A sárospataki várnak négy egyforma, kalitka alakú tornya szétnézett a tágas vidéken.

Ragyogó, szikrázó, éneklő nyári nap volt. Augusztus, annak is a kellős közepe. Canicula fervet. Ilyenkor minden a földön, élő és élettelen, tüzesebben és boldogabban lélegzik.

A vár egyik tornya északra nézett, s látta a Sátorhegyet, ahol Árpád megpihent, s ahonnan körülvizsgálta az új hazát... Másik tornya délnek nézett s elgondolkodott a tokaji hegyen... Százezer aranyba van az beírva Thurzó Imrének, aki ide oly rettenetes messze lakozik a bittsei várban. De a tokaji gerezdek azért mind neki érlelik az arany fürtöket, irigyli is érte Eszterházy Miklós, aki még messzebb lakik, még kevesebb jussa van rá, de szereti a tokaji máslást, s még jobban az árát... A harmadik torony napnyugatra figyelt, Boldogkőváralja felé, s a csúcson túl akart látni Murányba, ahol Széchy György uralkodik, mint egy rabló várúr, bátor ilyet mondani egy ily főúrról nem illő, mert a megigazított hitnek főistápja. A negyedik torony semmi mást nem csinál, csak lepillant a Bodrog vizébe, s magát nézi nagy gyönyörűséggel.

- Ez a legbölcsebb valamennyi közt - gondolja Okolicsányi, aki maga nézett körül a tornyokból, és sorra tűnődött erre is, arra is.

Ebből a toronyból legalább semmi mást nem látni, csak a szépséges Bodrogközt, ahol a szekerek éppen most hordják befelé a gazdag kereszteket, a rozspetrencéket, s a serény patájú lovacskák amott nyomtatják a kalászt s az aranyszemű életet.

Okolicsányi szeme megködlött a nagy és nehéz gondolatoktól... Szemben néhány pórház, Kispatak, a vízparton apró gyerekecskék tocsogtak a sebes habú, sodrókkal teli folyóban, pucéron, mint a halak. Vajon ha feltámadnak a hadak, hány marad bennük életben?... Vajon megkímélik-e majd, a harcosok, mint az a halász la, aki csónakjában billeg a vízen és vetőhálójából tenyérrel kimeri a halak nagyját, de apraját visszaszórja a vízbe, hogy hadd nőjenek még egy vagy több évekig, s a kis halak fickándozva csapkodnak a víz színén, idevillan ezüst hátuk. S be furcsa, a halak, mintha csak kommenciós cselédje volnának a halásznak, csakugyan itt maradnak évekig e tájon, s bár tudnak úszni, s szabad az útjuk Konstantinápolyig, itt maradnak a születési helyükön, csak itt érzik magukat jól.

Mindenfelé a szép békességnek édes képei. Ott egy szegény ökör, míg a szekeret vonja, hosszú nyelvét kinyújtja az útmenti száraz füvekre. Jó lenne még ez is, ha eljő a rettenetesség napja, örülni fogsz, kopott ökre az Istennek s Rákóczy György úrnak, ha a télen égett szalmafedelet rághatol.

Csikorog a kenetlen kerék, idehallik, ahogy a sovány tengelyt marja, de a gazda fösvény, nem ád zsírozót bele. Mindegy, azért mégis a békességnek búzáját cipeli. Majd fordít ezen még egyet a hadak ura, aki a távoli zegzugos Erdélyben feni Fejérvárán az igazság kétélű pallosát... Mégiscsak az fáj legjobban, hogy el sem lehetett búcsúzni a drágaságos fejedelemasszony szent szemeitől...

Ah, megyünk hát a fene pápistákra, akik talán nem is emberek, hogy annyit vétenek a szegény megigazított hitbeliek ellen. De talán mégiscsak emberek. Azért van bennük ellenünk ily olthatatlan gyűlölet és a halálszórásnak ily kiapadhatatlan kívánása.

Okolicsányi kiült a vár tornyába. Ő csak forradott fejét és véresre sebhedt tar koponyáját hurcolja, hogy mindenütt megcsudálják és megbőszüljenek rajta...

- Hungaria, oh veh, Hungaria... - sóhajtott fel.

Ezért a tar fejért, ezért a sebesült koponyáért indulnak majd a hadak, s Okolicsányi már látta, ahogy felgyúlnak az őrtüzek a távoli hegyeken s jönnek a hadak, hogy fegyvert okádjanak a békés világra. Háború... itt a háború... még be sem tapodják a búzát a vermekbe, mikorra itt lesz a tűz és vér és halál...

Már nem fér bőriben az ember, már régen volt háború. A felvidéki hegyek csúcsai már régen nem égtek erdőkkel. Mikor is jártak erre patkós paripák?... Bocskai uram alatt. Tizenhárom esztendeje.

Tizenhárom év sok ezeknek: már unja magát minden. Már nem bírják a békességnek szennyét s unodalmát. Már köszörülni kell a megrozsdázott kardokat, és tölteni a puskát, és itt körül a fene ágyúkat a vár ormán...

Rátette kezét egy ágyúra, melynek oldalára volt írva: "Non est currentis, neque volentis, sed miserentis, Deus." "Nem csörtetőké s követelőké, de szenvedőké Isten kegyelme." Nem volt elég az elmúlt saeculumnak szörnyű ideje, mikor ki nem fogyott a világ a háborúskodásból. István fejedelemnek, Báthory Istvánnak halála után húsz teljes esztendeig minden évben fel kellett ülni s felhordani a seregeket a pogány ellen. Hol itt a szikszói mezőn, hol a győri sáncok alatt, hol odabent Erdélyben, ezer helyen ezer ember, ezerek ellen... De azok pogányok voltak, s a pogány esküdt ellensége mindennek, ami keresztény... De most a keresztények két felekezete rohan egyik a másra, csellel és titkon, hogy a másik meg ne sejtse az orvtámadást...

Ajhaj, mindig találni fog az ember casus bellit, hogy egymást ölhesse. Mert nem szeretetet, gyűlöletet ültetett Isten az emberi szívbe az emberek ellen... Homo homini lupus... Ember embernek farkasa, tigrise, oroszlánja, hiénája s dögbogara, aki eltemeti egymást... Ez lesz hát az emberi fajnak vége, hogy megeméssze az ember mind valamennyi egymást... Most is új ésszel mennyi újfajta öldöklő fegyvert és hadi tudományt találnak fel, mint lehet tőrbe csalni és óvatlan megfosztani életétől a lelkes emberi állatot, aki pedig élni s csak élni akar...

- Tésuram, hallodi, tésuram, hé... - kiáltott fel a vár mélységéből egy hang -, nagysás asszonyunk hívat...

- Megyek, megyek - riadt fel mélázásból Okolicsányi, s töri magát, hogy mentől inkább siessen a parancsszóra.

Mozog benne a szolgalélek, ki parancsra úri frissen engedelmeskedni tanult.

A várkertben a hatalmas bükkfa alatt a vár belső falánál kis asztal volt kitéve, s ott ült a fiatal várúrasszony, Lórántffy Zsuzsanna, s kedvesen hunyorítva nézett rá.

- Jöjjön kegyelmed, és üljön le, szívesen látjuk a felséges Bethlen Gábor őfelsége emberét.

Okolicsányi miután megcsókolta a kis kezet, leült a helyre, amit mutatott neki.

A nagyasszony házi széken ült, karosszékben, de neki egy lefűrészelt törzset mutatott, ami kissé távoldad esett az asztalkától, melyen kézimunkakosár volt, és az úrnő éppen dolgozott is valamely aranyhímzésen. Okolicsányi nagyon elcsodálkozott, a nagyasszony oly fiatalka volt. Arca tele kerekded és gömbölyű. Fekete szemeivel úgy virított ki a fehér kendő keretéből, mint egy kellemes, kicsit nagy orrú cica arca. De bőre kissé barnás volt, bár még fiatalsága miatt pirosas színezettel. Ahogy nevetett, folyton erősen hunyorított és fehér, szép fogai kicsillogtak, mint a gyöngykaláris.

- Óh, te szegény - kiáltott fel, ahogy Okolicsányira nézett. - Vedd csak le süvegedet.

Okolicsányi levette nemez süvegét, s tar fején roppant vágások dudorodása éktelenül piroslott.

Lórántffy Zsuzsanna összecsapta kezét, és arca elé véve az összetett kezecskéket, soká igen nagy álmélkodással és szörnyülködéssel szemlélte a megvagdalt urat.

- Mely fertelmesek e gonosz pápisták - kiáltott fel. - Nem szánnám mind valamennyit tűzhalálra és gyehennára vetni...

Azon az édes hangján ott rettentő volt ez a kiáltás, hogy Okolicsányi lesütötte szemét.

- Hallottam volt, hogy megszabdaltak irgalom és kémélet nélkül, de korántsem véltem, hogy ennyire. Mondsza csak, az utolsó szóig akarom hallani, hogy esött.

Okolicsányi lassan, szelíden, szinte takargatva a fájó részleteket, kénytelen volt mindent elmondani, mert ha megállott, vagy úgy tetszett, hogy nem elég erős a kifejezése, a kedves arc rögtön szörnyülködött és parancsolta, hogy még, még... Ő kénytelen-kelletlen aztán mindent kibeszélt s közben, hogy nem akart a szemébe nézni, alakját nézte s rájött, hogy másállapotos az asszony. Vékony teste hamuszínű ruhába volt öltöztetve, fehér patyolattal s csipkékkel díszítve. Félt neki rossz és kegyetlen dolgokat mondani, de az annyira kívánta, ette, falta, s éppen csak a legrosszabbakat. A vágásokat meg kellett számlálnia, hogy hányszor ütöttek rá, karddal-e vagy bottal, vagy szekercével s közben nézte a nagy forradásos csúnya sebeket.

- Jöszte kedves, hadd nézzem csak... - mondta, s ő féltérdre ereszkedett, és az úrasszony kinyújtotta kezét, és ujjait rátette a sebhelyekre, és mind sorra tapogatta, simogatta, mint valami szentséget.

- Mint valami pórt vagy büdes parasztot - sóhajtott aztán.

Ahogy felnézett rá, hogy elmehet-e már, látta, hogy a fiatalasszony szeméből nagy kövér könnycseppek gördülnek le nagy májpuha arcára.

Már ő megszokta e sebeket, és szinte szégyenli, hogy nem tudja eltüntetni homlokáról és arcáról.

- És lejjebb is, testeden, vannak ily iszonyú sebek?

- Igen, nagyságos asszonyom. Vállamon végig oly forradás vagyon, le a csecsbimbókon keresztül egész a hasamig, össze-vissza vagyok szabdalva.

- Meg kell mutassad, látni kell s akarom.

Habozott és restelkedett, mert férfiszemérme nem bírta, hogy testét a ruha alól felmutassa. Zavarban térdelt tovább, de Lórántffy Zsuzsanna parancsolt újra:

- Nyisd meg a dolmányodat, mert nekem látni kell.

Mit tehetett, hosszas habozás után s új meg új parancsra ki kellett gombolnia dolmányát s felhúznia alatta levő vászon ingét, és akkor meglátszott, hogy valóban iszonyú sebek helye vöröslött elő fehér testén.

Lórántffy Zsuzsanna remegett, de kinyújtotta karját és megérintette a férfi testen a hosszú vágások helyét. Végighúzta ujjait a sebeken, egészen végig s még a vállán is, még a köntöst fel is emelte, s igyekezett, hogy a férfi hátán is mind megcirógathassa a sebeket.

Okolicsányi boldog volt, mikor ez mind meglött, s az úrasszony már mindent látott, és engedelmet adott, hogy ruháját rendbe szedhesse.

- Fájt ugye nagyon? Meghiszem, galambom, kedvesem, mártírom - s törülgette könnyeit kis zsebkendőjével... - Össze tudnám törni minden csontját minden gaz pápistának, s nem is viselem el, hogy ezért legalább tizenkét pátert darabokra ne szabdaljanak, és a kloákába ne vessenek.

Okolicsányi sietve rendbe szedte ruházatát, s boldog volt, hogy végre visszaülhetett a fatörzsre.

- S mit monda erre a fejedelemasszony őfelsége, Károlyi Zsuzsanna néném?

- Fájt a szíve, és sírt ő is.

- Fájt ugye nagyon a szíve szegénynek? Szánta a szegényt? Hogyne szánta volna ily kedvelt hívének vére vesztését?...

Okolicsányi elpirult, mert isten bűnül ne vegye, a fiatalasszony szájából úgy jött ki a szó, mintha pletykából különösen tudná, hogy ő mennyire kedvelt híve annak a szent és magasságos fejedelemasszonynak. Pirult, mert rettegett, hogy gyanúsítás van ebben a szóban, s ezt férfilélekkel elviselni nem bírta.

- Az ő maga kezével kötözte bé ez áldott sebeket? - szólott Lórántffy Zsuzsanna.

- A sebek sohasem áldottak, nagyságos asszonyom - mondta Okolicsányi. - Átkozott a seb, és átkozott, aki sebeket oszt.

- Áldott az, áldott! aki ily sebet kap! és nagy az Istennek ő hatalma, hogy ennél tízszerte, százszorta súlyosabbakat fogunk emián adni! Nem hagyja bosszulatlanul a jóságos jó Isten ezt, ne félj! Kívánom is, ne maradjon bosszulatlanul három hétig is, hanem ebből a kevés sebből és vérből rettenetes és szörnyű bosszúállás fakadjon a fene pápistákra és németbeliekre. Vannak még kálvinizáltaknak és luttereknek fegyverük, ne féljen kegyelmed, mi is felkötjük a szablyát és a kardot, és tízezerszeresen adjuk vissza az Eszterházynak az ő kevélységét.

Okolicsányi erre nem tudott mit mondani; nézte a kedves arcot, a sűrűen nőtt fekete szemöldökökkel, melyek alól fekete szemek villámai szálldostak. Ó, egy ifjú anya, ki szíve alatt viseli első gyermekét... Hallgatott, világért ellene nem szólott volna; a fiatal anyáknak nem jó szembe szólani. De mire szüli fiát, ha ily ádáz. Gyűlöletre és emberirtásra?

Mert a fiatal asszony arcán nem volt irgalom s kegyelem. A fiatal anyácska nevető szájával és csillámos fogsorával harapós tigrishez hasonlított, aki tajtékos indulattal tépi szét a gödölyét, hogy táplálja szíve alatti magzatát... És hogy beszélt, csupa biblia volt minden szava. Csak úgy csorgott és fercsegett fogacskái közül az Ákhábok és filiszteusok vére. A zsidó nép minden szörnyű átkát szórta a pápista magyarokra, s vértenger és tűzeső fakadt a szavaiban a másik magyar világra, akik a régi módon dicsérték az Urat s imádták az Istent, és elfeledték, hogy ma már másmint kell a Mindenhatót szeretni.

Nézte, nézte a tűzrőlpattant asszonyt, aki kicsit selypítő, picit sziszegő nyelvével bibliázott, csak éppen annyira sziszegve, hogy a kígyófüttyéhez hasonlított, amint a szókat szórta... Eszébe jutott a felséges fejedelemasszony áhítatos jósága, türelme és irgalmassága, a halvány és komoly fejedelemasszony fájdalmas és kevés hangja. Nem, az nem kiáltott soha átkot és szidalmat senkire, csak jóságot és szelíd igazságot tudott szólani, és a szegény emberek s minden magyarok helyett csak rettegni tudja a háborúnak még gondolatát is. Bezzeg ez a kis galamb oly nyugodalommal, a kíméletnek, jóságnak, jóakaratnak legkisebb nyoma nélkül képes volt szidalmazni az ellenségeket, mintha azok közt sem ember, sem magyar soha nem is lett volna.

- Igaz-é, kedvesem - szólt most a nagyságos asszony -, hogy a szegény fejedelemasszony őfelségét elhitették a gaz presbiteriánusok és fészket vertek körülötte a gazok és tolvajok?

Okolicsányi megijedt. Valóban, a fejedelemasszony már régen megiszonyodott az óhitű kálvinista papok ridegségétől és keménységétől, pedig éppen a legfiatalabbak, az ifjú Geleji Katona uram a legborzasztóbb és a legortodokszusabb... Egy fiatal pap, Bálint pap, a fejedelemasszonynak most házi káplánja, és ez bizony neológus mindenben, s presbiteriánus.

Lórántffy Zsuzsannának nem lehetett ellentmondani, mert ez pontosan volt informálva erről, s ily szavakat mondott:

- Ki kell irtani magvát is ezeknek a silány elfajzottaknak, ezek még veszélyesebbek, mint a pápisták, mert azok nem tudják, mit cselekszenek, csak pokol kapui. De mit mondjak ezekről, akiknek módjuk volt megtanulni az igét, és meghamisítják?... - S kis öklével verte a térdét. - Nem szánnám magam kezével meggyújtani a máglyát, amin ezeket az új presbiteriánus konkolyhintőket elégessem. Hallom, a zsidózás veszedelme is mérhetetlen, és igen eluralkodott odafel a fejedelmi udvarban... Ez a Péchy légyen főprotektoruk és fejedelmi kancellárságban tartjátok... Mért nem gyomláljátok ki a manicheus galádságot? igaz lenne, hogy a fejedelemasszony őfelségét az ő jószívű ártatlanságában ez a Péchy már úgy elhitette, hogy eljár velük a zsidózók istentelen tiszteletibe?

- Isten őrizz - kiáltott fel Okolicsányi elrémülten -, ki mondott ily rágalmakat?

- Hála légyen a jóságos Istennek, ha nem - mondta Lórántffy Zsuzsanna, és összetette két forró kezét.

- A fejedelemasszony őfelsége - ha valaki emberséges és jó - csak hiteért senkit meg nem háborít.

- Rettenetes - mondta Lórántffy Zsuzsanna, és nyájas arca tele lett elszörnyülködéssel. - Meg kell törni a kígyó fejét. Halál arra, aki eltévelyedett a régi igaz útról. Hogy lehet egy olyat életben hagyni, hogy másokat is elrontson és megfertéztessen. Én ugyancsak kész volnék kigyomlálni a dudvát a hasznosak közül. Tűzre a konkolyt és gazt, míg el nem hatalmasodik, mert az Isten igazsága csak a tiszta és régi ép ortodokszus hitben él... Az Instituciókat szokta-é olvasgatni a felséges asszony?

- A felséges asszony mindent olvas a szívekben, és csak annak ád hitelt, amit ő maga is a maga szívével igaznak talál.

- Itt nincs szív, uram, mert a szív csak megbolondítja az embert. Én magam, istennek hála, oly nevelést nyertem, hogy deáki tudományban oly verzátus vagyok, mint a horogkötési hímzésben. Én Kálvin atyánk Institucióit naponként olvasom, s a pataki skólában csak tisztahitű Méliuszokat tűrök meg. Most is pellengérre köttettem egy újító wittenbergistát, s ha ettől meg nem javul, bizony még rosszabbul lészen dolga... Nem szabad a pozdorját megtűrni a tiszta len között, mert nem lehet megfonni s szőni az Isten vég vásznában.

Oly okosan és kellemesen mondta ezeket, mintha nem is szörnyűségeket beszélne, hanem a legegyszerűbb igazságokat, amik megvidámítják a szívet. Szemeivel hunyorgatott és fehér, szép fogai csillogtak, mint a porcelán. Arca körül a fehér főkötőkendő oly volt, mint egy apáca-fejedelemasszonyé, csak nem volt élesre kötve, hogy annak kemény szegeletei legyenek, hanem gömbölyeg és puha. Okolicsányi szerette volna megkérdezni, hogy nincsen-é melege ebben a dús fehér kendőben, de nem merte. Lórántffy Zsuzsanna úgy viselte ezt a kendőt, mint komoly hivatásának jelét: asszony és vallásbeli felsőség... Ez a nagyon fiatal teremtés valósággal égett s lobogott a hitért.

- Hallotta kegyelmed - kérdezte csilingelő édes hangján -, hogy Homonnay uram skólát csinált Homonnán?... Pápista skólát... Rettenetes, hogy ezek a pápisták hogy elhitték magukat, és most csak skólát, skólát, mindenfelé csak skólákat csinálnak... Nem elégszenek meg, hogy a mi felesleges türelmünkből életben maradnak, de még iskolákban akarják tanítani a hamis pápás tudományukat... Nem borzasztó? Mintha az ördögnek engednénk, hogy ördögi iskolát fundáljanak, és arra nagy donációkat tegyenek az ország földjéből?... Jezsuiták ebben is a konkolyok, ezek a gonosz eblelkek... igaz, hogy a fejedelemasszony őfelségét addig s addig, így elhitették, hogy újra bé kívánja bocsátani a jezsuitákat Erdélybe?

- Nem, nagyságos asszonyom, azt nem a felséges asszony imbibálta a felségnek, hanem ő magától hagyta meg, mikor a károlyi traktára jutottunk volt, hogy ha muszáj s másképp nem lehet, a jézsuiták közül egyet hajlandó béereszteni a szent békesség kedveért.

- És erre jól megszabdalták a jézsuiták kegyelmedet. Legalább ettől okosodtatok, uram, hogy kell e fertelmeseket nézni.

Úgy végig-végignézte ezt az Okolicsányit, hogy lehetnek annyira együgyűek, hogy egy jézsuitának hitet és helyet akarnak adni?... Rettenetes, rettenetes...

- Ilyesekkel neveltek szarvakat a gazoknak, mert nyújtsd csak egy ujjadat az ördögnek, egész karodat béfalja, s egész testedet lenyeli... Meglásd, e Homonnayt is, még ebből egy nagy veszedelmünk lészen! Már én mondtam uram őnagyságának, hogy neki egy hibája vagyon: az, hogy az újhelyi gyűlésen, mikor együtt voltak a tavaszon s Homonnay uram mint főispán volt jelen, ezt az embert meg nem fogatta s be nem tömlöceztette... De ő mondja, csak így könnyen nem megyen... S az majd könnyen megyen, hogyha e Homonnayt a jézsuiták arra fogják tanítani, hogy menjen Lengyelbe, ahol minden a jézsuiták kezében van, s onnan hozzon a haza ellen segítséget. Homonnay uram sokat rezgelődött eddig is a fejedelem urunk őfelsége ellen, de még eddig olyat nem tött, hogy idegen hadakat hozzon a magyar nemzetre, csak hajdúkkal s más magyar hitványakkal támadott. Meglássátok, a nagy irgalmasságotok arra fog vinni, hogy még polyákot és moldvai haramjákat hoz ránk. S mi itt vagyunk kitéve az útban, előre iszonyodok ilyenektől...

S szép fekete szeme tele könnyekkel. Kis öklével ütögette térdét.

- Rothadna inkább Homonnay uram a lábam alatt a vár setét tömlecében, kígyók és békák közt, akkor nem volna félelmem... Úgy lennék boldog, ha mindezeket a setét fajzatokat itt tudnám, s mint tigriseket és hiénákat éhhel veszejteném... Mondja kegyelmed, nem éhült? Nem kíván valamit? Egy kis kellemes aludtté, vaj, túró nem esnék jól?

Okolicsányinak semmi sem esett volna jól. Neki csak igen rosszul esett, hogy ezt a drága galambocskát így hallotta vicsorogni, mint a vércsét... Ilyen szavakat az édes Károlyi Zsuzsannától el sem lehetne képzelni.

Rákóczy György ebben a pillanatban lépett ki a kanyarodó úton a bokrok megül Zólyomival.

Rákóczy György komoran jött s összeszorított ajakkal a vékony és tüskés bajusz alatt.

Vékony szárú csizmát viselt, bécsi divat szerint, s nem öblös bő szárút, ahogy még Erdélyben szokás. Így elég magas, szikár embert mutatott. Keskeny homloka s egyenes római orra volt, s a szája felett sertés, kevés bajusz. Huszonhat éves emberhez képest nagyon morózus - gondolta Okolicsányi.

- Nézd, édes uram, ezt a hitvalló testvérünket. Bizony István ő, akit a zsidók megköveztek; Paulus, és az égő tüzet hozza ő, ami mindnyájunkat meggyújt.

Rákóczy György szúrós szemeivel mordul nézett a feleségére, és nyersen szólott rá:

- Ne kárálj már annyit, Zsuzsó... Nem rád tartoznak a dolgok... Asszony üljön a rokka mellett.

Okolicsányi felállott volt a fiatal nagyúr jöttekor, s most egész megijedt, hogy az ilyen gorombán szólt. Visszanézett az asszonykára, de azon cseppet sem látszott, hogy szívére vette volna, holott bizony Károlyi Zsuzsanna talán meg is halt volna, ha csak egyszer is így vakkant rá a fejedelem.

- Nem azért szólok én, kedves uram, hogy talán hozzátok tenném együgyű asszonyiságomat - feleselt az asszonyka -, de Istennek szent törvénye: égesd a gazt, ha bármi áron is!

- Köszönöm szépen - morgott Rákóczy György -, hatezer lovas csak négy forintjával is huszonnégyezer forint. Első hópénzt ki kell fizetni nekiek... Ha szeptember elsejére veszem is őköt, akkor is ki kell adni... Ötödikére Kassában lehetek, abban nincs hiba, Kassa ide csak hét mélyföld... De kassai bíró akarja-é majd nekem visszafizetni költségemet?

Zólyomi lesütötte szemét. Elfelejtette megmondani, hogy Okolicsányi nincs benne mindenben, s most már röstellette előtte elcsavarni a szót... No nem baj, majd megkéri az öregembert, hogy később azt tegye, mintha miről sem volna híre...

- Miről van szó? - kérdezte nagy ijedelemmel Lórántffy Zsuzsanna.

De ura oda sem ügyelt rá.

- Mert könnyű parancsot kiadni, s mink nem is vonakodunk semmi fáradtságtul és veszélytül, s életünket is örömest áldozzuk a religióért - mondta -, de a pataki ládákba nem lehet könyékig vájkálni, s az aranyakat csak úgy marokkal szedni... Tizenkétezer aranyat honnan vegyünk, uram, ily hamarsággal?

Zólyomi tréfára akarta fordítani, mint fiatalember. Kicsit hetykén mondta:

- Bizony mink Erdélyül úgy tanultuk, hogy a pataki ládák nagyon bővek. Zsigmond, fejedelem urunk is csak oda győtött.

- Hazudság - rikácsolta a várúr, s beleveresedett fakó arca. - Ez a gyalázat, hogy tik, uram, Erdélyben ily híreket terjesztettök felőlünk... Őfelsége azt írja levelében, hogy nehéz kockára vetni bizonytalan reménységért ily fundamentumos állapotját fejedelemségének... Akkor mink mit mondjunk: itt vagyunk a pápisták markában. Elhagyatva, mint a juhok... Azért írtuk volt a fejedelem őfelségének, hogy szálljon ki a közhaza oltalmára. Ezek az Eszterhások és Pázmánusok megesznek bennönket... Homonnay itt van a nyakunkon... De őfelségének nem kellene oly igen bizonyosra venni, hogy tehetségünk is annyi, mint szívünk és akaratunk... - a felesége felé fordult s informálva mondta: - Hogy szeptembris ötödikére legyünk Kassa kapuja előtt hatezer lovassal...

- Az lehetetlenség - mondta elfehéredve Lórántffy Zsuzsanna. - Szeptember ötödikére mondja kegyelmed, uram?... Az immár itt vagyon két hétre...

Az asszonyka elkezdett borzongani, s még a foga is vacogott.

- Idő felül meglehetne - mondta higgadtan Rákóczy. - Kétezerre való hadunk formán lenne... Csak egy parancsot kell kiadjunk... De jobban szerettük volna, ha őfelsége idejében gondoskodik, s hadainak felesét hozzánk utasítja...

- Őfelsége augusztus huszonötödikén indul ki a kolozsvári mezőkről. Szeptember tizedikére Debrecenben lesz, s onnan egyenest és a legrövidebb úton Kassa alá siet. Őfelsége legszigorúbb parancsa, hogy akkorára Kassában minden szép rendben legyen. Az pedig másmint nem lehetséges, csak hogyha kegyelmed, nagyságos uram, hatezer lovassal inkább elébb, mint később, de leginkább szeptember ötödikén a kapuk előtt lesz.

Okolicsányi maga is megdermedve hallotta a beszédet. Hogy a fejedelem erről neki igét sem szólott, azt nehezellette, de azt még jobban, hogy Zólyomi neki semmit sem szólt. De ha az volt a parancs, hogy ne: akkor most mégis mért?... Ily szeleverdiekre bízik őfelsége?

- Ungvár, Homonna, Zemliny, az mind nagyságodra vár - mondta Zólyomi.

Rákóczy György hallgatott. Egy fűszálat tépett, s foga közé vette.

- Azt még elébb meg kell szereznem - morogta foghegyről. - Meg kell a madarat elébb fogni, uram, addig ne kopasszuk... Mink nem vagyunk fejedelmek, nekünk csak kárunkra vagyon a mozdulás.

- Őfelsége nagyságodat Zemplény s Ung vármegyék örökös főispánjává tötte.

- S Abaúj?... Abaújba kit küld őfelsége...

- Abaújba Széchy György uramat küldi a felség.

Rákóczy György újra elhallgatott.

- Nagyságod Kassa alól hazatérül, és északkeletnek főkapitánya lösz... Széchy uram dolga középett elbánni...

- De erről őfelsége levelében semmi nem ír... Őfelsége azt írja, hogy a csehek sok pecsét alatt izenik, hogy őfelségét királyuknak akarják... őfelsége tudja, mért indul meg a veszedelömre... de minekünk semmit sem izen, csak hogy hatezer lovassal cito, cito, citissimo... Erős dolog ez, uram... Tizenkétezer arany...

Zólyomi Dávid nem ijedt meg, hetykén mondta:

- Írná meg ezt nagyságod postán őfelségének, talán még nem késő, s eláll a kijöveteltül.

Rákóczy György morogva hördült rá:

- Nem arról van szó, uram... Ha őfelsége most eláll a kijöveteltül, mink vehetjük nyakunkba a sátort... Anélkül is gyanósak vagyunk, Pozsomban csaknem megfogattak. Láttam Ferdinándus császárt, a mi megkoronázott királyunkat: az velünk soha többet meg nem békéllik, oly magabízott kevély fejjel járt s lépett, mintha nem is földön járna, hanem fellegekben... minden protestáns csak elrémült, ha látta, és szívünk megfagyott a rémülettől, oly fene magabízott veszett Behemót... Most így őfelsége, ha ezek után ki nem jű - csak eleven parazsat rakna a mi fejünkre... ő ülne magának otthon a kincses váraiban, s minket hóhérkézre hagyna?...

- Akkor mért késlekedik gondolatában nagyságod? - kérdezte uszítva Zólyomi.

- Nem másért, csak nem tudjuk, hol vegyük a tizenkétezer aranyat?

- Minálunk, nagyságos uram, nem is hallani három forintnál nagyobb hópénzet... Az pedig csak tizennyolcezer forint, vagyis csak hétezerötszáz arany, mert minálunk egy aranyat két és fél forintban számítanak.

- Az ott van Erdélyben, de itt senki két forintnál többet egy aranyért meg nem ád.

- Erről is szólott őfelsége, s megmondta, hogy ha ő megjő, első dolga lészen elrendelni, hogy az aranyat két és fél forintba elvegyék.

- Azt még meg kell érni... S ha ennyi is, a had nemcsak hópénzbül áll, uram... Ahhoz még sok pénz kell... Lovak és szekerek és fegyverek... Bizony, hozzá nem láthatunk, míg húszezer aranyat ki nem szedünk valahonnan... Feleségünk móringját nem költhetjük háborúskodásra.

Okolicsányinak felnyílt a szeme... Most megértette, mért beszél ez ennyit asszony előtt Rákóczy a pénzről... Már látta, hogy a felesége móringjából akarja megindítani a religióért a háborút... De mily csodálatos, ily mordul és keményen csinálja, s nemhogy kérné a pénzt az asszonytúl.

Lórántffy Zsuzsanna megdermedve ült és hallgatott. Nem szólt.

Oly rémülten nézett, egészen megvénül a nagy ijedelembe...

Rákóczy is hallgatott.

- Ha Nagyságod Homonnát megveszi, ott megkapja az aranyakat felesen...

- Azt még meg kell vegyük...

- S a hajdúk, uram, kéznél vannak.

- Hajdúk... Nekünk nem kellenek hajdúk, uram, hogy felverjék a házunkat és elrabolják minden vagyonunkat... Hajdúnéppel mink nem szerződünk... mink csak a mi megbízott nemes uraimékkal vagyunk készek hadra... Nehéz dolog ez, uram, nem Erdélyben vagyunk.

- Akkor nem tudom, mitévő lészen nagyságod - mondta Zólyomi, s Okolicsányi kezdte ezt a fiatal urat megbecsülni. Bizony, ha őrá bízta volna a fejedelem a dolgot, ő nem merne ily szemeszöktibe szólani ennek a fene úrnak.

Most Lórántffy Zsuzsanna nagy sóhajtással és sűrű könnyhullatással megszólalt:

- Uram, édes jó uram...

- Mondtam már, asszonynak semmi szava bele... Legfeljebb kódussá lészünk, nó...

- Ne féjje magát, édes uram... Hátha úgy lehetne, hogy az aranyaknak felét az én aranyaimból s más felét a kegyelmedéből?...

Rákóczy hallgatott. Aztán így dörmögte:

- Az mi a hitvesünknek vagyon, éppen úgy fáj nekünk prédára vetni, mint a magunk atyai aranyait.

De Lórántffy Zsuzsanna már ezen is felörvendett:

- A religióért, édes uram, én véremet és életemet is. Vigye kegyelmed a tízet, s én csak azt kívánom, hogy nekem legalább tíz pápista papot hozzon kegyelmed, hogy én azokat itt a vár tömlöcében megigazítsam...

- Papot?... - mondta Rákóczy György, s most először nevetett. - Mire neked a pap?

Közelebb húzta magát a feleségéhez, és megveregette annak arcát s meg is csipkedé:

- Papot kaphatol, amennyit csak lövünk, mind neked küldöm. Ha akarod, fejével számolunk be neked, ha csak azt kívánod, vagy csuhájával is elég?

- Nem, énnekem eleven papok kellenek, hogy én azokat megigazítsam és a valóságos hitre áttérítsem - törülgette szemét Lórántffy Zsuzsanna.

Okolicsányi már tudta, hogy az egész háborút a felesége pénzén akarja mívelni Rákóczy György. Sebjei még vörösebbek lettek... Nézte a két embert... Egyik a vallás fanatikusa, a másik a Mammon aranyait imádja... Jaj szegény nép, mi lesz veled?...

A fejedelem hajnal óta lovon ült, ki sem szállt a nyeregből. De nem volt fáradt. Oly nagy tűzben volt, hogy ilyen semmiséget, mint a testi fáradtság, nem is volt ideje észrevenni. Mustrát tartott: a bevonult katonákat vizsgálta, megfelelők-e, ruhájuk, fegyverük rendben van-e, a jogi viszonyok hogy állanak? Ki-ki annyi s oly fegyverest küld-e, ami törvény s igazság szerint kötelessége? Egyszerre megszűnt a magános embernek joga. A birtokos, aki más időkben úgy rendelkezik a földje s jobbágyai felett, mint egy kisisten, most a fejedelem hivatalnokává lett, mintha a fejedelem fizetésért bízta volna meg, hogy az ő fejedelmi vagyonára felügyeljen. Számot kért a legnagyobb emberektől a legkisebbekig mindenkit, hogy sáfárkodott a vagyonnal? S jaj annak, aki nem ért fel a követelés magasságáig. Most újra a krisztusi igazság lépett elő: "akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van."

- Phü - lépett be a kis udvarházba, ahol Péchyt és Rhédeyt már evés után és borozás közben találta. A két úr felugrott az ő beléptére. Szinte röstellték, hogy hamarább végeztek a maguk megbízatásával, mint maga a fejedelem.

- Gyere, felséges uram, gyere már, meghalsz éhen - mondta Rhédey a sógorának, s már tolta is elébe a jó szárazkolbászt, amit omlós bélű kenyérrel falatoztak.

- Itt nem hal éhen, akinek jó gyomra van - nevetett a fejedelem, s oly közvetlen és kedves volt a nevetése, hogy egyszeribe el is múlt minden távolság és feszesség, ami mindig beáll, ha király van jelen, élet-halál ura.

Ahogy a pohár bort leöblítették, már benne voltak a diskurálásban.

- A mai nemzedék el sem gondolhatja - gondolkozott el Péchy kancellár -, mi volt a mi fiatalkorunkban. Ma nem is tudják, mi az ínség, nélkülözés és a nyomorúság. Mikor a Básta katonái kóborlottak meg bennünket, olyan éhség volt, hogy a szűkölködők képtelenek voltak éhségüket macskahússal, kutyahússal, lóhússal csillapítani. De a végén már emberhússal is táplálkoztak. Szerdahelyszékben egy Orbó nevű szász faluban egy apa saját fiát ölte meg, és meg is ötte. Szászsebesen a gyerekek megfogták a más gyerekeket, darabokra vágták és megették. Doboka vármegyében egy anya saját gyermekét megette. Szóval a legnagyobb ínségben volt az ország, és mégse szűnt a pusztítás. Mit ki nem bír az emberi fajzat.

- Azért nem lehet a császáriakkal békességben megélni - mondta a fejedelem. - Hatezer embert, vitézeket, katonákat, megfogadott harcosokat, csak azért, mert reformátusok, kardra hányni. Csak egy kicsit kell megengedni a gyeplőt, s holnap nyakunkon van az egész ármádia minden Tampirral. A Tampirra külön kell vadásztatnunk, ez volt, aki szemben állott velem már tizenhárom esztendővel ezelőtt, mikor Bocskai uramat akartuk.

Rhédey mint szerző s gyűjtögető ember jobban szerette volna, ha elmarad a háború már erre az ő hátralevő idejére, megérezte, hogy a fejedelem most már oly kemény és hajthatatlan, hogy bólogatni kezdett. Valami rossz sejtése volt, hogy nem neki való már a most jövő háborúskodás. Öreg ő már ehhez, s ajh, fogát fogja otthagyni. Ha senki más, ő biztosan. De nem térhet ki senki a sors elől.

Ha valaki meghal, azt mondják, tégy málélisztet tányérra, s reggelre madárnyomot látsz benne.

A halál madara repült keresztül felettük, s Rhédey legalább, hallotta szárnya suhogását.

- Ne búsulj, süvem - mondta a fejedelem -, gondolj arra, hogy felettünk az Isten. És a jóisten megvédelmezi a jó híveit, akik jó ügyben indulnak.

- Huszár Péter lugosi bán nagy példa előttem - szólt Rhédey. - Mikor Mózes, Bektás basával Lugostól két mélyföldre táborba szállott, a bán beszorult a belső várba. Mert a külső palánkok és a város megegyeztek Mózessel és Aly csausszal. Nagy Albert volt az elöljáró. A városiakkal hamar megalkudtak, egymás kezét fogdosták, megegyeztek. Gyuráka Györgyöt és Somogyi Istvánt már éccaka expediálták Székely Mózeshez, a bán embereit, de erről a bán semmit sem tudott. A bán csak állott nagy nyugalomban, ő a bán, és az embereire számított... Végre kezdték tőle a belső várat kérni. A városbeliek és a saját szolgáló népei rút szitkokkal illették. Még annak előtte való nap, ő volt a legjobb ember, a legnagyságosabb úr. Most lekutyázták, hogy adja ki a kulcsot. A bán csak nézte őket: gondolta: emberek! nem kellett volna bízni bennek. A kutya hív, de az ember hamar látja, hol hasznosabb neki, s oda húz. Még annak előtte való nap asztalánál tartotta, drága borokkal traktálta, mint vitéz híveit, akik ma nekirontottak és mindenféle céda szavakkal és cábár módon ordították elő... De ő nem akarta megadni a belső kastélyt... Nagy Albert boros volt, utánam legények, s a bán saját emberei utána vetették magukat, s most úgy vágták a bán kapuját, ahogy azelőtt a bánnal mentek előre... az ajtaját be is vágták, másfelől a falakat meghágták. Török is volt felesen, nagy kacagva vitézkedtek, s mondták: "most izzad a komé. No csak hagy izzadjon, elég sokat evett s ihutt már." A porkoláb Szentmiklóssy Gyuri volt, a himlőhelyes, ez a viadalban maga maradott a bánja mellett, levágták. A bánt megfogták és nagyon megverték. Semmi okuk, mert a bán mindig s mindenhez jó volt hozzájuk, jó ember volt, derék testes jó ember, aki senkinek se ártott, nem is használt, igaz, de jó ember nem szokott se ártani, se használni: csak jó.

- Most jót mondtál uram: az embernek még haszna is csak a rossz emberből van, csak rossz embertől lehet hasznot nyerni, mert az maga reményeért ad, de a jó ember, az igazi jó, elnézi a te legnagyobb bajodat is és csak vigasztal. Én nem vagyok jó ember... én ember vagyok.

De Rhédey nem akart felelni. Folytatta, amit most oly tisztán visszaemlékezett:

- Mózes nem akarta, hogy meghaljon ez a jó ember, nagy családú ember, vitéz ember. Azon igyekezett, hogy meg ne haljon, de a tatárok semmiképpen ezt nem engedték. Azt mondták, hogy ők akkor hazamennek mindnyájan, ha ezt az első vitéz urat le nem vághatják, mert ez az ő háborújok első szerencséje. Így le is vágták.

A fejedelem összevonta szemöldökét. Nem szerette, hogy süve ilyen dolgokra emlékezik s ilyesekre emlékezteti őt. Meghidegedett ellene szívében, s elfordult tőle gondolatában. Ezt az öregembert, mert öreg ez már, soha nem használhatja akciókra, csak éppen holmi rendtartásra, vigyázzon a puskaporra... Aki ebben a nagy vérgyulladásban csak gyászos és letörő hangokat ad, az ártalmas ember. Hamu alatt parázs: így szólott.

- Éngem akkor Mózes kiválasztott, és azt mondta: Fiam, te vagy az égő tűz, menj előre, végy magadhoz annyi csapatot, száz tatárt, százhúsz magyar én egy sereg rác fegyveres gyalogost, a Vaskapun menj bé Erdélybe, hogy ott magaddal szemben rémületet és az erdélyiekben félelmet kelts és ébressz, s ha valahol Bástának bármilyen seregével találkozol, azonnal avval megütközz és szétverd.

Felgyulladott benne az akkori tűz, s örömmel érezte karjának izmaiban, hogy ma is megvan még ugyanaz az erő és ugyanaz a lelkesedés benne. Komor arca meglángosodott, ah, még akkor csak huszonkét éves volt, huszonharmadikban, s megtette, ami a parancs volt, már a híre mint valami rém futott előtte, s minden kaput megnyitottak, minden fegyvert leraktak előtte, amerre ment, s a Básta emberek meg nem állottak, menekültek ész nélkül, s ő a Sztrigyig nyomult fel, azon seregét átvitte s táborba szállt, egy kardcsapás nélkül megnyert mindent, s akkor állott meg, mikor kellett.

Most is így kell megcsinálnia.

- Vitték Bástának a hírt, hogy Huszár bánt levágatta Székely Mózes, s Bethlen Gábor a Sztrigynél áll... Nem hitte. Még ki se nyílt a tavasz, az idő alkalmatlansága, az abrak- és élelemhiány, nagy szükség és fegyvertelenség, csak mutatta, hogy még a hegyek teteje tele van hóval és azon a tájon a jég és a hó miatt veszedelmes volna az utazás, semmiteképpen lehető háború nem volna... Egymagam állottam a Sztrigyen, s rettegett Kolozsvárig az egész császári had. Básta akkor követeit küldte lóhalálában Gonzagához, a kassai helytartóhoz, s magához Rudolf császárhoz, segítséget sürgetni, pénzt... mert a nemzet, akit idegen támad, étlen-szomjan kész a fagyban hóban állni, de a támadó nagyúr csak pénzzel kapathat embert veszélyes útra... Mint egy vátesz kiáltott akkor Básta: "El fogjuk veszteni a tartományt, mert a császár a katonáit pénz nélkül hagyja, a tartományát gondtalanul elkockázza!"

Ismét folytatta:

- Akkor Nagy Albertet és Gosztonyit előreküldöttem, ezek egy hajnalban a szászvárosi falak alatt valami négyszáz németet találtak, akiket este nem eresztett be a város, ezeket rögtön megtámadták az én vitézeim, s levágtak bennek jó sokat, rohantak a kapura, könyörögtek, eresszék be, s a németek odabent nem mertek kaput nyitni, most már szánták, hogy az este kint hatták az ő erősítésükre küldött sereget, de már nem tehették, hogy beeresszék, mert akkor velük mi is bé. Erre az én embereim rájuk, akik a kapuhoz torlódtak, azokat beszorították a vár sáncaiba s onnan virradatkor menekültek Szászsebesre, a tatárok utánuk, egy kis erdőben körülkerített, s egy lábig levágták őket, alig egynihány menekült, hogy vigye a rémhírt, hogy nyakunkon van Bethlen Gábor...

Elmosolyodott.

- Nekem már semmi munkám se volt. Mit sem kellett tenni, csak keményen felsorolni a causákat, hogy a szászoknak sincs javukra, ha a magyar erővel szembe szállanak. "Tartsátok fenn gondolatotokat arra az időre, mikor szabadon intézhetitek dolgotokat. Most, télen, elvágva mindentől, csak rémségnek és irgalmatlanságnak tennétek ki magatokat. Én vállalom, hogy ha kaputokat megnyitjátok, semmi bántódástok nem lészen." Így, békés szóval, foglaltam el akkor is Szászvárost. Ott meg sem háltunk, csak erőt raktam el benne, s már mentem tovább Szászsebes ellen, de az nagyon meg volt rakva német katonával, azért nem sokat babráltam vele, siettem Fejérvár alá. A szászsebesi parancsnokot, Tech Mathiast magammal vittem, s evvel izentettem a fejérvári német parancsolónak, Spinózának. Úgy híjták. Öt napig ostromoltuk, akkorra megérkezett Mózes uram, akit Borbély uram, vejével, sógorával már fejedelemnek kiáltottak ki, mert Borbély György mintha testvére lett volna, de mondtam neki, még ne használja a titulust, elébb vegyük meg a várat. Csak nehéz volt, pedig igazán oroszláni bátorsággal vívott mindenki, egy oldalról Mózes, a másikról én vittem az ostromot, mindig visszavetettek. Már azt mondta Mózes, neki nincs ideje itt vesztegetni s továbbmegy, ott dögöljön a vár, mint egy beszegezett ágyú. Mondja Borbély György: okos ember volt: gyermekem, még egy kísérletet tegyünk evvel a Spinózával. Tech Mátyással íratta meg a levelet, s arra fel is adták a várat, szabad elvonulást és ennek a Tech Mátyásnak a szabadságát kévánták. Május kilencedikén adták meg a kapunyittatást, mikor bementünk. Azt mondta Mózes: "Most már fejedelem vagyok, s annak neveztetem magam."

Rhédey nem tudta, mért beszélte el ezeket a fejedelem, de ez komoly szemmel nézett rá:

- Ferenc uram, így kell most is királyt csinálni.

Azután még azt mondta:

- A vezérnek semmit sem kell tenni, hogy maga kezét befertőzze: csak szabadjára kell engedni kis időre az embereket, tegyék, amire viszi őket a lelkük. Annál nagyobb feneséget semmiféle agy el nem tud gondolni, amire megy a fékeveszített ember. S annak híre úgy száguld, mint a vihar. A vezér éppen jókor jelenjék meg, hogy az irgalom és a jóság igéivel megszelídítse a lelkeket.

Ebben sok minden volt, s messze túlhaladta a Rhédey értelmét, mert ő nem gondolt sem királyságra, sem háborúra, ő csak arra gondolt, hogy miként fogja tudni megkapni Kereki várát cserébe a zilahi öreg sóházáért. Ehhez neki békesség kelletett és sógorának puha jósága. S most félt, hogy ez a jóság megszűnt vele szemben: most más jóságnak ideje jön, a győzelemépítő erőé.

A fejedelem felugrott, s intett, távozzanak. Azzal bevonult a belső szobába, és Kelemen deáktól írószeres ládáját kérte.

Már kalamáris után nézett, s a lúdtollat vette kézbe.

Kegelmedet édes öcsémuram, szeretettel kérem, sőt az Istenhez és hazájához való szeretetire kénszerítem, immár ez dologban mutáció ne legyen. Úgy viseljen gondot az emberekre, hogyha én kegyelmetekért ilyen dologra vetettem magamat, életemet, országomat, békességes, csendes, szép bizonyos fejedelemségemet kockára vetettem, kincseimnek elköltését nem szánom, kgelmetek is úgy viselje magát, hogy a kgelmetek ígéretiben meg ne fogyatkozzam. Az istenért, édes vitéz öcsém, serkenj fel, nyúljatok kézzel a dologhoz, mert most van ideje mindennek.

Egyik levelet a másik után s mindenikben majdnem szóról szóra ugyanezeket a szavakat írja:

...Továbbá - írja a második levélben -, mivel én a keresztyén státusoktól immár egynehányszor rekviráltattam, kívánván az én igaz keresztyén segítségemet, mely kívánságoktól én idegenkedhettem volna magam javára, én mégis hagytam magam meggyőzettetni a felséges Istennek igaz tiszteletihez való lelkesülésemtől, meggyőzettettem nemzetemhez való igaz szeretetemtől és életemet, békességes fejedelemségemet, értékemet nem rettegek, s nem szánom kockára vetni és kegyelmetekkel élni, halni akarok...

Még harmadik levelet is írt s abban is csak ezt erősíti:

...Mivel pedig ez mostani állapot késedelmet nem enged, és én is minden elmémet, kicsiny erőmet a kgelmetek megmaradására, igaz vallásunknak megoltalmazására, nemzetünk szabadságának helyére való állatására fordítom, vagy élet, vagy halál, nem gondolok sem magam személyével, sem békességes és erős fundamentummal épített fejedelemségemnek kockára vetésével, amit ád az Úristen, élni halni úgy akarok. Kgelmeteknek sem szükséges soká mulatni, hanem azonnal felkészüljetek és lóra szálljatok, uram, s ha valakit megfoghattok a Homonnay hadából, azokat fogassa, fosztogattassa kgelmed kíméletlenül. Dóczi uramat, ha Kassába lehet szorítani, onnan ki ne bocsássa kglmed...

S repült a lúdtoll, százszorta jobban, mint ha száz s ezer élő lúd repülne véle. Alig várta, hogy befejezze, elalvás előtt még egy levelet kellett megírnia:

Spectabilis et magnifice domine etc.

Bánfinéval semmit nem végezhetvén, itt volt, de innen hazaindult, s előttem meg sem mutatta magát. Mivel ily embertelenséggel viseli magát velem szemben, ezután mink is másképpen akarunk gondot viselni rá. Kgelmed tudja, hogy a rossz életet és a bűvölést egyformán érti, azért klmedet megintem, hogy minél hamarább lehet, Horváth Istvánt, váradi katonákkal kapassa meg, és küldje be nekem fogva, talán attól valamit kivallathatnánk fajtalansága felől. Bűvölése felől pedig kegyelmed megbízható embereivel tudakoztasson igen szorgalmatosan: mert magamon nem hagyom száradni a felőlem költött gyalázatot. Mikor Debrecenből visszajöttünk és Kerekiben háltunk, a tanácsurak közül némelyek azt beszélték felőlünk, hogy én mezítelen táncoltam vele, pedig ne idvezítse Isten lelkemet, ha fejedelemségemnek idején csak egyszer is táncoltam vélle. Az egész, úgy vélem, ennek a Horváth Istvánnak nyelvéből fakadott. Tartsa meg az Úristen kglmedet jó egészségben. Albae die 11 Aug. Huszonötödikén indulunk ki Kolozsvárból. Deo juvante.

A tollat eldobta, aztán nézte a saját írását.

Soká ült és csak nézett. Mily kegyetlen az írott betű, milyen kemény és hatalmas. Szóval soha így nem tudott volna Annáról rendelkezni, még ha a felesége személyesen állana is a feje fölött. Bánffyné. Hát Jósika, azt nem is lehet leírni. Ki az a Jósika? Mi az neki? Férje? Soha.

Elővette a kis cédulát, s nézte a gyertya fénye mellett az ónnal írott néhány sort. Alig látni s alig érteni: Anna szálas ormótalan írása:

Királynőket akartok asszonyotoknak, mégis reggeltől estig csak cselédet akartok belőle csinálni.

Soká el lehet ezen gondolkodni.

Igen, ő királynőt akar feleségének. Valóságos, igazi királyi leányt: ez talán meg fogja érezni s tenni, hogy királyi módon viselje magát. Asszonyban csak egy született s Dei grátiájából származott királynő lehet olyan, akit egy ember magához méltónak ismerjen. Anna is csak cseléd. Oly tudatlan, mint egy cseléd, oly önző, mint egy cseléd, lusta és közönyös, mint egy cseléd. Ha egy cselédet emelt volna magához, az jobb lett volna. Az hamarább tudott volna királynő lenni mellette. (Gyerek! Lesz-e gyerek, Küsanna?... Gyerek? mire az?) Mi hiányzik minden nőből, ami benne van minden valamire való férfiban? Tudjon dolgozni, és tudjon akarni. Ha nő, tudjon szülni és tudjon nevelni. Enélkül a nő cifra bábu, az ember megunja s elveti. Csak az anyát nem unja el soha a férfi, az anya az igazi királynő az életében, mert gyermekének alázatos cselédje.

A kapu feletti nagy palotában voltak. Murányban Széchy Györgynél ültek. Ez egy igen óriás terem volt, óriási bútorok voltak benne, a sarokban nehéz tölgyfaasztal, s körülötte csak lócák voltak. Ónkupák az asztalon, s törtszínű bor a kupákban, Okolicsányi kedvetlenül kóstolgatta a rossz, savanyú lőrét s még kedvetlenebbül a beszédeket, amiket Széchy György tett.

Ott ült vad Széchy György és nyakló nélkül böfögte, ami eszébe jött.

- Mért izentünk mink Béldi Pál uramnak a fejedelemnek Pozsonybul?... Mink hárman vagyunk ebben az országban, akiknek fejére megy a dolog... Én... Rákóczy Gyuro, meg Thurzó Imrécske... Nyakunkba szakadt, uram, ez a Ferdenándus... Az ottan kóduskodott Grécbe... sose vót ennevalójuk se... azért adták oda mindig a gréci császárjányokat akár az erdélyi, akár más vad fejedelmecskének s vajdának, lengyelnek, moldvának, cigánynak... ha rááhítottak felső birodalmi ágyasra... Örültek mindig, ha el tudtak sózni bennek egyet-kettőt, szereztek véle birodalmakat... Tu felix Austria nube... Most e barmok itten tavaly megkoronásítják a gréci Ferdenándot... éppen a legrosszabbkor, legalább egy hetet várhattak volna... Egy hét múlva megvót Prágában a fenestráció... kidobták az ablakon a Slavatát... A csehek ugye nem választották meg a Ferdenándot... a mi barmaink bezzeg igen... Csupa lutterista szavazattal lött meg... Alig néhányan mertünk ellene szavazni... Mi hárman bizonyosan... Ferdenánd... meg az Eszterhás Mikulás... meg hát nekönk nem is bocsátja meg, míg egy darab van belőle, a Pázmány uram, aki közjézsovitábul rögtön turóci prépost, azután meg a koronációra már esztergomi érsek lett...

Ivott s tovább ugatott.

- No most jön úgyebizony ez az éh farkas, a Ferdenánd. Ez a tigrisfogú, ez a mindent széttép, ami protestáns... Itt minekünk semmi előmenetelünk, még ha árulnók is magunkat. Úgy tudjátok meg, hogy a stiriabeliek már adták volna hitüket is, de nem kellett neki... Mondta: szennyes ebek... meg vannak fertéztetve... Pedig sokan felcsaptak volna neki katonául, abba a reménységbe, hogy ha fordul a kocka, újra visszatérülnek az igaz hitre... De nem. Ennek rablás kell... Ezrivel, meg ezrivel kergette ki az országból a protestánsokat... harmincezerig, hogy elszedhesse birtokukat... Nem szabadott nekiek semmit kivinni, csak amit ember maga hátán elbír... a többi mind kellett az ő pápás ebeinek... Ezért indultak fel a jó csehek, érzik a bűzit az új uraságnak... A csehek nem holmi dibdáb nép, uram, gazdagok és nagy munkások, nincs az a mesterség, akiben okosak ne volnának... Hát a politikumban is... A csehek elébbvalók nálunk, mert kivetették az ablakbul, huszonhét réf magasságbul, Slavatát... Ismertem követjeiket, kiket hozzánk küldöttek, együtt ültem velek, s megbeszéllettük jól, mi vár miránk is... ha soká várunk, mind erre a sorsra jutunk, mint a stájerek...

A kancsót megfogta a két tenyere közé, odacsapta az asztalhoz, s a vastag ónkupa úgy behorpadt, mint a papiros.

- Mink itt meg sem moccanhatunk! mert itt vannak a főkapitányok. Itt van Dóczy András, fene ember, kuruc ember, Szatmárbúl jött a kopasz szájával... Itt van Lónyai Zsigmond, a beregi főkapitány... Itt van Eszterhás Miklós, kezében a munkácsi vár... Balling János is eb, az ő várkapitánya... Pápista eb... ezek mind császár alázatos kopói... De Bethlen Gábor azt mívelheti velük, amit akar... Ű simán indíthat hadat, senki sem gyanúskodik... mondhatja, Moldovára megy, Oláhországra megy... török parancsával takarózhat... mikor kész van, csak gyüjjön ki, s mink két nap alatt, három nap alatt úgy mellette vagyunk, mint a seregélyek... az egész ország egy lábig fegyverbe áll... De addig nem! uram!... Addig míg Bethlen Gábriel ki nem jön, addig itt egy szál kopjának meg nem szabad moccanni, mert végönk...

- Augusztus huszonötödikén kijő a fejedelem. Szeptember tizedikén Debrecenben lösz.

- Hát meglássuk... Mögvárjuk... Nem szaladunk el... De csak gyüjjön, és ne sokáig vakarózzék... Mink itt Luther-emberek megnyitjuk neki Kassát, megnyitjuk Lévát, Füleket, Érsekújvárt... Mindent megnyitunk... neki adjuk Körmöcöt, szedheti maga ujjaival a körmöci aranyakat... Pénzt, fegyvert mindent kap: de csak ha már kijött... Azt a bolondot nem tesszük, hogy addig, míg nem látjuk az ő mozdulásait, hogy addig mink itt felkössük a kolompot, s elibe harangozzunk a vérebnek... azt nem... Hogy magunkra gyűjtsük a pápista fegyvert... azt nem. Nem akarunk a Ferdenándus torkába kerülni... Jól láttuk mink, hogy cseh uramék egy lábig talpon voltak, már Thurnus gróf Bécs alatt állott, az ausztriai rendek szemébe köpködtek Ferdinándnak a saját házában, s olyanokat vagdostak a fejéhez, hogy szédelgett bele... de mit ért?... Két olyan vérebet bocsátott a hátukba Ferdinánd, Bukojt meg Tampirt, hogy Thurnus uramnak is vissza kellett curukkolni, s a cseheknek is alább kellett hagyni... Pedig az egy ország! nem úgy, mint mink itt, széjjeldarabolva... Uram, halál van itt a nyomon, mint a kutyák a vadkan nyomán... Mihint megharapták a csehek sarkát, az volt első dolguk, hogy egy Princ Lichtensteint karóba vertek... protestáns urak várát s birtokát abba a nyomba elszedték, elnyelték, kifosztották, feldúlták és maguk cselédinek adományozták.

Ömlött a szájából a tajték és a szó.

Oly ordító és felingerült állapotban volt a rettenetes öklű és irtózatos hangú úr, hogy a teremnek falai is szinte repedeztek.

Okolicsányi már látta s értette, hogy a Háborúnak rémét semmi vissza nem tarthatja. Hacsak a kapzsiság és az önszeretet nem.

Véres nagy árnyakkal iszonykodott a háború lelke. Hiába van ily magasan a fellegekben a murányi vár, hogy a madár is elfárad, mire felér az ablakáig... idebé ez a nagy szörnyeteg ember úgy vonít már, mint az eb, ha nyakán érzi az örvöt... Láthatatlan kötelek fonódnak a torkuk körül, s Ferdenánd a magas Bécsben úgy ül, mint egy szörnyű pók, s fogja a kötélvéget, s nyugalommal várja, hogy az aranylegyek belegabalyodjanak.

- Én már egy öreg esztendeje óta puha embernek vélem lenni ezt a Bethlen Gábort, hogy csak ül, csak ül a fenekin a biztosban, s nem jő ki, de még paktál erre, paktál arra. Hallottuk, hogy Dóczyval traktált Tasnádban, és császár kenyerére kívánkozott... Ohó uram... jöjjön csak ki a kuckóbul, s mutassa meg, milyen fogai vagynak... Hatezer embert?... s hatezer lovast?... Hatvanezret, ha itt lesz: addig egy rossz kopjást sem uram... Mit tudja ő, mi lóg mifelettünk?... Azt csak akkor tudja meg, ha itt lesz... Hogy mi egy falás kenyeret, egy pofa bort meg nem ehetünk s ihatunk, mert a torkunkat szorítja a rettegés, hogy a szegen lóg a koldustarisznya... nyakunkba kötve feleségünk, gyermekünk, s mehetünk világgá, ha Ferdenándus rajtunk. Nincs igazam, uram?

Újra ivott egy nagyot és mélységeset. Akkor megint hozzáfogott verni a tölgyfaasztalt roppant ökleivel.

- Egy levéllel megsemmisítheti, gondolja, a mumust?... Miránk itt ránk forgatják a kripták kövét, és üres szavakat ír, mint az üres kalász: hetykélkedik, de benne egy szem mag sincs?... Mit kezdjek én e cifra levéllel?

- Minden a nagyságod kedve szerint legyen - azt mondta a fejedelem őnagysága -, szólt Zólyomi.

De Széchy György nem is hallgatott rá, túlüvöltötte, mint vihar a gyermeki szót:

- Jöjjön ki, és vesse kardját a serpenyőbe!... majd meglássuk, mekkorát billen a mérő nyelve!...

- Huszonhetedikben itt lesz, meghigyje nagyságod. Ha megindul, már mintha itt is volna. Tízezer emberrel indul, jó fegyveres, jó ruhás, legjobb tanult katonáival.

- Tízezer ember?... s ti evvel vagytok fel?... Azt izentük, negyvenezerrel jöjjék!... Béldi Pál azt ugatta, Báthory Zsigmond negyvenezerrel ment rá Havasalföldére, s csak székely kopjás huszonötezer volt benne... És ő erre az Impériumra tízezerrel jő?... Hol van az már, uram?... Fölöstökömre kevés... Minek hagyja otthun Betlehem a többijét? Mire spórol?... Azt hiszi, gyertyával lehet szembemenni a viharral?... Ferdenándus százezer embert húz ki a spanyol mentéje zsebjéből... Onokatestvérje a spanyol király. Sógor a francia, a burgundus, az egész világ, s a pápa is ott van, uram, az se kutya... Ha Luther apánk felkötötte a kolompot, mink kongassuk mostan?... Az is maradt vóna az annyába, anélkül mi szépen élnénk s nagy békességben... de sebaj... ha már megvan, hogy megleltük az Istent, fogjuk, uram, üstökénél fogva, hogy segíts, Uramisten, vagy megesznek a hollók... Uram, itt tízezer ember annyi, mint a köpés a tűzbe, mikor az erdő ég a hegyen... Megmondták a csehek, semmit sem kezdhetnek vélünk, ha huszonötezer lovast nem adunk melléjek...

- Mégis, a cseheket hatezer magyar lovassal verték agyon! s a mi fiainkkal! Tilly uramék! - kiáltotta Zólyomi.

- A cseheket... de próbáld hatezer lovassal agyonverni a Ferdenándust, az ű Wallensteinját, he.

- Mégis meg vótak ijedve, s levágták a magyar hatezret, mikor a győzelem zsebükben volt - rikoltott Zólyomi, hogy túlkiabálja Széchy Györgyöt.

Széchy György nyersen fölkacagott:

- Az igaz... mert oly rablók a világon nincsenek, mint ezek voltak... Hajdúk voltak, s hajdú erkölcsre akarták nevelni Bohémiát... Egyszóval uram, a csehek kimondták, hogy ötszázezer forint szubszidiumot adnak, de csak ha huszonötezer lovassal állunk mellejük, és most jön tízezer erdélyi had!... Hahá!... meg kell itt bolondulni a nincstelenségben.

- Rákóczy uram egymaga hatezerrel kél fel.

- Rákóczy, a gyermek?... Hetvenkedik s semmit se tesz?... Nem ismeritek tik még Rákóczyt, az kétszer öszi meg a lencsét, uram, hogy kárba ne menjen...

Nagyot fújt, mint egy bika vagy vadkan.

- De ha Gyuro uram hatezer embert állít a pataki kincsekből, mit égért neki a fejedelem, hogy belenyúl a ládákba?... Homonnayt?... Ungvárt, Homonnát, Zemplint?...

Zólyomi intett.

- No, mit mondok?... Nekünk is van Zemplinbe valamicskénk, még talán aztot is... de minékünk még egy fűszálat se ígért?...

- Azt mind nagyságodra bízza, válassza s kapja nagyságod, amit kíván.

- Itt vannak a Bebek birodalmak... - bömbölte Széchy György - Széchény, Fülek, Pelsőc... ezt ígérje, akkor én nem hatezer, hanem tizenhatezer lovassal várom őfelségét... de egy darab üres papirosra álljak ki?... papiroságyúval lőjek?... Hiszen uram, ha én felveszem a pápista hitet, a császár ideadja nekem egész Felső-Magyarországot, szőröstül-bőröstül...

- Nem ezt várnók nagyságodtul - szólott bele Okolicsányi indulattal. - Őfelsége azt mondta: nagyságod a hitnek kősziklája.

Széchy Okolicsányira fordította rettenetes nagy villogó szemeit:

- Mi az a hit, uram?!... szóbeszéd!... avval mit akartok?... Itt nagyobbrul van szó: mit nekem a hit, ha nem kapom meg, ami engem illet?...

De most megbánta a szót, s fordított egyet a köpönyegen s ugyanolyan üvöltve kiáltá:

- Én a fejedelemnek oly híve vagyok, mint ő sem saját magának!... utánam az egész ország, mert ha Széchy György felköti a kardot, Zemplény megyétül Trencsinyig mind utánam vagynak... De üres kézzel micsináljak?... Adjon nekem a fejedelem őfelsége kredenciálist a Bebek uradalmakra s Pelsücre, akkor tudom, mihez kezdjek... Most halt ki fimagon az utolsó Bebek: s tartom a jusst... mert akkor lesz pénzem, s fogadhatok akár harmincezer hadat... Ha ő huszonötödikbe kijön Erdélyből, én szeptember tízben Kassán leszek, azt megadják nekem egy füttyszóra... de én addig egy lépést sem teszek... lábom törjön el bokába, ha egyet is lépek. Hogy én kicsiny értékemet kockára vessem, becsületemet s nevemet kockáztassam, míg nekem az erdélyi fejedelem írást s hitet nem ád, és diplomát, hogy minden, ami Bebek, az mind enyém firul fira s magrul magra...

- Nagyságos uram - mondta Zólyomi kevélyen. - Én ehhez fiatal vagyok... Még ki se virult szakállam, én nagyságodnak ily ígéretet nem tehetek... Hanem fogja meg a pennát nagyságod, és írja meg a fejedelem őfelségének szíve szándékát, s talán őfelsége mégis meggondolja, egyet aluszik rá... az kijövetelre...

Széchy Györgynek az álla is felakadt erre a szóra. Zólyomi félelem nélkül folytatta:

- Hogy mit jelentsen őfelségének Széchy György őnagysága, azt avval is megmutatta, hogy csak három úrnak küld általunk izenetet: Rákóczy uramnak, Thurzó Imre uramnak és nagyságodnak, Széchy György uram.

- Rákóczycska... Thurzócska... ezekkel a gyerkőcökkel fog engem egy hámba a fejedelem?... Ketten nem teszik ki esztendőben az én időmet. Uram, én már negyvenöt éves vagyok... legeslegelső sorban és külön, véllem kell őfelségének megalkudnia, nálam nélkül őfelsége otthon maradhat a suton, s sütheti a makkot... úgy tudd meg, fiataluram...

Felvette a fejedelem levelét az asztalról, s tenyerébe véve, másik kezével rávert:

- Itt a levél... sehol sem olvasom benne, hogy Széchy György, ország főgenerálisa Dóczy uram helyén! Ki van itt, akire számíthat, mirajtunk kívül?... - s ököllel verte döngő mellét. - Ez nem nyámmogó erdélyi világ, mink magyariak vagyunk, öcsém... mink nem félünk az Belzebubtól is, ha minden köjkével ránk tör... Mink oly emberek vagyunk, gyermekuram, hogy kívánjuk a zavart, mint fecske az esőt... Mikor lehet gyarapítani, ha nem a zavarosban?

Roppantságos ökleit az urak orra előtt forgatta, s villogó tülök szemeivel úgy ordított rájuk, mint török handzsárral.

Okolicsányi szótalan ült, a szemét ott felejtette a Széchy György homlokán, melyen hatalmas vágás csúszott keresztül. Széchy György is visszanézett és nézte az Okolicsányi megvagdalt tar koponyáját.

- Te Okolicsányi, te innen szakadott vagy. Te megmondhatod gazdádnak... Eszterházy uram kerülgetett Posonyban, mint macska a forró kását... Soha ki nem mert lépni, negyven fegyveres nélkül... jól tudja az eb, orromban vagyon... Elkapta előlem Munkácsot Mágócsy özvegyével... Ferkó uram jó cimborám vala, soha nem hittem, hogy utána ebek koncára kerüljön a jó Munkács vára... És az a gaz Eszterhás, aki pápizált és szoknyakergető, mint egy kankutya, Derssffy Orsolyát is magával rántotta a pápistaság pocsolyájába... De meg is halt az asszony március tizenötödikén, nem bírta el a hitváltozást... Hogy gyön énelémbe egy Komárom megyei koldus fattyú, apjának tizenhat gyereke közül egy kivetett... Illésházy nádor íródeákja... ismerjük, Okolicsányi, itt nyőlt fel koldus Kubinyiék kenyerén... s most mind fejönkre rakodik... Császárt orránál fogva vezeti, s árulja a hazát fonton és köböllel... pápábbnak játszodja magát a pápánál, és máris összeveszett a másik ebbel, a Pázmánnyal, mert rettegik, hogy melyikhez van közelebb a császár... dicsekedett Pozsonyban s mutogatta, hogy maga kezével írt neki császár Ferdenánd levelet... Lakompak kell neki, dunántúli húsos földekre száll a pápista varnyú... telezabálja magát, dagadjon fel... Már nádorságra vetette szemit... s ne adja Isten, ha ez köszvényes, beteg Forgách Zsigmond megdöglik, bele is ül... Te Okolicsányi, mondd meg a fejedelemnek, azt izeni Széchy György... Munkácsot kívánom!... Munkácsot úgy kívánom, hogy a nyelvem hat rőfre csorog érte... A Bebek-uradalmakat! és hozzája Munkácsot!... s úgy kezébe adom a magyar koronát, Szent István koronáját, Bethlen Gábornak, hogy úgy nyomja fejébe, mint a hálósipkáját... Ezt mondám.

Az urak megdöbbenve s dermedezve ültek.

Ekkor belépett a terembe Széchy Györgyné.

Magas, sovány, kemény arcú asszony, mintha sással volna metszve minden vonása.

- Mikor akarnak kegyelmetek vacsorázni?

Széchy György, még az előbbi nagy indulattól lomhán, feleségére vetette szemét, feje fordításával: soká nézte, akkor azt mondta:

- Én is elvöttem volna Derssffy Orsolyát, ha feleségem szíves, koporsóba vetni ágyát... De így nem tudtam... Ez nem akar meghalni magátul...

Széchy Györgyné arcán semmi sem változott. Úgy nézett, mintha nem értene ezen a nyelven.

- Ez is jól járt, az Imrécske... Nyáry Krisztinával megkapta Kisvárdát, minden Nyáry és Várady vagyont... Helmecet... lakodalmaskodhat... - újra feleségére rivallt: - De mit kaptam én veled?... Homonnay Marja?

Széchyné csak állott, mint egy fából csinált szobor a pápista oltárokon. Arca sárga volt, mint a pergament, de oly szigorú is, mint a diplomák...

- Embernek mit ád a régi feleség?... - hörgött borosan tovább Széchy György. - Jányt, meg jányt, meg jányt... Már össze se tudom számlálni, hány jányod lött... Az Isten minden nyila nem győzi őket agyonverni.

Okolicsányi meredezve hallgatta a tréfát, tudta, hogy ez arra vág, hogy valamelyik éven egy kislányát Széchynek villám ütötte a vár kapujában éppen.

Az asszonyon nem látszott meg semmi illetődés.

Okolicsányi már elhitte, hogy ez az asszonyság titkos pápista: másképp hogy bírná ki türelemmel az ember szörnyetegségit.

- Egy fiam nincs, kit megházasítsak... De esküszöm, kisjányomat el nem adom ingyért...

Hirtelen Zólyomihoz:

- Te Dávid uram... mit csereg a szarka... István úrnak házába házasodol-é?

Zólyomi felnevetett:

- Mihint hazaérek, meg es tartjuk az esküvőt.

- Ő lesz a gubernátor, ha a fejedelem kijő?

- Ő lesz, Bethlen István uram...

- Takarétott már valamit ez a Bethlen István?

- Huszt.

- Huszt... az is valami lenne?... Ha nekem bátyám lenne fejedelem, fele Erdély már enyém volna... Tanuld meg, öcsém, olyantól hallasz szót, aki maga bőrin okult... az birodalomból semmi sem ölég... Rhédey sógor már okosabb... ő el tudja vönni özvegyasszony marháját.

Harsányan kacagott, akkor:

- Igaz-é, hogy fejedelem maga után várandóssá az Bethlen István uram öregbik fiát, Istókot tötte volna?

- Mondják, úgy akarnája őfelsége.

Széchy a feleségére bámult öklelő nagy szemeivel:

- A fejedelem? no az is megkapta a magáét a feleségivel... Árva Károli Susanna egy magot nem bírt feldajkálnia néki... Két fiat hagyott elpusztulni, s nem adott ki azóta többet... - s röhögött bele.

Most különös dolog történt. Okolicsányi, a csöndes és szótalan úr ököllel Széchy előtt az asztalra vágott, s magából kikelve rivallta:

- Megkösse nyelvét az úr kegyelmed...

Széchy György ránézett, száját eltátotta, akkor furcsa nagy hódolással:

- Vagy úgy?... Te is itt vagy, Okolicsányicska?...

Okolicsányi vérvörös volt. Magára nagy nyugalmat erőltetett:

- A fejedelemasszony szent nevét senki szájára illetetlen nem veheti. Szent ő és érinthetetlen.

Széchy György vette a kupát:

- Vivát principessa Susanna - kiáltotta -, s fenékig, uram!...

Okolicsányi várt, akkor morogva vette kupáját, és ki is itta mind fenékig, éppen úgy, mint a másik két úr.

- Jó ivó-é fejedelem őfelsége? - hörögte Széchy. - Tud-e már?

Zólyomi:

- Tud, de nem kíván, mert feje fájdulása gyakorta jő.

- No mindegy, uraimék... Ha őfelsége hitlevelet ád, hogy maga személye után az fejedelemséget Istók fiún hagyja... akkor ez Istókocskának bizony odaadándom Marcsika jányom...

Hallgatott s magába merült, s úgy gondolkozott s beszélt, mintha a felesége nem is volna jelen.

- Akkor igenis, hittel s lélekkel lekötöm magam, emberének... ha elmátkásítja jányomat Bethlen Istókocskával... a parafernumról, jegybeli hozományrul még megalkuszunk... Dévát, Hunyadot, Fogarast lekösse ám...

Széchy Györgyné beleszólt:

- Marjuska még gyermek. Nem arra való, hogy részegek nyalják, falják.

Széchy György ráfordította ökörszemeit az asszonyra:

- Kotty belé - morogta. - Mink sem élünk örökké. Idején kell kezdeni... Hozd bé a gyermeket.

Széchyné nem mozdult. Még mindig úgy állott, leeresztett karokkal, mint a fadarab, kit villámcsapás sújtott, s most már mindörökre így marad.

- Szóltam? - rivallt rá az ura. - Hozd bé a gyermeket.

Az asszony sarkon fordult s elment.

Okolicsányi tűrve hallgatott. Szerette volna, ha nem is lenne jelen, ha nem kellett volna benne lenni a megtraktálásában az dolgoknak, hanem inkább itt is a vár fokáról nézte volna a murányi síkot, mint Sárospatakon a tokaji hegyeket. Csak hallgatta az üvöltő és mennydörgő diskurzust, vad Széchy György szavát.

- Mintha lóval beszélnél, ha asszonnyal kezdel - dörmögte a vár ura. - Hogy atyámuram tavaly megholt, most nekem kell a familiának jövendő sorsárul gondolkodjak...

Ittak s beszélgettek. És ittak és beszélgettek. Okolicsányi mély búsulással nézte a szörnyű embert: itt a religiónak dolgáról egy szó nem sok, de annyit sem hallott. Már szerette volna, ha a Lórántffy Zsuzsanna szavait is kapná... Itt csak a hitben élők pénzéről és hatalmáról esett beszéd. De semmi a lélekben való dolgokrul.

Mikor a nap veresen nézett be a kinyitogatott ablakokon, megnyílt a nagy ajtó, s Széchyné behozta kisded leányát. Már nem is volt oly kicsiny. Tizennégy esztendősöcske formán, s elálmélkodva tekintettek rá.

A leányka csudálatosan volt felöltözve. Nehéz aranyruhában, sűrjen megpermetezve gyöngyökkel s csillogó-villogó nagy darab drágakövekkel. Hajában is tizenkét soros gyöngy-pártakoszorú. Úgy jelent meg, mint egy tündelevény a rablófészekben.

Okolicsányi is tágra nyitott szemmel nézte. Soha még ily csodálatos szépséget nem látott életiben; égből leszállott tündöklés.

Az apja nyugodtan intett a jányra, mint egy eladó portékára:

- Nézzétek meg s lássátok... és mondjátok el odaát... Ennél különbet nem találhattok se fel, se le, sehol a kerek ég alatt... ezt én csenáltam vót...

Zólyomi arca lángra gyulladott. Vére felbuzdult, mintha petárda robbant volna benne. Álmélkodva és tűzbe borulva nézett a lányra, kísértetes ijedelemmel... Mert a gyermekleánynak nem ruhája volt az igazi ékessége, hanem virító arca és mozgásának csuda frissesége... Ez valóban fejedelmi kincs, s ezért a török szultán minden háremét zsákba varratná s tengerbe vettetné, s Erdély adóját örökre elengedné...

A lányka vidáman irult-pirult, de nem volt ám megijedve. Vidáman és nyugodtan tekingetett rájuk. Érezte, hogy ki ő... Meghajtotta kicsi fejét, aztán kevélyen emelintette ékköves szépségét, s mintha apjátul lett volna tanítva rá, egyet perdült, egyet fordult, s körös-körül megmutatta magát.

Zólyomi rekedt lett. Nem is bírt szólani, csak sokára nyögte:

- No kishúgám...

Mária elmosolyodott s mosolygása olyan volt, hogy a nagy fekete terem kiragyogott s mondá:

- Istennel, jó uramék.

Ezzel odafutott atyja urához s annak ölébe vetette magát s alulról felfelé nyújtván gyönyörű hattyú nyakacskáját, megcsókolta a bozontos embert. Széchy megveregette a leánya hátuljacskáját, arcocskáját megcsókolta keményen kétszer s akkor, mintha irigyelte volna, hogy ingyen ily soká lássák az idegenek, rászólt feleségére:

- Vidd el...

Az anya, Széchyné, mereven megragadta leánya karját és elrántotta.

A lány úgy libbent el, mint egy lábon járó csudavirág. Mikor elment, még sokáig ott foszforeszkált a szemökben a szépsége s szikrázott tőle az alkony, mint az opál, égő lángokkal, tűz villogásokkal.

- Ez Széchy Mária - szólt az apja -, hát ennek ára lösz.

Zólyomi komor lett, mintha ellopták volna előle a csillagos mennyéget, mikor már az ujjaival elérni gondolta. Eszébe jutott Bethlen István úrnak halavány és vértelen, vékony lánya, a mátkája, s egyszeriben elment a kedve a házasodástul... Meg Istókra gondolt, aki szinte Csáky-lány anyjára húzott, olyan volt, mint egy fiúapáca, kis szelíd, mosolygó, ijedt gyermek, kit anyja még a futó széltül is védett, s felgyúlt benne a jövendő, hiszen csak kerüljön egyszer udvarba a kis Széchy-lány... sógornéja lesz ez... és ő "kisebb ura" néki - s fojtottan villogott a szeme.

Okolicsányi elgondolkozott e világnak csudálatos állapotján. Ímé, a háború tehát azért vagyon, hogy uraimék maguknak koronát s birtokot gyűjtsenek... hol van hát az Úristen ő dicsősége s a híveknek lelki épülete?... Széchy Györgynél senki jobban nem mutathatja, hogy torka tátva van a hatalomra, mint az oroszláné a ragadozásra...

Minden erő és hatalom csak arra való, hogy új erőt és hatalmat szerezzen véle az ember. Meg is szólalt:

- Uram, nagyságos uram... Istennek ő szent akaratja, hogy e földön békesség légyen Istennek és minden népnek... Mindenkinek, uram, s a szegény népeknek...

Széchy György ránézett, s hirtelen felemelte csizmás lábát, és fenékbe rúgta a felszolgáló inast:

- Ez a minden népnek? - kiáltott. - Így véled?

Az inas vedrestül együtt felbukott, és messze hemperedett a falig formán, akkor Széchy ráordított:

- Gyeride.

A szolgaember kúszva, halálos rémülettel közelített.

Széchy György elfogta a szakállánál, s azt öklére csavarva, szörnyeteg öklét orra elé nyomta:

- Mi vagy, te állat?... kálomista vagy?

Az ember reszketve dadogta:

- Igenis, kálomista vagyok, nagyságos uram.

Széchy orrtövön vágta:

- Hazudsz, kutya: Lutter vagy.

- Igenis, lutter vagyok, nagyságos uram.

- Megis hazudsz, eb? - s újra belesújtott arcába. - Valld meg, pápista vagy.

- Igenis, nagyságos uram, pápista vagyok.

Széchy György megrázta szakállánál fogva a nyomorultat.

- Ki az istened? Ez a kutya az istened?

- Igenis, nagyságos uram - s vért okádott a boldogtalan -, az én istenem az nagyságod kutyája.

Evvel Széchy György messzire eldobta az embert, s mondá:

- Ezért vessem magamat máglyára?... Ezekért induljak hadra?... Ezek azt az istent ugatják, kit én adok szájukba... Bezony, ha kardot kötök, csak azért az istenért, kit én imádok teljes szívemből s minden erőmbül: ennenmagamért, jó uraim. És a koncért, ha tudni kévánod.

Még azt tette hozzá felviharzott indulattal:

- Bizony mondom, Bethlen Gábor se indul ingyen... maga írja levelében: "cseh uramék a konföderátusok, írják levelükben harmincnyolc pecsét alatt, hogy valakit a magyar nemzet kéván királyuknak, ők is azt választják..." Király akar lenni?... Magyarországon és Csehországon és az egész Impériumban tán?... akkor, uram, mutassa meg, hogy királyi szolgái legyenek... Ne akarja ingyen vérünket és csekély vagyonunkat...

A világ legszebb tája nyílt meg előtte, amint a hegyen áthágott. A Maros völgye oly tágasan, ahogy nincs még egy sík egész Erdélyben. Itt előtte a vécsi vár, a hegyen, mint valami királyi süveg s hegyiben korona. Köröskörül gyönyörűséges mezők s csak a szemnek távoli határon kékellenek a hegyek, mintha ezt a tündérvölgyet védelmeznék, Isten óvja minden csapástól.

S balra előtte a hegyoldalban a görgényi vár.

Amilyen boldogság volt a paradicsomkertet látni, úgy elkomorult a komor vártól. Ma jelen kell tehát lennie a három boszorkány perén.

Báthory Gábor szépasszonyok hosszú farsangjának három villó tündére ül ott a setét várban nehéz rabságon. Imreffyné, óh az a csodálatos Imreffyné, aki a fejedelmet megszöktette a nászáról... Sólyomkőre, s még ma sem felejtették el neki az emberek s a papok. A némberek: ez mind Károlyi Zsuzsanna ki nem mondott akarata s tette... És az édességes Török Kata, a teremtés legbájosabb kis madara... kinek kedves csiripelése az ő lelkét is mindig csak örömre gerjesztette... És Báthory Anna, Báthory Anna...

Soká állott lovon, mintha őrszem volna, hogy jő napkeletről, Csík hegyei felől, a magyar világ legszélső határiról, mintha az ősi magyar volna, ki jön, hogy elinduljon napnyugatra, seregekkel és fegyverekkel, és mielőtt elmenne, őneki kell a tündérek sorsát megtörni s a szent varázsolás korát befejezni a rideg s kemény józanság ítélővesszejének eltörésével...

- Isten úgy legyen irgalmas nekem, hogy ebben semmi vétkem nincs - mondta, mikor a görgényi vár kapuján belovagolt.

Már a háború el volt végezve, mielőtt elindulna, szabadulni kell a nagy gondtól, ami legjobban kínozza, hogy Erdélyt csendességben hagyhassa maga után.

- Lesz-é gyerek, Küsanna?

Most ítéletet kell mondatnia, mi lesz a Küsanna sorsa.

Ó, bocsássák el, s adjanak neki egy darab kenyeret, egy kis udvart s házat: nem él örökké...

A vár udvarán, mielőtt leszállott volna a lóról, kiadta a parancsot, hogy a várnépet összehívják, a mezőkről is, az erdőből is, és isteni tiszteletet tartsanak.

Ebben az útjában minden faluban, ahol csak megállott, templomi szolgálatot tartatott. Most is két prédikátor volt vele, Milotai Nyilas István püspök és Gelei Katona, az énekes pap. Semmi a népre oly hatással nem volt, mint az istentisztelet. Semmi úgy a vallás hatalmas áradatát meg nem indította: prédikáció után az emberek készek voltak azonnal útnak indulni és véröket ontani az igaz megtisztított vallás szabadságáért.

Fölment a vár termébe, s ott maga mellé vette a vele levő törvénytudókat. A vár olyan volt, mint huszonöt év előtt. Itt azóta senki sem épített. Még Palotsay Annának sem tettek meg mást, csak újrameszelték a boltíves szobákat. A vár nem is volt befejezve. Csak két oldalról volt körülépítve, a másik két oldalon szabad volt, és nagy puszta kertre nyílt, s hegyoldalból messze le lehetett látni a vécsi völgyre. A vécsi vár a kisded hegyen ott látszott távolban.

A fejedelem valamit evett, mert ma még nem jutott hozzá az evéshez, de bort nem ivott.

Mikor igen hamar végeztek az étellel, csupa hideg ételt ettek, amit a mesterek magukkal hoztak, mingyárt a törvénytételhez látott.

A fejedelem az asztalfőn helyet foglalt, s kétfelől ott ültek mellette, mint ítélőbírák, Kassai István, az ítélőtábla direktora, mint vádló. Másik felől Bessenyey Menyhért prókátor, mint védő. Jelen voltak mint esküdtek, nemes Bibarczfalvy János és Radasóczy György.

Két gyertyát gyújtottak, s azok a fejedelem előtt állottak lassú lobogással két keze felől.

Kassai István felállott, és olvasni kezdette a vádiratot:

- Illustrissimus princeps ac dominus dominus Gabriel Bethlen dei gratia princeps Transsylvaniae, partium regni Hugariae dominus et Siculorum comes etc. domine domine nobis naturaliter clementissime.

S folytatta:

- Felséges fejedelem, legkegyelmesebb urunk. Házasságtöréssel, becstelen élettel, gyermekeknek elrekkentésével és bűvöléssel, bájolással s más Isten ellen való vétkekkel vádolt személyek feletti ítélkezésre ország nevében Felséged elé állíttatnak Török Katalin asszony, néhai nagyságos Enyingi Török János úr leánya, ki elébb Bogáthy Miklós úr, azután Csáky István, végül Dengeleghy Mihály özvegye, továbbá Iffju Kata asszony, nagyságos Iffju János úr leánya, Imreffy János úr őnagysága özvegye és nagyságos Somlyai Báthory Anna asszony, néhai Báthory István nagyságos és méltóságos úr leánya, előbb Bánffy Dienes úr őnagysága özvegye, annak utána most Jósika Zsigmond úr hitves felesége. Mind a három nagyságos asszony Istennek elveszettjei, ugyanabban a bűnökben leledzve.

A vádirat bőségesen sorolta fel az összes vádat, melyeknek felolvasása maga két teljes órát vett igénybe.

A fejedelem némán szemlélte a három asszonyt.

Ott ült mind a három, megtörve és megöregedve. Iffju Kata még most is egyenes volt és régi szépségét fekete fátyolaiban őrizte, de arca már beesett volt és nehéz árnyékok arcán. Fekete szemei koronként villámlottak, és sírás nélkül hallgatta a szörnyű vádakat.

Török Kata kicsike volt s oly fonnyadt mint egy őszi alma, ki a fán maradott, s az őszi szelekben eltűnt régi piros és eleven színe, s fonnyadtság és barnuló ráncok lepték el szépséges tekintetét. Most nem nevetett, kihalt a pillantása s csak maga elé nézett nagy kék szemeivel, mint egy magát gyászoló szegény virág a téli szélben ingva s lengve.

De Báthory Anna szép volt. Még ő nem régen volt a várban, s itt is nem a börtön fenekén, mint társnői, hanem a szőnyegekkel díszített felső szobákban, s valami sértődés volt a szívében, hogy a fejedelem hagyja ebben a nehéz sorsban, bár soha egy pillantásra is nem tekintett rá a fejedelemre, méltósággal és büszkeséggel viselte magát, ahogy a nagy Báthoryak leányához illik.

A fejedelem nem is hallotta a vádakat. Úgy mentek el azok füle mellett, mint a kietlen szélzúgás a téli kandallókban. Ügyet sem vetett reájuk, csak nézte, kimondhatatlan sokáig nézte a vádlott szépséget, ezt a kedves és büszke Báthory Annát.

Mélyen meg volt rendülve, hogy neki kell itt ülni az ítélőszékben, ennek a három Isten csodálatosságának pörében... Míg a vádló monotónus hangon darálva sorolta a bűnöket, őbenne végigviharzott az elmúlt kornak egész históriája... Ő maga érezte magát bűnösnek, hogy mit sem tudott tenni, hogy ezeket a szegény teremtéseket éveken s évek hosszú során át börtönben kellett tartani. Ahelyett, hogy élni hagyná őket: ha vétkeztek, nem az ő vétkük volt az, hanem mindenkié, a fejedelemé, szegényé, s az egész országé, mely egy ilyen fejedelmet feje fölött viselt... Ő mondjon ítéletet az édes és kimondhatatlan bájosságú Török Katalin felett, aki annak idejében oly szeretettel intette őt, hogy vissza ne menjen s meg ne higgyen a szegény fejedelemnek, aki részegségében azt sem tudta, mit tesz... Mit jelent a bűn, amit tett, ahhoz a jóhoz képest, amit őérette cselekedett... Nem akkor volna-e bűnös, ha engedi, hogy Bethlen Gábor belefusson a kelepcébe, s most nem lenne Bethlen Gábora Erdélynek... és a magyarságnak és a tiszta bibliai keresztyénségnek... és Károlyi Zsuzsannának...

Igen, az van itt csak és semmi más: Károlyi Zsuzsanna... Károlyi Zsuzsanna rettenetes szentsége és gyűlölete asszonytársaival szemben, akik a vérükön nem tudnak úgy uralkodni, mint Károlyi Zsuzsanna... S úgy érezte, inkább Károlyi Zsuzsannának kellene itt ülnie a vádlottak padján, hogy számot vessen s adjon arról, mért volt egy egész életen át oly szent és kegyelmetlen...

Aztán hozták egyenként a tanúkat. Első tanú volt egy huszonnégy éves fiatalember, Fodor György. Megeskették.

Minden vallatásra csak ennyit tudott mondani:

- Láttam, Kende Ferencet küldözte a megholt fejedelem Dengeleghyné asszonyomhoz, de miért, azt nem tudom, Imreffyné asszonyom és Báthory Anna nagyságos asszony felől semmit sem tudok.

Második tanú Körtvélyessy Gyurkó, a fejedelem komornyikja, akkor csak huszonegy éves volt.

- Tudom - vallotta -, hogy a megholt fejedelem szerelmeskedett Imreffyné asszonyommal és Dengeleghyné asszonyommal is. Ezt az egész világ jól tudja, hogy járt hozzájok, írogatott, izengetett nekik. Dengeleghynéhez Kende Ferenc és Ujhelyi Márton voltak a főpostások. Ők hordozták a követséget... Emlékezem rá bizonyosan, hogy hallottam, kitől, eszembe nem jut, mondja vala, hogy egyszer Vincen Móré Gáspár, Imreffyné asszonyom házában, mikor senki sem volt benn, ilyen szózatot hallott a pad alól: Gábor, Gábor, Gábor... A pad alá tekintvén, hát egy fazekat lát, s a fedőt levevén róla, gyorsan kezdé mondani a fazék: "Gábor, Gábor, Gábor..." Közben a dajka bejön s ijedten kiált: Az istenért mit csinálsz?... Kérdi Móré Gáspár: Mi dolog ez?... S a dajka a fedőt ráfedé a fazékra s mond: Rögtön úgy kell jönni a fejedelemnek, hogy nyaka szakad belé... Hunyadon létünkben egyszer kételkedtem, hogy a fejedelem és Dengeleghyné asszony együtt lennének, jön Ujhelyi Márton, és súgja: gyere csak, mutatok valamit, Körtvélyessy uram. Az ajtóra menvén, a kulcslyukon benéze, hát... Tudom azt is, hogy Kamuthy Farkas nagyságos uram gyakorta hívta a fejedelmet Vincre. Azt is hallottam, mikor mondta a megholt fejedelemnek: ne gondoljunk vele, kegyelmes uram, hadd csevegjenek. Ki kellene a nyelvét vontatni afféle szóhordozóknak, akik feleségemre s a kegyelmes uramra csevegnek...

Harmadik tanú Ráthonyi Ferenc, meglett kopasz ember, már ötvenes, ez is állítja, hogy Imreffyné és Dengeleghyné szerették a fejedelmet, aki azt is mondta: Isten őtet úgy segélje, senki egyéb felesége neki nem lesz, csak Dengeleghyné asszony...

S jött egyik tanú a másik után, s mind állította, hogy különösen Dengeleghynét hogy szerette a fejedelem: azt is mondta neki: "édes nénémasszony"... A fazékról is többen tudtak, de senki se látta saját szemével, csak hírül hallotta ettől vagy attól. Hárfás János tanú azt vallotta, hogy Dengeleghynéről azt mondta volna a fejedelem: "az én lelkem úgy megnyugodott benne, hogyha fia lészen, Gábornak neveztetem..."

A fejedelem megsápadott: ő éppen ezt gondolta, mikor Ágotáról eljött: ha Annának fiú lesz, azt Gábornak kereszteltetem.

Paisgyártó István, jó kemény negyvenes ember végre Annáról szólt: "Hallottam szóbeszédben, hogy Bánffy Dienesné asszonyt Krajnik Jánossal szólták volna össze. Mikor Krajnik János bujdosóban, volt, odajött Abonyba, s az asszonyom ővele rendelt magának asztalt, akkor mielőttünk tagadta, csak azt mondta, hogyha ő olyanféle lenne, neki oly kegyelmes asszonya lenne Bánffyné nagyságos asszony, hogyha sok irigyei nem volnának, ő nagyra mehetne mellette... Hallottam Szegedi Mihálynétul, Betüs Boldizsártul és többektül, hogy Kerekiben még Bánffy Dienes idejében Báthory Gábor gonoszul élt volna húgával... Imreffyné asszonyrul meg azt tudom, hogy mikor Sólyomkőből Kolozsvárra ment volna, azt mondta neki Imreffyné a tornácon sokuk füle hallatára: »Hiába, Gábor, mert addig be nem mehetsz, míg én nem akarom, hanem vissza kell neked jönni ebédre ide...« És a fejedelem keszkenőjét elragadá az asszony, s a fejedelem felült lovára, s elindult Kolozsvár felé, de Kolozsvár kapuja mihint meglátszódott, visszatért, mert az asszony háromszor csomót kötött a keszkenőn, és azt feje fölött háromszor megcsavarván, háromszor kiáltotta: »Gábor, Gábor, Gábor« s úgy jött vissza, hogy csaknem nyaka szakadott a kaptatón, s ebédre ott volt."

Bánfi Anna, nemes Váradi Németi Mihály özvegye vallotta: "Hallottam a fiamtól, aki Bánffy Dienesné nagyságos asszonynál szolgált, hogy Krajnik leterítette a felső ruháját s azon együtt látta őket, ahogy látni kellett... Ugyancsak a fiamtól hallottam, hogy Krajnik nem a garádicson ment fel a palotára, hanem álgarádicson, s az asszony ott várta, és megölelte és nevetve mentek be a házba... Vedány Györgytől, az asszony inasától meg azt hallottam, hogy mikor nála lakott, reggel az asszony bemenvén, tőle egy gyereket hoztak ki, s ő azt mondta: Mit akartok evvel az essez lélek fattyával? Mire a nagyságos asszony azt mondta: »Embertelen, azt kell-é mondanod?« Az inas erre azt mondta: »Nem nagyságodat szidom én, hanem az apját a bestye kutya fattyúnak«. Magam én semmit se láttam.

A fejedelem oly mereven ült a vallatások alatt, mint egy kőbálvány.

Most fel is állott, és a bírákra hagyta, csináljanak, amit akarnak s vallassanak.

A másik szobában azonban Apor István fiának, aki akkor mellette szolgált, azt mondta:

- Menj be és mondd meg, parancsol a fejedelem, hogy az asszonyokat vigyék ki, ne kelljen nekik hallgatni ezt a sok Isten nélkül való marhaságokat.

Később meggondolta s parancsot adott, hogy hozzák be elébe Báthory Annát, ő majd jobban megvallatja.

Anna igen soká jött.

- Bizonyára új ruhába öltözik - mondta magában a fejedelem, s úgy is lett.

Báthory Anna levetette a fekete gyászruhát, amit a bírák reá parancsoltak, s fehérben jött, tiszta fehérben, csak egy kevés arany csipke volt a ruháján, és semmi ékszer vagy dísz. Fején is csak egy igen pici kalapocska volt, olyan, amit a bécsi dámák viselnek, ha mulatni mennek.

A fejedelem megilletődve nézett rá.

Felállott és elébe ment:

- Anna - mondta neki. - Szép vagy.

S Anna nem is mosolyodott.

- S tetszik? - kérdezte kihívóan és szikrázó szemmel.

- No ülj le itt.

- Vallató székbe?

- Ülj csak le, Anna... - és hozzátette csendesen. - Küsanna.

Soká ültek, s most a fejedelem nem mert a nőre nézni, ellenben az szakadatlanul csak őt nézte, s ő ezt meg is érezte.

Végre rápillantott, és a szemük találkozott.

A fejedelem óriási nagy barna szemei oly lágyan és megindultan néztek az Anna ibolyakék szemibe, hogy szikrák pattantak ki, s ott repkedtek kettejük között a levegőben, mint mikor két vitéz karddal verekedik.

- Jó szállásod volt? - kérdezte a fejedelem.

Anna parányit elmosolyodott:

- Egyebet nem láttam, csak egy szőnyeget, kin apró madarak repdesnek.

A fejedelem elpirult.

- Tehát nem féltél.

- Féltettelek.

- Engem?

- Téged.

- Én kint vagyok és nagy harc előtt.

- Benne vagy.

- A harcban?

- De nagyon.

- Értselek?... Igazad van, Küsanna...

- Szegény.

A fejedelem lehajtotta a fejét... Ez nem az a nő, akinek annyi időn keresztül szidta magában... Míg országot épített, nem tudta, hogy lelket veszít.

Sóhajtott, mert félt, hogy sírni talál. Utóbbi időben megtörött a régi nagy keménysége... Fiatalkorában soha nem könnyezett a szeme... Már egy idő óta minden a szívére fut, és a szemein keresztül lágyul.

- Mit tehetek, erős törvény alatt vagyok. Fejedelem vagyok, és az országért és a religióért és az egész kereszténységért kell szenvednem. Kereszten vagyok, Anna.

- Két ölelő kar keresztjén, s az el nem bocsát, míg élsz.

A fejedelem még mélyebben hajtotta fejét, mintha ő ülne most az ítélőszék előtt a padon, ő a vád alatt megroskadó ember.

- Férfi vagyok, és nincs senkim... Nincs, akit magam után hagyjak...

- H... hh... hhh... - Anna úgy göcögött, oly fájdalmasan, hogy hirtelen zokogó sírásban tört ki.

A fejedelem rémülten nézett rá. Most, most nem értette. Vagy talán most megértette...

Elborult az asztalon, két nehéz kezét kinyújtotta, s ott nyugtatta az asztalon, és úgy feküdt, mint akit taglóval vágtak le.

Sokáig tartott ez. A férfi minden erejét elveszítette. Csak hagyta, hogy most aztán igazán meginduljanak a könnyek és ömöljenek, sírás, zokogás és rázkódás nélkül, mintha megszakad a tömlő, a szív, és elfolyik minden vére.

- Küsanna... Szánlak...

- Szánsz?... Jó dolgom van... A fejedelem visel gondot rám...

- Anna... szerettelek...

- H...

- Mindig szerettelek...

Anna nagyra nyitotta szemeit, s látóan nézte az embert.

- Nem akartam esküvőre menni... beteg lettem miattad, Anna, milyen azóta se, azelőtt se voltam: imádkoztam, meghaljak... meggyógyult ez a vad test... kibírta, de ki nem heverte... szépségedet... Micsoda esküvő volt... gyász... lakodalom nélkül... ötszáz forinttal beértem, hogy ne kelljen azt az esküvőt a nagy világ szeme előtt... úgy kettőbe voltam hasadva, mintha villám a fát meghasítja...

Hallgatott.

- Lehetett volna másképp is... ha azt az egy szót nem mondod... Anna.

Anna komolyan, bánatosan szólt:

- A férfiak mindig az asszonyt teszik felelőssé.

A férfi felnézett: mintha ezt most nem Küsanna mondta volna. Nem Báthory Anna, hanem Károlyi Zsuzsanna.

- Mért rettegsz? Nem bízol bennem?

- Ácsolják a vérpadot... - suttogta Anna reszketve.

A fejedelem áhítattal és szenvedéllyel nézi.

- Hát nem bízol bennem? - s forrón öleli - ne sírj, ne rettegj - s csókokkal csillapítja, mitől a nő még nyugtalanabb lesz, s a fejedelem megfigyeli, hogy Zsuzsannát az ő csókjai a halálból is visszahozzák, ezt elhervasztják - de csak villanás ez, nem tud gondolkodni, annyira retteg attól, hogy ezt elveszítse...

- Mit tehet a fejedelem s mit nem - suttogja ingerülten Anna.

A fejedelemben valósággal csudálkozás támadt; első esete, hogy valaki nem bízik hatalmában s ha nem, akkor hogy győzze meg?

Duruzsolva békíti, mint a lázas beteg gyermeket, aranyalmával csitítgatva:

- Fejedelemség - mondja sértődötten - halottat nem csinál élővé, de élőt meg tud mentsen a haláltól.

De Anna már nem hisz s nem bízik, már harmadnapja folyik a vizsgálat, a tanúkat kétszer-háromszor is végigvallatják, s új tanúkat hozatnak be, s húzzák-halasztják, s nem akarja hinni, hogy ez a fejedelem parancsára történik, mert csak így tud magának még egy s még egy napot szerezni, hogy a háborús rohanásnak ebben a fergetegében még itt maradhasson és idillt szerkesszen a boszorkánypörnek ebben a groteszk álarcában.

- Nehéz dolog a fejedelemség - szól a fejedelem. - Aki úr akar lenni egy ország felett, ha még oly kicsiny is az ország, éjt-napot eggyé kell tegyen... s ha valakit nem a lélek hajt, fejére gyűlnek a vészek és a viharok: akkor annak a legnehezebb, mert hányja-veti a hullám... hacsak mint Báthory Zsigmond, aki olyan volt a fejedelmi székben, mint egy gyermek, aki sem kormánylapátot nem bírt megfogni, sem azt nem tudta, mitévő legyen hát... s ilyen volt a te nagyságos bátyád is, ez a felséges elme, aki csak légyen szavával akart teremteni, mint az Isten, s romba ömlött feje felett a ház és lába alatt a föld... Szegény, én őt szívemből sajnálom, mert szerettem, miattad Anna...

- Ő már a mennyben van...

- Mennyország... - morogta Bethlen Gábor kis fanyar mosollyal... - mennyország volt Ecsedben... mikor a kis vadlány nem magában ment el a nádason.

- Már újra kezded?

- Mindig s mindig... egyre jobban, s mindig csak oda kell menjek: ott kezdődött. Ebből a kis tűzszikrából lett az én életemnek nagy égése.

Anna ingerülten:

- Hagyjon el, küldjön el... Jó felesége van s szereti.

- Szeret - tört ki kétségbeesve Bethlen. - Bár ne szeretne... Akkor semmi se volna elmenekülni előle... Így nehéz: de nem lehetetlen - szólt sötéten.

- Ne beszélj... örülj, hogy így van...

- Minek örüljek? Mondd meg, hogy minek?... Nyakamon... az egész élet... Egy szent nő, aki görcsösen kapaszkodik... Köszönjek le a fejedelemségről, hogy véle elbujdossam az ismeretlenbe... hogy ő boldog legyen valahol a hegyek alján, ahol ő boldog tudna lenni velem, ha kecskepásztor vagyok is, csak soha egy percre is el nem tűnök szeme elől... ennek örüljek?

- Mindenkinek megvan a maga baja...

- Ilyen, mint nekem, senkinek nincs... Énrám rakta az Isten a legnagyobb terhet...

- Mindenkire annyit rak, amit elbír... Erősre többet... Gyengére is éppen annyit, ami alatt összeroskad.

- Ez szép volt, Anna, ez a szó... de gondolkozz csak énvelem, te édes kis bölcs madár... Mi tudnék én lenni, ha te vagy a párom... ha a te vidám lelkedet érezném, hogy velem repülj... Hát jöjj velem... Henrik király, anglusok királya nyolc feleséget próbált, hogy az egy igazit lelje.

- Csak nem akarja őt lenyakaztatni?

A fejedelem megdöbbent:

- Mit képzelsz?... De neki meg kell értenie, hogy ez így nem maradhat... Ha neki, azt mondja, egy boldogsága van, hogy engem boldognak lásson... akkor meg kell lássa, te vagy az egyetlen boldogság nekem, s adjon ide... legyen hát jótevőm, s nem gyilkosom...

Halkan, szinte suttogva tette hozzá:

- Itt a püspök, megparancsolom: válasszanak el tőle...

Anna összecsukott szájjal, sápadtan és dermedezve hallgatott.

- Ez így lesz... Ha te is így akarod.

Anna begubózott, egész kifordult szemekkel meredt maga elé:

- Majd jön a háború - mondta -, s kegyelmed megnyugszik...

- Nem háborút akarok: boldog lenni akarok.

- Annyi munkád lesz, hogy mindent elfelejtesz.

A fejedelem elhallgatott... Anna fél tőle?...

- A háború csak akkor kell - morogta -, ha a fejedelem nem bír az életével... s kardra bízza, hogy oldja meg, amit lélekkel nem lehet.

- Végigvágtatsz Európán... te vagy a legnagyobb hadi vezér.

- Nem vagyok Dzsingiszkán... én a békesség fejedelme vagyok, s az is akarok maradni... meg akarom őrizni ezt a kicsiny országot, mint egy pacsirtafészket, hogy mindenki nevelje magzatait a fészekben...

Most újra ölébe vette a nőt, s halkan és szerelemmel suttogta bele:

- Lesz gyermekünk, Anna?

Anna elfordította fejét:

- Ah... minek?

Bethlen megtorpant és elereszti, mintha hirtelen minden megfagyott volna benne:

- Minek élek hát?... Minek hódítsam meg az egész világot, ha nincs magom, magam vériből...

Soká és némán nézett maga elé, akkor felállott és járkálni kezdett a teremben, kongó léptekkel, keményen s komoran.

- Nem lehet benneteket megérteni... nők... asszonyi állatok... Állatok vagytok... mind... Valamit a fejekbe vesznek, az Isten ki nem veri a buta koponyájukból... Mért nem akarsz?... egyik nem tud... a másik nem akar... Ezer és ezer embernek lehet parancsolni: de egy gyenge, puha, semmi kis virágnak nem lehet... széttéphetlek és felfalhatlak... megszűnsz az ujjam közt, mint egy kis virág levele... és nem tudok beléd lelket adni, hogy úgy gondolkozz, mint én?... Hát nem szeretsz?

Anna hallgatott, s a férfi ahogy nézte, csak azt látta, hogy fél tőle, mint valami fenevadtól.

- Mit rettegsz éntőlem?... te ostoba... hát nem látod, hogy kiokádom magamat előtted a dühödött nagy szerelembe?... Mit akarok tőled?... mit akarhatok?... enni akarlak és inni akarlak és csókolni akarlak, és azt akarom, hogy együtt dobogjon a szíved és a lélegzeted velem... mért nem akarsz gyereket tőlem?... nem látod, hogy ez az egy, ami mégis összekapcsol... engemet nem a bujaság kerget: ha az én feleségemnek életben maradtak volna a gyermekei... három csudálatos egészséges gyerek, két fiú meg egy lányka... egyik életebb volt a másiknál... Én esküszöm neked, hogyha még tízszerte jobban kívántalak is, soha egy pillantásra sem engedtem volna magamat az öledbe... De az egész életem ordít a jövő után... Gyereket akarok tőled, mert szép vagy, jó vagy, gonosz vagy, Báthory vagy... Be akarom oltani a hatszáz esztendős fát, hogy új sarjat hozzon és nagyszerűséges legyen a magam vérének a hajtása... mi az isten haragja van benned, hogy ezt megtagadod...

- A férfiak mindenért a nőt teszik felelőssé.

A férfi megállott, és most már őrjöngő szédülettel nézett a nőre:

- Ezt Károlyi Zsuzsanna mondta!...

Fellobbant előtte a sors: ha ez így van, akkor mindegy, ha minden nő egyre jut, csak odajut, hogy mindent mindig csak visszahárít a férfiúra... akkor mi ez a nyomorult élet és ez a halál...

Az udvarban nagy sürgés-forgás: megérkezett a fejedelemasszony.

A várnagy nem merte a kaput egy percig is csukva hagyni, ahogy a fejedelemasszony állott a kapu előtt. Megnyitotta, s rohantak a kancellárhoz jelenteni, hogy itt a fejedelemasszony, s a kancellár rohant a fejedelemhez, hogy itt a fejedelemasszony.

A fejedelem megtorpanva hallja, hogy Károlyi Zsuzsanna felkelt az ő betegágyából s nyoszolyáját vévén járt, és itt van.

Annát kézen ragadta:

- Hát jöjjön... Hát lássa, mi van... Történjen, aminek történni kell...

- Mit akarsz, őrült? - sikoltott Báthory Anna.

- Téged.

- Engedjen el... Tönkreteszi a nevemet...

- A neved?... Boszorkány!... A neved?... Mi te neved? Ha itt maradsz velem: a te neved fényes és tiszta, de ha elhagysz, akkor setét boszorkány, és semmi a máglyától meg nem szabadít... Maradj, s te vagy az ország fejedelemasszonya...

De Annán rettegés és irtózat és oly páni félelem vett erőt, hogy nem lehetett vele bírni, elrohant és magára zárta az ajtót, és a fejedelem látta, hogy ennek vége... Mikor a fejedelemasszony belépett hozzá a szobába, maga is megrettenve nézett rá, mint egy síri kísértetre.

Zsuzsanna oly sápadt volt, mintha koporsóból kelt volna ki, vékony fekete ruhába pólyált teste már nem is volt, lábon járó halott. Arca viaszsárga, és szemei oly különösek, mintha nem emberi szemek volnának, hanem látó szemek, amelyek a kőfalon általtekintenek.

De nem sírt. Távol volt tőle, hogy sírásba olvadjon: mint a kemény jégcsap, oly volt.

Halkan mondta:

- Tőlem félsz?... Tőlem nem kell, hogy félj... egy árnyéktól rettegsz?

- Nem rettegek... A nap nem fél az árnyéktól.

- Én a nap árnyéka vagyok.

- Napnak nincs árnyéka.

- S mégis... úgy tetszik... van, aki fél a világosságtól.

- Ki fél a világosságtól?

- Minden boszorkány...

- Te vagy a boszorkány... úgy jössz, mint a kísértet.

- Lelkedben van a kísértet.

A fejedelem nehéz léptekkel járt soká. Akkor megállott, és ránézett az asszonyra, mintha most látná meg, hogy itt előtte áll:

- S te itt vagy?

- Igen... én itt vagyok...

- Még mindig?

- Mindig...

- Mindig, mindig... mögöttem állsz, mint az atra cura... a döghalál...

Mogorván újra járkálni kezdett.

Károlyi Zsuzsanna nagyon halkan, mintha kriptából jönne a szellő:

- Csak ostorozd hullámat... az nekem nem fáj... az egy vezeklés, ami nekem maradt, hogy megtagadjam magamat...

- S megtiporj engem.

Beleroskadt egy nagy székbe, s fejét ráejtette kezére, mint zuhanásban.

Az asszony mártírsuttogással, a végtelenbe dermedve:

- Az ember mindig a nehezebbet válassza... Nem a kellemeteset és az édeset, hanem a keserűt és fájdalmasat... Jézus a keresztet vállalta...

- Most ezt mondod?... Mikor én állottam Jézus nevével, hogy ő mindenkinek sebeit meggyógyította, akkor rám rohantál: nem akarsz Jézusné lenni...

De az asszony nem vitázott többet, csak mondta, lehelte, lélegzette a maga litániáját, ami lelkéből folyik:

- Nem azt, ami megvigasztalna, hanem azt, amiben nincs vigasztalás... Nem azt, amit szeretni lehetne, hanem azt, amiben nincs szeretet többé...

A fejedelem látta, hogy itt nincs többé kivel beszéljen, s mégis, nem tudta halottnak nézni és léttelennek, ő is a maga kiömlő és zuhogó szavait mondta:

- Zsuzsanna - s felugrott és nagy léptekkel menni kezdett számtalanszor el az asszony előtt, aki egy öreg oszlopnak dőlve, mint valami kereszt alatt álló Mária, a boldogtalan anya, csak hallgatott s alig élt. - Zsuzsanna... kényszerített vagyok kemény lenni és igazságos... Itt van az utolsó óra... Mindig hű és jó feleségem voltál... Okos voltál, bölcs voltál és velem jöttél... gyermekeidet elvesztetted... Isten elvette, és többet neked új magot nem ád... szánom őket... - s szemei könnyekkel lettek tele, lefojtotta - és szánlak téged... Meg kell mondani, ami a szívben van... semmi értelme az alakoskodásnak... A fejedelem nem magáért van, hanem az országért... mért küldte volna különben az Isten az ország élére a semmiből... ha nem azért, hogy éljen és tegyen az ország javára s az emberekért... ahogy az Isten teremtene és dolgozna, ha itt volna köztünk fejedelem képében... ha a legionáriusok veres köpönyege helyett bíbor palástot vett volna a vállaira... Meg kell értened, hogy ennek tovább semmi oka és haszna nincs... hogy... mi ketten csak tépjük és marcangoljuk egymást...

Nagy lélegzetet vett, mert nagy léleknek és erőnek és tüdőnek kell lenni ehhez a szókhoz.

- Míg te egészséges voltál és elméd meg nem háborodott... addig nagyot míveltünk... - s torkát fojtogatta a könny. - De most oly nagyot akarok, amit még soha senki ember fia meg nem próbált... Meg akarom szabadítani az egész hazát és kereszténységet a pokoli balságtól... minden bilincstől... s ezt nem akarod megérteni... Igaz?

Az asszony lélektelenül:

- Boldog, aki a hadból úgy jő meg, ahogy elindult...

A fejedelem felordított:

- Ami most közöttünk van, ez nem emberi... ez már a pokol...

Az asszony kinyitotta a két szegény kezét, és kis mozdulattal legyintett:

- Mindegy... ha az asszony rossz, azért... ha jó... akkor meg azért... Mindenért az asszony a felelős, ha a férfi szíve elfordult tőle...

Mit mondott Báthory Anna?

Rekedten, fuldokolva suttogta:

- Dehogy az asszony felelős... Az asszonynak semmi felelősséget nem kell vállalni, csak egyet: hogy urát boldoggá tegye... s ha egy asszony ezt már nem tudja elvégezni?...

Az asszony meggyőződéssel:

- Igen... ez így van... - s rábólintott.

- Mi van így, s mi van úgy? - hörgött a férfi.

De az asszony halk mosollyal, szinte némán:

- Csak bántsál, az nekem jólesik, uram vagy.

- Én nem bántalak... érted? én nem bántalak... De nézz rám, milyen nyomorult vagyok... mi lettem a kezeid között?... Most menjek bele egy szörnyűséges vállalatba, amilyenre még egy ilyen kicsiny fejedelem maga erejéből soha nem vállalkozott... a hitért, a becsületért, a szabadságért kihívom az egész világot, és csatára kényszerítem és győzni fogok... De hogy győzzek, ha te utamba állsz?... ha soha, már annyi idő óta egy irgalmas szavad nincsen hozzám... porba tiportál mint egy férget, és most idejössz, hogy diadalmaskodj és kacagj rajtam... Ez nem lehet... Férfi vagyok, és nekem kötelességem megkezdett munkámat befejezni... ha a pokol minden ördöge rám ront is, és az élükön te...

- Szereted? - sziszegte az asszony.

- Kit?

- A boszorkányt.

A fejedelem megdobbant... Belemeredt a felesége szemeibe, s csaknem elégett annak az izzásától.

S most, csodára eszébe villant Ábel, a székely ház gerendái alatt, mikor azt mondta: "Soha be ne valld... akármi történjék is, ha éppen rajtakapna is, soha be ne valld." És azt mondta:

- Nevetség.

- Szereted?

- Mi a szeretet?... Ha bennem szeretet volt valaha, az csak a tiéd volt... Zsuzsanna...

Az asszony úgy kapott a szón, mint éhenhaló s reszketett, csak attól az egytől reszketett, hogy visszavonja s elveszi tőle... jaj...

Mikor a várnagy hírül hozta, hogy Báthory Anna kijátszván az őröket és hadakat, megszökött a bírák elől egy kis kósza hadnaggyal, aki a börtönajtaját őrizte, s apródnak öltözve már valahol a gyergyói hegyeken túl lovagol, a fejedelem összeomlott.

Keserű íz volt a szájában és a lelkében.

Íme tehát vége mindennek... Boszorkány?... vagy csak egy gyenge kis némber?...

Ez nem párja őneki. S ebben semmi szerelem nem volt soha őiránta... Ez a csónakból visszanézett, hogy maga után rántsa, de nem szerelem volt az, csak vérének buja fortyogása, hogy neki minden hím kellett, ha mátkás, ha nem, ha úr, ha szolga... Ez csak egy Báthory Anna, akit az Isten félig készen eresztett ki a műhelyéből; remekelni akart, s beleunt... Nem adott szívet az írott képbe...

Két napig nem jött ki a cellájából.

Mikor végre kilépett: ott találta feleségét az ajtaja előtt.

S milyen feleséget!...

Zsuzsanna vidám volt, és friss és meghízott és megfiatalodott két nap alatt.

A fejedelem fanyarul vállat vont:

- Hát itt az ideje, ki kell szállani hadra, háborúra; mingyárt itt az ősz.

S Károlyi Zsuzsanna azt mondta:

- Sütöttem kegyelmednek, édes uram, friss kenyeret, mert ehetetlen, amit itt csinálnak ezek. És lángost is, ahogy kegyelmed mindig szerette. Jó ropogósan, s magam ujjaival tömtem bele a zsírozóját. És a fokhajmát se felejtettem ám el, pedig itt nem lehetett látni. Igazán el kell már rendelni, hogy a kerteket jobban míveljék a népek Erdélyben.

Az erdélyiek különösen azt csudálták, mióta kijöttek hazulról, hogy ezek a felvidéki urak mind úgy élnek és beszélnek és cselekszenek, mintha sem országuk, sem hazájuk nem lenne, sem szerelmes, sem isteni reményük.

Otthon ők ahhoz voltak nevelve, hogy náluk, Erdélyben mindig, mindenki a hazának dolgárul beszélt. Az volt az életük fő fundamentuma, hogy mi a haza sorsa. Mint egy maréknyi madár, úgy érezték magukat, hogy minden veszedelem együtt valamennyiüket érinti. Ha a németről beszéltek, ha a törökről beszéltek, mindig tudták, hogy ha megmozdul akármelyik nagy hatalom, mindenik el tudja söpörni őket a föld színéről, tehát mind egymásra vannak utalva. Összekötözte őket a haza féltése egy bokorba és kötegbe. Ezért, ha valaki - s ki ne tenné - elsősorban a saját érdekét akarná is szolgálni s istápolni, akkor is nem erről beszélt, hanem a hazafiúi köpönyegbe burkolta magát, s úgy tőn, hogy az ő érdeke s haszna a hazának javát szolgálná.

Ők ezt a féktelen önzést és önszeretetet soha nem látták eddig odahaza. Itt az urak csak magukat nézik istennek, és a maguk hasznát vallásnak. Itt roppant nagy urak élnek, kik úgy gondolják, nincsenek is rászorulva egymásra. Odahaza ily urak nincsenek. Legnagyobb úr maga a haza. A fiskus odahaza a nemzeti vagyont őrzi és szolgálja, minél erősebb a fiskalitási érték, annál kevesebb adót kell fizetni, s mivel a fejedelem a hazának s az országnak a tulajdonosa és gazdája, minden polgárnak az a megnyugvása, ha a fiskus meg tud állani a maga lábán, és nem szorul rá az egyesek vagyonára. De itt ezen a tájon a fiskus valósággal rablószövetség, ami, ha megfog valamit, azt ki is viszi a hazából Bécsbe. Az uraknak is csak egy ellenségük és veszedelmük van, ha a fiskus ráteszi a kezét az ő birtokukra. És a fiskus keze mindenüvé elér. A fiskális direktor rettegettebb az urak előtt, mint a tatár kán. A tatár kánt meg lehet verni. A török basák akármilyen nagy sereggel rohanják is meg a végeket, lehet ellene seregeket gyűjteni, s mint valamikor Rákóczy Zsigmond az ónodi csatában, szét lehet szórni őket, és vissza lehet szedni tőlük a rablott holmit, s azt maguk közt felprédálni... De a fiskus ellen nem lehet semmit se tenni. Aki a fiskus ellen felemeli csak a szavát is, az holt ember. Azt a császár saját ellenségének tekinti.

Zólyomi ezt mind nem tudja, s Okolicsányi sűrű leckéket tart neki az úton.

- Úgy értsd meg, öcsém, hogy itt a legnagyobb úr is, ha annyi földje s birtoka van is, ami egy egész fejedelemséggel felér, éjszaka nem tud aludni, és édes álmából felserken, ha eszébe jut, hogy a fiskális direktor valami cselt készít ellene... Ha itt valakit feljelentenek, hogy huszonnégy katonát tart, már az rebellisnek számít, és mint konspirátortól elvehetik minden birtokát... Pedig arra kell neki a huszonnégy zsoldos katona, mert a török erre csavarog, és félti az életét... Mindegy, ha rávetik a vizes lepedőt, minél gazdagabb, annál nagyobb veszélyben van, mert a fiskális ítélete legelsősorban is vagyonelkobzás... Itt nem szedik be az adót oly szaporán, mint nálatok... itt a fiskus abból él, hogy az egész vagyonokat rabolja el törvényes ítélettel... És ne gondold, hogy az ilyennek, akit a császár ellenségévé deklarálnak, csak egy úr is segítségére mer menni... Éppen arra vigyáz a császár, hogy ezeket az ítéleteket mindig magyarokkal mondassa ki... Muszáj elítélni magának a nádornak őket és az országbíráknak és a főkapitányoknak. Az érsekek, püspökök az ítélők, mert jaj nekik, ha nem teszik... Akkor ők kerülnek rögtön pónába, vétekbe, s akkor meg rajtuk van a sor...

- Itt tehát a császár mindent megenged nekik egymás ellen, mert neki annál jobb, minél inkább gyűlölik és üldözik ezek az urak egymást... Divide et impera... ebet ebbel maratni... ez a császári politika...

- Nekik tehát annyi a hazájuk, ameddig birtokuk határa terjed. Ha kicsi, kicsi... ha nagy, nagy... de sohase az egész haza... Mert nincs is haza... A haza el van rontva és el van rabolva. A hazának egészén a török az úr, s ami megmaradott, köröskörül, mint egy karéj, abban az egyes birtokos urak a parancsolók és osztozkodók...

- Nem bíznak sem testvérben, sem szülőben, sem fiaikban, se barátban, sem ellenségben. Még az ellenségben sem bízhatnak, hogy aki ellenség, az mindig ellenség lesz, mert csak egyet perdüljön a kocka, kénytelenek az ellenségre szorulni. Ezért hamarább megfizetik adósságukat az ellenséges úrnak, mint a barátnak, mert nem tudják, mikor szorulnak egyik a másikra...

Sok helyen meg kellett éjszakázniok, kisebb uraknál s nemeseknél, s mindenütt ugyanazokat a kifakadásokat hallották, amit a várakban. Itt mindenki inkább csak rettenetesen káromolt.

- Nincsenek ezeknek a szegényeknek királyuk s fejedelmük. Idegenben van egy császár, aki úr velük... Soha nem is látják őket. A császár nem alázza magát arra, hogy ez elátkozott vidékre jöjjön, csak ha koronázásra jő. Rudolfus császár harminckét év alatt egyetlenegyszer sem volt Magyarországon. Mathiás király, az idegen, addig míg csak trónörökös volt, addig eljött s itt forgott, és magyar ruhát vett magára, s magyarul is megtanult beszélni. Itt hadvezérkedett a török ellen, el is rontotta mindig mindenütt a had állapotját... Nagy harcok voltak akkor Esztergomnál, Győrnél, Budánál: mindig jól indult, s mikor megjött a császár képében Mathiás főherceg, akkor mindig úgy elrontotta, hogy szöktön szökve kellett menekülnie... Rögtön vége volt a sikernek s dicsőségnek, mert vele jöttek udvari népe, német főurak, akik csak azért, hogy magyar vezéreknek sikere és becsülete ne legyen, készebbek voltak feláldozni mindent... Mikor aztán ő is császárrá lett, akkor ő is bezárkózott németjeihez, s többet soha ide nem jött császár madarai közül... Így öcsém, ezek a szegény urak úgy élnek, mint a hörcsögök, csak abba bíznak, amit két pofára tudnak gyűjteni, s oly mérgesek is szegények, mint a hörcsögök... Nem szeretik egymást, mert itt könnyű és muszáj lenni árulónak, mert itt csak az mehet elébb, aki honja és nemzete árulója lészen... Még egy kis ember is csak akkor mehet előbbre, ha titkos ellensége fajtájának s vérinek... Meg van itt bomlasztva minden szív és minden lélek. Nincs semmi összetartás. Aki bírja, marja... Nincs itt felsőbbség, aki együvé akarná kovácsolni a népet, aki fenn van, csak azt kell nézze, hogy tudja egyiket a másikra uszítani, mert csak úgy szerezhet kedvességet a bécsi udvarnál...

- A hit még az egyetlen, amit szépen forgatnak magukban, mert ebben lelik a boldogtalanok Istennel való békességüket... Mér lettek ezek protestánsok?... Azért, mert megörvendettek, hogy megszabadulnak a klérus zsarnokságától. Szabadságot véltek: azt hitték, hogy mint protestánsok, egy kicsit össze tudnak fogni és menthetik magukat a hit színe alatt a pápista udvar elől... De ugye, most, hogy megismerték, hogy mint protestánsok már evvel magával magukra vonják az udvar szemét és féltékenységét, egyre-másra átfordulnak, s a főurak közt már alig van, aki mer ezen a párton maradni, inkább a fiatalok sietnek behízelegni magukat a császár színe előtt, hitük megtagadásával és a volt protestáns testvérek szigorú üldözésével... Többet is kereshetnek így, tisztességet és birtokot, mert a császár szívesen ad nékik új donációkat, hogy az ott levő protestáns városokat és népeket visszatereljék vasvesszővel a katolikus religióra...

- Mire nézzenek hát?... Nálatok Erdélyben is sok baj volt és sok kockánforgás, de csak a fejedelmek úri kedve miatt. Báthory Gábor, csak emlékezzél, sok csélcsapságával még a feleségüket is mind elszerette az uraknak. Azért ez más volt: ez nem érintette a hazafiúi érzést. Lehet, hogy feleségét is fel kellett áldozni az egyik-másik úrnak, de együtt voltak azért, mint erdélyiek a fejedelemmel egy pártban.

- De itt minden várkapitány kiskirály, míg a felséges császár kegyelmét el nem veszti s mind Báthory Gábor a maga határában. Itt még ma is teljes vigorja van a jus primae noctisnak, minden jobbágy köteles első éjszakára feleségét felvinni úri bemutatásra... És jaj nekik, ha fiatal úr a két tojással nem elégedik meg, amit bé kell adni a menyecskével... És még nagyobb baj, ha máris menyecskének találtatik és nem szűzi leányzónak...

Mikor elértek a bittsei uradalom határiba, mintha más országba kerültek volna. Még a levegő is megváltozott. Szebbek lettek a völgyek és zsírosabbak a földek. Jó ruhásak a parasztok, s kövérebbek, ők is, ökreik is. Jobbak lettek az utak, s a ló lába nem botladozott a rossz hepehupás göröngyökön s köveken.

Mikor beértek a kisded vár alá, melynek még a formája is más volt, mint amit eddig láttak, fenn a zordon hegycsúcsokon, egészen elálmélkodtanak. A bittsei vár nem volt oly roppant kövekből összehordott, mint a murányi vár is vagy a pataki vár, hanem barátságos, négy sarkán négy kurta toronnyal ékesített kis fehérre meszelt palotavár.

Be volt az vakolva, mint egy városi ház, fehér mésszel, aki ránézett a fényes augusztusi napsütésben, szeme világát kellett féltse. Négy kis bástyatornya zsindelytetejével s a zsindely is festve volt fényesre, mint egy-egy galambdúc.

Szerelembúvó volt, ahogy Erdélyben híjják a fiatalok kuckóját. Szerelembúvó volt igazán: s lakodalom háza. Thurzó Imre uram immár esztendeje lesz, hogy lakodalmát tartja benne Nyáry Krisztinával.

Ahogy megállottak a vár hídja előtt s lóhátról szemlélték, hogy a vár közepébül egy hagymaforma torony emelkedik ki fényesre festve s a napban csillogva, meghallották a csimpolya, fúvó, trompéta s violino hangját: odabenn, ím, most is szól a lakodalmi muzsika.

- November elsőjén kezdték a lakodalmat, s lám, még ma is járja.

A vizesárkon keresztül fekvő hídon most lovasok jöttek elő ketten, s elébük léptettek.

- Isten hozta kegyelmeteket, nagyuramék.

Karddal szalutéroztak urasan, és mondták:

- Jól tudatik minálunk, kik légyenek nagyságodtok, s erős parancsolatunk vagyon, hogy mihint megérkeznek, rögtön várbeli szállásukra vezéreljük uraimékat.

- Honnan tudjátok, kik vagyunk s jövünk.

A várhadnagy nevetett:

- Senki a Thurzó birodalomba be nem léphetik, bármerről jön, akár keletről, akár nyugatrúl. Ahogy lova lába egyet botlik a mi mezőinken, már felállított staféták jönnek a hegyeken át, s a legrövidebb úton jelentik jöttüket...

Csakugyan ím emlékeztek, hogy megvizitálták őket hajnalban, s mikor útjokra bocsátották, már távol lovas legény vágtatott előttük.

Olyan hát ez a birodalom, mint ország az országban, s ennek a birodalomnak rendben megy a dolga, ha az ország sora a legnagyobb rendetlenségben van is.

Mikor a kőhídon bementek, a kapun túl egy kedves kis térségre jutottak, s ott mingyárt meglátták a híres nevezetes "nászpalotát".

Csudálva nézték a szép kőházat, ez is hófehérre volt frissen kimeszelve és ragyogott, mint fehér gyémánt a forgóban. Okolicsányi az úton már sokat beszélt Zólyominak, hogy Thurzó nádornak hét leánya volt első feleségitül és a másodiktúl, Czobor Erzsébettül egy fia. Ezért, mivel tudta, hogy sok lakodalmat kell neki tartani, külön nászpalotát építtetett, s abban már eddig öt leányának lakodalmát ülte. Hatodik ennek a mostani úrnak, Emericus grófnak násza levén.

- Hát a vendégek, öcsém? - szólott Okolicsányi a hadnagyhoz.

Ez nevetett:

- Most nemigen vannak, csak Kisasszony napjára jönnek, lakodalom farkára...

Súgva tette hozzá:

- Mikor a méltóságos nagyasszonykánknak megmozdult a magzatja, az úr őméltósága szélnek eresztette az urakat: vége a lakodalomnak... Igaz, neki is mennie kellett a diétára, Pozsonyba... A koronáción is ő vitte az ország zászlóját... most is jelennen kelle lennie...

Délest volt, mikor megérkeztek.

A nászházzal szemben levő kisebb házban kapták meg a szállásukat:

- No nagyuramék, itt most nyugodjanak meg, az a parancsolat... Itt a feredő meleg víz a kisebb házban, s itt a jó vetett ágy. Bizony jól fog esni, hiszem, a hosszú út után.

- Hát bizony nyeregben ülni ennyi úton - mondta Okolicsányi, s a hadnagy jóízűen megnevette, ahogy tapogatta az utazási matériát.

Szép fiatal lányok hozták a feredő ruhákat, lepedőket s törülő kendőket, szappant, és a borbély is ott settenkedett.

- No itt úri dolgunk lészen - mondta Zólyomi, s megcsípte a leányt.

- Hogy hínak, te kellemes?

- Ezt Ursulicskának mondják - szólt nevetve a hadnagy -, de nem tud magyari nyelven egy krükköt se.

- No nem baj - szólt Zólyomi -, csak egyébhez értsen.

Ezen mind jót nevettek.

A borbély is ott settenkedett a szerszámaival, és ajánlkozott, hogy megkeni őket, hogy a fáradalmakat enyhítse.

A bizony jó volt. Így nem látták őket eddig sehol, egy úrnál sem. Itt igazi jó úri helyre tanáltak jönni, mondták egymásnak.

Mikor oly szépek lettek, mint a vakart ponty, Zólyomi még a lányoknak is elengedte tudományát, bizony csak lefeküdtek, és oly fáradtaknak érezték magukat, hogy abba a nyomba elaludtak, s nem is ébredtek fel, csak másnap, mikor a nap már fenn volt az égen.

- De jó szagokat érzek - mondta Zólyomi, s körülnézett.

Hát egy asztal, mintha csak a mesébe való lenne, meg volt rakva mindenféle jószagú étellel, itallal. Sonka és kolbász és szalonna. Tej, aludttej, túró, sajt. Mégpedig oly szalagformán tekert sajt, hogy annak a bogát kioldani gordiusi kardra volt szükség... Zólyomi ugyan nem kérette magát, hozzálátott istenesen, s Okolicsányi is úgy szál ingbe s meztélláb melléje pártolt, szintén lakmározni kezdett.

- Úgy tudd meg, öcsém - kezdte a tanítást, mikor már valamelyest megrakta a követelődző hast -, most oly helyre kerültél, hogy ez háznak ura külföldi országokon járt, akadémiákat. Wittenbergába volt, honnan atyjaura, az öreg néhai nádor úr csak éppen halálos ágyához hívatta haza.

Ivott egy pohár bort, aztán tovább eddegélt és mesélt:

- De azt úgy értsd, hogy őfelsége fejedelem urunk is sok fiatalokat kiküldött külső országbeli Univerzitásokra, de ilyen deák több a magyar hazából egy se számláltatik, mert e Thurzó Emericus gróf úrfit, ahogy megérkezett Wittenbergába, abba a nyomba rögtön rektor magnifikusznak választották.

- Ühha! - kiáltott fel Zólyomi. - Micsoda tudománya volt erre?

- Hát vót... vót bizony... Ha nem neki, vót az atyjának, a nádornak... Mert száz lovas kísérte és tizenkét szekér vitte utána az elemózsiát és a tokaji borokat. Mikor Bécsbe megérkeztek, oly követség jött elébe, mint egy fejedelemnek... Mikor Prágába ért, a prágai tanács egész személyében kijött elébe... S mikor Drézda városába jutott volna, a szász választófejedelem éppen nem volt otthon, hát annak a testvéröccse egy mélyföldre kijött elébe, és oly lakodalmat adott, amilyen csak tőle kitellett... Mikor aztán beérkezett Wittembergába, a híres nagy Univerzitásra, az egész professzori corpus az Univerzitás főfő Rektor professzorával az élén, gyalog vonult ki, hogy a város kapujában őtet fogadja.

- De minek?... Úgy megijedtek a száz lovastúl?

- Nem, levél ment előre s jelenté, hogy a nádor úr őnagysága kegyelméből minden professzornak fejenként száz arany jutalom lészen... meg a tizenkét szekér prébenda is a konviktus javára indéttatott...

- C.

- Hát a száz sárga csikó tette meg a magáét... mert abba az időbe egy professzor évi fizetése ötven forint, az mint huszonöt arany lett volna egész esztendőre...

- Már ezt őfelsége nem akarná követni, ezt az egzemplumot - vélekedett Zólyomi nevetve, s jóízűen tovább evett. S ivott is rá.

Okolicsányi is nevetett.

- Ezt nem... Bár Mónár Albertnek, a szencinek, ő küldött száz aranyat, holott nem is kérte... De híre jött, hogy oly énekeskönyvet csenált, akiből csakugyan ma is egész Erdély zsolozsmázik... No de, elgondolhatod, édes öcsémuram, mit tettek, mit nem ez ifjúval tizenhat esztendős korában a jó wittembergisták... Mondom, avval kezdték, hogy rögtön Rektor Magnifikuszt csináltak belőle, ahogy már mondám... Ő pediglen ezt avval viszonozta, hogy kétszer lakmároztatta meg az egyetemes tudomány összes ifjúságát, valami kétezer deákot, erre magára ötezer forintokat költe...

- Volt is ott rókafogás akkor - gondolkozott Zólyomi Dávid.

- Volt... A volt... Hát ehhez az úrhoz jöttünk mi mostan bé, uramöcsém...

- Otthon kellett volna mondja ezt kegyelmed. Most hogy állunk elejbé ez ütött-kopott úti ruhánkban?

- Mingyán fogta is az ágy mellől csizmáját, amin a sok lovaglástúl, éppen tegnap vette észre, még oly repedés is volt már, akin egy egér könnyen ki s bé mehetett volna.

Hát ahogy a csizmát megemeli, csak nagyot kurjant:

- Hőj, az ebellette.

Ki volt a csizma pucolva, de úgy, hogy új korában is elszégyellette volna magát emellett a csizma, ha történet szerint előre meglátta volna magát. Még meg is volt agyusztálva becsülettel. Oly vadonatúj lött az, mintha most ellette volna a varga.

Nézi Okolicsányi is. Hát íme, ruhájuk is mind újra van takarítva, csinálva s megékesítve, oly gombokkal, mint a kárbunkulus.

Így osztán mingyárt emberségesebb embereknek sajdították magukat.

De meg még mindenféle adományokat s ajándékokat leltek maguk mellett egy-egy kis asztalon. Ott minden volt, ami szemnek való. Új forgós kócsagos süvegek. Aranyveretes kard és bokor pisztoly, olyan apró, amilyet még nem is láttak. Alig kétaraszos darabja. Az ő vállukon lógó ócska mordályok nagyon pironkodtak.

Itt tudták a módit. Ammán igaz.

Ezüst csengő is volt az asztalon. Csupa játékból Zólyomi elkezdte rázni nagy kacagva. Hát jöttek az inasok, jöttek a jányok...

Szóval a végin úgy kicsípték magukat négy szegletre, hogy maguk is alig akartak magukra esmerni.

Még mintha a bőrök is ki lett volna cserélve.

Így felszedelőzködve indultak az audenciára.

Már kint az udvaron várták őket négyen. Nagy viváttal fogadták és ölelgették őket.

A négy úr közül egyik Poghrányi volt, a másik Daróczy. A más kettő fiatalabb volt, s arra nem is ügyeltek egyelőre.

Mondja Poghrányi:

- Mondjál csak, kedveském, nem vagyi te egy Okolicsányicska?

Okolicsányi nevetett s örömmel igenlette.

- Mingyán mondok, hogy kopasz bubocskádat látok, ezt mintha csak Okolicsányi Tamáska köpte volna ki.

- Testvérbátyám nekem testestül-lelkestül.

- Á, á... még mit nem... nahát, nahát... sógorkám...

Evvel a nyakába borult Okolicsányinak, s úgy összecsókolta jobbrúl-balrúl, mintha nem is feredett volna, s most neki kellene őt lenyalni, mint tehénnek a bornyát.

- De hun vetted ez forradásokat, kedveske?

- Bizony ezt a jézsovita pátereknek köszönheti őnagysága - szólt Zólyomi, kötelesség szerint. - A nagykárolyi traktán szabdalták meg őkelmét mártíromság okáért.

- Ó, ó... - sopánkodtak az urak, és Poghrányi rögtön meg is tapogatta az Okolicsányi fejét, és szeméből nagy sebességgel könnyek fakadtak, s csak mondogatta:

- Ó, ó... a Béliálok...

Okolicsányi már húsz egész esztendeje szakadt el erről a Felvidékről, de egy pillanat alatt annyira otthon volt köztük, oly szívére hullottak ezek a különös édes ízű szavak, hogy az ő szemei is megkönnyesedének. Ó, be régen is volt, hogy így megölelgették s csókolgatták. Abban a kemény Erdélyben ez nem így mód és szokás... Hogy itt kétszer-háromszor újra kezdték a csókolást és sírást.

- Nagyon kedves jó sógorka nekem az Okolicsányi Tamáska... Azért mondok, mintha csak a szemiből kicseppentél volna, te kedveském nekem... No de menjünk, mert az úr, őméltósága, már vár tégedet...

De még nem lehetett, mert most meg Daróczy uram kezdte Zólyomit mustrálni:

- És te nem az a híres fiatal Zólyomi Dávid volnál?

- Az én, uram s bátyám, ha meg nem bántom véle kegyelmedet.

- Miklós fia, ecsém?

- Igen, bizony, jó bátyám. Zólyomi Miklós volt az én atyám s uram.

- Daróczy Sófia gyermeke?

- Ha bátyám meghiszi, igenis.

- Ó, ó... gyere szívemre, gyermekem... Daróczy Sebestyén volnék, ha Isten is úgy akarnája...

Evvel ez meg Zólyomi Dávidot vette ölbe, óriási hosszú karjaival és kuruc lógó bajuszával valósággal belefalt és megette, mint egy gödölyét, elevenen.

- Ismertem apádat - mondta -, mikor Nádor uram őnagysága Thurzó György urammal vizitába voltunk most tizenhárom esztendeje a tasnádi réten, akkor megkötöttük a szent családi békességet... Jó úr volt, az Isten tartsa meg...

- Ó bizony már uramatyám, megtért.

- Meghalálozott a szegény?... Eztet nekem senki se mondotta... Ó, ó...

Evvel Poghrányi Okolicsányit, Daróczy uram meg Zólyomit vették pártfogásukba, s elindultak a vár kapuján bé.

Megállították őket az urak s elmagyarázták, hogy a várat ki s hogy építette, s hogy Thurzó György uram csinált belőle tündéri palotát.

Maga a kapu nem volt valami fényes másképpen, de jó erős. De ahogy bementek, a belső udvarban még a lélegzetjük is elállott, oly csudamívet láttak maguk előtt.

A belső és a hátulsó udvar négy szegletre volt építve, mint egy kollégium. A szemközti oldal, mint valami képtelen virágkosár, tündérujjú csokréta virított rájuk. Olasz fokosan volt csinálva, s a fehér márványoszlopok oly karcsúk voltak, csillogtak és szikráztak, mint valami násfa.

Az urak suttogva magyarázták:

- Ezt az úr őnagysága mind Czobor Erzsikének csenálta vólt, mikor vötte második asszonynak...

Még az ereszalja is oly ritka művességgel volt megszerkesztve, hogy ilyet akkor még Erdélyben nem is láttak, hacsak a keresdi vár kis udvarházát nem említjük.

Bizony még jó, hogy a csizmájuk ragyogott, mert így is meg-megbotlottak. Lépni se tudtak ebben a csudavárban. Mikor azonban a kapun kívül voltak a külső udvarban, megeredt a kerepelőjük.

Versenyezve mondták el, mi nagy lakodalom volt itt. Mikor a kis méltóságos menyasszonyért mentek, Kisvárdára s onnan Helmecre, csak főúri szekér százra menő volt, és oly sok lovas bandérium, hogy avval meg lehetett volna venni egy országot... S kik voltak itt magán a főlakodalmon: Esztergomi érsek, nitrai püspök, kalocsai bíboros, főpapok és főispánok, kálomistáktúl is a kassai nagy pap, Alvinczy uram, meg a lutterista papság mind:

- Dominus Thomas de Erdőd una cum Consorte: Erdődy Tamás gróf úr feleségivel... Nicolaus Comes a Zrinio; - Dominus Cancellarius Franciscus Forgách, - Episcopus Nitriensis... - fordította latinra a beszédet Poghrányi, s kiderült, hogy míg magyarul bizony gyengécske volt, ha deák beszédre fordult, oly ékességgel tudott szólani, mint Cicero a régi Rómában... - Dominus Andreas Czobor... Dominus Andreas Ostrosith... Dominus Andreas Jakusith... Dominus Stanislaus Thurzó... Domnius Joannes Pálffy... Dominus Thomas de Nádasd... Dominus Petrus de Rewa... Dominus Siegfridus a Kollonich... Dominus Comes Keglevith una cum domine consorte...

És ki győzné szerbe-számba venni és fejben tartani a nagyságok és méltóságok nevét.

Daróczy uram ugyanezt mesélte, szinte latinul, Zólyominak, aki röstellette megvallani, hogy a deáki tudományban kicsit gyengécske, inkább okosan hallgatott.

A kapu előtt egy csomó úr állott, s várta őket.

Poghrányi felkiáltott feléjük:

- Itt hozunk a mi kedveseinket, uracskákat Erdílbül.

Az urak lelkes vivátozásban törtek ki.

- Dávid Zólomi - kiáltott stentori hangon Poghrányi -, az felséges Betlengábor kedves főzászlós ura... Bratyekovszky Okolicsányi az felséges fejedelemasszony ő felsig kellemes udvarmestere...

Akkor sorba bemutatták az urakat:

- Főfő gazdák lakodalomban, Abaffy uram, Terstánszky uram, tisztviselő főuraim, kik az asztalnál ülve gazdálkodtanak. Hermán uram, Litassy uram, Masinszky uram, Suskovith uram, Marjus uram...

Most a kisebb urakat:

- Az konyhához való gazdák, Gyurcsánszky uram, Marsovszky uram, az szállást kik osztanak: Zsarnóczy uram, Cseppkovitz uram, az városban való gazdák: Stupicky uram, Staniszlausz Zudovszky uram, Lehotai Lehoczky uram, Hricsói német Michael uram.

S mind az egész társaságnak úgy ragyogott az arca, oly megelégültek voltak, sugárzott róluk a boldogság.

Milyen boldogok voltak, hogy ily nagy becsületű főfő erdélyi követ urakat ölelgethettek, mert egy sem engedte el magának, hogy sorra ne csókolja a vendégeket úgy jobb, mint bal felől, s csődültek utánuk, mint varjak a lópogácsán. Bevezették a vendégeket a Nászházba, melynek kulcsát Abaffy uram hordta magával. Ez a kulcs maga külön remek volt, csak nem tudatott, mért kellett oly fenemód bézárni, mikor bent csak üres táncpalotát leltek.

Hogy örvendtek, mikor a hatvan rőf hosszú s ötven rőf szélességű teremben az erdélyiek szemüket, szájukat eltátották.

- De ez még mind semmi - harsogta Poghrányi -, sok nipeknek kicsi megvód, mennyi urak, s főemberecskék, gyermekecskékkel és szép tündérekkel... Aj, aj, tánc, uraim, tánc.

S most megszólalt a muzsikásoknak nagy csapata, s oly fene muzsikát kezdtek, hogy a vér csiklott Zólyomiban.

Csintalanul megmutatta a nászfülkét is a terem közepén, hova a lakodalom első napján pontba éjfélkor először kísérték be a kis menyecskét, s odabenn felkontyolva, kihoztak a menyasszonyi táncra. Mikor pedig a táncnak vége lött, a fiatal gróf őméltóságocskája elvonult véle kettesben, megkóstolgatni az édes mézecskét... A profánum vulgusz azonban a Pázmány uram kacsintására, mert az Esztergomi érsek felettébb érti ám az huncfut mórikálást, kantusba állott kamarácska ajtaja előtt, és addig énekelt, míg megszületett a piros öröm első hasadása s bimbója... de nem ám szenténeköt, hanem csintalan régi nászavató nótákat.

Az urak még most is cuppogattak, kacsintgattak s nyeltek hozzá, míg rossz fogaikkal újra örültek a csintalanságnak.

Órákat töltöttek bent a nászházban, oly sok mondanivaló volt az esztendeigformán tartott lakodalmaskodásról.

- Nagy lakodalom volt, hálistennek, csak gyerekecskék most születnék már egyik a másikra, valami kétezer lett belőle... Az egész birodalom minden falvát benépesítették az urak s az inasok, huszárok. Ótogatták, magyarították a virágzó tót rózsafácskákat...

Végre indítványozta Poghrányi uram:

- Most felölönk a lovacskákra és elmegyönk a liétavai váracskába.

Okolicsányi örült a kiruccanásnak, s Zólyomi is hallotta már hírét a meredek hegyen levő régi várnak, a Thurzók ősi fészkének.

- Lám - mondta magában Okolicsányi, mikor már kint jártatták a lovat a sík mezőn -, ezek az igaz bódog emberek... Ezek tudják, mért élnek... Be rettenetes, hogy ide is el fog jutni a háború...

Körülnézett a hegyeken, s meggondolta, hogy ide leghamarább a napnyugati tájról jöhetnek be az ellenség tipró lovasai. Azért is kell Thurzó Imrének a fejedelemmel tartani, hogy ellenségei ne legyenek a morvák s csehek, akik ide oly igen közel lakoznak.

Ez az ország része itt a boldogságnak és békességnek fészke. És ha megmozdul a világ, s megcsördülnek a fegyverek, azért kell itt leghamarabb hadba szállani, hogy megvédelmezhessék magukat. Milyen mezők voltak itt, úristen, micsoda kövér zabtáblák és kölesvetések, s minden, ami megterem, itt felettébb nő s virul.

- Ennél szebben gazdálkodott vidék sehol az országban nincs. Erdélyben is jól mívelkednek, mióta ez mostani bölcs és nagy fejedelem uralkodik. Épül s szépül a kis erdélyi haza, de ily gyönyörűséges termőföld... Ilyen tulkok és csordák... ilyen szépen megépített kis falvak és tanyahelyek... Ott még csak most kezdenek lenni.

- Ó, itt minden megvan, ami kelletik, a mi kis grófocskánk égből földre szállott angyal, mindent csak úgy akar, hogy jó legyen... Azt a sok lakodalmat mind a jobbágyocskák hordták össze az uradalmakból, juhocskákat ezrivel, s tulkocskákat százával... Vadakat, szarvasokat: őzeket, erdeit és szelíd disznónak malacát... Mert a sertvés állatot meg nem észi az úri renden levő, csak szalonnáját s malacát... De még halakat is, pisztrángokat és fejér halakat és erdei fenyves madarakat rúdra fűzve ezredenként hozták le...

- S a nép nem zúgolódott?

- Dehogyis, örömmel adták, hogy a kisgrófocska szíve örüljön, mert ő is jobbágykáira úgy visel gondot, mint Isten urunk az égben, itt mindennek meg kell lenni enni s fűteni valója... Nézz csak, kedveském, a házacskák mind ereszig apró vágott fával felrakva, hogy a nagy télben senki is meg ne fázzon...

- Hát itt boldog mindenki.

Most Poghrányi a lovon közelebb hajolt a sógorához, Okolicsányihoz, és suttogósan szólott:

- Ajaj, sógorkám... azér nagy baj fenyeget minket... Nem hijába mondanak, Emericus ultimus... Emmerich der letzte... Szíjnak ennek vérit, ki hogy tud... nagyon jó, az megvan, nagyon jó... lehet mellette gazdagúlni...

Szemével Daróczy felé intett:

- Nem azért mondom, sógorkám... de vannak, akik nem tudnak határt a boldogságban... ez a Daróczy uram, ajaj, neki minden disznó hizenhatot fiadzik... minden tehen dézsa tejet ad... pénz felveti Daróczy uramat, ajajaj...

Ugyanekkor Daróczy azt súgta Zólyominak:

- Nincs a világon még egy olyan úr, mint a mi méltóságos gróf urunk, de sokan meg is szíjják magukat, szegényen... Nem azért mondom, édes Dávid öcsém, de itt ez a kutya tót Poghrányi... már nem is tudja, hová tenni kincseit. Van neki három fia meg öt jánya... Már ő is úgy lakodalmaz velek, mintha ő volna a gróf ő maga... Pincéje, padlása úgy rakva van, hogy csak az imádság tartja, le ne szakadjon... Nojszen, magad szemével fogod látni: mert jó ideig maradtok itt, édes úr...

Okolicsányi így szólt később Poghrányinak:

- De a religió dolgáról nem is szólotok, uram.

Poghrányi hetykén vetette fel fejét:

- Kardocska hivelbe, lovacska nyereg alatt... Megtapodjuk, testvérkém, a német földet, ne félj... Nem tűrjük, hogy Ferdenándus minket kibabrálja, mint stájerbelieket: ne félj... De grófocskánk most behíjja az urakat mind, mind... Ajajaj, őfelsége fejedelem úr jöheti, meheti, mink oly kardosak vagyunk, hogy nono...

Meglehetős terembe léptek bé a várban, s az oly díszes volt, és annyira rakott mindenféle mutatványos bútorbelivel, hogy ugyan.

A két inas úgy állott az ajtó sarkához, mint két kűbálvány, egy harmadik meg, aki várta őket és régiszerű, még a valaha vót Mátyás király korából való ruhába volt öltözve, könnyű saruval, ami a házipapucshoz hasonlított, sima lépésekkel elébök jött, meghajlította derekát, akkor bement a jobbrul való szobába, otthagyván őket a terem közepin.

Hogy az idő teljék, jól megnézegették a halhéjjal kirakott bútorokat, mert ilyet se láttak még addig erdélyi termekben s különösen a fegyvereket nézegették örvendő szívvel. Csupa remekbe készült darabok voltak ezek, hogy is lehetett csak egyet is csinálni ezekből, s még hozzá ily temérdek sokat összegyűjtögetni. Darabja megért egy udvarházat odahaza, de a javábul.

Volt idejük megnézni, mert egy fertály órát csak várniok kellett, akkor megnyílt a jobb felőli ajtó, mintha magátul, s belépett egy ifjú ember, mintha király lett volna.

Vörös skarlát nyári mente volt a vállára vetve panyókásan, vont arannyal béllett. Galambszínű kamoka dolmány volt ez alatt, s fejér nadrágja a passzent veres csizma szárába béhúzva.

Oldalán veres bársony huzatú kard lengett, csupa színaranyba foglalt türkisszel és rubinttal kirakott.

Kellemetesen mosolygott rájuk, s kezet adott elébb Zólyominak, azután Okolicsányi uramnak.

- Isten hozta uramékat - mondta igen kedvesen, és szerény s modesztus volt a szava. - Édesapám, Bethlen Gábor fejedelem őfelsége követségét szeretettel fogadjuk.

- Méltóságos Gróf úr - kezdte Zólyomi, de Thurzó Imre karon fogta a két urat:

- Gyertek átal, uraim, elébb édes anyámasszony őméltósága előtt kell tisztelkednünk.

Evvel karon vitte őket a bal felől való ajtóig, az ajtók azonban oly zöldre voltak pingálva, s oly fényesek voltak, mint a tengeri beszélő madár tolla.

Belépének Czobor Erzsébet színe elé.

Czobor Erzsébet, Thurzó György nádor uram megmaradott özvegye egy emeleten levő székben ült nagy méltósággal, s régi barna fából való kerekes guzsaly volt előtte, szép tiszta lenszösszel.

- Méltóságos Grófné, kedves édesanyám - szólt Imre úr szépen -, Bethlen Gábor őfelsége két követjeit, Zólyomi Dávid uram főkövetét, transsylvániai zászlósurat és Okolicsányi uramat, fejedelemasszony őfelsége első udvari főmesterét hozom bé nagyságodnak tiszteletire.

A nagyasszony talpig feketébe volt öltözve. Csak a fején volt igen finom patyolat, az is azonban nem arannyal, hanem tiszta fejér selyemmel hímezve, úgyhogy egész arcát körülvette, és annak szárnya hátra volt tekerintve vállán.

Semmi ékszer vagy dísz rajta nem volt, ruhája a legfinomabb lájdisból készült, és oly hosszú volt, hogy sarkáig s még azon is túl ért. Lábán fekete bársony cipellő, s azon halhéjból rózsaformán metszett csat.

- Isten hozott kegyelmeteket - szólalt meg vastagul, idegenes hangján, s kézcsókra nyújtotta öreges kezét, melyen semmi gyűrű nem volt.

Előbb Zólyomi, azután Okolicsányi megcsókolták a kezefejét, amelynek száraz és pergamentforma íze volt.

Akkor Zólyomi felegyenesedett, és szólt:

- Méltóságos Grófné, méltóságos Gróf. Az felséges Bethlen Gábor fejedelem követjei alázatosan tiszteletüket jelentvén.

Az öregasszony kurta, horgas orra alatt egy kevéssé mosolyodott, de mint aki már régen elszokott a mosolygástul, s csak egy pillanatra és kötelességből vonta el vékony szájaszélit.

Okolicsányi arra gondolt, hogy nagyon megtört az öregasszony, mióta nem látta. Akkor még olyan volt, mint egy katona-trombitás. Most megsoványodott, és oly szigorú lett az ábrázatja, ha a szemét lehunyja, mintha éppen a terítőn lenne, nagy, árnyékos, sárga fenekű szemeivel.

- Az felséges fejedelem úrnak alázatos hívei vagyunk - mondta Thurzóné asszony -, és a felséges fejedelemasszonynak dettó. Hogy van őfelsége, az Károlyi Zsuzsanna principessa? a jó fejedelemnécske?

- Egészségben, méltóságos asszony - mondta Okolicsányi.

- Méltóságos fiamuram - szólt Czobor Erzsébet -, kegyelmeteknek politikumbéli beszédjük vagyon, menjetek csak által s disputáljatok. Én Okolicsányicskát itt fogom, mert kívánom megvallatni az édes fejedelemnécske felől.

Thurzó Imre szelíden és kevés mosollyal meghajtotta fejét, s Zólyomit magával elvivé. Okolicsányi ott maradt állva a vén nádorispánné előtt.

- Nagyon örvendem látásodnak - mondta Czobor Erzsébet, akinek beszédje csak romlott utolsó időkben. Meglátszott, hogy németbelieknél tanult beszélni a prágai udvarban, még Rudolfus császár idejében, már nem erőltette magát, hogy a magyar szókat helyesen használja. Míg ura élt, még csak-csak, de már minek?

Az asztal mellett kétfelől két öreg szék állott, kissé távoldad. Inte Okolicsányinak az egyre, hogy üljön belé. Arra mutata, ki háttal volt az ajtónak, melyen Imre gróf és Zólyomi eltűnének.

Okolicsányi leült nagy kényelmetlenül, hogy mutassa udvariságát.

- No, beszéld, uram, mindent. Nem ismerünk színből, csak szeretünk egész szívünkben Károlyi Zsuzsannát. Julius Albán lakik?

- Igen, méltóságos asszony, Alba Julián, Gyulafejérvárott.

- Szép.

- Méltóságos Grófné, ez a csudálatos szépség, ez a bittsei vár. Ennyi szépséget nem is véltem, s egész meg vagyok rendülve látásán.

Az öregasszony azonban csak a fejedelemasszonyra volt kíváncsi. Okolicsányinak el kellett mondani, mily magas, hány font súlyú, hogy mi baja lenne, mert gyakorta hallani hírét betegségének. Ígérte, hogy oly orvosságot küld, ki mindenre jó, s bizonyosan meggyógyítja. Annak felette kikérdezte, milyen a fejedelmi palota és udvartartás. Hány udvari katona van, hány tiszt és személy. Mennyi leány s vénasszony körülötte és hogy mivel szereti idejét mulatni. Erdélyi főasszonyokbúl kik járnak legjobban hozzája, s kit hogy kedvel. Szoktak-e tartani udvari nagy lakomákat, s név szerént kik a fejedelemasszony kedves emberei.

Egészen azt az érzést keltette Okolicsányiban, hogy megragadja az alkalmat, és most pontról pontra mindent meg akarna tudni a fejedelem gazdagságáról, az ország állapotjáról és rendjéről, hogyha majd találkoznak, semmi meglepetés ne legyen s mindenben verzátusnak érezze magát. Még arra is mindjobban rátért, hogy mily főispánok vannak, melyik megye a leggazdagabb, mennyi fegyver van, mily erőségekre lehet számítani a fejedelem által. De attól nagyon tartózkodott, hogy a legkisebb politikumbéli szó is essék, és ha Okolicsányi arra tért, elvágta a szót, s újat kérdett. Ó, csak az életet akarta ismerni s hallani, bizonyosan azért, hogy tisztán lásson, és fáradhatatlan volt a kérdezésben, s még Bethlen István élete felől is mindent tudni akart: Csáky Krisztinának, István úr feleségének mi baja lenne, s gyermekeinek nevét és számát szorgalmasan ismerni kívánta. Akkor Rhédey Ferenc váradi kapitány sógorsága felől is sorra tudni akart s hogy Károlyi Mihály Nagykárolyban hogy s mily rokonságot tartanak a fejedelemmel. Okolicsányi kötelességének tartotta, hogy csak igazat beszéljen, tudta, hogy itt minden azon fordul meg, hogy az öreg nádorné meg legyen győződve, hogy Bethlen Gábor fejedelem fejedelemsége mily erős s mily bölcs és gazdag.

- Bizonyosan ez más ember, mint szegény nyomorult Báthoricska Gábriel volt magának - szólt Czobor Erzsébet megilletődve. - Szegény uram, nádor úr őméltósága - s megtörülte szemét igen puha kis kézbeli kendőcskével, ami szinte fejér selyemmel volt szélein hímezve -, akkor nagyon megharagudta magát, mikor tasnádi mezőről hazajötte, hogy Báthoricska elhitt pazér, szemetenszedett vakmerőcske volt... Igen uracska s hetykécske volt szegény vajda, még lóról sem akarta előbb ugrani le, magát... Tudta tartani... de meg is fizette árat... Keserő vége lett biza... Hát erdélyiek úgy szeretnek kedves fejedelmecskét, az felséges Bethlehem Gábrielt?

Okolicsányi áradozva mesélt arról, hogy az erdélyi nemzetek, mint egy család élnek a fejedelem méltóságos árnyékában... Most tízezer lovast hoz ki a felség a religió oltalmára, de egész erdélyül jöhetne, mert mindenki csak arra vágyik, hogy lóra ülhessen és követhesse a fejedelem őfelségét. De a felség csakis a legjavát és legjelesebbjét akarja hozni... a szultánnak is, ha még oly nagy hadat indít is, elég tízezer bizalmas lovas, a többit csak úgy rendeli maga mellé... Most is, a hajdúk jönnek hatezerrel, Rákóczy György uram vállalt hatezret s Széchy György is hatezret...

Czobor Erzsébet erre a szóra legyintett, de nem szólt.

- A legnagyobb bizodalma vagyon a felségnek - folytatta Okolicsányi - a gróf Thurzó Emericus őméltósága felől. Mint fiát szereti, s azt mondta: Ha a gróf úr felkél s kivonja szablyáját, akkor a Nádasdyak, Illésházyak, Révayak, Erdődiek, Batthyányiak s Zerinyiek és mindenek mellette lesznek... Így akarja s rendeli a felséges fejedelem a szent religió oltalmazását.

- Egészséges naturája vagyon? - szólt Czobor Erzsébet, ki semmit nem szólt már megint erre, mert politikum.

- Fejedelem urunk őfelségének?... Mint a vas...

- Jó lóülő?

- Éjjel-nappal legjobban szeret nyeregben lenni.

Egy óra is eltelt, míg beszélgettek.

Akkor bejött Thurzó Imre Zólyomival s anyjának jelentette, hogy követ uraimék felől gazdálkodni kíván, s ezt a napot töltsék őkegyelmek örömmel és kedvesen, míg ő a választ megadhatja. Mert őneki ezekről a dolgokról főuraim őkegyelmükkel is meg kelletik traktálni, s arra idő kell.

Az urak értették, hogy búcsúzniok illik.

Nagyon hamar és oly különös érzéssel hajlottak meg újra s csókoltak kezet megint a nagyasszonynak, hogy egész fel voltak szellemülve, mint szegény ember, ha gazdagokkal egy órát bizalmasságban tölthet. Őmagát is különbnek és finomabbnak érzi a szegény ember ilyenkor, és büszke rá, hogy semmi baklövést nem követett el s nemeshez és úrhoz illendően viselte magát. Mintha ő is gazdag és előkelő lenne, mint vendéglátói.

Még Zólyomi is, aki szeretett azzal dicsekedni, hogy ő ugyan be nem adja derekát semmiféle nagyúr előtt, habár császár legyen, még ő is úgy meghajlongott, és úgy csiszolgatta csizmája orrával a kemény tölgyfakocka padimentumot, mint annak a rendje.

De Okolicsányinak tele volt a lelke aggodalommal.

Jól ismerte fiatal korában a Thurzó ház óriási hatalmát és tekintélyét. Igen, ha ezek kibontják a zászlót, akkor az egész felső-ország vele megy. Ezek nem húznak kardot, ezek kivonatják a szablyát másokkal, ezrekkel és ezredekkel, de az ő oldalukon a kard már csak dísz és ékesség, amit már nem is becsülnek ennek sem; ez a méltóságos úrasszony már torkig van a fényességgel, hogy nem tartja szükségesnek magára akasztani a legkisebb darabot sem, tárházainak mázsákra való számtalan sok díszeiből. Minek: mind ott van.

Más emberek, mint akik között eddig jártak. Ez nem Rákóczy György, aki feleségével Sárospatakot kapta és Sárospatakot is csak most Bocskaitól nyerte a Lórántffy Zsuzsanna apja, Lórántffy Mihály. Új emberek a hatalomban és a gazdagságban, marokkal vájkálnak benne, hogy naponként érezzék, hogy van nekik. Thurzók már régen benne ülnek, és jóllaktak, és oly biztosnak érzik benne magukat, mint soha míg a nap felkél és lefekszik az Orbis pictus felett, ennek megrendülnie nem lehet.

Mért ülnek hát fel a nyeregbe mégis, és mi viszi őket, hogy hadat indítsanak?... Bizonnyal csak az, hogy a császár náluk hatalmasabbakkal is végzett már. Egy Lichtenstein és a gráci urak mind megérezték az új király és császár vasmarkát, s bennük valahol a mélységben szorong a lélek, hogy hitük s vallásuk miatt nekik is lehet még sorsuk ez...

Itt a magas politika dolgozik. Számítás folyik anya és fia között; azt volna jó hallani, hogy ők ketten hogy dugják össze fejüket, és hogy beszélik meg, vajon elég erős-e hát ez a Bethlen Gábor arra, hogy nekik szabadulást szerezzen. Mert a bittsei vár olyan, mint egy madárfészek, és itt úgy elérheti őket a madarász, gazok keze, s úgy kiszedheti, mint a gyermek a torony csúcsán a madárfiókákat.

Muszáj nekik magukra gondolni s megnyitni tárházaikat és lapáttal szórni az aranyakat, amiket még a Fuggerek vertek és raboltak s raktak élire halhólyagzacskókba...

A fejedelem számíthat rájuk, talán jobban, mint a Széchyekre, mert ezek, ha egyszer kimondják az igent, akkor kötve vannak, mert odafel Bécsben nagyon lesik s figyelik, hogy a huszonegy éves fiatal Thurzó Imre mit csinál... Jaj nekik, ha kilépnek a harc mezejére, s jaj nekik, ha nem lépnek ki, akkor is.

A fák nem nőhetnek az égig: irigyek és kegyetlenek készülnek ennek a puha és finom két embernek, egy öregasszonynak és egy gyermekded ifjacskának irtóztató vagyonára, amire oly szükség van a fiskusnál... Hogy lehet az, hogy egy országot érő birodalom egy tótasszonyé legyen, és ő dirigálja a politikát?

S Pázmány és Eszterházy is készen állanak. Az az Egyház kincstárát tartja nyitva, ez a maga éhségét fogja csillapítani, mihelyt hozzájuthat, hogy belemarkoljon ebbe a felgyűlt kincshalomba.

A fejedelemasszony, ahogy szokott, maga házában ül.

Kedve sincs kimenni szép kertjébe, hogy gyönyörködjék a gyümölcsfák rakott ágainak, szorgalmas igyekvésének az ékes tavaszban, a hernyószedéseknek és kapálásoknak és öntözéseknek, bárha nagy jóságát is látná. Szóló szőlők és mosolygó almák kacagnak a fák ágain oly sürjen, hogy meg sem tudnak nyőlni egy a másiktól. Körtvély és naspolya, ki miben tudós, minden fa meghozta a maga édes gyümölcsét.

Csak ül egyedül és oly mély bánatban, mintha nem is örömre gyulladott volna ki a szép Erdélyország, hanem most készülne végső veszedelmire.

- Bizony akkor sem lehetnél búsabb és szomorgóbb - szól csöndesen a fejedelem.

- Nem tehetek róla, Gábor - hajtja le fejét még jobban a fejedelemasszony. - Nem tehetek róla... Higgye meg kegyelmed, szívesebben volnék én is boldog és víg; mint leánycselédim... Látom, mindezeknek megváltoztatta Isten a vélekedését... ím, még a kis varrólányom is, Meseházy Erzsike, még ez is oly boldog, és sánta lábacskáival úgy táncol, mintha lakodalomra készülne... Én, Gábor, nem tudok boldog lenni.

- Beteg vagy?

- Nem, nem vagyok beteg, hacsak nem a lélek betegje.

- Bejártam nagyobb részit Erdélynek... Embereknek hiába parancsolja bárki is, hogy örüljön, ha nem tud örvendeni... Még szomorúságra is könnyebb indítani a népet, mint örömre... s minden víg, és minden boldog! hogy bételjesedik, amiről álmodni se mert ember fia, hogy a mi hitünknek és nemzetünknek igaza jő!

A fejedelemasszony igen halk szóval azt mondja:

- Egy kis göröngyöcske, jól tudom, a nehéz harci szekeret ki nem téríti útjából... Én már semmi egyéb nem vagyok, csak egy kicsi göringy, amit egy ujjal eltapodhatol és porrá változtathatol... Én a te utaidat, Gáborom, meg nem állítom és meg nem fordítom...

- Mi van a szívedben, szerelmem?

A fejedelemasszony soká hallgatott. Mit szóljon és miért?... Anna eltűnt, és semmi sem változott; oly ritkán látja az emberét, hogy jobb, ha nem rontja az együttlét perceit örök ellenmondásokkal. De az emberi érzés olyan, hogy annak nem lehet parancsolni, és a kikívánkozó szót nem lehet visszafojtani.

- A te szerelmed nem itt van... a te szerelmed odakint van - mondja azért csöndesen és könnybe burkolt szavakkal. - Nem én vagyok s nem én voltam soha, jó Gábor, uram, a te szerelmed... Mindig ott volt a te szíved kitárva a világ hiábavalóságának... Talán ha gyermekeink megmaradtak volna... A kis Gábor, a kis Mihályka, a kisleány... Ha azok el nem távoztak volna közülünk, akkor te is jobban beletörődtél volna az én csöndes életembe... akkor volna mit féltened, s nem vetnél egy kockára mindent... de hát mit tudok én adni tenéked...

A fejedelem hallgatott. A régi nóta, régi hang és régi vers... Mit mondhat még neki ez a szegény asszony, amit már nem mondott volna. Amint ajkát mozdítja szóra, már tudja, mit fog most kiejteni.

Elfojtja sóhajtását és arra törekszik, hogy oly objektumos napi gondolatot vessen, ami ebből a nehéz mindennapi imádságból kizavarja.

- Ha fiam volna, most már ráhagynám a guberniumot.

Zsuzsanna ajka megvonaglott. Kisvártatva:

- Fiad... Kicsi volna még arra...

- A gyermek nem kora szerint ítéltetik: nem és születés szerint - mondta a fejedelem, s még holtában is büszke két fiára. Milyen szép keménykötésű kis gyerekecskék voltak... - No, hagyjuk... Ha nincsenek, nem numerálnak... István urat kívánom Gubernátorrá tenni utánunk...

- Istvánt...

Az asszony arcán fanyar kis keserűség jelent meg.

A fejedelem értette jól.

- Magunk helyett, míg vérünk van, mást, vérünkön kívül székünkben nem hagyhatunk.

Zsuzsanna hallgatott. Már nem mert s nem akart oly hamar válaszolgatni urának, mint régebbi időkben. Mindegy, hiába válaszol. Úgyis azt teszi, amit akar. És ő egyre jobban belefárad. Belefárad már az egészbe, s még csak most kezdődik a neheze... Inkább hát magában felel... Végigfut előtte Istvánnak, István úrnak minden hetykesége. Most lesz itt csak haddelhadd, ha Gubernátor lesz... Hetyke, lármás, vakmerő, üres fő... Mintha nem is Bethlen volna, semmiben sem hasonlít bátyjához, s ez egész életében úgy ragaszkodik hozzája, mintha ez volna a legközelebb lelkihez... Persze, a fajtáját szereti benne, önmagát, a maga vérét... Őt gyűlöli, a Károlyit, az idegen nemet, őt csak leigázni akarja, tőle távolodik s menekül, nem bírja az igazságát... de ez után fut... magát akarja erősíteni... Nincs gyermeke, hát csakugyan, mit is tegyen szegény... Mindenki idegen neki ezen a világon... ő is, mióta gyermektelen, azóta oly idegen, s az is marad...

Felemelte szemét az urára s hosszan nézte. Nem szól. Ez nem szól. Hiszen tőle tanulta, hogy lehet szemben lenni és így lehet legtisztábban elgondolni a legfájóbb és legkeservesebb igazságokat. Most is ellene gondolkodik. Bizonyosan örül már, hogy háború lesz és jó messzire elmehet. Nem lesz gondja, mivel foglalja el feleségét. Elmegy messzire, és oly helyet talál magának, hogy utána sem lehet menni. Mindig ott lesz a parancs, hogy háború... a háború fenekére hogy mehessen ellenőrizni... vagy akár félteni... akár gondoskodni róla...

S a fejedelem valóban éppen azt gondolta. Úgy tett, mintha mosolygós gondolatai lennének, de bent a szívében fekete árnyékok lappangottak. Itt a nagy pillanat, hogy megválnak egymástól, és nem eszik egymás életét... Talán jó is lesz. Meg fognak pihenni, egyik a másiktól, hibától és gyötrelemtől... Nem nézett most Zsuzsannára, de megérezte, hogy annak apró szúró fekete szemei rajta függenek. Vagy nagyok a szemei?... Szúrnak bizony.

Elkomolyodott. Aztán előbb megint mosolyt szedett elő a rezervából, akkor visszanézett Zsuzsanna arcára. S rajtakapta, milyen áhítattal csodál rá. Meg is ütődött, hát most nem kritizál, nem sért, most talán befelé sír és sajnálja őt.

- Tudom jól - mondta -, hogy István hübelebalázs. De mégiscsak a leghűségesebb nekem... Péchyt nem hagyhatom, hogy itt garázdálkodjon, szükségem is van rá... Péchy sem lenne jobb, mint Gubernátorunk, nem ért a parancsoláshoz... nem arra való, hogy ország felett rendet tartson, s neki még kevésbé hinnének s fogadnák parancsolatját... Bűne is van. Nem akarja zsoltárainkat énekelni: maga csinál magának éneket, s tudja isten, nem is szeretek rája gondolni... ahogy vénül, egyre bolondabb... titkos vallásban álmodik... Ha kinyitnám szemeimet, legelőször őtet kellene tömlöcbe vetni. Vágjam el jobb kezemet?... Olyan ez a vén ember, hogy míg kézben tartom, mint a szekercét, addig mindent végezhetek vele, de magától semmi fejsze ki nem vágja az erdő fáját...

Zsuzsanna hallgatott s halványan mosolygott. Ezt igen, ezt szereti, ezzel bételni nem lehet, oly jó, mikor az ura szóba áll vele, s mindent, legkisebb gondolatát is bőségesen és őszintén előbeszéli.

- Kid van neked, jóember - mondta magában, de ajka meg sem rezzent... Így van ez mindenkivel. Ez maga munkálkodik, és senkire semmit nem bízhat, hogy magától cselekedjen... Ennyi idő alatt csak egyet is, kit teremtett magának, hogy csak a legkisebben is maga helyére állíthassa, azért kell éjszakákon át gyertya mellett rontani szemét, hogy azokat a végtelen Instrukciókat írja, hogy mindent az utolsó betűig szájába rágjon követinek... És most ki, erre a háborúra?... Mered?... tudod?... s ott is bírni fogod, úgy mint idehaza?

- Igaz - mondta aztán hangosan -, Péchy volna a nagyobb baj, mert vigyázz, Péchy csak felszéllel oly csendes és megalázkodó, vigyázz, Gábor, ha el is viszed magaddal, a gyeplűszárat soha ki ne engedd a kezedbül.

- Valamit tudsz? - kérdezte a fejedelem komolyan.

- Nem... Csak azt, hogy Péchy igen szereti önmagát. Merészeli a te munkádat úgy nézni, mint idegen emberét.

A fejedelem hallgatott. Összevonta sűrű szemöldökét. Maga elé meredt.

Senki sincs, akit maga helyére állítson. Nincs senki. Nincsen garnitúra.

- Rhédey sógoromat merném, de nem hagyhatom. Jó katona... Már gondoltam, Istvánt viszem főgenerálisomnak és Rhédey maradjon gubernátorunknak.

- Ah nem.

- Látod... Rhédey jó katona. Vitéz ember és lovasság felett legjobb valamennyiek közt... Félek, ha kimegyek a kerítésből, idegenek ne legyenek urak és ellenségek mellettem... Rákóczy uram még nagyon fiatal, huszonhat éves... Nincs semmi tapasztalata, s különben is hamari és kapzsi... de jó vallásbeli ember, és a felesége is lelkes hithű... Széchy uram csak rablani akar... Thurzó Imre gyermekecske, húszévű... Révay Péter öregecske, lusta és kövér... Szaniszló uram, a volt érsek öccse, nem szeretem ezt a Thurzót... A két Illésházy, egyik igen öreg, másik igen fiatal, gyermekfű ló... Lépést sem tehetek, hogy magam emberét ne érezzem magam megett... Rhédey az egyetlen emberem, akire bízhatok, főparancsnoknak való, főgenerálisnak gondolom... Ott életrül s halálrúl van szó...

Elhallgatott, s a többit már csak magában gondolta el. István öccse szereti a pompát, a bort és a parádét. Már megöregedhetett volna, s olyan, mint egy fickó... Hallotta, mit mívelt Váradban a tavaszon... A huszti főkapitány elmegy szoknyát kergetni s molnárlegénnyel megvereti magát... Nem is csoda, sovány Csáky-lánnyal kell neki egy élten át beérni, s hét gyereket szül neki... és olyan pápista színű és hitű amellett... bizony legjobb volna, ha mindig keze alatt tudhatná, de rá nem lehet bízni harcot s embereket... nem kéméli a vért, s ha legkisebb baj van, elveszti a fejét, kapkod, csak bajt csinál... Jó lesz így... jól végig gondolta ő ezeket... A Zsuzsanna kedvéért kész akármikor újra keresni az utakat, de ha nem lél mást...

- Mi az, amit mondani akarnál? - szólt hirtelen. - Bizonyosan fog okod lenni, hogy nem mered Istvánra bízni a kormányzást.

- Semmi.

- Valami az, csak mondd.

- Kicsiség, nem akarom kegyelmed bizodalmát rontanom.

- Most már aztán mondd meg, mert nyughatatlan leszek.

- Jó: csak arra gondolok, hogy István soha nem fog kegyelmednek pénzt küldeni.

Bethlen nagy szemeket meresztett. Ez igaz. Erre nem is gondolt, pedig ez a legfőbb és legveszedelmesebb. Istvánnak hiába adta mindig a legjobb helyeket, ahol a legtöbb pénzt lehetett volna előteremteni, soha nem sikerült neki semmi. Ha a lábát betette valahová, már ott nem volt termés, a juhokba betegség esett, a fák nem termettek, az adót nem fizették, az udvarbírák meglopták... Mikor a vajdahunyadi uradalmat kapta, két év alatt koldus lett benne... Most a huszti főkapitányság az övé, s évek óta semmire sem megy vele... Ez roppant baj, de mégsem hagyhat mást ebben a helyben... Kamuthy Farkas mióta megöregedett, már oly mohó és veszedelmes, csak rablásra gondol... Wesselényit mégse hagyhatja ilyen fontos pozícióban, kisebb ember annál, minthogy gubernátornak elfogadják... Kendy István most jó lenne, ha kálomizálna... kivált, hogy elvette Palotsay Annát. Azazhogy - s ránézett a feleségére... Éppen ezért nem lenne jó... Zsuzsanna soha Báthory-szagot meg nem tűr, míg él... Gábor fejedelem teteme még mindig temetetlenül fekszik Bátorban...

- Nem kelletik neki pénz után menjen - mondta kisvártatva -, csak cselekedje, amit emberei meg diktálni fognak... Wesselényi uram s mellette a kis Kvassay István nagyon jól elvégeznek mindent... Jó főispányokat hagyok a vármegyéken, azok jó adószedőket tartanak és rovókat és kamaraembereket. István úrnak nem kell semmit is maga fejétől csinálnia, s addig nem is lesz baj, míg arra nem vetemödik, hogy kivegye emberek kezébül a munkát... Gubernátornak nem kell okos ember... Gubernátornak nem kell orátor ember... Gubernátornak olyan ember kell, akiben a fejedelem megbízhat... Hát Ferdinándnak milyen emberei vagynak?... Forgách Zsigmond sem különb a mi Istvánunknál... Teddide-teddoda ember... Emlékezel, mikor megette a lómájat a havasokban? Olyan hadsereggel jött Gábris fejedelemre, amivel világot lehetett volna győzni, s úgy ment haza, egy szál rossz lovon hatvan vagy hetven emberével... mégis palatinus most az országban...

Hirtelen ránézett Zsuzsannára:

- És lesz nekünk olyan szukcesszorunk; de olyan utódunk, akiben egész szüvvel megnyugoszunk.

- Ki az?

- Susanna principessa.

Zsuzsanna megpirosodott. Ez már elvégzett dolog volt, s kénytelenül meg is nyugodott benne, de ez nem számított s nem jelentett neki semmit azon kívül, hogy szerelmes ura helyett kell a nevét leírnia.

- A mi felséges asszonyunk...

Zsuzsanna lehajtotta fejét, vékony, hervadt nyakán. Meghajlott a roppant teher alatt.

- Én semmit sem vállalok s nem ígérek - mondta halkan.

- Sem vállalni, sem ígérni, kedves lélek. Elég, ha te itt vagy, és élsz nekünk a fejedelem nevével és dicsőségével. Azt mindenki tudja Erdélyben, hogy amíg te a mi nevünkben regnálsz, itt sem igazságtalanság, sem kegyetlenség, sem árulás nem lészen.

De a fejedelemasszony csak ingatta a fejét.

S mintha ez az ingadozás örökös lenne, nem akart megszűnni. Szegény fejecskéje csak rengett és mozgott és egyre erősebben. Le akarta rázni magáról a felelősséget.

A fejedelem vigyázott, hogy az asszony ki ne mondhassa egész komolysággal az ellenszegülést, azért beszélni kezdett. Nem várta, hogy vitázni kezdjen az asszony, hanem ahogy szokta, csak kieresztette magából a gondolatokat, minden fenntartás nélkül, hogy magával ragadja a kedvest.

- Most immár benne vagyok, s mást nem mívelhetek... Nemzetem és nevem gyalázatja nélkül semmit vissza nem csinálhatok, a hitvallók és népek rettenetes megcsalatása volna, ha valamit is megfordítanék... Bethlen Gábor lehet elesett ember, elveszett ember: de árulója maga dolgainak, a religiónak mindenekfelett, soha nem lehet... Nem érdemes azért többet arról beszélni... Vagy küldjük vissza a padisáhnak az atnámé-levélt? s híjjuk vissza uraméktól az izenetet?... Ugye milyen nagy becsület, hogy odafel Pozsonyban az országgyűlésen annyi főember, a hazának legjobbjai, mind külön gyűlést csináltak, és mind csak mibennünk bíznak... Már a dolognak derekasan végére jutottam... míg Isten éltemet nem szakasztja, addig nekem más utam nincs, csak egy: előre.

Kissé hallgatott. Akkor túlságba vitt hevességgel:

- És míg asszonyunk ezt a nevet viseli, tehát szintén életének fogytáig, mást nem tehet, mint hogy viseli a nevet és hordja a keresztet.

- Igen, a keresztet.

Bethlen tűzzel folytatta; fojtottan, erővel:

- Tíz nap múlva Bethlen Gábor kiindul Erdélyből... Augusztus huszonhetedikén tízezer emberrel... tízezer jól megválogatott fegyveressel... Minden székből s minden megyéből csak a legjavát, a legkeményebb, legjobban tanult és fegyverezett katonákat és a legtüzesebb hazafiakat... Az út nyitva...

- Diadalkapuval várják.

- Diadalkapuval várnak... Pozsonyban... három hónap múlva Pozsonyban diadalkapu alatt vonulunk be, és ország gyűlését rendeljük egybe...

- Ott, a császár orra előtt.

- Ott, a német császár orra előtt... Egy szót se szólj ellene, mert így lesz... Ennek így kell lennie, ha a pokol minden ördöge fogát csikorgatja is... Azok ott alusznak és hevernek, mint a kövér komondorok... Ez a galád és bitang Dóczy András Kassában, ez, aki bennünket annyiszor megcsúfolt és megjátszott. Aki pökhendi módon megvárakoztatott Tasnádon... mert neki elébb Lónyay urammal kellett diskurálni... aki elvágta előlünk az utat a császárhoz, mert bizony volt idő, nem is oly régen, hogy szívesebben állottunk volna a császár mellé... de a bennfentes ebek rettegték, hogy az ő koncukra vágyik az erdélyi fejedelem... mintha bizony szatmári főkapitány akartunk volna lenni... De adja még az Úristen nekem, hogy ennek az úrnak üstökét markomba foghatom, és nehéz vasban fog még előttem térdepelni a dög... s ha kedvem tartja, fejét úgy vágatom, hogy Kassától Szatmárig ugrik, mint a szőrlapda...

- Gábor... nem menj Isten nélkül, aki...

- Ejh, asszony, ezeknek Isten minden eszét elvötte. Fülekben, Széchényben, Érsekújvárott éhesen kujtorog a fizetett német katonaság, s annyi ruhájuk sincs, hogy ha török portyáz a falakig, megmutassák magukat. Asszonyruhában öltöznek, mert szégyellik meztelenségüket... Ezek a várak mind tátva nyitják a kaput elébem, ha én arra térek... Ezekkel a katonákkal egy óráig is meg nem tartja a császár a várakat... A nagy sasfészkek mind leszállanak elébem...

- És az ujjamra ülnek, mint a sólymok.

- És az ujjamra ülnek, mint a sólymok, és én megsimogatom és megetetem őket - mondta Bethlen, de már ingerülten.

- És ők nekirepülnek az arcodnak, és kivájják a szemed.

- Akkor kicsavarom a nyakukat.

Erre Zsuzsanna nem tudott mit válaszolni. Ekkora önbizalommal szembeszállani nem lehet. Még ha tudna is mit mondani, nem törheti össze urának lelkét. Ha már meg kell lenni, csak inkább ily lelkesedéssel...

- Mire én Debrecenbe érek, Rákóczy uramnak Kassa kapuja előtt kell állania, és Kassa vivátozva fogadja... Rhédey maga mellé veszi Széchyt, és a legegyenesebb úton vág neki Pozsonynak... Mink a Vág völgyén megyünk... elébb Kassán országgyűlést tartván... az egész ország egy szívvel mellettünk lesz, és karácsonyra hazajövünk, a békekötéssel... Mit szól akkor nekünk a mi édes asszonyunk?

Zsuzsánna kipirult arccal hallgatott. Fájdalmasan elmosolyodott, aztán igen komolyan és mély lélegzettel mondta:

- Gábor... Nem tudod, mit cselekszel... A te életed itt született meg, ebben a kicsiny kertben, ebben az Erdélyben. Itt nőttél fel, és itt virágoztál, mint egy szép gyümölcsfa. És itt jutottál el arra a boldog állapotra, hogy ennek az élőfának az árnyékában, akit Bethlen Gábornak neveznek, ebben az országban, mindenki, aki élő, csendességben és boldogságban élhet... Gábor, szívem, emlékezz erre a kis szóra, amit most mondok neked... a te életednek vége... Míg élsz, te soha többé ebben az Erdélyben egy édes álmot aludni nem fogsz... Ha tíz évig élsz vagy százat: te már ennek utána csak a világot járod, idegenek közt, maró, mardosó, harapó barátok közt, akik sohase lesznek neked oly hűségeseid, mint ezek itt, ebben a kicsiny országban.

Bethlen oly megdöbbenéssel nézett az asszonyra, mintha egy pythiai jósnő szólalt volna meg benne.

Az asszony maga is, önmagától megfélemedve nézett vissza rá, s még azt mondta:

- Hogy te karácsonykor haza fogsz jönni?... Nem fogsz soha hazajönni... És az lesz a legnagyobb vágyad, hogy valaha még úgy térhess meg hazádba, mintha ki se indultál volna, és bár semmi sem történt volna...

- Amit Bocskai tudott, azt én is tudom. És Bocskai karácsonyra végzett a bécsi békességgel.

- De nem jött haza - szólt csendesen a fejedelemasszony - Soha többet nem jött haza Erdélybe. S ha meg nem hal, akkor sem jött volna meg szegény... A háború olyan, hogy megeszi a sikereit... Bocskainak ott kellett maradni, Gábor, hogy hadai élén megvédelmezze a szent békességet.

- De meghalt, s a béke megmaradt.

- Ha megmaradt, akkor megvan, s akkor neked kell újra kezedbe venni Bocskai kardját.

Elhallgatott. Bethlen is komoran hallgatott. Úgy fogta fel az egészet, hogy az asszonyban most még erősebben kitört az ellenséges érzés az ő vállalkozásával szemben. Még soha semmibe nem foghatott, hogy ellene ne lett volna. Még akkor is, mikor Báthory Gábor elől szökött s menekült. Már neki megizente Török Kata, hogy fusson, mert vége... Az asszony akkor is csak a megbékélést sürgette... De azért, mikor Báthory Dévát ostromolta, vitézül helytállott a gyenge asszony... Nem kell hát félni: ha szóval ellene szegül is, a valóságban nem fogja elhagyni, és nem fog meggyávulni, ha bajok lennének. Ebből az asszonyból mindig csak az okosság beszél, de a lelke erős, és tőle semmi el nem tántorítja.

Tudta, hogy ha valamit a fejébe vesz, attól elfordítani nem lehet, s mégis megmozdult, hogy meggyőzze...

- Olvastam néked a cseh konföderátusok levelét. Harmincnyolc pecséttel van megerősítve. Harmincnyolc pecsétes úr írja, hogy fejüknek és királyuknak kívánnak választani, ha a magyarok is azt teszik. És Thurzó Szaniszló...

Zsuzsanna felháborodva:

- Soha... Soha az nem lészen... Ha háromszáz pecséttel írják is, akkor sem lesz és nem lehet annak semmi jövendője: Értsd meg, Gábor: boldog leszel, ha valaha visszakerülsz erre a földre, úgy, mintha ki se indultál volna.

- Isten nem vagy, s nem látsz a jövőbe - s a fejedelem mordul robbant rá az asszonyára. - Hol veszed ezt és miféle álom jelentette meg néked?

- Nem álom, Gábor, és Isten sem vagyok, s mégis ezt én tudom... Megmondotta nékem az én nevelőanyám, Perényi Örzsébet, otthon, Károlyban, mikor megvallottam előtte irántad való szerelmemet: "Lyányom, ha elmégy evvel az erdélyivel, szánom életedet és sorsodat..."

Bethlen nagyot nézett... Hát innen van annyi év óta ennek az asszonynak ez a legyőzhetetlen idegensége. Régi varázslással és halott felemelt mutatóujjával kell neki harcolnia... Lúdbőrözött az egész teste, s düh kezdett benne fellobogni.

De Zsuzsanna folytatta, amit mondani kezdett:

- ...Ha átmégy a határon - mondá Örzsébet anyám -, fogj egy darab röget, és hajítsd visszafelé, és mondjál búcsút örökre Magyarországnak. Mert tudd meg, hogyha egy leányt innen kivisznek Erdélybe, az soha többet itt még rokonára sem lél... Erdély oly messze vagyon mitőlünk, mintha az Óperenciás tengeren kelnél át... Aki onnan jön, messzebbről jön, mintha Prága városából jönne, avagy Róma városából, ami mindennél messzebb esik... A magyar uraknak Erdély egy fekete verem, ahonnan semmit sem várnak, csak medvét és kénkőfüstöt...

Elhallgatott.

A szó félbeszakadt a szájában. Megijedt ettől a kiömléstől, amit soha nem mert eddig elmondani. De ez a rettenetes felelősség ma kiváltotta a lelkéből a régi titkot és a régi tudományt, hogy férjének szemeit megnyissa.

- Azért nem adták hát móringodat magyari uramék... - mordult fel Bethlen gúnyosan. - Károlyi Mihály bátyádtul fegyvervonás emlegetésével kellett kiharcolni a félmarokra való ezüstöt, és a lakodalom tartását is ezért tagadták meg, s fizettek helyette valami lukas polturákat...

- Ne keveseld aztot ma, Gábor, ne kicsinyeld, amit én neked értem - mondta csöndesen Károlyi Zsuzsanna -, akkor az is pénz fogott lenni néked...

- Én nem bántom őket, az istenadtákat - mondta a fejedelem, aki megröstellte magát, mert a felesége arra célzott, hogy ő az időben mindenképpen, még maga költségén is, Konstantinápolyba akart menni, s csakugyan erre kellett felesége móringja. - Azóta münk is vittük valamire, s ők kevesebb vagyonban élnek, mint akkor.

- Ők a kevéskét megőrzik, ha nehezen is... és adhatja még Isten, meg is gyarapítják...

- Hogyne, már miattam megkapta a báróságot s Liber Báró uram most is az én utaimban keresi kincsét Bécsben.

- Hagyjuk mi őket... ők külső világbéliek, magyar földiek... ők ott otthon vannak, egyszer lefelé a kerék, egyszer fel, nagyot nem nyerhetnek s nem veszíthetnek... De te, a te rettenetes nagy nyereségedet mért veted kockára? Nem tudod, hogy a kocka csal?

Bethlen hallgatott, mer forrt a szíve, és félt, hogy a vita tüzében valami nemszeretem dolgot talál mondani. Ennek az életigvaló párjának, aki íme ennyi idő alatt csak Károlyi-lány maradt, s nem lett erdélyi asszony.

Hallgatott s lenyelte, mint annyiszor életében, a veszedelem percében hallgatni és nyelni tudott. Minden sérelmet s minden keserűséget. Hogy evvel a hallgatással nyerje meg azt, amit minden áron meg kellett nyernie... Ő nem vetette kockára birtokát, Erdélyt, ezt senki nem mondhatja. Itt csak arról van szó, hogy egy kis időre kimegy hazulról, s megmarkolja, amit lehet... Erdély?... Különben is mi neki Erdély?... Bizony nem több, mint volt István fejedelemnek, aki innen ment ki, mint madár fészkérül, hogy nagyobb szegre akassza kardját... Lett a lengyelek nagy királya s verte pozdorjává a rettenetes Iván cárt, mint valami csepű bábot. Fél kézzel eldirigálta Krakkoviából ezt a kisded Erdélyt... Ezt ne tudná ő?... S mit neki Erdély?... Többre vagyon bizony áppetitusa... Még a magyaroknak is van odafel koronája s cseheknek és lengyeleknek és Római Impériumnak:... Isten talán most mutatja meg az utat a római császárság felé, kit Mátyás király nem tudott megnyerni, azt e zavarodott időkben kisebbnek is megadhatja... S ha már gyermeke nincs, akire hagyhassa, mit Isten két kézzel szórt neki: hagyja ennek a megnyomorodott és megszegényített magyar nemzetnek... Ki a törökkel Európábul!... ahogy Báthory Gábor tanította... s azt soha Erdélybül, magábul meg nem mívelheti, mert soha egy kis erdélyinek kezébe nem adják a gyeplüszárat... a csehek is azt írják, hogy ha a magyar nemzet úgy választana, ők is csak aztat tennék... Nem Erdélybe akarják küldeni a cseh koronát, hanem próbát kívánnak először... nyerje el elébb a maga fajtájának kezéből a szent korona dicsőségét...

Zsuzsanna a hosszú hallgatásban olvasott. Olvasta urának indulatait, és nagyon fájt a szíve, hogy nem beszél, hogy megvonja tőle bizodalmát. Azelőtt nem tudott így hallgatni, s nem takarta el gondolatait. Mindennél nagyobb fájdalom, ha elveszíti ezt az embert, aki nélkül élni, az nem élet, az rosszabb a halálnál... Könny buggyant hát szeméből. Büszkébb volt, úr és magyar, hogy könyörögjön, de erővel nem bírta ezt a feszültséget, sírnia kell: ez az övé, a könnyfakadás.

- Nyugodj meg, édes asszonyom - szólalt meg csöndesen Bethlen Gábor -, tudom én jól, hogy a magyari urak ebek, csak a maguk koncára gondolnak, csak arra éhesek... Nem fogjuk előlük elvenni s elenni... Éljenek... Nem akarunk Magyarországból Erdélyt csinálni... és építeni... Mink csak a religiónak kisded szolgái vagyunk, és nekünk sem ingünk, sem gallérunk a német császár, nekünk a nyakunkba nem köpik... de őnekik egykettőre... mihent a csehekkel megbékél, vagy meggyőzi őket, itt van uraimékon, s ezt ők igen-igen jól tudják... Ferdinánd?... Stíriából kiverte a saját régi népét, csak azért, hogy protestánsok löttek... úgy kellett elvándorolni a mestereknek, gazdáknak és uraknak is, hogy annyit vihettek magukkal, amit gyalog a hátukon el bírtak vinni, s ki a határon... Ha ezt csinálta maga fajtájával, maga nyelvén élőkkel, jó mesterekkel, akik nélkül az ország meg nem lehet... mit fog csinálni ezekkel az urakkal, akiket jobban gyűlöl vallásuk nélkül is, mint a veszett ebeket? Azt hiszed, egy Zrínyi, egy Illésházy, egy Széchy, egy Thurzó meg még egy Thurzó meg annyian meg a Rákóczy György... ha nem éreznék a kötelet a nyakukon, összesúgtak volna Pozsonyban, és ilyen veszélyes írást írnak, alá pecsételnek s elküldik?... Nagy időkben nagyok a lelkek, Zsuzsannám, lelkem... Hát nem érzed, hogy az Isten a köveknek is prófétáló szívet adott?... Jó, jó a félelem és rettegés... de most kicsitül nagyig, lánggal ég az egész világ... Ha most fel nem vészem ügyüket, oly vétket vétek Isten ellen, amit soha megbocsátani nem fog... A hitvallók ostromolják Erdély kapuját, egész Felföldön alig van már pápista, s ezt a dicsőséges hitet, az Istennek ezt a nagy bizodalmát vessem kockára, hogy azt mondom: énnekem jól megy dolgom, nem félek és nem mozdulok... Ha ezt tenném, nem volnék a te társod ebben az életben... És ha most rettegel értem, nem köpnél-e le, ha csak magam jódolgában bizakodva megtagadnám, hogy az egész magyar világnak élire álljak?

Zsuzsanna egészen lehajtotta fejét, és kötényének csücskével babrált, s ujjai idegesen tépték rajta az aranyrojtot.

- Isten parancsára vártunk... - mondta most még méltósággal a fejedelem. - Az megjütt... és mi teljesítjük...

Zsuzsanna rettegve emelte fel a fejét, és végignézett urán... Nem nagy ember, de kemény ember, s könnyein át, ahogy nézte, fehér szálakat látott meg a szakállában.

Vékony ajkán rándulás futott végig-végig.

- Édes uram, kérem kegyelmedet, ne tekintsen főellenségnek - rebegte.

Bethlen egyszerre megbékült.

- Tehát - mondta - Susanna principessa vállalja, amit Isten reája bíz.

Az asszony hallgatva hajtotta le, ejtette le a fejét.

- Az Istené a jövendő, és ne vegyük el Istentől, ami az istené... - szólt a fejedelem. - Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk... Senki sincsen, bizonyára nincsen...

A szamosfalvi mező tele néppel.

Egész Erdély minden hadának ez volt a gyülekező helye. A szép óriási rétség, a legszebb mező egész Kolozs megyében. Ki volt adva a parancsolat, hogy az összes erdélyi hadak mind ide gyűljenek.

Jöttek is zászlókkal s felfegyverkezve és tarisznyázva a népek. Énekelték a szép új zsoltárokat:

Már az egész mező tömve. A csapatok külön-külön, ki-ki maga választotta vezérei alatt. A megyei szolgabírák mind, mint valami hadivezér. Letelepednek a füvön és kenyereznek. Most látszik meg, hogy az asszonyok otthon a kis kúriákban nemcsak azért sütöttek, főztek, hogy szeretett embereiket az utolsó napokban jól ellássák, hogy azok mindig megemlékezzenek az édes otthon jóságáról - hanem azért is, hogy útravalót készítsenek nekik. Ki volt adva ugyanis a parancs, hogy első ételosztás csak Nagyváradon lesz, és a második Debrecenben. Debrecenbe szeptember tizedikére kellett megérkeznie a hadnak, két hétig tehát mindenkinek magának kell ellátnia s élelmeznie magát.

A lovaknak a lovason kívül negyven-ötven font elemózsiát kellett vinniök.

De ennek megvolt a tudománya, mi legyen ebben a két iszákban, ami kétfelől lógott a lovak nyerge mögött. Kétszer megsütött tésztaételek, kenyértésztából hosszúra nyújtott perecféle sültek, s szárított és zsírban erősen kisütött és napon megszárított húsok. Birkahús kivált, a hegyi juhok húsa nem kövér, azért olyanra lehetett azt szárasztani, mint a kő. Ez eltart nem két hétig, hanem két hónapig is, és a legények s a férjuramék erősen fogadkoztak, hogy útközben majd ők gondoskodnak magukról, s ehhez csak a nagy ínség idején nyúlnak. Persze vannak nagybélűek, akik a holnaptól mindent várnak, az ilyenek már most bőven falatoznak, de a keményebb erkölcsűek inkább koplalnak, s csak csillapítják az éhségüket, hogy a nehéz úti fáradság idejére maradjon.

A hadak abban a rendben, ahogy közeledik a fejedelem a mustrával, sorra lóra szerelődnek és rendekbe állanak. Van tolongás, van morgás elég, mert oly zűrzavaros helyzetek kavarodnak, hogy a megbokrosodott lovak szétugranak, és munkába kerül, míg újra visszatalál egyik-másik a maga csapatjához.

A fejedelem gondolkozva megy végig a sorokon. Kemény szeme egy pillantásra látja, ki hogy van öltözve, kinek milyen fegyverei vannak. Akadnak mezítlábas harcosok, özvegyasszony katonái, akiket csak azért küldtek bé, mert mindenkinek bizonyos telek után felfegyverzett lovast kell kiállítani. Az ilyeneket a seregírók rögtön számba veszik és visszakergetik, hogy ne csúfítsák a hadat.

Már délre kisül, hogy bár még a holnapi napon is érkeznek a távolabb levők, most is már sokkal többen vannak együtt a tízezernél.

A fejedelem fáradhatatlan. A gyengébb legényeket irgalmatlanul kimustrálja, mert ezek csak teher lesznek és akadék. Ez az igazi impedimentum, ahogy a rómaiak a málhát nevezték: akadály... akadályozza a sereg munkáját... Effélékre semmi szükség nincs... Olyik főispán sértve érzi magát, hogy a fejedelem annyit kiver hadábul, de ellentmondani nem lehet.

A fejedelem haragszik, hogy odahaza jobban meg nem szűrték indulás előtt a népet, de a vezető főemberek úgy gondolkodtak, hogy az a baj ne legyen, hogy az utolsó percen kevés lesz az ember, s inkább többet hoztak, mint keveset, hogy szűk ne legyen a katona.

Azoktól, akiket visszazavar a fejedelem, minden élelmet elvesznek, és a társzekerekre vetik, hogy szükségben felhasználhassák, és a rongyosok mehetnek vissza egy falat élelmük nélkül.

A fejedelem mindjobban szigorú és kemény arcot mutat, de a szívében öröm van... Soha ez még nem történt, mióta hadi életet élt, pedig tizenhat esztendős korában már csapathadnagy volt, hogy egy seregindításon kétszer annyi ember legyen, mint amennyire szükség van. Nem árulta volt el senkinek, de szívében ő mindig úgy számított, hogy tizenötezer embert visz magával, mert nagy vállalat idegen országra sereget indítani, mindig csak tízezer emberről beszélt a Wesselényi uram, aki nagy hasával ott járt megette, örömmel veszi észbe, hogy a fejedelem máris túlment a tízezres számon. Ő magában kevesellette úgyis a tízezer embert. A kimustráltaktól a jó lovakat is mind elszedeti, vezetéklovaknak, s akiket leszállított a lóról, azok mehetnek gyalog vissza a honukba. Gyalog és tarisznya nélkül. Nem is kapnak érte semmi kárpótlást, örüljenek, hogy rongyos életüket menthetik.

Vannak sógorok, akik sajnálják jó társukat s esküdöznek, hogy ez rossz fegyverével és rossz lován is emberszámot tettek volna, de nincs irgalom s kegyelem. Akik érzik, igyekeznek lovukat úgy állítani, a maguk hiányosságát takargatni: mindenki menni akar, és halálos szégyennek vélik, ha kicsapja őket a fejedelem a sorbul s rendbűl.

És ez így megy egész nap. A fejedelem estig tizenhétezer embert mustrált meg s ebből tizenkettő ezeret tartott a zászlók alatt.

Különösen a székelyeknek fáj, hogy köztük nagyon erős a mustra.

Egy lófőszékely annyira szívére veszi, hogy kardjába veti magát, s ott azonnal béle kiomlik és meghal.

Ennek híre megy, s a hadsereg lelkesedését csak emeli. Aki bent maradt, boldog és büszke.

A megmustráltak tüzet raknak maguknak, és nyárson friss sült húst és szalonnát sütnek. Fát lovasok hoznak a közeli erdőkből.

Már egész setét van, mikor a fejedelem arra jár, tisztjei csapatával, s berúgtat az erdőbe, és látja, hogy a katonák kardjukkal vágják, aprítják s csapkodják, sarabolják a nagy fákat.

- Héj - kiált fel -, mi dolog ez?... Arravaló a katonafegyver, hogy hitvány fákon kicsorbítsátok?

Mind körülvéteti s elfogatja a faragókat, s kinek fegyvere meg volt csorbulva, azonnal lehúzatja az első tőkére, és keményen harminc botot veret rajtuk, és azonfelül kicsapja a felmustráltak közül.

Az egész hadon végigmegy a fejedelem parancsa, hogy kardnak és hadi szekercének kicsorbulnia nem szabad.

A fejedelmet sohase látták ily dühödöttnek.

Parancsot ad, hogy minden este minden csapatkapitánynak baltavizsgálást kell tennie, s akinek csorba lesz a fegyvere, azt harminc bottal bünteti... De még azt is megparancsolta, hogy ha harcra kerül a sor, akkor is úgy kell a fegyvert használni, hogy csontot úgy ne vágjon senki, hogy avval balta éle csorbuljon.

Aki csorbát ejt a viadalban, az huszonöt bottal megelégedjék.

Hát ez sem volt soha Erdélyben, ugyancsak szeget ütött az emberek fejében, micsoda rendet hoz a fejedelem. Volt róla szóbeszéd s vita elég, de helybehagyták. Majd belegyőződtek: ennek így kell lenni s ez jó.

Csak nem fért fejükbe azért. Gyalog katonának igen, annak mindnek övön lógó baltája kell legyen, de lovasoknak ez nincs parancsba. A hadnagyok s kapitányok rögtön össze is számlálták, kinek van baltája, fejszéje: a jövőben csak ezek mehetnek fát vágni és goromba munkát végezni.

A fejedelem végre a setéttel visszalovagolt Kolozsvárra, de ő nem feküdt le, mint a katonák a szamosfalvi réten, hogy az igazak álmának adja fejét, hanem csak most kezdett igazán dolgozni.

Evés semmi. Fel volt ugyan hordva tömérdek étel a fejedelmi ház boltíves alsó házában, de ő maga is csak állva harapott valamit, ment fel a kancelláriára, s már ott várták az urak.

Péchy Simon deres szakállával kimagasodott a többiek közül. Mikó Ferenc veres nagy fejét mindenütt befúrta, s mindenkinek volt mondanivalója. Ez most szekérkomendáns lett, s őrá várt a legnehezebb, mert könnyű a lovasokat rendben s csapatonként szerbe tartani, de a szekérkomendáns dolga, hogy mindenrül gondoskodjék, hol lész etetés, itatás. Néki kell ismerni az utat, s Kelemen deák most az ő inasa lett.

Wesselényi uram csak addig van bajba, míg a hadak ki nem mennek a határon. Az ő tiszte Csucsánál megszűnik, ő nem megy a sereggel, itthon marad a fejedelemasszony és Bethlen István úr gubernátor segítségére, de addig éppen elég, hogy a fejedelem nyugodtan gondoljon vissza az indításra, hogy odahaza bezzeg semmi baj nem vala.

Hiszen rendben is van minden, Wesselényi már előre felhalmozott szénát és abrakot s élelmet is egy ebédre valót, ahol megpihenés van előirányítva. Oly nyugodt és magabízó, őt nem érheti baj semmi. Emberei mind ott várnak már a vártán. Ami pedig azontúl lesz, azt csak rá kell bízni. A fejedelem urunk oly nyugalommal gondolhat vissza az ő országára, mint egy vetett ágyra.

Mindenkinek fő az agya, miben lehetne segítségére, csak épp a gubernátor, Bethlen István uram éli világát. Bor mellett ül kedvelt embereivel, s koccint, mint akire senki se tartozik. Vidám és neki van veresedve, előre örvend a hatalomnak és dicsőségnek, alig várja, hogy urabátyja kilépjen Erdélyből, akkor majd ő lesz a fejedelem helyett a fejedelem. Már töri fejét, hogy száz embert a maradékból úgy válogat össze testőrségének, hogy az mind egyforma jó nótás, jó táncos legyen.

Most érkezik a csíki királybíró, aki nagy messziről hozta be hadait, s kérdik, mennyi embere légyen. Kétezret hozott. Nevetik, hogy fordulhat vélek vissza, máris túl vagyunk a tízezren.

Éjfél felé jön Mikó Ferenc nagy rohanva és nagy titkosan, és suttogja a fejedelemnek, hogy megjött a felséges fejedelemasszony.

A fejedelem azonnal elhagyja a nyüzsgő termet, és megy felesége elé, amint van, süveg és köpeny nélkül.

A palota előtt négylovas hintószekérrel áll a fejedelemasszony, most kezd kiszállani a kocsijából.

A fejedelem odasiet s bényul, és csókolva és ölben emeli le feleségét.

- Szívem és életem - mondja neki.

A fejedelemasszony sírva borul hatalmas ura vállára, s engedi magát ölben szállítani, ki a kocsiból. Még akkor is ott marad a nyakában és ráborul a fejedelem széles vállára s csendes sírással öleli.

Már otthon Fejérvárott megvolt a nagy istentisztelet, a gubernátoravatás és a fejedelemasszony beiktatása a principessa méltóságba. A fejedelem elmondotta ott szívig ható szavait, és felesége oltalmába ajánlotta Erdélyországot és Erdély szívének szerelmébe az ő egy édesét.

De senki sem hallja, mit beszélnek, mert zúg az ének. Énekében mennydörgi ki, amire csak vágyik a félelmes emberszív, mikor elindul, hogy elpusztítsa embertársát, aki fertelmes, mert más énekben dicséri ugyanazt az istent: méltók a halálra:

Adjad, hogy tárházink tele legyenek,
csordáink ezeriglen tenyésszenek,
barmunk több legyen sok százezernél,
minden városon, falun, mezőn széjjel.
Erőssen szaporodjanak javaink,
városunkra ne üssön ellenségünk,
földünkből senki el ne vitessék,
utszáinkon panasz ne hallassék.

Ha még ezt sem hallgatja meg a jóisten, mikor ily tiszta szívvel és áhítattal kérik a szent énekben, hogy több legyen barmuk sok százezernél... De van Isten, és meg is hallgatja mindazt, amit a hívek kérnek, és meg is ád mindent a híveknek, hogy utcáikon panasz ne hallassék. Ellenben az ellenségnek nem ad százezernél több barmot, sőt elveszi az utolsó tulkaikat is, és mindent fordítva cselekszik nekik, hogy azoknak az utcái csak panasszal legyenek tele, de nem csordajárással. Mert azok ellenségek, és az ellenség olyan, mint az üszögös búza, az anyarozs, ami csak messziről hasonlít a tisztához, az élethez, közelrül látod, csupa fekete por és üszög, hogy csak úgy repül, és minden tisztát megfertéztet.

Nagy az Isten, és a nagy Isten természetesen semmi mást nem akar, csak amit a tiszta szívű hadakozó előír neki. Nem is akarhat mást, mert az ének szálaival meg van fogva, és meg van kötve keze-lába, és be van dugva füle, hogy meg ne hallja s meg ne értse az ellenkező értelmű énekeket.

Egész Erdélyországban, a boldog és örömben égő Transsylvániában nincs senki, sem egy úr, sem egy úriasszony, sem egy paraszt s parasztasszony, aki ne egyértelműleg így gondolkozzék.

Az egész Erdélyországban talán csak egy élő lélek, hitönknek éppen egyik legfőbb istápolója van, akinek az arcán egy pillanatig sem fest meleg örömet és boldog lelkesedést a szent énekek és a vidám fegyvercsörgés.

És ez Károlyi Zsuzsanna asszony, a felséges Bethlen fejedelem boldogtalan szívű hitvese.

Úgyannyira, hogy miatta még a fejedelem urunk sem tud annyira örvendezni, mint szíve szerint szeretne.

A fejedelem karon tartja élete párját, és kitágult nagy szemekkel nézi, ahogy emberi lényeknek ilyen hatalmas áradata indul meg boldogan, büszkén, tele örömmel és lelkesedéssel a nagy világ ellen az éjszakában.

De a fejedelemasszony csak az ura vállára borul, s azt érzi:

- Ölni, ölni?... Ez az élet?... Boldog az ember, ha öl?...