Még a nap fenn az égen. Várad felett legalább.

A szolgáló kisasszony behozta a fekete levest. Rézibrikben hozta, amiben főtt a konyhán.

- Add csak ide, te lány - szólt Kata asszony, s belekanalazott a fekete lébe.

István elfintorította az orrát. Az ő felesége is azt csinálja, mikor már kezdene megülepedni a kávé, fölkavarja a sarát.

- Hadd csak, Katus, ne csinálj pocsolyát.

- Tán te se szereted a javát? mint ez e rossz ember.

- Asszony nem bántsa az urát, úgyis eleget bántják idegen némberek.

- Még mi a csuda.

Mind a hárman jóízűen nevettek. Hárman maradtak a tornácon, a Ferkő gyerek, mihelyt evett, elszaladt barátihoz.

A nevetésben István vezetett. Kata is kontrázott, sőt Rhédey maga is csiklandósan felkacagott egy kicsit.

- Ugye, maga rosszaság, örül, hogy meggyanúsítják - bökött rá a felesége. De mindjárt meg is védte az urát: - Inkább benneteket, odafel Huszton kapatnak el mindenféle mónárnék.

Bethlen István fülig veresedett. Már idáig jött a híre a szép mónárnénak?

- Mónárnék - dünnyögte -, mónárnék még messze vannak a feketekávétul.

- A zsendicét is meg szokták kavargatni - szólt csípősen Kata asszony.

- Azt igen - pederte meg kurta hegyes bajuszát István. - A zsendicét úgy kell enni, hogy feljöjjön a túrója. Ki eszi a savát magába.

- Hát pedig a feketelevest is fel kell keverni, mer az a java. Ideát volt a minap a sertei bég vacsorára, az tanított meg rá.

- Török... Igya Konstantinápolyba, ne Váradon, nekünk jó a szilágysági bor is.

S mindjárt a kupájához nyúlt.

- Mit akar a török?

- Az nagyon kedves ember - lármázott Kata asszony. - Sose szidják annyit őket, na. Éppen olyan úr az, mint akár Lovass Pista.

- Bort is megissza?

- Meg bizony.

- Elég disznóság, hogy nem tartja a vallását. Elisszák előlünk.

Kata az orra alá tartotta a kávés ibriket:

- No, szagold csak, milyen jó duftya van.

István beleszagolt, s prüsszentett rá.

- Jó?... Van olyan, mint a mónárné rozmaringjának?

- Hagyj engem avval a mónárnéval... Mingyán mondok egy olyat, hogy megpirosodik tőle az orcád.

Kata hangosan kacagott. Roppant tetszett neki, hogy István feltételezi róla, hogy neki is lehet mondani, amitől elpirul.

- Csak ne az uram előtt - mondta kacsintva.

Kiöntötte kis ezüst csuporkákba a kávét, s utánatette:

- Előtte ugyan má lehet. Uram már odaadna engem akármi zsoldosnak, csak neki ne kelljen fáradni.

Ezen hirtelen éktelen kacagásba tört ki István, s utána még Ferenc is. Kata fojtotta a nevetését.

Egészségesek voltak, jó bőségben, vidáman éltek. Lehetett tréfálgatni.

- Nem akarnátok nádmézet bele?... Avval is jó.

- Hun van?

- Várj, magam hozok.

Evvel elsietett. A két férfi utánanézett. Nagyon takaros volt, ahogy kulcsait csörgetve sietett el. A kamaraajtót senki másnak nem hagyta megnyitni, mert vigyázni kell a kamarára.

Mikor magukban maradtak, azt mondja István:

- Te Ferkő, hunnan veszi a feleséged, hogy nekem dógom van a huszti mónárnéval?

- S van?... Nem is tudunk róla. De hát, mióta világ a világ, mindig a szép mónárné a csalétek.

- Nem, ennek foga van... De az a baj, hogy a mónárnénak ura van... Hallod-e sógor... tudod-e, minek jöttem el Husztról Váraddá?

Megdörzsölte a kezeit s megnyújtózkodott.

- Apám, tele vagyok pénzzel, vérrel... egy nagyot akarok mulatni... Nézd, a zsebem csak úgy csörög az aranytul. A vérem meg a nagy lábomujjába szortyog.

- Akkor a köszvény.

- A fene köszvény... Eret akarok magamon vágatni... Lecsapoltatni néhány unciát...

Nagyon kacagott.

- Élni akarok, öregúr. Ebbe a fene nagy békességbe csak megposhad az ember... Annyi mán a gyerek, az asszonyhoz nem merek nyúlni, mert ha a kisujjammal megfogom, már szül... Hol veszek annyi várat, hogy mindnek hagyjak egyet?

- Ott van Huszt.

- Egynek van Huszt, a többinek nem marad csak nyuszt.

- Hunyadot bizony elkérhetted volna... De a fejedelem mindent a feleségének ád. Most adta oda dosnak Dévát... Már megint azt hallani, hogy Hunyadot is rá íratja.

- Én nem tudok kérni... Ha magátul nem adja, én bizony nem instállom Zsuzsát.

- Mér nem instállod? Néma gyereknek anyja se érti szavát... - Aztán tűnődve szólt: - Ha oly sok pénzed van, mondanék én neked valamit... Adjál nekem tízezer forintot.

- Tízezeret?

- Somkerekyné árvaságva jutott. Se ura, se gyereke. A vár be van írva neki húszezer forintba, most tízzel megvehetném tőle.

- Azt én is megvehetem.

- Nem azért mutattam meg a magam vadját, hogy te hajtsd fel magadnak.

- Szóval, hogy ne lőjem le... Már nekem öregecske ez a vad... Neked hagyom, ha engem elviszel oda, ahova én szeretnék ma este bekukkantani.

- Na?

István közelebb húzódott, s elterült a nagy székben, a lábát is felvetette annak a karjára.

- Megvannak még a Pece-parton a putrik?

- Putrik?

- Mikor én kislegény voltam tizennyolc esztendővel ezelőtt itt Váradon, a Nyáry Pál uram kapitánysága alatt, ott érzékenykedtük ki a feleslegest magunkból...

- Hát azt barátom, már csak a mai kislegények tudnák megmondani.

- De szép idők voltak... Soha semmi bajom nem vót... Éltem, vigadtam, világom virágzott.

- Az is elmegy, a szép fiatalság...

István kipirult. Kerek szőkés feje csak úgy dagadt. Szépen hízó emberke volt. Ha valaki nézte, soha nem hitte volna, hogy a fekete Gábor fejedelemmel egy anyaméhből jött. Rhédey komoly mosolyodással nézett rá. Ez ma is csak siheder vitéz. Deresedik a feje, mégis fickándozik?

- No, Ferkő, szólj már valamit... Tízezer forintom nincsen, de kettőt-hármat adok jó záloglevélre... De kikötöm, hogy nem rontod a mulatságot.

- Mit kezdjek én két-háromezer forinttal?... Adol tízezeret, akkor felőlem meghajthatod Bihar vármegye minden nőstényit.

István úr lekapta a lábát s táncosan bokázott.

- No, jó... De mit adsz zálogba?

- Amit akarsz. A somlyai hegyeket. Már az idén szüretelhetsz.

- De lejössz velem a Pece-partra.

- Bivaly... Ha én ott vagyok, mind megbúvik, mint a tojó fácán.

- Hadd csak rám... Körül akarok nézni a putrikon. De szép cigányjány szeretőm vót ott nekem.

- A mán azóta olyan vén dög, ördögökkel jár a Szent Gellért hegyére... Adok melléd jobb kalauzt. Vannak oly hadnagyaim, a kősziklát is megnyergelik.

- No, lement a nap, gyere, sétáljunk egyet a vár alatt.

Már indulna, de Kata asszony megjelenik a nádmézzel.

- No, megegyeztetek?

- Mibe? - kérdi bámulva István úr.

Kata nevetett:

- Még szóba se hozta, uram?

- De - dünnyögte Rhédey Ferenc. - Már szavát is adta István. Tízezeret ád a somlyai hegyekre.

- Jól van - mondta Kata, s odaállott István mellé, és a vállára tette a kezét... - Jó van, sógor.

- Még nem bizonyos - mondta István úr -, az asszonnyal is meg kell beszélni. Nála van a láda kulcsa.

- Hallod?

Rhédey megingatta a fejét:

- Minden kulcsot az asszonyra bízok, de a kincstár kulcsát nem. Pénz nem asszony kezébe való. Pénznek férfi legyen a gazdája.

Kata hosszú nyelű aranykanállal nyúlt a nádmézes bögrébe, s belecsorgatott mézet a csuprokba.

- Krisztina hogy van?

- Másmint.

Kata nevetett:

- Megint?... Hányadik már? Hét?

- Hacsak hármas ikrek nem lesznek... De jó ez a kávé? - s a sógorasszony derekához nyúlt.

Kata elhessentette:

- Igya csak a kávéját.

Rhédey Ferenc lassan hörbölgette a magáét, s arra gondolt, hogy már holnap ír s izen az alispánnal Somkerekynének. István azonban egy hajtásra kiitta a magáét.

- A kontraktust megírjátok még ma?

István nevetett:

- Nem oly sürgős - mondta István -, Ferenc bátyámnak elébb meg kell mutogatni... az új bástyákat...

- Hát akkor siessetek, már setét van. Mit láttok?

István felugrott, s megölelte Katát.

- Valamit csak látunk - mondta huncutul, s megcsókolta az asszony nyakát.

Kata asszony szénfekete haja szikrázott a gyertyavilágon: most hozták az égő gyertyákat az inasok. Elvonta magát Istvántól, s úgy nevetett, mint egy süldő lány. István még vissza is nézett rá.

Rhédey Ferenc is felállott. Kardját felkötötte. Sastollas süvegét feltette. Megrázta magát, mint valami hadi vezér, s méltósággal szólt:

- István uram, no öcsémuram.

Mikor az utcára leértek, István még mindig berzenkedett magában... Mit öcsémuramozza őtet ez a Rhédey... Úgy bánik vele, mintha csakugyan süldő hadnagy lenne, s mégis tízezer forintját vágta ki.

Neki senki se hencegjen: ő van közelebb a fejedelemhez... Neki ugyan Rhédey Ferkő nem imponál... Guta üsse meg, ha ő mulatni akar, lel ő helyet... Ahol magáért tisztelik, nem a fejedelemért...

De ez csak egy perces indulat volt benne, már el is csillapodott... A váradi utca visszaadta a hangulatát. Mintha a setétes estében csakugyan kis hadnagy lett volna. Attól vidámodott meg, hogy egy főkapitány Rhédey neki ma mulatság-csinálója lett.

Fütyörészni kezdett. Ezt szereti, ezt a jó kis sógorasszonyt, nem olyan sanyarú, mint Zsuzsanna, kinek közelibe se lehet menni a nagy szentségtől.

- Netene - szólt Rhédey s megérintette a vállát. - Neked is azt kommendálom - folytatta a saját gondolatát -, fogd meg, amit lehet... Csak az a mienk, amit erős kontraktusba íratunk... Mert az idők változhatnak. Emberek vagyunk, s halandók. De ami írva van: az mégis marad.

- Én a holnappal nem sokat gondolok - szólt István. - Örülök a mának. Szeretem, hogy egészséges vagyok, erős vagyok, tele vérrel, mint a nadály... Csak az asszony - az nagyon keszeg...

- Én az enyimmel meg vagyok elégedve. Olyan, mint a tűz. Serény a dologban, s takarításban, mindenbül pénzt csinál... Fiam, Ferikő, suhanc, abban is örömem van.

István elgondolkozott:

- Én csak mondtam, hogy feleségemnél van a láda kulcsa... Az szegény nem tud semmiről, s öregebb fiam, Istók szintén úgy van... Talán most, a külső országokban, egy kicsit megváltozik... De onnan is csak gyenge híreket kapok felőle: nem kőt... Soha nem fog magáról gondoskodni az árva... Nekem kell rá gondolni. A tavaszon találkoztam vadászaton Széchy Györggyel, van annak egy kislánya, Mária; megszerződtünk... fene keményvérű ember ez a Széchy uram, s a felesége is Homonnay Györgynek a testvérnénje... a lányuk sem lesz ilyen apácaféle...

- És birodalom... Széchy György volt az, aki bekísérte a Bocskai uram testét, s mikor az erdélyiek Homonnay Bálintot megszalasztották, ez rabolta el a szegény fejedelemnek huszonnégy szekér kincsét. Azt mind Murányba vitte... Ő maga meg átcsapott az erdélyi pártról a császári pártra, s már a Mathiás király koronációján ő vitte az ország zászlaját. Meg is kapta Lipcsét, Balogot. Úgy számítom, Széchy György ma egyik legnagyobb birtok.

- Ott jó lesz az én csendes Istókomnak. Legalább a gyermekei nem lesznek ilyen vértelenek...

- Sok gyereke van.

- No hát hiszen kontraktust kötök vele, hogy mit kell adni a lánnyal móringba.

- És te mit adsz a fiúnak?

- Az már a fejedelem dolga... Már neki ígérte Kerekit és Tasnádot.

- Kerekit? - ütődött meg Rhédey.

S nagyon elhallgatott.

- Kereki a Báthory Annáé.

István nevetett.

- Most egy Horváth István nevű latrával él.

Katonák állottak a cejtház kapujában, s mikor meglátták a két urat, nagy vivátozásba kezdtek.

Rhédey a süvegéhez emelte a kezét, s Bethlen István is.

- Van itt valaki, parancsoló tiszt urak közül?

- Igenis, nagyságos uram - s már szaladtak a katonák.

Egy perc múlva kijött Bóthy Benedek alkapitány és Rhédey Pál hadnagy.

Ezek is nagyon szalutáltak.

- Uraim, őnagysága Bethlen István úr...

Vivátot kiáltottak az urak, s utánuk a katonák.

- Őnagysága meg akarja nézni az új bástyákat. Gyertek utánunk szép barátsággal, s hátrább négy ember kísérő jöjjön.

- Igenis, nagyságos uram.

Ők mindjárt előrementek, s az urak tíz lépéssel hátrább s azok után a katonák.

- Most csak azok élnek - folytatta a beszédet Rhédey -, akik a fejedelem őnagysága közelében vannak. Hallom, Kovácsóczy uram kamaragróf lesz Marosújváron.

- Mi lesz az Ákos árváival?

- Ki kérdi azt?... Kovacsóczy betörleszkedett őnagysága kedvébe, és elcsikarja, amit lehet... Péchy kancellár már fél Erdélyt megszerezte, minden főember neki hal meg, senki az özvegyek ellen úgy nem acsarkodik, mint ez a zsidó... Kákoni, Kun László, Wesselényi Pál, meg Wesselényi Farkas, mind itt terpeszkednek, már Szilágyság mind a Wesselényieké. Úgy fejünkre nőnek, hogy nem lehet megélni tőlük... Toldalaghy Mihály Vásárhely körül mind megkerítette egész a görgényi birodalomig az erdőket... A régi családokról már nem is lehet hallani...

- No iszen, kegyelmed nem panaszkodhatik, senki nem kapott őnagyságától annyit, mint te.

- De mit csináltam én?... Amit én kaptam... Hol van az én birtokom ezekétől... Most, ha Kerekit is el kell veszítenem.

- Kerekit?... Kereki nem volt a nagyságodé.

- Nem volt...

István úr megint megharagudott. Csak most értette meg, hogy Rhédey meg akarta volna szerezni Kerekit.

- Erre kegyelmednek igazán nem szabad egyet se szólni... Én még eddig bátyámtól mit kaptam?... Husztot nem tőle vettem, hanem feleségemmel nyertem... A bihari birtokokat is abból, amit Csáky Mihály kanonok kapott még István királytól... Ott is sérelem ért, mert Körösszeget Péchy Simon elkapta az orrom elől a feleségével a Csáky birtokokból... Mi hasznom van nekem abból, hogy hunyadi főispán vagyok?... Mást én nem kaptam.

- Ez az a baj, hogy őnagysága mellett a tányérnyalók gazdagodnak, s mint rokonok, öcs és sógor semmihez se tudunk jutni.

Ahogy most egy útszegleten be akarnának fordulni, nagy sereg katona és polgárok állanak ott, mintha várnának. Ahogy meglátták őket, rögtön nagy vivátozásba kezdtek.

- Vivát Stephanus Betlehem - kiáltották.

István úr megemelte süvegét. Jólesett neki, hogy nevét hallotta.

- Mikola uram is vénségére a régi hadi érdemekért megkapta Kővárt... Nekünk itt Váraddal semmi birtokunk sincs, mert minden föld kézben van. Mi az, ami a várhoz tartozik? Az is vár és csak addig lehet élvezni, míg kapitányok vagyunk... Nekünk magunkra s gyermekünkre kell gondolni... Nem akarom úgy hagyni koldusan, ha már az Isten ebbe a helybe és nagy gondba tett...

- No ne keseregjen el Kereki miatt kegyelmed... Még nem a mienk...

- Nem Kereki miatt keseredek el, hanem az Istennek ezt a súlyos ítéletét gondolom, hogy az ember addig jó, míg háború van, s azután semmit sem lehet szerezni...

- Nekem még a háború nem hozott semmit.

- Te öcsém vagy, mikor háborúk voltak, még akkor fiatal voltál. De mi mennyi törődést, éjszakai és nappali strapát s vérünk ontását szenvedtük... Kolozsmonostort is kértem, azt is Béldy Kelemen kapta. Miért? Hol volt Béldy Kelemen, mikor az ég zengett?... Kamuthy Farkasról nem is beszélek... Az jól járt avval, hogy mikor a Gábris fejedelem által eladományozott birtokokat visszarekuperáltatta a fejedelem őnagysága, annyi pénzt kapott az adományokért, hogyha örök áron vette volna, akkor sem kapott volna ennyit... Lehet neki nagy fénnyel élni és vásárolni... Apor úr is. Elütötték a tricesimáriumtól, de már nem is kellett neki, öreg volt, s minden vagyonával bír ma is... És Zólyomi Dávid, ilyen fiatal legény és nagyságos úr...

- Zólyomi Dávidkát ne bántsd - nevetett István úr -, nagyobbik lányomat, Katát neki adom, s akkor megmarad, amit eddig kapott.

- Erről nem is tudtam.

Újra új katonacsapat s még nagyobb polgári nép, férfiak, asszonyok kerültek elébük, s vivátozással állították meg őket.

Főhajtva köszönték a vivátot, s továbbmentek.

- Talán a nagykárolyi trakta után valamit én is elérhetek - mondta Rhédey -, s ebben segíthetel... A váradi püspökség jószágai itt Biharban, Kisrábé, Udvari, Báránd, Püspök Ladány a nagyszombati szerződés értelmében őnagyságának esnek: remélem őnagysága, fejedelem urunk ezt a csekély birtokot nem fogja elvonni tőlünk.

- Csekély? - nevetett fel István úr. - Fél Bihar.

- Fél Bihar?... És Prépostváry Zsigmond a Peéri-féle jószágokat megkaphatja?

- Nem maga kapja. Horváth Lázárral és Német Zsófiával, fajdasi Horváth Gábornéval együtt kapja. Éspedig törvényes örökségbe kapja.

- És Zólyomi Dávid is törvényes örökségbe kapja a Peéri-birtokok többi részét? Meg Vámospértset?

- Vámospérts már négy esztendeje az övé. Csak nem tud beleülni a hajdúk miatt, és nagykárolyi gyűlésen éppen meg kell ítélni, hogy maga kezébe vehesse.

- Persze, te már a vejedet véded... És Móricz Márton?... Mindszent, Körtvélyes, Csupánd...

- Ősi birtoka... Sövényházi Móricz Márton megérdemli, hogy megtarthassa, amit örökölt, fiai vannak, hadd hagyhassa rájuk...

- Itt nem az a kérdés, hogy kinek van fia, kinek nincs, hanem arról, hogy aki a fejedelemségnek nagyobb hasznára volt, annak kell többet nyerni... Én téged mindig szerettelek, Istókom... Emlékszel, mikor oly nagy beteg voltál Karánsebesen, ki hozott neked vizet?

István út visszaemlékezett. Bujdosásban voltak, s Gábor ezt a Rhédeyt állította mellé, hogy nagy hagymázban volt, s csakugyan úgy vigyázott rá, még a fúvó széltől is óvta.

Hirtelen meg is ölelte, és megszorítva őt, azt mondta:

- Hidd el, Ferkő bátyám, ha rajtam állana, én téged kancellárrá tennélek Erdélyben.

Az ölelkezést látták a leskelődő polgárok és az egész várnép, mert mind ott szökdöstek az utcákon, hogy ahol lehet, elébük kerüljenek, s ettől úgy megvadultak, hogy eszeveszetten kezdték újra ordítani: Vivát, vivát.

Rhédey a kancellár szóra megcsöndesült. Igazán szívéből irigyelte Péchy Simont, aki mint kancellár, mindent megtehet magának, amit csak akar, de ő katona volt, s nem akart volna innen Váradból elmenni.

- Istókom, öcsém, most nagy szót mondtál... De én nem azon imádkozom, hogy kancellár legyek, hanem azon, hogy megérjem, hogy még egyszer egy jó kis háború kezdődjék, majd akkor becses lesz még az öreg Rhédey Ferenc.

Míg ők a bástyákhoz értek, Kata asszonynak nagy és furcsa rémülete lett.

Ahogy a konyhából ment befelé a palotába, hogy Ferkőt, a fiát és Nikót, a leánykát lefeküdni kergesse, a folyosón ott ült egy oszlopnak a tövin egy emberforma.

Még fel is sikoltott, mert nem tudta, hogy kerül ide valaki a bezárt kapun keresztül. De akkor már meg is ismerte, s a sikoltás helyett patvarkodni kezdett:

- Ó, a kék üssön meg, honnan kerülsz elő, te gyalázatos?

Az ember felállott s mondta:

- Én azt meg nem mondom, nagyságos asszony. Vótam én mán még a pokol fenekén is.

- Vótál-e Fejérvárába?

- Vótam a.

- Odaadtad a levelet?

- Oda a.

- Hát hogy a toportyán féregbe jöttél vissza ilyen hamar... Hoztál választ?

- Azt mán nem.

- Mér nem hoztál?

Az ember vállat vont, s elkezdte magyarázni nagy zavarosan, hogy megjárta ő a fejedelemasszonnyal s a fejedelem úrral is.

Legjobbnak látta, hogy visszahozza a levelet, ami annyi bajt okozott.

Oda is nyújtotta, s Kata hol sápadt lett, hol elpirosodott. Már eszébe jutott, mit írt...

- Égy a konyhára - kiáltott az emberre -, s rögtön vissza Fejérvárára új levelet viszel a nagyságos fejedelemasszony őnagyságának... Szedd magad, falj, addig a levelet megírom, s mégy lóhalálába...

Az ember lesunyta a fejét, és ment a konyha felé.

Kata asszony pedig az inast kiáltotta:

- Menj a főkapitány úr őnagysága után! Mondd meg, kéretem, azonnal jöjjön fel! Levél jött a fejedelmi udvarból...

Ő maga pedig előkereste a téntás ládát, s papirossat, tollat vévén, nagy betűvel elrángatva a vonásokat, írni kezdett egy szép levelet, amivel mindent jóvá tegyen.

Rhédey az utcán magyarázott.

- Nagykárolyba megjöttek Eszterházy Miklóssal Bécsből, Pákay Benedek királyi perszonális, Szentkereszti Jakab kamarai titkár és Pető István asszesszor; ott van Lónyay uram Kállóból, Dóczy András uram pedig Szatmárról... Mondták, hogy Dóczy András nagyon verte a vasat, hogy ő soha ki nem mozdult volna, ha azt nem mondják, hogy a fejedelem saját személyében jelen lesz... Dóczy uram nagyon elhitte magát. Már februárban felbolondította őnagyságát Tasnádra, s megvárakoztatta hat napig...

- Ki van a részünkről?

- Péchy, Mikola...

- A két nagy rabló.

- Kamuthy Balás dobokai főispán, Kassai uram, meg Fráter Pál ítélőmester, és tőlünk Biharból Makai János alispánom.

Hatan-hatan vannak Károlyi Mihály uram házában.

Most megint szembekerültek a várbeli néppel:

- Nini - kiáltott fel Bethlen István -, ez Jaksa páter!... Jaksa páter!... Hó... Ked még ma is várnagy?

A németféle várnagy előbbre állott. Nagy testű, nagy fejű német volt, de oly magyar, hogy bikkfábul se lehetne különb magyart faragni.

- Isten segíts - köszöntötte István úr, s kezet nyújtott.

- Isten velünk - viszonozta Jaksa uram.

A köszöntésnek ezt a formáját, hogy "Isten segíts" és feleletnek "Isten velünk", a fejedelem rendelte el, hogy így köszöntsék egymást a reformátusok.

István úr csak most érezte meg az időket, hogy egy embert lelt, aki a régiekből volt.

- Hát haragszol-e még rám? - kérdezte István úr.

A várnagy megemelintette fél szemöldökét. Olyan volt az, mint a heverő komondor a gyalogút felett. Apró kék szemei élesen villantak meg a fáklyafényen, mint a tiszta kopolya:

- Nékem oly igazán való hűségbeli hadnagyom nem volt egy is, mint nagyságos és méltóságos huszti főkapitány uram őkegyelme.

Bethlen István úr nagyot nevetett, de nem akarta azt mondani, hogy e bizony öreg hazugság, ehhez már mégis diplomata volt - tehát csak kezet nyújtott az öreg katonának.

A várnagy kitárta rettenetes nagy tenyereit, s beleenyésztette az István úr ujjait, mintha kisfiú kezecskéjét tapintaná.

- Hát Jaksa herfon, van-e valami kívánságod, uram?

A várnagy nem eresztette el a kezet, hanem a bal kéz három ujját az égre emelve mondta:

- Csak egy, nagyságos és vitézlő uram: mint a száraz főd az esőért, úgy imádkozok még ebben az életben egy kis háborúért.

Erre az egész vitézlő legénység hatalmas ujjongó vivátba kezdett.

- Jól van, öregem, talán még azt is megérjük, ha soká élünk... Hát a fejér lábú tímárnékért nem orról-e már rám kigyelmed?

- Amellett katona volt nagyságod, oly pedig, hogy ritkítja párját.

Erre megint vivát.

István úr kezdett rájönni, hogy itt ma őtet csak vivátozzák... Mi lesz a Pece-parti cigánynékkal? Hogy fogja ő azt marokra kapni?

Illetlennek vélte, hogy ezek előtt a fiatal legények előtt s a mord várnagy és a kemény tiszturak előtt magát könnyű locsogással megmocskolja, azért megrázta a várnagy mancsát, s tovább ballagott.

- Disznóellette vén dög volt ez már akkor is - káromkodott Ferenc úr előtt. - De sok bajom volt vele.

Még sóhajtott is hozzá.

- Én akkor itt olyan senkiféle voltam, fene voltam, nem hadnagy... De én akkor evvel nem törődtem... Szerettem a tímárnékat, fegyverkovácsnékat... de ebbe is ez a várnagy mindig útamba volt, s nem hagyott...

Most a nagy piacon voltak. Ott állott Szent László roppant nagy lován a piac közepén. Úgy állott ott, mintha az ítélet őrzője volna. Míg ez itt áll, Erdély nyugodtan alhatik.

- No de hiszen már itt is vagyunk a tímárok utcáján. Be kicsi lett azóta e Várad... Ennél nagyobbat én akkor el se tudtam képzelni... Itt lakott a Bora nevű tímárné. E vót az én jó szeretőm, olyan vót e, mint a frissen sült kalács. Be édes volt, vajon miféle boszorka lett azóta belőle?

Csapat katona jött szembe, s rákezdték a vivátot.

István úr nevetett.

S nyakát tokásan megfeszítve mondta:

- Mit keresnek a katonák a tímárok utcájába?... - Aztán: - Most is jobb szeretnék köztük kujtorogni!... mikor itt vótam, ördög se kajátott vivátot nekem... lapultunk, mint a szűkülő kani... csak besurrantunk a csimbókos ereszek alatt... tudtuk, hol lehet, hol nem...

- Vivát, vivát...

István úr bekanyarodott a szűk közön:

- Gyere csak, itt is lakott egy szép szeretőm... Ott, ahol a nagy körtvélfa kihajlik... Jóságos jó lélek volt, nagyon szerette a katonákat, ha egyet látott, mingyán kiáltott: "jerbé, jerbé..."

Még végig se értek a közön, már túlfelől ott voltak a katonák, s vivát, vivát.

- Guta üsse a haramia népségét - pukkadozott István. - Mit akarnak ezek vélem. Csúfot űznek?

- Büszkék rád. Az egész város fel van zavarva.

A kapukba kiállott minden nép, még a vének s a mezítláb vacokból bújt gyerkőcök is, azok szalmásan. A menyecskék nagy csudásan emelték bögyüket, s István csorgó nyállal fülelt feléjük. Mérgesen mondta:

- Tudom én, mi ez. Itt járt akkor Báthory Gábris, éppen így kerülgettük az úrfit, éljeneztük, hogy hadd örüljön. Csak most látom, hogy az is szerető után koslatott akkor, de hiába... Vivát mellett nem lehet... csókot kapni.

- Ne törődj vele. Ez a károlyi trakta háborút hoz, vagy békét?

- Nyű bánja: nekem ma elég háborúság van.

- Milyen nagy az Eszterházy gyereke?

- Tudja a nyavalya, kétesztendős.

- Igaz, hogy az asszony nem bírta kiviselni, úgy kellett kimetszeni belőle?

- Hallod... Hagyj engem... Ilyenekrül beszélni, mikor én ott tartok, hogy a templomnak még oltárt állítok...

- Ládd, itt Erdélyben ilyen nagyra senki nem mehet. Sokan vagyunk, s kicsi az ország. Ennek az Eszterházy Miklósnak magának többje van, mint az egész erdélyi státus. Övé Munkácstól Zólyomig. De még azonfelül Illésházy után is örökölte Lakompakot, Lanzsért és rettenetes dunántúli földeket, a Fertőt... Mathiás király valósággal belészeretett, és most Ferdinánd elcsalta az öreg királytól. Elcsalatta magát... Ügyes ez... Mi itt kis porciókkal harcolgatunk, s ez vármegyéket habzsol...

- Szólj már ezeknek, ne bőgjenek... nem akarok több vivátot...

- Hagyd őket. A fejedelem őnagysága öccse nem búhat el az emberek szeme elől, hacsak nincs süvege, hogy láthatatlan legyék... De nagy kérdés, hogy őfelsége a cseheket le tudja-é csillapítani...

- Vivát, vivát.

István vérvörösen állott. Egyik felől a rábámuló utca, másfelől a politizáló sógora.

- Gyerünk már innen csendesebb helyre.

A holdnak csak annyi sarlója volt, mint a török zászlónak. A várfal alatt a teméntelen sárvíz úgy feküdt, mint az alvó sárkány, s bűzös volt, és a levegő fertézett, mint a kloáka. István úr még egyet próbált gondolni:

- Van ló, van nyereg... No csak Ferkő bá, tudnál-e valahun egy jó mulatós attyafiát, akinél az ember egy jó éccakát átmulathat s asszonyozhat?

Rhédey nagyon elkomolyodott.

- Én olyat nem tudok. Nem is kommendálom. Vagy sereget kell magunkkal vinni, akkor újra ott vagy, ahol idebenn. Emberek szájára adjuk magunkat... Vagy pedig kevesedmagunkkal lévén, belekerülhetünk pókhálóba... most olyan világ van, hogy még a török bégek se mennek ki a várukból éccakára... A gyulairól éppen ma is mondták, hogy mennyire követeli, hogy az adót a nép szekérrel hordja be, de hogy annyi sok eső volt ősz óta, még ma se kapta meg nagyobb részét.

Istók fütyörészett.

- Mit látsz? - kérdezte a várvirrasztót, aki ócska plundrájában, alabárdosan állott a bástyafokon.

- Semmit uram. Velágítanak a csellagok.

Most az inas utolérte őket, s mondta, hogy a nagyságos asszony izeni, rögtön gyüjjenek, mert a fejedelem őnagyságátul levél jött.

István búsan megadta magát a sorsának s visszafordultak. A vivát a palotáig üldözte.

A nagykárolyi vár olyan volt, mint a boszorkány szombatja.

Az egész ház s minden szobája világos volt. A legénység éppen úgy ivott, kancsó mellett éjszakázott, mint az urak.

A felső teremben ott voltak Eszterházy, Pákay, Lónyai András, Petheő, Szentkereszti és a házigazda, Károlyi Mihály.

A másik szárnyán a háznak, az erdélyiek tanácskoztak. Péchy, Mikola, Kamuthy Balázs, Kassai István, Fráter Pál és Makai János... Bercsényi Imre is velük volt, mert bejött, mint főember, maga jussát védeni.

Bercsényi uram miatt a hódoltságot tárgyalták nagy vehemenciával. Csanád megyét, Csongorád vidékét, ahol Bercsényi jusst tartott a Lugossy birtokokra. Azért jött, mert ezekre Eszterházy is jusst formált a felesége révin. A Mágócsyak magvaszakadása miatt roppant területek voltak vita alatt.

Makó, Csanád vára, Mezővásárhely, a Hód tava mellett, Szentes, ez mind Mágócsy örökség volt, de már hatvanhat óta, mikor Gyula elesett, azóta ez mind be van írva a török defterekbe, és a szultán saját birtokának van felvéve. Ötvenkét esztendő óta soha az igazi tulajdonos a birtokokra el nem mehetett. Ott már csak a jobbágynépség maradt, és az óriási pusztákon legeltetett, de adót vagy bért soha egy dénárt sem fizetett. Mindegy, azért a földet az igazi tulajdonos urak éppen úgy számon tartották, mintha kezük alatt lenne.

- Én a jussomból egy betűt sem engedek - verte Bercsényi Imre az asztalt. - Nekem arra még Báthory Gábortúl donációm van, s azt a fejedelem őnagysága sem háborította meg. Én az istennek magának nem engedem, hogy az én örökségemben és birodalmamban más csak nevét is belekeverje.

- Egyebet úgysem keverhet - morogta Kassai István.

- Az nekem mindegy. Eljő az idő, hogy szabad lesz az ország, nekem fiaim vannak, nekem ami az enyém, az enyémnek kell maradjon.

- Eszterházy is ezen van. Éppen kimondta, hogy a Mágócsy-birtokok miatt jött, hogy a fejedelem adjon rá megerősítést, mert különben nincs trakta.

Egyszerre mindenki beleszólott, csak Péchy hallgatta a fertelmes lármát, mint egy szent prédikátor, akit a világi dolgok nem zavarnak.

- A csanádi püspök is bejelentette jussát, s az óbudai Klarissza apácák is.

- Hunnen? Posonybul?

- Pozsonybul.

- Hát az apácák induljanak el akkor processzióval, s énekeljenek végig odáig.

- Száznegyven falut, pusztát s mezővárost neveznek magukénak - mondta Kassai István.

A protestáns urak dühös kiáltásokban törtek ki az apácák ellen.

A csanádi püspöknek is megadták a magáét.

Mikor már belefáradtak a viharos veszekedésbe, Péchy felállott, s szép nyugodalmas latin orációban kifejtette, hogy nagyon hiábavalónak látszik az egész vita és disputa... Ő a maga részéről úgy gondolkodik, hogy igen mindegy, hogy kinek ítélik oda a földeket, hiszen töröké most az mind, sem Eszterházy nem tud elmenni, hogy csak meg is tekintse, se Bercsényi uram nem láthatja még szemével sem... Ő tehát azon az állásponton van, hogy a nagyszombati egyességet úgy kell ebben a pontban megerősíteni ezen a traktán, hogy "mivel erről mind a két fél, úgy az erdélyi fejedelem őnagysága, mint a király őfelsége más-másképpen gondolkodik: maradjon azért mind a két félnek a maga akarata szabadon, s adományozza ki-ki annak a hódoltsági földeket, akinek akarja."

Ebbe azonban Bercsényi nem ment bele, s nagyon meg volt sértve, hogy rögtön sorra került Móricz Márton dolga is, akinek szintén a vásárhelyi határon volt nagy követelése, még Losonczy jusson, ez is felesége révén, hát erre is aztot ajánlották az urak voksolásra, hogy ennek is hagyják meg a maga birtokát. Mindenki tartsa az írásait arra az időre, mikor valósággal birtokba lehet venni.

Országról, hazáról, politikáról nem volt itt szó.

S a másik felől, a királyi urak ugyanilyen hevesen, harcosan s elkeseredetten tárgyalták a maguk emberinek dolgát.

Másnap délután Eszterházy és Bercsényi összekerültek a tanácsban.

Mondja Bercsényi Imre:

- Nagyságos uram, szóm volna kegyelmeddel, méltóságos uram.

- Örömest, Bercsényi uram, én is kegyelmednek.

- Hun s hogy?

- A kőfal tövébe van egy filegória.

- Hány emberrel lesz nagyságod?

- Magam leszek, csak négy testőrt viszek, kegyelmed se hozzon többet, mert akkor szót se váltok kegyelmeddel.

A két ember megnézte egymást. Tudták mirül van szó. Mind a ketten egyet akartak: a hódoltsági földeket.

Alkonyatkor Eszterházy csak kiment a házból sétálás formán, a nagy kerten végig, s utána négy császári madár.

Mikor a filegóriához ért, a nagy kőfal végiben, már ott ült Bercsényi uram egy fatönkön s várta. E megett is, kicsit távolabb, négy mokány legény lógott.

- Isten jónap, öcsémuram - köszöntötte Eszterházyt.

- Aggyon Isten, bátyámuram - viszonozta ez.

- Már úgy látszik, a sok esőnek kifogyott a forrása.

- Ideje lenne.

- Lehet, egy-két nap múlva, ha felszikkad, lóra lehet ülni.

- Lehet, de mire?

Némi kertelés után Bercsényi kirukkolt:

- Nézd, édes ecsém, itt csak mi ketten vagyunk uralomba... Tésis úgy vagy, mint én, én is úgy, mint te vagy, nagyságos uram... Ott van Derékegyháza, ott van Ujváros, Csomorkány, Férged, Csecs, Vastorok, meg a többi... Mink csak vetélkedünk... de mi hasznát lássuk... A paraszt, mint az eb... adaját egy se adja. Kinevetnek münket... Mi lenne, ha közülakarattal mind ketten rámennénk?...

Eszterházy elgondolkodott.

- Tavasz van, uram, ilyenkor nincs ott egy pénz se, de meg egy búzaszem se. Mind elvetették, amijek volt, most nem látnám hasznát.

- Nem kell nekem köles... Van marha, uram. Van barom, állat...

- Van - mondta Eszterházy -, az van, de az őfelsége számára nyől.

Bercsényi vastag, kemény tokáját legyűrte, s fulladtan mondta:

- Én őfelségének hites híve vónék, ha őfelsége jóval lenne hozzám.

- Őfelsége oly kegyes a magyarbéliekhez, mint édesatya gyermekeihez.

- Meghiszem.

Némi köntörfalazások után megértették egymást.

- Ha nagyságod hadat adna mellém, én elnéznék arrafelé.

- Hajdúkat adhatok, uram.

- Hajdúkat... Jó... De míg Szoboszlóig jár a posta, addig sok idő telik...

- Itt várnak Mihályfalván.

- Uram, ha csak öt- vagy tízezer marhát szakasztunk el, azt a Tiszán mingyárt át lehet vetni, s arra Dunán keresztül... fel Bécsbe... Legalább eccer az adót megvehetnénk rajtuk...

Eszterházy látta, hogy oly ember, aki nem fél az ördögtől sem. Azért csak arra vigyázott, hogy maga embereiből senkit sem ad mellé, hogy ha rosszul sül el, őrá szégyent ne hozzon... A hajdúk neve úgyis fekete, s a hajdúval senki sem parancsol... Az arra mén, amerre akar... Máskor is ellátogatnak azok a déli hódoltságra, ha egyéb nincs, sose lesz abból semmi, csak egy újabb sérelem, amit a porta aztán írásban reklamál.

Végül megegyeztek. Kezet fogtak.

Bercsényi magát a felség hitire ígérte, s a ragadományt közösnek ajánlotta.

Abban is megegyeztek, hogy mind a ketten megerősíttetést kérnek a felségtől a birtokra. Ugyanarra a területre. Hogy mind a kettőnek egyforma jussa legyen. Eszterházy ebbe nyugodtan beleegyezett, mert ha az ország felszabadul, akkor ő s ivadékai mindig közelebb lesznek a hatalomhoz, ez a vadember pedig hadd kaparja ki a gesztenyét.

Már annyira beletanult a magasabbik politikába, hogy tudta, hogy az igazi főurak mindig a kisnemesek körmével nyúlkálnak a tűzbe.

Így a nagykárolyi trakta még javában folyt, mikor a hajdúk Bercsényivel megindultak a berkeken, lápokon, a temérdek nagy vizeken Ladánynak, Ványának, Szarvasnak, Kondoros, Orosháza, s már benn voltak a vásárhelyi határban. A gyulai várban a török nem is álmodott rosszat.

Mezővásárhely a Hód tava mellett nyugodalommal aludt. Nem vélt rosszat senki. Mióta Lippát a török újra megkapta, azóta mindenünnen oly messze voltak, hogy a kerek ég alatt senki nem zavarta meg őket. A csanádi püspök Pozsonyban volt, s onnan írogatott olykor s küldött lovaslegénnyel parancsot a tized felől, de ők kálomisták voltak mindvalamennyien, fülük botját se mozdították... Az erdélyiek a Maroson többet nem jöhettek át... Őket senki sem zaklatta... Útba se estek még a töröknek se, mert azok a rövidebb utat keresték, s inkább Szegedet látogatták, a Tiszán túl s a Dunán errül jártak... A vásárhelyi bíró olyan úr lett, mint egy basa.

De most, éjszaka idején csak arra riad fel a város népe, hogy verik félre a harangot:

- Jön a török.

Az emberek s különösen az asszonyok s gyermekek sivalkodva ugráltak ki a földbe ásott putrikból... Egész városban csak a templom volt téglábul építve, meg a Lossonczy vár, az udvari tisztek háza s gránárium. A többi ház, az mind paticsból, vályogból és sárból volt építve és náddal fedve, de még az is úgy, hogy a világért meg nem nyírták a fedélen a nádat, csak így-úgy hányták rá a szarufákra s lécekre, hogy valami gazdagságot ne mutasson. A szegény jobbágyság avval tudta életét menteni, hogy oly ocsmány módon tartotta a várost, mintha rácok volnának. A rác, az úgy élt, ahány család kiszaporodott, az mind egy fedél alatt maradt, és sem kertet, sem gazdaságot nem mívelt, hogy ne legyen mit elragadni tőle. Megtanulták a vásárhelyi magyarok is, s csak bent, a házacskában tartottak az asszonyok rendet és fényes tisztaságot.

Még sár volt az utcákon, s mezítláb és kialvatlanul, nagy ijedtségben kitódultak, ácsorogtak s futkároztak szegények, most huszonkét esztendeje jöttek utoljára a krími tatárok, kik ekkor gyerekeket, nőket rabszíjra fűztek, a férfiakat leölték.

Ahogy a szultán divánjában jelentette a csauz:

"A próféta virágos kertjében, a rózsaberkek töviseit őhatalmassága vitézi letördelték, s a virágait s gyümölcsét betakarították a padisah magtárába." Vagyis leölték a kardfogható férfinépet, a nő- és gyermeklakosságot pedig rabszolgának hurcolták el.

- Jön a török.

Iszonyat, rémület, sírás és jajgatás. Egészen megörvendettek, mikor végre is nem a török jött, hanem derék magyar sereg.

Összeterelték őket a nagy piacon, a templom előtt, s maga Bercsényi úr szólalt meg:

- Vásárhelyiek, értsétek meg szómat...

Nyitott szájjal s füllel vették a szép magyar igét.

- Én vagyok a ti uratok és gazdátok, Bercsényi Imre... Emlékeztek-e még Lugossy Mihályra?

Az egész város népe rettegve emlékezett a kemény úrra.

- Ennek a Lugossy Mihálynak leányát, Borbála asszonyt, én vöttem, jól tudjátok.

- És tik huszonkét esztendeje sem árendát nem adtatok, se a fejedelemnek s a királynak semmi adaját meg nem küldtétek. Emlékezzetek!

- Hát itt vagyok az árendáért s adókért. Azért azt mondom nektek, vásárhelyi emberek, mindenki, amije van, ide felhordja. Asszonynép rögtön kenyérsütéssel kezdjék és énnekem a holnapi napon délig tízezer kenyeret megsüssetek. Tízezer forintot összeszedjetek. És tízezer marhát kezem alá tereljetek.

Rémület és bánat.

- Nagyságos uram - szólt a bíró -, semmi lisztünk nincsen. Gyermekeink nádi gyökéren élnek.

- Szájat befogni, dologra menni. Pénzt előadni. Marhát kiróni. Bírót lehúzni, huszonötöt vágni.

A hajdúk megoldották a korbácsot.

De Vásárhely népe a Hód tavánál mégsem tudott elég kenyeret sütni s elég pénzt adni. El kellett szenvedni a verést, kínozást, és látniok kellett, ahogy harmadnapon, ami marhát csak össze tudtak hajtani a hajdúk, avval megindultak Mindszent felé, ott átköltöztek a Tiszán. Egy bornyú sem maradt, egy malac s egy tyúk.

Ezalatt Károlyban a trakta egyre csak dolgozott, és csépelte a punktumokat a második nagyszombati szerződés értelmében. Egyik ítéletet a másik után hozták, hogy a kecske is jóllakjon s a széna is megmaradjon.

Huszonhatodikán megjött a követ Bécsből, hogy őfelsége Mathias secundus huszadikán meghalt.

Új király van: Ferdinandus secundus.

Az új király megküldötte a fejedelemnek a felséges címet, ha a fejedelem követsége a tárgyalásokon kellő alázattal és engedelmességgel viselteti magát.

Nagy konsternációt okozott a hír. Eszterházy rögtön bezárta a gyűlést s kutyafuttában megszövegezték a megállapodásokat. Kivétel nélkül minden pont birtokpert jelentett, s oly békességgel volt megszerkesztve, hogy abban sem egyik, sem másik oldalról ellenvetést ne lehessen tenni.

A szerződés megírása után az erdélyiek már készítették magukat az útra. Éjszaka nem kívántak indulni a nagy vizek miatt, de ahogy a nap feljő, minden bizonnyal.

Alkonyatkor Máté pap, a bényei prédikátor megintette csendesen Okolicsányit.

- Uram, kegyelmeddel szólanom kell.

- Még itt vagyok - mondta Okolicsányi.

- Csak csínján, uram... Meg ne lássa valaki, fontos beszédem van, akit a fejedelem őfelségének is tudnia illik.

- Mondja kegyelmed, pap uram.

- A kőfal végében van egy kis filegória... Ha este tíz óra lesz, jöjjön ki oda kegyelmed, nemzetes jó uram. Megesmeri, hogy ott vagyok, mert bagoly módra huhukkolást tészek.

- A kőfal végiben. Nagyon jó.

S mikor estve tíz lett az óra, Okolicsányi, mint a róka, ha a tyúkólat kerülgeti, a nagy fal alatt óvakodott.

A fal alatt nehéz menni, mert a kövek útban vannak, s az ember a holdfényben könnyen törheti nyakát. Az egész kert úgy el van rontva az építéssel, hogy már nem is kert, hanem építő szérű.

- Szegény nagyságos, azazhogy felséges asszonyom - sóhajtott magában Okolicsányi -, ha látná, hogy a kertet így tönkre dúlták, fájna a szíve miatta.

De nemigen elmélkedhetett, mert lába alá kellett ügyelni, így arra sem vigyázott a jó úr, hogy nem lesik-e valahonnan vizsga szeműek. Ő csak ment, nagy maga bíztában, hogy ahova megy, az jó hely.

De azért egész teste borzongott a félelemtől, ha valaki meglesné, mit gondolna, milyen konspirációban jár, s már még arra is gondolt, hogy visszafordul. Megtapogatta kardját oldalán, mért is ígérte meg ennek a bolond prédikátornak, hogy idejő...

Kő esik a lába elé: megrettenve megáll.

Újra csönd. Továbbmegy. Megint egy kő repül el mellette. Újra megáll. A hideg verejték veri ki. A császár meghalt. A pápisták máris vérszemet kaptak. Az erdélyi urak mind nagy búsulásba kerültek, mi lesz. A rettenetes Ferdinándus ül már a jó és békességes Mathiás király parancsoló székiben. Mint igaz lutheránus ember, ő is búsul, s nem tudja, mi lesz...

Akkor bagolyforma huhukkolást hall, ennek megörül, s valahogy csak kivergődik a kövek közt, s meglátja a palástos embert. Földig érő fekete posztópalástban várja a prédikátor s köszönti:

- Isten segíts.

- Isten velünk.

Kezet fognak.

Aztán szótalan leülnek, s csendben vannak egy ideig.

Körülöttük a csendes éjszaka, távol békariongás.

- Jobb itt - mondja a prédikátor, Okolicsányi orcatörlő kendővel itatja ijedt izzadságát.

- Fülei vannak a falnak is, olyakat akarok mondani kegyelmednek.

- Csak hamar, uram.

A pap maga elé nézett:

- Fújják a kígyókövet - suttogja. - Uram, Eszterházy Miklós úrnak egy titkos kálvinista jobbágyátul, Szikszay Istvántul hallottam. A praktikus urak azt beszélik maguk közt, hogy meghalt a jó király, már nincs semmi akadálya az Erdélyre való menetelnek.

Okolicsányiban meghűlt a vér.

- Nagyon elhitték magukat az urak... Péchy úr is nagyon bevette a maszlagot... mindent készpénznek vett, amit csak porhintésnek adtak... - s még mélyebb hangon s félelemmel suttogta: - Eszterházy úr azt mondta, hogy "egy kis mézesmadzagot vontunk át a Bethlen Gábor száján, de ennek hamar keserű lesz az íze".

Okolicsányi gondban meredt maga elé a sötétben.

- Uram - s ha lehet, oly halkan súgott a pap, hogy még a szellő se értette mit mond -, láttam a szikárius gyilkost, aki arra volt szerződtetve, hogy ha a fejedelem kijő, gerellyel eltalálja...

Az urak egészen összedugták a fejüket, s remegtek.

- Mondd meg őfelségének, hogy jól tette, hogy ki nem jött, mert mestert tartottak kéznél, hogy megölje... Arról is ese szó, hogy Péchy uramat ne tiszteljék-e meg, de letettek róla, hogy ez nagyon jámbor úr, még hasznuk lesz belőle...

- Barmok.

- Már csak az egy Perényi Gábor, aki ellene van a felvidéki urak közt... Mikor Eszterházy jött, be is ment hozzá Nyaláb várába, s meg akarta téríteni vagy öletni... De Perényi úgy tett, ahogy Báthory István csinálta: mire az urak jöttek, minden szolgáját begyűjtötte, s nagy haddal fogadta az urakat... Meg is mondta Eszterházy Dóczy Andrásnak: "Lá, mondtam én kegyelmednek, ez az ember akadályt tesz a dolgainkban."...

- Ne olyan hangosan, uram.

- Ebéd után mondták Perényinek: "Uram, szeretettel jöttünk kegyelmedet meglátogatni."... Mondja Perényi: "Micsoda dolog?" "Semmi uram, csak hogy kegyelmed állana el az erdélyi fejedelemtül. Ha ezt megteszi, mi szeretettel kommendáljuk kegyelmedet a római császárnak. Ha akarná, mingyárt írásban is adnánk"... Kérdi Perényi: "Ez é az dolog, amit vélem privátim akarnának közölni?" "Csak az, hogy ha rámegyünk az erdélyire, kegyelmed ebbe ellenünk ne legyen."

- No és?

- Erre azt mondta Perényi Gábor: "Az őseim se voltak soha árulók, én se leszek. Jótevő uramat el nem hagyom."

A prédikátor csendesen: - Jól tette őfelsége, hogy megérezte a pecsenyeillatot, s az aranygyapjút nem vette föl... Mert ha azt felveszi, úgy rángatják annak a madzagánál fogva, ahogy a borjút...

Most hirtelen zörgést hallottak, és alighogy körülnéztek, két pápista pap állott előttük vagy tíz-tizenkét fegyveres emberrel.

- Mit akartok? - kiáltotta el magát Okolicsányi ijedtében, s kardot rántott.

A prédikátor is rettentő ijedelembe esett, s kiáltotta:

- Fegyverrel jöttök-é ránk, ártatlanokra?... Mi a seregek urának istenének nevével állunk elébetek.

Az egyik páter lángoló szemekkel villogott rá:

- No aggeb, elkél a bunda - kiáltotta. - Vágjátok.

Erre a katonák karddal rájuk mentek, de csak Okolicsányira, aki karddal fenekedett.

Összekaszabolták.

A fejedelem a kancellárián ül, és egy vastag paksamétát olvas, Borsos Tamás uram jelentését Konstantinápolyból.

Míg olvassa a szorgalmas írást, úgy megelevenül előtte ott az egész világ, mintha maga is jelen volna. Úgy szereti ezt az embert az írásai miatt, nem győzi az aprólékos mesélését hallgatni, s megtelik a szíve örömmel, hogy egy ily együgyű ember úgy meg tud állani a legfőbb dolgokba a jósággal, ravaszsággal, okossággal a kemény s kegyetlen és bölcs fővezéreket orruknál tudja vezetni, s ezt úgy leírdogálja, mintha itt ülne szemben vele, s mesélné, csak mesélné:

29 die Mayi kezdénk derekasan a traktához vezérbasa őnagyságával. Míg őfelsége a római császár levelére jutott a dolog, addig mindig csak azt mondotta: ejder, ejder, vagyis jól vagyon, jól. De mikor elővevém a Zsitva-toroki artikulusokat, kivevé kezemből és adá Zülfikárnak, a csauznak: "nézd meg ezt a levelet, hogy igaz levél é, vagy valami hamis levél?" Zülfikár megnézi jól: "igaz levél" mondja.

De mondja a vezér: "Ez nem jó levél, ha ebben az van, hogy Jenő Magyarország alatt vagyon. Micsoda levél ez? Ez nem igaz levél..."

Borsos Tamás szóról szóra leírja, hogy hívja be a fővezér "Gáspár béget", Gratziánus uramat, a német császári követét, s az is igazolja, hogy a levél hiteles: "ez német császár levele, jól ismerem keze írását".

"Hát akkor nincs békesség - mondja fővezér -, no, legyen az ő akaratuk, bomoljon fel a frigy."

Mondám erre bő szóval: ugyan nem gondol vele nagyságod, hogy hatalmas császár a békességet felbontja?

Mondja: "Nem gondolunk. Nincs igazságotok. Hadd bontsák, ha bontják, semmit sem törődünk vele: mi akarjuk Jenőt, s megvan."

Akarám őnagyságával tovább beszélni a dolgot, mondá: "Nem győzöm várni, mert igen sok dolgom van, imádkozni kell, a müezzin kiált, hanem ahon Szkender basa, Mehemet basa, traktáljatok velek, majd meglátom, mit kell mivelni." El akart menni, de megragadtam köntösét, s mondám:

"Nagyságos uram, az istenért, ne siessen nagyságod, jó az imádság is, de bizony ez sok imádságnál jobb..."

A fejedelem leeresztette az írást és elgondolkozott.

Hiába adta meg öt évvel ezelőtt Lippát, most ezek Jenőt akarják. Mi a ménkőt csináljon. Még egyszer saját várát meg nem ostromolhatja. Sem által nem adja...

Órákig olvassa a levelet, s mintha jelen lenne, az összes basának minden szava itt van előtte, s látja, itt kibúvó nincs: ezek telhetetlenek és éhesek...

De ő felettük van, benne nagy és hatalmas dolgok érnek, mi lesz néhány hét múlva az egész Jenő ahhoz képest, ami készül... Itt az egész nép egy tűzben és égő lelkesedésben van, s már ő nem határvárakkal fogja megcsillapítani az éhséget, hanem olyan háborúval, amilyen Bocskai óta nem volt: Bécsre és nem Jenőre...

De én egy szó választ is nem tettem, hanem mondám: "Megírja-é ezt Nagyságod az én uramnak?"

"Bizony nem írjuk meg... Írd meg te... Mert csak azért kívánnád, hogy megírjam, hogy az urad a levelet mindenfelé mutogassa, és a keresztény fejedelmeknek küldözhesse... hogy: lássátok, lássátok, mit ír nekem a török... Mathiás császárt is az urad tanította meg, hogy kemény levelet írjon neki, hogy azt meg nekünk mutogassátok."

A fejedelem mosolygott: ez így van. Okos a török. Tovább olvasott:

Szkender basa is ezt mondá: "A te urad jól tudja, hogy ő énnekem mintha édes fiam lenne. Sót, kenyeret ettem vele, és az én szeretetem soha meg nem fogyatkozik iránta. Látod, én vén ember vagyok, s jól ismerem őtet. Nincs oly titkotok, amit nem tudnánk. Azt is jól tudjuk, hogy uratok, veletek együtt a török ellen esküdött a németnek, de ám ördög vigye, esküdjetek, mit gondolunk avval. Nem rajtatok áll, hogy frigy marad-e vagy nem, hanem a német császáron, a ti dolgotok az csak semmi... De én megmondom, hogy Mathiás király olyan barátja a hatalmas császárnak, hogy nem Jenőért, hanem Vácért sem szegi meg a békességet... Hát akkor mit bolondoskodtok?... Mit vontok a fejetekre tüzet? Még most sem tanultatok?... Roskadozik a házatok, de majd a nyáron megegyenesítjük... Azt hányjátok, hogy Homonnay németes: ti is csak olyanok vagytok... de ha Homonnay lenne az erdélyi fejedelem, az is csak azt csinálná, amit tik... Ti itten ravaszkodtok, hogy nem adjátok Jenőt?... Homonnay bezzeg ígéri, hogy nemcsak Jenőt, hanem Váradot is megadja, s pénzt is annyit kínál, hogy Betlengábor nem is véli... De ez nekünk semmi. Mi Bethlen Gáborral a békességet meg akarjuk tartani, azért ő ne hetvenkedjen, hogy megfizeti az adót... a fényes portának nincs szüksége pénzre. A hatalmas császár négyszázezer embert küldött Persiára, de mindig van kétszázezer embere, akit rátok küldjön, s az nektek elég lesz... Mit fitogtatja magát, hogy fizet: Erdély huszonhat esztendő óta nem fizetett adót, s még mennyi pénzt adtunk nektek, csak Székely Mózesnek százhuszonötezer aranyat küldött a hatalmas császár. Mire akkor ez a sok fántomfánt beszéd?"

A fejedelem hol elpirult, hol elkomorodott, míg a jelentést olvasta. Borsos Tamás éppen úgy lefordította marosvásárhelyi nyelvre a basák beszédét, mint a csauz a szultán előtt törökre tette át az ő szavait annak idejében. De jól értette meg őket, s ő is jól érti...

Tág tüdővel lélegzett fel:

- Megöl ez a sok apróság, a sok fántomfánt beszéd... Kell már egy öreg háború: akkor ők is megnyugosznak... Tudni fogják, mit kell csinálniuk... S hogy másképp nem lehet...

Komoran összevonta szemöldökét, s egész testét keményen, mint a repülő kő. Egész akaratával belevetette magát a gondolatba.

Most bejött rohanva és feldúlt arccal Kemény Boldizsár:

- Felséges uram... - kiáltotta, s mert tüdeje fulladozó volt, elnémult és köhögött.

A fejedelem csodálkozva nézett fel rá, mért mondja "felségesnek"?

- Felséges uram, meghalt Mathiás császár.

Bethlen megdermedt. Egész belesápadt.

- Megjött a posta Károlyból... Péchy uram azért küldi a lovast, hogy jelentse: A traktának vége... Felségednek, nagyságos uram, az új császár megadta a titulust.

A fejedelem lehunyta a szemét.

Vége hát a fántomfánt beszédeknek. Itt van az új világ.

Zsuzsanna a lányok között ült.

- Mikor én fiatal lány voltam, én is vidám voltam. Nevelőanyám, Perényi Erzsébet, meg is követelte, hogy a leány víg legyen és boldog. De azért minden munkát végezni kellett, s jaj volt annak, aki rendben nem intézte el, ami rá volt bízva.

Elhallgatott. Valami megütötte, rajtakapta magát, hogy mindig s mindenben a régiekkel áll elő. Mindig Perényi Erzsébettel inti a lányokat, mintha őneki magának nem is volna gondolata, mindent készen kapott volna az öregasszonytól.

A lányok serényen s hallgatva dolgoztak. Hímzést csináltak, mindegyiküknek ki volt adva a maga munkája, s azt kellett folytatnia. De mint a kismadarak, nem bírtak egy helyben s nyugton maradni, állandóan suttogtak és loppal nevetgéltek.

A fejedelemasszony szintén dolgozott éspedig szorgalmasabban, mint akárki. Közben arra gondolt, hogy miért is nem éli hát ő a maga életét. Annyira megijesztette őt Perényi Erzsébet, mint fiatal árvát, hogy még most sem érzi felszabadulva magát? Soha nem meri azt mondani, hogy "én így látom jónak, én így akarom, én ezt parancsolom", csak azt mondja: "nekem ezt így tanították, így tanácsolták, így parancsolták"... Már bizony ideje lenne maga erejéből élni s íme, még ma is, mintha kisgyermek volna, a régi hatalom uralkodik rajta. Talán ez a baj urával is: soha nem merte maga követelésével állítani meg: mindig várta, hogy némely felsőbb törvénynek, szokásnak és isteni rendeletnek betöltése szerint viselje vele szemben magát Bethlen Gábor...

De az emberek nem akarnak maguktól ilyen ismeretlen jó törvénynek engedelmeskedni: ebben van felette a fejedelem, mert az nem kívánja, hogy akárki is magától úgy végezze dolgát, mintha azt maga a jó és bölcs Isten írta volna a szívébe, hanem így szól: "Ezt tedd, így tedd, megparancsolom, s ha nem ezt s nem így teszed, megbüntetlek"...

Egy enyedi lány, Echo Erzsébet ült legközelebb hozzá; most, ahogy ránézett a lányra, eszébe jutott a régi eset a hallal, az enyedi piacon... Mikor a tímárné megvette a halat előle, ő úgy megsértődött szívében, hogy azonnal felkerekedett, s elköltözött Enyedről, és látni sem kívánta többet ezt a várost. Jött Fejérvárra, ahol akkor még az építés folyt, s neki úgy tudtak helyet csinálni, hogy Balassa Ferencné kiköltözött házából, és neki átadta arra az időre, míg a fejedelmi palotában lakást nem építenek... S a fejedelem, mikor Lippa alól megjött, kikutatta, kivizsgálta a dolgot s mindent megtudott, és Enyedet megbüntette: elvette tőle a kincstári birtokot és a vásártartás jogát.

Ez is az ő nevén szárad. Az enyedi lányt ezért maga mellett tartja és soha semmiért meg nem pirongatja. De mit ér vele, soha világ végéig senki el nem fogja hinni, hogy nem ő volt oka Enyed romlásának. Már azt is elintézte, hogy a fejedelem mindent visszaadjon. Mindegy, az ő neve csak fekete marad Enyeden, s neki nincs arra ereje, hogy valamivel az enyedieket megengesztelje s kegyességét megmutassa... Ő ilyen, erről nem tehet... A fejedelem pedig olyan, s arról ő sem tehet... A fejedelem mindig csak szép és jó, és ő mindig csak rossz és ellenséges az emberek szeme előtt... Nem tudja úgy irányítani a dolgokat, hogy ő tűnjék fel olyannak, aki a fejedelem jó lelke, az ő sorsa az, hogy mindenki az országban csak azt mondja, hogy a fejedelem igen az áldott jó ember, de a fejedelemasszony az egy "áldott rossz asszony".

Könnyek szivárogtak a szeméből. Ez is rettenetes, hogy ő mindig s mindenen csak sír. Ahelyett, hogy erős lenne... parancsolna... s tenne...

Elővette kis kendőcskéjét s letörülte könnyeit, s orrát fúvogatván, a nagyobb sírásnak igyekezett elejét venni.

A lányok felnéztek rá s nem tudták mi van a fejedelemasszony szívében, s volt köztük, aki magukat szidta rosszaságukért.

Az ajtó nyílt, s a fejedelem lépett be az ajtón, de csak egy lépést, nem jött beljebb, szólott:

- Szívem.

Ő sietve lerakta öléből a hímzést, a tűt, cérnát, gyűszűt, mindent, s állott fel, és sietve ment, mert a fejedelem hangjában parancsoló hívás volt.

- Mi az, lelkem - kérdezte, ahogy ura után a harmadik szobába ment.

- Meghalt a bécsi király, Mathiás - mondta a fejedelem.

Ő megütődve állott, s nem felelt, nem tudott erre semmit mondani:

- Isten nyugtassa szegényt - mondta aztán könnyes szemmel, s újra elővette kis kendőjét, és törülgette arcán a könnyeket.

A fejedelem nagy léptekkel járt:

- Isten elvette, s adott helyette másikat, fenevadat. Ferdinandust.

A fejedelemasszony ráeszmélt.

- Ily hamar.

- Igen, ha a király meghal, már itt az új király.

- És ez nekünk rossz?

- Jó.

- Jó?

- Jó, mert tiszta lett az út.

- Milyen út, édesem?

- A jövő útja.

Zsuzsanna tűnődött. Neki csak az jutott eszébe, hogy Mihály bátyjának ez előbbi király adta a báróságot, s nekik ez az új a felségességet. Nem értette az urát.

- Zsuzsanna, itt más nincs hátra: fejünkre kell gondolnunk.

Már megint újra s újra s újra.

Az asszony megremegett: ezt most az ura ugyanazon a hangon mondta, mint hat évvel ezelőtt, mikor megérkezett az átoktól, Gábristól s mondta: "fejünkre kell gondolnunk".

Sápadt lett: a szavakkal tudott volna vitatkozni, de a hanggal nem: az ember szívéből félelmesen jött a rémült meggyőződés.

- El kellett volna fogadni a kitüntetést - mondta halkan -, az arany vellumot.

A fejedelem gondban s terhesen mondta:

- Ma elfogadnám, igen, mert ma már nem számít nekem, mit ígérek a császárnak... Ma mindent elfogadok és aláírok... Szerződést, hitlevelet, ígéretet, mindent... mert ma már ez mind semmi... csak porhintés... Most csak egyet tehetünk, nem uszítani a mérges ebet, hadd érezze magát biztonságban, és meg is izenem, hogy már más a gondolatunk s akaratunk...

Fejét tenyerébe hajtotta s maga elé nézett.

- Fogják nemsokára ugatni az Eszterházyak, hogy török tejen nőtt s hízott ebek vagyunk... Te attól soha meg ne iszonyodj... De ők micsoda tejen híztak! A tehetetlen Mathiás király meghalt... Mint ahogy az őrült szultán is meghalt... Új világ van körülöttünk, s új világban új törvények vannak... A portán is új emberek, s a császári udvarban is újak... Khlesl bíborost Ferdinánd elfogatta és tömlöcbe csukatta... mert öreg, s háborút nem akar... Új tanácsosokat vett maga mellé... a pátereknek s jezsuitáknak megnőtt a szarva... egyszerre azt hiszik, övék lett a világ... Sok csapást kell nekik elszenvedni, hogy megokosodjanak... Most ki van adva a cél, hogy mindent, ami protestáns, tűzzel-vassal el kell emészteni... nehéz idők jönnek...

Zsuzsanna egész testében remegett, mintha hideglelés rázná.

- Megmondtam neked régen, hogy addig van nekünk jó dolgunk, míg ezek az állapotok vannak. Akármilyen nehéz is volt a reformáció ideje, az volt a mi időnk.

Zsuzsanna kísértetlátó szemmel nézett. Csak most értette meg, amit akkor megérteni nem bírt, hogy ez az ember mért érezte jól magát azokban a nehéz időkben. Sokszor eszében volt neki az az érthetetlen szó, amit az ura még Lippa előtt mondott, hogy "Zsuzsanna, most jó... De lesznek idők, ha fordul a kocka, s nem lesz jó..." Hát most fordult a kocka?

Irtózat és kétségbeesés volt a lelkében, s kérdezni sem mert, csak várt, mintha ez örök ítéletet várná.

- A csehek már megkapták. Közelebb vannak Bécshez. Már Mathiás, a Ferdinánd és Miksa parancsára Bécsbe kellett költöztesse az udvarát Prágából... Prágában mindenki, aki csak protestáns, akármilyen nagy úr is, elveszett ember. Hacsak hamar vissza nem tér a pápista hitre és a császár pártjára, sem vagyona, sem élete nem övé... Nagy grófok és hercegek, akik akkora birtokok felett uralkodtak, mint egész Erdély, most oly szorongásban vannak, hogy erdőkre menekülnek, és vadászkunyhókban bujdokolnak gyermekeikkel és hív embereikkel, hogy a császári hadak kopói rájuk ne találjanak.

- Ezt honnan tudja kegyelmed?

- Két cseh úr érkezett... Mindent előadtak, mi van náluk, és mi fenyegette őket. Még most csak állanak, gróf Thurn uram, az ő hadvezérük sereggel egész Bécsig nyomult, a császár a vártoronyból nézte meg őket, s nem engedett... Megjött Tilly, Dampierre, két nagyvezér, s elszorították a cseheket Bécs alól... Pedig már az ausztriai rendek bent voltak a császár szobájában, és szemtől szembe leszidták, ahogy soha osztrák fejedelemmel alattvalók még nem beszéltek... Mit ér ha a hadiszerencse ellenük fordult... A bajor herceg, Miksa, Ferdinánd nagybátyja, élére állott a császári hadaknak, és sok segítséget kaptak a pápától és a spanyol királytól, s most befelé szorítják a cseh seregeket az országba. Akik pedig kívül maradtak és a császári hadak hatalmába estek, azoknak vége... Ezek a főurak, akikről beszéltek, hogy erdőkön bujdosnak, mint a vadak és gyermekeikkel favágóknak öltöznek... Ez vár a mi testvéreinkre.

Zsuzsanna rettegett. Itt a távoli Erdélyben is végveszedelemtől kell félni, ha ilyeneket mond a fejedelem... Mért s mért kellett nekik kihívni a rettenetes bosszúállást...

- A cseh urakkal két felvidéki úr jött, egyik Széchy György embere, a másik Rákóczy Györgyé. Mondják, már meg is indult a magyarok rettegése. A katolikus főurak egyszerre kiütötték a zászlót ellenük. Kassán gyűlést tartottak, üdvözölték az új királyt, a templomokat visszaveszik, a prédikátorokat elkergetik, s mindenüvé jezsuitákat hoznak.

- Úristen, Isten, mi lesz velünk.

A fejedelem komoran szólt:

- Fejünkre nem várjuk az ítéletet, az bizonyos.

Sokáig járkált, akkor:

- Ezt mind, meg kell tudja az ország és a nép, mi vár reá... Ne sírj.

Zsuzsanna csak ennyit tudott mondani:

- Mire ez, mire ez...

- Ne sírj. Él még Bethlen Gábor, és él az Isten.

- S mit teszel, uram?

- Magam akaratából lépést nem tehetek... Hozzám a régi császár, Mathiás követeket küldött, hogy legyek segítségére a csehek ellen... Én akkor másra gondoltam: örültem a hívó szónak... azt mondtam: az Isten most adja kezembe a módot, hogy a németekkel és pápásokkal kezet foghassak... A porta most oly nyomorult, megbomlott állapotban van, semmi fej és semmi együtt-tartás... most lehetne valamit kezdeni...

Még asszonya előtt is rejtette titkos gondolatait, de most megnyílt, mert az embernek ki kell mondania, a legsúlyosabbat. Boldog, akinek van, aki előtt úgy szólhat, hogy semmi veszedelem nem fenyegeti, hogy a nádas tovább susogja...

- Értsd meg, Zsuzsannám... Én már a télen így gondolkoztam: elejét kell venni a dolgoknak... a római császár halálán van, most elkésem, az egész ügy elkésett... Már a tavaszon ezért futottam nyavalyás Dóczy után: közbenjárók kellettek, hogy összehozzanak engem a némettel... Jó volt, mikor hiába gáncsoltak el ezek a nyomorultak, a császár maga került bajba, és maga jött utánam... Elfogadtam a hívó szózatot, és tiszta szívvel kész voltam megindulni a bécsiek javára, s a csehek ellen... Plánumom ez volt: a szultántól fermánt kérek, hogy kiindulhassak, s ígértem volna, hogy ha a némettel barátságba jövök, a meghódított területet a Báthory Gábor terve szerint, a szultán botja alá adom... De arra számítottam, hogy ha a német császár látja, micsoda hatalommal lépek fel, meg tudom nyerni arra, hogy fordítsuk meg a lovat, s meg ne álljunk a Mármara-tenger partjáig... ki a törökkel a keresztény földről...

Zsuzsanna úgy vacogott, mint a falevél.

Foga vacogott. Ha nem hallja, soha el nem hitte volna e vakmerőséget.

- Ezért örültem a károlyi traktának... Ezért fogadtam el mindent, az aranygyapjún kívül... Úgy véltem, ha elfogadom az aranygyapjút, akkor vazallusa leszek a császárnak, s én mint egyenrangú fél akartam vele szemben állani s vele szövetséget kötni... Érted, szívem?

Zsuzsanna intett, hogy érti, s olyan volt, mint a halott.

- Most megfordult a dolog... Már Ferdinánddal semmi reménységem, hogy ilyen szerződést köthessek... Ez vak és setét... Ez nem bántja a törököt... Ez megizente Konstantinápolyba, hogy sem Jenőért, sem Vácért fel nem bontja a békességet... Már megírta nekem Borsos Tamás vásárhelyi bíró... Ez csak egyet akar: kipusztítani a protestánsokat... A csehek efelől igen jól meggyőztek és megbizonyították előttem...

- És most?

- Most csak egy lehet: itt, minálunk, anélkül, hogy én egy uszító szót is kiadtam volna, az egész nép énekel. Zsoltárokat énekel: harci riadókat... Tűzben és lángban van az emberek lelke... Most már elmúlt annak az ideje, hogy bele lehessen ezeket vinni a szövetségbe a katolikussággal... Itt már csak egy lehet: fegyverre és hadra, és nekimenni a fenevadnak...

Zsuzsanna iszonyodva várt: - És akkor most mit?

- Elhitetem őket, hogy ha kopóikat ide küldik, s híre megy a hadszerzésnek, hadd véljék, hogy tovább is a császár segítségére készülünk... Addig a portáról megszerzem az Athname-levelet, s ahogy az megjön, rögtön felülni, s rá a bestiára...

Döbbenten hallgattak. Maga a fejedelem mélységesen meg volt illetődve.

Akkor bejött Jónás mester, nagy alázatossággal s mondja:

- Felséges uram... Károlyból a követség megérkezett...

- Okolicsányi is? - kiáltott fel a fejedelemasszony.

- Okolicsányi úr... Okolicsányi urat... a jezsuiták darabokra vágták...

Irtózatos csend.

- Meghalt?

- Él, felséges asszony, de Károlyban maradt.

Hosszú szünet után a fejedelem:

- Elmehetsz... mi is mingyárt kimegyünk.

Mikor az udvarbíró kiment, a fejedelem felesége előtt megállott, és komolyan szólt:

- Zsuzsanna... mit mondtam?... Immár látod...

Már harmadik napja folyik a tanácskozás a fejedelmi palotán.

Okolicsányit maga Borbála, Károlyi Mihályné vette gondozásba, s Eszterházy nagy és szép levelet írt, amiben sajnálkozik és mentegetőzik a szegény úr véletlen esetén.

De a pátereket meg nem büntették, hanem elrejtették. S azt a hírt költötték, hogy a páterek nem hibásak, Okolicsányi maga vont kardot reájuk, papokra.

Az alföldi hírek is megjöttek, s az a gyanú, hogy Eszterházy szövetségben lett volna Bercsényivel.

A fejedelem búsult Bercsényi szökésén s a császáriakhoz állásán, s ebből tanult, mi vár rá. S hogy nem tehet semmit.

Harmadnap, mikor belefáradtak már a sok beszédbe, Mikó Miklós jött a tanácsterembe, s fülébe súgott a fejedelemnek, mire ez rögtön felállott, a prezidens helyet átadta Péchynek, s maga kiment.

Thorma Kristóf úr várta.

- No uram, megjöttetek?

- Igen, felséges uram, mint a székely katona a revolúcióból...

- Hogyhogy?

- Borvízzel ment a góbé Keresztúrba, s ott éppen székely revolúció vala... Hát mikor hazamén, kérdi a felesége tőle: hol a borvíz ára?... az megvagyon, mondja a góbé s hasát veregeti... Meg is fejté imigyen: revolúció vala, s a pénzet mindenektül elszedék... ergó beivám...

- Hogy jön ez ide, uram?

- Csak mondám.

A fejedelem összevonta szemöldökét.

- Palotsay Anna asszony őnagysága ugyanis éppen most ment feleségül Kendy István úrhoz.

- Kendy Istvánhoz? - kérdezte a fejedelem csudálkozva.

- Vaj igen, felséges uram, mint az egyszeri asszony, aki dicsekedék, hogy ő a legbátrabb asszony Erdélyben, ki minden éccaka farkassal hál. Farkas levén ura.

- Ideje vagyon a tréfának, s ideje az igaz beszédnek. Még egy tréfaszó, és megkötöztetlek.

Thorma Kristóf megijedt:

- Felséges uram, csak azért mondám, hogy nem fél urának gyilkolójától... pedig az is talán úgy vélekedik, mint a székely, mikor szálfán jött le a hegyekből, s mondá: e még jobb, mint ha feleségemmel egy derekaljon veszek...

Szája elé kapta azonban kezét, hogy megint rájárt a nyelve a tréfára.

- Palotsay Anna a római császárhoz fordult Gábris fejedelem eltemettetése végett - mondta keményen a fejedelem -, s így találkozhatott össze Kendy István úrral, s talán arra gondolnak, hogy hozzánk közelebb jut Kendy úr, hogy kegyelmünket megnyerje e házasodással.

- Igen, felséges uram, mint... - de elhallgatott.

Aztán elmondta, hogy a Principessa, fejedelem távollétében országul meghagyta volt, s éppen jelentést tenni jött, hogy a bűvös bájos boszorkányokat összeszedje, s Görgénybe, a várba szállítsa. Immár Imreffyné, Dengeleghyné sok apró bűnösökkel bent vannak, csak a híres nevezetes Báthory Anna van még hátra, kire nincsen még semmi parancsolatja.

A fejedelem véget vetett a beszédnek, s oly hirtelen ment vissza a tanácsházba, hogy Thorma Kristóf úrnak nem is volt érkezése az újvári sógrófságról anekdotázni.

Ezalatt a fejedelemasszony a kertben volt, s a lányokat arra oktatta, hogy kell a kerttel bánni.

Ugyan nem volt kedve a tanításhoz, hiába fogadkozott, hogy asszonyi hivatása szerint belemenekül a kötelességekbe, s ezzel igyekszik feledtetni az országos bajokat, amiken segíteni úgysem tud.

A káposztát nézte, s gyönyörködött benne, hogy a forró napon is milyen szépen, egyenesen állanak a fiatal palánták, és csipkés leveleket nyitogatnak. Minden nő és gazdagodik; a murok zöld levele dúsan bokrosodik, s a petrezselyem szélesebb levélkéi is feketén zöldellnek.

Bánata mellett is mindennek külön örült, mint a beteg, hogy újra tavaszt ért, és guggolva kis vesszővel babrált a porban.

Akkor Mária, az udvarló lány futott elő a kert kapuja felől, mely a palota udvarán nyílt s lelkendezve mondta:

- Nagyságos asszony, nagyságos asszony - nagyot nyelt, s nevetős ijedelemmel tette hozzá: - Felséges asszony...

- Mi az, te kelekótya - mosolyodott el a fejedelemasszony. Még csak háromnapos a felségesség, és a lányok s mások is csak lassan tanulnak rá.

- Itt az Okolicsányi uram emberei.

A fejedelemasszony nagyon megörvendett.

- Híjjam-é az embert?

A fejedelemasszony maga sietett elő.

A kertből egy kerítésen át, a nyitott kiskapun a palota hátsó udvarára kell menni, s mikor ő átment az udvarra, ami most is szépen fel volt gereblyézve, s ha nem volna eléggé rendben, két vagy három fiatal csirke, karcsú fehér, már tyúkformák, csipegették. Átrepültek valahonnan, vagy átbújtak. Még meg is hessentette őket a kötényével.

- Hess.

Akkor továbbsietett.

De akkor rémülettel állott meg.

Ott ült az ördög a hátulsó bejáró előtt egy faragott kőbálványon, ami a palota díszítésére volt csinálva, de még nem volt felállítva, csak lefektetve hevert.

Felsikoltott, és előre elbukott.

A lányok rajban futottak utána, s most, hogy ő elesett, egyszerre ráröppentek s körülvették és rémülten nézték. A kedves Beczky Mária úgy ült a földre, hogy térdére tehette a felséges asszony fejét, ölébe vehette.

Felnyitotta a szemét, s valamit keresni láttatott.

Végre úgy fordult, hogy odanézett a kőbálványon ülőre:

Erre végképpen elvesztette eszméletét.

Még akkor sem tért magához, mikor felvitték a palotára, a maga szobájába, s lefektették.

A fejedelemnek is hírt adtak és a fejedelem sietve jött felesége házába.

Senki sem tudott semmit. Beczky Mária csak éppen annyit tudott kirebegni, hogy ő látta, mikor a fejedelemasszony kijöve a kert kapuján, s megbotlott és elesett. Azt nem lehet tudni miben, mert ott nincsen semmi kő vagy göringy, csak sima föld volt és porocska.

A fejedelem kétségbeesve nézte szegény feleségét, s orvosért küldött és a püspökért.

Addig a fejedelemasszony fejére vizes ruhát raktak, a vénasszony rendelkezett, hogy füstölőt hozzanak hamar. A fejedelem nem is látta, mi történik, őt magát is annyira megrettentette a dolog. A vénasszony a füstölőben szenet élesztett, arra apró száraz virágszirmokat és ismeretlen porokat vetett, s a füsttel megjártatta az ágyat és a fejedelemasszony egész fejét. Közben szavakat mormogott, akkor vizet öntött a szénre, és a lecsurgó levet csuporkában felfogta, és azt inni akarta adni a fejedelemasszonynak, de annak fogai annyira be voltak szorítva, hogy nem lehetett semmiképpen megnyitni.

- Bé kell ezt az édességesnek adni - mondta kétségbeesve a vénasszony.

A fejedelem odament az asszonyához, s megpróbálta a fogsorokat szétnyitni, de nem lehetett, oly rettenetes erővel voltak azok bézárva.

Már nem tudta, mit cselekedjen, mikor elfutotta szemeit a könny, s ráhajolt a felesége szájára, és csókolni kezdte, mint egy halottét.

Erre a fejedelemasszony arca kicsit megpuhult, és gyenge pirosság kezdett rajta elömleni.

Mikor ezt a fejedelem megészlelte, még sebesebben s jobban csókolgatni kezdte az arcát, a szemét, a homlokát és a száját.

Így lassan életet lehelt a szegény betegbe, s az végül fel is nyitotta a szemét.

- Most, most - suttogta a vénasszony, és odaadta a csuprot a fejedelem kezébe, aki engedelmesen elvette azt, és fölemelvén felesége fejét, úgy tartotta, hogy innya tudjon, és lassan, cseppenként beletöltötte a kis vizet, amit a fejedelemasszony meg is ivott.

- Már semmi baj, már nem lesz semmi baj - imádkozott a vénasszony.

És csakugyan, az asszony megenyhült s megszelídült.

Nagyot sóhajtott lélegzés formán, s egészen ember lett.

- Gábor - suttogta -, Gábor...

Ezzel szenvedélyesen átölelte az ura nyakát, és oly görcsös zokogás tört ki belőle, hogy nem lehetett nézni.

Más nem volt a házban, csak ők hárman. A vénasszony a kisasszonyokat nem engedte volt be, mert a bűvölésnél nem szabad rontónak jelen lennie.

Most ő maga is, elvégezvén a gyógyítást, lassan kivonult a hálóházból, és a fejedelem magában maradt feleségével.

Sokára lehetett csak szót szólani.

- Hogy vagy, édes szívem? - kérdezte a fejedelem.

- Az ördög, Gábor, az ördög... Parancsold meg, hogy távozzék tőlem a Sátán.

- Milyen Sátánról beszélsz, szerelmes galambom?

- Ott ül a bálványon - riadozott és reszketett az asszony.

A fejedelem nem mert zavarni s fárasztani, csak sokára mondta:

- Mely bálványon?

- Kűbálványon a palota hátulsó kapuja előtt.

A fejedelem nem tudta, mit csináljon.

Hangosan, hogy az asszony hallja, végre azt mondta:

- Pokolbéli, bárki légy, halld meg szómat, s távozz.

Csönd volt.

- Az élő Istennek nevében parancsolom - mondta a fejedelem -, aki Atya, Fiú, Szentlélek Isten, Trinitás és teljes Szentháromság...

Az Isten nevére Zsuzsanna megnyugodott. Érezte, hogy minden tagja megpihen, és lankadás jött rá, de ez már egészség volt és boldogság.

Már beszélni is tudott.

- Küldj valakit, s nézze meg: ül-e egy emberforma a bálványkövön? a hátulsó bejáró ajtónál?

A fejedelem felállott, és az ajtó felé haladt. De mikor eltávozott Zsuzsannától, ez újra rémülten kiáltott:

- Ne hagyj el, uram.

Visszajött, csak kikiáltott:

- Borka.

Ő a felesége ágya szélére ült, s ráhajolva újra megcsókolta, ami szemmel láthatóan gyógyította az asszonyt. Ellenben bejött a vénasszony, s a fejedelem azt parancsolta neki:

- Menj hamar, és nézd meg magad szemével, ül-e a hátsó kapunál, a palota udvari bejáróján lévő bálványkövön egy emberforma?

Borka rögtön sietett s elment.

Ők ketten nagy aggodalomban és csöndességben voltak mindaddig, míg vissza nem jött a vényasszony, aki jelenté:

- Nem, senki, nagyságos uram... jelentem alázattal felségednek.

- Láddé - mondta a fejedelem -, csak szemed káprázott, édes gyémántom - s megcsókolta a felesége arcát.

- A pokol visszahívta a követjét - mondta a fejedelemasszony.

- Félek, valami ártatlan embert tekintettél ördögnek - szólt a fejedelem.

- Nem, nem. Ő volt, az volt, ki a levelet hozta.

A fejedelem észbe kapott. A váradi postából az a levélhordozó... akit parancsolt, hogy béhozzanak.

Most a vénasszony is besuttyogott, s jelenté, hogy itt a püspök és a doktor.

A fejedelem gondolkozott, mitévő legyen. Ha most nem engedi, hogy a pap és az orvos elvégezze munkáját, akkor félő, hogy felesége nem fog megnyugodni. Pap nem árthat, hadd imádkozzék, s az orvos sem árthat, hadd végezze dolgát.

- Jöjjön a püspök uram.

Milotai Nyilas István, a debreceni pap, Keserűi Dajka utódja a püspökségben, bejött.

- István uram - mondta a fejedelem -, őnagysága asszonyunk lelkének háborúsága vagyon. Sátán és ördög félelme gyötri igen.

A pap, szikár, magas, fekete ember, roppant fekete bajusszal, fejét meghajtotta.

- Az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében - mondta dörgő hangon -, kérdezem tőled, leányom, hogyan, miként s mi módon történt?

- Hagyjuk ezt most, István uram - mondta a fejedelem. - Nem az kelletik, hogy a fejedelemasszonyunk újra belegyőződjön, hanem az, hogy tisztességed elvégezze az imákat.

A pap szót is fogadott, mint papok szoktak a fejedelemnek, püspökök legkivált, s hozzáfogott maga lelkéből imát mondani.

Ima alatt mind a ketten lehajtott fővel hallgattak, és utánamormogták a pap szavait.

Soká tartott az ima, mert a püspök minden tudományát összeszedte, mert új ember volt itt a fejedelmi udvarban, és még nem volt alkalma megmutatni nagy tudományát. Kitett tehát magáért, és oly imádkozást végzett, hogy azzal nem egy kőbálványon ülő emberformát, hanem a pokolnak minden tüzes ördögét iszonyúan megrettenthette, mint ahogy bizonyára az ima alatt odalent a föld alatt, a pokolnak katlanaiban és kohóiban megállott a tűz, amellyel az elkárhozottakat perzseli a sátán had, s lúdbőrözött valamennyi ördögnek a valósága.

Mire az imádkozásnak vége lett, Geley uram, a fiatal, nagy fejű szép pap, pátrónusa s egyházfeje intésére énekelni kezdett. Maga a püspök nem volt nagy éneklő, inkább csak duruzsolt és kontrált a segédének, aki kellemes nagy hangon, oly édesdeden énekelt, hogy ezt magáért az énekért gyönyörűséggel lehetett hallgatni.

A fejedelem aztán intett nékiek s mondá:

- Köszönetünkkel, jó uraim.

A papok meghajtották fejüket. Ők még korántsem vélték elvégzettnek munkájukat, még számos ének volna, kit ily alkalmakkor el kelletik harsogni, de a fejedelmi parancs e földön mindennél hatalmasabb lévén, főhajtással búcsúztak, és kívül tették magukat a bezárt ajtón.

Már akárhogy s mint vagyon, a fejedelemasszony igen megbékült az ima és az ének alatt Istennel, és olyan kezdett lenni, mintha mi sem volna, csupán testének bágyadtsága. Lelkében friss kezdett lenni.

- Szegény Okolicsányi.

- Hirtelen cselekedet volt - mondta a fejedelem. - Ha nem vonja ki kardját, semmi baja sem lett volna.

A fejedelemasszony felháborodva kiáltott fel:

- De hát egy nemesember, úriember eltűrheti-é, hogy minden ok nélkül, országos tanácskozáson fegyverrel rontsanak rá? Micsoda ember volna, ha kardot nem ránt?

- Igaz.

- Ez az, amit mondok... Nem a főembert verték el karddal, hanem a protestánsat...

- Bényei pappal, Sepsi Latzkó Mátéval beszélgetett a filagóriában, két páter rajta ütött tíz vagy tizenkét katonával, s így esett...

- Gábor... úgy fáj a szívem... Thorma Kristófot láttam...

A fejedelem hallgatott... Újabb szerencsétlenség...

Az asszony:

- Báthory Anna - suttogta újra merev és görcsös rémülettel. - Báthory Anna, a főboszorkány csinálja ezt velem... Megölték-e már?

- Őt még nem, latrát igen.

- S őt mikor?

- A törvény, Zsuzsanna, a törvény reá is elérkezik.

- De mikor s hogyan?

- Mihelyt az ország dolga rendbe jő, rögtön törvényt láttatok felette.

A fejedelemasszony kimeredt, kísértetlátó szemmel nézett. Látni akarta a boszorkányt, ahogy fekete ingben, patkányokkal s tetvekkel ellepve ül a kazamaták tömlöcének fenekén, s nem látta...

- Óh, Istenem, Úristen, szent Úristen, ne hagyj el. Én édes uram e szörnyű vészben légy velem... Légy igaz és emberséges a te szegény szerencsétlen s boldogtalan asszonyodhoz, mert igen szenvedek.

A fejedelem csüggedten és reménytelenül ölelte és csókolta feleségét, és ajka visszaborzadott a szegény teremtés halálverejtékes testétől.

Okolicsányi az udvaron ült bepólyált fejjel és nyugodt szívvel, mikor szolgája bekukkantott, s mondta:

- Jő a felséges asszony.

Okolicsányi palástban ült a nagy tölgyfa alatt, széles székben. Összeszedte magát és körülnézegette, elég rendben van-e a felséges asszony fogadására.

Mikor először látogatta meg, még feküdt kis cellájában, a fejedelmi palota kertjében volt lakása, északra egy régi kis hajlékban, amit nagyon szeretett. Csak két kicsi boltíves szoba volt benne, s csak akkor vette észre, hogy mily rendetlenség van, mikor már a felséges asszony kedves jó szóval csillapítgatta, hogy mivel se törődjön.

Most már hála a jó Istennek, emberkedik. Az alkonyat veres fénye idetűz rá napnyugatról, s a sok fehér vászonkötést a fején nagy rác sállal bugyolálta be. Lábán is kunkori orrú bosnyák papucs volt.

- No, hogy van a mi betegünk? - kérdezte a fejedelemasszony édes hangon.

Okolicsányi fel akart állani előtte, de a felséges asszony maga kezével érintette meg vállát, s nem engedte.

- Világ minden kincséért sem, édes Okolicsányom. Csak nyugodjék s pihenjen.

S még könny is volt a szemében. Nem tudta ezt az összedarabolt embert látni sírás nélkül.

- Ó, felséges asszonyom - állott fel legényeskedve Okolicsányi -, nem vagyok ám már olyan vérbefagyott.

A felséges asszony összecsapta két kis kezét, úgy örvendezett hív emberének.

- Már mozog! s áll! és lépik! - ujjongott, mintha járóbaba volna a kopasz ember.

De csak leültette erővel, mintha nem is akarná, hogy gyógyult ember legyen belőle ily hamar.

- Hogy telt a nap?

- Felséges asszonyom, Isten ő szent felségének légyen hálaadás és dicsőség...

A fejedelemasszony is leült a neki kikészített nagy székbe, melyre szőnyeg volt terítve, a lába alá zsámoly, s a székben tollpárna. A szék is középre volt állítva a fa alatt, s a beteg széke volt félrébb téve.

- Igazán jobban vagy?

- Hála legyen a mindenhatónak.

- No, akkor hálaistennek, nagyon örvendek neki.

- Oly hamar gyógyít a jóisten, hogy remélem, egy-két nap múlva már lóra ülhetek... Hála Istennek, semmi nagyobb bajt nem csináltak, csak éppen megrútítottak. Megvédett a jóisten mindenható kegyelme.

Így beszélgettek, míg a fejedelemasszony végre rátért az igazi beszédre, s újra csak Károlyról kezdett kérdezősködni.

Okolicsányinak mindent el kellett mondania, amit csak látott Nagykárolyban. A fejedelemasszony búsulva hallgatta, hogy a Károlyi-kertben a somfát kivágták, mert útjába esett a kőfalnak, amit építettek.

- De micsoda kőfal az, amiről hallok?

- Ó, hatalmas várfalat építenek körül a kastélyon. Három öl vastag és két és fél öl magas és kívülről pillérekkel van megerősítve, de nemigen jól van építve, mert semmi földbe ásott fundamentumot nem vetettek neki, s csak úgy van rárakva a föld színére. Mondtam is az úrnak, a méltóságos báró úrnak, hogy kár volt, hogy nem ástak le a földbe legalább egy ölnyi mélységben, de ő azt mondta, a fal oly szélességű, hogy ez nem szükséges.

- Ó, az a kert, mennyire sajnálom, hogy a kertnek baja lett.

- Bizony a kert...

Csöndesen szólott Okolicsányi, s valósággal bokronként fárul fára végigvezette a nagyságos asszonyt, s meg tudta mondani, mi hol áll.

- Azután sokat beszéllett nekem Károlyi Mihály báró úrné, őméltósága Borbála asszony. Valami nagyon fáj nekik.

- Fáj? - kiáltott fel a fejedelemasszony - mondd csak.

- Bajom vára fáj.

- Bajom vára?... Erről nem is tudok.

- Sennyei ágon Bajom várához jussa van Károlyi Mihálynénak, s a felséges fejedelem a várat mint magvaszakadott és uratlan birtokot elajándékozta volt Petneházy Istvánnak. Ezért Bosnyák Tamás, a füleki kapitány már régen harcol.

- Bosnyák Tamás? Ezt tudom, de hogy jön Károlyi Mihályné ehhez?

- Ketten voltak birtokos jussal, Bosnyák Tamásné és Károlyi Mihályné. Nem akarták felségedet fárasztani könyörgésükkel, azért már évek óta csak tűrnek és szenvednek, mondja őnagysága, a méltóságos asszony.

Károlyi Zsuzsanna elgondolkozott. Ha ezeknek ily nagy sérelmük van, az neki nagy nyugtalanságot okoz. Úgy megijedt értük, mintha saját magáért kellene aggódnia, s bőségesen kifaggatta Okolicsányit, mi az a juss, honnan van, s hogy beszélt róla az asszony. Igen méltatlannak találta, hogy évek óta sérelemben vannak őmiattuk, s úgy búsult és sajnálkozott, hogy egészen nyugtalan lett belé. A Károlyi-családnak ő fájdalmat okozzon-é? Soha.

Míg azon gondolkodott, mitévő legyen, s hogy hozza ezt szóba a fejedelem előtt, kérdé:

- Mit szól kegyelmed az orvoshoz, ugye jó orvos?

- Felséges asszonyunk, Isten után mindent felségednek köszönhetünk, hogy tulajdon orvosát hozzám küldötte.

- Nem azt kérdem, hanem oly orvosnak találod ezt a törököt, hogy bízni lehet abban, amit mond?

- Már egy órája beszélgettek, mikor a fejedelemasszony azt kérdezte:

- Lesz-e háború, Okolicsányi?

- Lesz, felséges asszonyom.

A fejedelemasszony elnémult s elgondolkozott.

- De miért?

- Azt felséged a maga felséges szívével jobban tudja, mint én, szegény kicsi ember.

- Én nem tudom... Ki az, aki kívánja?

- Csinálják.

Az asszony visszahúzódott a nagy székbe, s betegesen sóhajtott:

- Nem tudják, mit cselekszenek.

Okolicsányi is hallgatott. Most olyanra tért a beszéd, ahol ő semmi jót és kellemeset nem mondhatott.

- Balgák az emberek, felséges asszony, nem örülnek az életüknek és egészségüknek... Mihelyt Isten egy kis csendességet ad, már nem rettegnek egymás ellen rohanni.

Lassan folytatta. Már jól ismerte a fejedelemasszonyt annyi év óta, tudta, hogy neki őszintén megmondhatja véleményét.

- Felséges asszonyom, itt van Bercsényi uram... Még Károlyban hallottam róla, hogy Eszterházy uram engedelmével Bercsényi ráment az alföldi birtokaira. Mezővásárhelyre a Hód tavánál, s megsarcoltatta őket, úgy, hogy azoknak a szegényeknek most a legnehezebb időbe, mikor aratás előtt a legrosszabb, egy haló harapást nem hagyott a kamarájukban... Verték, ölték, gyilkolták a maguk fajtáját.

- Az urak nagyon el vannak keseredve, hogy annyi idők óta nagy birtokaikból egy pénz ára adót vagy hasznot nem tudnak kapni - szólt a fejedelemasszony a Bercsényi védelmére.

- Igen, de miből adjanak, felséges asszonyom? Nem elég-e, hogy az urak mind ott hagyták őket, s az egész Alföldön egy nemesember meg nem maradt, mint elmenekült, mikor itt volt a veszedelem, s mégis azt kívánják, hogy a hasznot éppen úgy beszolgáltassák az ő kamarájukba, mintha semmi se történt volna... Eleget hallottam most a károlyi gyűlésen, hogy az urak birtokon kívül milyen nagy pöröket és harcokat folytatnak. Ugyanúgy adományoztatják maguknak a földeket, mintha holnap már be lehetne menni, és tovább élni... Ahelyett, hogy a haza megtartásán járna elméjük, csak maguk írásait fitogtatják. Én úgy gondolnám, hogy elébb szerezzék vissza a hódoltságot, s azután osztozzanak rajta...

- Mit tehetnek? emberek!

- Ne haragodjon meg rám felséged, felséges asszonyom, belőlem csak a szeretet beszél, mert a lelkemet adnám érte, csak a magyart dicsőnek és igaznak tudnám találni... Annyit búsulok rajta, hogy mi oka van annak, hogy ez a mi népünk, ez a mi úri nemzetünk nem jár elöl példával. Mért teszik azt, hogy jobban meggyűlöltetik magukat a jobbágyaikkal, mint a török. Mert mondom, a gyulai basa jobb hozzájuk ott azokon a távoli mély földeken, mint a vér szerint való uraik.

- Ilyet ne mondjon kegyelmed - lángolt fel a fejedelemasszony -, megbocsátom - tette hozzá szelíden -, mert beteg ember keserűsége van a kegyelmed szájában.

- Felséges asszony, bocsássa meg vakmerőségemet, soha többet nem engedem magamat ilyen nagyon elragadtatni... Ismerem én urainkat is, jobbágyainkat is... A mostani nehéz állapotok rontják meg a becsületet bennük. Mert ugye, ott vannak a nagykőrösiek, azok évről évre beküldik az adót Budára a töröknek, Fülekre az uraknak és Pozsonyba a császárnak. Három adót fizetnek, és mégis boldogul élnek... Vannak ilyenek is... És a széchényi kapitány s a lévai olyan vitéz urak, akik életüket soha nem szánják áldozni a népért... de ezek ritkák... mint a fehér holló, ellenben mennyien vannak fekete hollók, akik semmivel sem törődnek, csak a maguk ragadományával.

- Isten majd megigazítja őket, csak háború ne legyen.

De Okolicsányi megingatta fejét.

- A religió is csak arra való, hogy újabb háborúságot szerezzen... Nem az Istent akarják dicsérni, ami senkinek nem lenne ellene, hanem vagyont akarnak és pénzt és hatalmat... De nem okossággal s nem jósággal teszik, csak fegyverrel és kegyetlenséggel. A pápásak éppen úgy, mint a protestánsok... Már csak Bethlen Gáborban van mindenkinek bizodalma, mer azt jól tudja ma már minden magyar ember, hogy őfelsége mit cselekedett evvel a kis országgal... Hol volt ennél jobban megtört s elpusztított világ, mint mi voltunk itt Erdélyben, s annak oly híre van, hogy Erdély hat esztendő alatt aranyország lett, s itt még az utolsó parasztnak is új házat rakatott a felséges úr... Ezért várják annyira őt, nem a fegyvert várják, hanem a jó gazdát, aki az ő bajaikat is magára veszi...

- Bethlen Gábor sem Isten, hogy mindent meggyógyítson.

- De úgy vélem, Istennek egyetlen küldöttje ebben a keserves világban. Ő az egyetlen, aki azt, ami jó a magyar ember szívében, egész erejével kiárasztja másokra...

A fejedelemasszonynak elfutotta a könny a szemét.

Ezt nem, ezt nem bírja elviselni, hogy az ő embere mindenkinek szeme fénye legyen, s mindenkin segítsen, és mindenkinek odaadja magát, csak hát ő az egyetlen, akit megtör és lenyom és kétségbe ejt...

De nem ezt mondta, amit érzett, hanem azt:

- Bethlen Gábor csak egy van. De ő is halandó.

Nem bírta tovább, annyira fel volt zaklatva, hogy fel kellett állania s jó egészséget kívánva Okolicsányinak, hamar eltávozott.

Okolicsányi bánatban és megindultságban maradt. Sajnálta egész szívéből, hogy szólott. Nem kellett volna. De mit cselekedjen az ember a lelke ellen?...

A fejedelemasszony sokáig sétált az estében, a palota kertjében. Csak sóhajtott nagyokat, és könnyei sűrűn folytak, s nem bírt lélegzetet venni.

Tholdy Györgyné jött az úton elébe, s messziről mosolyogva hajlott meg és várta, hogy a fejedelemasszony szóra méltassa.

- Hogy van, jó Ágám?

- Köszönöm, felséges asszonyom, jól, s felséged?

- Ó, én is jól. Nagyon jól... Erdélyben vagyok, tehát csak jól lehetek.

S könnyeit törülte.

Tholdy Györgyné meghatottan kísérte asszonyát, ahova ment.

A fejedelemasszony leült a szőlőlugasban.

- Ülj le mellettem, jó Ága, ha nem sajnálod az idődet veszíteni.

- Felséges asszony.

Szótlanul s csendben ültek hosszú ideig. Tholdyné nem mert szólani, várta, míg megcsillapodik úrasszonya.

Zsuzsanna egy szőlőlevelet fogott meg. Úgy érintette meg, hogy leszakítja, de már meg is sajnálta a szegény levelet, mely vastagon, kövéren nőtt... Ezt is a fejedelem rendelte s ültette. Mondta, hogy: Ültessetek szép szőlőbokrokat, és hagyjátok, hogy nagyra nőjön s beborítsa a léceket. Majd meglátjátok, mennyi fürttel hálálja meg a jóságotokat, kövéren trágyázzátok...

Nézte a homályban a levelet, a szőlő édes illattal most virágzott, s betöltötte orrát és egész lelkét a bódító szag. Ez így mutatja meg háláját a fejedelem iránt. Mindenkinek jót tesz ez az ember, még a szőlőszálnak is. Mért van akkor, hogy ő az egyetlen, aki szerencsétlen körülötte, hiszen bizonyos és ezt nem is tagadja, hogy senkinek annyira javára nem akar lenni, mint őneki...

- Felséges asszony, szabad egy titkot elárulni felségednek?

- Titkot?

- Most hallottam az alkancellár uramtól, akivel vacsora után találkoztam, hogy a fejedelem őfelsége nagy meglepetést készít felségednek.

- Nekem? Mit?

- Felségednek akarja adományoztatni nászajándéknak Déva várát az uradalommal.

- Óh... s nászajándéknak...

Nem tudott szólani a könnyektől. Oly érzékeny volt, hogy lehetetlen volt már ezt kibírni.

- Sajnálja felséged, hogy elkotyogtam?

- Nem, köszönöm neked, te jó lélek... Nem attól sírok...

- Hát mitől, felséges asszonyom?

- Csak sírok, egy rohadt asszony vagyok... Utálatos vagyok már evvel a sok sírással, úgye?... Szeretnék meghalni...

- Ilyet ne mondjon felséged... Hatvannégy faluval.

- Hatvannégy falu. S mit csináljak velek?

- Már a diploma meg is van írva. Silvio deák írta, az olasz, s oly szépen, hogy akik látták, mondják, hogy soha ennél szebb diploma a felség kancelláriájából még ki nem került.

- Akkor én már nagyon boldog asszony vagyok... De mért nem Kerekit adta nekem?... Déva eddig is mienk volt... Kerekiről nem íratott a felség nagy pergamentet valakinek?

Tholdy Györgyné értette, és szívében szánta a szegény fejedelemasszonyt, akinek csak ez jut eszébe, s csak ez kínozza a szívét.

- Felséges asszony, erről is akarnék valamit mondani.

- Mondd.

- Csak azt akarnám mondani, hogy van nekem egy igen ügyes Mátyás nevű udvari emberem Miriszlón. Az nem fél az ördögtől sem, és olyan szemes, hogy mindent meg tud ismerni, amit csak akar... Én felséged engedelmével elküldeném ezt a Mátyást Kerekibe.

A fejedelemasszony felsikoltott.

- S mért?

- Annak ott sógora van a várban, s így be tud jutni s meghozza a hírt, hogy ott mi és hogy van?

A fejedelemasszony hosszú ideig némán és dermedten hallgatott. Még soha ura után nem kutatott. Ha valamit megtudott, csak úgy, hogy ezek a nyelves asszonyok elpletykálták ezt, azt. Igaz, már sokízben megfordult benne, hogy neki magának kellene valamit tenni, hogy világosságot kapjon ezekben az ismeretlen s titkos dolgokban, de még végiggondolni sem merte.

Most nagyot lélegzett, s hirtelen, mintha nem is ő mondaná, azt lehelte:

- Jól van, Ága.

- Úgye jól, felséges asszony. Meg fog jönni Mátyás, és meghozza a hírt, hogy a boszorkány a nehéz kazamatákban ül, s éhezik és láncokban hever, és akkor meg fog nyugodni felséged szíve.

- Csak az igazságot, Ága... Nem kívánom láncait, pedig mást nem érdemel... nekem ebben az életben annyi szenvedést ember nem okozott, hacsak maga az élő ördög nem, mint ez a fertelmes teremtés...

Mikor estve a fejedelemasszony urát várta, hogy a kancelláriáról már megjönne, ébren és felöltözve ült, mereven és rettegve, mint egy élőhalott. Előtte munkája volt, de nem nyúlt hozzá. A tű a gyertyák fényében pihent, s mint pici fényes kígyó rettegtette.

Nem bírt magával. Tholdyné már el is utazott kocsiján Miriszlóba, s ő egész testében borzalommal és remegéssel volt tele.

Végre lépések; megjött ura.

- Jó estét, én édesem.

Vékony mosollyal emelte fel szemét reá, s nézte az arcán, tudja-e már, hogy ő milyen nagy bűnben van... Vajon a bűn az ember arcán rajta van-e írva?...

- Neked is jó estét, Gábor.

- Szeretném, ha aludnál.

- Úgye szeretnéd?

- Szeretném, ha boldog volnál.

- Igen. Azt szeretnéd, de lásd, így vagyok.

A fejedelem nem akarta látni. Hamar beszélni kezdett.

- Mikó Ferencet ma végre elküldtem a portára... Borsos Tamástól újra bőséges jelentés jött, s láttam, hogyha nagy bajt nem akarok, tenni kell, és Mikó uramat elindítottam.

Hallgattak. A fejedelemasszony nem szólt reá semmit.

- Mondtam neked, Eszterházy uram milyen istentelenségre bérelte fel Bercsényi Imrét... Most már megvilágosodott a dolog, hogy csakugyan benne van.

Az asszony erre sem szólott.

- Az emberek oly sok gonoszsággal vannak tele... Nem tudom, miért kell rossznak és ostobának lenni... Ha én mégis kimennék erre a harcra, és nem mennék hódítani s gyilkolni, hanem építeni... Annak a szegény felső magyar országnak is csak gazdára van szüksége... Mióta János király kijött onnan Erdélybe, azóta Magyarországnak semmi gazdája nincs...

- Várnak... - mondta Zsuzsanna.

A fejedelem gombolgatni kezdte dolmányát. Lefeküdni kellene.

- Tudom, hogy várnak... Ma is posta jött Rákóczy György uramtól Patakról... Csak engem várnak... Csak bennünk van bizodalmuk...

- Mikor indul?

- Hova?

De erre Zsuzsanna nem felelt. Már megint tele volt a szeme könnyel.

- Míg a fényes portáról meg nem jő az athname-levél, addig bizonnyal nem... De megjő...

- Hogyne...

- Nem hiszed?

- Dehogynem... Ha megígéred nekik, hogy az ő javukra mégy ki.

- Nem megyek az ő javukra, csak írom.

- Aki az ördöggel szerződik, annak az kínnal fizet.

- Kínnal?... Az ördögöt is orránál fogva vezeti még a róka is.

- Te nem vagy róka... Bethlen Gábor vagy...

- Azért.

- Mennyi törököt kérsz magad mellé?

- Semmit... Nem kell török... Elvégzem én magam erejével és a magyarokéval.

- Akkor hogy veszed meg?

- Mit?... Bécset?

- Nem tudom, Bécset-é vagy a világot?

- Én nem vagyok Dzsingiszkán.

- Akkor mit akarsz?

- Békességet. Én a békesség fejedelme vagyok, és az is akarok maradni.

Az asszony picit megingatta a fejét, és nem szólt.

- Nem hiszed, édes eggyem?

- Mért mondod nekem, hogy édes eggyem... Hol vagyok én neked édes eggyed?

A fejedelem hozzálépett, s megölelte és megcsókolta.

- Zsuzsanna, holnap igen szépen öltözz fel... Nagy ünnepet akarok veled...

- Velem?

- Holnap tudod-e, mily nap van?

- Istennek napja.

- Igen: holnap lesz fordulója, úgye?

- Minek?

- Esküvőnknek...

- És ezt maga tudja?

- S te nem tudod?

- Amit én tudok, s nem tudok, az nem számos.

A fejedelem újra ráhajolt, s megcsókolta a fejét, a haját, s meleg szorítással éreztette, hogy a szíve tele van vele.

- Mikor esküvőre kellett volna menjek, elkéstem. Emlékszel?... Oly nagy betegségen mentem keresztül, amilyen azóta sem volt... csaknem meghaltam... Ha akkor meghalok, te boldog volnál?

Az asszony végigborzongott, s szemében a könnyek megfagytak.

- Nehezen adtak ide nekem... Mihály bátyád nagyon ellenem volt... A móringot csaknem fegyverrel kellett tőle megvennem... S a nagy úr, Bocskai fejedelem, ahogy betegágyamból felkeltem, már egy várnak megostromlására küldött... Nem mehettem... De azért eljutottam hozzád és érted, s megkaptalak... de semmi nászadományt nem adhattam akkor...

- Most ád?

- Adok, Zsuzsanna... Már meg van írva a levél, hogyha meghalok, tied legyen Déva vára és uradalma... Százezer forintban írattam be, hogyha a fiskus elvenné, vagy neked kedved nem lenne ott...

Az asszony lehajtotta fejét s hallgatott. Az ura feszülten figyelte, s látta, hogy ajka megmozdul, a vékony, kedves szájacska, s megvető mozdulatot tesz, és kezét is megemeli egy kicsit a kis asztalon, és legyintő mozdulatot tesz.

- Ez mi?

Az asszony elvonta kicsit ajkát s szólt:

- Nesze semmi, fogd meg jól. Nem?

- Hogy érted?

- Déva eddig is mienk volt. Örök adományba kaptad. S ami tied, enyém is, ha igaz.

A fejedelem elkedvetlenedett.

- Ország vagyonát el nem vehetem. Recenzust keltene. Úgy gondoltam, elég, ha biztosítom a magunkét... Meghalhatok.

- Ha te meghalsz, én is... Sem kicsinyem, sem nagyom nincs... Mást szeretnék kérni tőled, Gábor. Kisebbet.

- Szólj, kedves lelkem.

- Nézd, Gábor, Károlyi Mihálynénak, Sennyei Borbálának elvetted birtokát, és ők négy év óta erről egy szót sem szólottak... Bajom várát másnak adtad, pedig övé.

- Bosnyák Tamás perli.

- Kettejüké... Bosnyák Tamás felesége és Károlyi Mihály felesége ketten örökölték...

- S mért nem szóltak ők erről?

Az asszony finoman mosolygott:

- Nem mindenki von kardot, ha az övét bántják. S éppen az erdélyi fejedelemmel kezdjenek?

- No de ez bizalmatlanság... Most mit tegyek... Már ehhez hozzá nem nyúlhatok, mert ha egyiknek, másiknak is... Bosnyák Tamást pedig, a császár füleki kapitányát, erdélyi vagyonban részesnek nem hagyom... De őket kárpótolni tudom... Éppen most van per alatt Vámospérts és tíz község tizede... Ezt nekik adom, Zsuzsanna örök ajándékul... Ez több, mint a bajomi jövedelem... És evvel ők meg fognak elégedve lenni...

A fejedelemasszony hallgatott.

Nagy sokára rebegte:

- Köszönöm.

A fejedelem újra hozzásimult.

- Meg vagy velem elégedve?

- Jaj - kiáltott fel az asszony -, jaj nekem.

Az ember rettenve hallgatott. Mi ez?

- Én alacsony bűnös teremtése az Istennek... Gábor, ments meg: elveszett vagyok... Bűnt követtem el...

- Bűnt?... Te?... S ki ellen?...

- Ellened...

- Énellenem?... Te?... Te édes...

- Gábor: nekem mindent megmondtak... hogy te Dévát adod... s én azt mondtam rá: s Kerekit kinek?

A fejedelem elsápadt.

- És én Gábor, abban a pillanatban parancsot adtam, hogy küldjenek rögtön titkos embert Kerekibe, hogy a boszorkányról nekem igaz hírt hozzanak.

A fejedelem szemöldökét magasra vonta, s igyekezett mosolyogni.

- Ha.

Zsuzsanna a vallomás után elnémult, és egész testében hideg rázta, reszketett.

- S ezt ki tette? Okolicsányi?

- Ah, mit gondolsz.

- Vagy Tholdyné?

Az asszony hallgatott.

A fejedelem hangosan nevetett:

- Persze, asszonypletyka... A jó Ága...

- Mátyás nevű udvarosát, kinek sógora van Kerekiben, s akármikor bejuthat oda.

- Talán már járt is ott?

- Nem. Parancsomra várt.

- Te drága, te édes, te angyal.

- Ördög, ördög... Tudd meg Gábor, bennem ördög lakik. Az ördög költözött ez én szívembe, s mikor elállja lelkemet, nem tudom, mit cselekszem... Ölj meg.

- Öleljelek meg, azt akarod mondani, te édes szent...

S letérdelt előtte és csókolgatta.

Károlyi Mihály azért látogatta meg őket, Bécs felé vivő útjában, hogy a szegény Okolicsányiért ezzel elégtételt adjon.

Három napot töltött Fejérvárott, s Zsuzsanna oly boldog volt, mindenről elfeledkezett. Már az a két hét, míg várta jöttét, valósággal felújította, de most míg itt volt a jó rokon, a bátya - ki csak valami két hónappal volt nála öregebb, de azért ő is, az is úgy megbátyámozták, öcsémezték egymást, mintha tíz év lenne köztük - most valósággal repkedett körülötte, s különösen boldog volt, hogy Bajomért cserébe a jó Mihály elfogadta a háromszorta nagyobb adományt.

De azért a nagy dolgot nem merte előtte meg se pendíteni: a móringot... Mikor abban az időben kiadták a kelengyéjét, sok apróságot nem leltek... Fél esztendeig készültek az ő kiadására, s még a lakodalom is hónapokkal elmaradt, s mégse találták meg "hirtelenibe" azokat az arany és ezüst marhákat, amiket neki még jussa van megkapni, mert azok édesanyjáról, Sziny Kláráról maradtak. S még most is ő restelkedik, hogy felemlítse, mintha ezzel megbántaná bátyjaurát.

A fejedelem is különösképpen nagyon kegyelte Károlyi Mihályt, mióta itt van. Egy percre el nem hagyta, valósággal kézen vezette és félpillanatot nem engedett neki, hogy akárkivel is csak egy szót válthasson, úgyhogy ő jelen ne legyen. Még esténként a hálószobájába is bekísérte s addig beszélt vele, míg a jó úr el nem aludt, s reggel már ott kellett lenni nála, ahogy felébredt.

Nem volt ez alatt az idő alatt ország, és baj és semmi munka. Ha kizavarta, elküldte s nem törődött semmivel, csak a szerelmes öccseurával.

Most is kettesben vannak s beszélgetnek, és azt senki észre nem vehetné, hogy a fejedelem unja már, és szeretne szabadulni, s alig várja, hogy kitolja Erdélyből a vendéget.

A fejedelemasszony e percben is ahogy bejött és ezüstedényben ő maga hozott egy kis "száraz rigót", főtt, mézezett és fahéjazott aszalványokat, most is oly bizalmas kettesben voltak, s úgy elvitatkoztak, hogy Zsuzsanna úgy szerette, hogy az ura ennyire kedveli a sógorkáját.

- No, faljatok, kedveském - mondta, s elébük tolta a finom kis száraz gyümölcsöt.

A fejedelem nevetett, ő nem kedvelte ezt, s Mihály úr is azt mondta:

- Régen voltunk gyerekek, Zuzókám.

- Zuzókám... - s a fejedelemasszony szíve szinte megcsikkant.

- Hány esztendeje is, hogy nem láttalak, Mihály bátyám?

- Videmus - mondta Károlyi Mihály rekedt hangján, s csodálkozó fekete szemeivel a levegőbe bámult.

A fejedelemasszony nevetett, ez a Mihály ma is éppen olyan volt, mint gyermekfiú korában, csak megkopaszodott, s a feje búbján hátul lobogtak a serényei.

- Két esztendeje annak, mikor Bécsbe mentem, akkor is... a pozsonyi nagy diétára, a száznapos diétára... Nagyon összebarátkoztunk akkor a főrendekkel. Batthyányi Kristóf, Zrínyiek, Révayak, Thurzó Szaniszló, Ostrosits, Czobor Imre, Balassa nagyságosokkal... Onnan mentem Bécsbe, s onnan a lakodalomba...

- Thurzó Imréhez.

- Mondd csak, öcsém, milyen ember ez az Imre? - kérdezte a fejedelem.

- Nagyobb úr tizenkét német princnél... Már akkor nyolcadik hónapja folyt nála a lakodalom... Nem akart megmozdulni a gyermek, s már féltek is, elmarad...

Mindnyájan nevettek s Mihály megmagyarázta:

- A régi nádor, Thurzó György, nászházat építtetett, mint egy hatalmas templomot s a lakodalom minden lányánál addig folyt, míg a gyermek megmozdulása be nem következett... Mikor én ott voltam, akkornap is száz pár állott fel a gyertyás tánchoz, s az egereshez... Én ugyan harmadnapos hidegben szenvedtem, s nem táncolhattam...

Egész délután csak hallgatták a mesét. Akkor a Mihály csak azt mondá:

- De nagyságos uram, mindenfelé az a híre, hogy Erdélyben nagy hadikészülődések vannak, s mire?

A fejedelem nevetett:

- Hadikészülődések... Miért lennének?... Csak mi oly rendes munkában vagyunk, hogy mi minden nyáron aratás előtt megmustráljuk népeinket, az összes vármegyéken, székelységen, szászságon, hogyha őfelsége a király, Isten éltesse őfelségét, izenni talál, hogy segítségére felüljünk, készen legyünk.

Zsuzsanna megütődött: szeget ütött fejébe a szó, s ahogy ránézett urára, arra gondolt, hogy az ő embere azért kegyeli ezt a Mihályt most annyira, mert Bécsbe megy, s avval akarja elhitetni, hogy itt minden a király javára történik... Meg is csendesedett, és gondolkodott: ez hát a nagy szeretet, ez a nagy barátság... Ennek az embernek másutt jár az esze, mint akárki vélné...

Félni is kezdett, hogyha egyszer kisül, hogy a had nem a királyért van, hanem egészen másért, akkor ő szégyenben marad...

- Őfelségének mi oly hívei vagyunk, öcsémuram, hogy őfelsége azt soha el sem hinné... Akármelyik percben készen vagyunk rá, hogyha őfelsége követeket küld és levelet, mi abban a nyomban készek vagyunk felülni és a csehek ellen megindulni... Ha majd Bécsben leszel, meghagyjuk és meg is kérünk rá, öcsém, mindenkinek megmondd és szentül hirdesd ezt a szavunkat... Nemhiába adtunk mi erős hitlevelet a király őfelségének a károlyi trakta után, mikor a titulussal kedveskedett nekünk őfelsége, de azt míg életünk tart, meg is akarjuk tartani.

Zsuzsanna ezt már nem bírta hallgatni. Jól tudta, hogy a fejedelem mindennap várja portai követét, hogy megkapja-é az athname-levelet, hogy haddal támadja meg a királyi országot, s benne nem volt oly csalárd és hazug politikai szív, hogy ezt a beszédet szótlanul elhallgassa. Kiment azért a házból minden szó nélkül, s ment a maga szobájába, és sírt.

Két nap múlva Károlyi Mihály elment nagy kíséretével nagy búcsúzás, szerelmes ölelgetések után, és nem józan fővel, mert a fejedelem, aki a borivástól igen félt, de sógora kedveért az utolsó éjszakát csaknem virradatig végigitta...

Búcsúzáskor a fejedelemasszony maga fülével hallotta, ahogy Károlyi Mihály esküdözött és fogadkozott, hogyha ő Bécs városába kerül, neki egy dolga lesz, mindenkinek szemébe mondja, hogy soha a Felségnek oly híve nincs, mint az ő egyetlen és legjobb sógora, Bethlen Gábor...

Zsuzsanna is sírt, a fejedelem szemei is megnedvesedtek, s mindenki egészen másért sírta ki magát.

Alig ment el Károlyi Mihály a nagy júliusi napon, megjött Mikó Ferenc, és nagyon jó kedvvel jött.

A fejedelem bezárkózott vele, két napig még a fejedelemasszony is alig tudott vele szót váltani.

Július közepén történt, hogy a fejedelemasszony egyszer csak azt mondja Tholdy Györgynének:

- Jó Ágám, mi történt a te Mátyás nevű embereddel, már régen akarom kérdezni.

Györgyné megijedt, s elhallgatott.

- No, mondd csak, mondd...

- Felséges asszony, biz az elveszett.

- Hogy veszett?

Tholdy Györgyné már hetek óta hallgatott, s örült, hogy a fejedelemasszony nem kérdezi.

- Elküldted Kerekibe?

- El.

- No és?

- Akkor elveszett.

- Elveszett... Miféle ember az?... Elszökött?

- Nem, elveszett.

- Hogy veszett el?

- Meghalt.

A fejedelemasszony megfagyott.

- Meghalt?

- Meg.

- S mért halt meg?

- Megölték.

A fejedelemasszony még jobban megdermedt.

- Megölték... Ki ölte volna meg?

- Nem lehessen tudni... Csakhogy annyira eltűnt, másokat küldtem utána, s azok meglelték. Kés volt a szívébe ütve.

A fejedelemasszony szíve meghalt: kinek lett volna haszna abból, hogyha egy ember, egy szegény falusi udvaros meghaljon... Ez világosságot kíván. Ezt a fejedelemnek tudnia kell... S most rettenetes gondolat támadt benne: ő abban az időben megmondta a fejedelemnek...

Ettől a gondolattól megszédült és elesett.

Tholdy Györgyné rettenetesen megijedt: mért oly szamár ő, hogy csak úgy mérmereven elmondta a dolgot a fejedelemasszonynak...

A fejedelemnét le kellett fektetni ágyába, s kezdeni vele a gyógyítást. Futnak a fejedelemért, őfelségeért.

A fejedelem éppen Zólyomi Dávidot tanítja:

- Fiam, Dávid, ennél nagyobbat még soha rád nem bíztam... Értsd meg a szót, most ebben a nyomban indulsz.

Zólyomi Dávid ebben a hat esztendőben nagyon megférfiasodott s daliásodott. Összeütötte bokáját, és lelkes szemekkel nézett a fejedelemre.

- Itt van három levél. És itt van a te Instrukciód... Lóhalálában kell menj... Három úrhoz... Patakra mégy Rákóczy György uramhoz... Murányba Széchy György uramhoz és Bittsére Thurzó Imre úr őméltóságához... Jól nyisd ki a szemeidet, és jól nyisd ki a füleidet, és a nyelvedre vigyázz... Meglátom, mire megyek veled... Tudod, fiatalságodban, érdemeden felül tanácsúrrá tettelek, s azóta is kezemben tartom sorsodat... Ha jól megcselekszel mindeneket, Bethlen Kata tiéd... Egyetlen öcsémnek leányát adom neked, és vele Kereki várát, a régi Bocskay urak hatalmát és minden birtokát... Új Bocskait akarok építeni belőled, fiam, Dávid... De ennek ára, ahogy sem meg nem részegedel az úton, sem más bolondságot nem teszesz.

Zólyomi Dávid hallgatott.

- Hajtsd ki fejed az ablakon, s meghallod, hogy egész Erdély egy énekszóban, zsoltárban imádja az Istent... Itt van felettünk az idő, hogy meg kell indulnunk... Most július vége, ha Isten ő szent felsége is úgy akarja, mához egy hónapra kimegyünk az országból, és meg sem állunk a Bocskai úr útjáig, Bécsig... Rákóczy úr, Széchy és Thurzó urak erős hitlevelekkel hívtak ki bennünket... Hat nap alatt Patakban leszel... más négy nap alatt Murányban, és további egy hét alatt Bittsén a Thurzó várban... Minél kevesebb embert veszel magadhoz, mintha vadászás formán mennétek, szerszámíjjal és nem is puskával, és akárhol vagy s hálsz, soha másról nem beszélsz senkivel, csak hogy itt s itt vadászatra vagy hivatalos... Megértettél?

- Értem, felséges uram - mondta lelkesen Dávid.

- Vannak itt felsőbb urak is náladnál... De ezt a dolgot senkire másra nem bízhatom, csak terád, gyermekem.

Felállott, megölelte Dávidot, és megcsókolta, s kezét megszorította, és Dávid látta, hogy a fejedelem szemei könnyekkel vannak tele.

Ettől az ő szemei is megpárásodtak, s megcsókolta a fejedelem kezét.

- Ide figyelj... Ha vissza tudsz jönni akkorra, az nagyon jó lesz... Augusztus huszadika után, legkésőbb huszonhetedikén, kimegyünk. A seregek a kolozsvári réten, a szamosfalvi mezőn fognak táborozni... Ott megtalálsz... Rákóczy uramnak elég ideje lesz addig, seregeit összegyűjtse és felüljön. Jó sereget szerezzen, hatezer lovasa legyen s a hajdúkat is mellé rendelem... Őneki dolga az, hogy abban a nyomban, ahogy újabb postát kap, induljon Kassa ellen... A kassai prédikátor Alvinczy uram és a kassai bíró uram őkegyelmekkel szoros korrespondenciám vagyon... Kassát meg fogják neki adni egy szóra és egy levélre. De úgy ügyeljen, hogy Dóczy Andrást, aki most Kassában van, s mint az országos generális könnyen szelét veheti a mozdulásnak, meg ne ijessze s ki ne indítsa... Dóczy uramat őneki kötve kell elémbe hoznia...

Olyan volt a szeme, mint a fáklyaláng, s Zólyomi Dávid úgy felgyúladott, mintha felgyújtják a réti boglyát.

- Szeptember ötödikén Kassába benn legyen... Mikor tehát?

- Szeptembris kvinta - mondta elfulladva Zólyomi. Latinul szólt, mert érezte, hogy meg kell bizonyítania, hogy érdemes és méltó ily fődologra.

- Én veled egy időben, de más úton Debrecenből Dóczy uramhoz főkövetséget küldök, hogy őkegyelme elhitesse magát, hogy barátsággal vagyunk iránta. Nem lesz semmi gyanúsága, Rákóczy úr nyugodtan szedheti hadát, és ha mégis neszét vennék, fortéllyal éljen, és valamiképp magát ügyetlenségből el ne árulja... Homonnay, Zemplén vármegye főispánja, most nincs odahaza. Lengyelországban van, s segítséget kér maga mellé... Nem várhatjuk, míg a ház fejünkre gyullad... Bécsben Károlyi Mihály Liber Báró úr csak jó híreket visz innen, mondd meg Rákóczy úrnak, s azzal megy, hogy hadainkat őfelsége segítségére gyűjtjük.

Zólyomi lángoló szemekkel mondta:

- Intelligó...

- S még egyet, fiam... Magaddal viszed, melléd adom Okolicsányi urat... Őneki semmi tiszti ezekben nincs, és tudomása sincs arról, mi lesz és mi készülődik... Őt csak azért adom melléd, mert megszabdalt fejével, a pápás papoktól kapott rettenetes sebjeivel ő lesz az, aki mindenkinek a szívét fel fogja gyullasztani, mint egy véres kard, hogy lássák, mi vár reájuk, ha az időt késik, és idejében fel nem kelnek...

A fejedelem már két teljes órája tanította Zólyomit, akivel, mint valami oskolás gyermekkel el is ismételtette, amit szájába rágott, s az Instrukciót is kétszer elolvastatta vele, s abban minden szóról szóra benne volt, kivel szemben hogy kell viselkednie, kinek mit kell mondania, hogy milyen parancsot kell átadnia.

- Ezt az írást nekünk élve vagy halva, de visszahozd. Ez nem oly írás, aminek híre kell hogy jusson... És most haza se mégy szállásodra, ami kell, hozasd be inasokkal, ide a palotára, s addig is ezt tanuld...

Zólyomi Dávid lángolva és egész teste tűzben, úgy vette a parancsot és a nagyságos fejedelem kitüntetést, hogy ő lesz a világ megfordításának földi követe.

Akkor bejött Komoróczy uram, a fejedelemasszony udvari kamarása, s jelentette:

- Felséges uram, a fejedelemasszony már megint rosszul van.

- Mi baja?

- Attól félünk, frász töri szegényt.

- Beteg vagy-é szerelmesem?

A fejedelemasszony már könnyebben volt.

- Nem, nem vagyok beteg, csak ha a lélek betege.

- Lásd, szerelmesem, az utolsó hetekben, tudod, bejártam Erdélyt... Az embereknek hiába parancsolja bárki is, hogy örvendezzenek: örömet nem tud senki parancsolni... még szomorúságot is hamarább... És egész Erdély boldog és örvend, és az Úristennek szép zsoltárait énekli, és mindenki ujjong s bizakodik.

- A háborúban?

- A háború Istennek útja az emberek szívében... Itt már minden megérett, és én nem vagyok többé más, csak egy kis göröngy, amit megmozdított a mennybéli hatalom, s ez a göröngy megindul a maga útján és magával sodorja a lelkeket.

A fejedelemasszony még alázatosabbra hajtotta fejét:

- Jól tudom - szólt -, a nehéz harci szekeret, ha megindul, meg nem állítja egy kis göröngyöcske... Nem te vagy a göröngy, Gábor, hanem én... csak gázolj át rajtam, és az én testemen, s vidd a harci szekeredet. Én a te utaidat meg nem állíthatom...

- Mondd meg, ami a szívedben van, szerelmem.

A fejedelemasszony soká hallgatott...

- A te szerelmed nem itt van... a te szerelmed odakinn van - mondta csöndesen, és könnybe borult szavakkal. - Nem én vagyok, s nem én voltam soha a te szerelmed... Mit számít neked egy ember, és én is csak egy ember vagyok... Te egy embert, aki utadba áll, késsel ütsz el, és arra se törvény, se hang...

- Milyen embert ütöttem én el késsel, te gyermek?

- Tudod te azt nagyon jól.

- No, csak mondd meg. Hadd mutassam meg, hogy tiszta vagyok, és orcám fényes, Isten színe előtt.

- Istent ne említsd...

- S kit?

- Nem tudom... kérdezd meg Mátyást, a boldogtalant, akit én küldtem el, és aki soha nem fogja már elmondani, ki végezte el életét.

A fejedelem elgondolkozott. Milyen Mátyás lehet, akit felesége említ?

- Mátyás?... A bécsi király, aki meghalt... Azt is én?

- Nem bécsi király, tudod te jól, hiába játszol a szavakkal... Tholdyné udvarosa, az a Mátyás, akit régebben Kerekibe küldtem...

- Á... Erről igazán nem tudok...

Hallgattak, mind a ketten meg voltak illetődve. Még a fejedelemasszony is érezte, hogy ura őszintén ámult el.

De makacsul folytatta:

- Ma eszembe jutott, azóta nem is gondoltam rá, mert én nem vagyok ádáz és gyilkos, és más gondom is van... Ma kérdem, mi lett abból az embertől, kit Ága Kerekibe küldött valamikor... S ő bevallja, hogy az akkor meghalt, s kés volt a szívébe ütve.

A fejedelemnek eszébe villant, hogy... Makra Gergő dolga ez...

- Kell lenni - mondta - az asszony körül, valamely cselédjének, aki érte tesz ilyeneket... Már Kerekiben egy embert, aki latra volt, s mikor az asszonyt...

- A boszorkányt...

- Mikor veszekedésben a boszorkányt arcul vágta, s akkor azt a latrot késsel szívében lelték meg... Honnan tudjam, ki volt?

A fejedelemasszony dühbe törve és rikácsolva és magából kikelve tombolt:

- Ez a rend és békesség a kegyelmed Erdélyében? egy gaz boszorkány késsel verheti át az embereket, akiket akar, és arra törvény nincs?

A fejedelem hallgatott. Bizony, annyi törvény a világon nincs, hogy ezekben a vad időkben minden gazt utol lehessen érni.

- És te beszélsz Istenről és igazságról, és te akarsz háborút csinálni... Hát csak menj és csináld... A te koronád vérrel van befröcskölve, és itt már egy igaz ember is meg nem él, csak a boszorkányok, a lidércek és a fertelmes paráznák élnek... Fuj, de utálom ezt a dög fejedelemséget és ezt az utálatos piszkos életet... De mondom neked, Gábor, még egyszer s utoljára ebben az életben: ha ezt a boszorkányt nekem ez napok alatt meg nem égetteted, soha én téged embernek nem tisztellek, hanem török nevelt, török hitű gyilkos paráznának, aki nem szánod a keresztyén vért, mert abban akarsz fürödni, és kést viszel, a vad buja perzselt boszorkány késit minden magyarokra és keresztyénekre. Hogy fogol a mennyországba menni?

- Mennyország nem a fejedelmeknek való - morogta a fejedelem.