Pippin majordomus 750. junius 20-án kelt itéletlevelének hasonmása.
Az eredeti a párisi nemzeti levéltár tulajdonában.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXI. FEJEZET.
A germánok térítése és a frank egyház.
A keresztyénségnek a II. század közepén Gallia volt a legküntebb fekvő állomása. Mint későn meghódított és független barbár népektől körülvett terület, lassan vette föl az új vallást, mely csak lépésről-lépésre haladva tudott benne tért foglalni. A hagyomány szerint legelőször két görög hittérítő kereste föl Kis-Ázsiából, ú. m. Photinus és Irenaeus, kik a Rhne völgyében hirdették az evangeliumot. Működésük színteréül Lyon és Vienne városok vidékét választották; de mélyrehatóbb nyomokat nem tudtak hagyni maguk után s tanításuk köre is alig terjedt túl azokon a hegyeken, melyek a Rhnét és mellékfolyóit körűlveszik.
Egy évszázad telt el, mire Gallia déli és nyugati részeit latin hittérítők kezdték látogatni. A történeti följegyzések hét önfeláldozó férfiúról szólnak, kik a III. század derekán Arles, Narbonne, Toulouse, Clermont, Limoges, Tours és Páris városokban ütötték föl szállásukat s innen hintettek világosságot Gallia lakosságára. Idővel tanítványokat is neveltek, kik a keresztyénséget tovább terjesztették, s a kik a IV. századtól kezdve kitartó és buzgó munkatársakat nyertek a szerzetesekben.
A szerzetesi intézmény, a keresztyén vallás központosító hatalmának e nagyfontosságú eszköze, mint tudjuk, Egyiptom, Kis-Ázsia és Itália felől terjedt nyugat felé s már a IV. század végén a dalmata vagy pannoniai származású Márton Tours közelében megvetette alapját a híres Majus monasteriumnak (Marmoutier), mely sokáig központja maradt északi Galliának. A következő században már egymásután keletkeztek a monostorok, melyek a Márton alapította anyaintézetet tekintették mintaképöknek. A Rhne és Saone völgyében, a Pirenćektől a Loire-ig terjedő országrész be volt hintve monostorokkal. Midőn pedig. sz. Benedek a Nyugat szükségleteinek és éghajlatának megfelelő rendszabályait is megalkotta s ezek közkeletűekké váltak, a monostorok lakói is megsokasodtak s a Loire, Szajna és Marne folyók határolta területen is csakhamar megvetették a lábukat.
A VII. és VIII. században ez az intézmény már Irországban és Angliában is úgy meggyökeresedett, hogy szerzeteseiből rajokat bocsáthatott a continensre. A legkiválóbb ír szerzetes, ki 12 társával Galliába hajózott át, Columbán volt; ő a Vogesek erdős rengetegeiben telepedett le s a régi Luxovium helyén megalapította a később híressé vált luxeuil-i monostort, mely azután egész Gallia iskolájává küzdötte fel magát. E szerzetesek szigorú életmódja s szentségük híre számos frank, gall-római, burgund és más szomszédos lakosokat csalogatott hozzájuk s számukat később távoli vidékekről érkezett jövevények szaporították.
Columbán hűséges társai a Rajna irányát követve, Helvetia erdőkkel és örök-hóval takart hegyei közé is eljutottak. A fáradhatatlan Gallus arra a területre terjesztette ki gondoskodását, melyet Talto gróf bízott rá. Itt emelkedett föl azután a híres sanct-galleni apátság. Egy másik társa, Sigbert, a Rajna forrásai körűl a hegyi pásztoroknak és vadászoknak hirdette az új tanokat s a Disentis nevű monostornak vetette meg alapját. Nemsokára Helvetia szivében, Zürich és Luzern mellett is emelkedtek monostorok.
A luxeuil-i monostor nagy hírnévre vergődött. Gazdag földesurak, grófok, országnagyok boldogoknak érezték magukat, ha falai közt megvonulhattak, vagy pedig, mint a frank királyok, hatalmas, műveletlen területeket bocsáthattak a szerzetesek rendelkezésére, hogy azokon úl monostorokat alapítsanak. S csakugyan, nem telt bele hosszú idő, s Luxeuil-t a monostorok egész sora vette körűl.
Északi Gallia a Szajna jobbpartjától a Rajnáig, de kivált a tenger partján, erdőkkel, mocsarakkal és pusztaságokkal fedett terület volt. Néhány várost leszámítva, csupa vad és pogány népek lakták. Ezeket a szerzetesek egymásután megtérítették s a földet művelhetővé tették. E buzgó tevékenység azután lassanként kiirtotta Galliában a pogányság utolsó maradványát is s nagy átalakító hatással volt a merovingi frankokra, kiket az új vallás és a római szokások már többé-kevésbbé kiforgattak a maguk ősi valójából.
A frankok, miként az olyan hódítókkal történni szokott, kik műveletlenebbek, mint a tőlük meghódított népek, a gall-rómaiaktól, velök összeházasodván, átvették az új vallást, eltanulták a földmívelést, a mesterségeket, a tökéletesebb fegyverek hasuználatát s a kormányzás bizonyos fokát. Lelki hajlamaikat megőrízve, igyekeztek legalább külsőleg a meghódítottak erkölcseihez alkalmazkodni; rájuk ragadt a nyelv is, olyannyira, hogy a hódítás után egy századdal meglehetősen beszélték már a Loire, az Ardennek és Vogesek vidékén is. 537-ben már egy 12 püspökből álló zsinaton három frank püspök vett részt s a VII. században a Loire-tól északra az egyháziak felerésze germán születésű ember volt. Maguk a királyok is, különösen azok, a kik Gallia közepén trónoltak, elég finomsággal kezelték a latin nyelvet s a következő századokban már megszüntek idegen jövevények uralkodói lenni. De egyúttal a keresztyénség növekvő befolyása és az ezzel járó jólét elpuhította őket, úgy hogy az austrasiai frankokkal, kik műveletlenebbek maradtak, egyenlő erővel nem mérkőzhettek.
Az ír-skót szerzetesek szakadatlan munkásságot fejtettek ki a Vogesek, Svájcz, Elszász, valamint a Szajna és Maas közötti területen s colonisáló buzgalmuk nem csökkent Columbán halála után sem. A szigetország ezután is ontotta a continensre az önfeláldozó férfiakat; ilyen volt többek közt a northumbriai Willibrord, ki a Rajna balpartja és a Maas között lakó pogány frieseket választotta ki a maga népéül. Fölkereste Sergius pápát is, ki őt palliummal ajándékozta meg s római szokás szerint barbár nevét a jobban hangzó Kelemen névvel cserélte föl. Willibrord azután negyven esztendeig tartó szakadatlan munkában folytatta friesek térítését s a régi római Trajectum helyén emelkedő Utrechtben érsekséget alapított. Leromboltatta a friesek pogány symbolumait, összetörette bálványaikat, s mindenütt monostorokat és templomokat emelt. Szembe szállva ezer veszedelemmel, átment a Rajnán túl lakó friesekhez is s ott is nagy buzgósággal hirdette az Üdvözitő tanait.
Azonban Germánia meghódításának dicsősége nem neki lőn fentartva. Az ír szerzeteseknek meg kellett elégedniök, hogy északi Galliát a Rajnáig megnyitották a művelődés számára. Germániát a keresztyén és művelt társadalom karjaiba angolszász szerzetesek terelték, kik az írek nagyszerű hivatását örökség gyanánt vették át. E nagy mű és dicsőség a benedekrendi Winfrid alakjához fűződik, kit a pápa később a Bonifacius névvel tisztelt meg.
Winfrid 680. körűl született Wessexben s már harmincz éves korában oly okosságnak és jártasságnak adta tanújeleit, hogy válságos ügyekben hazája nagyjai többször kikérték tanácsát. Mint tanító is nagy hírnevet szerzett, úgy hogy csapatosan sereglettek hozzá a más apátságbeli szerzetesek is. «De – úgymond életirója – semmibe sem vette a földi dicsőséget s minden áron a Krisztus neve dicsőségének hirdetésére vágyott.» Apátja engedelmével búcsút mondott a monostornak s az öreg Willibrordot szándékozott fölkeresni. De a friesek lázadása tervének megváltoztatására kényszerítette. Mindazáltal nem volt nyugta; 718-ban Rómába utazott. II. Gergely pápa nagy szívességgel fogadta; kivallatta czéljai felől, s midőn erős akarata és fényes tehetsége felől meggyőződött, meghatalmazó levelet adott neki, melylyel az osztatlan szentháromság nevében és sz. Péter apostol tekintélyével rá ruházta a feladatot, hogy a pogány népek közt Isten igéjét hirdethesse.
Elhagyva Rómát, Thüringiába utazott. A Rajnán túli germán népek ez időtájt csaknem valamennyien frank felsőség alatt állottak. A frankok adófizetői voltak: a Felső-Rajna s a Lech közt lakó alamannok, a Lech, Enns és Duna közt letelepedett bajorok, a Lahn, az Eder és a Fulda mellékén tanyázó chattok vagy hesseniek, a Fuldától a Saaléig lakó thüringiak, az óczeán partjain kalózkodó friesek s végül a Rajna és Elbe közti terület urai, a szászok.
Thüringia vadonjai közt már harmincz évvel előbb sz. Kiljén is térítgetett. De hatása vajmi csekély lehetett. Winfrid nagy lelkesedéssel fogott az ige hirdetéséhez; számos eltévelyedett nyájat terelt vissza sz Úr jászolához s még többeket emelt ki a pogányság fertőjéből. A frieseket Martell Károly vaskeze leigázván, Winfrid fölkereshette mesterét, az agg Willibrordot s három éven át segédkezett neki. A friesek apostola mindent elkövetett, hogy püspökségét Winfridre ruházza, de a javakorabeli férfiú nem akart a megkezdett úton megállapodni. Köszönettel elhárította magától a megtiszteltetést s visszatért Thüringiába, hogy nagy hivatásának szentelje minden erejét. S itt csakhamar olyan eredményeket ért el, hogy a szomszédos hesseniekre is kiterjeszthette gondját s közülök sok ezer pogányt megkeresztelvén, templomot és monostort (Amöneburg) építtetett számukra.
Winfrid életének tisztaságával, jellemének hajthatatlanságával és elméjének bölcseségével kedvelt ember lőn a germán népek közt; híre és tekintélye folyvást növekedett a Rajnán túl. A mellett Rómával is szakadatlan összeköttetést tartott fenn s leveleiben Gergely pápától hol tanácsokat, hol meg szélesebb hatáskört kért a maga számára. A pápa személyesen óhajtván vele értekezni, megidézte őt magához s számon véve eddigi működését, kinevezte őt székhely nélküli püspökké s fel is szentelte 723. nov. 30-án. Ekkor ruházta őt fel a Bonifacius névvel.
A pápa egyúttal azt is megengedte neki, hogy papokat szentelhessen s ajánlólevelekkel látta el, melyekben ügyét a frank uralkodónak, a püspököknek, az összes keresztyéneknek, sőt még a barbár népeknek is jóindulatába ajánlotta. Bonifacius mindenekelőtt Martell Károlyhoz utazott s átadta a pápa levelét. Biztosítván magát támogatása felől, újra Hessent és Thüringiát kereste föl. Most már az uralkodó pártfogásával, ledöntette a germánok szent oszlopait s a legnagyobbik fáját sz. Péter tiszteletére szentelt templom építésére fordította. Egyszóval, ettőlfogva hatalmas előhaladást tett a keresztyénség a Rajna jobbpartján. Károly szemében az egyház, különösen a püspöki egyház előnyomulása egyértelmű volt saját birodalmának kiterjesztésével. Így az uralkodó érdeke teljesen azonos volt a térítésével, mely mindenütt megerősítette vagy előkészítette a frank uralmat.
Hogy eddigi működését szélesebb körre terjeszthesse s a megtért barbárokat is oktathassa, hazájából férfi és női szerzeteseket kért. Számosan jöttek át az angolszász monostorokból, férfiak, nők, kik azután részesei lettek a térítés munkájának. Bonifacius mindegyikét a neki megfelelő helyre állította s tizennégy évi szakadatlan munka után Frankország, Thüringia és Hessen lakosai nagyobbrészt keresztyénekké váltak.
Nagyban elősegítette Bonifacius sikereit a germán pogány hit tartalombeli üressége, a pogány papság szervezetlen állapota, a frank uralkodók hathatós támogatása s végül az a körülmény, hogy a térítők rokon nemzetiségűek voltak a pogányokkal. II. Gergely utódja, III. Gergely pápa 731-ben azzal jutalmazta Bonifacius fáradozásait, hogy palliumot küldött neki. Erre Germánia apostola, miután művének sikerét minden oldalon biztosítottnak látta, 738-ban Rómába utazott. A pápa most már megadta neki azt a hatalmat is, hogy új püspököket szentelhessen s megbízta azzal, hogy a keresztyénséget állítsa helyre Bajorországban, hol már öt évvel előbb megfordult volt, s oszsza fel az országot püspökségekre. Bonifacius készséggel elvállalta e megbizatást s ekként Dél-Németországnak is egyházi szervezője lett.
Bajorországban a keresztyénség már a római korban gyökeret vert, de a hunnok, avarok és szászok ismétlődő betörései nagyon megviselték a gyenge palántát. Az Enns torkolatánál fekvő püspöki székhely, Lauriacum (Lorch) sokszor elpusztult s mindannyiszor főpásztor nélkül maradt. Rupertus és Emmerám a VII. század folyamán erősen fáradoztak a bajorok térítésén; de a pápák hiába törekedtek Bajorországot a római egyház tagjává tenni. Bonifaciusé az érdem, hogy ez megtörténhetett. Odautazásakor kevés számú igazhivő keresztyént talált, annál több Istentől elszakadottat, eretneket és pogányt. Odilo bajor herczeg támogatásával azután kiűzte az eretnekeket, kik ide Illyrián át Afrikából vetődtek, reformálta a papságot, visszatérítette az eltántorodott híveket s végül négy püspökségre osztotta fel az országot; kettőt, Passaut és Regensburgot, a Duna mentén, Freisingent az Isar mellett és Salzburgot a Salza folyó mellett állítván fel. Ekként a polgárosodás vonala helyére lőn állítva a Duna mentén is; sőt nem telt bele sok idő, át is lépte partjait.
Pippin majordomus 750. junius 20-án kelt itéletlevelének hasonmása.
Az eredeti a párisi nemzeti levéltár tulajdonában.
Pippin majordomus 750. jún. 20-án kelt itéletlevelének szövege:
|
+ Cum resedissit inluster uir pippinus maiorem domus attiniaco in palacio publico ad uniuersorum causas audiendum uel recta iudicia termenaudum |
Martell Károlyt hiába sürgette a pápa, hogy a longobárdok ellen küldjön neki segítséget. Az araboktól való veszély még kivánatossá tette Károlynak a longobárd szövetséget. De fiai alatt azután létrejött Gallia és Róma közt a szövetség s ebben is legnagyobb érdeme van Bonifaciusnak. Karlmann mint Austrasia ura nagyrabecsülte országrészének hű apostolát s megbizta Bonifaciust, hogy a Rajnán túli frank földön rendezzen be három püspökséget; e püspökségek székhelyéűl Würzburgot, Eichstdtet és Buraburgot jelölte ki. Bonifácz ezeknek élére legjelesebb tanítványait helyezte. Azután Erfurt székhelylyel Thüringiából is külön püspökséget alakított. Majd a Karlmann területén levő papság és nép körében ugyanazon reformok keresztülvitelére törekedett, melyeket már Bajorországban létesített. A frank országnagyok versengése, vad erkölcseik s a kiirthatatlan pogány babonák a keresztyénséget és papságot ábrázatából egészen kivetkőztették. A galliai papság az ország meghódításának első századában még 39 zsinatot tartott, a második században már csak 15-öt; de a Martell Károly halálát megelőzött 80 év alatt egyetlenegyet sem.
A jouarre-i kápolna sírboltja.
Építési ideje a VII. század vége.
A pápa felhatalmazására Bonifacius egymásután két zsinatot tartatott (742. és 743-ban) s azokon országnagyjai élén résztvett maga Karlmann is. E zsinatok szigorú határozatokat alkottak a papi fegyelemre, az erkölcsiségre, az egyházi menedékjogra s a pogány szertartások kiirtására nézve. E reformoknak Bonifacius a Pippin uradalmában is érvényt igyekezett szerezni. 744-ben Soissons-ba hívott össze zsinatot s ennek a fentebbiekhez hasonló határozatait Pippin capitulárékba foglaltatta. Ezek a zsinatok egyszersmind a Krisztus születésétől való időszámítást tették általánosan kötelezővé s a szerzeteseket a sz. Benedek rendszabályainak szigorú megtartására utasították. Rheims, Rouen és Sens érseki székhelyekké emelkedtek s metropolitáik számára Bonifacius Rómától kért palliumot.
Zachariás pápa nem szűnt meg Bonifaciust a frank uralkodók jóindulatába ajánlani; sőt hogy maga is öregbítse tekintélyét, kinevezte őt egész Galliára nézve helytartójáúl. Mint ilyen, Bonifacius azután azt is kieszközölte, hogy a frank egyház ismét visszanyerte azon birtokait, melyeket Martell Károly elvett volt, s általában új életet öntött a papságba, mindenütt erősítvén a keresztyén erkölcsöket.
Háta mögött ekként fedezve lévén, Bonifacius újra Germániára fordíthatta figyelmét. A hit terén tett hódításainak nagyobb maradandóságot és kiterjedést óhajtott biztosítani s ezért egy hatalmas monostor alapítását forgatta elméjében. E czélra a bajorok, frankok, thüringiak és hesseniek határszélén eső Bochonia erdőt szemelte ki, hol monostorát mintegy előörsül és egyúttal iskolául felállítsa. A Fulda folyó mellett 744-ben tette le a híres fuldai monostor alapkövét s létesítéséhez gazdag adományokat eszközölt ki Karlamanntól is. Kivánságára a pápa kivette e monostort a püspöki hatóság alól s egyenesen a szentszék bíráskodása alá helyezte. E csendes falakat jelölte ki Bonifacius öreg napjaira lakóhelyül s holta utánra nyugvóhelyül.
Bonifacius olyan nagy hatással volt Karlmannra, hogy ez 746-ban lemondván az uralkodásról, Monte-Cassino celláiba vonult. Pippin egyedül-uralkodóvá lett s természetesen érdekében állott nagy súlyt helyeznie a pápának és a helytartójának, Bonifaciusnak barátságára. Bonifacius kivitte nála, hogy a mainzi püspöki székhely, melynek párviadalban vérontással beszennyezett főpapját letétette, érsekséggé emeltetett. Ekként Mainz az egész Germánia központjává lőn felmagasztalva.
A Pippin és Bonifacius barátsága nagy világtörténelmi eseménynek lett a szülőanyja. Ez utóbbinak tanácsára történt, hogy Pippin a királyi méltóság fölvételére nézve mint minden jog kútfejéhez, a római székhez fordult, s midőn a szentatya kedvező válasza megérkezett, a frank nagyok pajzsra emelve, királylyá kiáltották ki, Bonifacius pedig a soissons-i székesegyházban ünnepélyesen fölkente Pippint. De ezzel az agg apostol pályája elérte tetőfokát s innentúl gyorsan közeledett vége felé. Kórság kezdte gyötörni s ráunt az életre. Sok dolog nem volt inyére; bántotta, hogy Róma olyan visszaéléseket is eltűrt, melyek az ő művére végzetesekké válhattak. A vértanúság dicső koronájára kezdett vágyódni s elhatározta, hogy a pogány frieseket és szászokat keresi föl. De előbb a mainzi érseki székhelye kijelölte utódját s elrendezte minden ügyeit. Azután útnak indult. Legkedvesebb emberei kisérték.
Pippin egy 760-ban kelt oklevelének hitelesítő záradéka.
A marburgi porosz állami levéltárban.
Ez Attigny-ben 760. junius havában kiállított oklevéllel Pippin a fuldai monostornak Deiningen falut adományozta. A felső sor: Signum † Pippino gloriosissimo rege. Alatta: Ch(rismon) Histherius in vice Baddilone. Végül a keltezés: Data in mense Junio anno nono regni nostri, Actum Atiniago palatio publico.
A friesek országának azt a részét látogatta meg, mely még merőben pogány volt. Fiatalos lelkesedéssel kezdette meg hittérítői munkásságát; a Borne folyó partjára, mely Frieslandnak nyugati felét a keletitől elválasztotta, nagy számmal gyülekeztek össze a szent keresztségre áhítozók. A szertartás még meg sem kezdődött, hirtelen óriási zajjal nagy csapat pogány tört elő, s míg a szolgák és új hívek fegyverhez kaptak, Bonifacius nyugodtan ballagott elő sátorából; kezében szent ereklyéket tartott, melyeket rendszerint magával hordott s nyomában papjai haladtak. A mint a pogányok észrevették, rá rohantak s könyörtelenül megölték. Úgy halt meg, mint csatatéren a hős, 755. junius 5-én. Benne Németország egyik legnagyobb jótevőjét vesztette el, s hálás egyháza a vértanúk és szentek sorába iktatta nevét. Tetemeit előbb Utrechtbe, később kivánságához képest a fuldai monostorba vitték s ott helyezték örök nyugodalomra.
Míg az így vértanúvá lett Bonifacius és társai a Rajna jobbpartján új meg új népeket tereltek az egyház kebelébe s jóformán ismeretlen tájakon terjesztették el a kereszt hatalmát, addig a frank birodalom rajna-balparti részein nagyon szomorú volt az egyház állapota.
A merovingi királyok, Chlodovigtól kezdve I. Dagobertig, úgyszintén a frank főurak is vetélkedve gazdagították a frank egyházat földbirtokokkal, s idővel bekövetkezett az, hogy Galliában az egyház lett a legnagyobb földbirtokos. Ennek az lett a következménye, hogy lassanként a kisebb birtokokat is felszítta magába s védőszárnyai alatt kerestek menedéket a szabad nemesek. Az egyszer az egyház kezére jutott birtokok pedig elidegeníthetetlenek voltak s teljesen ki volt zárva annak a lehetősége, hogy azokat más megszerezhesse. S az egyházi birtokoknak nem épen jelentéktelen része mentes volt az állami terhektől s a kiváltságok Chlodovig idejétől II. Chlotarig folytonosan szaporodtak. Mindez csak emelte az egyházi birtokok értékét. Az egyház birtokosai némely királyt illető birságpénzek és más illetékek kivetésének s behajtásának jogát is kezökhöz kaparintván, egész földesúri törvényszékké váltak. Növelte befolyásuk súlyát az a szellemi hatalom, mely a főpapi hivatallal járt. Innen magyarázható, hogy az egyházi aristokratia csakhamar a világi főnemesség mellé sorakozott s osztályosa lett hibáinak is. Számosan emelkedtek püspöki székbe a főnemesi családok soraiból, mások meg mint udvari főtisztviselők jutottak oda. Azonban annak, hogy az egyház vezetői az országnagyokkal vetélkedtek, a legnagyobb kárát az egyház vallotta. A főpapi székek a legméltatlanabb emberek kezébe kerültek, kik lelki kötelességüket teljesen elhanyagolták. A sülyedés felülről fokozott mértékben terjedt az egész papságra, úgy hogy a frank egyház majdnem a bukás szélére jutott.
A jouarre-i kápolna sírboltja.
Építési ideje a VII. század vége.
Még inkább fenyegette a veszedelem, midőn a törhetetlen erélyű Martell Károlyé lett a főhatalom, ki politikai czéljainak egészen alárendelte az egyházat. Tisztán politikai szempontok vezették akkor is, midőn a friesek és szászok térítéséhez támogatást nyújtott. Mint a monarchiai elv megtestesült harczosa, minden függetlenségi törekvést megtörni iparkodott s épen ez hozta összeütközésbe a püspöki kar legnagyobb részével. A büszke főpapokkal röviden elbánt. Nem nézte, hogy az egyikben keresztelő papját kell tisztelnie, vagy hogy a másik közeli rokona; ha útjában állott, egyszerűen megfosztotta méltóságától. Nagyobb baj volt ennél, hogy a főpapi székeket azután méltatlan egyéneknek ajándékozta. Rokona, Wido, ki a s.-vasti apátságot kapta tőle, mint valami lovag fegyveresen járt-kelt s legfőbb mulatsága a vadászat volt; Ragenfrid roueni püspök is világi ember volt s olvasni sem tudott. Milo rheimsi püspök szintén csak vadászattal foglalkozott s egy vadkan oltotta ki életét; Gerold mainzi püspök meg az uralkodóját hadjáratokba kisérte s karddal kezében, a harczmezőn esett el. Püspökségét fia, Gewilip örökölte, ki hasonlóképen szenvedélyes vadász volt.
Nagyon természetes, hogy ilyen egyházi vezetők mellett a viszonyok az egész vonalon meglazultak. Zsinatok tartására senki sem gondolt, a főpásztori kötelék teljesen felbomlott. A püspökségek egy részét be sem töltötték s birtokaik világiak kezére jutottak. Fölszentelt püspökök is ritkák voltak, mint a fehér holló s Willibrordnak oly nagyfontosságú missiói telepén, mint Utrecht, nem akadt utódja; Károlynak kellett Bonifaciust utasítnia, hogy szenteljen föl valakit Willibrord utódjául. Le Mans, Verdun és Metz püspöki székei hosszú ideig állottak főpásztor nélkül s hasonló sorsban volt része burgund területen Vienne-nek és Lyonnak.
A cividalei Benedekrendi monostor kápolnája.
Longobárd mű a VIII. századból, állítólag Gertrud friauli herczegné épitménye.
Martell Károlyt korántsem az egyház iránt való ellenséges szándék vezette politikai cselekedeteiben, hanem egyszerűen az a kényszerűség, hogy magának mennél hatalmasabb pártot biztosítson. S pártfeleit csak akként fűzhette magához erősebben, ha hatalmukat és birtokaikat növelte. De minthogy a korona javai régen el voltak pazarolva, oda kellett nyúlnia, a hol épen talált. Ez volt a kiindulási pontja annak a secularisatiónak, mely az ő nevéhez fűződik. Eljárása nem volt példa nélkül való. Mert habár az egyház minden birtokaiba való beavatkozást mereven elkárhoztatott, a merovingi uralkodók az e birtokok felett való rendelkezést saját hatáskörükbe tartozónak tekintették. Már Chlodovig is osztogatott világiaknak egyházi birtokokat s a zsinati határozatok mutatják, hogy ez többször ismétlődött utódai alatt is. Maguk a majordomusok is híveiket az egyházi vagyon rovására kárpótolták.
Martell Károly tehát csak a szokássá vált jogot gyakorolta; de az addig szórványosan előfordult esetekből ő egész rendszert csinált, az egyház nem csekély romlására. S a mi szintén nem kis baj volt, mellőzte a jogi formák épségben tartását, melyek az egyház jövendőbeli jogigényét biztosíthatták volna.
A frank birodalomban alig volt egyházközség, melyet veszteségek ne értek volna. A későbbi közelkorú írók egyhangúlag hirdetik, hogy a frank királyok és fejedelmek közt Martell Károly volt az első, ki az egyházakat birtokaiktól megfosztotta s világiaknak elosztogatta.
Épenséggel nem túloz Bonifacius, midőn Martell Károly halála után egy évvel a frank egyház siralmas képét leírja. A hitbuzgóság – úgymond ő – már rég ideje, talán hatvan-hetven éve elhanyatlott s közel egy százada, hogy zsinatot nem tartottak. A püspöki székhelyek nagyrészt világi emberek kezében vannak, vagy olyan clerikusokéban, kik azokat mint világi vagyont bírják. A romlás kiterjedt az egész papságra: vannak diaconusok, kiknek egyszerre négy, öt vagy több ágyasuk van, de ez nem akadály abban, hogy őket fölszenteljék s végül még püspökökké is kinevezzék. Másokat nem érhet ugyan ilyen vád, de ezek meg tivornyákban és vadászatban keresnek szórakozást s hivatalukat azután egészen elhanyagolják; ellenben fegyvert viselnek s minden tartózkodás nélkül vérontásban lelik gyönyörűségüket.
Ime, ilyen sorsra jutott a frank egyház Martell Károly alatt s Bonifacius újjászervező fáradozására, majd Nagy Károly vallásos buzgalmára volt szükség, hogy régi dicsőségét ismét visszanyerje.