A Ganges forrásai.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
India.
Az India név171 a perzsáktól jutott a görög-római irókhoz. Ered a Szindhu folyó területétől, melyet a perzsák Hindunak hívnak. Az indiaiak maguk többféleképen hívják országukat; a mythosi földrajzban hét földrész van az istenek hegye Méru körül, közöttük Dsambudvipa, a Rózsa-almafa szigete (földrésze). Ez a fa a Méru hegyen áll és gyümölcséből ered a Dsambu folyó. A Mahabháratában Indiának ama része, mely az e hőskölteményben előforduló legrégibb monda szinhelye, t. i. a Himálaja és a Vindhya közötti sík Ariávarta, az árják lakóhelye, India többi része pedig Daksiná-padha a jobbra vagy délre fekvő, melyből az újabb Dekhan név keletkezett. Ariávartát vizei, a Szindhu és a Gangá (Ganges) folyam nedvesítik. A Szindhu a Himálaja vagy Himavat (Emodus) legmagasabb hegylánczán túl ered, ott, a hova a mythos a gazdagság istenét, a szent Kailáza hegyen és a Mánaza tavánál székelő Kuvérát helyezi. A Szindhu éjszak-nyugatnak folyva a Darata-országban (Dardistán) dél felé kanyarodik, és miután Attoknál sellőket alkotott, az Afghanisztán hegyei alatt levő rónaságot öntözi, mint széles folyó. Itt nyugatról a Kabul folyó (Kubhá) ömlik bele, nyugatról pedig az az öt folyó, a mely után e földet Pandsanadanak vagy perzsául Pandzsábnak, az öt folyó országának nevezik. Az az öt folyó a Vitasztá (a régieknél Hydaspes, ma Behat vagy Dselam), Azikni (Akesines, ma Dsenab), Parusni vagy Irávati (Hydraotes, ma Rávi, mely mellett Lahore, Pandzsáb fővárosa, fekszik), Vipász (Hyphasis ma Bijáz) és Szatadru (a Védában Szutudri, Sydrus, ma Zatleds); e hét folyó neve Sapta Szindhavasz. Az Indushoz tartozik még a Szaraszvati, mely azonban a homokban szikkad el, mert az Alsó-Industól keletnek egy nagy száraz sivatag van, a Maruszthala. A Védabeli Szaraszvati, úgy látszik, azonos az Indussal; a most így nevezett folyó régi neve Sarjanávat.172 A Gangá Kumaonban egy Gomukhi (tehénszáj) nevű széles glecserhasadékból ered és jégen, sziklán át mint Bághirathi addig, Gangodhedáig hömpölyög, a hol áttör a hegységen; ezt a legfelső folyást, a Gangávatárit (Gangotri) látogatják a zarándokok, az egek leányának szent vizénél ájtatoskodni. A Gangától nem messze ered a Szaraju, mely aztán kelet felé követi, és a délről jövő, Pátaliputra (Palimbothra) romjai mellett torkolló Szóna fölött a Gangába ömlik, mig a legnagyobb nyugati mellékfolyó, a Jamuná, mely szintén a Gangával egyközűen fut, Prajágánál (Alláhábád) egyesül vele. Indraprasztha (Delhi) és Matura a Jamuna mellett épültek. A Gangá számtalan folyam-ágtól barázdált deltájában egyesül a Brahmaputra fő folyamával, mely nem messze az Industól, ered és a Himálaja keleti végét folyja körül. A Szaraszvati és Saraju között levő föld neve Madhzsadésa (a középső ország) volt, a Sarajútól keletnek fekvő Prádsi (a keleti), a hol a görögök prasiajai laktak. Dekhan fő folyói nyugoton a Narmadá (Nerbudda) mely Barocsnál (Barygaza), és a Tapti, mely Szurátnál torkollik a kambayi öbölbe; a többi nagy folyóvizek a Malabár-parti Ghát-hegységből erednek és kelet felé folynak; ezek a Mahánadi, melynek deltája Kataknál kezdődik, és a melynek legdélibb torkolatánál Dsagannádha búcsújáró hely fekszik; a Gódávari (a régieknél Maesolus), a Krisná (Kistna), mely Mazulipatamnál és a Kávéri, mely Turangavarinál (Tranquebar) ömlik az Oczeánba.
A Ganges forrásai.
India népessége, mely harmadfélszáz millió lelkével csaknem az egész emberiségnek egyhatoda, többféle fajból áll. A mundatörzsek Vindhyában részint még egészen ős állapotban vannak, és a fémeket még nem is ismerik. Úgy látszik, a Déli-Ázsia többi fekete ős lakóival rokon népekkel együtt szorították őket a későbbi bevándorlók a rónaságról a hegységbe. Vallásuk bálványimádás, ruházatuk ép csak a legszükségesebbre szorítkozik. Hozzájuk tartoznak a kolhok (a szanszkrit kolaha, disznóölő szóból), kik a déli Bihárban, Kalkuttától észak-nyugatra, a Csota-Nágpúr hegységben laknak; több részre oszlanak, ilyenek a szonthalok, a szinghbhumi kolhok, máskép larka-kolhok vagy hok, a bhumidsi kolhok és a munda kolhok Rancsitól délnek, Kolhanban, és mások; Aszámban, Hátsó-India határán élnek a rokon khantik; a ramuzik Púna és Kolapúr között (Goától északnak) laknak, a váralik Damántól dél-keletnek (Bombay és Szurát között), a mahrattok szanszkrit nyelvét beszélik; a bhillák, a Tapti és a Narbadá mentén az erdőkben és Guzeratban élnek, de az árja nyelv elfogadásával kiművelődtek. Munda-törzsek az Adsmirtől dél-nyugatnak az Aravali-hegységben élő mérák, és a Jamuná felé lakó csiták és minák is.
A Ganges Gangotrinál.
Dekhánban főkép drávidák laknak, kiknek nyelve teljesen különbözik a munda és a szankszkrit nyelvektől. Bőrük szine, mint a mundáké is, sötét, de azért ez a nép, egynéhány hegyi törzset leszámítva, művelt, és számos irott emléke van. Hozzátartoznak a tamilok (tamulok) Dekhán déli részén, Palikattól, Madrasztól északra a Komorin-fokig, nyugatra pedig Bangaloreig és Koimbatoreig. A telingák vagy teluguk (szanszkritul andhrák) Palikattól észak felé Oriszáig (Udradésza) laknak, és észak-nyugaton egész a mahratták országáig terjednek. Feliratokból ismeretesek a Krisztus előtti első század andhra királyai. Hogy azonban e nép valamikor észak felé is el volt terjedve, látszik a keleti tengerpart helyneveiből, melyek egész Bengálig nagyrészt telingi nyelvűek. Valamint a tamilnak, e nyelvnek is megvan a maga népies és az irodalmi nyelve. Mangalore környékén (13° sz.) egykor a tuluk voltak elterjedve egész a partig, hol most a szintén népies és irodalmi nyelvvel dicsekvő malabarok laknak; a tuluk már korán keresztyénekké lettek Perzsiából eredő hatás alatt, és syriai betűkkel irnak, mely irásnak karsunis a neve. A Kanarabeliek tőlük északnak laknak a parton és befelé Majszurban, hol műveletlen hegyi népek, a kotarok, bagagarok, kodugák (coorg) csatlakoznak hozzájuk. A todák a Nilagiriben laknak Utakamand mellett, északra Koimbatorétól, és a fajnak vegyületlen tipusát alkotják. Nagyobbak a többi népnél és sokférjűségben élnek, mert szokásuk a leánycsecsemők legtöbbjét megfojtani. Vallásuk csak az, hogy félnek a szellemektől, kiknek ártását varázslattal akarják megelőzni; a falusi papnak legfőbb dolga a tehenek fejése. Drávida eredetű népek továbbá az uraon-kolhok és a radsmahal-kolhok, az Alsó-Gangestől Gondvanáig. Ők a társadalmi rendszer páriái (paharia). A Vaitarani, Godávari és mellékfolyójuk: a Vénva-Gangá között lakó góndok szintén ide tartoznak és hindi nyelven beszélnek, mely a szanszkritnak egyik ága. Imádásuk tárgya két isten, kiknek ellenkezésükből ered a jó és rosz, a mely a világon van. Ugyancsak drávida népek a kuk vagy khundok Orissza hegyeiben, végül a brahuik – Baludsisztán hegyei között, Keláttól délnek, Irán keleti részén, a görögök Aethiopái. – Hogy e faj e félreeső területen él, annak bizonyítéka, hogy valamikor igen el volt terjedve és talán Belső-Ázsiából vándorlott ki. Ismét más nemzetiség Ceylan (szanszkritul Szimhaladvipa, a szinghalák szigete, fővárosáról Támraparna is, a régieknél Taprobane) ős lakossága. Jövevényekkel nem keveredtek a veddák (vadászok) sem, kik a Mahávalligangától keletnek laknak; ethnologiai tekintetben hasonlók az ős drávida népekhez, nyelvök, az elu azonban teljesen elszigetelt.173
Azt vélik, hogy az árja (indo-európai) törzsek bevándorlása észak-nyugat felől a 2000-dik év körül kezdődött. Ezek az árják valamikor, nem tudni bizonyosan: mikor, egy népet alkottak az irániakkal, és nyelvök, a szanszkrit, az iráninak legközelebbi rokona. A második évezred közepe felé az Indus mellékén voltak elterjedve, és csak ötszáz évvel későbben kezdték a Ganges sikságát is meghódítani. Az ős lakóssággal vivott sulyos harczaik meg vannak örökítve mind a hőskölteményekben, mind a számtalan sok mondában, mert az árja indusoknak különös hajlandóságuk van a mesés iránt; a brahman papok aztán a régibb történetet mythosi ködbe burkolták, és valóságos gyönyörűségök tellett a mérhetetlen időközökkel dobálódzó chronologiai rendszerek megalkotásában. Az Ophirba való utazások idejében, mikor Salamon elefántcsontot, majmokat, pávákat szerzett Indiából, déli Indiában még nem voltak árják, mert a majom héber neve, a kof (1. Kir., 10., 22.) szanszkritul kapi, nem lehet árja szó; először a Rig-Véda legújabb könyvében fordul elő, de mint kaf már Egyiptomban is feltünik a negyedik dynastia idejében; a páva tuki neve meg a malabári togei-ból való kölcsönzés. Ethnologiai tekintetben India árja lakossága nem tiszta faj, mint a minő az Indus völgyében való ősi tanyázásakor még alkalmasint volt, mert a Véda többször említi, mennyire különböznek a fekete bőrű és lapos orrú ős lakóktól.174 Ez a faj alkalmasint elegyedett az ős lakossággal, és pedig az időben, mikor sajátos művelődésre tett szert, s ennek következtében mindinkább kifejlődött az osztályok elkülönödése; és nem csupán a test typusának eredeti indo-európai mivolta változott meg nagyon, hanem az indusok egész művelődésére is olyan dél- és kelet-ázsiai bélyeg nyomódott, melynek révén e nép idegenebbnek látszik nekünk még az elő-ázsiai sémitáknál és egyiptomiaknál is, de e megfigyelést gyakran mellőzzük, mert a szanszkrittal való foglalkozás állandóan bizonyítja azt a nyelvbeli roknságot, melyben az indiai árják a perzsákkal és az európaiakkal vannak. De nemcsak az árják vettek kölcsön drávida fajbeli tulajdonságokat, hanem megfordítva az ős népesség tiszta typusa is csak a műveletlen hegyi lakóknál maradt meg. A későbbi századokban a történet eseményei még más népalkotó részeket is iktattak be ide; ilyenek észak-nyugot felől az indo-skythák, a perzsák, az arabok és végül az európaiak; kik között pedig az iszlám hitűeknek a vallásos fejlődésre is megvolt a maguk hatása.
Azon a területen, melyen az árja népesség túlnyomó volt, a szanszkrit nyelv kiszorította az ősi nyelvet. Indiának legelterjedtebb nyelve a hindi, melynek határai nyugaton a pandzsábi és szindhi, valamint a kacs nyelv, délen a guzerati, mahratti és telinga, keleten az orisszai és bengáli nyelv, melyekhez az asszámi csatlakozik. A telinga kivételével mindezek árja nyelvek. Északon a hindi nyelv a Teraiig, az elefántoktól, orrszarvúaktól, tigrisektől és más nagy vadaktól lakott mocsaras ős erdőig terjed, melyen túl a Himálaja déli lejtőjén élő népek vannak. E népek a hegységben s a hegységen túl lakó tibetiekhez csatlakoznak. Ezek Szikhimben a rongok és lepcsák, kiknek nyelve egy mindössze egynéhány évvel ezelőtt ismeretessé lett tibeti dialektus,175 Nepál keleti részén kirantik és limbuk, Nepálban a munnik és nevarok, a kumaonok és mások. Az iszlám hitű indiaiak a hindi nyelvet arab meg perzsa szavakkal gazdagították, és arab betűkkel élnek; e nyelvet, mely szó- és mondattani tekintetben is sokszorosan különbözik a többitől, hindosztáninak hivják és ez India legelterjedettebb nyelve. Kellogg176 a hindiben tizenegy nyelvjárást különböztet meg, melyek mindegyikének megvan a maga szükebb körü dialektusa is. A hindit határoló már említett szanszkrit nyelveken kivül vannak szanszkrit nyelvek a Himalajában is, nemcsak Kasmirban, hanem Dardisztanban is, melynek határai északon a Musztagh (Karakorum), nyugaton az a hegyláncz, mely északon a csitrali kerületet elzárja, keleten egy hegyláncz, az Indus és a Krisnagangá között, észak-keleten pedig Rongdo és Baltisztán. Ujfalvy177 szerint ez utóbbi vidék lakói is árják, kik azonban elfogadták a tibeti nyelvet. Dardisztánban többféle emberfaj lakik. Ezek részint a középkorban, részint az ujabb időben vándoroltak be, és még most is mozgásban vannak. Dardisztánt Schlagintweit, a magyar Leitner, Hayward és Biddulph kutatták föl legujabban. Az ó korban az Indus-völgyebeli daradák (dardae) egész a thokdzsalungi aranymezőkig voltak elterjedve, Biddulph azonban a dard nevet csak a Kandia völgy torkolatánál találta meg, ott, a hol az Indus dél felé kanyarodik.178 Számos nép a főkép Gilgitben élő sina, melynek szanszkrit nyelve a pandsábival, kasmirival és hindostánival rokon. Ez a nép az Indus és a Krisnagangá között fekvő Sinkairiból eredt és Ghortól Ghorbandig az Indus völgyének legfőbb lakossága; nyelvöknek többféle dialektusa van, Baltisztában romoknak nevezik magokat, a hogy különben a czigányokat is hivják.179 A szanszkritnak egy más származék nyelvét beszélik a Dardisztán délnyugati részén lakó törzsek is, melyek azt állítják, hogy Szvátból erednek. E nyelvnek szintén vannak dialektusai; ilyenek a govro, a narizati és Vámasztánban a sziáhpósok (fekete mentések) nyelve. A hunzai, nageri és jasszini népek a buriski (Leitnernél Khadsuna) nyelvet beszélik, melyet Biddulph a juetik nyelvének tart. Dardisztánba behat egy perzsa nyelvjárás is, a jidgah, mely a sighnani és a felső Oxus völgybeli nyelvekhez csatlakozik.
Az árja-indiai irodalom legrégibb emlékeiben, a Védabeli hymnusokban sok czélzás van történeti viszonyokra, melyekről azonban a költő föltette, hogy ismeretesek, vagy a melyeknek prózai elbeszélését alkalmasint közibe szurták a verseknek. A hymnusokban öt nép említődik: a turvasa, a Parusni melléki jadu, az anu, a druhju és a tiz király csatája után leghatalmasabbá lett púru, melynek neve a hőskölteményben kuru (Rigvéda I, 108, 8). A véda említ számos királyt és papot is, kiknek azonban eddigelé sem a korát, sem élte helyét nem lehetett megállapítani. A társadalmi állapotok kezdetlegesek és mialatt az őslakók már annyira haladtak a művelődés dolgában, hogy megerősített városaik, nagy nyájaik, butoraik, ékszereik és jó fegyvereik vannak, az árja még mindig csak pásztor és prédálni szeretné az ellenség vagyonát. A hőskölteményben Dánava Maja, az árja istenek ellensége (Daitja) és az Asurák építő mestere, Pandu fiai számára palotát épít, mert az árják a kőből való építést az őslakóktól tanulták, mint a többi indo-európai nép is csak a fa- vagy czölöpépítményeket ismerte, vagy ép vermekben lakott. Az árják imádságai a tehenek gyarapodásáért, a vaj, a széna és a gabona bőségéért olyan isteni lényekhez szólnak, a kikben természeti tünemények és elemek testesülnek meg, de kik egyszersmind erkölcsi képzeteket is alkotnak. A Rigvéda énekei azonban annyiféle korszakból erednek, hogy a jámbor idők e hiedelmei mellett megleljük bennök a szertartások részletes kifejlődését, a haladottabb műveltséget, sőt a vallásos igazságokban való kételkedés kezdetét is. Ez úgy érthető, hogy mindig új költemények keletkeztek és uj énekes (risi) családok járultak hymnusaikkal az áldozatokhoz, mig végre összegyüjtötték az énekeket, és a rend érdekei miatt készséges risi-családok megegyezése szerint a hymnus-gyüjteményeket az egyszersmindenkorra rendezett isteni tisztelettel füzték össze. A hótárnak (áldozó, az Avestában zautár) azaz főpapnak kötelessége volt a tiz mandalára (körkönyv) oszló első azaz Rigvéda 1017 (1028) énekének 10448 (vagy 10528) verséből a Sastrát (segedelem kérés vagy dicséret) összeállítani, melyet az isteneknek bemutatott szóma azaz szent ital (bor) áldozása közben mondott el.
Aszoka buddhista király rendelete Girnar hegyének egy szikláján.
A Védákhoz az irodalom többféle ágából és iskolájából eredt rengeteg nagy irodalom csatlakozik; ide tartoznak először a papokat az áldozat módjáról tájékoztató művek, a Bráhmana, továbbá azok, melyek az egyes verseknek a szertartás minden részéhez való alkalmazását exegetica és mythologia szempontjából magyarázzák. Ez elmélkedések bölcseleti speculatiókká válnak, úgy hogy ebben a mintegy másfél száz Upanisadban meg vannak a vallás-philosophia elemei is, a későbbi hasonló művek pedig egész bölcseleti rendszereket adnak. Az e számos műben lévő kimeríthetetlen tudást később a Szútra (vezérfonalak) nevü gyűjteményben vonták össze, a lehető legrövidebb alakban; e gyűjtemény a könyv nélkül tanulásra szolgált és megértéséhez szükséges volt vagy a tanító magyarázata, vagy valamely commentar.
A Védát nem igen régen irták le indiai betükkel, mert az eddig ismert legrégibb indiai irás, az Aszókaféle felirat is csak a Krisztus előtti harmadik század közepéről való. A Vatteluta ábécze, melylyel balról jobbfelé irnak és mely e feliratokon előfordul, abból az alexandriai időből való arabból ered, melyet a keleti Hauránban, Harrában vagy Safában találtak, s a melyet Halévy 1877-ben fejtett meg.180 ndia északnyugati részében van az egyik Aszókaféle feliraton és pénzeken egy balról jobbra iró ábécze is, mely alkalmasint a perzsa uralom idejében került oda és a perzsa birodalomban használt aramaeai irásból ered; de sokkal valóbbszínű, hogy ez az abécze is csak később származott be, mert igen hasonló a Blacas-féle, nyilván a Ptolemaeusok vagy még inkább a perzsák utolsó idejéből való papyrus és más alexandriai korbeli papyrusok betüihez. Elképzelhetetlen, hogy Aszóka és a pénzveretők ezzel az irással élnek, ha Indiában már van valamely régibb, a Védák följegyzésére használt és tökéletesebb ábécze; a Véda pedig a phonetika és a hangsúlyok számos részlete miatt olyan tökéletes irást követelt, a minő csak a kiművelt Dévanágari-irás, melyet alkalmasint Malvában, a Vikramáditja országában használtak legelőször.181 Még kevésbé gondolható például, hogy a négy Védának Prátiszákhja-szutráit tökéletlen irásból másolták volna, mert a hangtan e compendiumai rendkivül aprólékosak és nem készülhettek el a ma ismeretes szöveg nélkül, mely e szerint már legalább is e grammatikai munkák idejében kritikailag meg volt állapítva.
A Ganges országának meghódítását történeti bizonyságok nélkül teszik a Krisztus előtti első évezred elejére; de valószínű, hogy ez a hódítás évszázadokon át tartott, hanem a Krisztus előtti első századokban már be volt fejezve. A Mahábhárata, ama rengeteg nagy hősköltemény, mely mellett az egész Homéros is csak egy kis könyv, mai alakjában csak több évszázaddal Krisztus után szerkesztődött. A költeményben szereplő népek, névleg a Magatha (Bihár) ország királylajstromai is igen megbizhatatlanok és egymástól eltérők valamennyi szövegben. Időrendi szempontból azt sem lehet megállapítani, mikor történt Dekhán partján és Ceylonban az árják elterjedése, melyet a Rámájana mondaszerűen ad elő; mert ez a huszonnégyezer páros versből álló költemény is sokkal későbbi termék, a mire az is vall, hogy már az antik földrajzirók is említenek délindiai árja helyneveket.182
Az indiai történetnek első, idő dolgában is bizonyos adata, az Indus környékének meghódítása Dareios által, ki e tartományt perzsa satrapasággá tette. Azóta Indiának több nyugoti országa idegen uralkodók alatt állott; elsőben baktriai és indo-skytha királyok, később a Szaszanidák alatt, mint azt mind az ugyanakkor uralkodott királyok szaszani veretű és pahlavi meg szanszkrit felirású indiai pénzei, mind pedig a marvari királyoknak Perózzal és Anósarvánnal való összeköttetései bizonyítják. E szerint ghaznai Mahmud és más későbbi uralkodók hódításai csak Iránnak régi indiai birtokigényeit újították meg.
Dareios hódítása után terjedt el a buddhizmus,183 az indiai nép legbensőbb valójából származott vallás, mely az indiai műveltséggel együtt kiterjedt Kelet-Ázsiának nagy részére és számos népet vérontás nélkül ragadva ki a tévelygésből és bűnből, szelid erkölcsökre térített. Valamint más vallások is, a buddhizmus sem lépett fel előzmények nélkül, eredete egy régibb mozgalom, mely visszaélések, a brahmanok lelki gyámkodása és elnyomása, a kaszt rendszer és egyéb vallási és társadalmi bajok ellen fordult. E mozgalomnak a buddhizmus döntő fordulatot adott, mert ledöntötte a sorompókat, melyek mögé addig az irástudók zárkóztak, és a vallás tanításait hozzáférhetőkké tette minden embernek, nem- és állás különbsége nélkül.
Az Upanisadokban levő elmélkedés főkép a szellem mivoltával, a szellem és az anyag viszonyával és azzal a kérdéssel foglalkozik: miképen lehessen megszabadítani a szellemet az anyagtól, mely az emberi természet amaz isteni részének tisztaságát beszennyezi, és a végső czélt, az üdvösség elérését megnehezíti. A törekvés, mely a szellem és anyag dualizmusának alacsony szemléletéből monizmussá akar emelkedni, két megoldásra juthatott: vagy mind a kettő egyazon lénynek jelentkezése, vagy csak a szellem van és a tüneményvilág csupa csalódás. A Védánta ezt hirdeti, más rendszerek azonban azt tanítják, hogy a természetet a személytelen és végtelen atman vagyis szellem hatja át, mint a hogy a só a vizben feloldódik és láthatatlanul áthatja a vizet; csakhogy itt az anyagba ható atman-rész személyes és öntudatos. A halál megszünteti ez összeköttetést, az atman visszatér a brahmanba, vagyis az örökéletbe, az értelembe vagy istenbe, kinek végtelenségéből az anyagba került. A testtel való összeköttetésében az atmant az érzékek működése szerencsétlenségbe és bűnbe dönti, a miben az atman természetesen csak mint tanú és néző vesz részt; e közösségből csak önmagának megismerése váltja meg, mi által visszajut a tisztaság előbbi állapotába; de a míg ez nem történik, az üdvösség elérhetetlen és az atman a testi világ békóiban raboskodik; még a halál sem szabadítja meg, sőt a jótétemények nagy kincse is csak ideiglenesen szerezheti meg számára a paradicsomot, mert a jó tettek jutalmának is véget kell érnie, ép úgy, mint a bűnök büntetése is befejeződik valamikor a pokolban; a másvilág két helyéről tehát az atmannak ismét vissza kell térnie a szanszárába, az élet körforgásába, hogy keresztül vándorolja a létnek olyan fokait, a melyeken módjában van önmagának lényét megismerni, és ezen a réven örökre megszabadúlni az anyagtól, s ez az így elért állapot leginkább a mély álmatlan álomhoz, az eszméletlenséghez hasonló. Az önmegismerés eszköze az elmélkedés, a zavartalan, mély gondolkodás az atman mivoltáról; mert úgymond Buddha legendája, a fájdalom, a sóhajtás, a nyomorúság, a vénség, a betegség, a halál és más bajok megvannak; okuk a születés, ez viszont a levésnek egy jelensége, mely viszont a mozgó anyag természetéből következik. Az anyag mozgása a gyönyörűségből, a szerves lény érzéki észleléseiből ered, s a szerves lény alakja és elnevezése révén létezik, ezért az öntudat műve. Az öntudat a benyomásoktól függ, a benyomások pedig a külvilágot illető csalódások eredményei. Tehát a csalódás minden rossznak végső oka, és csak az ismeret szüntetheti meg minden hatásaival egyben. Az elmélkedésre való előkészület a legtisztább erény gyakorlása az emberi társadalomban, hol egyedül érvényesülhet; az elmélkedés az érzékeket lassankint legyőzi, a szellem érzéketlenné válik a külső behatások iránt, úgy hogy se fájdalom, se szerencsétlenség, se gyűlölet, se szeretet, se a családhoz való ragaszkodás nem bolygathatja meg többé benső egyensúlyát.
A brahmanok véleménye szerint az elmélkedésre csak a legfelsőbb osztályok, ők maguk és a hozzájuk legközelebb álló kasztok, a vitézek és fejedelmek meg a vaiszják, a földmívelő árják képesek, mert csak nekik szabad és lehetséges a magasabb kiváltságos tudás előkészítésére való könyvtanulmányozás; az alsóbb kasztoknak be kell érniök a paradicsommal. A buddhizmus, csatlakozva a szánkhjabölcselethez, az orthodox számba menő hat rendszer egyikéhez, melyet igen csodáltak, mikor a Bhagavad-gitában levő magyarázatát Schlegel A. V. és Humboldt Vilmos révén megismerték, elvet minden korlátozást, és megengedi minden embernek, férfinak, asszonynak egyaránt, hogy az aszkéta rendhez csatlakozzék, mely az üdvösségre előkészít. A buddhizmus az Upanisadok rejtett metaphysikáját érthető alakban és köznyelven terjesztette el a nép között; hivatalos a kegyelem asztalához a csandála és a pária is, kiket pedig a brahman leszúrhat, ha ezek az alsó kasztbeliek meg merik őt érinteni; a kasztok különbségei és a vallásbeli jelvények megszüntek, még az addig alárendelt helyzetű asszonynak is szabad lett fogékonyságával és buzgóságával részt venni a vallásos életben. Buddha tettei a Lalitavisztára legendában vannak leirva.184 Ez a legenda, az indiaiak túlzásra hajlandóságának megfelelőn, annyira tele van természetfölötti eseményekkel, melyek még a Védabeli brahman isteneket is egyszerű nézők gyanánt háttérbe szorítják, hogy a tényeket kihüvelyezni nehéz belőle. Buddha a Gótama nemzetségből való Sziddhártha nevű herczeg volt. Atyja Kapilavasztuban uralkodott (Kapila a szánkhja-bölcselet tanítója). Ez a Kapilavasztu Szákhja egyik városa volt; azt hiszik, hogy a Szarajú egyik mellék folyója, a Róhini mellett volt, Gorakhpúr közelében. Úgy látszik, huszonkilencz éves korában ment Rádsagrihába, Magadha (Bihár) fővárosába, mikor dynastiáját Virudhaka, Prazénadsit fia elűzte. A szerencsétlenség megoktatta őt, milyen semmi a földi hatalom, és milyen siralom a lét. A vigasztalást, melyet mint szákhjamuni (Szákhja-remete) az aszkézisben keresett, nem találta meg; ezért mint koldus kezdett vándorolni; prédikálásával tanítványokat és hiveket gyűjtött maga köré; és koldusszerzetet alapított, melynek tagjait bhiksuknak nevezték. Kuszinárában halt meg, azaz buddhista felfogás szerint átment a Nirvánába, a megváltás és boldogság országába. A hinduk azt hiszik, hogy ez a Kuszinárá város azonegy a Szaraju közelében levő Kásziával, a hol egy összeomlott sztúpát a holt herczeg lábának neveznek, egy másik sztúpa pedig Buddha megégetésének helyét jelöli.185 Minthogy a buddhisták Buddha Nirvánájától számítják az időt, chronologia tekintetéből igen fontos lehetne, mikor halt meg a vallásalapító; az északi és déli buddhisták azonban eltérnek egymástól ez időpont meghatározásában, de sőt a számítás maga is később keletkezett; a Goldschmidt és Müller E. gyűjtötte ceyloni feliratok szerint,186 melyek a Kr. u. első századtól a tizennegyedikig terjednek, ez időszámítás csak a tizenkettedik században kezdődik. A szahaszrámi, rupnáthi és bairáti hasonló szövegű Aszóka-feliratokban talált kortani adat tévedésnek bizonyosodott. Legvalóbbszinű, hogy a Nirvána éve 380 vagy 370.187
Szancsi-i faragványok. Csakra kultusza. A törvény kerekének tisztelete.
Az út, melyen Sziddhártha «a másik partra», a Nirvánába jutott, és a melyen őt tanítványai követni akarták, nem volt minden ember számára való, mert az emberek nem vállalkozhattak arra, hogy elfojtsanak minden lelki és testi tevékenységet, a mi voltaképen e tannak czélja; egyházat kellett tehát szervezni, melyben helyet foglalhatnak és a vallás áldásaiban részesülhetnek azok az emberek is, a kik kénytelenek közönséges módon élni. E vallás legfőbb alapja Buddha erkölcstana volt, mely egy pálinyelven, a buddhisták szent nyelvén írott nem igen terjedelmes, de gyönyörű könyvben, a Dammapadamban van lerakva és a vallásalapítónak magának tulajdonított bölcs mondásokból áll.188 A buddhizmus tanítói az erkölcsi parancsolatok tanítására a példabeszédek, állatmesék és rövid elbeszélések alakját használták, a mivel a népre hatottak; és hogy milyen jól választották meg az eszközt, az is mutatja, hogy ez az irodalmi műfaj nemcsak Kelet-Ázsia buddhista országaiban, hanem az egész világon is roppantul el van terjedve. Buddha tagadta a Védák tekintélyét, elvetette az isteneket, kiket az ember magának teremtett, mert a világ egyetlen intézője a sors, az okok és okozatok lánczolata. Buddha a vallástalanságot vallássá emelte, de egyúttal ő az első a világtörténetben, ki a humanitas eszméjét hangoztatta. Mivel ő maga volt a Bodhizattva: olyan lény, ki a szenvedélyektől, gyűlölségtől és szeretettől vezetett régi isteneknek föléje emelkedett, ő maga foglalta el az istenek helyét. Ereklyéit, melyek tetemének elégetése után megmaradtak a hamuban, fogait189 és hajának fürtjeit, melyeket életében elajándékozott, szent edényekben, templomokban őrizték. A templomok mellett levő klastromok czelláiban remeték laktak. Buddhával egyetemben tisztelték a szenteket is, kik elfoglalták az istenek néptelenné lett egét, mert a vallásalapító maga mondta: «a ki száz esztendeig is minden hónapban ezeret áldoz, nem cselekszik olyan jót, mint ha csak egy pillanatig is tisztel valakit, a ki megzabolázza magát.» A legrégibb Buddha kép a Kr. u. 78 körül élt Kanerki egy pénzén van.190 Keleti módon ülve ábrázolja Buddhát; a feje körül szent fény van.
A szancsi-i keleti rostélykapu faragványai. Fa- és kőházak.
Igy keletkezett idővel a szent könyvek sorozata, mely Buddha tanítását és legendáját megőrizte, valóságos kánon ez, mely kétféle szerkezetben maradt ránk. Az egyik a déli, és korábbi keletkezése miatt a fontosabbik, Ceylonban, Hátsó-Indiában és a szigeteken van elterjedve. A másik az északi, mely a tibeti, a chinai és japáni buddhisták szent könyve. Jóllehet a déli Tripitakának (a három kosár vagy gyüjtemény) egynehány kutató igen nagy megbizhatóságot tulajdonít, még sem szabad felednünk, hogy a kánonnak e szerkezete is csak jóval Buddha halála után, talán a Kr. e. első században keletkezett, miután a buddhizmus már túl volt a patriarkhák vagy a vallásalapító tanítványainak korszakán. A buddhista Aszóka király babhrai felirata említ ugyan könyveket, de nem a tőlünk ismert kánoni művet, és az északi könyvet csak a Nágárdsuna vezetése alatt, Kanerki idejében tartott zsinat öntötte hiteles formába. Természetes, hogy mikor elterjedt a buddhista tan, mely kezdetben inkább socialis, mint vallásos karakterű volt és úgyszólván semmi dogmát nem hirdetett, vallási igazság számba ment nem csak az, a mit Buddha valóban prédikált, hanem végtelen sok minden, a mit a tudósok véleménye szerint bizonyos körülmények között tanított volna. Ez az isten nélkül és egy jobb másvilág reménye nélkül való világvallás apostolok révén terjedt el sokféle népek országaiban – az emberiségnek legalább is egy negyed része tartozik hozzá. A buddhista egyház folytonos fejlődése e népek hajlamai és szükségei szerint, a hierarchia szervezete, a klastromok (vihára), melyekben barátok és apáczák az elmélkedésben és a szentségben kiválóbb papok prédikáczióit hallgatják és a Nirvánára törekszenek, mely a későbbi tanítás szerint a tökéletes nyugalom, és nem háboríthatja meg sem a semmi; sem valami, a mi nem semmi. Ennek a vallásnak rengeteg sok alakja van, ezeknek viszont vitái, theologiai iratai, és legendái, a melyeket bármely klastrom is költhetett, annak bizonyítására, hogy Buddha alapitotta. A buddhizmust magában Indiában tudvalevőleg kiirtották. Guzeratban 1300-ig tartott, a XVI. században már csak a történetből ismeretes, Nepálban és Ceylonban ma is uralkodik. A kasztok és a véda hit brahmani rendszere győzött. A buddhizmus Indián kívül való alakjai közül főkép a tibeti sajátságos. Számos tibeti és mongol klastromban ötezernél több barát él; Pekingben és környékén pedig vagy ötezer klastrom van nyolczvanezer szerzetessel.191
Az udaipuri nagy pagoda, a Dzsaina-felekezet temploma.
A buddhizmussal hasonlósága miatt még a hinduktól is gyakran azonosított vallás a dsainizmus, melyet Mahávira, Sziddhárta kortársa alapított. Ez a vallás is az Upanisadák speculatioiból keletkezett, és neki is az a czélja, hogy megszabadítsa a dsivát, az elevenet, az értelmet, az élvezőt, az adsiva, az élettelen, a nem szabad szolgaságából, hogy megváltsa az embert a lelkeknek többféle léten át való vándorlásából, melyben mindig megujulnak a lét bajai; e vallásban is az erény, a tökéletes élet, a tudásra és hitre való készülés hármas utja (jóga) viszen a megszabadulásra. Mindazonáltal különbözik a buddhizmustól a világszemlélés metaphysikájában, melyben külsőleg a brahmani rendszerekre támaszkodik; ez által kerülte ki, hogy kiszorítsák Indiából, mint a buddhizmust; a dsainaság, mely elfoglalta a buddhismus helyét, ma is számos hivővel dicsekszik, kik főkép Dekhán déli részén, Majszurban, Guzeratban, Bombayban vannak elterjedve. A dsainák, mint a buddhisták is, nem esznek húst, mert szorosan követik az ahinszá, a nem-ölés törvényét, sőt kórházakat állítanak beteg állatok számára. A megváltottból dsina vagyis diadalmas, a világ legmagasabb részében isten lesz; az ájtatosaknak és a megváltásra törekvőknek a téli esőzés alatt klastromaikban a szent irásokat kell tanulmányozniok. A dsaina-irodalom igen terjedelmes, és nagyrészt dravida nyelven van irva. A buddhista irodalomnál valamivel későbben gyüjtötte össze Dévarddhiganin.192
A buddhizmus már megvolt az időben, mikor Nagy Sándor megnyitotta Indiát a görög műveltség behatása előtt. 327 végén ment át a Bámiján hegyszoroson és a Sibr hágón a Beghram-síkságra, hol Alexandria, a későbbi Eukratidia feküdt; innen egy sereg Perdikkas és Hephaistion vezérlete alatt átment a Khaiber-hágón, mely mellett volt Masuga, Ora és Bazira egy nagy vadas kerttel, és a melyen nemcsak a hódítók, mint Mahmud, Baber, Akbar, Nadirsah vonultak Indiába, hanem az indiai buddhista hittérítők is észak-keleti Irán felé, a mire a még meglévő vagy immár rommá lett erősségek mellett a sztupák vagy topék mutatnak. Nagy Sándor már Beghramból észak-keleti irányban ment előre az aspasiak (az Aspin kafir-törzs), a guraeiek (Gaváreh) földjén, hol a Guraeus hegy (Pandskora) és Choaspes (Kunar) között elfoglalta Arigaeumot (Dir), aztán tovább vonulva az assakeniek (Askin, Kafirisztánban) országát, és heves harczok között érte el a következő tavaszszal az Indust. Taxila királya (Cunningham a mai Sáhderiben keresi fővárosát, itt ióniai oszloptöredékek is vannak) szövetségesnek ajánlkozott; Porus (a. m. a Védában említett puruk közül való), kinek birodalma a Hydaspes és Akesines között volt, ez utóbbi folyónál várta Sándort, a mai Dsalalpurral szemben, azonban vereséget szenvedett és fogságba került. Sándor megalapította a Hydaspes mellett Bukephala (Dilávar) és Nikaea (Mong) városokat és aztán elérte a Hyphasist. Jóllehet meg akarta támadni a prasik királyát, Xandramest (Dsandramas, holdisten, a Hold-dynastia királya), kénytelen volt katonái sürgetésének engedni és visszavonulni. A hódított helyekre makedóniai satrapákat ültetett, de mikor az utolsót, Peithont is visszahivták, ez az indiai birodalom ismét elveszett (Kr. e. 316). A Maurja-dynastia megalapítója, Sandrokottos (Csandragupta), elhódította mindazokat az országokat, melyeknek urai között az indiai királylajstromok a Rádzsagriha, Vaiszála (Besarh) és a Nanda dynastiákat említik. Sandrokottos barátságban élt a Seleukidákkal, és Seleukos egyik követe, ki gyakran időzött az indiai fejedelem udvarában, Megasthenes volt, kinek megbecsülhetetlen adatokat köszönünk, egyebek között Pátaliputra leirását. Antiochos és II. Ptolemaeos is küldtek követeket Palimbothrába. Csandragupta második utóda Aszóka volt (263-tól 226-ig), a buddhizmus hires oltalmazója, kitől a legrégibb feliratok származnak; számuk negyven, és három nyelvjárás szerint vannak irva; csak egy északi (baktriai) irású; a kapurdagarhii (Sahbazgarh mellett, az Industól nyugatra, a Pesavar kerületben). E részint sziklába, részint oszlopokba vésett okiratok Pesavartól Guzeratig és keleten a Mahánadi deltájáig, Katakig fordulnak elő, és fogalmat adnak a birodalom nagyságáról és a buddhista vallás elterjedéséről Aszóka oltalma alatt. A király ez edictumokban erkölcsi szabályokat ír elő, elszámlálja kormányának jótékony intézményeit, és törvényeinek végrehajtására őrködő tisztviselőket nevez ki. Beszél az állatokkal való bánásról és kijelenti, hogy a király az addig szokásos vadászkirándulások helyett ezentúl szemle-utakat fog tenni az országban. Egynehány felirat, így a Girnár-hegyi, Dsunagadh mellett, Dhauliban (a Mahanadi egyik deltai ágának, a Dévanadinak mentén) és a kapurdagarhii megnevezi Antiochost, II. Ptolemaeost, kyrenei Magast és makedoniai Sándort. Aszóka unokája Daszaratha a behári Buddhagajában hagyott hátra feliratokat. Ez időben hódították meg a baktriai görög királyok India egyes észak-nyugati részeit; közülük Menandros hatalma egész Agráig terjedt, a hol pénzeit is találták. India több kisebb országra oszlott, melyek egész a legujabb időkig csak ritkán tartoztak egy nagy államba, s melyeknek sorsát nem ismerjük, mert csak királylajstromokkal, pénzekkel és mondás történetekkel rendelkezünk felőlük. A baktriai, afghanisztáni és indiai görög királyokon kivül a pénzek számos bennszülött fejedelmet is említenek; egymásra következésük gyakran csak a pénztypusok összehasonlításából állapítható meg; később évszámok is vannak a pénzen, de külön-különféle időszámítások szerint valók. Egyik időszámítás a Vikramáditja aerája, mely Kr. e. 56-ban kezdődött. Vikramáditja hatalmas birodalom ura volt Udsazsiniban, de szintén csak mesékből tudunk róla valamit. Mintegy harmincz évvel később alapítják meg a Jue-tik az úgynevezett indo-skytha birodalmat, mely a buddhista Kaniska (Kanerki) alatt érte el hatalmának tetőpontját. E király trónraléptével, a Kalizsuga vagyis utolsó világkor szerint való 3179. évbeli Baiszákh elsején vagyis Kr. u. 78 márczius 14-én kezdődik a Szákakála vagyis a skytha aera, mely szerint számos okiratot kelteztek, egész a mi időnkig és a mely szerint Kaniska utódainak pénzein is számítják az éveket. Ez utódok Huviska (Oerki), a kinek 130-ig vannak pénzei és Vászudéva, ki a pénzek szerint mintegy 178-ig uralkodott.
Ez utóbbi fejedelemmel véget ért az ország fénykora. Kaniska alakja a pénzeken skytha öltözetben és áldozó helyzetben látható, isteni lények, közöttük Buddha, társaságában. Az előtte való pénzekre baktriai görög szokás szerint még csak az uralkodó mellképe van verve. A Jue-ti-birodalom megalapítása (Kr. e. 24) és Kaniska között több pénzverő fejedelem van; nevök részint görög, részint skytha, részint indiai: Sotér megas (valódi neve ismeretlen), Hermaios, Kozulokadphizes, Kozulokadaphes, Oemokadphizes, Indopheres vagy Gondophares, Kr. u. 50 fele, Sanabarus. A második század kezdetén megsemmisíti Surástra (Guzerat) uralkodó házát egy dél-indiai király, Sátakorni (Sátakanni), ki Csastanát ülteti satrapa gyanánt ez országba. Az utóbbinak unokája, Rudradáman, függetlenítette magát urától és a nagy király czimét hagyta utódainak; e satrapa-dynastia legkésőbbi pénze Rudraszenáé, 395-ből. A Ganga-melléki Kanodsból (Kanzsakubdsa) terjesztette szét hatalmát a Gupta-dynastia. Vele is időmeghatározásul gyakorta használt aera kezdődik 319-ben; e számítással élt a Guptákra 480-ban következett Valabhi- vagy Bhatárka-dynastia is. Ennek még 766-ból is vannak emlékei. A többi dynastia közül híres lett a Zsádava, északi Indiában, a Csola Tandzsurban és a Pándsa Madurában, melynek udvarában a művészet és irodalom igen virágzott. 711-ben kezdődtek az arabok indiai hódításai.193
E rövid áttekintése után az indiai történetnek, mely csak igen kevéssé hatott a nyugati országok történetére, mig viszont nyugat felől több hódító hadjárat történt, áttérünk az indiai építő művészet ismertetésére. Az indiai építkezés a műveltség más elemei mellett, minő az irás, a pénzverés, a tudomány és irodalomnak némely ága, különösen a csillagászat és színjátszás, szintén nyugati eredetre vall. De Indiában mindez kelet-ázsiai izlés szerint fejlődött.194
Sziklába vájt dzsaina csarnok Dzsunagadnál.
Lakoma.
Amaravati-i korong. A kigyóimádók.
Amraviti-i sztupa vagy tope belseje.
A brahmanok nem építettek nagy stilusban, faházaik, téglapalotáik eltüntek; csak a buddhisták alapították meg az indiai építő művészetet. Mikor Buddhát elégették, számos hely vetélkedett hamvaiért; hogy mentől több ember imádhassa a szent maradványokat, azt hirdették, hogy a hamvakat ezer meg ezer helyre osztották szét. Ebből az ereklye-tiszteletből eredtek az úgynevezett topék (stupa), melyeket dagoba néven neveznek (szanszkritűl dhatugarbha vagy dhatugopa, ereklye-kamara vagy sir). Ez épületeket Indiában a buddhizmus megsemmisítése miatt többnyire lerombolták, de Ceylon szigetén, Hátsó-Indiában és Khinában még meg vannak. A tope nagy, tömeges kupolás épület, melyben egy kis szoba van. A kupolás épület külső burkolata néha kétszeres, sőt háromszoros is. Szancsiban (Bhilzánál, a Vétravati mellett, Udsaintól harmincz mérföldre keletnek)195 az épület téglából van, de faragott kő és vastag czement fedi. Hengeres talpon áll, legfelső részében volt a ma szétrombolt ereklyetartó, minőt ép mivoltában a karli-i sziklatemplomban lehet látni; faházacska mása, merőleges és keresztgerendák benne, lapos födél párkánya alatt elliptikus ablakokkal; a szekrény fölött nagy napernyő volt; a manikzsálai tope belsejében talált szekrényen négy ernyő van egymás fölött. Az épületet folyosó veszi körül, melyről egy helyen feljáró visz föl a talapzatra. Ennek a feljárónak kőkorlátja van, mely azonban faragott fát ábrázol; valamint a korlát négy kőkapuja is fautánzat; két elefántfejü pillér, mely fölött ismét három keresztgerendával összekötött kapufélfák állanak, olyanok, mint a khinai templomok és a japáni sinto-templomok bejáratai. A szancsi-i kaput Ananda király (Kr. u. az első században) faragványokkal ékesítette. E szoborműveken látható a buddhista szertartás, az ereklye-tisztelet, a bodhi vagyis ama fügefa imádása, mely alatt Buddhát megszállta az ihlet, a vallás elterjedésének jelképe: a dhammacsaka vagyis a törvény kerekének imádása, továbbá a hétköznapi élet, a mesterségek és indiai kő- meg fa-házak.196 Dsagazzsapettah mellett, a Krisna mentén (madraszi tartomány) 1881-ben fölfedeztek egy sztupát, melyet Kr. e. 200 körül egy Andhra király restauráltatott. Az amarávati-i sztupa (a Krisna torkolatánál) voltaképen tope-alaku csaicsa (templom); egy konczentrikus belső építményü teremből áll. Az épület belseje egy tó ásása miatt egészen megváltozott; a Kr. e. első századból való feliratok a művet igen réginek mutatják. Belseje csupa faragvány, mely azonban sokkal újabb az első építésnél. A képek között van a szent fénynyel körülvett fejü Buddha, a mint imádják. Rózsa diszítményü oszlopok és faltámaszok között, oltárfülkében áll. A kapu szemöldök-gerendáján finom faragásu korongok vannak; az egyiken trón-mennyezet alatt áll a nágák, a kigyó-imádók királya, egy sereg nága leány között, kik a fejökön hátul kigyót viselnek. A király egy sztupa alakú ereklye-szekrényt tisztel. A nágák a Védák és a hősköltemények korában mint az árják ellenségei lépnek föl, királyuk Nahusa elfoglalta Indra, az árja viharisten trónját, a buddhizmusban, melynek van számos nem-árja eleme is, és mely az árja kasztokat megszüntette, a fák tisztelete mellett meg van a kigyótisztelet is, és a bodhi-fán kigyók tekergődznek körül, mint e szent őrizői. Sokkal újabbak a manikzsálai (szanszkritül maniksara, Buddha hamva) topék Ravalpindi mellett. Egyikben réz, ezüst és arany hármas hengerben Marcus Antonius és Augustus korabeli római és baktriai pénzeket találtak; egy másik sztupában vas ládácska volt, benne arany szelencze, melyben Turuska-pénzeken kivül volt egy pahlavi-feliratú arany gyűrű és Abd-ullah bin Házim marvi helytartó 685-iki szaszani veretű pénze; a szelencze sztupa-alakú, dúsan ékesített és négy ernyő alatt álló ereklye-szekrénybe volt zárva. Az afghanisztáni topék hasonlók a syriai sír-tornyokhoz; a talapzat magas és a kupola nem igen magasra emelkedik a párkányokkal díszített dob fülébe. E kabuli topék legnevezetesebbje Dsamalgiri mellett Lalpurtól keletnek, Pesávartól északnak fekszik. Köröskörül Buddha-alakok láthatók rajta, a szokott helyzetben, összefont lábbal, korinthias pillérek között; az épületnek más részei is görögök. Számos tope van Dselálábád és Kábul mellett is; a Kr. u. első századokból való régiségeket találtak bennük.197 A Thuparamaja-sztupa Anuradhapura mellett, Ceylon szigetén, azért nevezetes, mert szabadon álló oszlopoknak háromszoros sora veszi körül; ez oszlopok száma, mint mondják, eredetileg 184 volt. Állitólag Aszóka építette és Buddha állkapczacsontját helyezte el benne.
Abdullah bin Hazim pénze.
Thuparamaja sztupa.
Az ellorai Kailáza kapuzata.
Másféle buddhista emlékek a csaicsák vagyis sziklatemplomok,198 melyeknek vagy negyven–ötven csoportja van; a legrégebbieket Bihárban leljük, Barabar mellett, Rádsagrihától északra; egyikök Aszóka uralkodásának tizenkilenczedik évéből való. Ezek a még tökéletlen barlangok hosszú teremből és vele szomszédos kupola alakú szobából állanak, mely utóbbi a sztupát képezi. Bombay kormányzóság fejlettebb építményeiben a sztupa, melynek elején többnyire Buddha képe látható, szabadon áll a csaicsa belsejében; a sziklából van kivágva. A legtökéletesebb e nemű barlangban, a karliiban, a sztupán még fa-ernyő is van a kupolán álló ereklyeszekrény fölött. Ezt a csaicsát a bal verandán levő felirat szerint vaidsanti-i Szeth Buthapala vájta ki, a keresztény időszámítás kezdetén. E sziklateremben két, tizenöt-tizenöt oszlopból álló oszlopsor van. Az oszlopok lába magas, több plinthosból és igen vastag kidomborodásból van összetéve, s belőle emelkedik ki a nyolczszögletü törzs; az oszlopfőn, mely némileg a persepolisit juttatja eszünkbe, elefántok állanak emberi alakokkal együtt. A szikla-boltozat ékessége sűrű, keskeny, lent egyenes, feljebb félkör-alakú teakfa bordázat. A sztupa mögött hét nyolczszögletü, fejetlen és lábatlan pillér sorakozik. A terem előtt veranda van, melyre egy középső és két oldal-ajtó nyilik az oszlopok és a sziklafal között levő folyosókba. A veranda bejáratát két pillér és két anté alkotja, melyek fölött három, a sziklába vésett ablak nyilik. Az a fal, melyben a templom ajtaja van, csak fél olyan magas, mint a barlang; úgy hogy kivülről látni a fa-bordázatot; és a világosság olyanformán esik be az előcsarnokból, hogy ép csak a sztupára vet fényt, s a terem többi része homályban marad. Kivül, az előcsarnoktól balra, magányos oszlop áll; fejét összehajtogatott pálmalevelek alkotják; teljesen hasonló a persepolisi oszlophoz, melyen három oroszlán látható, Ez oszlop pendantjául egy négyszögletű templomocska szolgál. Ez az oszlop, mely ugyanazt a helyet foglalja el, mint az egyiptomi obeliszkek, a dél-indiai templomok dipdánjainak vagyis világosság-fogóinak felel meg, másrészt pedig az, a mit Hindosztánban lát-nak hivnak; ilyesmi található Delhiben és Alláhábádban. Ez utóbbi város lát-jának fejéből már csak a legalsó tag, egy abakus maradt meg, melybe az assyr-görög lonc- és lotus-diszitmények vannak belevésve. A Kr. u. harmadik században uralkodott Szamudragupta feliratai fedik. A delhii lát öntött vas. Vannak csaicsák Adzsantában is (Názirabádtól délnek, a Tapti mellett), a fejetlen és lábatlan nyolczszögletü pillérek az első századból valók, más csaicsák későbbiek; még Kr. u. 1000-ből való is akad. A Viszvakarmannak vagyis a világ építőmesterének szentelt ellorai templom, melyben szintén van Buddha-kép, a hetedik és nyolczadik századból ered. Az immár romlott stilusu kanheri-i (Salsette szigetén, Bombay mellett) a karli-i barlang mása. Egy fölirat alkalmasint építő mester gyanánt említi a tisztelendő Bodhikát, (szerzetes) és egy Szkandaraki (Xenagoras ?) nevü munkavezetőt. Van egy templom-barlang, mely azonban nem buddhista, Mahabalipurban is, Szadrasz mellett a tenger partján, Madrasztól délnek; magányosan álló sziklából van kivésve. Ezért látható a külső oldala is, melyről a barlang-építmények nem adhatnak fogalmat. Ezt a templomot oszlop-árkádok, erkélyek vagy félgömbölyü fedelü fülkés czellák alkotják; a keskeny hátsó oldal a sztúpa körül apsis-szerűen kerek. Ezt a kerekséget látjuk Durgá, Sziva feleségének templomán is Aivalliban (a Bombay-kormányzóság déli részén); e formája miatt hitték, hogy eredetileg szintén csaicsa volt. Felső emelete már rom. Hasonló Durgá temploma van Girnár hegyén is Dsunagádh mellett; hatalmas alsó építménye van, és lépcső vezet fel rá.
Durgâ istennő aivalli-i temploma.
A Rudra-Mala romok főkapuja Szidpurnál, Guzarátban.
Az indiai vihárák vagyis klastromok szintén szikla-barlangok; épített vihárákat a Dzsaina-templomoknál, például Szidhpúr mellett Guzeratban találni; de khinai zarándokok, kik Indiában a negyediktől a tizedik századig járnak, s a kik közül egy, Hiuan-thszang, Ta-thang zi-jü-ki (a nyugati országok ismerete a nagy Thang idejében, 618-tól 906-ig) czimű könyvében (a VII. század első felében) százharmincznyolcz országot irt le, említi, hogy a buddhista városokban hasonló nagy építmények vannak, a melyek azonban most már szintén omladékok. Minden vihára egy nagy verandás terem, s e körül sorakoznak a szerzetesek czellái. Dzsunagadh mellett egy igen régi Dzsaina-csarnokban még nagyon egyszerüen vájuzott kerek pillérek vannak; de másutt az oszlopok rendesen alul négyoldaluak, aztán nyolcz és végül tizenhat oldalu törzsekben végződnek, melyek dúsan vannak ékesítve lombozattal, rosettákkal és virágfüzérekkel. A koczka alakú architrávhordókból két oldalt gyámkövek állanak ki gerenda-támasztékul. Hoszszabb architrávok támasztékául odatapasztott párkányzatot használtak, mely az oszlop testén levő gyámköveken nyugodott. A rudramálai omladékokon (Szidphur mellett, Guzeratban) e szerkezet ivvé alakul, melynek belső vonalát ismét apróbb ivek csipkézik, mint a sevillai és cordovai mór oszlopcsarnokban. A hindu építkezés nem ismer ékalaku kövekből álló ívet, sőt még a muhamedanus építő mesterek is horizontális ívet alkalmaztak, egymás fölött kiálló kövekkel a hagyományos ék-ív helyett. A vihárák oszlopain és falain még most is megvan itt-ott a festett stucco-burkolat; az oszlopokon Buddhák vannak, mintái az isten-képeknek, melyeket később a brahmanok helyeztek ide.
Dhumnar Léna barlang Ellorában.
A Kisztnától délnek fekvő tartományok drávida templomai kupolás fedelű négyszögletes épületből fejlődtek; a boltozatot itt sem ékalakú, hanem vizszintesen egymás fölébe rakott kövek alkotják. Nevezetes, hogy az ismeretes káriai mylasai sír tetőzete ugyanolyan, mint az indiai templomoké: egy architráv szélén kőlapok vannak egymáson, s mindenik valamivel kijebb áll az alatta levőnél; a kőlapokon ismét az épület falaival egyközüen elhelyezett és szintén kiálló gerendák vannak; ez a szerkezet azután addig ismétlődik, mig kész a tört vonalú kupola-féle; de ez a szerkezet valóban kerek födelekké is válik, melynek diszítményei vizszintes gyürükből való keletkezésöknél fogva vizszintesen rendezkednek, mig a római és a gót boltozat bordái merőlegesek. A négyszöghöz, melylyel a négy sarokoszlopon kivül még két-két középső oszlop is járúl, rendesen négy négyszögletes előtér csatlakozik s ezen a révén kivül kiálló szegletű tagozat keletkezik, mely számosabb is lehet, ha több olyan előtért alkalmaztak; az így szükségessé lett sok oszlop igen festőien hat. Ez az épület, a sajátképen való szenthely vagy vimána, két emeletből állhat és több emeletes a födele is, mely telistele van czellákkal, erkélyekkel és aránytalanul magas. Legfelül áll a koronázat, mely a buddhista ereklye-szekrényt juttatja eszünkbe. Ilyenek a Csálugzsa-dynastia idejében (984–1310) épült templomok. E dynastia uralkodói dsainák voltak, kik később a brahmanizmusra tértek át; székhelyök Majszur volt, később az északabbra fekvő Hullabid. Itt a tizenkettedik század vége felé emelték az Isvara kaitot. Ez a templom csillagforma alakú; az alap fölött több faragott csikból álló talapzaton két emeletes és dúsan tagozott födelű vimána áll; délszaki növényekkel benőtt külső falát finom faragványok mesés sokasága borítja.199 A vimána előtt többnyire csarnok vagy hypostylos áll, néha kettő is; neve mandapa (lugas); minden oldalról vannak bejáratai, s a háttérben a vimánába nyilik. Födele alacsonyabb mint amazé, sőt néha egészen lapos is. A két épületet a templom udvarának fala veszi körül, melynek nagy, az egyiptomi pylonokhoz hasonló portáléja van (gopura). A kaput magát gyakran óriás gránitkőszálak alkotják; a fölébe emelkedő sokszor igen magas koronázatos gúla téglából van, és mind nagyságával, mind a pazar diszítmények, fülkék, szobrok, oszlopok sokaságával a templomot magát jelentéktelenné teszik. Ha több kerítő fal van, több a gopura is. A templom udvarán sok a templomi épület, a papi lakás és szent fürdő (tirtha); de ez épületeknek fontos részei a hiveknek szánt csultrik vagyis oszlopcsarnokok, melyekben egy-egy isteni pár mystikus nászát is szokták ünnepelni. E csultrik gyakran körülveszik a templom egész területét; néha a keritő fal főpylonjánál vannak. A faragott képekkel dusan diszített gránit oszlopok száma olykor van ezer is.
A hullabidi templom romjainak délnyugati részlete.
Mahâdéva istenség és neje Parvati.
Ilyen délindiai brahmán templom az ellorai hires Kailáza (Aurangábádtól északnyugatnak), mely sziklába van vésve. A déli stilus e legészakibb hires remekét alkalmasint a Ráthor dynastiabeli Dantidurga király idejében, a nyolczadik század közepén alkották. A sziklatömeg eltávolítása révén keletkezett 50 láb széles és 270 láb mélységű templom-udvarból áll, melynek hátsó oldala a 100 láb magas sziklafal; ebben a sziklafalban, valamint az oldalsókban is bevésett árkádok vannak, mintegy keresztfolyosók. Az udvaron belől megmaradt a hegy és nagy templommá van átalakítva. Ez a templom négyszögletes vimána, melynek legfelső koronázata 90 láb magasan van a földtől. A csarnokot négy sor elefántos faltámasz tartja; előtte van a tizenhat szikla-pilléres lugas, melyre elül lépcsőn lehet fölmenni; a vimána többi oldalán vannak az egy közbülső udvar által elválasztott mellékhelyiségek. A lugasból hid visz tovább a négyszögletes propylaconhoz, vagy elülső porticushoz, melynek mindkét oldalán egy-egy indiai obeliszk áll mint dipdán, vagyis világitó oszlop, valamint legelül egy-egy elefánt is. Minden falat az indiai mythologiából és hőskölteményből vett faragott képek fedik. A gopura mint kapu töri át a sziklát és szemöldökköve fölött még széles ablaknyilás is van, melybe a kapu falazatának belsejében levő lépcsőkön jutni fel. Más szerkezete van az ellorai szivaita Dhumnar-Léna barlangnak, mely stilusa szerint az északindiai építményekhez tartozik, alaprajza azonban a délindiai vimánaké: a közép térhez négyszögletű, négy oszlop között levő kápolnák csatlakoznak. A befelé ugró szögletek itt szöglet-pillérekkel vannak ellátva, mert a csarnokot a szikla zárja be. A barlangnak három oldalon van bejárata és a templom maga, mint kis szent hely, a hátterében fekszik. Rajzunk az egyik bejárat oldalfalát mutatja a hat karú Sziva, a pusztító hegyi isten és feleségének képével, valamint a pillér-csarnok egy részét is. Egy más falon, két fali oszlop között, ugyanaz az isten látható mint Mahadéva, feleségével Parvátival. Ellorának harmincz barlangja van, melyek félkörben vonulnak végig a sziklahegyeken, és külön-külön időből származnak. Parasnath (sanskritul Pársvanátha), a Mahávira előtt megjelent utolsó előtti Arhantnak dsaina barlangját 1234-ben fejezték be. Ide tartozik a 630-ban épült Rámésuaram is, melynek porticusa a rajzon látható, valamint az Indraszabhá (Indra udvara), melynek előcsarnoka az elefánton ülő isten és szemközt oroszlánon ülő felesége, Indráni képével van ékesítve.200 E barlangok mását találni még Gharipur (barlangváros) vagy Elefanta szigetén, Bombay mellett201 az odavaló templomban, melyhez négy-ötszáz fokos lépcsőn kell felmenni, Sziva és Parvatí faragott képe látható. A jobb szoborműveken az emberi alak ábrázolása nem elevenség és báj nélkül való; azt az önként kinálkozó sejtést, hogy ez a görög művészet hatásának köszönhető, nem rég kétségtelen valósággá tették a Pandzsáb északnyugati határán fölfedezett görög-buddhista szoborművek. Mentől ujabbak a szobrok, annál jobban távolodnak a természetességtől, és modorosakká válnak egész a torzúltságig.
Indraszábha (Indra udvara) Ellorában.
Az északi vagy hindu stilust, mely főkép Orisszában202 található, a vimána fölött emelkedő tetők jellemzik; ezek nem gúlákat alkotó emeletek, mint délen, hanem igen meredek, elliptikusan hajlott élű pyramisok; mert a négyszögletes középépületet itt is toldalékok veszik körül, melyek kifelé ugró sarkokat alkotnak, ilyen meredek födelek koszorú gyanánt veszik körül a középsőt, a legmagasabbat. Nevezetes, hogy mind ezek a toldalékok, mind pedig a magas tetők alatt levő terek csakis az aesthetikai hatásra szolgálnak, semmi gyakorlati czéljuk nincs. A templomok e fajtájának pompás példája az udaipuri nagy Dzsaina pagoda, Mevar angol hűbéres államban; a templom födél-emeletei számtalan czellával vannak elhalmozva, és minden czellának meg van az a bizonyos magas teteje; a templom mellett van a csillagformájú alapra épített és lapos födelű hypostylos, még előbb pedig egy négyszögletű pavillon vagy propylaion.
Rames-varam, az ellorai barlangtemplom.
A Kisztna egy dharvari mellékfolyója mellett Badámiban egymás mellett leljük a déli indiai és az északi stilus építményeit, melyek alkalmasint a XIII. századból valók. Az északi stilusú templomot legott megismerni magas, meredek födeléről, meg az épület kiszögellő sarkairól.203 A szikla-templomot 578-ban építették Mangalésvara király alatt. A kapu architrávjának gyámkövét Sziva és Parváti szobra díszíti, a pillér mellett pedig Visnu áll őrt. Visnu, kinek neve Mahadéva, a nagy isten is, az ujabb brahmán vallásban Brahman és Siva mellett kiváló tiszteletben részesül; ő a jótékony isten, ki bizonyos korszakokban, mikor a világ vagy természeti forrongások, vagy erkölcsi romlás révén már-már egyensulyát veszti, emberré lessen és segít a halandókon. A hinduk Visnunak tiz emberré lételét (avatára, leszállás) ismerik; mint hal vezérlette Manu hajóját az özönvizen át; mint tekenős béka lemegy az Oczeán fenekére, az istenek pedig egy megfordított hegygyel, mely csúcsával áll a tekenős béka hátán, kavarják a tengert, mire Visnu feljő a mélyből és mindenféle drágasággal egyetemben felhozza az amrita nedvet is, a halhatatlanság italát; mint vadkan megöli Hiranzsáksa (az arany szemű) daitsát, mint emberoroszlán egy más daemont: Hiranzsákasziput (az arany szőnyegen ülőt; ez alakban jelenik meg a badámii domborművön a dvárapálával (kapuőrzővel) szemben, mint törpe furfangosan jár túl Bali, a daitsák királyának eszén: három lépésnyi földet kap ajándékba, aztán óriássá változva átlépi az eget, levegőt, földet és megszerzi az isteneknek; Visnu azután mint hős Parasuráma lett, aztán mint ráma, mint Krisna, félisten, ki a Mahábháratában a Kuruk és Panduk harczaiba avatkozik, és végül mint Buddha születik e világra; ez az utolsó avatára olyan szinben tünteti föl a buddhizmust, mintha csak egyszerü phasisa volna a brahmanságnak, és így töri le a buddhizmus szarvát. A tizedik avatárában Visnu fehér ló képében jelenik meg, befejezi a mostani világkorszakot és uj teremtést idéz elő.
Vishnu, mint kapus, a badami-i sziklatemplom előtt.
Indra-sabhâ, az ellorai sziklatemplom szoborműve.
A Kutub-minár oszlopcsarnoka Delhiben.
Delhiben még megvan egy félig ép régi palota. Ez a város 1192-ben a pathanok helytartójának székhelye volt, mikor Prithvirádsa indiai királyt a ghaznai Sahab-ed-din egy serege legyőzte. A palotát Kutb ed-din helytartó, az iszlám buzgó terjesztője alatt mecsetté változtatták: a gyönyörű oszlop-csarnokos udvarba falakat és saracrn kapukat építettek. Hátul látható egy része ama diadaloszlopnak, melyet Kutb ed-din emeltetett: a kétszáznegyven láb magas Kutub-minár, ez a rengeteg oszlopnyaláb, négy galeriájával; kupolás koronája ma már nincs meg.
Sesa-naga, a világ hordozója.
A badámi-i templom homlokzatán.