II. RÉSZ.
A KERESZTES HADJÁRATOK.

X. FEJEZET.
A hűbériség.

Azt a politikai és társadalmi rendszert, melyben Nyugot- és Közép-Európa népei a X. század végétől a XIV. századig éltek, a hűbéri rendszernek vagy hűbériségnek szokás nevezni.

Nincs nehezebb feladat e rendszer ismertetésénél; mert bár nagy és jellemző vonásai megegyeznek Francziaországban, Németországban, Olaszországban, Angliában s még Kelet-Európában is, a részletekben roppant nagy az eltérés, a változatosság, nemcsak a különböző országok, hanem ugyanazon ország különböző vidékei között is. Ez az oka, hogy nem akadt még tudós, ki a rendszert egész terjedelmében tárgyalta volna s mindazok, kik róla írtak, megelégedtek egyik-másik ország hűbéri viszonyainak jellemzésével. Legtöbbet foglalkoztak a francziaországi hűbéri viszonyok felderítésével, s mivel a hűbéri rendszer Francziaországban fejlődött ki legerősebben s mert innen terjedt el nem egy fontos hűbéri elv Európa többi országaiba, sőt az ázsiai keresztyén államokba is, mi is ismertetésünkben, mely a dolog természeténél fogva csakis az általános vonásokra szorítkozik, főképen a francziaországi viszonyokat tartjuk szem előtt.

Magának a hűbéri rendszernek kifejlődését is homály borítja. Vissza viszik eredetét a régi római császárság földbirtok-viszonyaira s kapcsolatba hozzák a régi germán hódítás, illetőleg a germánoknak a császárság tartományaiban történt letelepedése nyomán keletkezett sajátságos földbirtok viszonyokkal. Mindenütt felcsillámlik tagadhatatlanul már e régi korban a későbbi hűbéri rendszernek egyik-másik eleme, de hogy ez elemek miként egyesültek azon sajátságos rendszerbe, melyet hűbériségnek nevezünk, annak felderítése a történetírás még meg nem oldott feladatai közé tartozik. Kétségtelen tény gyanánt csak annyit állíthatunk, hogy e rendszer ott fejlődött ki, hol a román és germán népelemek legerősebben érintkeztek, azon országokban, melyek egykor a Karoling birodalmat alkották, s hogy e rendszer a nélkül, hogy fejlődésének mozzanatait biztosan megállapíthatnók, teljesen kifejlődve tűnik fel egyszerre egész Nyugot-Európában a XI. század első felében.

A hűbéri rendszer alapja a földbirtok. A földbirtok nagysága, s a rajta nyugvó kötelezettségek mineműsége szabta meg kinek-kinek állását a középkori társadalomban. Mindazok a nagybirtokosok, kik nem voltak kénytelenek dolgozni, a társadalom többi részétől élesen elkülönített osztályt alkottak: a nemesség osztályát. A nemesi birtokkal csak egyféle kötelezettség járt, a fegyveres szolgálat. Ellenben a kisbirtokosok földbirtokaik után az esetleges fegyveres szolgálaton kívül pénzben vagy termesztményben fizetett adóval tartoztak. Ez utóbbiak, a kisbirtokosok alkották a középkori társadalomnak nagy tömegét, a nem-szabadok osztályát. Jellemző azonban a kis és nagybirtokra egyiránt, hogy a vele járó kötelezettség nem az államnak szólt, hanem egyes embereknek. A középkori hűbéri társadalomban minden ember függő viszonyban áll egy másikhoz. A nagybirtokos vagy nemes ember függ egy másik nagybirtokostól, a nem szabad osztályok függnek a nagybirtokosoktól. Midőn tehát a középkori hűbéri viszonyról beszélünk, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy először nemes ember állott ily viszonyban nemes emberhez és másodszor a nem-szabad ember a nemes emberhez. Nézzük először a nemesek viszonyát egymáshoz.

A fegyvert viselő szabad emberek, azaz a nemesek már a Karoling korszakban kisebb nagyobb csapatokban egy-egy főnök alatt egyesültek. A főnök, kit már a capitularék seniornak neveznek, valamely gazdag földbirtokos vagy magas rangú tisztviselő volt s háborúban is körüle csoportosultak, békében vele együtt éltek, a tőle függő nemesek, a vasallusok, mint a capitularék e katonákat nevezik. Hasonló viszonyra engednek következtetni hazánkban Szt. István törvényei a seniorokról és milesekről.

A vasallus, midőn szolgálatba lépett, hűséget esküdött seniorának s szolgálataiért pénzből vagy termesztményből álló fizetésben részesült. Midőn a Karoling birodalom bukását előidéző zavarokban a grófok a kormányzásukra bízott tartományukat átörökölhető magánbirtokká változtatták s viszont a nagybirtokosok birtokaikon a felségjogokat is magokhoz ragadták, a senior vasallusainak szolgálatait földbirtokkal jutalmazta. Már ekkor nyugaton mindinkább eltünnek a szabad birtokok, az allodiumok s helyökbe lépnek a katonai és másféle szolgálattal járó beneficiumok vagy, mint a XI. századtól kezdve nevezni szokták, fevumok vagy feodumok. A XI. században Francziaországban nincs is többé allodium, minden földbirtok feodum, a mit a francziák úgy fejeztek ki: «Nulle terre sans seigneur». Ez a hűbériség uralmának kezdete, midőn állam nincs, midőn minden földbirtokos függ egy másiktól, de mindenik, akár felsőbb, akár alsóbb rangú, a földbirtokot és a souverenitást kezében egyesíti.

Bár, mint megjegyeztük, mindenki, ki földbirtoka fejében fegyveres szolgálatot teljesített, nemes embernek tekintetett, azért még sem volt teljes egyenlőség a nemesek között. A földbirtok nagysága szerint a hűbéres nemesség több fokozatát különböztették meg. Legfelül állottak a királyok, herczegek és grófok, kik egész tartományok fölött gyakorolták a felségjogokat, kik több száz falu fölött rendelkeztek, s kik képesek voltak több száz vagy ezer lovagot vezetni a hadba. Azután következtek a főnemesek, több falu birtokosai s kiknek kiséretét a háborúban kisebb csapat lovag tette. Ilyenek voltak hazánkban az Árpádok-korában a király jobbágyai, később a banderialis urak, Francziaországban a sirek és bárók, Angolországban a lordok, Spanyolországban a ricos hombres (gazdag emberek), Németországban az «urak» (Herr). Alattuk állottak a nemesség zöme, az egyszerű nemesek, egy falunak vagy falurésznek birtokosai, kiket nyugaton lovagoknak, nálunk köznemeseknek (nobiles) neveztek. Francziaországban ezenkívül élesen megkülönböztették a nagy vasallusokat, azaz azokat a herczegeket és grófokat, kik személyesen a király vasallusai voltak, (pl. flandriai és champagnei grófok, a normandiai és burgundi herczegek stb.).

Hol a hűbéri rendszer teljesen kifejlődött, mindenekelőtt Francziaországban, a különböző kisebb-nagyobb hűbérek birtokosai nagy szövetkezetet, vagy tán helyesebben lánczolatot alkottak, melyben minden nemes embernek meg volt a maga helye az utolsó lovagtól fel a királyig. E lánczolatban mindenki hűbérúr és vasallus lehetett egy személyben. A korona nagy vasallusai hűbérurak voltak a vicecomesekkel (vicomte) vagy bárókkal szemben s ezek ismét az egyszerű lovagokkal szemben. A thouarsi vicomtenak harminczkét lovag vasallusa volt, maga a vicomte vasallusa volt Anjou grófnak s ez ismét a franczia királynak. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy a vicomte vagy báró mindenkor a gróf vagy herczeg alá volt rendelve. Mivel a vasallusi kötelezettségek nem a személyhez, hanem a birtokhoz voltak csatolva, megtörténhetett, hogy a földbirtok változással egy magasabb rangú egyén egy alacsonyabb rangban állónak lett vasallusa. Így pl. a franczia király bizonyos földbirtok után vasallusa volt a saint-denisi apátnak, a burgundi herczeg pedig a langresi püspöknek. A maga birtokán belül azonban a vasallus is époly úr volt, mint hűbérura s még az utóbbi ellen is viselhetett háborút, ha a hűbérbirtokot neki visszaadta.

A hűbéri viszonyba lépés ünnepélyes szertartással történt. Alapelv volt, hogy senki sem születik vasallusnak, hanem azzá lesz, midőn a hűbérbirtokot megkapja. A hűbérbirtok átadása akként történt, hogy a leendő vasallus fegyvertelenül és hajadonfővel letérdelt a hűbérúr előtt s kezét ennek kezébe téve, kijelentette, hogy embere (homo) lesz, azaz védeni fogja hűbérura életét és becsületét. Azután letette a hűségi esküt. Viszont a hűbérúr átadta a hűbérbirtokot valamely jelvény, pálcza, faág, lándzsa, keztyű stb. alakjában. Ezt nevezték investiturának, felruházásnak. «A királyságot – mondja Freisingeni Ottó – karddal, a tartományokat zászlóval szokás átadni.»

Az investitura által a vasallus nem a hűbérbirtokot kapta, hanem csak annak használatát. A tulajdonjog tovább is a hűbérúré maradt, midőn tehát a vasallus meghalt, a hűbér visszaszállott a hűbérúrra, ha pedig az utóbbi halt meg, a vasallusnak az új hűbérúr előtt a hűségesküt meg kellett újítani. Idővel azonban rendes szokás lett, hogy a vasallus halála után fia kapta a hűbérbirtokot, természetesen oly feltétel alatt, hogy ő is, mint atyja, letegye a hűségesküt s elfogadja a hűbérúr kezéből az investiturát. Ily módon a hűbérbirtok élvezete, vagy mi a gyakorlatban ezzel egyjelentőségű volt, a tulajdonjog örökössé vált. Francziaországban ez már a X. században megtörtént, Lombardiában a XI. században, Németországban jóval későbben, csak a XIII. században.

Az investitura szertartása után a hűbérurat és vasallust kölcsönös jog és kötelesség kötötte össze. A hűbérúr köteles volt vasallusát védelembe fogadni, neki jó igazságot szolgáltatni s a vasallusnak átadott birtokot csak hűtlenség vagy árulás esetén vehette vissza. Viszont a vasallus minden körülmények között hűséggel tartozott hűbérurának. Tartozott hűbérura titkait megőrizni, ellenségei cselszövevényeit tudomására hozni, hűbérura becsületéért minden perczben síkra szállani; csatában szükség esetén a maga lovát átadni s hűbérura helyett esetleg fogságba menni. Látjuk tehát, hogy a moralis kötelezettségek a hűbérúr és vasallus között kölcsönösek voltak, mit Beaumanoir, a hűbériség elveinek codificatora akként fejezett ki, hogy «a hűbérúr annyi hűséggel és loyalitással tartozik vasallusának, mint ez amannak ».

A moralis kötelezettség mellett a vasallus tényleges szolgálattétellel is tartozott hűbérurának. A szolgálattétel kétféle volt: segítség és tanács (auxilium és consilium). Az elsőhöz tartozott mindenekelőtt a katonai szolgálat. A vasallus tartozott hűbérurát hadba kisérni. A katonai szolgálat feltételei nem voltak egyformák; minden hűbérbirtoknál külön megállapodás történt, hogy hány napig és hány emberrel köteles a vasallus hűbérurát háborúba kisérni. A hadiszolgálat ideje 30–60 nap között változott. Némelykor a vasallus csak hűbérura területén és csakis védelmi háborúban tartozott katonai szolgálatot teljesíteni; máskor őrszolgálattal is tartozott ura kastélyában, vagy tartozott háború esetén a maga várait hűbérura rendelkezésére bocsátani. Bizonyos esetekben a vasallus pénzzel is tartozott hűbérurát segíteni. A négy legközönségesebb eset a következő volt: a foglyul esett hűbérúr kiváltása, a hűbérúr szentföldi zarándoklása, a hűbérúr legidősebb fiának lovaggá avatása és a hűbérúr legidősebb leányának férjhez adása. Segítség czíme alatt foglalták össze azon ajándékokat is, melyekkel a vasallus a hűbérúrnak a hűbéres viszony minden változásánál kedveskedni tartozott: így minden investitura alkalmával, akár a hűbérúr, akár a vasallus halála tette a szertartás megújítását szükségessé. A hűbérbirtok eladásánál a birtok árának egy része szintén a hűbérurat illette, rendesen ez összeg egyenlő értékű volt a hűbérbirtok egy évi jövedelmével.

A tanácsnak nevezett kötelezettség abban állott, hogy bizonyos esetekben a vasallus tartozott hűbérura udvarában megjelenni és tanácsával őt segíteni vagy hűbérura udvarának fényét jelenlétével emelni. Így történt ez nevezetesen, ha a hűbérúr gyermekei kiházasításánál ünnepélyeket rendezett. Szorosabb értelemben vett tanácsadás végett a vasallusok rendesen évenként háromszor, karácsony-, húsvét- és pünkösdkor gyültek össze a hűbérúr udvarában. Ez összejövetelek alkalmával megvitatták a mindnyájokat érdeklő ügyeket s törvényt ültek a hűbérúr vasallusai között felmerült peres ügyekben. A bíráskodás a hűbérúr által e czélra összehívott gyűlésen a vasallusnak elengedhetlen kötelessége volt; de viszont a hűbérúr sem vonhatta ki magát azon kötelezettség alól, hogy vasallusai felszólítására a törvényszéket összehívja. Ha vonakodott összehívni, vasallusai feloldottnak tekintették a hűségesküt. Ugyanazon hűbérúr vasallusai, kik a hűbérúr elnöklete alatt a törvényszéket alkották, egymás közt egyenlők lévén pair-eknek (pares) neveztettek. Itéletöktől hűbérurok hűbérurához lehetett felebbezni. Az eljárás e hűbéres törvényszékeknél a lehető legegyszerűbb volt. Ha a felek nem tudtak megegyezni, az Isten itéletére hivatkoztak, azaz párbajt vívtak. A legyőzött fél elveszítette perét. Ha az egyik peres fél asszony, gyermek, aggastyán vagy pap volt, maga helyett bajvívót állított, de természetesen kötelezve volt Isten itéletét elfogadni, azaz ügyének kimenetelét a bajvívó szerencséjétől vagy ügyességétől tenni függővé.

Mert mióta a hűbérbirtokoknál az örökösödés elve érvényre emelkedett, a hűbéri rendszer kötelékeibe a gyermekek és a nők is bevonattak. Gyermekek és nők örökölték a hűbérbirtokat s épúgy lehettek hűbérurak és vasallusok, mint a férfiak. Mivel azonban a kiskorú örökös a hűbéri jogokat és kötelességeket nem gyakorolhatta, nagykorúságáig vagy valamelyik férfirokona helyettesítette a jogok és kötelességek gyakorlásában s élvezte ennek fejében a hűbérbirtok jövedelmét, vagy igen sok esetben maga a hűbérúr vette át az örökös nagykorúságáig a hűbérbirtokot. A leányok öröklési joga nem emelkedett oly általánosan érvényre, mint a fiúké. Voltak oly tartományok Francziaország északi részeiben, hol a nők öröklési jogát nem ismerték el. Ott, a hol a leány is örökölhetett, a hűbérúr választott számára férjet, s ha a leány máshoz akart férjhez menni, a hűbérúr beleegyezését pénzen kellett megvásárolnia. A leányörökösök helyett is férjhezmenetelökig vagy a hűbérúr vagy az örökös valamelyik férfirokona, rendesen anyai nagybátyja gyakorolta a hűbéri jogokat és kötelességeket s élvezte a hűbérbirtok jövedelmét. Azonban arra is voltak példák, hogy asszonyok kormányozták a hűbért, elnököltek a hűbéri törvényszék ülésein, sőt még hadba is mentek.

Mint a gyermekek és a nők, úgy a papok is beléptek a hűbéri rendszerbe. A püspökök és apátok az idők folyamán fejedelmek és magánosok jámbor adományaiból roppant vagyont gyűjtöttek össze s ilyformán ők is, mint a világi urak, nagy földbirtokosok lettek. Ezen felül a Karoling uralkodók s később a német királyok is a püspököket kerületeikben a világi hatalommal is felruházták, a püspökökből grófok lettek s a hűbéri rendszer megszilárdulásával kerületük nagy földbirtokosainak hűbérurai. Mint a világi urak, a püspökök és apátok sem nélkülözhették a fegyveres kiséretet, mert csak maguk védelmezhették meg önmagukat s így ők is kénytelenek voltak, mint a világi urak, földbirtokuk nagy részét hűbérbirtok gyanánt harczosaik, azaz vasallusaik között kiosztani. Ilyformán a püspökök és apátok hűbérurak lettek, rendelkeztek hűbéreseik hadereje fölött s gyakorolták a hűbéri jogokat. Másfelől ők is vasallusai lettek a hatalmasabb hűbéruraknak, első sorban a királyoknak, kiktől földbirtokaik nagy részét kapták s kiknek kezéből elfogadták az egyházi méltóságukhoz csatolt világi javak investituráját.

A hűbéri rendszerben, mint hűbérúr vagy vasallus, helyet foglalt harczképes egyénekből alakult meg a XI. században a középkori Európa katonai osztálya: a lovagság.

Lovagság és hűbéri rendszer a legszorosabb kapcsolatban vannak. A nemesek, a gazdagabb földbirtokosok már a hűbéri rendszer megalakulása előtt lovaskatonai szolgálatot teljesítettek s fegyverzetük is körülbelül ugyanaz volt mindenütt, de csak a hűbériség teljes kifejlődése után történt, hogy a nemesség oly szervezetet nyert, mely ez osztályt a nép nagy tömegétől élesen megkülönböztette. A XI. századtól fogva a lovagok, mint egy külön álló társadalmi osztály tagjai nemcsak külső megjelenésük, ruházatuk és fegyverzetük hasonlósága által tüntették ki összetartozásukat, hanem még inkább azzal, hogy harczias életük elé ideális, az egyház által szentesített czélt tüztek ki. Értjük az elnyomottak, a gyöngék védelmezését s később a küzdelmet a hitetlenek ellen.

Az ily értelemben vett lovagság ott keletkezett, hol rá égető szükség volt: azon országokban, hol a hűbéri rendszer minden nagyobb földbirtokos területéből külön államot alakított, hol erős központi hatalom hiányában, minden ember maga szolgáltatott magának igazságot, helysebben, hol minden egyesnek jogát kardja ereje szabta meg. Mert a hűbéri társadalom tagjait egymáshoz fűző kötelékek a gyakorlatban vajmi gyöngéknek bizonyultak. Hiába állították fel az elméletet, hogy a vasallusok peres ügyeit a hűbérúr elnöklete alatt a paresek törvényszéke döntse el, a mindennapi életben mindenki, ki jogaiban sértve érezte magát, kardjára hivatkozott. A ki csak tehette, maga szolgáltatott magának igazságot s nem várta azt mástól. Innen az örökös háborúk a hűbérurak között, melyekben a gyöngébb az erősebbnek rendesen áldozatul esett, s melyeket az egyház is vajmi kevés sikerrel korlátozhatott az Isten békéje által (Treuga Dei), azaz azáltal, hogy a magánháborút szerda estvétől hétfő reggelig eltiltotta. Állam nem lévén, magánemberek vállalkoztak az egyház jótevő befolyása alatt a társadalom gyönge tagjainak, az asszonyok, özvegyek és árvák jogainak védelmezésére. Ez a nemes czél, mely később a keresztyénség egyetemes érdekeinek védelmezésévé bővült ki, adja meg a lovagságnak egyetemes történeti jelentőségét, de ugyanakkor meg is magyarázza, miért szorítkozott az igazi lovagság Nyugat-Európára. Francziaországban, hol a hűbériség legerősebb volt s a központi hatalmat teljesen összetörte, fejlődött ki a lovagság s innen terjedt el Németországba és Olaszországba, azon országokba, melyek a XI. és XII. század folyamán erős központi hatalommal szintén nem dicsekedhettek. Oly országokban, mint Anglia és Magyarország, hol a központi hatalom, a királyság elég erős volt, hogy a társadalom minden tagjának személyét és vagyonát biztosítsa, a lovagság intézménye gyökeret nem verhetett.

Lovaggá avatás.
A király a kardot övezi fel az ifjura, apródok a sarkantyúkat kötik fel; a dárdát és paizsot készen tartják.
A British Museumnak egy XIII. századbeli kéziratából.

Lovag csak nemes szülők gyermeke lehetett, de a nemes születés még senkit sem jogosított fel a lovagi czím viselésére. Szabály volt, hogy senki sem születik lovagnak, hanem azzá lesz a felavatás által, épúgy mint senki sem születik vazallusnak, hanem azzá lesz az investitura által. E szabály oly erős volt, hogy az alól még a királyok sem tettek kivételt. Azon tekintélynél fogva, mely a lovagokat az intézmény fénykorában övezte, a lovagczímet ki kellett érdemelni s ez, valamint csakis a lovagokat megillető nehéz fegyverek kezelése szükségessé tette a tanulási és próbaéveket. Így fejlődött ki a nemes fiúk számára a lovagélet iskolája.

A leendő lovagot már hét éves korában elvitték a szülői háztól, valamelyik kitüno lovag udvarába, hol alkalma nyilt a lovagerények elsajátítására. Tizennégy éves koráig mint apród (page, varlet) kísérte a vár urát vagy asszonyát a vadászatokra s folytonos testgyakorlat által megszerezte a fegyverforgatáshoz szükséges erőt és ügyességet.

Lovagi fegyverzet.
Lancelot regényének kéziratából, a párisi Nemzeti Könyvtárban.

Ugyanakkor mint inas is szolgálta urát. Segített urának a felöltözésnél, felszolgált az asztalnál s elkészítette az ágyat. A hosszú téli estéken a híres lovagtettekről szóló elbeszélések s a dalnokoknak, a troubadouroknak a lovagi életet dicsőítő énekei, módot nyujtottak szellemi és erkölcsi kiképzésére. Ez elbeszélésekből és költeményekből alkotta meg az ifju nemes jövendő életére a lovagélet eszményképét. Tizenöt éves korában mint fegyverhordozó apród (ecuyer vagy damoiseau) nehezebb fegyvereket kapott, követte urát a háborúba s tizenhét éves korában nem ritkán már távoli hadjáratra indult, hogy mielőtt lovaggá avattatik, e méltóságot valamely kiváló fegyvertény által kiérdemelje. A tanulási évek elteltével, mi rendesen a 18–21 évek között történt, a jelölt, ha elég gazdag volt, hogy lovagéletet éljen, ünnepélyes szertartással felvétetett a lovagok rendjébe. Az ünnepélyes actust jelképes szertartások előztek meg. Teste és lelke tisztaságának jelzésére megfürdött, meggyónt és áldozott s azután fehérbe öltözve, két lovag által kisérve, az oltárhoz lépett. A mise elvégeztével a pap megáldotta kardját s egy lovag, rendesen az, kinek udvarában szolgált, kardjával vállára ütött e szavak kiséretében: «Lovaggá avatlak az Atyának, Fiúnak és Szent-Léleknek nevében». Az új lovag megesküdött, hogy fegyvereit az elnyomottak és gyöngék védelmezésére szenteli, mire a várúr a pap által megszentelt kardot oldalára övezte. A kisérő lovagok egyenként ráadták a lovagi fegyverzetet, legutoljára a lovagméltóságot jelző aranyozott sarkantyút, mire az új lovag lóra kapva lándzsájával földre sujtott egy előre e czélra felállított bábot. A szertartást rendesen lovagjáték fejezte be.

Gyakorlat a lándzsavivásban fabábbal.
Miniature a Conquêtes de Charlemagne XV. századi kéziratában.
A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Az ekként elnyert lovagméltóság kiváltságokkal és kötelességekkel járt. A lovagok a keresztyén társadalomban hatalmas szövetkezetet alkottak, melynek tagjait a testvériség és becsületérzés kötötte össze. Az udvariasság és a nők tisztelete elsőrangú lovagi erények, de a lovagok e mellett tartoztak egymást kölcsönösen védelmezni s egymás ellen harczolva tartoztak bizonyos szabályokat megtartani. Ki ezek ellen vétett, becstelennek jelentetett ki, elvesztette lovagméltóságát s nem ritkán halállal lakolt.

Istenitéleti párharcz.
Miniature a Conquêtes de Charlemagne XV. századi kéziratában.
A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Mint az egyházi életben a testsanyargató asketát, úgy állította fel a középkor társadalma a világi életben a lovagot eszményképül. Mert – mint már említettük – mindenütt, hol a hűbériség biztos gyökeret vert, harcz és háború lett a nemesség mindennapi foglalkozása. Mindenki háborút viselhetett, ha előbb bizonyos formaságoknak eleget tett. A háború megkezdését a hadüzenetnek kellett megelőzni, mi a legtöbb esetben egy keztyű átküldése által történt. A hadviselő feleket vasallusaik és rokonaik követték, szabály lévén, hogy a rokonok hetediziglen tartoznak egymást segíteni. A háború az ellenfél földjeinek elpusztításából, a nyájak elrablásából, a parasztok kunyhóinak felégetéséből állott. Nyilt ütközetekben a nehéz fegyverzetű lovagok egymásra rohantak s egymást lándzsáikkal a nyeregből kiemelni s a földre dobni igyekeztek. A lovagok háta mögött sorakozott csatlósok és apródok az ellenfél leesett lovagjait foglyul ejtették. A győző a fogoly lovagokat várába vitte s csak bizonyos váltságdíj fejében bocsátotta szabadon. Miután a lovagok tetőtől-talpig vasba voltak öltözve, a lovagharczok általában nem voltak véresek, annyival inkább, mert a lovagok egymást nem megölni, hanem elfogni igyekeztek. A bremulei ütközetben (1119) 900 lovag vett részt s csak három maradt halva a csatatéren.

Lovagi torna.
Elefántcsont faragás egy tükör hátlapján. XIII. századi munka

Komoly harcz hiányában a lovagok lovagjátékban mérkőztek meg egymással, s a mily vértelenek voltak általában a komoly ütközetek, ép oly veszedelmesek voltak nem ritkán a lovagjátékok. A lovagjátékokban, melyeknek szabályait Vendômois Prenilly Gottfried állapította meg a XI. század közepén, tompa fegyverekkel küzdöttek, de nem ritkán vívtak élet-halál harczot is rendes fegyverekkel. A bírókul kiszemelt lovagok megeskették az ellenfeleket, hogy becsületesen harczolnak s miután a fegyvereket megvizsgálták, nevezetesen a kardokat és lándzsákát összemérték, jelt adtak a küzdelemre. A lovagok lándzsával egymásra rohantak, s ha a lándzsák összetörtek, karddal folytatták a küzdelmet mindaddig, míg egyik a földre hullott. A ki a szabályokat nem tartotta meg, lovának és fegyvereinek elvesztésével bünhődött. A jutalmat, mely rendesen fegyverből, leginkább kardból állott, nagy ünnepélyeknél a nők szabták meg és nyujtották át a győzőnek. A fejedelmek által nagy összejövetelek alkalmával rendezett lovagjátékokban a lovagok nagy csapatokban mérkőztek s ilyenkor a haláleset nem tartozott a ritkaságok közé. A neussi lovagjátékban pl. 1240-ben 60 lovag vesztette életét.

Provins várának torna; a XII. századból.

Fongéres várának tornya; a XV. századból.

Loches várának tornya; a XII. századból

Ha a harcza és lovagjáték szünetelt, a lovag várában tartózkodott, mely a folytonos hadiállapotnak megfelelően nem a kényelemnek, hanem védelemre szolgált. A középkori nemes lakása valóságos erősség volt, kezdetben fából és földből, majd később valamely magaslaton, magányos hegyen kőből építve. A lovagvár nagy épületcsoport volt kör vagy négyszögalakban, melyet tömör, csak lőrésekkel megszakított fal s ezt ismét kívülről s gyakran belülről is vízzel megtölthető árok vagy hatalmas földsáncz övezett. Felvonható híd vezetett a vár külső udvarába, hol a cselédség lakásai, az istállók és gazdasági épületek állottak s mely gyakran oly tágas volt, hogy ott a környék lakossága szükség esetén menhelyet talált. Innen ismét keményen megerősített csapó vasajtóval ellátott kapu nyilt a vár belső részébe, hol a várúr családjával lakott, s melynek központja a donjonnak nevezett hatalmas három-négy emeletes torony volt. Ez utóbbi árokkal övezve, egymagában ismét külön erősség volt, melynek nem ritkán hat láb széles tömör falai között a várúr még akkor is védhette magát, midőn várának többi részei az ellenség kezébe kerültek. Világos, hogy csak a gazdagabb urak építhettek ily hatalmas, az akkori idők hadi eszközeivel szemben bevehetlen erősségeket s igen sok lovag volt lovagvár nélkül. A szegényebb nemesek megelégedtek tömör falakkal, védhető ajtókkal és ablakokkal ellátott egyszerű házzal, mely birtokosát a meglepetés ellen biztosította. A megerősített lakás azonban annyira összeforrt a nemesi ranggal, hogy az olasz nemesek, kik korán a városokban telepedtek le, házaikat ott is megerősítették. E várakban vagy megerősített házakban a középkori nemes egyhangú életet folytatott. Miután sem a testi, sem a szellemi munka a lovag rangjával meg nem fért, evéssel, ivással, vadászat, halászat és sakkjátszással ölte el az időt s nem csodálkozhatunk, ha szívesen ragadott meg minden alkalmat, mely őt az egyhangú életből a harczmezőre szólította.

A rochesteri donjon alaprajza.
A előépület. B nagy terem két fekhelylyel (h és i) s a felvonó híd alá vezető rejtekúttal (a). C terem négy fekhelylyel (k k l m); g út a kúthoz, f lépcső.

A «Crac Des Chevaliers» a tripolisi grófságban.
(Reconstructio.)

A hűbéres nemesség alatt állott a középkori társadalom nagy tömege, a munkás osztály. Ide tartoztak mindazok, kik a csupán fegyverforgatásnak élő nemesekkel ellentétben dolgoztak, kiknek munkájából élt, táplálkozott és ruházkodott a nemesség. A régi szabad parasztosztály, mely csak a királynak, azaz az államnak tartozott katonai vagy másnemű szolgálattal, Francziaországban már a X. században kiveszett s Németországban is csak az Alpok hegyei között és az északi tengermelléken tartotta fenn magát, míg nálunk Magyarországon e korszakban is nagy számmal feltaláljuk őket (várjobbágyok, székelyek, kúnok stb.). A XI. században Nyugat-Európában a falusi földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó nép, sőt még az iparos néposztály is a városokban kiesett a fejedelem rendelkezése alól s a nemesség hatalma alá jutott. A nem-nemesek elnevezése és állapota helyenként rendkívül változott, de még ugyanazon helyen is a kötelezettség és személyes szabadság kisebb vagy nagyobb mértéke szerint nevük és állapotuk élesen különbözött. Nagy tömegükben parasztoknak (Francziaországban vilains, Németországban Bauer) nevezték, de e gyüjtő név alatt a szolgaságnak igen különböző árnyalatai voltak összefoglalva. Ugyanazon név jelentése országonként is változott. A szolga (servus) szó a XI. században Francziaországban és Németországban olyforma sorsban élő embert jelentett, mint a minő volt nálunk később a földhöz kötött jobbágy, míg Magyarországon és a szomszédos országokban a XI. században és még egy pár századig a szolga (servus) alatt valóságos rabszolgát értettek. Mert míg nyugaton a rabszolgaság régen elenyészett, addig Magyarországon és a szomszédos országokban még a XI. és következő századokban is feltünő nagy a rabszolgák száma és csakis a rabszolgaság lassú megszünésével a XIII. és XIV. században következett be hazánkban is a nem-nemes lakosság nagy többségének olyatén kihasználása a nemesek által, minővel a nyugati országokban már a XI. században találkozunk.

Panouze (Aveyron) vára.
A francziaországi hűbéri kastélyok typusa a XIV. századból; romjai még megvannak.
A párisi Nemzeti Könyvtár egy kéziratának miniatureje után.

Nyugaton már a XI. században feltünik teljesen kifejlődve a jobbágyság. Nincsenek kis birtokok és nincs szabad, saját birtokát mívelő parasztosztály, hanem csak nagybirtokok és nagybirtokos «hűbérurak». A nagybirtokos hűbérúrnak nemcsak vazallusai voltak, hanem alattvalói is, kik az ő hűbérbe ki nem osztott birtokain laktak, földjét mívelték, a termés egy részét neki beszolgáltatták s másnemű szolgálatot is végeztek. Bárminő volt is a különbség a földesúr iránt tartozó kötelezettségük dolgában, mindnyájan alá voltak vetve, igazi alattvalói voltak uroknak. Az állam nem avatkozhatott a földesúr és alattvalói közti viszonyba. «Az úrnak joga van – mondja a már idézett Beaumanoire – a parasztoktól mindent elvenni, a mit akar, elzáratni őket, a mikor neki tetszik, jogosan vagy jogtalanul, mert azért csak Istennek felelős». A legtöbb helyen a parasztok még csak tanácskozást sem tarthattak az úr beleegyezése nélkül. Teljesen ki voltak szolgáltatva az úr önkényének, ki itélkezett még oly esetekben is, midőn ő maga is érdekelt fél volt. Szolgálati viszonyuk szerint megkülönböztették a szolgákat és a tulajdonképeni jobbágyokat.

Beaucaire várának tornya; a XIII. századból.

Narbonne várának tornya; a XIV. századból.

Angoulème várának tornya; a XIII. századból.

A szolgák a régi rabszolgák utódainak tekinthetők, de helyzetök emezekénél sokkal kedvezőbb volt. Nem voltak személyes szolgálatra kötelezve, hanem az úr birtokain a nekik kiosztott földeken mint földmívelők éltek. A kapott földért adót fizettek, pénzben vagy termesztményben és robotot teljesítettek. Tartozásuk nem volt megszabva, az úr annyit követelhetett, a mennyi neki tetszett. Személyes függésök kifejezést nyert a fejadóban, a házassági engedélyért fizetett adóban és a földesúr azon jogában, hogy azon szolgának, ki gyermek nélkül halt el, vagy kinek gyermekei más birtokra telepedtek, összes vagyonát lefoglalhatta. Az úr nem vehette el a szolga földjét, de a szolga sem távozhatott el a földről, hogy más helyen telepedjék le. Ha engedély nélkül távozott, az úrnak joga volt őt üldözni s erőszakkal is visszahurczolni. Kezdetben a szolgák tették a vidéki lakosság nagy többségét, de a XII. századtól fogva helyzetök javult, megnyerték a szabad költözködés jogát s lassanként beleolvadtak a tulajdonképeni jobbágyokba.

Egy lovagot megfosztanak rangjától.
Jost Ammannak tulajdonított fametszet darabja, rajta az A. J. monogramm s az 1565. évszám. Guénébault gyűjteményéből Párisban.

A János-lovagok kraki várának romjai

A tulajdonképeni jobbágyok személyökre szabad emberek voltak, utódai a régi római colonusoknak. Nem volt földbirtokuk, tehát valamelyik nagy földbirtokos birtokán telepedtek le. Mivelték a nekik használatra átengedett földeket s ezért bizonyos meghatározott adót fizettek pénzben vagy termesztményben. A már egyszer megállapított adó kötelező volt mindkét félre, a földesúr nem emelhette fel önkényesen. Ha adójukat lefizették, szabadon rendelkezhettek vagyonukkal s az általuk használt földet elhagyományozhatták, sőt fel is oszthatták gyermekeik között. De a függő viszony a földesúr és jobbágy között ép oly erős volt, mint a földesúr és szolga között. A hűbéri viszonyt a közjog védelmezte, a jobbágy viszonyát a földesúrhoz teljesen a földesúr kényétől függő, magán megállapodás szabályozta. A hűbéri elv akként hangzott: hogy «közted földesúr és közted jobbágy nincs más bíró csak az Isten». A földesúr tehát bármit követelhetett alattvalóitól, ő maga nem volt egyébre kötelezve, mint hogy a földet a jobbágy birtokában hagyja. «Ők az urak a földön – mondja egy régi oklevél a földesurakról – övék az igazságszolgáltatás a föld alatt és fölött, a nyak és fej fölött, a víz, a szél és a rétek fölött». Minden, a mit az alattvalók uroktól követelhettek, abból állott, hogy védelmezőjűk legyen, kiválóan, hogy megvédelmezze a gyöngéket, az özvegyeket és árvákat. A legfőbb földesúri, vagy, mint mondani szokták, hűbéri jogok, a mint azokat a szokás lassanként szentesítette a következők voltak:

Tartozott a jobbágy földesurának adót fizetni, még pedig vagy termesztményben vagy pénzben. A földmíveléssel foglalkozó jobbágyok adójukat termesztményben rótták le, azaz gabonájuk és házi állataik egy részét a földesúrnak szolgáltatták, de a városokban s általában mindenütt, hol az ipar és kereskedelem némi pénzforgalmat teremtett, a földesúr az adót pénzben követelte, a melynek nagyságát legtöbbnyire egyoldalúlag ő maga szabta meg. Tartozott tovább a jobbágy robottal, azaz tartozott bizonyos meghatározott napokon a földesúr szántóföldjén vagy szőlőjében dolgozni, vagy a kastély és az erődítések építésénél, útak készítésénél stb. közreműködni. A napok száma, melyeken a jobbágy egy évben földesurának robotot teljesített, helyenként változott. A hűbéri jogokhoz tartoztak a monopolium-féle kötelezettségek is, melyeket a földesúr jobbágyaira rótt. Így pl. a jobbágyok gabonájukat csak a földesúr malmában őrlethették, kenyeröket csak a földesúr kemenczéjében süthették, szüretkor csak a földesúr sajtóját használhatták stb., mindezt természetesen bizonyos vám fizetése mellett. Ide sorolhatjuk az erdő használatáért fizetett adót, valamint a rendkívüli terheket is, melyeket a jobbágy viselt, pl. a beszállásolást. Ha a földesúr nem lakott jobbágyai között, tartoztak jobbágyai, valahányszor a földesúr köztük megjelent, őt és kiséretét, lovait, kutyáit stb. lakással és élelemmel ellátni. Később megállapították, hogy a jobbágyok egy évben hányszor kötelesek a földesurat elszállásolni s utóbb a földesúr ezen jogát is pénzzel váltották meg.

Nem a legutolsó volt a földesúri jogok között az igazságszolgáltatás joga. A földesúr ítélt jobbágyai fölött s e jog jövedelmi forrás volt, a mennyiben a birságpénzek a bírót, azaz a földesurat illették. Mint ily jövedelmet, az igazságot fel is osztották s beszéltek e vagy ama falu igazságszolgáltatásának feléről, negyedéről stb. Francziaországban megkülönböztették a felső és alsó igazságszolgáltatást a vádlott fél társadalmi állása vagy a birság nagysága szerint. Így némely tartományban a nemes emberek fölött gyakorolt igazságszolgáltatást nevezték felső igazságszolgáltatásnak, a jobbágyok fölött gyakoroltat alsónak. Általánosan azonban a bírság nagysága volt ez elnevezésnél az irányadó. Felső igazságszolgáltatásnak nevezték azt, midőn a bíró 60 solidusnál magasabb bírságot vethetett ki. Ide tartozott az is, mit nálunk pallosjognak neveztek, midőn t. i. a bíró halálos itéletet is mondhatott. Ily esetben a halálra itéltnek összes vagyona a bíráskodó földesúrra szállott.

Végezetül felemlítjük, hogy itt-ott igen különös – lehetne mondani humoros – jobbágyi kötelezettségekkel is találkozunk. Bolognában a Szent Proculus benczés apátság egyik jobbágya egy főtt kappany párájával adózott. Minden évben megjelent a kolostorban, kezében tartva a leborított kappanyt, az apát előtt levette a tál födelét s ha a pára elszállott, a tartozás le volt fizetve. Más helyen a jobbágyok négy ökör által vont szekéren egy madarat, más helyen egy tojást, másutt ismét szalagokkal díszített május-fát vittek a földesúrnak. Szt. Lajos rendelete szerint a majomhordozó eleget tett kötelezettségének, ha földesura előtt a majom játékát bemutatta. Hasonlóképen a hegedős dallal rótta le jobbágyi tartozását.

Bármily visszatetszők is a mai kor szemüvegén át nézve a földesúri jogok, nem kell azt hinnünk, mintha e korban, melyről beszélünk, a jobbágy terhei elviselhetlenek lettek volna. Nem szabad ugyanis felednünk, hogy az akkori műveltségi viszonyok között, a kizárólagos terménygazdaság mellett, midőn a jobbágy kötelezettségeit munkában vagy termesztményben rótta le, a földesúr alattvalóitól sokat nem követelhetett. Nem lévén városi lakosság, mely a vidék termesztményeinek fölöslegét elfogyassza, nem lévén ipar, kereskedés és fényűzés, a földesúr csak annyit követelt jobbágyaitól, a mennyi családjának és udvarának eltartására szükséges volt. Ha mégis e kor forrásaiban minduntalan éhségről, a föld népének iszonyú nyomoráról olvasunk, e bajnak okát nem a jobbágyra nehezedő terhek nagyságában, hanem más körülményekben kell keresnünk. Ilyenek voltak a föld kezdetleges mívelési módja és ezért csekély termő képessége, továbbá a közlekedési eszközök hiánya. Ez utóbbinak tulajdoníthatjuk, hogy a rossz termés által sújtott vidék lakossága más tartományokból segítséget nem nyerhetett s menthetetlenül ki volt téve az éhinség minden borzalmainak. A legnagyobb baj azonban kétségkívül a hűbéri rendszerben rejlett, mely, midőn a felségjogokat a nagybirtokosok között megosztotta s így az államot lehetetlenné tette, előidézte a fejetlenséget, az ököljogot, a mindennapos háborút, melynek minden nyomora első sorban és csaknem kizárólagosan a föld népére nehezedett.