éltető eleme a tájék. Sőt ami emberi forma foglalkoztatta, legtöbbnyire az sem önmagában érdekelte, hozzá is a tájékon át jut el, annak részévé teszi: az emberi megjelenés csak egyik színes virága a rétnek, mezőnek, erdőnek. Kompozícióinak - mert a fiatal Szinyei inkább megfest és nem lefest - a tájék nem csupán háttere, nem is milieu, hanem az alkotás alapeleme, viszont az alak sem puszta benépesítése a tájnak, az ember és a természet nála nem mesterséges összekapcsolásban élnek, hanem egyazon gyönyörű világot jelentik. Abszolút derűvel felfogott egységet alkotnak: az életnek a végtelenségig kitáruló szépségét.
Szinyei mindig az élet csillogó derűjére irányítja látását és képzeletét. Kétségek, töprengések egy pillanatig sem zavarják nyugodt gyönyörködését, mindig a tavasz napfénye csillog lelkében. Nem is sokat keresgél, hogy kifejezze magát, mert olyan dúsgazdag, hogy mindent felmagasztosít fiatalságának kristályos világításában. Semmi sem kicsiny neki arra, hogy viruló tavaszát elénk véle kiöntse, elég egy műterem-sarok, egy felszállásban lebegő tarka léghajó, vagy hintajelenet, mert mindet épen olyan emelkedett ritmusokká alakítja, mint a sárosi felvidék napsütésben pompázó dombját, vetését, erdejét. Meg sem látja azt, ami nem illik boldogságának örök tavaszához, amely nem hűvös, de nem is forró: zöldellő rétek, a messzeségből kékesen fátyolos erdők, színesen tarkálló virágok, a levegő tükrében csillogó ruhák: csupa átlátszó és világító szín káprázatos forgataga.
Az élet szépségeivel eggyé vált, de mégis feléjük emelkedő fiatal nagyúr életélvezete ez, mely minden hétköznapiság nélkül való. Örökös ünnep, ahol nincsen sóvárgás, mert minden úgyis az övé, ami után kezét lassan kinyújtja, mert nincs benne semmi kapkodás, semmi halmozás. Emelkedett és választékos művészet ez, csömör nélkül való és teljesen kielégülő, de mégsem felszínes és mégsem édeskés, sohasem az, mert mindig mélyről támadt és ájtatosságra hív! Nem kérkedik, bár büszkén zengi az elfinomodott érzékek halkszavú melódiáit; nincsenek követelődző gesztusai, de erre miért is volna szüksége, midőn örömei mindig zavartalanok és annyira maguktól értetődők. Hullámzásuk sincs, nem izzik mélyükön sóvár érzékiség, de nem is szűziesek. Valamiképpen egy másik életből valók, ahol nincsen bűn és nincsen jóság, nincsen epedés, de kiábrándultság sem, csak végtelenbe emelkedett gyönyörködés.
A parnasszusi világban járó fiatal Szinyeinek látása jóval nagyobb mértékben volt átformálható, mint azt észrevenni szokták. A nagy Szinyei, a fiatalkori, távolról sem ragaszkodik annyira a dolgok nyújtotta képelemekhez, a legkevésbé pedig színeik értékéhez, mint a későbbi. Átalakít, kihagy, átfest, csoportosít, egyszóval költ, mint minden nagy alkotóművész. Ha képzelete kigyúl és lobogva lángol, nagyszerű színálmokhoz jut. Ezek az álmok, ezek a színimpressziók messzire túljárnak a természeten, hiányzik belőlük minden hűvös tárgyilagosság. Később, midőn hosszú időre terjedő önkéntes számkivetése után visszatért közénk, érzékeinek ez a teremtő képzelete erősen lecsökkent, jobban simult az úgynevezett valósághoz, de eltávolodott a művészitől, mely mindig átalakító teremtés és sohasem utánzás. A fiatalkori Szinyei fantáziája még szabadon szálló, mert hiszen a Majális nagyszerű színpompája valóban delirium colorans, nem a valóság esetlegessége adta, hanem Szinyeinek képzelete kötötte páratlanul gazdag tarkasággal pompázó csokorrá. A Hintának kavarogva könnyed színei sem valamely jelenet pontosan másolt színei, hanem éppenúgy egy képzelete kiegészítette színlátás, mint legtöbb fiatalkori képéé. A színek előbb éltek benne és aztán érlelődtek témákká. Az öregedő Szinyeinél ez, sajnos, már nincsen így, tárgyhozkötöttebb, fantáziátlanabb és jóval hűvösebb is, a delírium csökkent, az alkotó erő megfogyott, művészete már sokkal tartózkodóbb.
Szinyei különben is egy kissé mindig tartózkodó volt. Nincsen meg benne más nagy festők pazar önmagukfecsérlése és nincsen benne semmi vágy, hogy ellágyultan tárja fel lelkét. A varázsló otthagyta kincseit, de arcát nem igen mutatja meg. Eltűnik az enyhe tavasz árnyéktalan áttetszőségében, ahol minden a legapróbb részletekig kirajzolódik előttünk és nincsenek rejtelmes árnyékok: sejtelmek számára nem marad hely. Napfénye nem gyújt, nem mámorít a vért nem kavarja fel. Nem ébreszt mást, csak a szem meglepett gyönyörködését, érzelmek emlékét, vágyát nem kelti. Kristálytisztán derült világ ez, amelynek nincsenek rejtett zugai, rajta túl semmi egyéb sem következik, mert alkotója mindent meglátott és mindent megértett. Valami egészen ritka, pogányul egyszerű világszemléletet sugároz, a szem mindentől független gyönyörködését. A fiatal Szinyei lelkében élő szépség és fiatalság magától értetődő, természetes dolog volt, vele született tulajdon, melyért nem kellett küzdenie és gyönyörködni benne isteni élvezet volt, de erre a gyönyörködésre sóvárogni, vagy félteni azt, nem volt oka, hiszen olyan másképen meg nem történhetően jelentkezett benne a végtelenség szépsége. Valósággá vált álom volt, el nem futó, örökkön ragyogó. Fénye egy pillanatra sem csökkent, nem kósza felhő visszfénye volt, mely borús völgyek mélyére esik, hanem a derült kék égnek tiszta boldogsága, mely a világot nyugodtan és egyenletesen rajzolja szükségszerűvé.
Szinyei Merse Pál a világ fiatal szépségében való gyönyörködésnek legnagyobb magyar festője.
Forrás: Nyugat 1930. 5. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/17577.htm
Szinyei Merse Pál levele szüleihez
München 1873. Máj. 23-án
Édes Szüleim! szerető fiatok
Forrás: A Majális festője közelről (Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések)
Mamácska kedves levelére válaszúl öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probstner Zsófikát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, 's kinek egész szívét 's leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk. -
Esedezve kérem áldástokat 's beleegyezésteket, mert csak evvel lehet boldogságom teljes, tudom hogy ezt megnem tagadjátok tőlem, mert nem akarhatjátok fiatokat egész életére szerencsétlenné tenni. -
Júniusban hazajön Krompachra G. Gyulával s nejével, 's ekkor megismeritek mily angyali lény - 's ekkor őt nem félve de büszkén vezetem ölelő karjaitokba. -
Gundelfinger Gyula 's neje előtt nem maradhatott titokban a dolog 's ők örömmel adták beleegyezésöket.
Dobogó szívvel nézek válaszotok elé 's kérlek ne tagadjátok meg tőlem áldástokat mivel a legboldogabb emberré tehettek.
Kezeiteket csókolja
Pali
Akadémiai Kiadó, Bp., 1989, 187. oldal
