BEVEZETÉS.

Régi szokás az, hogy az emberi elme pontos határok közé akarja szoritani azt, mit tudománya felölel; határokat von ott is, hol az érintkezés, az összeköttetés nagyobb az elválasztásnál. Ebből származott az a törekvés is, hogy azokat a nagy korszakokat, melyek az emberiség történetét alkotják, bizonyos nagy eseményekhez, egyes évszámokhoz szokták fűzni. Pedig világos, hogy az emberiség története egységes, a jelen és jövő gyökerei megvannak a múltban és csak hosszú fejlődés eredménye lehet az, ha a történeti élet régi alapjainak helyébe újak lépnek.

De még így is szembetünő egy nagy különbség a középkort és az újkort létrehozó tényezők között.

A középkort nemcsak intézmények és eszmék választják el az ókortól: az elkülönítésnek a szellemin és erkölcsin kívül van kétségtelen anyagi alapja is: az új népeknek a történelem színterén való megjelenése.

A középkor végét nem idézi elő újabb népvándorlás. Az államok a régiek maradnak; belső szerkezetök sem változik rohamosan. Igaz, hogy a történelem mezeje a felfedezések által kitágul – igazán egyetemes történetről csak ezután lehet szó, – de az új világ csak sokkal később kezd lényegesen befolyni a réginek sorsára. Az egész változás, mely egy új kort jelöl, mely azt mutatja, hogy az emberiség útja új irányban halad, tisztán belső átalakulás. Az emberi gondolkodás fejlődésének és nem egyes tényeknek eredménye az, hogy új kor lép a réginek helyébe. Csakis ezen korban válhatott az a tan, hogy a gondolkodás az, mi bizonyítja a létet (Descartes), az egész világnézet kiinduló pontjává.

Ha valami, már magában ez a tény is mutatja, mily nagy utat tett meg addig is a művelt emberiség.

De a gondolatok, az eszmék nem tisztán, elvontan vezetik a történetet, hanem azon hatás által, melyet az eseményekre, az állapotokra gyakorolnak. Megtestesülésök módja és mértéke adja kezünkbe az eszközt azon átalakulás megállapítására, mely Európa művelt államaiban megdöntötte a középkort.

E kor nagy szellemi erői még az ókorban gyökereztek. Az egyház szervezte a keresztyén világot; tőle indúlt ki a szellemi és erkölcsi élet. A politikai világ ideálja pedig mindvégig a római császárság maradt. Mellettök a nagy hódító nemzetek kebelében megalakúl az új nemzetek hős korszaka hagyományain alapuló lovagság, mely szoros viszonyba lépve az egyházzal, mintegy új, vallásos hivatást nyerve tőle, a világi elemnek szinét-javát is a keresztyénség szolgálatába vonja. Végre, a mint állandóbbak lesznek a viszonyok, védettebb a munka, szorosabb és sűrűbb az összeköttetés és közlekedés s mind nagyobbá válik a termelés és fogyasztás köre: a polgárság is fellép, mint politikai, társadalmi és gazdasági hatalom. A középkor e három nagy rendnek: egyháznak, lovagságnak, polgárságnak fejlődő és virágzó kora. Gazdasági tekintetben a két első egészen az ősi terménygazdaságban gyökerezik, az utóbbi ellenben egész létével a fejlődő pénzgazdasághoz van kötve. Igy már léténél fogva előkészíti a gazdasági és ezekből folyólag a politikai viszonyoknak gyökeres átalakítását.

Multjoknál, történetüknél fogva ezek a nagy rendek– a középkor uralkodó társadalma – nem voltak egyes nemzethez, államhoz kötve. Elég erősek voltak arra, hogy saját érdekeik szerint szétbontsák, magok közt feloszszák a középkor legtöbb államát. De azon mértékben, a mint az egyház és a hűbéres lovagság mindinkább elégteleneknek bizonyultak régi feladatuk megoldására: a keresztyénség belső békéjének és külső hatalmának fenntartására: mind jobban előtérbe lépett a classikus államok majdnem tisztán világi és nemzeti műveltségének, világnézetének hatása. Igy a görög és római világ, mely szellemileg már a középkor elején meghódította legyőzőit, most másodszor is döntő hatást gyakorolt világrészünk és az egész emberiség civilisatiójának előmozdítására.

Itália addig kétszer hódította meg a világot, először katonai hatalommal, majd mint a római pápaság székhelye. Most kezdődik harmadik nagy történeti szerepe, mert a classikus világnézetnek, államtannak, művészetnek ismét a császárok és pápák hazája lett szülőföldjévé. Tőle indult ki a renaissance; a pénzgazdálkodás itt emelkedett először a terménygazdaság fölé és a világi hatalmak itt kezdtek kibontakozni az egyház bilincseiből.

Midőn e sorokat írom, készül épen a művelt világ megülni a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenbergnek ünnepét, születésének félezredéves fordulóján. Számot adhatunk már arról, mi e nagy találmánynak jelentősége, nemcsak reánk nézve, hanem mindjárt kezdő századában. A laikus, a ténylegesből kiinduló és gyakorlati czélok után törő világi műveltségnek akkor kezdődik küzdelme a mind jobban elvont, formasággá sülyedő egyházi, scholastikus tudomány ellen. A könyvnyomtatás mint az új eszmék hatalmas szövetségese lép a történetbe, mert lehetővé tette a szellemi műveknek mind szélesebb körökben való elterjedését, véget vetve egyes osztályok tudományos privilegiumának.

Mig így a római egyház épen Itáliában élet-halál-harczot vív a pogány classikus világnézetnek lassú, de mélyreható befolyása ellen, egyúttal a legtöbb európai országban, részint nemzeti és politikai érdekeken, részint dogmai eltéréseken alapuló támadások indulnak meg ellene. A reformatio által új erőre jutott vallásos érzés küzdelme a hitetlenség ellen, úgy a katholikus, mint a reformált országokban, ismét igen fontos eleme lett a további szellemi fejlődésnek.

A műveltségnek általánosabbá, világivá tétele, másrészt a római világuralom elleni lázadás, mely a reformatiónak igen lényeges része, egyaránt erősítették a nemzeti érzést, elősegítették a nemzeti államok megalakulását. A római császárságnak úgy szólva csak neve maradt már meg; a római pápák nemzetközi hatalma is mindinkább a szellemi, vallásos térre szorúlt. Mint kifelé, saját belsejökben is megtörik a nemzetek a megalakulásuknak ellene szegülő erőket. A nemzeti életnek és összetartásnak fejlődése nem tűrhette többé a középkori feldarabolást, mely a hűbéres lovagság önállásában volt megtestesítve. Az egyre súlyosodó belső és külső állami feladatok megoldása szükséggé teszi a központosítást, a nemzetek fejeinek, a királyoknak nagyobb hatalmát. Romba dőlnek a lovagvárak, a csatlósok csapatai megszűnnek, vagy a királynak, az államnak válnak zsoldosaivá. E nagy küzdelemben jut érvényre a lőpor alkalmazásának történeti hatása. A puska és ágyú, mint kiválóan polgári fegyver, aztán a polgárosztály meggazdagodása, mely lehetővé teszi az állandó seregek tartását, készítik elő a központi hatalmak diadalát.

Eddig a lovagság volt a katona és a földbirtokos. Most a király veszi át az ország védelmét.

A földbirtok pedig, mely a műveltség kezdő fokán úgy szólván az egyedüli vagyon, a gazdasági élet egyetlen forrása, ezentúl e szerepét a pénz és tőke hatalmával kénytelen megosztani. Az élet szükségletei nőttön-nőnek; a gazdaság régi rendszere, mely nagyjában azon alapúlt, hogy a föld megtermi urának azt, mire szüksége van, már nem állhatott meg, midőn az emelkedő ízlés és műveltség a régi és uj világ termékeit és iparczikkeit szinte köznapi szükséggé tették. A felfedezések világtörténeti jelentősége abban áll, hogy az ujonnan megnyílt országok, termékeik s bányáik jövedelme által, hathatósan előmozdították Európa legnagyobb gazdasági forradalmát: a pénzgazdálkodás felülkerekedését.

Megrázkódott a régi állapot két nagy oszlopa: az egyház és a lovagság.

Nagy történeti alkotásoknak meggyengülése mindig nagy veszélylyel jár a fejlődésre nézve, ha nem áll készen más erő történeti munkájuk tovább vitelére, a műveltség folytonosságának fenntartására. Most a nemzetek és uralkodóik, másrészt meg a munkás, tőkét és műveltséget gyüjtő polgárság készülnek elfoglalni a fejlődés által háttérbe szorított rendek szerepét. Az ember nem akarja tovább tűrni az osztályokat egymástól elválasztó korlátok fennmaradását. A közel multat megtagadva, a görög és római műveltség ideáljai szerint törekszik berendezni állami és magán életét. Az egész nemzet műveltségében egyre túlnyomóbbá válik a közösség, de épen ez a műveltség, annak sokféle árnyalata és eredete előmozdítja az egyéniségek önálló fejlődését.

Világos, hogy ez az átalakulás nem egyszerre megy végbe, az egyes államokban sem, nemhogy egész Európában. Azt lehetne mondani, minden nemzet akkor lép be az újkorba, midőn vezető köreinek gondolkodása és ebből következőleg a politikai és társadalmi intézmények is kibontakoznak a középkor pólyáiból. A haladottság, ez a kiválóan ujkori fogalom, épen e változások gyorsabb és gyökeresebb megvalósulásában áll. De a mint az ókornak annyi hagyománya tovább élt a középkorban is, úgy az új áramlatok sem birták sehol teljesen kipusztítani az egy évezreden át mély gyökeret vert középkori eszméket s politikai és társadalmi eredményeiket. E két ellenkező világnézet küzdelme és megegyezése az egyes nemzetek körében adja meg a modern népeknek saját jellemét. Abban a mértékben, a mint az újkor eszméi nálok testté válnak, válnak csak be valóban újkoriakká.

Mert a történelem nem gondolat, hanem tett. Azon régibb nemzeti és hatalmi kérdések mellett, melyek a középkor harczait előidézték és melyek hatása most sem szűnt meg, az új mozgalmak is nagy rázkódásokat idéznek elő. Igaz, hogy a középkor ideális egysége megszűnt, de az által, hogy a közlekedés javul, az érintkezés sűrűbbé válik, még az egymástól földrajzilag elválasztott államok is közel lépnek egymáshoz, új közös érdekek, vagy ellentétek támadnak és így az egész történeti szintér egyre nagyobbodik. Valódi európai, sőt világpolitikáról e korban lehet először szó.

A román-germán nemzeteknek azon egyházi és szellemi egységét, mely a középkornak sajátos jellemét megadta, megbontotta a reformatió. Az egyházi küzdelem elszakítja északi Európát a délitől; a germán nemzetek nagyobb részét a románoktól. Ugyanazon időben a spanyol birtokai által túlnyomó Habsburgház, a többi nagy dynastiának, különösen a francziának hivja ki versengését. Mialatt ezen sokfélekép összeszövődő egyházi és politikai küzdelem folyik, mintegy a keresztes háborúk hagyománya gyanánt, az egész európai műveltség védő harczot kénytelen folytatni a mohammedán törökség ellen, mely megtámadja és részben hatalmába keríti a keresztyénség védbástyáját, Magyarországot.

Csak egymás mellé kell állítanunk az újkort bevezető ezen hármas mozgalmat: reformatió, Habsburgok és Valois-k rivalitása s a török elleni küzdelem – és egyszerre szemünkbe ötlik, mennyire részt vesz hazánk e nagy világtörténeti harczok eldöntésében.

És nem csupán szenvedően, mint harczoló, szerepel akkor a magyar föld ez óriási küzdelemben. A magyar nemzet, immár teljesen belépve az európai közösségbe, nem csak a két világhatalom közt tartja fenn önállóságát, hanem ugyanakkor saját belsejében végig vívja mindazon küzdelmeket, melyeket úgy a vallásos ellentétek, mint az alkotmányos tényezők viszonyának tisztázása idéztek elő Európa-szerte. A politikai küzdelmekkel csak létét biztosíthatta: a szellemi harczokkal biztositotta csak fejlődését, haladását.

Már majdnem két évtizede, hogy e kor történeteit megirtam. Ha régi dolgozatomnak némely részét felhasználhatom is, a tudomány haladása és a feladat nagysága arra késztettek, hogy ne csak kibővítsem művemet, hanem azt elrendezésében, felfogásában, egész voltában ujjá alakítsam.