Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.

Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte nagy célja: nagy ember, s erős és világbíró lenni.

A földvári csatamezőn kijózanodott, s a halottak halmai felett megrémült kisded lett: ím a győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között, holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környös-körül minden világ, s legalábbis Krakkóban fog a koronázó Vavel felé ellenállhatatlanul közeledni...

Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj száguldozásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az Imreffy holtteste felett, s szótlanul nézett a távolba: úgy járt, mint az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.

Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább, s Brassóra rá, az ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen, s érezte, tudta, hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg nem nyílnak.

- Mondjatok egy imádságot felette - szólt a körülötte állóknak.

Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni...

Már türelmetlen kezdett lenni, s szeme villámlott: nem bírta elviselni, hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen, s mindjárt felforrt ereiben a vér, akkor előlépett egy magas, szakállas ember, az Imreffy íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette, s szólt:

- Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek, s testvéreim, mondjuk el Dávid imádságát.

A fejedelemnek jólesett, hogy nem pap, csak közvitéz, s hogy nem szónokol oly könnyen, de rebeg. Az ember deres szakállú, mégis bátor, a hangja is megemelkedett:

- Uram isten - kiáltotta a Dávid igéit -, hajtsd hozzám füleidet, és felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.

Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak, s fejét lehajtotta.

"Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én, minden napon csak tehozzád kiáltok.

Mert te, Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak...

Megszorulásom napján is hozzád kiáltok, tudván, hogy megfelelsz énnékem.

Mert nagyságos vagy te, Úristen: és úgy dicsőíttetik a te neved..."

A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az isten, akihez kiáltanak, s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól fogva; úgy érezte magát, mint egy erejevesztett isten, s a lélek úgy folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmúlna belőle az élet...

Az ember hallgatott, akik hallgatták, elgondolták, hogy ez az a világot járt zsidós-ember, kit Erzsébeten fiává fogadott amaz Eössy Andorjás, de beszélni tud, mely nagy boldog bánattal kiáltja a zsoltár mondásait, kielégült és fölemelkedett szóval:

"Úristen, sok kevélyek támadtak énreám: kik csak szemek eleibe se vöttek tégedet és a te félelmedet.

De te Úristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a haragra s kész az irgalmazásra.

Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints énreám: szabadítsd meg a te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.

Hadd lássák az én gyűlölőim, és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram megsegítettél és megvigasztaltál engemet..."

A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jólesett... ez a szíve fenekéről jött, e szavak, úgy érezte, mintha otthon volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak hangját, amint rekedten dübörög, s mennyet ostromolva parancsolja a szentségét és az istennek félelmét a félelemtelen úr... Hát jöjjön is az Isten, most, most jöjjön, s segítsen, ha tud... Hadd lássák az irigyek és gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn, s az odahajtja az ő lába alá a fejüket...

Ez jó ima volt: ez jólesett, ez az imádkozás...

A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött...

Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben, de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környös-körül szemek, akik reánéznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel hajolnak össze, s akiknek már mindegy a vérbuzogás az ő ereiben...

S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra megölhesse őket: nem tud azoknak semmit mondani, akik parancsát várják: hová, hová, miért, mire...

S mégiscsak meg kellett indulni egyszer, s mégiscsak rendelkezni kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot végrehajtott...

Most, most fakadt fel a könny a szemében, magát siratta, ő szegény önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a szájából, s a mindenhatóság illúzióját...

- Tegyétek - mondta - saraglyára, s bévisszük temetni Brassóba.

Brassóba!... Megrémült... Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban temetjük...

Összeszorította fogát, s lóra ült, s nem szólt többet, s előre vágtatott, el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle...

A fellegvár setéten tűnt fel a völgyteknőben, mögötte roppant hegyek, előtte nagyszerű térség s a síkságok torkolatában a szédítő magas ormon a vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.

Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene, s népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.

Ágyúlövésekkel fogadták.

Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovassereg.

Szétszórt sorokban állottak, s a fejedelem farkasszemet nézett a várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott:

Hát így mutatja meg az Isten?...

Orrcimpái tágultak s lüktettek, s csak nézte, nézte, vad s fanyar képpel a fekete falakat s a nagy köríves páncélkaput. Az ágyúk egyre sürjebben szóltak a falakon, füstfellegek csaptak fel itt-ott a bástya lőrésein, puskák ropogtak: itt mit tenni nincs: szédülni kezdett, vértolulást kapott, s mint a farkas a jól őrzött hiú oldalától, hosszú merev bámészkodás után, mikor már körülte kezdtek röpködni a golyók, s egy kőgolyó, nagy ágyúkő ott vágott le előtte húsz lépésre, lassan megfordította a ló száját s visszatért...

Illő távolban együtt gyűlt a kisded serege, holmi ezer lovas; zsibongtak, tanácskoztak, mind a várat nézték, s fanyalogva bírálták: nem lovasnak való hajrá.

A fejedelem csüggedten nézett rájuk: vajon mi lesz...

Pipali Mihók hajdúkapitány lóháton jött s kopjája hegyén egy szakállas fejet hoz. Elébe nyújtja a véres fejet, s ő nézi, nézi, s lassan ráismer: Weiss Mihály feje.

Elfordítja szemét: a kapuk be vannak zárva... Weiss Mihály feje itt van, s a kapuk be vannak zárva... Ha Weiss Mihály volt az ellenség: mért nincsenek nyitva a kapuk?...

Körülnéz: jó volna immár leszállani a lóról, s hol van a sátor... Hol van Imreffy, hogy a sátor még most sincs felütve?...

- Verjetek itt tanyát - mondja ridegen - Itt fogunk hálni.

Mozgás, szekerek után néznek, azok még messze vannak, de a fejedelem nem bír a lovon maradni, mindjárt leszédül a nyeregből; leszáll, ketten is segítik, egy kis halom oldalába köpenyt terítenek, s sápadtan odaájul.

Buzás János hajdúkapitány megvetően legyint:

- Szopósgyereket minek hoznak a bálba...

Csak néhány percig fekszik, szinte élettelenül, felpattan, nem bír nyugodni, megint másat parancsol, étellel kínálják, elutasítja, itallal, kiüti a kupát, s vágtában vezeti a lovassereget nyugatra a Vidombák patak partján árkon-bokron át, csak úgy bódulatában rohan, Keresztyénfalván át, hol egy fertályig megáll s őrségét rendeli, aztán tovább, s mikor feltűnik előtte az égbenyúló sziklán Rozsnyó fellegvára, süvegét levágja, s kiáltja: "Rohamra hajdú!"

Kesely arcú lovas pogány áldozással néz a megvehetetlen magasba, a kopasz bércet koronázó komor várra, el nem megy, míg ez kezébe nem esik...

Három nap, mint éh farkasok álltak a vár alatt, megmászták a hegyoldalt s föl a falak tövébe; a szászok vitézül tartották, de egyetlen ágyújok sem volt s tehetetlenül kellet nézniök, hogy mint a csikaszok gyűlnek a hajdúk a favár palánkjaira.

Harmadnap kitört bent a lázadás: víz nem volt s az oláh őrség szakadatlan vajákolt, s szökdösött le a falakon, kegyelemért könyörögni.

- Hozzátok kötözve a bírót a kezembe! - mondta a fejedelem, s az oláhok megrohanták a tanácsházát, s hozták a kötelet, amelyben, mint bikát a vágószékre, elhurcolják a bírót a fejedelem elé. Nem volt mit tenni: a támadók már hordták a fát, hogy a vár alatt tüzet rakjanak, melybe belepusztul úgyis a parányi fészek s erre irgalomra, kegyelemre feladták magukat.

A fejedelem fölment a várba, hajadonfővel, fegyvertelenül, a várőrség alázattal feküdt lába elé: "Menjetek a pokolba" - mondta nekik, s a hajdúknak intett: "vigyétek, amit találtok"...

Megállt a vár fokán, körülnézett a csodálatos völgyön, a Bucses ormain, s a fogarasi havasokon, nem volt türelme tovább ott maradni, belső tűz s láng hajtotta, megfordult, s menni, menni, mikor serege rendbe szedődött, élére állt, visszafordult, de megérezte Brassó hiábavaló ostromát, érezte a hiábavaló küszködést, ott az átkozott Brassó alatt, mit kezdjen párszáz legénnyel oly temérdek nép előtt... Kinevettesse magát?... megfordult, s Zernyest felé hazament Szebenbe.

Nem volt idő napot lopni, a sereg már el volt rendelve, éppen a gyülekezése közben kellett kilépni, mikor támadt volt a hír, hogy Weiss Mihály kijött Brassóból s indul fejedelmet koronázni Fejérvárra.

Voltaképpen meg lehet elégedve, hiszen teljes sikerrel végződött a vállalkozás: Weiss Mihály halott, feje itt van a szebeni bástyán, Géczy nyilván többet nem gondol a fejedelemségre; a brassaiak elveszítették vezérüket, s most már el vannak vágva mindentől, török, német ellenségük, s kell hogy észre térjenek.

De hol van Bethlen?... Már híre jött, hogy ötven barátjával járt a temesvári basánál, s hogy elindult nagy fényes török kísérettel a portára a szultán lába csókolására...

Szörnyű napok, szörnyű idők: a fejedelem örök rettegésben él.

Ha körülnéz, nem érti, hogy élt eddig oly vidám, könnyelmű s boldog életet: mintha varázsköpenyben lett volna, semmi veszélyt nem ismert. Most, ha nézi az arcokat: minden szemben ellenséget lát; aki nevet, rajta nevet; aki sír, miatta sír; aki hallgat, gondolatát takarja; aki beszél hazudik.

Nézi az arcokat: Gyerőffy Bethlen cégéres cimborája: minden percen várja saját magától, hogy felakasztassa... Mikola János, Gyerőffy barátja, kiben Bethlen is megnyugodott, Kapy András, s aki intette, hogy Bethlent ne bántsa: Rhédey Pál, két átkozott kopó, akik itt szaglásznak, s még hívséget mutatni sem erőttetik magukat...

Kamuthy megszökött: hol a hízelgő Kamuthy, a gaz áruló: meg nem hal, míg ennek nyakát nem szegi; ha körülment az ország urai közt, egy is nem volt, akinek szemében ne leshetné meg a gonosz árulást...

Megjöttek a követek Kassáról, s ragyogó arccal hozták a jó hírt, bedobolá Forgách Zsigmond a magyar hadakat Tokajba, s máris kész indulni újra Erdélyre. Örömmel vette a fejedelem hívását, s kész jönni a fejedelem segítségére.

Ez is csak gyűlöletet kelt benne, tudná, mit cselekedjen, de nincs kivel elvégeztesse akaratját; mindenben ő maga-kancellárja nem lehet, s Pécsi Simon, akit maga mellett tart, még tekintély nélkül való ahhoz, hogy öreg aranygombos uraknak parancsoljon... mit tévő légyen, s hogy szolgáltassa ki magát a nyomorult Forgáchnak, aki mikor derék haddal jött rá, úgy-e bizony lómájra szorult Moldvában, s harmincezer emberéből hétezret vitt haza elnyűtten, rongyosan Kassára, s most ingyen kapja Erdélyt, ővele együtt: mert hogyan lehet ember nélkül megviaskodni azokkal: segítséget hozó hadaktul az Isten őrizzen, nékiek jó lesz, de nem minekünk...

A lóhúson éhezett urak, Forgáchcsal Homonnay György, a kényes úrfi, most fog jóllakni a pecsenyén, amit Báthory Gábor süt nekik, s Dóczy András, a részeges csap, aki egy józan szót életében nem mondott, meg Czobor Mihály, akivel Kassán Bocskai udvarában összeveszett, hogy nem akart deferálni a Báthory névnek: most ő emelje fel a zászlaját, s meghajtsa előtte a sárkányfogas címert? Vagy Rákóczy Lajos, aki csak azért jön, hogy Erdélyből elrabolja még, amit lehet, s töltse vele a szerencsi kamrákat... És Thurzó? Thurzó György? mekkora s milyen nagy elégtétel a palatinusnak, hogy aki nem akart előre köszönni neki a hadadi mezőkön, most alázatosan ő kínálja magát, országát, s kézcsókra jő...

De hát másfelől meg a pogány s Bethlen Gábor...

Már erről is vagyon hír: a porta Géczyt elvetette, látva, hogy semmire se jó: s Ahmed szultán megesküdött őseire, hogy Erdélyt három darabba vágja, s három vajdaságot csinál benne: legyen minden nemzet külön, s akkor majd nem veszekednek, a magyar külön, a szász külön, a székely külön: no, Géczynek is befellegzett...

Ez az egy vigasztalása volt, hogy mindenkinek lejár a napja, s ő mindenkit túlél, immár nem is haragudott Géczyre.

Az országgyűlésben azért mégis bevitte a törvényt, hogy: mind a lázadóknak, mind az elszakadottaknak sok gonoszságáért az ország neki elégtételt adjon.

De a gyűlésben már nem elnökölt Imreffy, s a vita nagyon hosszú lett, s végül is alázatosan instanciával járultak elébe: hogy "ha az Isten Sodoma tartományának tíz igazért megkegyelmezett, felséged sok ezer hívének könyörgésére adja meg azoknak a vétkeseknek újonnan életöket, jószágukat".

A fejedelem beleszédült, mámoros, vérmámortól nedves szemekkel nézett körül rajtuk, s érezte, hogy nem ő parancsol ezeknek többé: megfordult a világ, most felébe nőtt a hatalom...

Legyintett: tegyetek amit akartok.

Így kegyelmesebb lett a válasz Brassónak, mint valaha remélni lehetett.

Ezen a napon a meggyesiek küldöttei jöttek elébe szintén Brassó miatt könyörgeni: már meg is gondolta: itt valami magasabb bölcsesség dolgozik: jobb így, hogy ő enged s megbocsát az ország kérésére, mintha itt is csalódás és szerencsétlenség érné...

- Bocsássa meg nagyságod a szegény nyomorultaknak bűnöket, akik ebben a nagy égő láng közepiben lévén, nem tudnak hová lenni, s féltükben az felséged ellenségei közé kerültek...

- Csak ember lehet bűnös - mondta nekik -, állatban bűnt fel nem találunk... Mit tehetünk, hogy emberek vagyunk...

Később azt mondta:

- Már el van végezve, megbocsátok Brassónak és Géczy Andrásnak is.

Míg egyfelől jártak a követek tovább sűrűn Kassa felé, másfelől Brassóba mentek, s egy hét múlva ki volt tűzve a Géczy megkegyelmeztetésének napja.

Október elsején kijött a bezárt urak részéről Géczy András és Nemes János, s örök hűséget esküdtek János pap előtt az országnak, a városiak közül Chrestels János, Kattner Bertalan, Greissing Kristóf jöttek ötven lovassal. A fejedelem túszai voltak Tököli Miklós, egy finom modorú ifjú nagyságos és Jantsó Pál negyven inassal.

Géczy Szebenbe érkezve, a fejedelem lábához borult:

- Árulóvá lettem, Nagyságos uram - mondta -, megszegtem eskümet: hogy sohasem fogok a szászoktól elválni, de a nagyságodhoz való igaz szerelem, főben járó bűnöktől sem tud eltartani: én ott is csak a nagyságod embere voltam, dolgaiknak minden titkát kitanultam, s most itt vagyok, hogy nagyságod rendelkezzék velem.

A fejedelem kihúzta kardját s kegyelmesen a vállára helyezte Géczynek.

- Kelj fel, többet ne vétkezzél ellenem - mondta.

Géczy a sok nyomorúságban, amiről nem győzött eleget beszélni, meghízott, s nagyobb bajuszt eresztett, s mindenben tekintetesebb volt, mint még néhány hónappal azelőtt. Hozzá is szokott a parancsoláshoz, s egy pillanat alatt megérezte, hogy a fejedelem elvesztette régi erélyét és akaratát, s puha lett, aki arra vágyott, hogy vezessék s gyámkodjanak felette.

Most boldog volt, hogy bezárkózhatott ismét valakivel, akit régen ismer, aki hozzátartozik a gondolataihoz, aki érte s neki gondolkozik, s leveszi a fejéről a felelősség terhét.

- Nagyságos uram - mondta Géczy -, itt minden fenekestől fel vagyon fordulva: nagyságod nem tudja, mik készülnek a portán.

- Hallom, három vajdaságot főznek.

Géczy legyintett:

- Az semmi, amit a szászok szeretnének: ez az ördög katonája, ez az elvetemedett tökfejű Benkner királybíró dolga, hogy a szászok külön vajdaságot kapjanak: ez mind olyan, mint a pimpimpáré virág tolla, elfújja a szél, s nem tudja az ember, mi lesz belőle; egy baj van csak, s csakis egy baj: Bethlen Gábor. Ha nagyságod meg akarja törni a kígyó fejét, s már azt elmulasztotta, hogy idejében végezzen vele egy késszúrással: feleségit kell élve idehoznia: avval megtarthatja örökre az urát, hogy az moccanni se mer, inkább baráttá lesz, vagy még hamarább dervissé.

A fejedelem régi boldog ideit érezte felújulni, tervezett, támadott, s megtörtént, amit akart.

Az urak felzúdultak, hogy Bethlennét Dévában megostromolják: az árva asszonyt, akinek most haltak el gyermekei, s az Isten éppen eléggé megszomorította.

Géczy felkacagott:

- Nincsenek gyerekei? majd a fejedelem tesz róla, hogy mire megjön az ura, ikrei legyenek.

Az egész hadat, ami kéznél volt, tízezer főnyi hajdúságot, mind Déva alá indította.

Egy hétig állott a hajdúság Déva alatt, s felprédálta, amit a német s a török meghagyott, ezt a gyönyörű uradalmat is. Károlyi Zsuzsánna sírva nézte a vár ablakából a tüzeket. De ezalatt a rendek felindultak Déva ostromán, s a fejedelmet rákényszerítették, hogy kegyelemlevelet írjon alá, mind az egész gyűléssel egyetemben Bethlen feleségének.

Gyerőffy ment a kegyelemmel Bethlennéhez, akit el is vitt Gyulafejérvárba, ahol maga házában megszállította, cselédeivel és szolgálóival egyetemben.

Mikor Géczy a szebeni szászoktól elbúcsúzott, már mint a fejedelem barátja, azok sötét arccal néztek reá.

- Nagyságodnak immár jó - mondta Chrestels János -, Isten rátekintett s jótettiért megjutalmazta.

Géczy felfortyant:

- Isten oda tekint - szólt kevélyen -, ahol van, ami érdemest lásson.

Hegyes Gerard azt mondta:

- Nagyságod megtaníthatna, hogyan kell az Isten előtt érdemes lenni.

- Neked adhatok egy jó tanácsot - veregette meg a vállát, sértő gúnnyal Géczy -, te még fiatal ember vagy, hasznát veheted... Tapasztalt embert ne fogadjatok be városotokba, s titkaitokba ne avassátok be...

Élesen felkacagott:

- Majd meglássátok, mit fog nekem használni titkaitok tudása!

A követek mélyen meghajoltak, s nem szóltak, elmélkedve távoztak el Szebenből.

Ebben a pillanatban minden rendben volt a fejedelem körül, amint talán soha nem volt tavasz óta.

Brassó megbékült, s lemondott harminckétezer forint követeléséről, ellenben fizetett újabb hétezer forintot, visszakapta Törcsvárát és Brassó fellegvárát, s örült, hogy nem kell tovább harcolni.

Az országgyűlés is megbékült, s Báthoryt kinevezte e békekötésért a haza atyja s megtartója díszes nevével.

A fejedelem örült, hogy Géczyben ilyen pompás kancellárt nyert, s Géczy örült, mert Fogarast megkapta örök birtokul, s ezzel övé lett Erdély leghatalmasabb vára.

E percben olyan béke volt Erdélyben, amilyen nyugodt s csöndes a haldokló az agónia előtti órában.

Bethlen Gábor ekkor már Konstantinápolyban volt.

Iszkender pasa, aki most jött meg Magyarországról, jól ismerte Bethlent, s tudta, mi a jelentősége odahaza Erdélyben: szárnyai alá vette a menekült főurat, aki mély szomorúságával s rendíthetetlen komolyságával nagyon rokonszenves volt a török vezérek között.

Bethlen otthon volt a török fővárosban, nyugodtan járt a térdig érő szennyben, mely az utcákat fedte, úgyhogy a ló is alig tudott benne csetleni, botlani, s nem mutatta, hogy észreveszi, hogy a cifra mennyezetek s az aranyos boltozatok omladozva, rogyadozva emlékeztetnek az idők múlására.

Sokat üldögélt velük szótlanul a tanácsban, ahol az alacsony díványokon, keresztbe tett lábakkal hallgatták az egymás hosszadalmas, keleti frázisokkal kitöltött és kapzsi, alattomos, irigy érzésektől átitatott beszédét, közben némán várták a vízóra cseppjeinek csepegését.

Ebben a városban semmi sem volt sürgős, s ha valaki valamit hamar el akart intézni, csak azt az egyet nem volt szabad megkísérelnie, hogy sürgesse, mert akkor mindenkinek az ellenszenvét kihívta maga ellen.

Bethlen jól ismerte e szokást, s egy dervist megszégyenítő békességgel várta a maga igazának teljesedését.

Azonban, mint mindenütt a világon, még a török városban is történnek rendkívüli dolgok, amelyek siettetik az eseményeket.

Iszkender pasa budai basává akart lenni, épp ezért eszközölte ki, hogy Konstantinápolyba visszarendeltessék. Hogy célját elérje, Mehmed basát Budáról el kellett távolítani. Nagyon jó volt erre Negroni, a bécsi követ, aki Budán keresztül jött Stambulba, s úton-útfélen elmondta, hogy Buda oly állapotban van, hogy a legcsekélyebb ostromot sem bírja ki. Igaz, hogy ez a teljes leromlás nem Mehmed pasa alatt történt, csak az ő szeme előtt fejeződött be, de most már csak arra emlékeztek, hogy Ibrahim, a bölcs és erényes, ugyenezen a Budán fogadta Bocskai királyt, akinek koronát küldött a győzhetetlen padisah. Hogy történhetik az, hogy még öt évvel ezelőtt Bocskai királyt egy ragyogó és fényes Budavárában lehetett fogadni, "melynek szépségét és ékességét leírni lehetetlen, s hol az élőkútfejek sokasága oly bőséges volt, s oly vizeket adtak, amelyek ezüsttisztaságú csőből csergedezve, az élet vizéhez hasonlatos édes vízzel bírtak": s most, mint még a hitetlen német is bevallja, egyetlen háznak sincs fedele, egyetlen kapunak sincs ajtaja, egyetlen ablaknak sincs fedője, s a felséges padisah katonái télen s nyáron az ég alatt alusznak, s ha valaki azt mondja nekik, hogy: "testvérem, ez nem jól van így", csupán annyi a válasz reá, hogy "Allah nagy és Mohamed az ő prófétája, Buda bevehetetlen vár, az igazhívők szemefénye".

Ilyenformán csöndes és komoly beszédekben, melyeknek susogó bokrában vipera sziszegett, elhatároztatott, hogy Buda vára basája hazug és részeges, aki soha józanon nem található, s körülötte is egyetlen józan ember nincsen, sőt még a nép is annyira az ivásnak adta magát, hogy közöttük egyetlen józan nem találkozik, s ez okból a falakat nem is őrzik, még a kapusok sem alusznak a kapuknál.

Ha pedig ez így van, pedig így van, mert ezt még maga a hitetlen német is bevallja, akkor nincs más hátra, mint az istentelen hazug és részeges budai pasát eltávolítani az igazhívők szemefénye éléről, a bevehetetlen budai várból.

Egy napon végre jelen volt Bethlen a basák nagytanácsában, ahol Iszkender barátja, Terjáki Hasszán előadta a dolgot, s a budai basa ellen irányította beszédje toporzékoló paripáit.

Végighallgatták a Terjáki Hasszán előadását a komoly s istenhívő basák, de nem merte senki levonni a konklúziót, mert nem tudták, valóban keresztülvihető-e a budai basa megsemmisítése.

Felszólalt azért Sahin Geráj pasa, s mintha Budáról nem is volna szó, beszélni kezdett nagy kitéréssel.

- A világ padisahja árnyékában sem baj, sem szerencsétlenség nem érheti az igazhívőt. Mahmud pasa győri bég mértékletes és szelíd volt, és Béglerbég volt a pécsi béglerbég, akinek kellett a győri várat is élelmeznie. Az volt a szokás, hogy évente kétszer-háromszor vagy két-háromszáz szekér Győrből lement Pécsre, s élelemmel megrakodva tért vissza. Azonban a hitetlen kutyák bégjei és agái rendszerint rajtuk ütöttek, elvették az élelmet s a barmokat; ily módon a pécsi szandzsákságból öt-hatezer ökröt elhajtottak, s némelyik járásban egy ökör sem maradt, én a magam szemével láttam, hogy a hitetlen kutya magyar, a nyomorult rájah, Allah pusztítsa el, maga húzta feleségével az ekét, mert nem volt semmi állatja. Bármennyit panaszkodtak is szegények, nem hallgatták meg őket, és ezt látnia kellett a szelíd és mértékletes Mahmud bégnek, és nem tehetett semmit.

Akkor megszólalt a pártatlan vezér, Musztafa pasa, aki jól értette Sahin Geráj célzását, és azt helyeselve, megerősítette a következő szavakkal:

- A bölcsek a mérnöki tudománnyal az égig érő lépcsőket készítenek, hogy utat építsenek a trónushoz, és célt érnek, a halál órája ellen azonban semmiféle óvszert nem találnak... A padisah, mielőtt e szavakkal: "térj meg uradhoz megelégedve", e mulandó szultánságtól búcsút vett, Allah irgalmazzon neki: ezt megelőzve mondta nekem: "Győr erős vár volt, s nagy híre volt, s elveszett..." És én azt mondom, Buda az izlám szemefénye s bevehetetlen, s el fog veszni.

Most már egyhangú volt a vélemény, s mindnyájan tudták, hogy a budai pasát semmiféle hatalom meg nem mentheti a megfojtatástól.

Akkor megszólalt Szeád Eddin hodsa:

- Reggel és este kedves kötelességem azért imádkozni, hogy az izlám országok határait Allah védelme őrizze meg, és a hit harcosait hódítással és gazdagsággal örvendeztesse meg, és a szerencse útjain sikeresen vezérelje... Én magam Győr vára bevételénél jelen voltam, és tudom, hogy a vár elvesztésének sok előjele volt: így például a visszaélés, hogy az őrizetre kirendelt dsebedsik és kul ogluk bár Győrött írattak össze, de mind Pécsett vagy Koppányban vagy Fejérvárott házasodtak meg, s Győr várába nemigen mentek, ilyenformán a vár üres lett. Majd ismét élelmiszer hozatalának ürügye alatt két-háromszáz ember is eltávozott, sokat mulattak, s a tartomány szegénységét sanyargatták... Azonban a kormányzó nem törődött evvel, csak ópiumot szívott, s azok a hitetlenek, akik előző évben faágyúval bevették Tata várát, úgyhogy onnan egyetlen élőlény nem szabadult, szennyes elméjükben elgondolták, hogy lássátok, Győrből évente négy-ötezer ember távol van, node próbáljuk meg...

A hallgatóságot nagyon érdekelte a szemtanú előadása, aki oly bátran nevezte Mahmud pasát ópiumszívónak, holott Sahin Geráj pasa éppen most mondta bölcsnek és mértékletesnek. Örvendtek, hogy a hodsa, gyengeelméjűek szokása szerint, oly őszinte, s mindenki reá fordította pillantását, de egymáson észrevéve az illetlen s helytelen kíváncsiságot, újonnan elkomolyodtak, s bánatosan néztek maguk elé. A hodsa tovább folytatta suttogó hangon:

- Egy éjjel a Pálffy nevű átkozott, néhány ezer gyalogost maga mellé véve, a faágyút elrejtette, s még saját katonáinak se mutatta meg, s így hozták Győr kapujához. A mi kormányzónk gondatlansága folytán a várnak néhány, deszkákból készült kapuja előtt éjjelre se a felvonóhídat fel nem vonták, se másképp el nem zárták.

- Néhány hitehagyott éjjel a kapuhoz jött, s azt kiáltotta: "kapus, kapus!" s a kaputorony őre, egy inas felébredt álmából, fejét a takaró alól kivonta, s mondá: "kik vagytok?" Ezalatt a faágyút közel hozták.

- "Pécsről ennivalót hozunk, az ellenség utolért, s futva nehezen menekültünk meg, gyorsan nyiss kaput, hogy bevihessük a várba."

- A fiú pedig válaszolá: "Elmegyek, a kapusnak hírt adok, s a kulcsot elhozom."

- Ez alatt a szóváltás alatt az ágyút tetszésük szerint közel hozták és elsütötték. Mihelyt a kaput betörték, a jelenlevő annyi ezer átkozott a várba ment. Benn a várban ki részegen, ki pedig ópiumtól bódultan feküdt. Mihelyt a balesetről értesültek, hogy a híveket két oldalról megtámadták, egy kissé megfélemlettek, miként ez szokása a hasonló embereknek, de ekkor Jahja aga, a janicsárok agája, aki dőzsölő és kicsapongó, de vitéz férfi vala, az iszlám csapatok élére állva, "Az igaz hívők vágya a harcolás" mondásnak értelme szerint felbuzdította és fellelkesítette őket. A hitharcosok csapatonként nekibuzdultak, és életüket feláldozni nem vonakodtak, hanem mindegyik egy-egy felbőszült oroszlánképpen a várba tört hitetlenekkel harcba bocsátkozott. A harci zaj, a hájhuj kiáltozás, a dobpergés, trombitaharsogás, a viaskodó népek lármája olyan fokú volt, hogy az ég és a föld megremegett attól. "Azt vélnéd, hogy a végítélet tört ki."

- Szóval a harc és ütközet hevessége miatt még a hetedik égben az angyalok is rémülve néztek le, s a hitetlenek megtöréseért esedeztek a segítő istenhez. Egész reggelig eltartott az ütközet, és tizennyolcezren lettek névtelenné és jeltelenné, és íme mégis egy erős vár így jutott gondatlanság miatt az ellenség kezére.

A hodsa elhallgatott, erre mindnyájan imaszerű csöndben maradtak, s mereven néztek a márványkockákkal kirakott padlóra.

Aztán a hodsa így szólt:

- Beszélték, hogy a részeg janicsáragát élve vitték a gyalázatos Pálffy elé, aki még tizenöt-húszezer aranyat is elvett tőle: "Így őrzöd e várat? Ezt az aranyat a mai napra rejtegetted-e?" - mondá neki, s fejét levágatván, póznára tűzette, és a várban körülhordoztatá, s kiáltatta: "Aki e várat így őrzi, annak ilyen sorsa legyen."

Mindnyájan halkan felkiáltottak:

- Nagyon helyes, nagyon helyes!

Az öreg Terjáki Hasszán, hosszas csönd és néma gondolkodás után így szólt:

- Helyes lesz-é Budát ilyen helyzetbe hozni? Mohamed népe országának és az iszlám birodalmának ily meggyengítéséről ki fog felelni?

Erre halkan mindenki azt mondta:

- Az ítélet erről a nagyhatalmú Alláhnál van.

Bethlen elég jól tudott törökül, s értette a beszédet, most a szíve örült, mert látta, hogy egyetlen hang sem hallatszott Iszkender basa ellen, s ez már bizonyosan budai basa lesz. Ez pedig magával hozza, hogy András Demeter napig, vagyis mire a hó leesne, a török hadviselés téli határáig, el kell végezni a hadjáratot, bizonyos tehát, hogy akkorra ő is otthon lesz kedveseinél...

Egy hét múlva bemutatták a világhatalmú szultánnál.

Nagy pompa s nagy ceremónia vette körül a győzhetetlen padisáht, százával állottak a selyemkaftánba öltözött basák s bégek, s a janicsárok vérveres ruhája pazar volt.

Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el tudja mondani a beszédet törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt, mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott mondani az igazhívők nyelvén.

Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi állapotokat.

Bethlen előre készült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal beszélt; de minden kijelentés után meg kellett állnia, hogy a tolmács költői formába öntse az ő gyaur gondolatait, viszont a legelőkelőbb tolmácsot kapta, a legjobb költőt, aki minden mondatot, amit ő mondott, a végtelenségig kicifrázott és túlzott, hogy a szultán kedvét megnyerje.

- Hatalmas császárunk zsámolyánál arcainkkal leborulva alázatos könyörgéssel kívánunk minden jókat Istentől hatalmasságodnak - mondta Bethlen, s azt hitte, a török ízlést ez alázattal teljesen kielégítette.

A tolmács elragadott szemét felemelte, s két kinyújtott karral rámutatva így szólt:

- A hitetlenek által lakott Erdélyi vilajetnek főura, Bethlen Gábor, aki otthon hatalmasabb a kősziklánál s szabadabb a repülő sólyomnál: térden csúszik a nagy messzeségből, mint egy kis egér a legfelségesebb és győzhetetlen padisah lábaihoz.

Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ő törökül mondott szavait a tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt volna, ezért egy pillanatig megzavarodott, aztán folytatta:

- Kismadárnyi lelkemet, szabadulást keresve hatalmas császár szárnyai alá ajánlom.

A tolmács:

- A sivatag oroszlánja, a szakállas és hatalmas kardú hitetlen, kinek párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, kinek kardjánál hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, mindenütt győz: igen árvául gondoskodik azon, vajon életének táplálására egy falat adatik-e kezébe.

Bethlen:

- Minekutána a nagy emlékezetű Szolimán szultán idejében a magyar nemes kétfelé oszlott, s egyik törökösnek, másik németesnek tartatott, két párt származott: s ezek azóta mai napig egymást üldözik s gyűlölik. Én gyermekségem óta törökös vagyok, ezért most harmadízben szenvedek száműzetést, mert hű voltam a portához. Ifjú koromban könnyen tűrtem a bujdosást, azután hittem, hogy a fényes szultán szárnyai alatt megnyughatom, s íme most, mikor a németek kitisztítása után azt vártuk, hogy hazánkban csendességgel nyughatunk, egy új és szokatlan zsarnokság alá estünk.

A tolmács a legnagyobb nyugalommal várta be, míg Bethlen bevégzi szavait, akkor jéghideg arcot mutatott s Bethlen megfigyelte, hogy a szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt. Beszéde alatt a beteg, pergamensárga arcú szultán szeme fakó lett, fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt, s egy szót sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács megszólalt:

- A hitetleneknél csak egy van ily hatalmas és dicsőséges vitéz, ó padisah, amilyen a győzhetetlen szultán bégjei s pasái között megszámlálhatatlan sok van, hogy ha akarnám, sem tudnám nevüket elsorolni, s azt sem mondhatnám, hogy egyik a másik felett kiválik: de ezt az egy hitetlen hőst, az erdélyi király, az a Bolondkirály, papucsa sarkával tapodja.

Bethlen:

- Az én hazámnak, Erdélynek dolgai mind szép rendben folynak, mióta a világbíró hatalmas Szolimán császár által helybe állíttaték, egészen addig, míg a mostani fejedelem, Báthory Gábor össze nem gázolta a szegény hazát.

A tolmács:

- Fenséges padisah! én, szolgád, e magas birodalom minden része közül legszebbnek, leggazdagabbnak nevezem ez Erdély nevű legkisebb tartományodat, melyet egy őrült alattvalód, a gyalázatos Bolondkirály sarkával és csizmájával tapos, mint a földre pottyant érett figét.

Bethlen:

- Ez a Báthory Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s szolgájának, néhai Báthory Istvánnak fia, bátyjának kincseit eltékozolván, az országnak jövedelmeit tolvajokra s asszonyokra elpocsékolván, annak utána a saját városait prédálta, s szomszéd országokra ment, a padisah birodalmában, hogy lakomáit s vendégségeit folytassa, így az egész ország harcba borult miatta.

A tolmács:

- Padisahunknak egy csekély szolgája származott a legkisebb és leggazdagabb hitetlen kutyától, akinek annyi kincse s aranya, ezüstje, drágaköve s minden ékességei voltak, hogy az Aladin lámpájával járó legfelségesebb indiai szultán elálmélkodott volna azon kincseknek hegynél magasabb s tengernél szélesebb garmadáin. De a Bolondkirály belemarkolt e kincsek tengerébe, s ezt kiáltotta: Efendi! nesze egy véka arany! Insallah! nesze egy karaván serleg s szőnyeg, és még mit kívánsz. Isztrafullah: uram, bocsá, ez a beszéd elbizakodottságból származik, én nagyon félek, hogy e beszédnek rossz vége lesz!

Bethlen:

- Erdély elveszett, mert eszeveszett életbe merült.

A tolmácsnak, aki előre gondosan elkészült az erdélyi állapot költői ismertetésére, eszébe jutott a legfontosabb, s minden kímélet nélkül s hatalmas hangon kiáltani kezdett, úgyhogy Bethlen ijedten elhallgatott:

- Padisahom, az szükséges most, hogy helyeden szilárdul megállj. A dolognak állapota ilyen. Dicső őseid idejében is így cselekedtek! Mohamednek - üdvözlet neki! - csodája következik! insallah! Jókedvű légy!... Tudd meg, hogy a Bolondkirály így kiáltott: nem ismerek sem Istent, sem embert, csupán azt kívánom, hozzátok hozzám a ti leányaitokat és asszonyaitokat és vásárt tartok a leányokból és asszonyokból és akkor az egész ország minden főura elhozta az ő leányait tizenkét évtől kezdve s feleségeit az élet virágzásának koráig, a nagy termekbe, amelyeknek tágossága méltó a Próféta tekintetére, mert az egyik végétől a másikig a leghangosabb trombitának hangja sem hallatszik el s alapjától a boltozatáig legsebesebb szárnyalású sólyom sem tud repülni, teles-telve Erdély vilajetjeinek hitetlen asszonyaival s leányaival, akik fehér testük fehérségével s kövér testük kövérségével megbabonázták volna a legszentebb derviseket is: akkor a Bolondkirály szétosztotta nekik aranyait, ezüstjeit s várait s kardjait s minden ékességeit.

Bethlen kínos zavarba kezdett jönni, most már a kihallgatás oly fantasztikus méreteket öltött, hogy nem tudta, mit tegyen. Körülpillantott a basákon s bégeken, s ámulva látta, hogy a nagyvezértől kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk megnyílt, szemük tágas lett, s mohón isszák, mint az ópiumot, a napkeleti meséknek ezt a boszorkányitalát.

Aztán a szultánra nézett, annak az arcéle kipirult, sovány pergamensárga bőre fényes volt, a szeme izzott, mint egy beteg gyermeké, s ő szinte ijedten nézte ez őrültet a trónon.

A szultán ránézett, követelte, várta, hogy ezt, ezt folytassa, s ő így szólt:

- Bizony, felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mívelt, nem kímélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplősíte, sőt még tulajdon húgát is megkörnyékezte.

Megdöbbenve vette észre, hogy oly dolgot mondott, amit nem akart elmondani, de mintha rajta is kezdett volna eláradni a mámornak és láznak az a hevülete, ami az egész társaságot elfogta.

A tolmács:

- Tengerkegyességű padisah! Térjünk vissza ismét a tárgyra! A teremtő nagy Istenre mondom, hogy abban az országban senkiben egy csepp bátorság nem lakozik, amióta a Bolondkirály ilyen csodálatos dolgokat cselekszik, amelyeket leírni lehetetlen. Rusztem tízezer szüzet tett anyává, de a Bolondkirály tízezer anyát tett magának szűzzé. S nem volt éjjele és nappala s nem volt nyugodalma s pihenése, a mikor már senki más fel nem izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd el nekem az én egyetlen húgomat, az én anyámnak méhéből eredettet! S mikor elhozták s ragyogó kösöntyűkkel ékesen elébe vezették, akkor így kiáltott a Bolondkirály: "Testvér, nekem nincs erőm, hogy tégedet fogadjalak, jöjj hozzám!" És hétszer anyává tette az ő leánytestvérét s hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal eltávolítja, hogy újra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember ő, sokszor színt változtat, és azt mondja: "Testvérem, én a te értékedet nem tudtam, Isten büntesse meg rágalmazóidat!"

Bethlen megcsömörlött, s mély szomorúsággal hallgatta a beszédet, amely egyre féktelenebb s egyre bujább lett: szemmel látható volt már, hogy az egész egy beteg, egy teljesen tönkrement ember ópiumálmokba fúlt fantáziájának felcsigázására való: az ő puritán lelke megundorodott, s szeretett volna felkiáltani: Ésaiással: "Megútál téged, megcsúfol téged Sionnak leánya. Szidalmaztál és káromlottál és felemelted szemeidet az Úrra!..."

Immár nem is kérdezték őt, nem kellett szólnia, fajtalan s szörnyű mesélésekbe ereszkedett a tolmács, akit a saját képzelete elragadott, s mintha magukban volnának, ömlött szájából a szó, s titkos és nyomorult kéjelgéseknek meséit kiáltotta, s ezt mind az tette külön izgatóvá s fontossá, hogy egy idegennek, egy profánnak jelenlétében történt, s a szultán, aki egy szót sem szólt, merően nézte Bethlen arcát, mely szintén kipirult, de nem örömtől s gyönyörtől, hanem szégyentől és felháborodástól.

Ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt: a szultán felemelkedett, kimeredt, aztán összeesett a trón előtt.

S csodálatos, senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére.

A nagyvezér ülve maradt, s vele mind a többiek, és Bethlen elé kinyújtva kezét így szólt:

- Szól a nagy padisah, mind e világnak ura s parancsolója: "Elküldelek téged a te hazádba, s az összes muzulmán harcosokat segítségedre adom, és Erdély királyává teszlek."

Bethlen fejét meghajtotta.

Akkor megszólalt Gürcsi Mehemmed kajmekám:

- Tanuld meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme a győzhetetlen császár megmásíthatatlan akaratából! hogy Erdély mindig gazdag volt, míg a hatalmas császár szárnya alatt tartotta a fejét, de ha elpártolt, sok kőkémény pusztán maradt, s tanúskodott a hálátlanság haszontalanságáról.

- Elmegy veled, akit a győzhetetlen császár melléd rendel, s visz magával annyi népet s katonaságot, amennyit a győzhetetlen császár, a padisah tetszése parancsol: s neked adja Erdélyt, mint egy kaftánt. Nem teérted és a te hűségedért, hanem a szegénységért és a jobbágyságért, mert nem neked vagyon szükséged Erdélyre, hanem a mi vilájetünknek vagyon szüksége egy becsületes, bátor és hűséges vezérre s fejedelemre.

Így mindnyájan szólottak egy mondatot a dívánban, s ki mikor megszólalt, Bethlennek eszébe jutott, hogy ennek s ennek mit ígért, hány ezer aranyat s hány darab serleget, s vajon hogy fogja teljesíteni.

Végül újra megszólalt a Nagyvezír:

- Esküdj meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme, hogy Lippát és Jenőt, a két várat, a hatalmas szultán két fénylő gyémántját, lelkedre mindjárást, ahogy fejedelmi süveged felteszed s kardodat kézbe veszed: a hatalmas császár birodalmába tüstént s azonnal átszolgáltatod, s ha másmint nem megy, saját katonáiddal harcolod meg s veszed bé, saját népeddel a várárkokat megtöltöd s ostromlod: de ezt a két várat azonnal megadod, különben Istent hívom bizonyságul, hogy kicsintől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, semmi grácia nem adatik, és minden veszedelmeteknek magatok lésztek okai.

Bethlen hallgatta s bánatos volt, de csak megtörténjen, csak meginduljon a dolgok rendje. Ez itt mind csak szó, s mit sem jelent: ez mind olyan, mint a kaftán, amely beborítja a ruhát, a testet, s egyformává teszi az összes férfit, akár kicsi, akár nagy, akár vékony, akár vastag, akár okos, akár oktalan. A kaftánoknak ebben a tömegében azonban az érdekeknek, az egyéneknek annyi változatossága van: minden kaftánban egy-egy hernyó lakik, amely falánk szájjal les, les s vár, s mihelyt lehet, harap. Rápillantott a háttérben álló janicsárokra, akik mind irigy s kapzsi szemmel néztek reá, s éppúgy szerették volna bekapni s felfalni, mint a kaftánosok, csak nem jutnak hozzá: ebben az egész városban mindenütt, bárhova lép s bárhova néz: az éhezett emberek pillantásával kell találkoznia, a tengerparton hemzsegő koldusok ezernyi ezer népe, amely rögtön földön csúszik, ahogy egy jól öltözött embert meglát, és alamizsnát kunyorál, s még attól is boldog, ha a nagyúr korbácsával megvágja; föl a legmagasabb hivatalokban levőkig a kapzsi éhségnek tombolása folyik. A koldusoknak a napi ennivalója hiányzik, a bégnek a testőrsége, a nagyvezírnek a fejedelmi palota pompája. S az alávetett tartományok minden termése, minden megmaradt kincse, minden felgyűlt aranya csak arra való, hogy az ő fényűzésükre legyen. A férfiaknak ebben a szörnyű és elviselhetetlen birodalmában, ebben a szenvedhetetlen katonavilágban csak egyetlen szenvedély van: a rablás szenvedélye. Minden egyéb ennek az árnyékában húzódik meg. Itt senki nem dolgozik, mindenki csak élősködik: egy szervezett s hallatlan rablóbanda a világ közepén, amely öncéllá nevelte a zsarolást, fosztogatást, gyilkosságot, orgyilkosságot, a zsiványságot, s legfeljebb némi zsiványbecsület fedi a lelkekből mesterségesen kitenyésztett aljas és rossz indulatokat. A katonai fegyelem, a feletteseknek való rabszolgai engedelmesség, a lefelé való abszolút gőg, a határoknak s distanciáknak kétségbeesett tisztelete s a feltétlen önkény; egy ideális katonavilág, amelyben nincs egyén, nincs magánélet, nincs család, nincs magántulajdon: ahol minden a szultáné s minden a szultántól ered, ahol mindenki minden pillanatban tovább repül s más helyre kell hogy költözzön, ahol senki egy órára sem mondhat semmit a magáénak, mert életével együtt minden pillanatban elvesztheti, ahol egymás közt mulatva, a maguk különös szirupba főzött gyűlöletével s rózsamézbe olvasztott rettegésével beszélnek apró esetekről, például: Said budai basa jó építkező volt, de egyszer beleütött a villám a puskaporos toronyba, az felrobbant, s ez elég ürügy volt arra, hogy ellenségei kieszközöljék halálát.

Mindezt ismerte már, de így még nem értette meg soha, mint ebben a percben, itt a trón előtt fetrengő, ópiumőrületben nyavalygó szultán előtt, amint rendületlen nyugalommal tárgyalnak tovább az óriási pénzkeresetre számító basák a dívánban.

- Szegény Erdély - sóhajtott magában -, hogy fogod megbírni ezt a kövér pókhadat, amely a te sovány bordáid közé ereszti szúróját, s még megmaradt kis véred kiszíjja.

Ez a pillanat eskü volt a lelkében: megvédeni mindenképpen s minden eszközzel az országát, hogy csak ezek be ne tegyék a lábukat. Fizetni, fizetni, ajándékozni s adni, tenni, amit csak lehet, amivel az éhségüket távolból lecsillapítani: csak be ne lépjenek a határon e sehonnai, semmitlen, felelősségnélküli katonák...

Ezalatt Báthory Gábor a Géczy szárnyai alatt megnyugodott, s rábízva a vezetést Géczyre, újra nekiadta magát a dorbézolásnak, amitől Imreffy halála után tíz napig tartózkodott. De mi volt az ő sereggyűjtésük a török hadsereg megindulásához képest.

Géczy parancsolt s írt, íratott, fenyegetett, rimánkodott, magyarázott, s csak nem akart megmozdulni senki. A bihari, a szilágyi végek már zúgtak, s oly lassan mozogtak, hogy hiába teltek a hetek, még követeik sem jöttek. A felső vármegyék azt üzenték, eleget szenvedtek már az idén, ebben az évben nincs idejük háborúra, mert a termést kell betakarítani, a szászok sehol sem voltak, negyvenezer forint adót vetett ki rájuk, de kétszáz sem volt ebből a kasszában. Legnagyobb baj volt a székelyeknél. Itt nem mer mozdulni a tűzhelytől senki. A parasztok rettegtek, hogy ha elmennek, házukat az urak felverik, s családjukat büntetik a "szabadságért", az urak nem mentek, mert ismerték a szegénység rabló dühét, csak a lábukat húzzák ki.

Ezalatt Konstantinápolyban kiadták a jelszót:

"Az izlám vitézség nincs-e már meg?"

S erre a szóra csodálatos lelkesedés fogta el a basákat, s mindenki maga akart elmenni Erdélybe Bethlen Gábort visszahelyezni. Híre ment a tolmács beszédjének, s elképzelhetetlen gazdagság híre kelt, mintha Erdélynek a völgyei a hegyek tetejéig arannyal volnának fedve, s mintha az erdélyi nők, akik a Bolondkirályt megbabonázták, minden török katona számára a földi paradicsomot ígérnék.

Végre mégiscsak Iszkender basánál maradt a vezetés, nemcsak hogy budai basa lett, de főszerdár, az egész hadjáratnak fővezére. Senki nem ígért oly gyors hadmozgósítást, és senki annyit a többi dívánbélieknek, mint ő.

A határszéli emírekhez rögtön kiment a rendelet, hogy mivel Buda várát újra építeni kell, azért nagyobb számú katonaságra van szükség. Mire Iszkender basa a szerémi mezőkre ért, már óriás hadsereg várta, amelyet meg is indítottak rögtön Temesvár felé.

Báthory Gábor még mindig egy-kétezer ember között vergődött, s Bethlennek azon kellett dolgoznia, hogy a felgyűjtött irtózatos rablócsordának legalább felét-harmadát más irányba tereljék.

Végre Szkender basát sikerült meggyőznie, hogy elég lesz egy kisebb sereggel bevonulni a Vaskapun, s másfelől Sahin Geráj az oláh és moldvai bégeket maga mellé véve Brassó irányában gyülekezett fel.

Géczy egy éjszaka, nagy ivás után belepiszkált a fejedelembe.

- Nagyságod mellett semmire se lehet menni.

Báthory, minél jobban elvesztette önbecsülését, annál érzékenyebb volt, hogy másoktól, pláne Géczytől csak magasztalást kapjon. Dühösen csapott fel:

- Mi bajod már megint?

Géczy hallgatott.

- Semmi.

A fejedelem fütyörészni kezdett, csak meg kellett billenteni, már leszédült a mélybe, utálta magát, hogy oly hiába vesznek a napjai, s az örök reménytelenség mardosta a húsát, nemcsak a lelkét.

- Alávaló ebek vagytok, a bűnötök verjen meg - szitkozódott, mert egyebet nem tudott tenni.

- Ki hiszi el, hogy igazánból való háborúra készülünk! - morgott Géczy. - Senki sem akar táborba jönni.

A fejedelem hallgatott.

- Hogy is higgyék, hogy Bethlen ellen van a had, mikor már ő itt a fejedelem: mindennapos lakodalom van odaát, csak itt a halotti tor.

- Hol? - ordított fel Báthory - Stambulba?... Jól vigyázz, mert megvágatlak...

- Felséged? Felséged már meg van vágva... Azt mondta Szkender basa követünknek: Erdélyben van a fejedelem s fejedelemasszony... De egy kard van a kettő közt, s azon a ti bak fejedelmetek át nem ugrik...

Báthory értette s hörgött.

- És ebbe igaza van a pogánynak - unszolta Géczy.

- Ne kínozz engem; mit akarsz, bestye?

Géczy darabig hallgatott.

- Ország kormányzása nem asszony udvarlása. Vagy fejedelem valaki, vagy udvari inas. Felséged akkor még valaki volt, mikor a főkapitánynak nem tűrte el, hogy felségjogokat gyakoroljon Kolozsváron. Most behunyja a szemét, mikor a főkapitányné asszony éppen azt cselekszi Fejérváron.

- Mit csinál? Be van zárva, hogy szuszogni nem bír, ki nem lép.

- Be van zárva, ha a becsületszó erős zár: az asszonynak, tudjuk, hol a becsületje, akárhol, de nem a száján. Szóval Bethlennének minden éccaka világos az ablaka reggelig. Ha ő nem megy ki, vannak, akik bejárnak hozzája.

- Úgy.

- Vacsorák, vígságok, felséged tanácsi nem mennek keresztül Fejérváron, hogy ne tisztelkedjenek jövendőbeli asszonyuk előtt.

- Ooo - hörgött fel Báthory, s részegen mereven nézett az éppen előtte álló inasnak az arcába. Lukács volt, a régi ecsedi hajdúja.

Előrehajlott, s rábámult a rémült fickóra, mint a vérivó tigris.

- Ez az oka - károgta s megfenyegette a legényt. - Ha ez parancsomat akkor megteszi, az ebellette, s Imreffyné be nem jő hozzám akkor délelőtt, s éjszakára meg nem szöktet, se feleségemet ott nem veszítem, akkor minden másképp fordul, meglássátok akkor minden másképp fordul...

Felállott s haját tépte.

- Egy patkány elrágja az oroszlán kötelét, de ez a patkány, ez belemart a dicsőségem lábikrájába... Vessétek ki az ablakon!

Az urak mind részegek voltak, újra ordított rájuk:

- Vessétek ki az ablakon!

Az ordításra bejöttek az úrfiak, a hajdút megfogták, ez nem is védekezett, úgy elcsodálkozott, hogy nem tudta, mit tegyen.

- Ki az ablakon! - ordította a fejedelem, s a hajdút kivetették. Mély csönd lett, hallani lehetett a puffanást lent a mélyben, a szebeni vár köves utcáján...

Géczy merész volt:

- Így! ez jó volt, ez fejedelmi tett volt, Nagy Sándorhoz illendő. Nincs is abban hiba: nagyságod a hímbeliekkel jól emberkedik, de a femininum genus előtt behúzza a farkát.

- Hallgass - hörögte a fejedelem -, mert utána mégy. Nyergeljétek a lovakat.

Többen futottak.

- Azt állítod, ma is vendégség vagyon nála?

- Csapassa le a fejem Felséged, ha nem.

- Meg is lesz...

- Ez egy új Penelope, felséges uram, amit mi nappal gyűjtünk, azt éccaka szétbontja...

Éjjel katonaság vette körül Bethlen Gáborné gyulafejérvári palotáját, s a fejedelem felizent, hogy illendőképpen akarja tiszteletét tenni. A követnek parancsa volt, hogy a teremből embert ki ne bocsásson.

Mire az asszony magát összeszedte volna, már ott is állt előtte, rárontva, keményen, elszántan s gőgösen Báthory Gábor.

Az idő késő volt, éjfél felé, gyertyák égtek sűrűn s a szobában sokan voltak, de Báthory meglepetve, megdöbbenve nézett. Férfi nem volt Bethlenné körül, csak leányok, s öregasszonyok, fontak s kézimunkát végeztek. És mindnyájan tiszta feketében.

- Isten hozta felségedet - mondta az asszony, aki rendkívül sápadt volt, haja barnán, kettéválasztva sima homloka felett, egyik szemöldöke idegesen feljebb kanyarodott, mint gyanakvó kígyócska, a szemek azonban kitartóan, mélyen néztek.

Báthory nem szólott, megzavarodott az asszonyi nép gyülekezetében.

- Jöttem, mint a kísértet - mondta -, félsz-e a kísértettől?

- Isten kezében vagyunk, Nagyságos uram - szólt Bethlenné.

- Mért vagy fent ez éjszakában?

- Minden éjszaka fent vagyok.

- Mit szősz, mit fonsz ellenem?

- Felséged ellen?...

- Hol vannak a férfiaid?... a híveid... a szeretőid?

Bethlenné kiegyenesedett, s merőn nézett a fejedelemre.

- Felséges uram... Báthory Gábor: kövesse meg magát.

Az asszonynép megdermedve nézett, s halálos félelemtől reszketett. A fejedelem korbáccsal kezében, mint magát elvesztett őrült állott közöttük. S le volt győzve, és forrt belülről, szégyellte magát.

- Annál jobb - mondta önmagát marcangolva, s belehajtva a vad és méltatlan örvénybe... - annál jobb... Ki innen!... - s körülintett az asszonyokra.

Mint a szél előtt a fű, zsibongva, reszketve hajolt össze a sereg.

De Bethlenné felemelte kezét:

- Egy lélek sem távozik el - szólt, s az arca egyszerű volt, fejét kissé előre ejtette, nem volt dacos, nem volt fenséges, nem volt kiáltójel, egyszerű és szomorú asszony volt, gyermekeit vesztett szegény teremtés, de ebben a gyászban megindítóbb, mint lett volna a khérubimok szárnyával vállain.

- Egy lélek se bizony, egy se távozik - rikácsolt a fejedelem. - Ez az éjszaka a piros öröm éjszakája... Vagyunk elegen vérbeli férfiak.

S belemeredt a Károlyi Zsuzsa szemébe, tébolyodott, végtelenbe néző szemeivel. S kivárta amíg a méreg hat, akkor újra:

- Éjjel nem tudsz aludni? ébren virrasztasz? készíted a sebeseknek s megcsonkítottaknak a tépést? és a kötést? s az urad készíti a fegyvert?... Szerencsétlen vagy, tudd meg... szerencsétlen vagy és boldogtalan vagy, és ha azt hiszed, hogy te fogod bekötözni annak sebjét, aki Báthory Gábort megöli, akkor nagyon ostoba vagy, de hiszen asszony vagy...

Az asszony megdermedten, ellenmondás nélkül s tiltakozás nélkül hallgatta.

- Megmondtam neked - folytatta Báthory, s régi, diákos, heccelő, furcsa módján hajolt felé, kötekedve s kicsinyelve, s kicsinyesen és rövidlátó nagy szemeit ráhunyorgatva, s ritka fogait nagy buja szájából vicsorgatva, s most oly csúf volt -, megmondtam neked, hogy Károlyi Zsuzsanna akkor született mikor Bethlen Gábor feleségül vette! Mit akarsz?... Bethlen Gáborné megszűnt, ha Bethlen Gábor fejedelem lesz... Károlyi Zsuzsa leszel megint... ezt akarod?... A nap mellett árnyékot akarsz játszodni? Árnyéka akarsz lenni a napnak? - s röhögött.

Károlyi Zsuzsanna felemelte a fejét, s szembefordult:

- Mit akar kegyelmed tőlem?

- Báthory Gábornak nagy az éhsége, nagy a kívánsága, de csak szemével kívánó mommutállat ő: hanem Bethlen Gábornak nagy az étvágya, és nagy az akaratja: te akarsz mellette fejedelemasszony lenni?... Kis jószág! más lesz az!... Él az Isten, hogyha Báthory Gábor ebek koncára jut: marad még Báthory-vér, aki Erdély trónján fog fényeskedni... De az Károlyi Zsuzsannának rosszabb lesz a halálnál... Mert akkor még árnyék se lesz belőled.

Kacagott, harsányan, gonoszul...

- Reszkess szerencsédtől: fonó asszony az alházba való... Fejedelmi ágyba: fejedelmi személy... A te urad?... Az fölfelé néz, s még átgázol rajtad, mint a garádicson...

Ezzel lesúnyta a fejét, s megfordult, és ingó léptekkel, vastag nagy medveformán elment.

Leballagott a lépcsőn, s utánavilágítottak. Felnézett a lépcső tetejére, s megcsóválta a fejét, ily alattomosan akart vele végezni a nagy bitang, mondta, mert meg volt győződve felőle, hogy az a tégla a múltkor kiszámított terv volt, s már bízni kezdett benne, hogy szerencsecsillaga megvédi: Bethlen nagy számító, de csak lent a porban, Báthory Gábor feje túl van a porfelhőkön, amelyeket Bethlen Gábor tud felverni.

Bethlenné remegett, fagyott síri szobor, megértette, s ó asszonyi balgaság, elhitte, és halálig tartó rettenetes gyűlölet fakadt fel benne Báthory Gábor ellen, mert igazat mondott... s Anna boszorkány! s Báthory... ó, jaj, ó, jaj!... Ő pedig árnyék... a nap árnyéka?... a napé?

Mióta van árnyéka a napnak?

Másnap megjelent a fejedelem udvarában, Szebenben Husszain csausz nagy kísérettel.

A fejedelem három napig váratta, akkor bocsátotta maga elé; nagy gőggel s nagy pompával fogadta:

- Mit akarsz s mit kívánsz, becsületes török?

Ez meghajtotta fejét s alázattal, magyarul mondani kezdte:

- Hála legyen Allahnak, aki igazhívő szolgái közül a muszulmánokat nagyon felmagasztalta, és ügyeit megsegítette; tisztelet és üdvözlet a hitetlenek virágának, Báthory Gábornak, ki vagy Erdély fejedelme. A világ hatalmas ura, a mindenbíró s győzhetetlen császár, a padisah, megkeresi az ő legkisebb szolgáját, Báthory Gábort, akit az ő akarata helyezett a fejedelemségbe: hogy és mint vélekedel arról, amit első leveledben, írott betűkkel, s illő alázattal küldtél a hatalmas császárnak...

Báthory szívéből utálta ezt a csúszó-mászó édeskés nyelvet, s közbevágott:

- Ne cifrázd, sok dolgunk vagyon, sietünk.

A csausz újra fejet hajtott, s folytatta:

- Jól tudom, hűséges vajdája a győzhetetlen császárnak, hogy serénységben nincs párod a hatalmas szultán szolgálatában, s mondásod hogy a padisah barátjának barátja s ellenségének ellensége lész, mindenkor tündökölni fog a hűségnek példái között...

- Nos, halljuk, jó csausz, mit akarsz elérni tőlünk.

- A páratlan vezér, Musztafa pasa parancsolta, úgymond "jaj fiam, jaj szolgám, hozzátok elő a defterkönyveket s az adókönyveket". Szolgái s tihájai szaladtak a rézeffendiért, s előhozták a könyveket, amit a páratlan vezér, Musztafa pasa kívánt. S azokban írva vala, hogy Erdély adója húsz esztendő óta megadva nem volt. Parancsolta azért a páratlan vezér, hogy "leghűségesebbem, Husszain csausz, te jól ismered az erdélyi vajdát, Gábor fejedelmet, eredj el, s kérdezd meg, mikor fogja teljesíteni, amit első levelében ígért, hogy mind az adókat hiány nélkül megfizetendi".

Báthory felpattant.

- Húsz évi adót?... Egy batkát se!... Egy polturát se!... a te uradnak, a páratlan vezérnek? Akinek társzekérrel s lóteherrel küldtem az őseimtől örökölt birtokimat, marháimat, arany s ezüst kincseimet, s hálából fejedelmet nevezett ki a nyakamra: többet Erdélyért ócska papucsomat nem adom!

Mély csönd volt.

- Bárhogy van, Alláh tegye könnyűvé.

Báthory már megbánta heveskedését.

- Írjatok neki egy szép levelet. Mi nem szoktunk cúkoros szókkal beszélni, mi emberi nyelven szólunk, ha haragszunk, haragosan, ha szerelmesek vagyunk, szerelmesen: de ti mindig cikornyával szóltok, se szerelem se harag nem látszik meg. Írjátok neki, hogy Erdély fejedelme mindenre kész, s mindent megad, de nem úgy, mint eddig, setétbe, vaktába: szegődött bér, osztott konc: ezután meg fogom kérdezni, mit adtok s mit kértek: megfizetem... Adjátok ki nekem az én megszökött emberemet, aki hozzátok ment irgalmat koldulni, Bethlen Gábort, adjátok ide, annyi aranyat adok, amennyit nyom.

A csausz mereven nézett s hallgatott.

- De ha ki nem adjátok, ám ti lássátok, ha nyakatokra mennek a németek az egész világról, mert ha engem innen elkergettek, isten ne legyen irgalmas, kegyelmes, de mind hátatokra hozom az egész világ német seregét, s akkor szorul a kapca.

A csausz így szólt:

- Ha így van a helyzet, akkor add ide ezt a levelet értelmesen megírva, mint eszes fejedelemhez illik, mert a királyt dicséri az ő levele, és a tolmácsot az ő tolmácsolása.

Báthory újra egyet kötött indulatán, s még enyhébben mondta:

- Nézd, öreg atyus, te értelmes öregember vagy: beláthatod, hogy van okom a haragra, de ti vagytok az okai, mert minden kifutott ebnek meghallgatjátok a csaholását: úgy-e bizony, mikor Géczy András odajárt az én követségembe, annak is meghittétek, amit beszélt: pedig látod, megcsalt titeket, az én parancsomból: itt van mellettem...

Husszain csausz fölemelte szemét:

- Mondom, aki mit akar, de te ezt a szót ki ne mondd: mert hol vagyon itt, akit említesz?

A fejedelem körülnézett. Géczy nem volt a teremben.

Megszökött, gondolta magában, bosszankodva rajta, s haragudott is, de Géczy később megmagyarázta, hogy azért nem jött be, mert megírta a levelet a töröknek abban az értelemben, ahogy a fejedelemmel előre megbeszélték.

A csausz a levelet elvitte, s erre másnap hallották, hogy Giraj khán betört a tömösi s a törcsvári szoroson. Csak akkor értették meg a csausz szerepét: az egész adókérdés arra való volt, hogy a hadüzenetet indokolja. Az egész világ előtt oka legyen, hogy az erdélyi fejedelmet azért támadja meg a szultán, mert megtagadta a húszévi adóhátralék megfizetését.

A nép máris remegve fut a törökség elől, s a székelységen lázadás tört ki. Mintha egy pillanat alatt lángba borult volna a mező, a fejedelem hirtelen azt sem tudta, merre s hova forduljon.

A székelyek közül minden percben érkezett egy követ, s hozták a hírt, hogy a török had gyenge, szedett-vedett csürhe, amely meg sem mer mozdulni s a fejedelem nagyobb bajra figyeljen: éspedig arra, hogy az urak ellene szervezkedtek, s Bethlennek írtak, s követeket küldtek elébe Temesvárra, már visszajött a portáról.

Rettentő ijedtség volt az emberekben: mindenki elvesztette a fejét, páni rémülésben futkosott minden ember, mintha a végítélet közeledne, jeleket beszéltek, már megint vérpatakok fakadtak a fák tövében. Csíkban kotló alakú csillagot láttak s földrengés volt a szász vidéken. Brassó városában is viszály ütött ki, a tanács egyik része hű akart maradni a fejedelemhez, mert ők is látták, hogy a török had haszontalan népség, amely cigányok módjára fegyvertelenül és éhesen kóborol, ez soha nem fogja bevenni Brassót, sem Szebent, sem a fejedelem hadait meg nem veri, ellenben, ha a fejedelem marad felül, akkor igazán isten legyen irgalmas most már a szász nemzetnek. De a nép a török pártjára állt, s Benkner, aki maga vajda akart lenni Erdélyben, a szász nemzet külön vajdája, tudálékos arccal, papos módon járt-kelt, s úton-útfélen prédikált Szodomának s Gomorrhának végső veszedelmiről.

Egyik nap a fejedelem követei mentek keresztül a városon a török kísérők vezetése mellett, s ezek oly udvariasan bántak a fejedelem embereivel, hogy rögtön elterjedt a híre, hogy Báthory kegyelmet nyert a portán, s a nép reszketni kezdett.

Most Bánffy Demeter és Pécsi Simon, aki tudott törökül, álltak oly szánalmasan a tatár kán előtt, mint pár napja őelőttük a csausz.

A kán átvette a gazdag ajándékokat, s azt kérdezte:

- Megbékéllett már az a ti Báthory vajdátok az országgal?

- Meg, nagyságos kán.

- Hát Brassóval?

- Igen, avval is.

- Hát békességben vagyon az ország?

- Békességben van.

- Ne ugass, mert én tudom, hogy nincs békességbe.

- Van, kegyelmes uram - bizonygatta az öreg Bánffy Demeter.

- Jabana szulaz ag szakall köpeg - ordított képéből kikelve a kán Bánffy Demeterre, s a tolmács utána ordította ugyanolyan hangon:

- Hjába szólasz, agg szakállú kopó!

Korbácsát rájuk emelte, s ugyancsak gyorsan kellett visszahúzódniok.

Vették is eszükbe, hogy itt ugyan rosszul áll az uruk dolga, s hamar visszafordultak, de nem engedte őket a kán. Egy verembe zárta a követséget, s ott egyebet nem kaptak, csak ha békát enni lett volna kedvük.

A fejedelem s Géczy most éjjel-nappal verették a hidat a Maroson, hogy a sereget átszállítsák, de a hajdúk fent voltak Nagyenyed táján, s náluk nélkül nem volt értelme az egész elindulásnak, s minden órán új s újabb csapatok jöttek, mintha földből nőttek volna ki.

- Szebenbe, Szebenbe - sürgette a fejedelem, s a saját kezével szeretett volna átröpíteni a folyón minden embert - Szebenbe, Szebenbe, a bevehetetlen jó Szebenbe.

Csodálatosképpen néhány nap alatt tízezernél nagyobb sereg gyűlt össze, s mint a tenger árasztották el a vidéket, a költözködtek hangyamódra hosszú sorban poggyászukkal, batyuikkal a vár felé.

De míg ők Brassó felé figyeltek, megjött szerdán éjjel a hír, hogy Szászsebesen vannak a törökök, Iszkender basa a Vaskapu és Déva felől jő Bethlennel.

Szászsebes már csak egy óra járás lovon s a szebeni út közepén, most már mindennek vége, a fejedelem kétségbeesve ült nyeregbe, soha többé Szebent el nem éri, Géczyt s hű szolgáját, Lónyai Farkast maga mellé véve, mindent otthagyott szanaszét, felborulva, elszórva, úton elvesztegetve, "a székelyekhez!" kiáltotta, "a székelyekhez!"

Éjszakai időn, setétben vad s elhagyott utakon lóhalálába vágtatott néhány hű szolgája kíséretében föl a Maros völgyén, majd a Kisküküllő partján, s ebben a percben nem tudta, ki ő, mi ő? honnan jön s hová megy, fejedelem-e még, vagy sem.

Háta megett az iszonyatos csönd, amely rémekkel teli, s előtte vak sötétség.

Ugyenezen az úton ment a múlt őszön, mikor a Székelyföldet bejárta. Most ellenállhatatlanul támadtak fel az emlékek, amint a nap feljött, s a Küküllő völgyében végigfutott, az aranyba sárguló bűbájos völgyben.

De nem látta a hegyormok szeszélyes vonalát, a kis folyó vidám kanyargását, nem látta a meg nem rendült természet nyugodt bölcsességét, felzaklatott lelke magába mélyedt, s szíve hevesen vert. Még egy szál tartotta, még egy reménysége volt, még egy adósa, akire számított.

A székelyek, a székelyek: köztük bátorságban s biztonságban fogja magát érezni, s a lovakat hajszolta, hajszolta, hogy minél hamarább, minden percért rettegve, befusson, mint valami kész várba, ahol aztán semmi baj nem érheti.

Éjjel-nappali menés után elhaladtak Medgyes, Erzsébetváros alatt, s alig telepedtek le kicsit legeltetni, nem merték egyik várost sem megpróbálni, mert már szorította őket a lelkiismeret, mert félt, hogy itt szorul, s ki tudja, nincsen-e már ezeknek is értésükre, hogy mi történt, vagy mi készül, ez erős szász városoktól semmit se várhat, csak haraggal nézi a kőfalakat, s tovább, tovább.

Dánosnál sereg jő szembe.

Megállanak, lovas- és gyalogsereg, soká vizsgálják s már készülnek, hogy neki a Küküllőnek, át a túlsó parti hegyekbe, s megkeresik a marosvásárhelyi utat s felvádolnak, mikor végre felismerik, hogy a székelyek jönnek.

Nagy boldogság.

Mindjárt új helyzet áll elő, s a fejedelem méltóságos módon ül meg lován.

Géczy elrendezi a lovasságot, s így várják be a székelyek előre küldött vezetőit.

A csapat most jött a fejedelem táborába.

Negyvenen voltak lovasok, s kétszázan gyalogok.

Örült nekik, s maga mellett tartotta őket.

A következő hely Segesvára volt, tavaly itt fogadták a legnagyobb ünneppel, azonnal elhatározta, hogy ezt a várat rögtön felkéri, s ott megpihen, míg újabb hírt nem hall.

Délután három óra tájban értek a vár alá. A vár s egész város egy hegyes dombról ijedten nézett le rá, kapuit becsukta, s az előreküldöttek már visszatértek, hogy a város nem ereszt be a hadi idők miatt egy lelket sem, s nem akarják hinni, hogy maga a fejedelem itt volna.

Géczy levelet írt, erős nagy levelet, hogy a hitre tartsák magukat, különben el nem kerülik szörnyű végüket, s a levelet aláírta a fejedelem, de a sebes induláskor nem gondolt rá senki s pecsétviaszt nem találtak.

Míg a küldöttek visszajöhettek, a sereg letanyázott az országút mellett, éppen a Küküllő kanyarodóján, ahonnan a várat legjobban lehetett látni, sem közel, sem távol, úgyhogy onnan puskával kárt nem tehettek bennük.

A fejedelmi banderiumnak semmi elesége nem volt, a góbéknak is elég kevés, s gyanús szemmel nézték a hatalmasok szegénységét, de megosztották a falatot, abban a reményben, hogy Segesváron majd kipótolják.

Az éjszaka rájuk szállott, a városból semmi választ nem lehetett kapni, mert a kapun be nem bocsátották, a polgármester azt izente ki, hogy hajnal előtt egy lelket sem eresztenek be, s csak tartották magukat erősen ahhoz, hogy nem a fejedelem, s nem a fejedelem.

Nem lehetett arra vállalkozni, hogy ilyen kevesen megostromolják most rögtön a várat, azért jó tanyát igyekeztek csinálni, sátor azonban semmi nem volt, s maga a fejedelem egy kis pásztorkunyhóban vonta meg magát Géczyvel, a többiek kint az isten szabad ege alatt tanyáztak a deres hidegben s erős őrségen: legalább nem aludtak el.

A székely hűségesen virrasztott.

A fejedelem éjszaka nem aludt, fölserkent néhány órai alvás után, s kiment a csillagos ég alá.

A kunyhó előtt ott állt a székely gubában s hosszú nyelű dárdájára támaszkodva aludt.

- Alszol-e - rázta meg a vállát.

Fölserkent.

- Dehogy alszok, dehogy alszok - rezzent az fel.

- Láttam, hogy aludtál.

- Hogy aludtam vón, mikor nem aludtam... Csak nagyon néztem!

A fejedelem nem veszekedett, s nem jutott eszébe, hogy felakasztassa. Továbbment, s ő is nekidőlt egy fának, maga elé hajlott, s nagyot nézett...

A távolba akart nézni, át a hegyeken, a távolságokon, látni akarta a török hadat, amely most valahol szintén nyugszik az éjszakában, vajh bementek-e már Gyulafejérvárra, talán azok is így tanyáznak a város előtt, de nem ennyien, hanem számtalanok, csorda, rettenetes.

Bozontos fekete ember jött felé:

- Megállj, ki vagy!

- Én vónék, nagyuram.

A székely csapat főtisztje volt, nemes Mikó Miklós.

Sokáig állottak egymás mellett szótalanul.

- Mér késtetek így el, apám - kérdezte a fejedelem.

- Elkéstünk vóna? - morogta az. - Mitül késtünk el, nagyságos uram.

- Múlt héten már ott kellett legyen minden szék a fejérvári táboron.

Mikó uram hallgatott.

- Nem lehetett a haddal, nem akarta az igazságot, sokat perlettek, hogy a főnép és lófejek kik az lófőségben vagynak, ezek meg ne róttassanak, ahogy az törvény van. De régi szokás szerint hadra készen legyenek. De a paraszt népség, a második artikulust meghamisétotta: hogy azkik földön lakók, mind megróttassanak, minden rendbeliek, akár egy ekések, akár félekések, akár marhások, akár marhátlanok. Senki nem akart rovást hagyni magán, mióta nagyságod kiadta a rendelist, hogy aki az olá hadra megy, senki nem akar jobbágyságot esmerni... Mán ott van nálunk is a faluszerin, vagyunk nemesek azaz nobilisek három család, mink a Mikók, a Fodorbeliek meg a Czerjékek. Egész ekés vagyon paraszt hét család, meg Pál polgár család. Félekés van tíz család, egymarhás van öt család, marhátlan van tizenhárom, Kovács Miklós polgárral tizennégy. Hát nem vót itt ez idáig semmi baj, mert vótak jobbágyszeren elegen, amékek megdógozhatták a fődeket, vót mibül kivenni a dézmát, úrnak, nemesnek, országnak, papnak. Mert minket három nemes családot, harmincöt vagy harminchat jobbágynépnek kellett kitartani. Igen, de most ezek a koszos, vedlett bitang népség mind kardra tett szert, meg puskára, tőtisse ugyan nincs, hát csak annyit ér vele, mint egy fustéllyal, de nem akarnak az istennek se igazságot tudni. Ki-ki magának, mind csak magának gyűjt, gyarapít, hajtja barmát, ahová jólesik: hogy most aszongyák a közszabadság kiütött, kiadta a fejedelem. Mind a mellit veri, hogy ű is fejedelem szabadja, meg ű is...

A fejedelem hallgatott, lassan értette a szót, s tetszett neki: csinált hát egy kis felfordulást mégis.

- Az asszonyok nagyon békétlenek, kivált az én feleségem is csak alig maradhat, hogy eddig a szöszt kiadta fonni, neki szépen felfonták a télen, a pászmákat mind behordták, tavaszra, húsvétra be lehetett állítani az esztovátákat s lehetett szűni: most meg a vedlett kócos bitangjai azt vetik, hogy van nekik maguknak elég fonnivalójuk: az igaz, mind kinyűtték maguknak, ellopták a kenderfődeket, a feleségem, míg odavótunk, alig tudott magának valamit menteni. Hát miből lesz most ruha a népnek, magunknak: cselédeknek. Az igaz, cseléd sincsen, egy se akar bent lenni, már a botos le se mer menni a faluba, mert ígírik neki, hogy újra elverik... Eccóval meg van romolva a világ, nagyságos uram...

A fejedelem mereven mosolygott.

- Az főnép szolgái is, kik lovok hátán őfelségének hadban és egyéb szükségben urokkal egyetemben szolgálnak, kiknek uruktól ruházattyok vagyon, esztendőre fizetésképpen szegődtségek vagyon, most, hogy senki meg nem róttatik, adópénzt nem fizet egy dénárt is: mind el akar széjjedni, senki magánál nagyobb urat esmerni nem akar...

Odalépett a másik főember, Rophaj Mátyás uram, s megértvén, hogy a fejedelem előtt Mikó uram ilyetén nyugalommal beszéli a nemesi rend kínját, maga mellettük valónak vélte a fejedelmet, s nagy lángra lobbanva elkezdte szidni tele szívből a nemigazútonjáró, hazug ingyenélőket, akik az uraik zsírján akarnak hízni, s akiket nagyobb ellenségnek esmér mindenbéli ellenségnél, akár töröknél, akár tatárnál, mer az mind csak gyün s elmegy, de ez itt marad.

Mégis fojtva beszélt, mert az őrálló székely nagyon kezdett ügyelni a szóra.

Három katona jött, akiknek kötelességük volt, hogy a vár kapujáig járjanak s vissza, hogy baj ne érje őket, ha éjszaka kiütnének a szászok. Megálltak mellettük, nagy hetykén köszöntek, s kezdték úgy hányni-vetni magukat, mintha ők is nemesemberek volnának.

- No Mikó uram - mondta az egyik -, szóll-e még a ződ furuja?

Mikó uram erre a konfidenciára, amit a fejedelem őnagysága szeme előtt kellett eltűrnie, éktelen dühbe jött.

- Te kapubéli cigány, te - mondta neki -, te falusarki rusnya béka, hát hun őriztünk mink együtt disznót, hogy együtt furulyázzunk?

Az ember nevetett, már ehhez hozzá volt szokva, hogy az úriemberek szidogatják őket, de nincs annak semmi ereje.

Mikó uram elővette a zöld csutorát az oldalán lógó tarsolyábul, s megkínálta égettborral a fejedelmet, ékesen köszöntvén:

- Ne utájja no!

A fejedelem elvette az edényt, s egyet szippantott a vékony csöcsin. Jóféle erős pálinka volt benne, csakúgy égette a gyomrát az embernek.

Jóízűen esett, melegített; megborzongott, összébb húzta magán a köpenyét, s tovább nézte az embereket. Mikó uram megkínálta társát, Rophaj uramat, akkor eltette a kulacsot.

A paraszt ott oldalt irigyen nézte, s szerette vón megkóstolni, de Mikó uram odasandított:

- Ebbe fogatok nem vásik, békahúgy a béletekbe.

- De azt is mink főztük, úgy-e Mikó uram?

Rophaj uram a szesztől megmelegedve szintén hangos lett.

- Sajtáromba tej-vaj, tietekbe ganaj.

- Rophaj uramat nem céloztam - mondta a legény -, vagy aki belém szól, fogát rakja ki elébb a fűre, hogy le ne nyelje, ha meg tanálom tenyerelni.

Rophaj uram, az égettbor tette-e, vagy hogy a fejedelem mind ez ideig egy szót sem szólt, s így teljes helyeslést vélt felőle, de egyszerre fölemelte a csákányát, s teljes erővel fejbe vágta a parasztot, úgyhogy az felfordult.

A fejedelem kardjához kapott, s hátralépett.

- Mit csinált kegyelmed?

A másik két katona elszörnyedt s kiabálni kezdett:

- Lassabbacskán nem lehetne-é?... - avval nem sokat törődve, nekiestek Rophaj uramnak, s elkezdték a dárdanyelével agyabugyálni.

- Megálljatok - kiabált a fejedelem, de biz ott senki se törődött vele, az emberek mind összefutottak, s az éjszakában egyszerre csúf verekedés lett, szólani sem kellett, magától kialakult a két párt, nemesek, s parasztok vágták egymást, mint a tököt.

Géczy kiugrott a kunyhóból, jókor, mert éppen felgyújtotta valaki, hogy jobban lássák egymást. A fejedelem parancsolt volna, de kinek: itt a szeme láttára csata lett, s ő nem tud mit tenni.

Sohase hitte volna, hogy ezek a kedélyes szavakkal diskuráló székelyek ily hirtelen mérgűek, s ily könnyen áll náluk a kard.

- Báthoryak ide - kiáltotta egyszerre egy hang, távolabb - "Bethlenek ide" - hallatszott a másik oldalon. S egy pillanat alatt szétvált a két elem, s a fejedelem látta, hogy mind a nemes emberek szembe vannak, s a csürhe viseli az ő nevét.

Már el nem lehetett kerülni a színvallást, Géczy megrántotta a köpönye szárát.

- Nagyságos uram, gyerünk innen, hadd egyék meg egymást az ebek.

A fejedelem ment a csatlósok felé, akik a lovakat nyergelni kezdték. Géczy Mikó Miklóst odaszólította:

- Mikó uram - mondta -, menjenek kegyelmetek csak egyenesen tovább Fejérvár felé, ott fogják már találni Bethlen Gábort a fejedelemségbe: adja neki kegyelmed ezt a levelet.

Mikó nagy szemet meresztett.

- No, a jó hírnek szeretik a nyakát szegni - mondta -, hogy errül nem is hallánk.

Géczy szembe hunyorított:

- Mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy várja meg, míg tizenkettőt üt az óra: s tudja meg, hogy a tizenkettedik ütést Géczy cselekedte.

Mikó értetlenül nézett rá.

Géczy odaadta a levelet, s kezet nyújtott.

Azzal visszatért, felült lovára, s a fejedelem után ügetett.

- Hol voltál? - kérdezte a fejedelem.

- Semmi, csak a csizmám szorított.

A fejedelem később azt kérdezte:

- Mit beszéltél Mikó urammal?

- Vagy úgy?... Megmondtam neki, hogy jó lesz, ha visszafordulnak, mert Fejérvár felől jön a török s tatár.

A fejedelem lassan ügetett, tűnődött: Géczy hazudott, érezte, hogy hazudott, s most elhúzódott tőle, fal támadt köztük, s óvakodott ez embertől.

Még egyszer szerencsét próbált a várral. A kőfal alá mentek, s Géczy felkiáltott, hogy eresszék be őket.

- Közel az erdő, menjetek oda, ahun eddig voltatok - kiáltott le az őr.

- Ha istent ismértek, eresszetek be, hogyha most bebocsáttok, halálig veletek maradunk.

- Nem lehet a kaput leereszteni - kiáltott ridegen a kapus.

- Kötelen vonogassatok fel a falon, mert itt lep az ellenség.

De azt se tették meg, azért a városka falai alatt zsugorodtak virradatig. Akkor kijött az őrség fegyveresen, maguk után a kaput bezáratva, körüljárta a várat, hogy nem ólálkodik-e valahol ellenség, amely a kaput fenyegeti. Mikor szorgalmasan megvizsgálták az árkokat, berkeket s az erdőt, megnyitották a kapu rostélyát, és odahívták a fejedelmet, hogy igazolja magát.

De még akkor is csak azt a választ adták, hogy a tanács hajnali harangszóra összegyűl, és dönteni fog a bebocsátás felől.

A fejedelem elunta a dolgot, elfacsarodott a szíve, hogy Erdély ura, aki még esztendeje banderiummal s harangok zúgásával vonult be a kivirágozott városba, most mint egy koldus ácsorogjon a kapu előtt, s szólott kísérőinek, kik vagy húszan mellé verődtek, hogy Udvarhelyszékre akar menni, a székelyekhez, bármi lesz is.

Előőrsöket küldtek ki, akik megvizsgálják az utakat, és hegyről a völgyeket, nincs-e ellenség?

Mikor beértek Udvarhelyszékre, a falvakon nagy csendesség volt, mindenütt megkérdezték, hogy hol vannak a székely hadak, hogy a Sepsi széken kívül semmi székelység nem jött eddig a fejedelem táborára.

- Fent voltak Kereszturon, ott gyűlnek a seregek egész Udvarhelyből s Felcsíkból.

Erre tovább mentek, de ahogy Kereszturhoz közeledtek, egyszerre ágyúdörgést hallottak.

Ijedten megállottak, mert nem tudták, mi lehet, hogy kerül szembe most már errünnen az ellenség, talán Girej kán jött fel Brassóból, vagy pedig Moldovából tört be a tatárság?

Megállapodtak, s előre küldtek, hogy tudakolják meg.

A lovakat kantárszáron tartották, s leszálltak róla, hogy füvelljenek egy kicsit a szegények.

Nemsokára véresen fut eléjük egy ember, elfogják, az elbeszéli, hogy a székely urak most fizetnek a bátoriaknak.

Egyre több-több menekülő jön s megértik, hogy azok a székely urak, akiknek a jobbágyait felszabadította a fejedelem, titkon tanácsot tartottak s ahelyett hogy a fejedelem parancsára táborba mentek volna, Kereszturba gyűjtötték a sereget, s azt lovasokkal, gyalogosokkal körülvették, tarackokat, ágyúkat is vonatának fel, de mind avval a színnel, hogy a fejedelem parancsára a fejérvári hadba igyekeznek, s most reggel mind rávetették a nyavalyás székelyekre, akik nem is vélték, hogy ez az egész arra van, hogy őket levágják s jobbágyság alá vessék az urak.

Jön egy udvarhelyi városi polgár, fekete góbé székely, tiszta véresen, s mondani kezdi:

- Én már egy hete este naphaladat-tájban láttam, hogy készülődnek a lovasok - sírva beszélte, s vérét kendőjével szorította le -, de nem tudta azt senki csak ű magok, hova mennek, csak látám, hogy minden felől s el. És hát Marosszékre mentenek, és azoknak a székelyeknek a nagyját, akiket a fejedelem a Havasalföldje idején szabaddá tött, fogdosták meg. Kiket ágyokban tapasztaltanak éjjel, úgy fogták meg a magok házában a feleségek mellett. Reggelre kelve hát úgy jőnek bé az hadak, s úgy hozzák őket szegényeket, mint valami nagy gonosztevőket. Semmit avval nem mulatnak, hanem tegnap sok nyársot faragtatának a város erdejéből és az akasztófához hordaták a nyársakat. A székelyeket is odavivék és sokakat nyársba vonának, sokat felakasztának szegényekben. Estvére kelve esmét elküldenek és újra behozának, kiket is hasonlóképpen mészárlának az akasztófa alatt.

Iszonyodva hallgatták a beszédet, a székely nyugodtan folytatta:

- Egy Károly Andrást is hozának - hadnagy volt ez köztük; azt lófarkon megvondozák és kivivék, fővel alá vonák szegényt s lábbal fölfelé fel az égfelé a nyársba, úgy gyalázák meg az ártatlant. Sokakat felakasztának esmét, egynéhány nap úgy lőn a dolog. Ekkor az öldöklést megúnák, elhagyják, hanem az orrokat, füleket kezdték mecceni, de azt is oly istentelenül, hogy az orrát ajkastul elmeccék, annyira, hogy csak a foga maradott szegényeknek, és így is sok meghalt miatta, a fülét is kinek elmeccették, a nyaka felé nyúzták alá. Ilyen nagy istentelen dolgot töttenek rajtok. Végtére azt is hátrahagyván, azt rendelék, hogy csak felpiricskolják őket; és olyan nagy deszka lapockát csinálának, hogy éktelen volt az, de annak élet és fokot faragtak, avval kilencet ütöttek rajta a laposával, de az utolsót az élével vágták oda, fenekére a lapátnak, melyet láttam, hogy oly súlyosan esett, hogy a fara csontja mind apróra törött miatta. Azt is mondották, hogy sok már meghalt abban is szegényekben. Ilyen rútúl bánnak a szegény megszabadult székelyekkel, akik Havasalföldébe voltak a fejedelemmel. Ezeket szemeimmel néztem, én is gyanús lettem, pedig nem is voltam az olá háborúba, de most csak ki kell kiáltani valakire, hogy ez is bátori, mindjárt viszik a fővesztőre, úgy viaskodtam meg a városi darabontokkal, s lóra kapván elvonhattam magam, azóta én is akasztófán volnék.

A fejedelem látni akarja a színhelyet, s a székely az erdőn át elvezeti, míg csak a hollókkal lepett tisztásra nem érnek.

Iszonyodva látta az akasztófa körül a sok nyársat s mindeniken egy vonagló emberi állat, mint a tövisre szúrt bogár. Már hangjuk se volt, csak vérrel tátogtak s tehetetlenül nézte egy pillanatig, akkor megfordult s eszeveszett futással menekült, mintha az őrület tört volna ki rajta.

Géczy sürgette, hogy menjenek vissza Medgyesig, s a vásárhelyi úton fel Kolozsvárra, de ő már gyanús volt, s a fejedelem a legelső patak mentén bevette magát a hegyekbe.

A bujdosó fejedelem a hajnalban ijedten menekült, mint egy rémséges boszorkány-nyomás elől, s erdőn-völgyön át egyenesen futott északra, most már Kolozsvárra.

Radnóthon szintén hajnalban ment át, s látta Kornis Boldizsár kastélyát, de beléje nem ment.

Köpenyét arcába húzta, mintha a néma ház nagy tetejével fenyegetően kísérné. Valaki elmondta, hogy a szegénységnek eladományozott birtok tönkrement, mert a szegények maguk sem hittek a vagyonukban, s örültek, ha valamit elhordhattak, s a készből felzsákmányolhattak, még maga az udvarház is üresen állott, s nyomorult parasztság nem mert belemenni hálni, mert látták Boldizsár urat éjjel holdvilágon, mint kísértetet, nagy ragyogó csákányával sétálni a falakon keresztül.

Egerbegyen mégis beszállt reggelizni. Kamuthy persze nem volt itthon, ez most Bethlen Gábornál van, az áruló, felesége ágyban feküdt, a liliomszépségű kis teremtés nem bírta kiviselni a nagy terhet, elvetette, s élet-halál közt feküdött, csatlósok, darabontok mesélték, hogy azt mondják, Farkas uram megtaposta a feleségét a fejedelem miatt.

Mintha ég, föld összeesküdött volna, minden összeomlott, minden visszafordult.

A fejedelem vad s elkeseredett lélekkel ment tovább. Tordán fejül lévő táborban együtt találta az urakat, Allia Farkast, a brassai csata vezérét, Kovacsóczyt és a maga pártjabelieket.

Istenre kérte s parancsolta nekik, hogy jöjjenek vele bé Kolozsvárra.

A vészhírek egyre jobban szorították őket, mindenki a tatároknak száma nélkül való nagy sokaságáról beszélt, s oly rémület volt, hogy a vitéz férfiak mint kis gyermekek sikoltottak.

Éjszaka nem bírt megnyugodni, nem bírta már sorsának kegyetlenségét, felült fekvőhelyén, s félóráig összeszorított foggal hangosan nyögött. Szolgája ijedten jött hozzá, "nyergeltess" - mondta neki.

Csak mikor lovon ült, s a ló száját keletnek fordította, akkor nyugodott meg, mintha egy titkos belső hatalom parancsolt vón rá. Úgy érezte, hogy ami történt, mind egy magas úr parancsából lenne, hogy őt vezeklésre kényszerítse, és minden elmúlik, amint odaér... Gyötrődő szívvel vágtatott a Maros partján Görgény felé.

Szomorú egy út volt. Kis falvak sűrűn maradtak el megette, nemrég a legboldogabb völgysége Erdélynek, most fele égetten a Forgách hadai s a hajdúk pestise után...

Deres hajnal volt, mikor megérkezett. Itt még ártatlan volt az ember: beeresztették a várba.

Követnek jelentette magát a fejedelemtől, a vén dajka rémülten ismerte föl a fejedelmet.

- No, mit habozol, szólj az asszonynak, hogy itt egy penitenciajáró szegény beteg.

- Igen, kegyelmes uram.

Rideg, komor hely volt, amint körülnézett, örömtelen rideg hely, granarium volt, pajta, csűr, sohase hitte volna senki, hogy itt fejedelmi asszony fog lakni.

Végigfutott előtte az emlék, Szász Lóna, a kárpitos terem, a nagyszerű úri társaság, ahol a feleségét utoljára látta, s most e dohos, egérszagú halotti veremben... Fejét öklére hajtotta és sírt, elsírta magát azon, hogy itt van, a jóságban, maga megalázásán, soha ezt nem hitte volna...

Egyszer csak felütötte fejét, a vénasszony sokáig nem jő vissza.

Eszébe villant, óh, talán újra a szászlónai tréfa, váratja, megváratja!

Fejébe szállt a vér, fölpattant, két percig mereven nézett az ajtóra, de az ki nem nyílt, és nem repült feleség örömrepesve a nyakába.

Zöldfényű tükör volt szemben a falon, belenézett s elálmélkodott: hat évvel öregültnek látta magát. Mintha hat esztendeje várna a feleségére e világon.

Erre süvegét szemébe húzta s keserű dühösen eltávozott. Rohant, hogy vissza ne hívják.

Senki se ment utána.

A sereget még ott találta, ahol hagyta, mindenki ijedten tűnődött a fejedelem eltűnésén, s kitörő örömmel fogadták.

Élükre állott, s Kolozsvárra indította őket diétára.

Lassan haladt a had, s most az egyszer nagy szív s nagy lélek nyílt fel benne. Bátor arcot mutatott, s mindenben jelen volt, rendezett, biztatott, s elöljárt, és senkit el nem hagyott.

Állította, hogy minden jóra fordul, hogy semmi ez; esküdött, hogy már Váradon vannak a császári seregek, s hogy kiverik s Stambulig kergetik a pogányt.

De senki sem hitte, s mikor egy estére kelve Kolozsvár alatt állottak, várva a város küldöttségét, hogy a fejedelem éjszakai szállásra bemehessen.

A kolozsváriak hasonlóképpen azt üzenték, hogy a város statutumai nem engedik, hogy napszállat után hadbeli népekből valaki is bemehessen a falak közé.

A fejedelem nevetett, már Segesvár alatt megtanulta, hogy: "Elég közel vagyon az erdő, menjetek oda, s ha fejedelem vagy, ülj a palotádban!"

Rendelkezett, hogy no, akkor csak üssék fel a sátorokat, s a szekerekről bort keríttetett, s éjfélig együtt tartotta szóval s kedvvel az urakat.

Ezek mind a legnagyobb nyugalommal ittak, de a szíve fenekén valamennyi setét volt, s farkasnevetés volt az csak, mikor a fejedelem végre még táncra is kerekedett előttük.

Másnap nagy fényes küldöttség indult a városba, de csak ötöt eresztettek be belőlük.

Azok is avval jöttek vissza, hogy a kolozsváriak nagyon köszönik a látogatást, de "már meg fogtak elégedni a fejedelem szép táncának látásával".

Báthory csak most vette gondolóra.

Rendelkezett, hogy a had alakuljon át hadi országgyűléssé.

Az urak megtették, a nép a vidám fejedelemben úgy bízott, mint valami csodatevőbe, s máris árulást emlegettek, s mind kész volt a fejedelem mellett kardot rántani. Némi hírek is feszítették a lelkeket, a székelyföldi lázadás felől, s a széki éjszaka emlékei fenyegették az urakat, nem tudták, nem kerülnek-é reggelre a paraszt katonaság lándzsájára, mint akkor, ott Kornisék.

Igyekezett hát a fejedelemnek hízelegni s kedvében járni, s rossz arcot senki sem mutatott, s világ kincseért a Bethlen nevét ki nem ejtik vala, de még azt sem lehetett hangosan hallani, hogy török vagyon az országban, s nem is oly messze, már Tordán vagynak.

Hallgatott minden ember s igyekezett jó arcot vágni a keserves trufához.

A fejedelem követet küldött Tordára Szkender basához: fennmaradt a követi utasítása, hogy: "Hallottuk kegyelmed ittlétét, s nem tudjuk mire vélni, de ha kegyelmed igaz úton jár, az áruló Bethlen Gábort megfogatván kezünkbe küldje, vagy idevaló országbeli embernek szeme előtt megölesse: akkor ezen írásom legyen zálogul, melyben én hütemre fogadom, hogy amit Géczy András a portán hüttel fogadott, azt én mind meg teljesítem: Jenő, Lippa várát átadom, adót megfizetem, s a jövő esztendőül duplájára emelem, s magamat országom minden hadaival a kegyelmes császár kezére bocsátom. Hogy eddig is az adót meg nem adtam, annak is Bethlen Gábor, az áruló, az oka, mert főtanácsosom lévén, soha nem kívánta, azt mondta, ne adjatok adót, ajándékkal is megéri a török. Csak most veszem későn eszembe, hogy mind hamis tanács volt, arra való, hogy legyen mivel vádolnia a fényes portán.

Kérem kegyelmedet édes apám Szkender bassa, vigye ki hadait az országbul, s álljon Tömösvár mellé, én hatalmas császár ellen rebellis nem voltam, nem is akarok lenni, akit csak kegyelmed az erdélyi főrendek közül kívánni fog, legyen zálogul mind kegyelmednél. Én pedig hadaimmal ez helyrül Lippára mégyek s azt kegyelmednek, ha nem másképp, ostrommal megveszem, mert a magyar katonáim maguktól meg nem adják, de én sem véremet, sem életemet nem szánom, megmutatom nagyságodnak, hogy azt a várat csontok hegyein s vérek patakján keresztül is megveszem, s úgy adom a felséges császár kezébe, mint egy pomagránátot, arany tálcán. Az elmaradt adót mind a jövő tavaszon egy aranyig beszolgáltatom, s fogadom, hogy ezentúl az effélében más szájával nem eszem, s szavát sem fogadom.

Ezen szavaimat, hogy kegyelmed előtt megmutassam igaznak lenni, ím tulajdon kezemmel írt s ujjamban viselt titkos pecsétemmel roborálom, így küldöm Ibrahim bégtül őkegyelmétül, s ennek hitelt adjon kegyelmed."

Nagyon megvidámodott ettől a levéltől, melyet a rendekkel aláíratott s velük erős esküvést jegyeztetett, hogy vele élnek-halnak.

Másnap délre azonban megjött Ibrahim bég a Szkender basa levelével, mely kemény s elutasító volt.

Báthorynak csak ezt írta:

A hatalmas császárnak soha tehozzád semmi kedve nem volt, miulta sok istentelen életednek és veszekedésednek hírét vette. Elvégezett akaratja ez őhatalmasságának, hogy soha Báthory nemzetségnek többet Erdélyt bírni nem hagyja. Ez szót higyje meg tőlünk kegyelmed: hogyha egy nagy havast megtöltene is arannyal Báthory, és az hatalmas császárnak adná: akkor sem engedné.

Báthory komoran, szédelegve hallgatta a levelet, most végre megindult alatta a föld, s úgy érezte, levegőbe repült, s elvesztette minden keménységét a világ... A rendek olvasták a basa hozzájok írott levelét:

Írja kegyelmetek, hogy a mostani fejedelmetekkel élni-halni akartok, és mást uralni soha. De mi e dolgoknak sok híjját látjuk, mert az országot nem mindenestől az nemességbül értjük állani, noha azok az elsők, és azoknak is sok bántásit tudjuk lenni: hanem az egész szászságot is egyik főtagjának tekintjük, kik mindenestül megrontattak szabadságukban, s a székelységet, amelyről nem tudjuk kik s mely okért most oly éktelen forradalomban vagynak.

Azért, ha velünk végezni akartok, a szemeteket felnyissátok, és okosabban gondolkodjatok a dologról, s mihozzánk eszes és fő embereket küldjetek, akikkel mi rólatok, fejedelmetekről s az országról mindent megbeszélhessünk.

Égetésért, rablásért a török hadak nem jöttenek, jöttek az erdélyi főnépek kérésére. S ha ti most s máskor is mást írtatok, azt jól értjük, mert

FEGYVER ALATT NÉMÁK A LELKEK.

Írjuk azért, hogy valaki ezentúl Báthory fejedelmének mondja, az az őhatalmassága ellensége, s büntetlen nem marad.

Hogy azért mindnyájan jól megértsétek, ezennel meghagyjuk, hogy Kolozsvárra menjen minden ember, s ott mindjárt fejedelmet válasszon kegyelmetek magoknak, mert mi innen addig ki nem megyünk.

De mihelyt a fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre s hitünkre esküszünk, hogy mindjárt kimegyünk és kegyelmetekre s az országra oly gondot viselünk, hogy Isten akaratjából egy tikmony el nem pusztul ez országban.

Itt késedelmesség nem lehet, mert az csak kegyelmeteknek árt: az hadakat csak az Isten tudja, hogy tarthatjuk békén ez négy-öt nap alatt a dúlástul: de ha el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy hadainkot reátok bocsátjuk s akkor bizony uram, kivonsszák házatok népit az erősségbül, s ha ki levágattatik s elraboltatik, az Istennek szent angyalai előtt, a kegyelmetek lelke adjon számot róla, mert bizony a föld színén lakni nem hagylak, s bizony-bizony eljött Erdélyországnak utolsó veszedelme.

Néma csöndben hallgatták a rendek a levelet, valaki azt kiáltotta:

- Éljen a fejedelem!

Erre valami csodálatos dolog történt: mindnyájan felállottak, s egy szívvel, lélekkel kiáltották Báthory felé a vivátot.

Báthory vérködös szemmel nézett körül rajtuk. Nos, hát mégis, azok az emberek, akik annyi időn keresztül jóban, rosszban vele voltak, akik mindenkor vakon szavazták meg parancsait, s kísérték őt imbolygó, elromlott útjain: még egyszer mellette állanak mint egy szív s egy test.

Felállott, most neki kell ezt a hűséget viszonoznia.

Soká nyugtatta szótlanul, könnyfátyolos pillantását a tömegen s így szólt:

- Mi Báthory Gábor, Erdély fejedelme Isten kegyelméből, s Oláhország, Moldva vajdája, Magyarország kapcsolt részeinek ura s a székelyek főispánja, köszönjük kegyelmeteknek ezt a hűséget s böcsületet... Immár csak azon kérjük kegyelmeteket, késérjenek el Nagyvárad felé ország határáig, Sebes váráig, s ott hittel és emberséggel kegyelmeteket elbocsátjuk s hitük alól feloldjuk...

Elfojtotta a szavát a könny.

Akkor tomboló lelkesedés vette körül, hozzá rohantak s vállukra vették, s nem volt vége a rajongásnak.

Amint a hadak megindultak, s Báthory lóhátról nézte, hogy olvadnak le arra Lóna felé, felvillant előtte az a szép nap, mikor a felesége elé ment így a hadakkal ezen az úton.

Milyen víg és boldog nap volt az... Elcsüggedve nézett a múltba, s ah, már akkor is az volt, Bethlen volt a fő ellensége!... S mindenki, mint ma... Felesége jéghideg arcát látta: talán ha más lett volna ez is! ha vele tudott volna érezni! ha meghajtotta volna a fejét, ha egy kis áhítattal néz fel őreá!...

- Feleségemet nem sajnálom - mondta hirtelen hangosan.

Géczy figyelmesen nézett reá, teljesen váratlan volt neki.

- Mindennek ő az oka. Nem lett volna szabad asszonnyá lennie, s protestánssá... Neki apácának kellett beöltöznie: s világtól, emberektől elvonulva pergetni az olvasót... Búsuljon! keseregjen! s további hat évig csak hadd szidjon engem: ez neki jó lesz: legalább nem érzi magát bűnösnek, s tisztán mehet az istene elé...

Könny futott le az arcán, s megsarkantyúzta lovát, visszafelé vágtatott, mint akkor; mintha most is akaratlan, öntudatlan, valami gyermeki szeszélybe akarná a kikerülhetetlen előre haladást fullasztani.

Körül kerülte Kolozsvárt, s mikor az éjszaki oldalra ért, megállt.

Megnyílt előtte az a völgy, amely arra fölfelé vezet, ahova annyit lovagolt, boldog ifjú éveiben.

Talán a ló is ugyanaz volt, beérték lassan, néhányan leghívebbjei közül, akik aggódva lesték minden mozdulásit s valami egész váratlan szeszély szerint elindult fel a völgyben a hegyekbe Sólyomkő felé ez esős, ködös alkonyatban...

Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson az őszre újra zöldellő réteken s kis patak mellett, a didergő éjszakán.

Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.

Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal, férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak, s amint utolérte őket, nyeregből is érezte a büdösségüket.

- Kik vagytok?

- Mártírok.

A fejedelem elámult.

- Magyarok vagytok, vagy szászok?

- Mártírok.

- Miféle mártírok?

- A keresztyén hit mártírja, a számtalan mártírokból, akik ellepik a kerek világot Isten dicsőségére.

- Hova mentek?

- A keresztre.

A fejedelem megdöbbenve nézett a csoportra s a próféta szemébe, ki maga fiatal ember volt, válláig érő hosszú hajjal, rozsdabarna ember, erős fekete szemeit ráfüggesztette, fiatal arcát ritka kétágú szakáll s testét vastag piszok borította. De a szeme félelmetes volt, s a fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte, le kell mindjárt szállni a lóról, s ruháit elosztva, mezítláb beállni a csoportba, óh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártírabb e bolyongó földön.

- Az sem ment meg semmitől - mondta, s legkisebb gyermekkorának érzései villantak föl benne, a végtelen térdeplések, imák és litániák, melyeket a csecsemőkorban a beszéd első igéinek tanulása korában kellett végeznie. Hároméves volt, mikor árván maradt, s azóta kálvinista hiten nevelték, de most úgy érezte, mintha a dajka emlőinek íze újult volna fel ínye közt.

- Apage Satanas - kiáltotta a próféta -, mi hozza meg a lélek csendességét, ha nem a kínvallás? Mi vidámítja a szívet, ha nem a sanyargatás? Nézd meg, soha gonosztevő nem szenvedte oly vidám csendességgel az ő kínját, amily bátor és csendes lélekkel tűrték, sőt ugyan szomjúhozták és keresték a gyenge szüzek is az hallatlan kínokat. És ennyi számlálhatatlan sokaság meg nem utálhatta e világot és önnön életét az Isten lelke nélkül. És a kínok is olyanok, hogy ember el nem viselheti az mártírok kínját az Isten ereje nélkül. Hogy mondhatod akkor, hogy az nem segít az emberi szíven.

Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha fölötte állana a földnek, alakja beleolvad az égbe, míg ő összeroskadva és reménytelenül ül a lován.

Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy dióbarna, tűzbenégő szemét, az üdvözültek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem néz róla, s a boldogság reszket vonásain.

- Évuska! - kiált fel a fejedelem.

De a lány felemeli az ujját, s int, hogy hallgasson, mintha a pacsirta énekét figyelné, s a próféta tovább beszél.

- Lássátok-e, mely természet fölött való dolog, hogy a mártíromság kínja szaporítja a híveket, a mártíromság ugyan édesgetés az keresztyénségre, a mártírok vére vetőmag, s a földbe ásott mártírok lelkéből fakadt a keresztyénség dicsősége. És, miképpen a zsidókrul mondja az Írás, hogy annál inkább szaporodnak vala, mentül inkább nyomorgattatnak vala: azonképpen a keresztyénség is.

A fejedelem csak a leányt nézte, és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette.

- Ha Isten előtt kedvesek volnátok, inkább jó dolgot adna, mint ilyen szörnyű nyomorúságot - vágta oda keserűen a prófétának.

- Pagane, pagane! - kiáltott ujjongva a próféta, mintha kedvére való alkalmat talált volna a replikára: - így szólnak a pogányok, de Isten megmutatta, hogy minden egyéb dologtul elijednek az emberek a kínnal, de a keresztyén hitnek szerelmére a kínok gerjeszték fel a híveknek szívét. Nincs szenvedés! akinek az Isten elveszi a szenvedés érzését. Nincsen éhség! nincsen fájdalom! nincsen fáradtság! nincsen betegség! nincsen félelem... Úgy-e soha szolgát nem kapsz, ha a szegődésnek napján az új szolga szeme láttára felakasztatod a régi szolgádat, és azt ígéred az újnak, hogy csak jól szolgáljon, ővele is ezen formán bánsz: lásd, mindazonáltal a Krisztus szolgáinak kínja lőn a főeszköze a világ megtérésének.

- Évuska, Évuska - a fejedelem korbácsával cserdített, s nézte a leányt, a szeme könnyes lett: az egyetlen lány, az egyetlen teremtés, akit mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolázatlan kitöltésétől; félő borzadással nézte, mint titokzatos hatalom által elragadott prédáját, mintha őrültet nézne, őrület tombolása volt előtte, a csoport térdre vetette magát a próféta körül, s várta annak a mártíromságát, s valami lázas és kigyúlt elragadtatás volt, a foguk vacogott, és testük reszketett, és a lány nagy volt és szép és idegen. Ezt most lóra kapni, ölbe s elvinni és boldog lenni vele...

Ah, de hol, hová, minek?

- Midőn ama hittül szakadt Julianus üldözné a keresztyéneket - kiáltott a próféta -, egy Theodorus nevű ifjún ki akarva tölteni dühösségét, minden kínokat megpróbálta rajta, de az ifjú oly vígan volt, oly szép énekszóval dicsérte az Istent, mintha jóllakásban lett volna s akkor szomorodott el, mikor a kínok megszűntek. És mikor kérdezték, mondotta: hogy egy szép ifjú forgolódott mellette a kínokban, és ennek törölgetései és vigasztalásai elfeledtették vele a fájdalmat.

- Hát csak vigasztald tovább e szegény leányt - mondta keserűen a fejedelem s megcsapkodta lovát, és elvágtatott.

Messze utánazengett a hegyről az énekszó.

Most ismerte föl, hogy ez az a hely volt, ahol akkor télen Emir lova belezuhant a hófúvásba. Óh, bár a lábát törte volna, most nem volna világ bujdosója... Hát mi volna?... Palotsay Anna férje?...

Hiszen nincs is helye, ahol éljen, se Kolozsvárt, se Fejérváron fejedelmi palota... Előbb rakni kellett volna fészket? hogy azután rajta üljön...

Viharmadár volt, ezen segíteni már nem lehet.

Hajnalban Sólyomkő feltűnt, a kis udvarház tornácán mintha állana valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult, gyötrődő szívvel továbbügetett.

Még a farkasok ez időben nem vonítanak, még nincs hó, az idén későig tart az ősz.

Egész reggelig mentek, s csak mentek, mintha a lovak már nem is lovak, de repülő madarak volnának.

Almásra értek.

Török Kata már hetekkel előbb előrejött, s amint befordult a portára, nagy komondorja előrohant, majd megbolondult, úgy járt, szűkölt s nyítt a ló körül, lábát csókolta, s hogy fáradt lábakkal leszállt, a nyakába ugrott.

Könnyekig meghatotta ez a hűség; mert ez hűség, ez szeretet: megölelte, megveregette a kutyát, mekkora lett a széki éjszaka óta, s ez is végig tanúja volt a szomorú életének.

- Pogány - kiáltott rá -, te még megesmersz, még szeretsz!... Pogány, kutyám! Emlékszel még Székre, Tergovistyére, Szebenre, Fejérvárra, jó szív.

A kutya földre feküdt s hempergett, s a lába előtt fetrengett, s majd megbolondult a szeretettül.

- Többet el nem válok tőle. Meglássátok - mondta a fejedelem -, ez lesz az utolsó hívem!...

Török Kata sírva s boldogan fogadta a fejedelmet.

Ez teljesen összeomlott, elfeküdt a házban, ágyba került. Meleg dunnák közt, fáradtan, hallatlanul kimerülten, szédelgő aggyal feküdt: s még egyszer, egy kicsit, embernek érezte magát.

Vége volt a hajszának, a feszült gondolatoknak, az energiának, az akaratnak, a bűnnek, a bolondságnak, vége volt mindennek...

Aludni azonban nem bírt. Egy-egy percre elszunnyadt, meg újra felriadt, a fáradtság, a kimerültség nem hagyta aludni...

Bort kért, s bort ivott, s jólesett, még egyszer jólesett, s ott az ágyban, reszkető kézzel döntötte magába az italt, a szája félrefitult, szenvedett, egy összetört beteg test.

Csak két napig bírt megmaradni, Kata ölelte és tartóztatta, de ő ment, "visszajövök érted" - mondta -, "fejedelemasszonyt tészek belőled..."

De mikor mondta, maga sem hitte, gonosz volt: hitegette s csak áltatta, az asszony mélyen s fájdalmasan nézte, mint minden nő, aki ezt a szegény fiút valaha megölelte, s szíve szerint megérezte: fájó keserűséggel nézte, "óh te szegény, te szegény, te szegény..."

Ez volt minden nő érzése, akkor is, mikor még gazdag volt s hatalmas, és egy ország ment szava s akarata után, mennyire szánta most ez az asszony, aki elmúlva és elenyészve látta...

A Szilágyságon keresztül ment Váradra.

Nem mehet sehol és semerre, hogy e rövid dicsőség nagy múltjának emléke ne kísérné: elnézett a zilahi hegyek felé, a hadadi mezőkre, s feltűnt előtte az a májusi nap, milyen hős és úr és valaki volt, mikor a palatinust megleckéztette...

- Mit! egy öreg ember: emlékeimből élek! - mondta. - Hat esztendőt öregültem - azt mondta Palotsay Anna...

Géczy vigasztalta, s víg volt mellette, mintha sétán járnának...

A fejedelem rávetette nagy, nagy, mély karikás szemét s úgy elcsodálkozott: mért van? hogy van? minek itt ez az ember mellette?... Úgy el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az életből, a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu, és nincs sehol város, és nincs élet és nincs halál, csak ez az egy: menni, menni, léptetni, lehajtott fővel, s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az ég bánatát, jön a nap, felszárítja, s talán eltűnik a végin, mint a sár feszárad az úton...

Váradon végre egy várkapu, amely megnyílik előtte, s amely befogadja.

Váradon oly fejedelem volt, mintha mi sem jött volna közbe.

Már ott voltak a hajdúk s udvari népe, akik Kolozsvár felől jöttek, a főurak, s az erdélyi hadak mind elmaradtak, s már itt volt a staféta, aki meghozta a kolozsvári gyűlés panasz- és vádlevelét a fejedelem ellen. A fejedelem Géczynek adta, s vele olvastatta a hosszú levelet.

Felséges urunk és fejedelmünk volt eddig nekünk felséged - írták a rendek -, s akartuk volna, hogy soha ez másmint ne volna. Hogy ne hozta volna változását sem a terhes üdő, sem a hatalmas és győzhetetlen császárnak erőszakos kényszerítése, mely eddig hazánknak iszonyú romlásával fenyeget, se a felséged köztünk való magaviselete arra okot ne adott volna.

De hogy nézzük ezeket a keserves és siralommal teljes napokat? ennyi tüzet, lángot? édes hazánknak porrá, hamuvá lételét? és sok ezer lelkeknek örök rabságra vitelét? szívünk szakadásával hogyan szemléljük. Magok akik cselekszik, a török hadak kérik a hatalmas Istennek méltó büntetését annak fejére, aki ezt nekünk okozta.

Amit az üdők hoztak magukkal, arról mi nem tehetünk, és az hatalmas győzhetetlen császárnak éles fegyvere és kemény parancsa ellen semmit sem rugódozhatván, hogy a hazát szörnyű veszedelméből, mint a tenger habjaiban szinte elboruló hajót, kiragadjuk és megszabadítsuk: kényteleníttetünk a felséged személyeitől elszakadnunk és eddig köztünk való fejedelemségitől örökre búcsút vennünk.

Nem akarjuk felségedre hárogatni; de meg kell gondolja felséged, hogy bizony nem gondolván sem az Istennek rettentő sok csapásival, kik rajtunk forgának: így a múlt esztendei sáskajárással, a tavaszi szörnyű árvizekkel, hallatlan kőesőkkel, a múlt esztendőbeli szörnyűséges rossz terméssel; sem pedig a világbíró császároknak intésivel, fenyegetésivel: Felséged a jó és boldog állapotot nem Isten áldásának, csak prédának és ragadománynak állítván, szófogadatlan vakmerőséget míveltünk, s azt most későn, Istennek súlyos ostorát látván, felségeddel együtt siratjuk.

Jóllehet felséged felől szomorú szívvel halljuk, hogy hazánknak ilyen iszonyú romlását látván, felséged, mintha csak örvendezne rajta, most is csak tánccal és vigadással mulatja.

A fejedelem felkacagott.

Géczy lassan s betűzve olvasta a nehéz olvasatú írást, s úgy kellett szájából kivárni a szavakat, amelyeknek értelme, mikor kialakult, csak annál erősebb hatást váltott ki.

- A jó erdélyiek - mondta -, s nekik fáj most a mulatság, hogy elmúlt; fejük fáj tülle, s hogy nekünk még bírja agyunk, irégylik.

Géczy nem folytatta. Az ajka mozgott, de csak magában sillabizálta az írást.

- No, csak olvasd, olvasd!

Noha pedig felséged saját maga felszabadított a Felséged, mint fejedelmünk iránt való kötelességünk alól avval is, hogy semmi rendeket az országban régi szabadságában s törvényiben meg nem tartván, sőt abban megrontván s a szomszéd országokat maguk oka nélkül fegyverrel háborítván s megrontván, s mi nagyobb, a felséges császárt követei előtt szidalmazván s megmaradásunkért tulajdon maga kijelentvén, hogy még csak "viseltes papucsát sem adná érettük", annak utána esedezésünkre s kérdésünkre nem ügyelvén, a fejérvári táborban egy gonosz személynek tanácsára mindnyájunk levágatását elhatározván...

A fejedelem álmélkodva nézett fel:

- No Géczy, ez te vagy.

Géczy nem szerette ezt a mondást, mely ellene irányult, s nem nevetett rajta; valóban ő gondolt erre, de nem került megbeszélésre a dolog, s most, mint a szoruló róka, izzadt, már nem volt hontalan Erdélyben, s nem szerette volna elveszíteni Tövisi udvarházát, sem Fogaras várát...

A fejedelem azonban hangosan nevetett:

- Akkor adtátok volna ezt a tanácsot! Istenemre, most negyven-ötven nyelvvel kevesebb kukorékolna utánam...

Géczy nem szólt, tovább betűzte az írást:

Annak felette a Kolozsvár mellett való táborból este sötétben való induláskor, Sebes vára felé mutatván az utat, azt üzené az országnak, hogy csak Sebes váráig késérjük felségedet, aztán ki-ki szabadon gondolhat magára, és hitünket felszabadítja. Azalatt pedig a seregeket maga kalauzi által más bolygó utakra, sűrű erdőkre tévelyesztvén, felséged akikkel akarta, más útra szakadt, Almás és Somlyó felé, és így hagyott el bennünket veszedelmes állapotunkban...

Géczy és Báthory egymásra néztek. Mi ez?...

- Talán, hogy mikor látták felségedet Sólyomkő felé elmenni, utána indult a sereg?... - mondta Géczy.

A fejedelem hangosan felkacagott.

- Nem véltem, hogy oly nyájjal vagyon dolgom, ki a szamár után s kolomp után jár, s nem a maga esze után... Ők nem tudták merre van Sebes vára?... Hisz az ő országjuk...

Soká mulattak a baromállat népségen, amely jó helyen kereste Sebes várát s a magyarországi utat, valahol fel éjszakra, mikor el sem lehet tévedni annak, aki Kolozsvár felől Váradnak indul, hiszen csak egyetlen út vezet a nagy völgységen végig Gyalu, Bánffy-Hunyad, Sebesvára felé...

Harmadik és főoka penig: - olvasta Géczy - hogy ennek a mi szegény hazánknak megmaradását mostan csak a győzhetetlen császár oltalma és hűsége alatt esmerhetjük, és aki tőle el akar bennünket szakítani, annak mi hűséggel nem tartozunk.

- Hej, de rájuk jött a hűség, bestye kurafi uraméknak!

Látjuk pedig, hogy felséged most is nyilván őfelsége hatalmassága ellen igyekszik, ki miatt hazánknak megmaradt része is hamar semmivé lenne.

- Vesszetek el mind magvastul - morogta a fejedelem. - Holnap itt lesz a tokaji kapitány, Abaffy uram, s rátok megyek. Szerdék nyomorék gyülevész török hadatokkal megbírok!

Hogy mely nagy idegensége vagyon a hatalmas császárnak felséged fejedelemsége ellen: Szkender basának parancsaiból felséged igen tudja, ki ellen nekünk több tusakodásunk, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű pusztítása s utolsó veszedelmünktől való félelmünk vagyon...

- Utolsó ebek, gyáva kutyák... Ha visszagondolok rá, hogy egész idő alatt egy csapatot nem lehetett bennük összeállítani, amelyik csak egyszer is megállotta volna a helyét... Csürhe, hadhoz nem értő szennyes gyülevész népség... Ezekből hadrendet?... Hogy ezek meg tudjanak állani, korhely sehonnaiak...

Géczy olvasni akart.

- Hagyd el, hagyd! Nekem nem szólanak, s nekem nem szólhatnak! Soha ezeknek rendes serege nem lesz, soha ezekkel hadat vinni senki nem fog... Az egész ország nem ér egy ütött-kopott tallért...

- Elbúcsúznak felségedtül - mondta Géczy, akiben nem fért a káröröm -, s kérik, ne szidalmazza őket felséged, hanem alázza meg magát az Isten előtt, s tűrje szerencsétlenségét csendesen.

- Hogyne, majd baráttá leszek - mondta Báthory gőgösen, s kardjára csapott.

"Lám, ez hatalmasabb uralkodókkal is megtörtént, sohase szégyen az idők kénytelenségének engedni" - mondta Géczy a levélből, s azzal ő is felállott.

Most ketten egy szobában, egymással szemben állottak, kardosan, elvágva mindentől, s Géczynek megfordult a fejében a gondolat, hogy no most egyenrangúak vagyunk: "No Báthory, te éppolyan elcsapott fejedelme vagy Erdélynek, mint jómagam."

A fejedelem fordult, s szó nélkül átment a vár másik termébe, Géczy, ahogy utána nézett, megvonaglott a karja: jó volna egy csapással végezni vele: s így bebizonyítani, hogy minden mendemonda hazugság: Bethlen uram ezt megköszönné...

De csak megállott az ökle: ezt nem, maga kezeivel soha...

Az udvaron valami zsivajgás volt.

Ahogy a fejedelem a nyílt ajtóba kilépett, nagy kiáltással, viváttal fogadták.

- Mi az, porkoláb uram?

A porkoláb nagy varnyubajszát félretörölte, s széles kardjával csörömpölve az udvar kövein közelebb jött:

- Jenei kapitány uram, Petneházy uram holmi ragadománybul küldi felségednek a legjavát: hét darab török nyőstyint.

A fejedelem nevetett.

Ahogy az őszi nap elöntötte arany fényivel, olyan szép volt, olyan fiatal s gondtalan s boldog, senki nem hitte volna, hogy országavesztett bujdosó.

Felvezettette maga elé a török nőket, akik után hosszú sor török katona jött, hatalmasan megvasalva, s kőgolyókkal kezükön, lábukon.

A nők arca le volt fátyollal takarva, poros, nagy barna kámzsákban voltak, de látszott, hogy szekéren hozták őket, s ugyancsak megóvták a nagy törődéstől.

- Mutassátok az arcát.

Egy vén katona nehéz, ügyetlen kézzel kezdett babrálni fejkendőjükön, de az egyik nő látva, hogy úgy sincs menekülés, elszántan fogta, s felvetette fátyolát a fejére.

Csinos kis arcocska bámult ijedt szemmel, szepegve a szép fiúra, s mindjárt el is mosolyodott.

- Egyem meg a lelkit! - kiáltotta a fejedelem s gyengéden megcsípte a leányka arcát.

- Vigyétek fel őket a palotába, adjatok nekik fürdőt, enni-innivalót, s gondoskodjatok róluk.

A vén katona irigy mogorván mondta nekik:

- No feneegyenkibenneteket, azanyátokhasába nem vót olyanjódógotok, mint itt lesz!

Azzal elvitték.

A porkoláb azt mondta:

- Nagyságos uram, mit míveljünk ezekkel a kantörökökkel; Petneházy uram azt izeni, ezek mind válogatott ebek s azon kéreti Nagyságodat, legelsőbb is száz pálcát vágasson rájuk, mert megérdemlik.

A fejedelem elmosolyodott:

- Inkább adjatok nekik valami fröstököt. Azon jobban csodálkoznak majd.

A fejedelem kiment a várudvaron keresztül az alsó várba, hívatta a hajdúkapitányokat.

Ladányi s Zámbó voltak a hajdúk élén, meg Szilassy, aki Pál öccséért vérbosszút állandó, soha nem felejtette, hogy vágatta öccsét a szodomita; nem akart azonban szemet szúrni, s mindig kint volt a mezei hadaknál.

Zámbó újságolta, hogy mára megérkezik Abaffy, a tokaji kapitány.

A fejedelem hosszasan nézett a hetyke hajdúkapitány arcába:

- Mintha már láttalak vóna.

- Ecseden - mondta a hajdú.

A fejedelem ráismert, s egy pirospozsgás kis menyecskére gondolt, aki nem haragudott úgy a pitykézésért, mint az ura.

- Zámbó Mátyás!

- Vónék! - morogta az sötéten.

A fejedelem a vállára ütött.

- Mit csinál a menyecske?

- Szoptat - mondta Zámbó Mátyás, és a fejedelem nevetett.

Vidám, rendes, megszokott hadi élet volt. A fejedelem a tokaji kapitány hírére rendelte, hogy a fejedelmi kocsit készítsék elő.

Azon harmadnapja dolgoztak az udvari mesterek, ez volt az a hintó, amelyen Bocskai járt valaha, s erőssen megavítt szíjait s selymeit, lódingjait újították.

Lovakat is festettek, mert magyarországi nagy divat volt a színesre festett ló. Kettő-kettő sárgára s kékre s narancsszínre s fehérre s lilára volt festve, nagy csótárokkal s drága hevederekkel, török kivert rézdíszes nyereggel felszerelve fogták hintó elé. A fejedelem a bécsi császár emberét fejedelmi dísszel kívánta fogadni.

Éjszakára értek be a tokaji hadak, s másnap délelőttre volt téve a parádés kivonulás a sereghez.

Mikor a fejedelem a városon végigment pompás hintóján és fényes kíséretével, a nép szájtátva bámulta, s egymáshoz hajolva suttogtak, hogy hiába a cifraság, Erdélyben már elveszett minden. De csak suttogva, egy-egy szemmozdulattal, s nem volt ember, aki hangosan kimondani merte volna; ellenben sötéten s félve gondoltak a jövőbe, ha megint ostromot kell kiállani, mint már néhányszor... Úristen, iszonyú dolgok jönnek még reánk...

Mikor a fejedelem a váradi síkon meglátta a tokaji kapitány seregét, a nagy tágas rónán úgy elveszett az, hogy felállva a hintóban messzebb s körül nézett.

- Mit néz nagyságod? - kérdezte Abaffy.

A fejedelem komolyan mondta:

- Keresem, merre van a had?

A kapitány elsötétedett.

- Nohát!... Debrecenig nincsen haddal beborítva a mező!...

A fejedelem élesen mondta:

- Azt hiszi kegyelmed, evvel a bandériumocskával végig lehet sétálni Erdélyt?...

- Kétezer válogatott legény.

A fejedelem hallgatott, most már aztán igazán le volt sújtva... Annyira, hogy most először életében nem bírt uralkodni magán: "Ez hát a német császár?" kiáltotta. "Ez a nádorispán? Ez a magyar segítség?... Kétezer embert küldenek, mikor ekkora dologról van szó..." Mikor ő a nádor fogadására ment, ötezer lovast vitt magával, a nádor seregét is legalább háromezerre becsülték még a gúnyolódók is: és most az ország felszabadítására, a törökök kiverésére, kétezer lovast bocsátanak alá...

Nem akarta elhinni, hogy ez minden, hogy nem jön több; hogy ez a felső-magyarországi hadak; hogy ez a nagy hadikészülődés, amit oly régen hirdetnek.

Abaffy végre is kénytelen volt megmondani, hogy Kassán áll a deréksereg, de várja, hogy Báthory új kötést adjon, s hogy új feltételeket fogadjon el.

A fejedelem ki sem szállt a kocsiból, rögtön fordíttatta a lovakat, s vissza bement Váradra.

Az úton mindenki látta kedvetlen arcát, s találgatták, hogy összeveszett a tokaji kapitánnyal.

Az ebéd még nem volt készen, mikor megjöttek, mert későbbre várták őket, a fejedelem keresztülment a házon, fel a palotába. Az urakat mind otthagyta, csupán Géczy ment kis tűnődés után maga is utána.

- Hiszen ha én ezt tudom - kiáltotta Báthory -, az Erdélybe jött török hadak mind mellém állottak volna!... Ha én akkor Husszain csausznak szájaíze szerént szólok!...

Géczy hallgatott.

- No! - kiáltott rá a fejedelem - nyelvetlen tuskó lettél... Te legjobban tudhatod, te indítottál fel rájuk... Ha te nem vagy, akkor én most Erdélyben élek boldogul! s a Bocskai fejedelemségénél nagyobb királyságban vagyok, mert istenemre, avval a sereggel, aki bejött az országba, Bécsig meg nem állottam volna!

Géczy így szólt:

- Én nem tagadom! Igaza van felségednek!

- Adjál nekem tollat s téntát, mert levelet írok a bécsi királynak, de nem szegezi ki a palota kapujára! Majd írok én új kondíciókat neki!...

Géczy írószerszámokat szedett elő, s a fejedelem ledobva köpenyét s dolmányát, nekiállott írni.

Géczy magában hagyta s lábujjhegyen távozott, nem magának a császárnak írt, hanem Thurzónak, szíve nagy felzúdulásával:

Minap írt vala Nagyságod nekünk levelet, s Dóczy uram is mást; hogy eddig nem válaszoltunk rá, sok dolgaink miatt haladott. De legelsőbben is nemcsak mi, hanem minden jó ítéletű emberek álmélkodással csodálkoznak, nem is hisszük, hogy keresztények közt ilyen dolgok történhettek: hogy egyszeri konföderáció meglétén s arrúl diploma kelvén, annak utána újabb írást kívánjon egyik a másiktul, mint Nagyságod kíván most éntüllem...

Ha mi, uram, három várat eladtunk volna a töröknek, de nem is hármat, csak kettőt s végül már eggyel is beérte volna: akkor ezt a két török hadat is, ki most Erdélyben van, mind a moldovai s havaselvi vajdákkal egyetemben mindgyárást mellénk adják, és ugyanazt a két országot, Erdélynek alávetvén, minden utódinknak adják örökös örökre. De mi ilyen dolgokrul ne hogy traktálnánk, de még csak gondolkodni sem akarunk. Azt ítéljük, hogy a keresztény fejedelmek ezt megértik, s jó néven is veszik, mert minékünk Uram, sem birodalmunktól elidegenítő várunk nincsen, sem cserélni való tartományt nem bírunk, sem egy talpalatnyi földet is a máséért, mit nem kívánunk, el nem adunk! Azért jöttünk ki ide Váradra is, hogy birodalmunknak a legkisebb részére is gondot viseljünk. A magunkéval, uram, megelégedettek vagyunk, s vérünk hullásával halálig oltalmazzuk, s inkább akarunk lenni a törökkel halálos haragba, mint országunk romlásával csendes békességbe.

Kérjük azért Nagyságodat szeretettel, bocsásson Nagyságod csak tízezer embert mellénk segítségül! Abaffy uram, annyi késés után megjött, de azt hittük, azért késik, hogy derekas hadat hoz: s szívem szerint mondhatom, egymagában érkezett, valami cselédi vannak vele, s nem is akarom higgyem, hogy ez Nagyságod tudtával legyen. Ha valahol fizetett hadai vannak a császárnak, őfelségének, most küldjétek ide uram, ha valaha akartatok szolgálni szegény hazánknak! mert most vége lesz Erdélynek, s osztán egész Magyarországnak és az egész keresztyénségnek romlása.

Pedig bizony meglesz: kétségkívül rövid napon bekövetkezik, ha magunk személyén és birodalmán a törökség hatalmat vészen...

Nagyságod őfelségének küldje meg levelünket!

Egész felhevült, mintha e levéllel valóban megtette volna, amit kellett, lángoló arccal s lobogó tekintettel ment ki az ebédlőházba.

Ott mindenki fanyar volt és hideg.

De a fejedelem azt vélte, hogy levele mégis mindent jóra fordít. Abba-nyomba gyors postával, nagyúri követtel küldte Thurzóhoz. Kíséretet egyformán rendelt a maga hadaiból s az Abaffyéből s megvidámodott szívvel elfeledte a mai kedvetlenségét, s jóízűen ebédelt a társasággal.

- Hej csak a cigány zenemíveseket szánom - mondta nevetve -, egész Erdélyből csak azok után fáj a szívem.

- Megfogdosták üket a törökök - mondta Nadányi -, nyelvet fogtunk volt még Tordán, s hallottuk, hogy Szkender basa vonatja velük magának most az hajdú táncot.

Nagyon nevettek, s a fejedelemnek eszébe jutottak a török hölgyek, rendelte, hogy vezessék be őket.

A nők nagyon szép ruhások voltak, s az urak kíváncsian s kívánkozva nézdegélték őket.

Nagy nevetések lettek körülöttük, hogy arcukat nem akarták felfedni s sikoltoztak, de a fejedelem gavallér volt, megbékítette őket vidám kedveskedéssel, nyakából akasztotta le az aranyláncot s vetette nyakukba, s a többi urak is követték a példát.

Csúnya nagy dáridó lett velük, kívánták, hogy táncoljanak a nők, de nem tudtak szegények, csak gajdoltak valami kis török dalocskákat, s hajlongtak hozzá.

Fajtalan szavakkal tréfálgattak velök, s a hajdúk mutatták meg, hogy kell táncolni.

Így jó sokáig elmulattak, míg csak a fejedelem el nem aludt boritta módon, ahogy szokott.

Mielőtt lefeküdtek volna, Géczy megszólította Abaffyt:

- Kapitány uram - igen kedves ember vagy a fejedelem előtt.

Abaffy nevetett.

- Láttam ma reggel, mikor a hintóból majdnem kilökött.

Géczy:

- Azóta hozzád juhádzott. Reggel bemehetnénk hozzá.

- Bemehetek kancellárius uram, ha kegyelmed is bejönne.

Együtt mentek be másnap reggel, s a fejedelem ágyban fogadta őket.

Pálinkát hoztak, nagy vert korsóban, s ittak egyet a jóegészségre, kis kortyokat az erős italbul.

Szinte féldélig elmulattak, akkor a fejedelem felöltözött, befogták a tíz festett lovat, s a hintókon kimentek a város határára a sereghez.

Ez így ment azután mindennapon. Egy reggel az Abaffy kapitány hadából egy furcsa szerzet kért kihallgatást. Sima fejű alázatos ember volt, s gyengén beszélt magyarul:

- Kegyelmes uram, ezt a csekélységet hoztam felségednek.

S letett az asztalra a fejedelem elé három darab edényt, egy kancsót, egy tálat és egy poharat.

A fejedelem kíváncsian nézte. Kézbe vette s kérdezte, mibül légyen a matériájuk.

- Földből, kegyelmes uram, agyagból.

S hogy meghallgatásra talált, nagy boldogan kezdett róla mesélni, hogy készül, milyen korongon dolgozzák ők, s hogy miféle metallumból csinálják a mázat, ami semmi vizet átal nem ereszt, s oly széppé teszi az együgyü sáredényt, hogy azt elmondani nem lehet.

- Felséges uram, bujdosói vagyunk mink az földnek, mert hitünk miá sem az pápistaság, sem az kálvini s luteri köröszténység meg nem tűr.

- Miféle hitetök vagyon, hogy ily ellenségek lettetek?

A fazekas halkan s érthetetlenül beszélt a hitről, mely túltesz istenségben, virtusban és moralitásban minden más népeken.

- Nem szívelnek münket - mondta -, mert mink sem ölni, sem rablani, sem hazudni nem akarunk.

Báthory nevetett:

- Jó barátom, akkor nem is lesz belőletek államépítő és fenntartó elementum.

Soká elbeszélgetett vele. Helyet kért az országban, ahol jó földet kapjon, s hogy a népeknek javára mívelhessék olcsó és szép cserépcsináló míveket.

- Én most ebben keveset tudok nektek segíteni - vallotta a fejedelem -, de van nekem egy öcsém, Báthory Anna asszony, az nagy boszorkány lesz, ha Isten is segíti, az szereti a szépet, vigyétek hozzá cserepjeiteket, ő lesz nektek patrónátok.

Nehány aranyat adott az embernek, s megmondta, hogy Tasnádba menjenek, itt Szilágyságban, Zilaj felé húgához, aki most éppen özvegységben van, s úgyse tudja, mitévő légyen.

- Hogy higgyen szótoknak, s meg hogy nekem is nagy szüvességet tennétek, vigyétek el neki ezeket az atyánkról maradott kincseimet, és szóval mondjátok szerelmes ölelésemet.

S megnyitván ingét, kivett egy vékony aranyláncon lógó keresztet. Tarsolyából előszedte étszerét, tiszta arany s gyönyörűséges mív.

A cserepes ember letérdelt s alázattal és áhítattal csókolta meg a fejedelem kezét, aki pillanatig sem kételkedett benne, hogy a drágaságokat átal fogja adni.

Abaffy kapitány azonban csak egyre setétebb lett, mint akinek nyomja valami a szívét.

Géczy is egyre komorabb volt, már október huszonötödike volt, s jött a hír, hogy az erdélyiek egy tíztagú tanácsot választottak az ország élire, hogy a fejedelem cserbenhagyta őket, s ez most Kolozsvárra fejedelemválasztó országgyűlést hirdetett. Géczy jól tudta, hogy ott őt örökre kiűzik Erdélyből, hacsak Bethlennek s az országnak valami nagy szívességet nem tesz. Ezért elszánta magát az utolsó cselekedetre.

Már napok óta példálózgatott mindenki, hogy mennyi baj s háborúság lesz abból, ha az országnak két fejedelme leszen, s Géczy egyszer, mikor csak hárman voltak együtt, ő, Abaffy meg a bihari főúr, Dezsőffy Gáspár, aki nyílt ellensége volt a Báthory nemzetnek, hangosan ezt mondta:

- De mire is két fejedelem egy országnak?

Összenéztek s megértették.

Abaffy azt mondta:

- Én, uram, jó lelkiismerettel vagyok felőle.

Erre a bihari követ is megbátorodott:

- Ki ad arra nekem feleletet - mondta -, hogy melyik jobb? elhallgatni dolgát egy személynek, aki rossz, istentelen s gonosz igyekezettel, nagy veszedelembe ejti a hazát... vagy semmint elnézni annak a szegény hazának, nemzetünknek főveszedelmit?

Géczy suttogva mondta rá:

- Inkább vesszen az egy istentelen: mint az Isten egész nemzete!

Akkor csak elváltak, de mindnyájukban érlelődött a gondolat, s ettől kezdve a két ember egyre szívesebb, mézesebb lett a szegény fejedelemhez.

Mikor huszonhatodikán reggel be akartak menni, Géczy így szólt Abaffyhoz:

- Mondom, igen kedves ember vagy a fejedelemnél s nagy hited vagyon nála. Ha bemegyünk hozzája, csak dícsérje kegyelmed a kardját: meglásd, mindjárt kivonssza és kezedbe adja! Ha kezedben leszen a kardja, hiszem, könnyű leszen mindjárt...

Abaffy elfogult, bólintott s helybenhagyta.

Bementek, a fejedelem egyedül volt, de várakozásuk ellen félig felöltözve, csizmában volt s nadrágban, de szélesen kihajtott elejű csipkés ingben.

- Rút éccakák; derek - mondta Abaffy.

- Még semmi hír a palatinustól? - kérdezte a fejedelem.

Géczy megrázta a fejét.

- Semmi.

- Jó kardja van nagyságodnak - mondta Abaffy, s az asztalon keresztbe letett kardra nézett.

- Ez valóságos arabus acélkard - mondta a fejedelem -, benne is vagyon az török írás.

Felvette a kardot, kivonta tokjábul, s Abaffy felé tartotta.

- Na csak nézzed, ha tudsz törökül, elolvashadd. Evvel a karddal ki merek szállani akár tizenkettő ellen, ez meghajlik, mint a sás, de el nem szakad.

Evvel fogta, odanyújtotta, s kezébe adta.

De ebben a pillanatban, mintha valami öntudatlan vezette volna a kezét, felvette, már mikor jobb kézzel nyújtotta a kardot, ballal fogta a hosszú tőrt, amely embernél magasabb s háromélű vércsatornája idegen jelekkel írva, s ezt maga elé emelte:

- De ez még többet ér - mondta -, evvel lórul s gyalog egyformán tud víni az ember.

Abaffy meglassúdott s nézte a kardot nedves, párás szemmel, nem tudta, most mi fog történni, s várta a saját ereiben, izmaiban, hogy majd csak eldől, s lesz, ami lesz.

Ebben a percben azonban nyílt az ajtó, s belépett Lónyai Farkas, aki a fejedelmet egy pillanatra se szerette magába hagyni.

Ez eldöntötte a dolgot, Abaffy kínosan felnevetett:

- No, nagyságos uram, ez aztán kard magáért: evvel vágatlanul is lehet dolgozni...

A fejedelem nem értette, nem is ügyelt rá. A kardot még egyszer megnézte, s visszatolta szeretettel a tokjába, mely veres bársonnyal volt borítva.

- Ez a tok - mondta -, ez nem onnan való, ahonnan a szablya, ezt úgy gondolom, csak itt csinálták valahol a szászok.

Ledobta a kardot az asztalra, s a tőrt letámasztotta. Avval kezet fogott az urakkal, s elbocsátotta őket.

- Most borbély jön be hozzám - mondta -, fertelmesen meg fog készíteni.

Az urak kimentek, s zavarodott szemmel néztek össze.

Nem szóltak semmit, de nagyon röstelkedtek.

Mikor a fejedelem felöltözött, a hintó előjárt, beleült, s az urak lóháton kísérték. Így ment ki a hadi néphez.

Mikor a várkapunál mentek, valami véletlen akadály volt, a sorompó nem volt leeresztve, a kocsinak meg kellett állani.

Géczy így szolt Abaffyhoz:

- Nézze csak kegyelmed, ez jó hely lenne!... A hajdúkkal el lehet csinálni.

Abaffy látta, hogy a fejedelem a hintóban egyedül ül, s jónak találta. Odaszólította Szilassyt.

- Szilassy uram, nézze meg kegyelmed ezt a helyet, ahogy a hintó áll, s azután beszélünk...

Avval odaugratott a fejedelem kocsijához, s mondta:

- Ezt a sorompóst meg fogom csapatni, hogy még egyszer elő ne forduljon ez a dolog.

- Inkább aggy neki egy aranyat, az foganatosabb - mosolyodott a fejedelem.

- Igaz a, felséges uram - nevetett Géczy, s elhatározta, hogy tíz aranyat ad a porkolábnak, hogy fel ne nyissa a sorompót.

Hátuk megett volt a vár kapuja, s előttük a sorompó, egészen egérfogóba voltak. A sorompó egy nagy átláthatatlan kapu volt, csak a gyepű kapuja, s nem oly erős és bevehetetlen, mint a váré.

Másnap reggelre minden el volt készítve. Szilassy kapitány boldog volt, hogy öccse haláláért bosszút vehet, s a legvadabb s legdühösebb legényeket válogatta meg, s nem is szólt nekik, mire készíti őket, mert elég volt az így is; ezeknek csak meg kell ereszteni a nyakörvét, mint a veszett ebnek: már eddig is csak avval tudták féken tartani őket, hogy szorosan fogták a fegyelmet.

Másnap reggel újra bent voltak a fejedelemnél az urak, de csak pár percig. Figyelmeztették, hogy kész a hintó.

- Ma nem megyek ki - mondta a fejedelem -, ma dolgom van idebent.

Levelet akart írni a császárnak.

Az urak dühösek lettek, s még csak nem is mutathatták: már annyian tudnak a dologról, hogy ha még egy nap elmúlik, akkor minden kisülhet: a fejedelemnek is vannak emberei, akik kiszolgálják.

Géczy másat eszelt, ebéd után a városon kívül néhány házat felgyújtatott, s azt hirdette, hogy itt vannak a törökök a váradi hegyekben. A hajdúk s katonák mind felültek, s lett nagy zsibongás.

A török lányok sikoltozni kezdtek, ahogy a tüzet az ablakon át látták.

Géczy kirohant, s nemsoká visszajött:

- Nagyságos uram, a hadban olyan hírek vagynak elterjedve, hogy fölséged féltében Ecsed várába ment, és a felföldi hadak mind haza akarnak menni.

- Nem őrültek meg - kiáltott a fejedelem, s az ablakhoz futott.

- Immár mind felültenek, csak indulófélben vagynak.

A fejedelem látta, hogy lent a síkon mozog a sereg.

- Ebből nagy kára lesz felségednek, mert semmi had mellettünk nem lészen, ha török megjön, isten ne adja, megszállhatja a várat kardcsapás nélkül.

A fejedelem csak nézett, nézett. Erre nem is gondolt eddig; csakugyan, várvédő seregnek ez is jó, a pár ezer ember...

- Mennyi eleség vagyon itt a várban? - mondta; hirtelen az villant fel benne, hogy a török tél felé nem szeret hadba fogni, de ennek a várnak a vívását bizony még megkísértheti. - Intézkedjék kegyelmetek - szólt a körötte állókhoz -, hogy a várat élelemmel bőségesen ellássák, mind Bihar, Szilágy, Szatmár idehordja az eleséget, lehetség, hogy itt fogunk telelni.

- De jó lesz, ha felséged megmutatja magát a hadnak - mondta Géczy sürgetve -, hadd lássák, hogy sehova se ment, így inkább megmaraszthatnánk üket.

A fejedelemnek tetszett a tanács:

- Bátor úgy legyen! - mondta - készítsék a hintót, kimegyek, hadd lássanak.

Géczy maga futott, s a kapitányok hallgatva s kényszeredetten maradtak a fejedelem körül, mert egyszerűbb emberek voltak, mint hogy színeskedni tudtak volna.

Ahogy körülnézett, a fejedelem egy pillanatra úgy érezte, mintha ellenségek, farkasok, vadak közt volna.

Megszédült, de aztán a saját hangos szavaitól elfelejtette.

Géczy a fejedelem hintójának szerelésénél maga ott volt s babrált a tokokkal, amiben a puskák voltak, s a szíjakat úgy megkötözte, hogy azt elbontani nem lehetett.

Lónyay Farkas, szokása ellenére, lóra ült s Komáromi Andrást is szólította:

- Gyere András komám - mondta -, kísérjük a szegény fejedelmet.

Mikor a fejedelem beült a hintóba, meglátta két hű emberét.

- Ti is itt vagytok? - szólott. - Jobb vóna, ha odafel ügyelnétek.

Lónyai Farkas csendesen meghajtotta a fejét:

- Felséges uram, ne űzzön el felséged magátul.

- No, gyertek, üjjetek be - mondta a fejedelem Géczynek s Abaffynak.

- Dehogy, Nagyságos uram - szólt hangosan Géczy -, még azt mondanák, őrizzük Nagyságodat!

A fejedelem elmosolyodott s egymagában hátradűlt. Lent csaholt a kutya, s ahogy a hintó megindult, kinyújtott nyelvvel kínálkozva, könyörögve nézett rá.

Füttyentett neki, s a kutya boldogan s nagy szökéssel felugrott a lába elé a kocsiba s áhítatosan bámult a szemébe.

Megsimogatta a fejét, nem tudta, mi van vele, nagyon magában érezte magát, jólesett a szívének, hogy ez a kutya legalább vele van.

A hintó gyorsan haladt, s a nép szokás szerint most is bámészkodott a szűk utcákon végig; ahogy a hostádra értek, a várkaput, ahogy a kocsi kiment, rögtön felvonták; Lónyai Farkas észrevette, visszafordult s álmélkodva nézte, mi ez, mit akarnak, de mire visszanézett, akkorra a kocsi megállott, mert a sorompó kapuja megint be volt zárva. A fejedelem bosszúsan nézett előre, hogy megint a tegnapi jelenet ismétlődik, de csak annyit tudott kérdeni:

- Géczy!... Mi az?

- Finis rei! - Nagyságos uram - kiáltotta Géczy - Gloria dei! - s hozzátette csöndesen: - Hála Ég urának: vége az világnak!...

A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalrul mintegy hatvan lóval vágtattak rá a hajdúk, elöl Szilassy János, s puskákkal sortüzet adtak rá.

Megsebesült, de kiugrott a kocsiból s egy fűzfához menekült.

Kardját vonta, s Géczy után nézett, aki lóhátról s nevetve nézte az ő futását.

A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajdúk, s első volt Szilassy János, aki szembevágta:

- Nesze az öcsémért, nagyságos uram!

- Nesze a feleségemért! - kiáltotta Zámbó Mátyás.

- Nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! - vagdalták, míg összeesett.

A kutya vonított s üvöltött s lábaikrájába harapott a hajdúknak, de elvesződött szegény egy csizmán. Lónyay Farkas karddal rohant közéjük, de levágták hamar, s Komáromi Andrást is.

A hajdúk, szokásuk szerint, mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták róla még a csizmát is, s a testet bevetették, mint egy dögöt, a Pece vizébe. Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett, s maga is véresen, eltörött lábbal ott feküdt s nyalogatta sebét, s elkergette a holtról a legyeket.

Ha valaki közeledett, veszett csikorgással fenyegette, s távol tartotta az estefelé előkukucskáló kíváncsi parasztokat, akik később azt beszélték, maga az ördög őrizte lángot okádó torokkal a testet.

A hártyára, amit a fejedelem akart teleírni Mathias II-nek, a bécsi császárnak - Géczy írt levelet még ezen a napon Bethlen Gábornak, akiről akkor jött a hír, mikor visszatértek a palotába, hogy huszonharmadikán új fejedelemmé megválasztották.

Az nagyhatalmú szent, véghetetlen irgalmú felséges atya Úristen, - írta - a mi előbbeni kegyelmes urunknak, fejedelmünknek, Báthory Gábornak sok gonosz magaviseletét, cselekedeteit megelégelvén: a szegény hazának is ennyi sok kárvallásit, szörnyű inségit megszánván: ez mai nap, úgymint októbernek huszonhetedik napján, délután három órakor Váradon, Velence utcában, valami legények által életének véget vete.

A tollat nagyon keményen találta használni, elromlott a lúdtoll. Újat vett elő a tollú tokból, s kését előkeresvén megfaragta, kipróbálta, úgy folytatta:

Így az nagy félelemnek, ínségnek vége, s abból megszabadulván, az egész várban a nemességet, katonaságot, polgárságot s parasztságot megeskettük: hogy a várat feje fennállásig meg nem adjuk, hanem ezt a szép várat, amit a mi atyáink Erdély jövedelméből építettek a haza oltalmára, s a kereszténységnek megmaradására, életünk fogytáig Erdélynek megtartjuk.

A tollal baj volt. Nem jól szedte a tintát, megint újat kellett csinálni, s akkor így folytatta:

A római császár seregitől nincsen mit tartani, azok el fognak távozni, csak a török hadak eltávolítását is sürgessék, én minden erőmmel a szegény hazának parancsolatjára vagyok s Lippába, Jenőbe s más helyekre megírattam, hogy most már ne hajladozzanak emide-amoda, csak őnagyságát, a mi új mostani fejedelmünket keressék fel s őnagyságától várják a maguk parancsát s megmaradásukra való gondviselést.

A levelet gondosan lepecsételte, s inasát szólította, János Jánost:

- Ezt a levelet rögtön viszed Kolozsvárra. Akármilyen időben érsz oda, rögtön keresed a fejedelem őnagyságát, Bethlen Gábort. Fogarasban kapod tőlem azt a kőlábas házat, amely a piacon vagyon s vásárbíróságot mindhalálodig.

A legény nagyon megörült, s két kézzel nyúlt a levél után: Géczy már meg is bánta az ígéretét, no sebaj, majd annak idején elég lesz megtudnia, hogy: igen, árendába, esztendei bérért!...

Nagy kedvvel maradt el, s Abaffyval egész éjszaka ittak.

A levél másnap este nyolc órakor már a Bethlen kezében volt. Vacsora mellett ült az urakkal, s mindnyájan nehéz szívvel ültek az asztalnál. Csak Szkender basa volt vidám, ami az erdélyieket annál jobban nyomta. Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették, de ezek az urak, akik a nagy Bocskai kérését, hogy az általa kijelölt főurat válasszák fejedelmükké: nem teljesítették, ezernyi hála mellett sem, hogy a szabad fejedelemválasztás elvén csorba ne essen; most kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodjanak, hogy paranccsal, fegyverrel kényszerítsenek rájuk valakit... Titkos könnyek szivárogtak a kemény arcokra, s mindenki esküdött, hogy jobb lett volna meg nem érni ezt a napot...

Bethlen rögtön elolvasta a levelet.

- Ó a boldogtalan! - kiáltott fel rémülten - Meggyilkolták Báthory Gábort!

Az egész társaság megdermedett.

Mintha lidércnyomásból szabadultak volna, s mégis szörnyű volt a rémület.

Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényben kísértetiesen meredtek Bethlenre.

- Olvasd fel a levelet - szólt Bethlen Pécsi Simonnak, s odaadta a papírt.

Pécsi felállott, s fulladt hangon, kissé patetikusan, mint egy búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.

Szkender basa tudott annyit magyarul, megértette. Ő szólalt meg először:

- Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt... immár elmehetek magam dolgára... Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész erdélyi, magyarországi, s német birodalom minden hada...

Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy, megváltó csodatevő reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt kitűzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot.

Bethlen így szólt:

- Másoknak a fejedelemség dicsőség öröm és jóérzés: nekem teher és lesújtó sors... Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban, s tündökölnek, mint az aranymadár az égen: én szomorú vagyok s fekete. Bizony tündérország elmúlt Erdélyből, mind fejedelmével együtt, s a szép asszonyokkal... Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert, s nincsenek más asszonyaink, csak szegény szenvedő némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után... Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe...

Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:

- A villámcsapás megszünteti a vihart.

Körülnézett a teremben, s szemébe tűnt Kovacsóczy könnyes arca.

- Kovacsóczy uram - mondta -, kegyelmed mindig hűséges volt a szegény boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány búcsúszót felőle.

Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava megmarkolta a szívét, s a könny elborította a szavait. De aztán megerősödött a hangja, s beszélt a szegény fejedelemről, megismerte annak vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát, mindenkihez való szíves szeretetét, s a haza felől való roppant gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak a mi országunk jövendőbeli boldogságáért cselekedte...

Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú főúrra, ki őt fölemelte, s azokban a nehéz időkben a semmiből kigyarapította, magához kapcsolta, hosszú éjjeleken együtt maga mellett tartva, nagyszerű gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva Erdély feltündöklő napját, s örvendett, hogy elfelejthette a későbbi szörnyű idők rémségeit... Könnytől párás szemeit sűrűn törülgette, aztán szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát, s parancsolta:

- Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad főkapitányává, s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet elkövetőjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.

Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett is magát mosdatni, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment világcsavargó cselekedhette.

- A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a Nyírségen a bátori templomba, ősei temetőjébe. S ott a sekrestyében letevén várja a tetem az időt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik...

Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette, amit rendelni akart: feleségére gondolt, kit ez az ember oly megbocsáthatatlan sértett, s lehetetlennek érezte ma, őelőtte, szegény előtt csak szóba venni is e holttest felmagasztosítását...

Majd az idő; ha elült a vihar!

Valóban, e pillanatban, mintha egy szörnyűséges villámcsapás után az ég kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.

Reggelre mindenki tudta a hírt, s még az ellenségek sem tudtak az első percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentő élőfának dőlte volt ez, hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.

Csak a szászok lélegeztek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni az örömtől: csak most, ebben a percben nyugodtak meg, s a szászok kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak most már nyitott szájjal: míg Báthory élt, addig egy pillanatuk sem volt tiszta, nem volt jövőjük...

Az eskütétel másnap délelőtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával, amit ily szerencsétlen állapotban elővarázsolni nem lehetett, de nagy és komor ünnepélyességgel.

Az utcák hemzsegtek a néptől s mindenki félve szólt s hallgatva bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát, s a fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak eltűnt, s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jótevője volt. Vége Erdélynek mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték, hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot, s hogy már Tordán vannak, onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.

A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország főgenerálisa elöl vitte a török szultán adta ajándékot, a buzogányt, a zászlót. A fejedelem után pedig a főkancellár selyembe burkolva, magasra emelve vitte arannyal ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerősíti a fejedelemségben.

A török kísérő is sok volt, basák és bégek s ismeretlen főtisztek, akiknek nevét sem tudja kimondani a nép, de tágra meresztett szemmel nézi őket, borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszíjra fűzni magyarokat... Beszélik, hogy csordaszám hajtják máris a foglyokat, akik most meg sem állanak Konstantinápolyig, ahol rabszolga lesz belőlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak neveljék...

Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.

A magyaroknak ezt mondta:

- Hazánknak mostani romlott állapotában, a régi jó emlékezetű fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem előtt viselnünk s elsőbben is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne következzék.

A magyar követek fejüket hajtották s hittek.

A székelyek küldötteinek:

- Hazánknak mostani első rendeit, tanácsit, tisztviselőit, akik meg akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartjuk és semmi időkben a haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek állapotját majd kivizsgáljuk, s a régi királyoktól adott székely szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyú kegyetlenségeknek véget vetünk, s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll, a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért megrövidítse.

A székelyek lehajtották a fejüket és bíztak.

A szászoknak:

- Átok legyen az Isten előtt, és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott amim vagyon, tőletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet, papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok... Azon leszek ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjetek, s egész Európában mind keletre s nyugatra egyformán kereskedhessetek.

A szászok lehajtották fejüket és sírtak.

Valami bizalom s áhítat vett erőt a lelkeken, s a fejedelem, aki most itt állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a siralom völgyéből...

Akkor egy hang belekiáltott a mély csöndbe.

- S mi lészen a katolikusokkal?

Az új fejedelem fölemelte fejét, s tömérdek komolysággal felelt:

- Mindennek megjön a maga ideje... Alázattal kérem az országot, higgyétek meg, mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.

Mire roppant s egetverő vivát támadott, s a rendek boldogan és lelkesen csodáltak az új vezérre.

Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a jelenvaló basa fejét s kezéből a kormánypálcát Magyarország gazdag, fájdalmas belső harmada felett.

S harmadnapon szekérre tették Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét, melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért, s megindították a Bethlen rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a végtisztességtétel funebrális ünnepét. Mondják, teste meg nem rothadott, és a ravatalon oly szép volt, mintha az örökkévalóság nászágyán élne.

Az istenadta boldogtalan.