A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temérdekül borítva zúzmarával, a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes, megborzad az ember, még a lelkek se járnak...

Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés markolatján, bundája panyókára vetve, s vár, vár, mintha nem is vaddisznót várná, hanem a jövőt; a holt-halálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony szoknyája suhogása megsugárlik, feszült idege mind játszodva borzong bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan, s mely és minő: az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e szívvel...

Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a mindavilág, megettem a kisded ország...

Ebben a percben felhördül feljebb s nemigen messze egy kurta ordítás.

Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem kését ragadja: itt a vad!

Csörtetés, s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű nagy fekete vadkan.

Mint egy vastuskó, lábra kelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg; a fejedelem felordító dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogta el embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán, s úgy ugrik el oldalt, mintha a föld rúgná el a rohanó görgőkő elől, visszakézzel elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti... s az ordító állat eszeveszetten üvölt, érzi végét, s ott az irgalmatlan marok alatt megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn elgyengülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen gyermek s mire észhez jutna, mire ijedsége eloltódna, a vadász széles és iszonyú kése már bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a bemenetel, s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben, s az iszonyú állat, mely annyi esztendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedéseket az életért, a nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul, szembe, s szembeköpi, váratlan, kivédetlen az első vérsugárt, szembe lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugárban szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.

- Kurr - ordít ez felhördülve, s elugrik, de későn; remeklése után való kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul, lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék, fájdalmasak, szíve egyszerűségével sóhajt az égre, s vérével életet sír a semmibe...

Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell, s az ember dög, semmi...

Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa ki szemét s mikor látóra nyíl, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot...

S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága, lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most ez dög, bundája becses, emlékeztetni fog valamely várfalon egy szép téli percre...

A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezében találja, a Kamuthyné kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fúj, messze veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta el, s hóba markolt, a jó éles kemény hóval súrolta, mosta magáról a foltot.

Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott, s futva ment felfelé a vad csapásin, óriási szökésekkel, s nem soká ott volt a jó öreg Sárkány teteménél... Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette lebegett a hűség, mint a kihammadó parázson a meleg: a szívébe vágott, úgy szerette őket, ezek voltak a lelke darabjai, minden szegény legény, aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt... Szörnyűséges: széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú, búsan szitkozódott érette: hogy verje meg a, verje meg az isten... ezt a dolgot... Hát így fog menni: leghűbbjei árán?...

Ökörszarvkürtjét fogta, belefújta dühét, s a hang sikítva, nyersen bőgött szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg új jelek, hangok feleltek a távolból...

Míg rájuk várt, savanyú, szájaízevesztett komorsággal támaszkodott a holt felett, fába... Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze, arca, véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta magát, egy szegény gyatra, szennyből mosakodó gyerek volt...

De mikor az emberek megjöttek, egyszerre megnőtt a rábámuló szemek előtt, nagy lett s kemény.

- Sárkány apó - ijedt el sorra a legény, s a halottat nézték; az arcokon kiült az ijedtség a nagy erdő fenekén...

- Saraglyát - mondta a fejedelem, s hogy munka lett, frissen mozdultak a kezek, halk susurlással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert, s rá a tetemet.

- Adjatok neki egy Miatyánkot - morogta a fejedelem, s az arcok rögtön megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak, s lehajtott fejjel nézték a halottat, míg egy nagy csontú szőke legény imádkozni kezdte az úr imáját.

- Hejaj - sóhajtott fel utána a fejedelem, s körülnézett hű emberein -, nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez, tudom mindenkor meghalt volna értem... de azokrul nem tudok... semmit...

Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily nehezen veszi a szegény halálát, szomorkodva kíséri a testet: mék úr tenné meg ezt? Nem egy fejedelmi úr, de csak kurta kis urak is Erdélyben!... Ha apja volna, se kísérhetné szebb orculatjával... Más mit vetne: az apja istenit szidná, be szamár vót, s hogy még kárt tett a halálával... de e fejedelem, nem olyan, mint a hasas grófok, ez a szegényt is embernek veszi...

Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszonyatos egy dög, ez dísze lesz a fejedelmi palotának.

- Pusztítsátok el! - szólt dühödten a fejedelem, mintha erre felelne, s uhh, hogy vágja a baltáját az első rögtön a disznóba, csak a foka látszik. Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről...

Az ebek vártak, míg az emberek végeztek akkor neki, s mind rá, perc múlva kutyák konca volt minden miszlikja...

Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.

- Ki a vendég? - kérdezte még a lóhátáról, s az idegen szánat nézte az udvarban.

- Egy főasszonyság, Nagyságos uram - mondta a csatlós s elvezette a lovat.

Erre sietve igyekezett elbújni véres ruhájával, arcával, aki meglátta, mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.

Mikor egy óra múlva bement a nappali házba, amely szép sarokterem volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény, s nyalka s vidámságra váró fiú.

Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel ismerte föl; unokahúga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl, s begyeskedett szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.

- Isten jónap, szép hugámasszonyom.

A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony.

- Hallom, milyen nagy hős Nagyságod - mondta fesztelen nevetve -, szembeköpősdit játszik az vaddisznóval - s mint maga bátorságának örvendve, erősen ihogott.

Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csicsergő beszéd, a fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap...

- Inkább pedig Török Katával játszanék az ember - mondta hirtelen.

Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavában, hangjában valami azonnali meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nélküli győzelem.

- Török Katával nem lehet játszani - mondta -, Török Kata egy komoly matróna, mint szegény özvegyekhez illik.

Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty diópálinka, amitől az embernek fejébe száll a vér...

- Szegény öreg cimbora - mondta, s leült az asztal mellett, előrehajolva, s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös virágnak.

- No csak hagyjunk békét a holtaknak - hárította el a kínos kegyeletet Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességének -, maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagyságod éhes.

Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt, olyan kicsike, mint egy kisgyermeké, s olyan mozgékony, mint egy kis madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.

A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen: szent isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné, s úgy igyekezett szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe... Semmi se jut eszébe, csak szorul a szíve, s mély, mély fájdalmas szomorúság van benne belől...

- Mit parancsol nagyságod - mondta csöndesen, alázatosan, pisszegve. Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis megkínzott asszonynak csak sírdogálni illik.

A fejedelem ránézett, s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy falusi parasztlány, s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a rózsákat s megfonnyasztotta, a bőre halvány lett, s zsíros, a szája mint egy kibuggyant kis seb, sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr, s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátgerincén futosott a hideg ettől a szerelemkoldustól, aki egészen elvesztette régi magát, hol van az a harmatos üde, nyíló bimbó, aki két hete volt...

- Nem vagyok éhes - mondta nyersen -, szomjas vagyok!...

A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden; Kamuthyné megsápadt, akármilyen ostobácska volt, ezt érezte, hamar maga sietett, hogy kimenjen bor után, rendelkezni, s hogy meneküljön a durvaság elől, s hogy a könnyeit letörölje.

Ahogy ketten maradtak, mind a ketten megkönnyebbültek.

- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte a fejedelem Török Katát, s nagy kívánó szemekkel bámulta, előrehajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt szokott megkívánni, hanem mint valami exotikumot csodálta s kíváncsi volt rá.

- Szépasszony hozott a kötőjébe - mondta Török Kata túlságosan -, nekem itt éppenúgy helyem van, mint akárhol - s az orrocskáját megmozgatta, mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni -, éppenúgy helyem van nekem itt, mint a Palotsay Anna búzájának a tordai szekereken...

A fejedelem egyszerre elmeredt, s nagyot nézett.

- Minek?! - mondta, s az egész arca elképedt... Ezt ma hallja először, hogy valaki a felesége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.

Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.

- Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból állani - negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.

- De milyen búzát?

- A Palotsay Annáét, a Palotsay-birtokról hozták Kolozsvárra a piacra, eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.

A fejedelem elkomolyodott.

- Nincs Palotsay Annának birtoka Erdélyben!

- Hát Görgény?

- Görgény?!... - ahova ő űzte el a feleségét? ez igen! - de eltakarta a gúnyt, s csak azt mondta: - Görgényben nem terem negyven szekér búza, legfeljebb cigánymogyoró...

Az asszonyka a vállát vonogatta.

- Akkor nem tudom mi! még olyan szép istóriát meséltek a szent asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári szegényeknek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes nagyjó mivelkedet volt... Nagy jámbor asszony...

A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett Török Kata, s azt mondta:

- Nagy... nagynak nagy... - dörmögött a fejedelem.

- És jámbor - szólt áhítatosan a nő.

- Elég jámbor.

- Hát az ő búzáját viszik...

A fejedelem legyintett:

- Na, az övét nem viszik.

- De bizony azt mondták, az övét viszik... A cipót se a magáéból süttette: a fejedelmi kamrákból sütötték, mégis ő adta!... Ezt is, ha nem az ő birtokán termett, biztosan neki termett, ő adja... őtet áldják érte, azé a dicsőség, aki adja, azt istenítik!

A fejedelem elkomorult, a felesége meg Bethlen Gábor játékot játszottak a kolozsvári cipóosztással. Értette már, hogy ezt a búzát Bethlen küldi a Székelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy még egyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh ébredett fel benne, az ajkát rágta.

Kamuthyné bejött, s utána egy legény, aki nagy korsót hozott, s szó nélkül megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele volt, s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve, a fedele közepébe s belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta. Vajon hol csórta ezt Kamuthy? A Bocskai címer van rajta... A szegény úr kincseit kifosztották Széchy Györgyék, mikor a testét hozták... Úgy látszik, adtak egy-egy darabot annak is, aki a koporsó elé jött.

Kínos csend volt, a fejedelem tűnődött, aztán fogta a kupát, s nagyot húzott belőle.

Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből, s elkezdte a körmeit sorra nyálozgatni s darabolta a hegyét, a levágott szilánkocskákat pedig gondosan maga elébe gyűjtötte. Mojzes Kata csodálkozva nézte ügyességét.

- Bethlenné asszony is megjött Dévából - mondta.

Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.

Dengeleghyné csöndesen szúrta:

- Izzad is most főkapitány uram.

A fejedelem kíváncsian nézett fel.

Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség, bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal, főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb, s csakúgy pergett, csakúgy bökögette a fullánkokat, s azok nem is voltak oly ártatlanok, amilyen tréfásak voltak.

- Én jól vagyok Gábriellel - nevetgélt Török Kata -, unokatestvérem után sógorom, már hozzászokott, hogy mindent megmondjak neki, de Susánna! a bibliai Susánna!

A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az nagyon szép, mikor szótlan mosolyodik, erős barna szemére, sima haja, díszítése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi felsőbbsége... ez az ider-bodor kis nőcske, megérezte, milyen kicsi valaki, mellette.

- Derék nőszemély - mondta irigy fanyarul.

- Nagyszerűen tud sertést hízlalni - szólt ugyanolyan komolyan Török Kata, - Mit nevet?... ez nem nevetség... ez komoly dolog... Erdélyt a sertvések fogják megmenteni, és annak a disznónak, akit ő hízlal, dufla szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna, felül is szalonna, közepén hús: nézze meg nagyságod bár a Főkapitányt, azt is ő hizlalja.

Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót, de minden mondat végébe beletört a nevetése, s minden nevetése csak pillanatokig tartott, mert az új gondolat már új erővel küzdött felette...

- Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is... a főkapitánynak!

- Te bestye - mondta a fejedelem -, hogy mersz te a feleségemről így beszélni előttem?

Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta, hogy beszélhet:

- Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát tisztelem jobban, Károli Susannát.

- És engem? - szólt a fejedelem.

- Magát nem, de Küs Annát igen. No. Húgodat. Gondolja Nagyságod, hogy Báthory Anna Bánffy Diénessel soká fog együtt vadászni?

- Ő választotta, az ő ura - mondta a fejedelem elkedvetlenedve -, jó vadász.

- Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász...

A fejedelem kedvetlen nevetett. Török Kata rákacsintott.

- Ez most a legelső vadász, szíve vadásza. Ez most a novum elegans, Dersffy Orsolya is a vadászához böcsülte magát. Mágócsy után valami Eszter Miklós. Vagy Eszterházy... Küs Annánk túltesz rajta, Krajnikné kíván lenni, ahogy rebesgetik... Jó... Krajnik, jó... Madame Krajnik, née Báthory...

Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant, s nehéz köveket kezdett dobálni, ropogó dühvel:

- Beste lánya, ment volna Lengyelbe! - kiabálta - ment ehhez a vén kecskéhez... ott van Lengyelbe a nénénk, a kis öcsénk: oda kellett vón mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona, döglődik a király... de ez csak szutyálkodni vágy: ne kerüljön elibem, mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére... minden nevet rajtam, hogy az erdéli fejedelem húgja hajdúkkal s kocsisokkal adja össze magát, de ne legyen isten istenem, ha mind belénél fogva nem aggatom fel, akit vele kapok...

Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt, s már legtitkosabb sebjeit rakja ki...

- Most nem szabad bántani - mondta álnokul -, most nagy.

- Nagy? - kiáltotta Báthory, felugrott, s dühösen rágta ajkát. - Majd elrekkenti, mint az többi ilyenfélék...

- Igen, Imreffyné mondja, hogy már Ecsedben is elsikkasztotta...

Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:

- Imreffyné? - lihegte - s az még él?

- S méghogy szépen!... Most varrassa a besztercei ruhákat.

A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult, s megrémült az előbbi szótól, mely Báthory Annára, húgára vágott, de uralkodott magán, és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére:

- Tán ő is a zászlósurak közé tartozik?

- Közé, vagy belé, vagy alá... vagy fölé... - vihogott lehajtott fejjel s fellesve Török Kata.

- Az igaz, szablyát köthet az oldalára, amilyen nagy csontú: de ő csak hallgasson, s nyelvét ugyan jól kantáron tartsa, mert majd én vettetek béklyót rá.

- Mért haragszik rá oly igen Nagyságod?

- Beste boszorkány - morogta a fejedelem, s felvette a kupát s kiitta.

Kamuthyné sápadtan hallgatta e beszédet, minden szó után úgy reszketett, mintha gyilkos bűnbe esett volna már avval is, hogy hallja: iszonyodva nézte a kis Dengeleghynét, aki oly vígan s mulatón vett részt e főgondok húzkodásában, ő még megsendíteni is, dehogy, még elhallgatni is alig merte, bújt volna föld alá szégyenletében, hogy ilyeseket kell fülével megérteni, s nem tudta, hogy s mikor fog halál jönni rá, mert szándékolatlan tanúsága van e szókról.

A fejedelem letette a kupát, s lázas, véres szemeit rémesen forgatta; elhallgatni nem bírta Imreffyné ellen:

- Még hogy Ecsed... azt az egy szót ő ki ne mondja, hogy Ecsed... Ő néma legyen, mint a sír, s hallgasson hogy, Ecsed!...

Dengeleghyné ártatlan arcot csinált, aztán, mint aki valamit végre biztosan megtudott, dagadó örömében igyekezett másra terelni a szót.

- Rédey Ferkó uram is bent vagyon Erdélyben... Megjüttek Posonbul - mondta.

A fejedelem laposan nézett rá:

- Te is sokat tudsz - mondta dörmögve, fenyegetően...

- Nem szóltam semmit - pillantott rá az asszonyka.

A fejedelem járkálni kezdett a szobában, a vastag deszkapalló recsegett a csizmája alatt, fel volt dúlva, s nem is tudta volna megmondani pontosan, hogy mért, csak vad volt s búsbika...

Az asszony nem beszélt, befejezte körme nyesegetését, s mikor a fejedelem az ablakhoz állt és kinézett, óvatosan a morzsa körömdarabokat a tenyerébe szedte, hogy egy pirinyó szilánk is el ne vesszen belőle, azzal fogott egy pogácsát a tálból az asztalon, megvakarta s a körmöket mind belegyúrta a belsejébe, közben az ajka sebesen mozgott, szavakat pergett hang nélkül s szaporán, szaporán. Észre se vette, hogy a háziasszony holtsápadtan nézte a munkáját, s kitalálta, hogy most boszorkányoz, varázsló igéket mond:... "ahogy én nem élek köröm nélkül, ő se éljen nálam nélkül... ne legyen nekie nyugta, nyugodalma, mint a víznek a patakba, mint a szélnek az erdőbe, mint a fának a tűzbe; ne legyen nekie nyugta, nyugodalma, evéskor evése, alváskor alvása, menéskor menése; ahogyan fáj az éhség, úgy fájjak én neki, ahogyan fut az éhes ételér, úgy fusson én utánam; ahogyan az éhes ételét körömmel is ássa, úgy ásson engem éhesen, ételnek ásson..."

A pogácsát visszatette a többi tetejére.

- Honnan tudod? - fordult vissza a fejedelem.

- S mit?

- Találkoztál velek?

- Tordán.

A fejedelem tovább sétált.

- No? - mondta aztán, s ránézett, hogy beszéljen.

- Én Nagyságodnak nem beszélek többet, mert Nagyságod leharapja a fejem - mondta kuncogva az asszony.

A fejedelem révedező szemmel nézte.

Dühe elhomályosította pillantását:

- Akkor: hallgatsz - vetette oda.

Az asszony kissé hallgatott, vidáman, bátran, fölényesen, mert tudta, hogy övé, mert a nő, a maga hatalmára ébredt fiatal nő, nem fél férfitól, bár ifjú, bár öreg, bár lassú, bár tüzes legyen is az: jól tudja, mert...

- No egyen inkább egy kis pogácsát - mondta -, többet ér a Kata pogácsája, mint az én csárálgatásom.

A háziasszonyka, varrójára hajolva, megrémülve s megdermedten maradt, a vér mind leszállott a szívére, a tű megállt kezében, s a torkán befúlt a felsikoltás: ne, ne, ne...

A fejedelem dühöngött fuldokolva:

- Tudsz valamit, vaj nem tudsz semmit?

Dengeleghyné úgy játszott vele, mint macska a gombolyaggal, a férfiú ki így kiadja magát, s erejéről, hatalmáról leszédült, ez nem más: szerelemőrülés...

- Ha megeszik egy pogácsát, megmondom.

Kamuthyné elájult. - Senki sem vette észre. Karjai lelógtak, mint a hévütött virág: ezt nem, a bűnrészességet egy ilyen szörnyű boszorkányságban, ezt el nem viselhette.

A fejedelem tovább sétált, fütyörészni kezdett, s azon tűnődött, hogy mely igen jó volna most az a hüvelykszorító s vasszűz s hóhér ha kéznél volna, akit a papok beszéltek, hogy Spanyolországban avval beszéltetik a boszorkánynékat... Nono, de persze úgy, hogy kárt ne tegyen a hímes tojásban, hajszála se görbüljön meg a drága asszonynak...

Valami kis neszre most Török Kata észrevette a Kamuthyné rosszulvalólétét, egy pillanatig ijedten nézte, aztán csengetni kezdett a kis csengővel, ami az asztalon volt.

Kereky Feri jött be:

- Asszonyotok másmint vagyon? - kérdezte tőle.

Kereky Feri meg volt sértődve; mi köze neki az asszonyhoz, s hogymintségéhez, csak nagy szemeket meresztett, a fejedelem is odafigyelt.

- Küldjétek be a vénasszonyt - idegeskedett Török Kata.

Kereky Feri sietve kikiáltott, hogy mutassa, hogy nem őrá tartozik: - Hej, küldjétek be a vénasszonyt.

Török Kata észrevette, hogy a fiú személyében tévedett, annál kényesebben, hangosabban mondta:

- Jaj, vigyétek, vigyétek, hiszen oda van, le kell vetkőztetni, ágyba tenni - s idegesen nyafogott, nem mintha meg lett volna ijedve, vagy oly nagyon hatott volna rá a betegség, mert hisz olyan idegei voltak, mint a kötél, de ezt helyesnek tartotta, védekezett vele az asszonyiság gyengeségének gyanúja ellen.

Mire egy kövér és ostoba vénasszony bejött s asszonyát nagy maflán gondjába vette, akkorára ez már magához is tért, s kicsit szédelegve, de maga erején ment el véle.

- Nem bírom, nem bírom el, nem tűröm ez fiatal kényeseket, mikor ilyenkor így ájuldoznak, én nem tudom, én ezt a szegény Katát szeretem halálig, anyárul való mostoha testvérem nékem, de nem bírom nézni, ha beteg; olyan gyenge szívem van, inkább meghalnék érte, de nem vagyok képes egy beteghez ujjal is nyúlni - nyafogta, pityegte, magát kellemeztetve.

A fejedelem, aki férfiszólás szerint durván, de belől annál jobban megilletődve nézte a halálra vált kis nőt, hirtelen érezte, hogy ez az asszony őt is így otthagyná, ha beteg volna: "de én nem leszek beteg - mondotta magában -, én nem ájulok el!"

- No ki vele - folytatta támadóan.

- Nagyságod velem csak packáz - nyafogott az asszony még mindig ugyanazon a kényes hangon. - Egyen pogácsát.

- Nem!

- Jó: ha nem, nem...

- Nem!... Érted?!...

- Értem...

A fejedelem indult, hogy itt hagyja, mint... de aztán az ajtó táján a lépése megbillent, ellankadt, s az ajtótól sétálásformán visszafordult.

Török Kata mosolygott befelé, győztesen.

- Pedig megérne egy pogácsát - mondta izgatón, szeme sarkából rálesve -, mert hozzák ám Mathiás királytól "az Illustrissime Princepset!"

A fejedelemben felgyúlt az öröm, s egyszerre mindent másképp kezdett látni: hozzák!! hisz akkor más... az jó... akkor rendbe van... Nagyot sóhajtott: hát ez is megvan: ezt eddig nem tudta elérni, hogy a prágai s bécsi udvar elismerje őt felséges erdélyi fejedelemnek, vajda volt nekik eddig csak, vojvoda... Ez tud, ez az asszony... - gondolta aztán - ez ám a boszorkány!... az ebadta, s nem Imreffyné...

Hirtelen egyet gondolt, fogta a pogácsát, s egy falásra lenyelte.

Török Kata hallatlanul elkezdett kacagni; rémülete, félelme szakadt el, mert ha lassú rágásban kiderül az körömbéli praktika!... életre-halálra ment neki e dolog...

Úgy kacagott, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel, kivágott nyaka fejéren tündöklött, az ajka kéjesen elvonaglott, Báthory odalépett hozzá, nagy fekete markába vette vékony gyereknyakát s farkasul vicsorogva hajtotta rá a száját, s az meg csak nevetett, és nem volt ereje tiltakozni se...

A fejedelem soká csókolta s rágta, és mikor vérelobbanva el akart válni, az asszony két karjával, amely meglepően húsos, erős s szoros volt, magához ölelte s azt mondta:

- Még!...

A férfinak minden vére fejébe dagadt, ekkora hőséget soha nem érzett, az asszonyt felkapta, mint a farkas a gödölyét. Ölbe vette, s körülnézett, hol tegye le.

Mikor feleszméltek a kemény karos lócán, a nap leszállt s vörösen ködlött be a sugár az ablakon.

- A nádor találkozni akar veled - mondta Török Kata hirtelen, lágyan s tézve...

- Azt elhiszem - kiáltott fel a fejedelem -, de én nem akarok vele...

Szokása szerint oly hirtelen fellobbant, hogy nem bírt magával.

- Mért nem akarsz vele találkozni?

- Jöjjön ide... Nagyon szívesen látom... De az mégiscsak orcátlanság, hogy ő akar engem odarendelni, ahova ő kívánja... Ha velem valaki találkozni akar, oly kíséretet adok eléje, hogy országot lehet véle hódoltatni... De azt nem merészelje egy másik uralkodó cselédje, hogy magát hozzám tegye.

Török Kata nagy szemet meresztett. Nem mert beleszólani. Még nem ismerte ezt a fejedelmet annyira, hogy bár a legkisebb kicsinylő megjegyzést is tegye rá, s annyira asszony volt, hogy nagyon finoman érezte, hol van a határ, ahol egy férfi érzékenységét meg lehet sérteni. De magában bolondságnak tartotta. A nádor az ő szemében nagyúr s nagyobb országot jelent... S kivált ez a Thurzó, ez maga oly nagy birodalommal bír a Felvidéken... nagyon nem tetszett neki ennek a Gábris fejedelemnek a magabízottsága.

- Igaza van nagyságodnak - mondta tehát női ravaszsággal, oly őszinte hangon, hogy még egy élesebb szemű fejedelem is komolyan vette volna.

Erre Báthory csakugyan megszelídült egy kissé. Beszélni kezdett.

- Nézd, te kedves - én neked mondom... én evvel a Mojzes-lánnyal úgy póruljártam, Istenemre, soha úgy el nem vesztegettem az drága időmet... Ez oly buta, mint egy csirke vagy tyúk... Ez még kotyogni se tud... Meg kell őrülnöm, hogy én két hetet el tudtam vele vesztegetni... Mikor minden a körmömre égett... Ezek azt mívelik, amit akarnak, de nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy engem az orromnál fogva vezetnek... Az én körmeim ott kaparnak, ahol nem is gondolják... Embereimet kieresztettem, s Bethlen Gábor uram arra ébred fel, hogy nem is vélte...

Hozzáfogott a szobában nagy lépésekkel járni. De nem szeretett soká gyalogolni, lovon akár egész napot is elült a nyeregben, de máris levetette magát egy kemény székbe.

- Éppen ideje, hogy felébredtem... - furcsa, kacagó suttogással súgta: - Farkas uram ugyan hiába fájdítja fogát Gyalura, abból nem fog egyhamar enni...

Nagyot nevetett. Most olyan volt, mint egy kölyök.

- Neked pedig azt tanácslom, hogy országos dolgokba bele ne ártsd magad, mert megégeti körmöd... Honnan kaptad ezt, hogy a nádor velem találkozni akar?

- Nohát megmondom - Károlyi Zsuzsanna mondta, neki pedig csak az ura mondhatta.

- S ezt így hírelik úton s útfélen, és én itt ülök, mint egy koppasztott gúnár?... Ez jó...

Újra felugrott és egy másik székbe ült át.

- De nem baj... Az erdélyi fejedelem teheti... Az erdélyi fejedelem megülhet a maga kedvére, ahol akar, s jönnek és mozdulnak a hadak, túlnő a hatalma az ország határin... Már... vannak hadak, kik lovon ülnek s indulnak s hétfőn hajtanak le Lugos felé... s odafel a nádor is izeg-mozog s lesi, hogy csalja be a hálójába a fejedelmet... Most kihevertem magam, és marokba fogni a gyeplőszárat... s rá a kígyóra... egy csapással levágni a sárkányfejet... mit gondolsz: ez való egy Báthoryhoz?

- A nádorra vigyázzon nagyságod - mondta Török Kata.

- Mit vigyázzak?... Én?... Ismerem, kurta nyakú, szakállas... ez nem néz messze... mintha a lobogó fáklyának mondanád, vigyázz, meggyújtották az olajmécset... A nádor nem numerál... Kötött szolga... mint nekem Bethlen Gábor... annyit tesz, ami meg van neki hagyva...

Maga elé nézett s azt mondta:

- Csak mink tehetünk valamit: odaát a császár, s itt én...

- Nem a császártul kell féljen nagyságod, hanem Thurzó pendel legény... mint Bethlen Gábor, az asszony viseli a kalpagot... Czobor Erzse fejében van ott valami... Azt véli nagyságod, hogy Mathiás király?... hogy ő töri fejét, mi legyen Erdéllyel?... Bizony Bittsén főzik azt, mint a lekvárt... Lutheránus nádorespánnak nagyobb baj a tisztség, mintha katolikus lenne... Bizonyítani kell neki, hogy hívséges és hasznos...

- Persze, nagy jó volna őkeminek, ha a Zsigmond fejedelem szerződéseit csak úgy behozhatná... Hogy Erdély ingyen és ajándékul essen az ölökbe... De énnekem más dolgaim vannak...

Török Kata úgy gubbasztott egy párnás nagy székben, mint egy tarka macska, és még a lábát is felhúzta maga alá.

- Szabad nekem valamit szólani a fejedelem őnagyságának?

A fejedelem ellenségesen nézett rá:

- Mit?

- Bizony, ha nagyságodnak más dolga van, akkor nem tudnám, mért ne kötné be szemét ennek a hályogosnak.

A fejedelem meglepetve bámult rá. Nevetni kezdett.

- Csak azért se, hogy egy asszonynak igaza ne legyen... felőlem felfújhatja magát... Mire ő felébred, én már oly dolgokat végzek, amit el nem bont semmiképp...

De magában azt gondolta, hogy ennek a kis bestiának hátha igaza van?... Nem volna rossz, lekötni azoknak ott kezét, lábát, hogy meg se moccanjanak, míg ő Oláhországot megjárja...

Kint lódobogás volt, lovasok érkeztek. A lódobogás úgy hatott rá, mint valami ébresztő... Hujja... hadd járjanak a lovak... Mi van a hadakkal... Mit végez Géczy Szebenben, hová elküldötte...

A melle úgy feszült. A perceket sokallotta. Már indulni s rajta.

De erről nem beszél, ez nem tartozik a nőre... Még nem is ismeri, nem tudja, mi lakik benne...

Kereky Feri bejött:

- Nagyságos uram - mondta -, megjött az úr, Kamuthy uram és kancellários uram.

Török Kata felállt, eszébe jutott, hogy okosabb lesz beteget ápolni, mint mindjárt szájra adni magát.

- Megyek, megnézem a szegény Katát - mondta -, ó, be disznóság, hogy ilyen gyengék vagyunk, mint a harmatok - furcsán hunyorogva a setétben, odakacsintott a fejedelemre, hátát vonogatta, jelezve huncutul, hogy meg vagyon törve, s elröpködött, mint egy pillangó...

A fejedelem utána nézett, ahogy eltűnt a belső ajtón s nagyot lélegzett:

- No, Feri fiam - mondta, s az úrfi vállára tette a kezét -, ennél jobb ízű lelki-testi emberrel nem közlöttem magam, mióta megvagyok.

Feri nagy szemeket meresztett, s a zsebe felé nyúlt, a lajstrom után kapott.

- Küldd be az urakat - eresztette el a fejedelem.

Imreffy s Kamuthy természetük szerint, egyik fanyarul, másik vígan jött.

Kezet fogtak, leültek, bort ittak. A kancellár előadta a legújabb dolgokból, amit szükségesnek látott.

- Reggel lemégyünk Fejérvárra - metszette el a beszédet a fejedelem -, s magunk meglássuk a nádor izenetét... Kamuthy uram? - fordult hirtelen a házigazdához: - kegyelmed igyók űjjék lóra, vegyen magához legényben eleget, Tordán valamelyes negyven szekér búzát visznek keresztül bé Kolozsvárra. Ezt a búzát szállítasd bé a tordai kamránkba, így akarom s így parancsolom, secus nem facturus, különben nem történvén...

- Igenis - mondta Kamuthy, s üstökvakarva gondolt arra, hogy mióta a fejedelem itt van a háznál, egy éjszakát itthon nem tölthetett, ennek mindig annyi s oly sürgős parancsolatja levén.

A kancellár boldogan hallotta a parancsot, s hosszú lisztájára mutatott.

- Kívántam én is Nagyságodat erről informálnom - mutatott rá egy pontra...

- A Bethlen uram búzája most nem elpocsékolni való, mert vagy háború, vagy nem. De ha igen, akkor kamrába gyűjtendő...

- Hozzatok már gyertyát - mondta kedvetlen pofával Kamuthy, aki látta, hogy ez alól a gyalázatos éjszaka alól kibújni nem lehet, menni s menni kell.

- Bort! - mondta a fejedelem - egy ital bort!... No, megnézhedd feleséged elébb - vetette Kamuthynak.

De ez süvegét feltette s kedvetlenül dünnyögte:

- Maj megnézem, ha meggyüvök, láthatom még eleget, míg minden foga kihull - s kiment, hogy a lovak felől rendelkezzen...

- Kell is, hogy Nagyságod béjöjjön Fejérvárra, mert a besztercei országgyűlést elő kelletik készíteni, itt vannak a legátusok - mondta egyszerűen Imreffy.

- Posonbul - szólt a fejedelem kényelmesen.

De Imreffy fejét lógatta:

- Lengyelbül.

Mintha villám ütött volna le, a fejedelem megdöbbent, aztán kiegyenesedett.

- Lengyelbül?!

- Jaroszláv uram maga.

- Jaroszláv! itt!... - a fejedelem pillanatokig szinte bénán állt. Török Kata besurrant. - S mi hír?

- Már nagyobbat nem szóltak, minthogy meghólt a móldvai tatár khán.

- Megdöglött a Kazi-Gerej?

- Puskaporos hordót tettek ágya alá, s meggyújtották.

- Ezt nekem tették kedvemre - szólt a fejedelem, s minden izma lihegett, lángolt. Az asszony ijedten s összehúzott szemmel nézte, tágas cimpákkal figyelte, mintha az illatot ijedten inná fel, valami bősz illatot, a nagy vágyak, nagy indulatok szagát.

- Béhozom az írásokat Nagyságodnak, a nyeregkápábul - mondta Imreffy s elment.

A fejedelem ottmaradt állva, egyenesen, magasra emelt fejjel és izzó lobogásban.

- Valamit mondanék Nagyságodnak - szólt Török Kata s előrehajolt az asztalon.

A fejedelem nedves szemeit rávetette.

- Mondja meg nekem - az imént -, mikor én pogácsával kínálám - mért vött? s mért evett?...

A fejedelem nem felelt, csak tétován nézte.

- És ha vett, mért vette ki a legeslegfelsőt, ami magába volt legfelül.

A fejedelem megrázkódott. Büszkén mondta:

- Első vagyok, nekem az első dukál. Én vagyok a fej, az enyém mindennek a színje...

- És ha méreg van benne készítve?

- Méreg?... - a fiatalember elképedt - s ki készítene énnekem mérget?

Valami hallatlan ártatlanság és büszkeség sugárzott belőle.

Az asszony kitérően felelt:

- Kazi-Gerejt puskaporral vetették fel. S ha e Jaroszláv mérget hoz?

- Nekem?!...

Hirtelen legyintett.

- Még Bocskai élt s én már kevertem a kártyát Lengyelbe!... már engem a Stadnicki-párt királlyá meghívott... taknyos kölyök voltam, tizenhat éves... és megráztam a rohadt bordájú respublikát... De most fejedelem vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi császár: birodalmam közepe a hét vár s környös-körül a lapos föld tengerekig Dunáig... Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik...

Nagyot sóhajtott, nevetett:

- Ejh, asszonyom, elsőknek első jár.

Az asszony bámulva, csodálva s szíve fenekén szomorúan nézte.

A két boltíves teremben nem volt egyéb bútor, csak asztal s lócák, a belsőben pohárszék is volt, s a falon fogas, amire a kardokat, mentéket rakhatták fel a kihevült urak. Ez a ház a "pogányház" volt Gyulafejérváron, ahol a főurak borgazdája lakott, Maradék Bálint uram, aki mindenkor szíveskedett borral a szomjú uraknak, jó kommencióért.

A külső teremben most csak néhány jó családokból való ifjú ember volt, a fejedelem s Bethlen Gábor udvarából, de a belsőben kilencen vagy tízen ittak a pápista főurak.

Éjféltájban volt, s már nagyon részegek voltak.

- Én töttem fejedelemmé - verte az asztalt Kornis Boldizsár - Kendy István testvéremmel!

- S Bethlen magának vindikálja, hogy ű... - kiáltotta az öreg Keresztury György deák.

- Bethlennek mi szava volt Erdélyben? Semmi jószága nem volt itt neki az egy puszta Illyén kűl, Rákóczy fejedelemtől megszökék, s kimene szolgálni Ecsedbe: mit tész egy szolga mást, mint szolgál? Itt én tettem, s Kendy, mi ketten, veszetthordta eszünk elmentiben.

Újra ittak s ittak, s megnyíltak a szívek, s mindenki tartalék nélkül kimondta a gondolatját. Az asztalfőn Kendy István ült s a szótalan embert még szótlanabbá tette a bor. Fakó arca most egész sárga volt, s bentről tüzelte a nagy indulat. Vékony száját összeszorította, s kevés fekete bajsza fényes volt.

- Ha tudtad volna, kedves komám - nevetett Kornis Boldizsár -, hogy majd még sógora leszel Homonnay Bálintnak, nem hoztad vón nyakunkra a Báthory fattyat.

- S ki volt a hivatal előlmenője? - szólt élesen Kendy, aki sokallotta a komázást még Kornis Boldizsártól is.

Mindenki nevetett; mikor meghíjták a fiatal Báthoryt a fejedelemségre, Kornis Boldizsár volt Ecsedben a követség vezetője.

Kornis felállt, a haja a homlokába hullt:

- Ha én voltam, én voltam: de akkor nem mondta őkelme, hogy neki Erdélyország egyébre nem való, csak megennyi, s meginnya... hogy más birodalmakat kell keresni, hogy uralkodjunk rajta!... Majd más birodalmakat szerzünk neki...

Mindenki kacagott s borosan zúgott; akik itt együtt voltak, egy sem kívánt hadat, sem magának, sem az országnak. Birtokos emberek voltak, akik sokat hányódtak, vetődtek az utolsó tíz évben, s jobban szerettek volna már itthon agarat nevelni, mint hadikutyák lenni. A két Kornis mellett itt volt Sennyey Pongrác, különben a fejedelemnek közeli rokona, ugyanaz a Sennyey, aki Mihály vajdát bevezette volt az országba; azután az idősebb Keresztury György, deák, tudós ember, lelkes pápista, aki minden percben meghalt volna a jezsuitákért. Sarmasághy főispán, tüzes ifjú legény, nagy család nagyreményű fia, s két kurtanemes, Basa István meg Torma György, mindannyian bortól elázottan, indulataik féktelenségében, hol sírva, hol üvöltve kiáltván a hazát, s e percben mind oly háborúellenesek, hogy szinte gyilkoltak...

- Majd szerzünk neki egy jó birodalmat - harsogta Sarmasághy -, majd egy jó birodalmat szerzünk űneki!...

Kendy István az asztalfőn felemelte a fejét:

- A mennyek birodalmát - mondta egy pillanatnyi csöndben.

Még részegen is ijedten néztek oda rá. A Kendy névhez sok lenyakazás emléke tapadt, a hátukba állt egy pillanatra a hideg; ennek az apja fejét is hóhér bárdja csapta el, nagyapjáét szinte, de elmaradni nem akartak:

- Korpázd az bestyét - kiáltotta Basa István sivító hangon.

Kornis Boldizsár ebben a pillanatban nyitotta ki a másik terem ajtaját, mert ki akart menni, s hogy meglátta az ott ülő fejedelmi embereket, a szíve elkezdett szorulni, s hogy takarja a bent kitört indulatokat, nevetősen nézett vissza rájuk:

- Igazítsátok a ló száját, fiúk! - mondta.

Szédülve, tántorgásán uralkodva ment el mellettük, ő az udvari testőrség főkapitánya, "marsalk" lévén, mindnyájuknak főnöke volt.

Kornisnak a hangja olyan fulladt s ideges volt, hogy megijedtek, s egészen másra, közönséges bajokra fordult a szó.

Kornis és Kendy sötéten nézték a sötét képet, a gyertyák füstölgő világán, ahogy feketén folyt s bűzösen csillogott a bor az asztalon, a vérbe borult szemű emberek, boráztatta bajsszal, komoran s révedezve néztek maguk elé: Kornis soknak, Kendy kevésnek találta az állapotot.

- Gyerünk aludni - mondta Kornis György.

Megindultak, felállottak; minden szem folyton Kendy Istvánra fordult, s minden szív feléje hajolt, mintha már meg is lett volna erdélyi fejedelemmé s Keresztury György, nem közönséges jelentőséggel ismételte el a magyarországi urak izenetjét, hogy: "Kár az erdélyi fejedelemség eretnek embernek!"

S ahogy a teremből kifelé omoltak, mindnyájan megérezték, hogy ez naptól fogvást nem lesznek többet oly magukbíztában az országban, mint eddig.

Kendy István különösen köszönt el tőlük, száraz kemény szóval mondván:

- Rakjátok az tüzet.

S mikor egymástól az utcán elköszöntek, ők is ezt dörmögték jónyugodalom kívánás helyett az éjszakában, hogy:

- Rakjátok az tüzet.

Kornis Boldizsár a sok borital után alig érte, hogy álomba essen, kábultan rögtön elaludt, mintha belezuhant volna. De alig aludt valami két órát, ijedten felserkent, s a szíve megdermedt arra, hogy publikussá lett a szó.

Kendy napok óta folyton kapacitálja a fejedelemgyilkosságra.

Iszonyú ember ez a Kendy, mégis gyilkosok faja. Hiszen jó, jó, böcstelen Báthoryja, Sennyey Bálintnak a feleségét, Kereszturynak a lányát, s ha a fáma igaz, sok családot megszeplősíte, igaz Sennyeyné maga ugrott a tűzbe s a Keresztury-lány is amolyan legénypörzsi; de az Imreffy iszonyú hatalma, amitől rettegni kell, hogy ez így felnyurguljon köztük, a székelyeknek, szászoknak, nemeseknek privilégiomi széjjeltapodása, s külföldi praktikái, lengyelre, moldvára, olára törekedése, a pogány megharagítása s a némettel való tanácskozási: az embernek füstöt vet a feje, hogy egy haszontalan éredetlen lurkó, mert mi egyéb még ez a huszonhárom esztendős legény: apródnak kellene lennie még, s hogy ez mi mindent mert s tett már: de mégis, mégis! Mégis fejedelem, s hogy lehet kardot emelni a fejedelemre... Még csak a feddő ének is, akit gyermekkorában tanított a mester, még az is azt mondja:

Isten szerzése az fejedelemség,
Fejedelmet illet ezért minden hívség.

Pedig az egy eretnek mester volt, és a fejedelemről minden rosszat oktatott...

Álmatlan vergődve, hányta-vetette magát a hosszú téli éjszakában, s szerette volna, ha már megvirrad, vagy szeretett volna álmot szemére... De se nem aludni, se fel nem kelni: nem volt gazdasága itt Fejérváron, csak üres szállása, még ha kimehetett volna cselédeket, kocsisokat, lovászokat felabajgatni, hogy vetettek-e a lovak elé, akkor kicsit megnyugszik, de így csak magát kínozta a sötét gondolatokkal.

Egy-egy kicsit elszunnyadt, meg újra felijedt:

Sicarius kezére adni: akkor ő is sicariussá lesz: gyilkos ember, titkos öldöklő... Kendy elmondta, hogyan lehet valakinek végire járni, Homonnay Bálintot a múlt esztendőben úgy pusztították el, hogy nyergét megkenték maró méreggel, s mind az alfele megrothadott tülle. Lám, pedig most ennek kellene fejedelemnek lenni Erdélyben, Bocskai ennek hagyta a fejedelemséget... s nem fejedelem, hanem férgek azóta meg is ették... S a Dóczy pohár, aminek híre vagyon, ki azt megissza, belehal... s magát Bocskait is méreggel rontották meg, a beleit, etettek vele tudtán kívül valamit: de Kátai kancellárt ugye darabokra is vágták, úgyhogy felesége tarisznyába, lepedőbe szedette a diribdarabjait, hogy eltemettetni valója legyen az urábul... Hogy ő is annyit hagyjon magából a kedves jó feleségének, az istenfélő aranyos, jó szerelmes asszonyának? vaj ezt érdemli őtülle sok jóságáért, szelídségéért, okosságáért, türödelméért...

Könny borította el a szemét, s nagyokat sóhajtva fordult egyet a recsegő ágyon, amelyen aludt, feje alatt gyűrve a bársony párnát; ezt is a felesége varrta, hímezte őneki, s soha nem feledte utána küldözni s inasára ráparancsolni, hogy ágyat vessen, bár a táborban is vele... És a gyermekei, három szép gyermeke, egyből papot, másból jézusfiát s harmadikból apácát csinál, mint ezt már régen megbeszélték, mivel nincs ennél nagyobb jó a hazára, s ne legyenek mint apjuk, ne legyenek olyan nyomorúságos szolgái a világi bajoknak, mint ő...

Mondta valamely nap Kendy, hogy a szolnoki béget katonái úgy tették el, hogy egy tonna puskaport ágya alá rekkentettek, s azt harsogva, ropogva elroppantották, még morzsája se maradt s... kinek lehetne belőle kára... Azért mondta, hogy őket persvadeálja, hogy hívja házához a fejedelmet, s tegye ezt vele!... de hogy?... hiszen soha el nem lehet titkolni... mit ér, hogy a fejedelem a Báthory-nemzetség utolsó magva, s nem volna, aki bosszút álljon érte, hacsak valaha a Lengyelországba szakadt Báthory-ágból nem jönne bosszúálló - de hiszen, még ha nem ő mívelné is, akkor is mind ez világ széles Európában mind azt hírelné, ő tette, s gyermekei nevén tapadjon-e?

Rettenetes, ha megindul a dombról a hordó, meg nem állítja semmi soha többet: úgy kínlódott máris, mintha része volna, s meg is lött volna: a nyelve a szájpadláshoz ragadt, s vetette-hányta magát s fulladt a belső hévtől.

Csak ő ne szólott volna; de szólt, azt vetette oda: legjobb reámenni urakul s karddal... Ha nem kell, nem kell: mutassa meg az ország... Ő kész az első csapásra, de csak, ha mindenki mellette van, s nyitott szablyával körülötte...

El fogják beszélni, itt is, ott is, meg fogják mondani, s akkor neki vége... Csak feleségének hírével ne legyen.

Hajnalig vergődött, kínlódott, akkor aztán egy kicsit elszunnyadt. Világossal ébredt, mikor a szolgája bejött a tiszta csizmával. Estve a magáét le se hagyta húzni, most cserélte mindjárt.

Feje kábult volt és nehéz, el is határozta, s el is ment a borbélyműhelybe főt mosatni.

A szép tiszta téli reggel jót tett neki: még ma hazamegy, aztán ki nem mozdul otthonról, az az egy szent, van neki otthul is elég dolga, fogadkozott magában, s Kendynek megmondja, vigyázzon az irhájára, Erdélyben vagyunk, s itt hamar lába kél a szónak s a főnek...

A borbélynál ott ült a fiskális direktor, Kolosváry János deák. Ez is isteni intésnek látszott, hogy legelső ember, akivel találkozik, a közvádoló... Úristen, gondolta magában, míg a borbély a fején dolgozott s egy-egy szót vetettek egymásnak át: milyen jó, hogy ember a más ember gondolataiba belenézni nem tud; ha ez olvashatná az ő szívét: rögtön perbe vinné s rögtön megírná a megnótáztatást: a fő- s jószágvesztésrül való írást... Még el is mosolyodott rá.

Egyszerre végeztek velük a borbélyok, s mikor szép tiszta fővel megfésült, szárasztott hajjal, a borbélynak a négy krajcár taksát letévén, elindultak ki az utcára, valahogy úgy voltak, mintha összetartoznának, jóllehet Kolosváry úr vastag kálomista ember.

Ahogy a piacon keresztülmentek, s a fejedelmi palota szemükbe tűnt, megállottak s nézték a házat:

- Kiket tesz ország tanácsának! - mondta hirtelen, váratlan a direktor -, szeretőjinek férjit, e Kurafi Jánosokat, s most megint Kamuthy uram ugrál...

Kornis megdöbbenve nézett a főfiskálisra.

A vénember nyers módján, kálomista őszinteséggel pattogott:

- A mezei hadak főgenerálisa is ez a bestye lett... Uramisten, mire jutunk, ha efféle emberek végzik Erdély sorsát...

- S várjon az ember békességet - mondta Kornis szokatlanul bánatosan.

- Ez mind így van Erdélyben - dörmögött Kolosváry -, itt mindenkor nagyobb keletje van a latorságnak, mint a jámborságnak...

Kornis morogva mondta régi, többször elismételt szavát:

- Mind országostul elveszt ez lator.

A fejedelmi palota előtt állottak, s annak az ablakaira néztek fel. A ház ütött-kopott volt, fala romladozott, vakolása mind lehullt, az ablakok töröttek s pókhálósak, a tető a hó alatt besuvadott.

- Annyi gazda sincs Erdélyben - mondta a fiskális direktor -, ki a házat meggyógyítsa.

- Nincs gazda, nincs gazda - legyintett fel Kornis egyre kevesebb óvatossággal s megvetően az ablakokra, nem tudván, hogy a fejedelem az éjszaka megjött, s most az ablakon át megütődve nézi őket.

- Nincs gazda, csak ivókapitány; pedig elkelne egy hű fejedelem, aki poraiból megélemlítse az Főnikszet.

Kolosváry direktor kimondta:

- Jó uram, annyi csákányt pusztítanak ez hazában a fickók, egymás fejeszaggatásában; hogy hogy nem száll egyik jó helyre: nem érthetöm...

Kornis halálosan megdöbbent: hát igaza van Kendynek, mind a világ halálára esküdött már ennek a fejedelemnek.

Csak ennyit mondott:

- Talán még az is meglösz...

De most elhallgattak, mindketten érezték, hogy tovább mentek a kelleténél.

Ebben a percben az út kanyarodóján egy ernyős szán fordult be, négy jó lóval, s utána lovasok kis csapatja. Kíváncsian néztek oda, ki lehet az, s felismerték a Bethlen Gábor színeit.

A szánban ült orrahegyéig beburkolózva a Főkapitányné asszony. Nagy süvegemeléssel köszöntek neki, s ő fejbólintással fogadta.

- Bátor asszony - nézett utána a direktor, ahogy elment a szán, s fejét csóválgatta -, éjszaka idején útnak indulni...

Kornis szíve elszorult: az imént már épp Kendyről akart szólni, s kitapintani az öreg vélekedését, de most egyszerre elhallgatott: kálvinista ez, s ki tudja, mi gondolatja van, hogy Bethlen Gáborné után úgy néz... Homályosan valami szorította, hogy nem kezdődik a másik oldalon is valami praktika...

Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni, mire virrad aztán. De ez a pár esztendő, amit Bocskai alatt s most Báthory alatt töltöttek, mégis egy kicsit nyugodalmasabb s bátorságosabb volt.

Fölmentek a palotába s az őrtálló katonáktól megdöbbenve hallották, hogy itt a fejedelem.

Kornis komoran ment fel az emeletre a poros, tisztítatlan falépcsőkön.

Ma el fog dőlni, érezte, ma el fog dőlni! Szorongó szívében visszavonulásra ferdült, hátha mégis meg lehetne tartani a békét, az életet, a nyugalmat, még semmi sem történt... meg fogja vizsgálni, s máris másképp nézte a dolgot, haraggal gondolt a Kendy István éjszakai vakmerésére, hogy publikussá tette a titkos szavakat...

A nagy palotában már sokan ott voltak, s ő szorongó érzéssel őgyeledett bele a tanácsurak csoportjába.

A fejedelem hirtelen megjelent köztük, s ő megütődve nézett rá: olyan friss fiatal, vidám, egészséges volt. Az arca sugárzott, s nagy szemei lobogtak, derű és szép jókedv ragyogott róla, s mindenkinek kisütött az arcán a nyugalom, amint megjelent köztük.

Sorra kezet fogott, s az érintésével mintha megváltoztatta volna az emberek belső állapotját, elmúlt mindenkiben az aggodalom, a háborútól rettegés: "Minden jól megy, főispán uramék", "fenn jár a zászló, fennen repül már" s más ilyeseket mondott, s úgy eltörpültek mellette az aggódók, s úgy felsodorta őket a szilajságával.

Kornishoz különösen s szokatlanul szíves és jó volt, megölelte, és azt mondta mindenek előtt: "Boldizsár urammal ketten, elindulnék Indiákot megvenni."

Nem tudott rá felelni, nem bírt szót lelni, hazudni, csak igyekezett hű arcot ölteni, s érezte, hogy minden szem rajta függ, s szörnyű kétség háborgott belsejében, ki nem tudta volna mondani, mi...

Bethlen otthon volt, házában; nem tudta, hogy a fejedelem megérkezett, de éppen kész volt, hogy felmegy a palotára, jelentik, hogy a felesége itt van.

Süveg nélkül rohant le elébe, úristen, mikor kellett indulnia Tordáról, egész éjszaka utazni, hogy már ilyen korán bejött, ebben a szörnyű télben, Gyulafehérvárára... Az asszonyt, aki összegubbaszkodva kuporgott a tömérdek bunda, lábzsák, szőr és pokróc között, de mégis gémberedett volt, két hatalmas karjába ölelte, úgy vette ki a szánból, s boldogan csókolgatta hidegkicsípte arcát:

- Eggyem, eggyem, édes eggyem, ilyen vakmerőséget! Éccaka utazni, farkasok, medvék meg nem ettek...

Az asszony csak most fázott meg, a bundákban szinte kiizzadt, de most didergett, gazdasszonyi szeme körülfutott a házon, mert már esztendeje nem látta, s míg az ura csókolta és ölelte s ölben vitte, hátraejtett fejjel meglátta a lépcső felett lógó téglákat, miket a veréb, vagy a macska kimozgatott, s azt mondta válaszul:

- Azt a téglákat csináltassa meg kegyelmed, baj lesz, még fejére esik valakinek...

Bethlen felpillantott, s meglátta a tető alatt a bomlott falat, nevetett, no nem olyan nagy a baj.

- Meg, meg, minden meglesz, csakhogy te itt vagy, s nincs bajod szivecském...

Ölelkezve vitte fel a lépcsőn, az asszony alig tudott lábán állani, zsibbadt volt és didergett. Bethlen folyton nézte az arcát, de nem tudott telni vele, de az asszony szomorú volt, vagy inkább kedvetlen, s ez átragadt lassan az urára is, mint valami gyötrő ismeretlen baj, amit még nem tud.

- Hamar tüzet, tüzet - nem volt meleg a belső teremben, mert el készült hazulról, a kandallóban kihamvadt a parázs, a szolga igyekezett felszítani, füst is volt, a Vénasszony lépni se bírt fagyos lábán, Zsuzsanna csak belebújt egy nagy zsöllyébe a kandalló előtt, lábait felrakta a kandalló párkányára, s a fellobbanó tűzben sütkérezett.

- Hamar borlevest, enni-innivalót - rendelkezett az ura -, minden meglesz, szívem, csakhogy te itt vagy, s nincs semmi bajod, hogy van a fejedelemasszony Görgényben?... Vessétek az ágyat, rakjatok a tűzre, melegítsétek a vánkosokat...

Az asszony lassan elmosolyodott.

- Ez borzasztó volt, ez az éccakai utazás.

- Na ládd, ilyet senki más asszonyember meg nem tett volna, csak te, kellett ez?... s nem féltél a vadaktól?...

- Féltem - mondta az asszony, s sírónevetve dugta a fejét az ura karjába, most egyszerre sírt is, nevetett is, fáradt volt és nyűgös, mint a beteg gyerek, s nevetett a saját bátorságán, jaj, csakhogy baj nem lett belőle...

Oly fáradt lett s oly kimerült, hogy nem bírt sem maradni, sem vetkezni, az ura szedte le róla a ruhákat, mikor aztán ágyba került, párnák közé, dunyhák közé, fogvacogva, hidegrázósan eresztette el magát, s fogta az ura kezét.

Mikó Ferenc, a Bethlen deákja bedugta rőt furcsa fejét:

- Nagyságos uram, itt a fejedelem a palotán - mondta suttogva.

- Ne menjen el kegyelmed ma hazúl - szorította meg az asszony az ura kezét.

Ha itt a fejedelem, már fent kellene lennie a palotán, de azt mondta:

- Dehogy megyek, dehogy megyek, egyetlen aranyom... Mondd meg a fejedelem őnagyságának, fuss és jelentsd, hogy megjött a feleségem, kérem gráciáját, délelőtt nem mehetek föl a palotára.

- Délután se - suttogta az asszony -, soha többet, soha, soha, soha többet!...

Bethlen intett, s a deák sietve elment.

Az asszony szemét könny borította el, a férje csókolta ezeket a könnyeket.

- Rossz ember az, rossz ember az nagyon - mondta -, az a szegény fejedelemné, az a szegény asszony...

A könnyei lefolytak finom bőrén, arcán a fehér párnára...

- Azért jöttem, mert az éccaka rajtaütöttek a kegyelmed harminc szekerén, s beszállították a tordai magtárakba a kolozsváriak búzáját...

Bethlen ijedten kapta föl a fejét:

- Az én búzámat! - kiáltotta.

- Igen.

- Az én becsületemet!

Az asszony indulatosan sírt.

- Amit oly keservesen s csak az én egész erőmmel tudtam a székelységtől venni, ki merte azt...

- Ő... Ki más?... lefoglaltatta Kamuthyval.

Bethlen nyöszörgött dühében s tehetetlenségében.

- A kolozsvári koldusok miatt az ember nem szakíthat a fejedelemmel... - morogta aztán.

- Ilyen ember, lássa, ilyen ember! - szólt az asszony - most valahára meglássa, s maga még mostan se látja...

Bethlen már uralkodott magán, már egyensúlyba került, már beforrt a váratlan seb: bármekkorát is ütött hiúságán s önérzetén a fejedelem tette, mégis elismerte jogosságát: ha háború lesz, s ebből immár csalhatatlanul látni, hogy az lesz, akkor a fejedelemnek a maga szempontjából igaza van, a kolozsvári koldusok majd csak eltengenek tavaszig, fájdalommal gondolt rájuk, s még nagyobb gonddal a háborúra...

- Báthory nagy ember - mondta csöndesen a feleségének, aki keserűen, makacsul fordította el a fejét, s erre a szóra megdermedtek arcvonásai.

- Az. Rabló.

Bethlen vastag szemöldökei megmozdultak:

- Urak fejedelme.

- Rablóké - lihegte az asszony.

- Az urak tették fejedelemmé, nem az éhezők...

S lassan folytatta:

- Minden status egy unitas; minden egy úr magában bírja az összes alattvalókat; a fejedelem azért az urakból való status egységét nézi... Ha Erdély tizenkét emberé, akkor a fejedelemnek evvel a tizenkettővel kell számolni... A fejedelemnek úgy kell nőnie, hogy e tizenkettők fölött mindig elérhetetlen magasságban legyen... Báthory nagy politikájú ember, nemcsak e kis ország véletlen lett feje, nagyobbakra s oly nagyokra tör, hogyha eléri, akkor mindazok, akik itt nyüzsögnek s forognak körülte, messze elmaradnak és semmikké lesznek: e harminc szekér búza egy igen komoly tett; megmutatta, hogy szava nem tréfa s akaratja nem szélfúvás. Mert csakugyan, ha háborút épít, akkor gondolni kell a hadakra...

- És a Bethlen Gábor szava, amit a fejedelemnének adott?

- Én a szavamat oly gyorsan beváltottam, hamarabb, mint magam reméltem... Még nincs két hete, hogy ígértem, s már Tordán van a búza... - S mikor lesz Kolozsváron? - Én a szavamat beváltottam: ezt tudni fogja a fejedelemasszony, ezt tudják Kolozsváron, ezt tudni fogják az egész Erdélyben; tovább a felelősség nem rajtam van, hanem azon, aki a végrehajtást megakadályozta... És a fejedelem, mikor tette, bizonyára tudta, mit cselekszik; tudta, hogy a szegény népet maga ellen ingerli... A fejedelemasszony neve áldott marad Kolozsváron, de a fejedelem magára vonta a haragot...

Az asszony megértette az ura gondolatát, vagy talán inkább a belőle áradó nyugalom csillapította le; érezte, hogy nem fenyegeti őket veszély a be nem váltott ígéret miatt, s lecsillapodott.

- Báthory ma csak arra gondol, hogy a háborút gyorsan és sikeresen kiállíthassa, hogy holnap mi lesz, arra nem gondol: az mind az ő holnapi lépésétől fog úgyis függni. Mert vagy sikerül a had, s akkor a győzelem örömében mindenki meg fog elégedve lenni, vagy nem sikerül, s akkor egy ilyen parányi ok elvész... Függővé kell azért tenni maga alatt mindenkit, s az országban ma már nincs, csak kétfajta népség: akinek birtoka van és úr: az mind az ő megadományozott, fizetett cselédje, nála nélkül akinek semmije sincs, járom alatti szolgája.

- Nincs neki annyija, hogy az egész világot megfizethesse - szólt fellobbanva az asszony -, pedig könnyebb az étvágyat felkelteni, mint annyi éhest jóllakatni.

- Erre kell a háború... Erdély romlott, szegény koldus, de sok benne az éhes ember, s az éles kard... Báthory keresi a háborút, hogy jóllakassa saját dicsőségszomját s jóllakassa az embereket... Máris sok a katonája: annyi dologtalan éhesnek ki teremt élelmet?... majd a más kamaráján megelégülnek...

- Úgy látom, kegyelmed is belenyugodott már a háborúba - kiáltott fel az asszony -, ha valaki nem győzi elcsépelni az asztagját, gyújtsa fel?...

Bethlen lehajtotta a fejét.

- Igazad van, édes lelkem, de nekem ma ebben az országban más dolgom nem lehet, csak megérteni, s amiben lehet, minden erőmmel segíteni az országot... Én a fejedelemnek nem parancsolhatok, rebellió nélkül ellene nem szegülhetek: utána gondolom azért az ő gondolatait, s megnézem, mi fordulhat jóra... Én nem vagyok ellene annak, hogy az ország határain kívül hadat ne viseljünk, mert annyi s oly nehéz ellenségeink vagynak, hogy azokkal muszáj mindennap leszámolni, Oláhországnak Moldva elleni cselekedete csak egy első lépés, utána jő ugyanez Brassó ellen, a Székelyföld ellen s miellenünk, mint már láttuk az elmúlt esztendőkben Mihály vajda alatt... Ha háborunk sikerül (és nem tudom, miért ne sikerülne), elég jó vitézeink, vezéreink s erőnk van hozzá, s a fejedelemnek még csak ez a harminc szekér búzáról való rendelkezése is azt mutatja, hogy minden erejét összeszedve a leggyorsabban fogja végrehajtani a dolgot... Egy ilyen lépés a portán sem lesz kedvetlen, mert ott már torkig vannak Serbán Radullal, s meg vagyok győződve, hogy igen meg fogja erősíteni az erdélyi fejedelem nevét, hogy egy ily galád cselekedetet a leggyorsabban megtorolt.

Az asszony megnyugodott: az urának higgadt hangja, békés és harmonikus szava lassan betöltötte őt, mint az Isten igéje a templomot, de azért hidegen visszhangzott benne az idegen szó: az egész gondolatmenet oly távol volt az ő életfelfogásától, asszonylelke iszonyodott a nyugtalanságoktól és félelmektől és a váratlan fordulatoktól, egy rendületlen élet nyugalmát áhította, ahol megszabott s biztos tevékenység folyik, s jólét, gyarapodás, emberek tisztelete, az elvetett mag biztos megaratása s a gyermekek boldog fölnevekedése... Már látta, látta már, hogy az ura újra készen van harcra, háborúra, el fognak szakadni, s hosszú idők telnek, míg magára hagyva él, s csak epedni fog s dühöngeni ura távolléte miatt, valami kínos jövő előreérzése kongott ott a háttérben, és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását érzik már, hiába prédikál a pap oly bölcsen és oly igazakat...

- Kegyelmed mindig a legjobbat látja s mindig a legrosszabb jut énnekem...

Bethlen gondterhesen s szomorúan nézte az asszony eres kezecskéit, ezeket a dolgos, fáradhatatlan kezeket, amelyek lehetővé teszik neki az életet, mert teljesen ráhagyhatja a házat, a munkát, a gyerekeket, a gazdaságot; de őt magasabb erők kötik le, s nagyobb rendeltetés, mint egy család sorsáról gondoskodni, s már félt, félt a kitörő vihartól, mely minden percben fenyegette életüket... Igaz, az asszony ezt az életet jobban elvégzi, mint bármely asszony tenné Erdélyben, akit ismer, de bizony teljes joggal elégedetlenül s hiába látja be jogát a panaszra és keserűségre, nem segíthet rajta... Gondolatai részesévé, belső tagjává nem teheti, s ez az egyetlen, ami kínozza, hogy az asszony nem látja be az ő koncepcióinak nagyságát, nem érzi lázát, s nem veszi magába a szenvedélyt, amely őt minden rostján, lelke minden rezdülésén át fűti...

- És nem kell ez az élet - kiáltotta az asszony -, nem leszek özvegy! élő ember özvegye! hogy olyan dolgokkal harcoljak, ami férfinak való, minden asszonynak megvan a férje, aki részt vesz az életében, csak nekem nincs. Ha özvegy vagyok, akkor tudjam, hogy az vagyok, biztosítom, hogy nem fogok senkire szorulni, de hogy énbelőlem éljen egy férfi, s ő csak kint parádézzon a világ előtt és okosabb legyen az országnál, hatalmasabb a fejedelemnél és mégis egy senki, mindenki cselédje, és mégis learat mindent, mindenkit szolgál, csak engem nem, és senkitől se kap semmit, csak éntőlem...

Bethlen szomorúan nézte az asszony éles arcvonásait, úgy feküdt ott az ágyban keményen s mereven, mint egy szobor, bronz, kő s hideg ellenség.

- Nézd, kedvesem - mondta csöndesen -, mikor elindultam az életre, semmim sem volt, még szüleim, testvéreim, rokonaim sem, mikor megesküdtünk, mik voltunk?... Egy nagy cifra üst vett körül, s ma mégis a mienk az dévai uradalom s a szép dévai völgység, melynél szebb uradalom nincs egész hazában... Nem mondhatod, hogy elfelejtem a magam dolgát, nem panaszkodhatsz, hogy...

- Hogy dolgom ne legyen, arra nem panaszkodhatom. Más asszonyok mulatnak, parádéznak, vigadnak, táncolnak, udvarlókkal szórakoznak, s én itt szenvedek s nyomorgok és dolgozom, ez az enyém és semmi egyéb... - a szemében könnyek voltak, s nehéz levegő telepedett a szobára...

A férfi ráfektette fejét az asszony mellére, fáradt volt és nehéz ez a fej: mindent elbírt, mindenütt feltalálta magát, de itt, ha az asszonyán erőt vett a csüggedés, akkor itt elvesztette minden erejét és rugalmasságát...

Az asszony csak nagy sokára emelte fel kezét, lágyan átölelte a nagy bozontos fejet.

- Rossz ember ez, Bethlen, mondom kegyelmednek, rossz ember... evvel az életét össze ne kösse, boszorkány a testvérje is, az az Anna, rossz lelkek ezek... Aki így fél a feleségétől, így el tudott vele bánni...

Bethlen megenyhült, örült, hogy másokra fordul a felesége gondolata, s kész volt belemenni idegen lelkek megrágalmazásába, hogy meneküljön saját bajától.

- Báthory-vér, azt csinálja, amit Zsigmond fejedelem csinált... - mondta megvetően az asszony, férje fejét simogatva.

- Zsigmond titkos beteg volt - mondta az ura -, Zsigmond szerette volna a feleségét, de nem tudta...

- Ez is titkos beteg, egy titkos nyomorult, hitvány, ennek a becsülete beteg: ez nem mer az asszonya szemébe nézni... Ez, attól fél, annak a becsületes, hűséges jó szemétől!...

Bethlenben felvillant a fejedelemasszony rendkívüli tisztasága, kövér fehérsége s gőgös hidegsége. Mikor Kolozsváron szolgálta, megvillant benne némi buja kívánság e rendkívüli asszony felé, de annak jégszirtjén még ő is ellenszegülő hullámokba csapott, hogyne a fejedelem, aki még ezerszerte kevésbé bírja megérteni az idegen lényeket... Szép és ostoba nő az erény tornya, de az Erény toronyőre a korlátoltság... Most azonban nem törődött vele, felesége meleg és illatos teste már föltüzelte, s óvatos kis mozdulatokkal, nézéssel és apró csókokkal tapasztalgatta az asszony hajlandóságát, amit mindig csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott kiérdemelni...

Felállott, az ajtó závárát rátolta s visszajött:

- Az estve Dévából lovaslegény jött, a gyerekecskék jól vannak...

Az asszony energiátlanul feküdt, s egyszerre két, fészken ülő, szerelembúgó lett belőlük: az asszony lassan cirógatta az ember fejét, s párázott belőle a kívántató jóság...

Ezalatt a fejedelmi palotában egyre jobban kialakult a Kornis szeme előtt a fejedelmi tanácskozások sok csudálatossága.

A fejedelem senkit sem szokott dolgaiba avatni, mindenkor külön tanácskozik minden követekkel, úgyhogy még kancellárja is ezt az ügyet ismeri, s azt nem. De ma Kornist folyvást maga mellett tartja, s legbelsőbb dolgai tudójává teszi. Imreffyt is folyton elszalasztotta, Géczyt is minduntalan postának használta, úgyhogy a legfontosabb dolgoknál nem lehettek ott. Bethlen felhívatni nem engedte, Kornis megérezte, hogy tart Bethlentől, s talán azért siet annyira, hogy addig mindeneket megcsináljon, mire a főkapitány feleségétől feljöhet... Kornis nem értette a dolgot, mért vagyon őreá ennyi szükség máma; igaz, lengyelül elég jól tudott s németül, oláhul is: de a fejedelem is tudott; előtte ma mindennek mélyebb, izgatóbb s titkosabb értelme van...

Ijedten figyelte ennek a fiatal fejedelemnek tudományát: hogy ismeri ez Thurzó nádort, s mi mindent akar tudni róla, még a köntöse színét is... A királyi udvarnak minden pletykáját s a zászlósuraknak minden szavát... Mért gyűjt sereget Forgách Zsigmond Kassán fejül, s Thurzó Szaniszló: mit akarnak a portai követséggel, s mit vittek ajándékba a nagyvezírnek, kajmekámnak mit, s a kapitihák kik s mit mívelnek... Csakúgy ömlött a kérdés, s olyan tisztán kialakult még Kornis előtt is az odaátvaló vélemények sora, jobban, mintha ő maga ott járt volna... Most megértette, milyen nagy dolog, benne lenni abban a társaságban, amely az uralkodókat körülveszi, az uralkodás minden dolgát, akaratját, tervét fontra s latra vetik, s a környülálló családok asztalán, mint száz részgyűlésbe, vitatják s őrlik meg s visszafelé is irányítják, ha közhelyesléssel nem találkozik az uralkodás dolga...

Ha ez idegenek innen elmennek, bizonnyal ők is éppoly biztos módon tudják az ittvaló dolgokat, csak legyen, aki őket így kifaggassa...

És a tanácsurak, főispánok, összevissza, mint egy kavarodás: referátumot tenni, mit, mennyi katonát, élelmet, szénabelit lehet nála szedni, ezt mind tudni fejben tartani, Kornis már rég elfelejtette a Doboka megyeiek szavát, mikor a háromszékiek jöttek, de a fejedelem, az nem: déllére az egész ország állapotát tudta, s tíz, húsz embernek dolgot adott, annyi írásbélit, hogy füstöt vetett a feje, csak aki hallgatta is. S a lengyel s a moldvai követekkel közbe-közbe s siránkozó vénasszonyok, akik panasszal jönnek szomszéd urak rablásiról, megvert jobbágyokról, elhajtott barmokról s osztályos atyafiak istentelenségéről, s mind meghallgatja, mind megnyugtatja, felbiztatja, s boldog arccal ereszti el s aztán a lengyelekkel pihenés nélkül úgy diskurál Zolkiewsky terveiről s a mi zendülőink praktikáiról, mintha nem is erdélyi s magyar, de nekik is fejedelmük s lengyel volna... Moldva, Oláhország mind ki van terítve, s már belső háborúk támadnak távoli országokban, már idehallik a védtelenek ordítása, felgyújtott falvak füstölgése...

Kornis nem volt képes tiszta aggyal figyelni, mert minduntalan közbe tolódott valami, ami őt megrémítette: a pozsonyi követek elmondták, hogy Forgách Zsigmond korrespondenciát tart fenn valamely erdélyi urakkal, a lengyelek ugyanezt mondják s a moldvaiak is: de a fejedelem elhallgatja, elsiklik felette, ezt most nem faggatja, csak az ő szíve dobogása erősbödik vagy csendesedik, ha ráfordul a szó, vagy másfelé terelődik... Átkozott Kendy, milyen jó, hogy őtet eddig még semmibe bele nem vitte, ezer szerencse, hogy oly messze van Radnót Szamosújvártól, ezt mind a felsőországiak csinálják...

De mért? Mért nem vallat a fejedelem? Ez nem bánja, mit írt Zolkiewsky Szaniszló, a lengyel királyi fővezér Erdélybe s kinek? S kinek másnak, hisz azt minden gyermek tudhatja, hogy ha valakinek ír, az csak a sógora lehet, Kendy, a Csapy Susa anyja lengyel lány, s Kendy így egész lengyelségnek sógor...

S Kendy milyen bátran jön-megy, a fejedelem minduntalan hívatja, tanácskozik vele, rábízza a főkapitányra tartozó dolgok rendbeszedését, a katonai mustrák registromainak vezetését, a prebenda, az országos kamarák, élelemrekvirációk számadásait, s ez úgy jő-megy, az ember nem hinné, hogy gyilok van az övében, Kornis nemegyszer érzi kezének ideges mozdulását: hogy ő csak kirántsa most kardját s az első csapással behasítsa ennek a fejedelemnek a fejét.

Iszonyodott attól, hogy az ő füle hallatára faggassák a titkos praktikák dolgát, s végre is szólt:

- De ugyan micsoda dolog az, Nagyságos Uram, kik írnak és hová leveleket?

A fejedelem egyszerűen, nyílt szemmel nézett rá:

- Ugyan hová gondolsz, ki van itt, aki ellenem praktikába menne?...

Olyan bátran, egyszerűen s nyíltan állt. Kornis hitt neki, hogy ez semmit sem tud, bár nem mert hinni, de azért jólesett ez a nyugodalom, s esküdött magában, hogy véget vet, vagy elhalasztja Kendy a dolgát.

- No, Bold uram, eredj s csináltass ebédet, mert krudeliter megehültünk - mondta a fejedelem nevetve.

Kornis máskor halálosan megharagudott volna, hogy effélére használják, inasnak, egy Báthory, őt; de most boldog volt, patvar nézze az ebédet, csakhogy kimehet.

- Az ebédnél két asszony is lesz - csapott vállára a fejedelem -, két szép asszonyok s főasszonyok pedig!

Ki lehet az, tűnődött magában Kornis, s ahogy kiszabadult a fejedelem boszorkánygyűrűjéből, nagyot lélegzett, szitkozódott, nyújtózkodott; legjobb volna jó messze lenni innen. S ahogy a csarnokon átment, érezte, tudta, hogy minden szem rajta van, irigykednek, s feléje húzódnak az emberek; mi ördög ez? de hízelgett neki, hogy őt vélik a fejedelem legtitkosabb kedves emberének.

Kendyvel a grádicson találkozott.

- Rakjátok a tüzet - morogta halkan Kendy.

A vér a fejébe, s az ijedtség a lábába szállt:

- Eszeveszett bolond, hallgass - mondta neki nyersen -, jól vigyázz, mert alattad a máglya!...

Kendy különösen s gyanúsan nézett rá:

- Ma estve még szólunk egymással, Bold!

- Nekem haza kell siessek Radnótra, feleségemhez.

- Magadban?! - mondta Kendy s szúrósan nézett a szemébe.

Kornis elértette, hogy a fejedelmet kellene magával vinnie s ott leölni... Megborzadt:

- Vidd magadnak Újvárba - morogta, s elfordította szemét; a fényes nappal józanságában iszonyú rágondolni is.

Kendy kicsit gondolkozott:

- Jól van, én vállalom; elhívom Újvárba... de jössz te is.

- Mit faggatsz engem! - pattant fel Kornis, szokott hetyke hangján - nekem haza kell mennem az asszonyomhoz: veletek nem megyek, de ott leszek... Kornis Boldizsár még megéri a tulajdon szavát...

Elváltak, s ő titkon reménykedett, hogy majd az asszony megszabadítja, majd valami közbejön, s nem kell részt vennie... Mikor kijött a fejedelemtől, eszébe se volt, hogy csakugyan az ebéd után nézzen, de most a konyha felé ment, s úgy dolgozott, úgy törtetett, úgy igyekezett a fejedelem kedvét megnyernie, mintha tanúkat szaporított volna maga mellett, hűsége mellett. Ó, de jó volna lóra ülni, ebédre se menni, de haza Radnótra, a maga drága, tisztaságszerető hív és becsületes feleségéhez...

Kendy azonban folyton szemmel tartotta, s mikor az ebédre gyűltek, Kornis egyre érezte a Kendy szúrós, gyilkos szemét magán égni.

Beteg volt, s forró a teste, semmivel se törődött, az is csak most jutott eszébe, kik lesznek a két asszonyok, mikor már itt is voltak, s látta Bethlennét és Dengeleghynét.

A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok levén, egész nyíltan utálták egymást.

A fejedelem Bethlennét a jobb oldalára, s Török Katalint a bal oldalára vette. Bethlenné mellett ült az ura, s Kata mellett Kendy István. Csak kis asztal volt, az urak mind a más szobában voltak, itt velük még csak hárman ettek, Imreffy, Géczy s Kornis.

Géczy nagyon kedves volt, de hiába, itt nem törődött vele senki, visszavonult, mindenki a fejedelemmel volt elfoglalva. Az asszonyok nem is hallották a bókolásit, s ő éles szimattal megérezve az új fejedelmi hölgyet, buja vággyal vetette utána magát s leste messziről.

De a fejedelem nem tudott egy pillanatra sem alázatos vagy hódoló lenni, szórta sugarait s csipkedését is, mindenkire, az asszonyokra is.

- Hiába gőgösködsz - mondta Bethlennének -, nem vagy Károlyi Zsuzsanna, csak Bethlen Gáborné! Akkor születtél, mikor Bethlenné lettél, s ezt nem szabad elfelejtened.

- Palotsay Anna is akkor született? - vágott vissza Bethlenné.

Török Kata ingerkedve felnevetett, Bethlen Gáborné előtt elszántan jó kislány akart maradni, s oly rendes volt, sima volt a haja is, mint egy kislányé, még pingálva is csak épp egy parányit: de most elárulta magát e nevetéssel.

A fejedelem nem haragudott meg:

- Palotsay Anna? - mondta, bort ivott, s elnézett messze, tűnődve s furcsán - Palotsay Anna kivirított, mint a tündérvirág a tündérkertben, mikor Báthory Gábor meglátta: addig setét volt, lucskos volt, kis piszokfentő volt, akkor pedig kisütött a hajnal, ráhullott a harmat, kivirított a virág... Csakhogy Palotsay Annának nem kellett a hajnalnóta, nem adta a szerelmet szerelemért: Palotsay Annának ostoba rossz vére van: nekie diadémum kellett...

Lehunyta a szemét borbódultan, nagy szemére nagy sötét szemhéja szinte betegen húzódott, vastag ajkát nyelvével nyalogatta, az arca elbágyadt, fáradt lett, idegesen rángatózott, fanyar ízek gyűltek az ínyében, újra ivott, Bethlenné komolyan, megilletődve nézte.

Rángatott szájjal, eltorzulva mondta a fiatal férfi:

- Nem jött velem lóháton vágtatni a nap elébe... neki csillogó korona kellett, nem csattogó csók... megkapta: örüljön neki... még mit akar, ő a fejedelemné!...

Bethlenné hallgatott, aztán így szólt:

- És ha nincsen hámja, kötőfékje, hanem együtt vágtat a vágtatóval, akkor most mi volna? Hogy volna? Akkor valaki csak az övé volna?...

A fejedelem kajánul felnevetett, s egészen Károlyi Zsuzsa arcába hajolt:

- Ha én egy virágot szerelemből megszeretek, száráról leszakasztom, illatját felszívom...

- S elvetem a porba.

- Igen... - húzta a nyakát, mint egy rossz fiú -, de ha egy drága forgót pénzemen veszek: akkor azt bezárom a görgényi kincstárba, registromba íratom, s kincstartómat felakasztatom, ha elvész...

- Értem: azt kérdezi Nagyságod, ki akar virág lenni, s ki diadémum.

A fejedelem mélyen, erősen s huncutul nézett az asszony szemébe.

- Igen...

Bethlen gyönyörködve nézte a feleségét, aki kicsit kipirult, üde s friss volt, s az összetűzés kivirágoztatta, de gyönyörű, íves metszésű szája gúnytól, asszonyisága örök bújától remegett s azt mondta:

- Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember: csak nem teheti meg... Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja: de el se kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.

A fejedelem galád kárörömmel nevetett:

- Azt mondja a biblia, a kegyelmed ura jól megolvassa, bizonyíthassa, az asszony nem ember, de asszonyi állat!... - s a Kornis szemébe kacsintott, amitől ez mint bűntárs megszédült, maga sem tudta, mért.

- De bezzeg a férfi, az aztán ember - szólt Bethlenné csöndesen -, s a férfi, pláne egy fejedelem, végrehajtja, amit gondol! vagy sikerül, vagy nem: de mit tegyen egy asszony?

- Mért lett asszony? - kuncogott Török Kata, némbertársát a férfiak szájára kiadva, s ezen a vad és nyers emberek fel is kacagtak.

- Én sokszor szeretnék asszony lenni - mondta a fejedelem -, folyton égni, rohanni, űzni, hajtani?!... Jó volna megülni, várni, ellágyulni... Kapni, zsarolni, kínozni...

Bethlenné ránézett; most olyan kócos és jó kis fiú volt, s egyszerre úgy érezte, a kettő közül ez inkább a sajnálni való, a maga rákényszerített vad élet hajszájában... E pillanatban közelebb érezte ezt a szerencsétlen bolond fiút, mint azt a hideg, magán uralkodni bíró kemény embert: kisujja megmozdult, ahogy nézte, úgy szerette volna baglyas nagy puha haját megsimítani, bolond, részeg fejét ölbe venni: s talán ő, ő meg is tudná fordítani sorsát...

Még tán sose vesztette el életének biztos alapjait, de most megbillent, imbolygott, mint ködvár lengett előtte az élet...

Báthory ivott, s újra ivott, aztán dúdolt, borongott, végre fölpattant: - Kornis uram, most pedig megyünk hozzád Radnótra!

Kornis belesápadt; ez váratlan!

- Szombaton Besztercén kell legyünk. Nem megyünk Torda, Vásárhely felé, inkább árkon-bokron át, Radnót, Széken át... Kancellár uram velünk jő, Bethlen uram, ti mentek a sereggel Kolozsvárnak, Ujvári kapitányékkal.

Nem törődött az asszonyokkal, azok menjenek, amerre akarnak, Bethlenné megérezte, milyen más az ő ura, s már sajnálta percnyi szerelmét, mit rávesztegetett: ez nem ember, ez egy égen tündöklő csillag; tesz s mível, mit akar: nincs ennek a lelkében senki más, csak ő saját maga...

Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült mindenki.

Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álmából tisztulva, de még egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és éjszakának, amit itt töltött Radnóton.

Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek és igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.

- Hogy aludott Nagyságod? - kérdezte szeretettel.

A fejedelem kezet adott neki, s jó erősen megszorították egymás kezét, mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna...

A fejedelem erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban maradni, a tüdeje tágult, s egyre csak nyújtózkodott.

- Jókat álmodtam - mondta vidáman, s Kornis boldog volt, hogy az ő házánál a fejedelem oly jókat álmodott.

Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban, mint valaha, írásai nagy bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradatig, mert semmi célja az úttal. Pláne, most érkezett Szebenből, zsebje tele iratással, s nem bír a fejedelemhez jutni, tehát átengedi magát a fáradottságnak.

Kornis mosolygott s azt mondta:

- Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.

Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította, s kiment.

A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:

- Hej, teremtette! - kiáltotta -, Bethlen uramék azóta Besztercén alusznak.

- Pszt - mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza ujjal -, még alszik a házi gerlice.

Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s azt mondta:

- Búcsúvétlen?... - a torka elfúlt a hirtelen vérlobbanástól - ki oly paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? - s a belső szoba felé nézett.

Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs: megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.

Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt s lassan benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem színváltozását.

Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:

- Menjen kegyelmed az kívülre - mordult Géczyre. - Senki emberfia is be nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem a felelíst.

Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött mindjárást visszafelé nagy vidáman jókedvével:

- Készen vannak a legények - mondta -, lehet indulni.

Géczy kedvetlenül mondta:

- Még a fejedelem belefogott valami munkába.

Kornis nagy szemet meresztett.

- Munkába?

- Igen - morogta Géczy -, pedig jobb lett vón elhalasztani: ír... Elővette a pennát s ír...

- Mit ír?

- Felelíst az lengyeleknek vagy moldovaiaknak. A kancelláriussal.

Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül. A házigazda mindenfelé fülelt, s tűnődve és szimatolva kiment a szobából. Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy lépésekkel járkált.

Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz; ezek lóháton várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka volt, s nem volt felettébb hideg.

- Indulunk-e már, Nagyságos uram? - kérdezték.

- Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik - mondta s továbbment.

Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.

- Dolgozik? - mondta egy hadnagy - nincs egy szép menyecske a közelbe, früstökre?

Kornis ezt félfüllel meghallotta.

- Országos levelet ír űfelsége - szólt vissza ingerülten.

De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda abrakot kért, s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.

- Te, Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?

Senki sem hallott semmit.

Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is meghallotta...

Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.

Ajtókon át, mint a fenevad, tombolt végig; Géczy még most is ott volt, ahol hagyta.

- Még mindig! - riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással - még most se lehet bemenni?

Géczy oly sápadt volt, s annyira zavarba jött, hogy Kornis félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.

- Udvari marsallk vagyok én - kiáltotta -, nekem éjjel-nappal szabad a bejárás a fejedelemhez.

Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva, s sarkaiból kivetett lélekkel benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt, s a fejedelem fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.

Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmúlt a hősége.

- Mi az? - kérdezte Imreffy szigorúan.

Kornis nem tudott felelni, csak tátogott, s egyre nagyobbakat lélegzett.

- Indulni... indulásra... - hebegte - hogy nem indulunk-e még, Nagyságos uram, kérem felségedet.

A fejedelem azt mondta:

- Hagyjuk ezt no, kancellár uram, úgyse tudjuk egy ülésre megszerezni.

Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.

Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta, miért, de iszonyúság volt néznie...

- Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást - mondta a fejedelem, s vállára csapott Kornisnak.

Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.

Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:

- Még én asszonyomnak köszönnék, Nagyságos uram - mondta, de mintha úgy érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem ellen való cselekedet volna, amit tesz...

A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult, kiment az ajtón, utána Imreffy.

Kornis úgy vette észre, mind a ketten kardjuk markolatára tették a kezüket...

Géczy is az ajtóban állott, ez is kardra készen, s mind oly különös volt...

A fejedelem, ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte, Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak, s kicsit vivátoztak.

- Van-e töltéstek? - kérdezte a legényeket Géczy.

- Igenis.

- No puffantsatok csak egyet a levegőbe - kiáltotta a fejedelem. - Hadd emlegessék meg a búcsúzást a lányok!

Tízen, húszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő múlva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.

Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt fel almából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent a tornácon Kornis Boldizsár.

Arca nem látszott a sötétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe, s a csapat kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az udvarból.

A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére való, s most már biztos, egészen biztos volt, s szörnyű, szörnyű... Óh, ha a föld megnyílna, hogy elmúljon a jövő iszonyúsága...

Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett: de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért, magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak az éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?... Kornis kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem láthat tisztán, s mind igaz...

De azok már kiszáguldottak az udvarból, s ő egyedül itt maradt: megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület, hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz, Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz dühe elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott...

A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában a csillagok alatt, s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környös-körül gubbasztottak, s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki fordultak, s széles pofával lesték a vágtató dühöt.

S újra meg újra beleszédült rémületébe.

Hát ezért, ezért jött hozzá Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre tudta, így kicsinálni szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát... Rá a rablóra, rá, rávágni, sújtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte, s mégis elrabolta s magával viszi minden kincsét.

Mikor utolérte őket s beugratott közéjük tajtékos lován, bátyja mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva hagyta, hogy párologjon dühe és fájdalma, s oszlott s tisztult kissé a vad iramlás.

Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, e két irgalmatlan lator, krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt éppolyan jó, mint bárhol a világon, s mind ebből élnek, mint a gomba a fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük... Hát arra való Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen...

Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren, pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki haragját s gyűlöletét mindezek ellen... tőlük félt a galád, csak most is Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerin szerte hírrel legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez...

Úristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél... Bethlen nem megy vele, Bethlen nem akar... Majd jó lesz ez ostoba Kornis Boldizsár, aki olyan, mint a tuskó, oda állítom, ahová akarom s kifelé, hadd tudja Forgách Ferenc érsek, hogy a háborús tanácsokban részt vett Kornis Boldizsár, s vigye hírül a császár udvarába, hogy a katolikus urak mind egyek e bitanggal...

Egyszerre minden visszájára fordult: most visszafelé értette meg, mi lesz Erdéllyel: háború, háború, hadra had...

S már nemcsak a saját férfiúi vesztesége fájt és sikoltott benne, de az egész országért érezte magát úgy, mint a férj, ki látja, tehetetlenül, hogy lator tör ágyasházára. Most már egész hazájáért rettegett s szédült a felelősségtől; ő fog fizetni még ezért is: őt fogják számon kérni: te ott voltál, tanácskodtál, mindent láttál, belenyugodtál: a pápisták követeit elutasították a lengyel zsiványokkal a te füled hallatára szerződtek törvényes királyuk ellen...

Kamuthy hangja hasított most a levegőben: úgy volt, hogy Ludastól fel északra mennek, Szegyel, Zab, Méhes felé, de Kamuthy kapacitált, hogy Egerbegyet útba ejtsék. Megállt a keresztúton a lovas sereg, akkor ő is beletorladt a többiek közé...

- Jó lesz vigyázni - döntött magában -, jó lesz jó arcot mutatni, hogy észre ne vegyék, ami bent forr...

- Nem megyek felétek - mondta Báthory nevetve s különös jelentőséggel -, ha a fejedelem egy házba belépik, mindjárt varjúkárogás száll az asszony hírire.

Kornis tudta, hogy ez neki szól, uralkodott magán.

- Nagyságos uram - rikoltott a szélben s a nagy szabad levegőben Kamuthy -, ne gondoljunk vele, hadd csevegjenek reánk! kivel mi gondunk!... Ki kellene nyelvét vonatni egynek, afféle szóhordozó bestye rimáknak!

A fejedelem felnevetett, s megindult a Maros völgyén Egerbegy felé.

Ott früstököltek, egy friss nyársonsültet ettek s bort ittak rá bőven.

- Mit búsulsz, testvér - mondta Kornis György az öccsének.

Ez rá se nézett, azt mondta:

- Ma meg kell mejjesztenünk ez latort.

Kornis György megdöbbent, az öccse oly hangosan szólt, hogy meghallhatta volna valaki.

Félrehíjta, s úgy beszélt vele.

- Csak nézd el - mondta Kornis Boldizsár -, nézd, a latrok hogy vigadnak a meretrixekkel: mondsza csak, kik ezek az országfutó bitangok?... Az övék Erdély, avagy a miénk?... Behoztuk magunknak külföldről ezt a garázdát, s hozta magával a bandáit. Nézd csak, nézd, mienk tán Erdélyország! harmincan, negyvenen ha összeállunk, kész a birodalom s mi, a nemzet, kényire-kedvire hagyjuk ezt a futosó latrat... Hát hogy? Tíz főembert sem lehet együvé hozni rá?... nekem is van itt húsz emberem, neked is húsz, itt van Mikola János, komoly, jóravaló ember, annak is tizenhat embere, Gyerőffy uramnak is van vagy húsz.

- Ezekre ne számolj - mondta Kornis György -, ezek a Bethlen-bandába vannak, nem jönnek velünk.

- Ez a cudarság: akinek száját bedugta s feleségét még holnapra hagyta, az már az ő testi-lelki embere: el kell veszni Erdélynek: itt olyan baromállat a főnép, mint a tulok: addig egy se mozdul, míg tüzes vassal űt magát nem böködik...

Kornis György gyanakodva nézte öccsét, ez maga is tegnap még másképp beszélt, történt valami azóta?

- No de itt vagynak Sennyey Pongrác, Torma György, Basa István uramék és Sarmasághy koma, ha összeszámolom, kétszáz főből százötven mi kezünk alatt vagyon. S ha Széken hálhatunk, ráhozom Kendyt legalábbis háromszáz emberrel...

- Hallgass - nagyon néznek ide.

Kornis Boldizsár egyet gondolt, fogta kupáját, s visszament az ebédlőházba, bort töltetett magának, azzal odament a fejedelemhez s koccintásra emelte a kupát:

- Nagyságod életire! - mondta a köszöntést.

A fejedelem nevetve nézett rá:

- Úgy élj, ahogy nekem kívánod - mondta.

Kornis értette, elsötétedett: most már bizonyos volt mindenben: a fejedelem fél, mert tudja, mitől kell félnie: kiitta a serleget fenékig... akkor leborította...

- Hát Nagyságos uram, szép köszöntésnek szép a felelete. Isten tartsa Nagyságodat!

Nevettek mindnyájan.

Sarmasághy csudálkozva nézte ezt, s később induláskor így szólt Kornisnak:

- De nagy kedv van ilyen hajnalba! Korán kél, aki virradatkor kél.

Kornis komolyan nézett rá:

- Aki a csorgóból inni akar: meghajol előtte: de aztán hátat fordít neki!... Én inni akarok ma ennek csorduló vériből...

Sarmasághy elrémült:

- Eszed veszett?

- Vagy ma, vagy soha: Beszterce után nem lehet.

Jó volt, mikor már újra ló hátán ültek s lovagoltak a hó szironyos hátán, hegynek fel, völgynek le. Délben Kötelenden etettek.

A fejedelem szerencsére ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy Széken éjszakáz.

- Rossz hely, Nagyságos uram, nincs ott se kastély, se élés, gyerünk be inkább Szamosújvárra, az már onnan csak egy kis hajtás, estére bent leszünk - mondta Sarmasághy.

De a fejedelem nevetett:

- Tudunk rosszabb helyet is Szék városánál - mondta -, Kornis Boldizsár marsalkunk előre mén, s helyet szerez.

Kornis örült.

Kezembe adta Isten - mondta magában -, mint Jónathánnak, kezembe adta Isten a filiszteust.

Szék nyomorult kis fészek, dombok közt feküdt, s az egyetlen nagyobb ház a régi, kihalt Székelyek háza is olyan volt, mint a granárium. Annál jobb, hogy ezt a helyet is az Isten rendelte, mert ettől a háztól sehova se látni, ha Újvárból a katonákat behozza, észrevétlenül lehet rávezetni.

- Szedjétek fel a kerítéseket - rendelkezett, s mikor a saját emberei, gondolatait nem ismerve, csodálkozva néztek rá -, tűzre, tűzre - kiáltotta -, tehenet húzzatok nyársra, s megsütni, mire bejő a fejedelem.

Mindjárt hozzá is fogtak az emberek s nemsokára az összes sövény s palánk, ami csak körös-körül volt, máglyába volt hordva a ház udvarán. Az ajtókon erős vaszárak voltak, ezeket Kornis udvarbírójával szedette le s csak a fakilincseket hagyta meg.

Mire megjött a fejedelem, még világos volt; a ház pusztaságát metszett fenyőgallyakkal takarták; ki volt cifrázva a ház, s a fejedelem vidáman köszöntötte érte Boldizsár urat.

A tehén is nyárson sült, míg ezek lakomához láttak, ő azon az ürügyen, hogy szétnéz a vadas mezők felé, s reggelre hajtást rendel: ellovagolt s meg nem állott Szamosújvárig.

Ez csak jó félóra járás ide lovon, s Kornis otthon lelte Kendyt, bár nagyon félt, hogy elment Bethlennel már Besztercére.

Kendy meglátva Kornist, fanyarul elmosolyodott:

- Egészséggel, sógor.

- Rakjátok a tüzet - mondta rá Kornis.

Kendy hallgatott, élesen nézte sógorát.

- Rakjátok! - szólt vontatottan.

- Meg is van már rakva, sógor, csak alá kell gyújtani.

Kendy karon fogta Kornist, s bevitte a házba, még meghallja valami cseléd, pedig a szó is öl.

Egy óra múlva Kendy behívatta Szász János gyaloghadnagyot.

- János uram - mondta neki keményen -, válogasd meg a legényeket. Az öregeket hagyd itthon a várat őrizni, a jobbakat, jó puskásokat szedd össze, kivisszük a várból.

- Főkapitány uram - mondta a hadnagy -, nincsenek ám itthon a legények, disznót makkoltatnak a széki erdőn.

- A széki erdőn, no, akkor azokat megtaláljuk, csak ti készüljetek.

A hadnagy sarkon fordult s kiment.

Mindjárt összedoboltatta a legénységet s megmustrálta őket egyenként, jól, már akkor Medgyessy Péter szolgabíró is ott volt a várban, Zsigmond azt is a főkapitány hívatta, s nemsokára itt látták Körpedy lovashadnagyot is.

A három nemesember összeállt.

- Székre megyünk mindjárást - mondta Medgyessy Péter újságolva.

- Székre - morgott Körpedy uram -, mi a nagyisten haragjának indulunk estve, ide elég közel van Szék, ha hajnalba indulunk is, elég idejébe odaérkezünk.

- Ennek így kell lenni - mondta Medgyessy Péter, mint aki tud valamit.

Bomlott nyugtalanság vett erőt az embereken, mindenki nézett, suttogott, valami vérszag szállt az orrokba, a Kornis bomlott lelke Kendyt, ennek fellihegő izgalma a hadnagyokat s ezek a közembereket gyullasztották fel, mindenki sietett, lökdösődött, kapkodott, az asszonyokra átragadt, ez is lesett, az is, mi történt, mi készül, mért mondta Medgyessy uram tegnap: "Egyetek, igyatok fiúk, majd meglátom, a napokban milyen vitézek lesztek!"

Setét estve lett, mikor az úr kijött Kornis Boldizsárral, az estve setét volt, de az arcok még setétebbek. Hamar lóra ültek, a huszárokkal indultak, s azok egész úton eleget látták, hogy sustorgott, zsibongott a két úr.

- Hova mennyünk má no - rántotta meg Szász János gyaloghadnagy a szolgabíró mentéjét:

- Kevés a fejedelemnek a gyalogja, szaporítani kell a népet - mondta Medgyessy Péter -, mert nagy hajtást akar reggel a széki erdőkön.

Hallgattak, hogy ettől úgy megijedt mindenki?

Elindultak a setétbe, alig láttak menni, mikor a széki Kapusra jutottak, megálltak lovaggal, gyaloggal, valami kanócvilágot láttak, eredj előre, súgja Szász egy legénynek, kik vannak ott? ez dobogó szívvel lopakodik előre.

- Kik vagytok? - robbant rá a kalyibára; hát a disznómakkoltatók voltak. - Pakoljatok fel, gyertek, vár a hadnagyuram, itt vagyon-e puskátok?

Puska nincs, csak ki karddal, ki dárdával, kelevézzel. Fojtott hangok: csönd legyen; lódobogás, mindenki elhallgat, Medgyessy Péter jön lovon szembe:

- Hadnagy uram - suttogja rekedten.

- Ihon vagyok, uram.

- Hun vagynak a legények?

- Ihol vagynak, s ki lovon, ki gyalog.

- Nohát, indulj mindjárást, s jöjj a város alá, én bemegyek előre, maj megizenem, hun állj meg.

Elvágtatott vissza, amerre jött, az emberek szíve egyre izgatottabb mit ez a suttogás, vágtatni előre, hátra, jön Szakmáry Gáspár a városbul elébük:

- Gyertek má jobban, mer alig vár mán az úr benneteket.

Szász János megfogja a Szakmáry lova kötőfékjét - torokhangon dörmögi:

- Mi dolog ez, Szakmáry uram, hova az anyánk kínjába visznek ebbe a setítbe.

- Én nem tudom, hadnagy uram, csak azt tudom, hogy az úr ma hétszer esketett meg, hogy nem mondom meg senkinek soha.

Jön Szék város alatt szembe újra Medgyessy Péter:

- Álljatok be ebbe a csűrbe, le ne tanyázzatok, legyetek készen.

Szász uram a katonákat tereli befele s halkan káromkodik rájuk: csend, csend. - Itt a lovasok is.

- Van-e töltésetek elegendő? - kérdi a szolgabíró.

- Bizony minékünk nincs - szólt mérgesen a lovas hadnagy -, nem tudtuk mink, mire híjnak minket.

Medgyessy a gyalogokhoz megy, azoktúl elszed kitül egy, kitül két töltést s kiosztja a huszároknak.

- El ne puffantsátok, mert megöl az úr engem, tartsátok szükségre.

Elüget, de Szász uramban nem fér a nyugtalanság: "Várjatok, megyek, majd én az urat magát megkérdezem." Elmegy, egy ház előtt nagy tűz, de már éjfél felé van valahogy az idő, ott katonák gubbasztanak a hóban, meg deszkákon, hogy megüti egynek a talpát, vén várkatona, Bertók uram volt, felugrik: "legények, keljetek fel, hadnagy uram ez!"

- Mit akarnak az urak, mit hordoznak bennünket - dörmögi Szász uram.

- Én nem tudok semmit - fojtva károgja Bertók -, csak azt tudom, hogy a bort méretlen adják, akinek kell, ihat dúlásig.

Szász uram elindul befelé, hopp, valaki megfogja a karját hátulról, de maguk embere volt, Dobokai nemes uram Újvárból:

- Tudod, mi a dolog? - mondja ez.

- Mi?

Dobokai is úgy suttog, hogy még a szót is alig érteni.

- Meg akarják öletni Imreffyt az urak, mert sokat vétett a fejedelemnek.

Szász János fellélegzett, végre megtudta, intett s boldog volt, megnyugodott.

Dobokai többet nem tudott, Szász uram futott vissza csapatához, s most már hogy tudta, a világért meg nem mondta volna senkinek.

De Dobokai sejtette, hogy nem jól találta ki, maga akart valamit tudni s Medgyessy Pétert fogta el:

- Imreffyt ölitek? - kérdezte tőle suttogva.

- Besztercére visznek bennünket - dörmögte Medgyessy, ahogy ő már tegnap hallotta -, hogy ott a fejedelem a pápistákat mind leölesse, azért csalnak a kerített városba, de mink is meg akarjuk magunkat ótalmazni, mert lovagunk, gyalogunk elég vagyon.

Ebbe most már Dobokai is megnyugodott, de most meg Medgyessy Péter lett nyugtalan, s ő akart végre biztosat tudni s bement a házba, ahol az urak tanácskoztak. Egy perc múlva magából kikelve jött vissza. Basa János, a rémséges nagy marcona lovászmester, akit csak töröknek is hívnak - az ólból jött égő gyertyával, rászólt: "Ózsd el a gyertyát hamar, haragszik az úr."

A lovászmester elfújta a gyertyát, Medgyessy a torka fenekéből dörmögte Dobokainak:

- Meg akarják ölni a fejedelmet.

Basa János fülét hegyezte az úriember szavára, s megnémult: a fejedelmet? Ebben a percben kilépett a ház ajtaján Kendy, s meglátta a két suttogó embert:

- János - mondta -, gyertek bé.

Odabent a ház tele volt urakkal, az ablak mentékkel betakarva, hogy ki ne világítson, s szörnyű meleg és füst volt; Kendy az ajtóban megállt velük, odabelől az urak mind beszéltek s kiabáltak, de bor nem volt az asztalon semmi.

Kornis Boldizsár éppen abban a percben, ahogy ők beléptek, kipattant az asztaltól a ház közepire, s tele tüdőből kiáltotta:

- Ilyen gonosz életű fejedelem sehol ez világon nem volt, csak ez Erdélyben van, ezt el nem szenvedhettyük s el akarjuk távoztatni rólunk ez veszedelmet.

Dobokai tágra nyitott szemmel hallgatott, szörnyen meg volt ijedve, mert ő mint nemesember, csak azért volt ma Újvárban, mert szénát hozott be két szekérrel eladni, hű, de jó lett vóna otthon maradni s bele nem keveredni, lázas szemmel nézdelt körül az urakon, de csak Kornis György urat és Sennyey Pongrácot ismerte köztük.

De rémület volt minden arcon, izgatott, heves, önmaguktól megrémült emberek kétségbeesett vitatkozása volt itt, Kendy a lovászmestert, a törököt karon fogta és magával vitte a belső szobába, mert itt egy szót sem lehetett hallani s mondani:

- János, téged választottalak ki erre, János fiam: te fogod a fejedelmet... te fogsz vele elbánni...

- Nagyságos uram - szólt ijedt húzódozással a lovászmester -, én hitös vagyok a fejedelemnek.

- Én is hites vagyok, János, mi mind hitesek vagyunk, nagyobb esküt tettünk, mint ti együttvéve; de ennek meg kell lenni. Te is hazafia vagy, s ha ma meg nem tesszük, most már mellettünk tik is karóba kerültök!

Basa János meredten hallgatott, mintha a villám ütötte volna meg.

- Ide figyelj! - kiabált Kendy, ellentmondást nem tűrő hangon, s ekkor Kornis Boldizsár bejött. - Elmégy előre - rámutatott Kornisra - a nagyságos úrral; ű marsalk, neki éjjeli nappali szabad bejárása van a fejedelemnél, még a hálóházba is, ű véghezviheti igyekezetit, az ágyba fogja átalverni... De ha azok valamit megsajdítanának, akkor te az úrral maradsz, s karddal vered az ajtónvalókat, míg az úr bemen, s vigyél egy embert, aki távul nézi, mi lesz, s visszaszalad, ha baj van, megmondani, akkor megustromoljuk a házat...

Basa János megdermedten hallgatta, még egy igent se tudott rá mondani.

- Ha végben viheted, nemes ember lész János fiam, s öt ház jobbágyot kapsz éntülem magamébul Vincen. No felelj, felelj!... No!

Basa János agyabódultan állt, s csak sokára mondta, kemény, durva szóval:

- Szolga vagyok, nagyságos uram!

Kendynek megenyhült a szeme, amely már villámokat szórt, s ha a szolga ellentmond, most azonnal keresztülvereti. De most úgy volt, mintha egy pillanatban eldőlt volna a győzelem.

Kimentek az udvarra az ordító, káromkodó nemeseken keresztül.

- Megállj - mondta Kornis a lovásznak -, még a magam emberiből vagy kettőt magamhoz veszek. Eredj előre, menj be az udvarra, téged azok ismernek, a tűz mellett a katonákkal beszélj, mondd meg, hogy virradatkor a darabontok indulnak, ahogy hajnallik, rögtön mennek Besztercére, érted, avval gyere vissza, az égett templomnál várj reám.

Basa János a szemébe húzta a bőrsüveget, s morogva adott engedelmes hangot, neki ez úr nem ura, s nem parancsolója.

Kendy nem bírt a házban maradni, kijött; a fészer alatt volt a lova felnyergelve, ahogy most kilépett, s ezeket még itt látta, szólt Basának, hogy vigye a lovat utána, a ház előtt a fiatal Bornemisza Tamáskó jött hozzá ijedt, hosszú képpel, s Dobokai, aki már előbb kihúzódott a fedél alól, mintha már ezzel is menekült volna.

Elindultak felfelé a kerten a hegyoldalra; hideg volt, s szél elindult, tisztult is a levegő, már nem volt oly sötét, a hó jól világított, fellegek vágtattak az égen.

- János fiam - mondta fent az oldalba Kendy, mintha most jutott vón eszébe -, eredj csak, hadd a lovat Dobokai uramnál, ereggy közelebb a házhoz, nézd ki a fejedelem állapotját, de okosan viseld magad.

Basa odaadta a lovat Dobokainak, s lesunyt fejjel elment. Kendy várt, várt, aztán elkezdett káromkodni:

- Krisztusteremtette ezt a bestye Kornist, eddig csak nem s nem, most meg csak rajta s rajta, még semmi nincs kész, odaadnék tízezer forintot s fél Lónát, ha ezt nálam nélkül elvégezték vóna...

Dobokai suttogva hajlott hozzá:

- Nagyságos uram, itt a lovad, gyere Újvárba, erős hely az az Újvár.

Kendy nem szólt egy krükköt se, csak jó idő múlva dörmögte:

- Ez a Kornis, ez a Kornis egy bolond eb, veszett-teremtette bolond eb.

Dobokai még halkabban morogta:

- Úgy gondolom, a fejedelemnek is van gyalogja.

Takargatta, lappongatta a gyávaságát, minden pillanatban izgatottabbak voltak, s végre lóra ült. Amikor a domb gerincén, a más kertek felől jött lóháton Kornis Boldizsár, megijedve ismerte fel Kendyt a lovon.

- Hova mégy koma?

- Ezek a jó szolgáim instállnak, hogy menjünk Újvárba.

Kornis majd leesett a nyeregből.

- Ne menjünk még egy kevés ideig - avval fordította a lovat, rá Dobokaira, Isten őrizte, hogy le nem tiporta, az ember egy fa mögé húzódott előle:

- Ez a te dolgod, Dobokai János!...

Dühöngve verte a lovát, most már sajnálta, hogy ki nem vallotta Kendynek a reggeli dolgot a feleségével: látná, hogy muszáj, neki így is, úgy is vége, akármi lesz, ha itt virrad elevenen reggelt.

- Maradj veszteg egy kevéssé koma, majd próbálok én, nem bánom, ha nem is jössz oda, csak várj itt meg, ne menj sehova.

Elugratott a ház felé, valami út ment itt a kertek felett, ezt ő már délután kiszámította.

Kendy ott maradt a ló hátán, s nézte, ahogy eltűnt a szem elől Kornis, a fekete tájat, amerre Basa is elment.

Basa egész bátran jutott a fejedelem háza kapujáig, ahogy a puszta kerítéshelyen átment, senki szót se kiáltott rá, csak ahogy közel ért, felpattant a kialudt tűz mellett egypár ember, s abba a pillanatba megkötözték kezét-lábát.

- Hallgass - mondták neki -, mert ha nyikkansz, benned a kés.

Basa hallgatott, bevitték a házba s be a fejedelem elébe.

A fejedelem ott feküdt az ágyon, a szeme se rezzent, mikor az embert behozták, mintha várta volna.

Imreffy ott ült az asztalnál, s Géczy az ablaktól jött vissza, az ablakok itt is be voltak dugva felsőruhákkal.

A katonák szót se szóltak, csak megállították az embert. A fejedelem előrehajolt, s nagyra tágult szemmel nézett rá:

- Mit keresel?

- Felségedet, nagyságos uram - nyögte Basa János.

- Minek?

- Hogy az urak megparancsolták, hogy megöljem Nagyságodat.

Ez a szó, ily egyenesen, mégis megborzongatta a fejedelmet.

Felállt, kihúzta magát, Basa Jánost a hajdúk térdre nyomták, de ő maga is azt kívánta, úgy nézett fel az óriás, a fejedelemre.

- Hát itt vagyok, ölj meg.

Basa János elfelejtkezett arról, hogy meg van kötözve, elszorult a szíve a fejedelmi személy láttára, levágta magát a földre, fejjel, meg újra felemelve a fejét s úgy kiáltotta torkaszakadással:

- Én, nagyságos uram? Felségedet! Báthory Gábor ides jó fejedelmemet, aki a szegényt megszánja? Hogy én arra kezemet emejjem, inkább fődbül is kikaparnám a csontját.

Ömlött a szeméből a könny.

- De nemcsak hogy én, nagyságos uram - kiáltotta Basa János olyan ordítással, ahogy fért -, nincsen itt egy legény sehul, egy utóssó kódusfi, bárha fővétele vón is, aki kezet emejjen Báthory Gábrisra!...

- Akkor mér jöttél ide?

- Parancs vót, nagyságos uram!... Szegénynek az úr parancsol! De úgy meg van ijjeddel a legénység, hogy sírván fohászkodik, bár elkerüjje a jóúr a tőrvetíst.

Báthory elkomolyodott:

- Oldjátok el.

Eloldozták a köteleit.

- Adjátok kezeibe azt a szablyát.

A saját kardját az asztalrúl.

- Eskettessétek fel rá.

Imreffy mondja az esketést. Basa János utána esküdött.

- Most ereggy ki közéjük - kiáltotta a fejedelem. - Minden urat levágni!... Koncra hányni!... Csak az egy Kornis Boldizsár ebet elevenen!... Huszonöt háztelket kap, aki nekem behozza... Minden legény, aki az urak ellen áll, szabadságot kap s házhelyet az urakébul: mind nemessé teszlek benneteket!

Basa János hátralépett, felemelte a kardot s mint egy tigris ordította rettentő fogvicsorgással;

- Jaj most nektek, gyilkos uraimék!

Elrohant.

- Mind együtt van, rendben van? - kérdezte a fejedelem.

- A darabontokat elvitték, messze szállásolták, csak a huszonöt testőrség van itt.

- Elég nekem az is!

E percben egy új embert hoztak megkötözve, Bornemisza Tamáskót, az úrfit, sápadtan s reszkető lábakkal.

- Tamáskó - kiáltott a fejedelem elámulva -, te is fegyverrel jössz rám?

A fiúnak könny futott a szemébe, lehajtotta a fejét, szégyellte magát, reszketett.

- Én, nagyságos uram, csak azt parancsolták a bátyámék, hogy ennek meg kell lenni, hogy én megtudjam, Nagyságod él vagy alszik.

- Hm, hát ők még nem alusznak?... Kereki Feri, szaladj, híjd Kendyéket, az urakat kéretem, gyöjjenek, hívatom.

A fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt, mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát csattogtatva s harapásra állt, mint egy dúvad: boldog volt, mert érezte a győzelmét.

A hegyen Kendy még mindig lován ült, vére zuborgott ereiben, s nem tudta mire vélni, mi lesz s minek kelljen lennie.

Három-négy úr volt vele már, akik lassan észrevették eltűnését, s utána szivárogtak. Akkor jön lentről Kereki Feri, a fejedelem udvari fia.

- Nagyságos uram, a fejedelem őnagysága hívatja Nagyságotokat.

Mély csend lett, a hó kísértetiesen világított a fehér fák alatt. Hogy jutott épp ide hozzájuk a követ?...

Kendy összesúgott Sarmasághyval:

- Mondjad szolgálatunkat a fejedelem őnagyságának, mindjárt megyünk.

Kereki Feri visszafordult, elment, s oly gyorsan, amint bírt; rettegett, hogy egy nyilat vagy dárdát kap hátulról; amint elkanyarodott, levetette magát s csúszva más útra tért.

E percben lent a városon nagy fegyverlövöldözés kezdődött, az urak, kik gyalogszerrel voltak, hamar futottak lovaik után, Kendy lovast vett észre, kardot rántott, de csak szolgája volt, Vajda György.

- Fussunk, nagyságos uram - kiáltotta ez -, mert Basa János rajtunk vagyon.

- Basa-é? - ámuldozott Kendy.

- Utánunk van Basa János! Azt hirdeti fejedelem szavával, mindenki nemessé lesz, aki az urakat öli!

Kendy sarkantyúba vette a lovát, s vágtatni kezdett fölfelé Szék városa mentén, ész nélkül, nagy kerülővel haladt az újvári rétekre. Hátul nagy ordítás, csatazaj, puskalövöldözés, szörnyű volt, a fejedelemnek alig pár katonája, mégis mintha minden bokor az ő fegyverese volna.

A fejedelem a ház előtt lovon, vont karddal, megette Imreffy s Géczy fegyverrel; tág tüdővel s boldogan szíjta a csataordítást: ez őérte, s neki s az ő ellenségin vagyon.

Kereki Feri futva, lélegzetfogyottan jött vissza, jelentve, az urak majd jönnek.

- Jól van Ferke fiam, most lóra ülj s vegyél magad mellé néhány legényt, vágtass Besztercére, mondd meg Bethlen uramnak, jöjjön ide, tartson törvényt az urakon, mind láncra veressétek, akit lehet.

Sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, istennek, világnak, babonás bizalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit, s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák leölt urak testét az udvarra:

Megvetően nézett a hullákra:

- Annyi urat s bárót csinálok, amennyit akarok.

Aztán kísérettel bejárta a várost. Az aprinkó házakban rémült lakosok húzták meg magukat, mint ijesztett pondrók, míg kint a harc viharzott, csak a csecsemők sírása sikított itt, meg ott. Már csend volt mindenütt, aztán nóta csattogott, valami vad s egyhangú dal, amit győztes csaták után szoktak fújni...

Fáklyavilágnál, lóhátról nézte végig a tegnapi víg cimborákat, sorra rakva a hóban, egy húr nem rezdült meg szívébe, nem sajnálta őket, s ki az, aki ott gubbaszt, csupa vér, lehajtott fővel, sebben, komoran, kötözve, lova lába előtt: Kornis Boldizsár.

Nem szólt hozzá, csak nézte, nézte:

- Világítsatok a pofájába, lássam, miféle nagy vad ez.

- Hozzatok egy kupa bort - kurjantott vígan: - Életedre, Kornis uram! - s magasra emelte.

Kornis Boldizsár megvonaglott.

- Ki csípte el ez haramiát! - kiáltott, és a kupát messzire vetve: - Harminckét háztelket kap Radnóton!

Ahogy lova táncolt, valami ténfergő kis fekete kölyökkutyát megtaposott:

- Vegyétek fel ezt a dögöt - kiáltott -, ezt az ebecskét is jobban szánom, mint e nagy kutyákat.

Mindjárt indult Beszterce felé, egész éjjel mentek átkozott utakon. Kamuthy Farkast küldte a sereggel Újvárt ostromolni, ő maga kevés testőrivel fölfelé ügetett.

Reggel Lekencén állt meg s ott kapta meg délre a Bethlen Gábor izenetit, hogy nincs semmi veszély. Mikó Ferenc jött meg, a Bethlen komornyikja s elmondta, hogy az úr lefogatta Kálnoki uram főkirálybírót és Mikó György alkirálybírót; de nem tudnak semmiről, sem ők, sem más; a fejedelem bátran bejöhet, mert mindenki fel van bőszülve az attentátumon.

Ahogy a foglyok megjöttek a sereggel, mindjárt Kornist maga elé hívatta.

Szörnyű állapotban volt szegény, lovasok közt a szügyellőhöz kötve gyalog kellett jönnie Széktől Besztercéig, csak mikor összeesett s nem bírt menni, életét féltették, akkor dobták fel egy saroglyába.

Meg volt törve s összekínozva. A fejedelem maga is megborzadt: - ki műve ez? - kérdezte, kisült, hogy Géczyé.

Egy pillanatig tűnődött, mire ez? Akkor eszébe jutott, hogy Géczy a szász városokat hasonlóan meg fogja neki jól puhítani, s könnyelműen vállat vont és Kornis felé kiáltott: - Mért praktikált! Nem volna jobb most úri módon széket ülni, bárha felesége csorba is!...

Még ez egy volt, ami a roncsból s tönkretett tetemből dühöt, ellenszegülést és erőt csiholhatott ki, ez a sértés, Kornis váratlan felüvöltött:

- Kutya vagy Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek: ellened van egész világ, nem soká kerülöd el sorsodat!...

A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ér, csak meg is fenyegetni, kötözött láncolt s sárrá nyomorított embert.

- Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod, Boldizsár!

Ez gőgösen nézte:

- Szegény!... Én voltam egy, aki melletted voltam, egész tegnap reggelig Báthory; jól tudod, én hoztalak be Erdélybe, én is tartottalak ezidáig: errül megemlékezz!... Majd Kendy azonban nótádat elhúzza.

Már tudták, s látszik, ő is hallotta, Kendy megszökött, s azóta kint van Magyarországon.

- Majd a nádor, a felső kapitány, a császár, hitevetett.

- Pápista tajték - lihegett a fejedelem.

- Isten színe előtt te éppen úgy vagy pápista, mint én, Báthory, csak elcsavartak... de nem vagy te se kálomista, se pápista, csak tarisznyahitű, s tudd meg, egyformán utálnak s megvetnek úgy pápisták, mint kálomisták...

- Pápista tajték, csak egy nevet se tudsz mondani!

- Bátor vagy!... vitézebb a hóhér annál, akit akaszt! De ha szemedbe köp az akasztott, mit csinálsz!... Kérdezd csak meg publikusz direktorodat, Kolosváry urat, nem azt mondta-é, hogy aki csákányát a te lator fejedben szakasztaná, azt ő el nem ítélné, de Isten nevére méltatná!...

A fejedelemnek eszébe jutott, hogy Fejérváron egy reggel, amint kinéz, ez a két úr fenyeget a palota felé, s ordítva parancsolta, hozzák elő Kolosváry nagyságos urat.

A jóúr a tanácsurak közt ült, mikor a hadnagy térdefeje hajtásával köszöntve, a fejedelem elé hívta. Ingyen se vélte volna, mi lesz.

Elhalt a színe, mikor Kornis elé állatták, s szavát ismételték.

- Vigyétek - rikácsolt a fejedelem -, akasszátok a besztercei kapura, amerre bejöttünk, hogyha majd kimegyünk, utánunk köszönhessen.

- Törvényt, nagyságos uram! - kiáltott esdekelve a főbíró.

- Törvényt a népekre tartok! Ha a törvény urai esnek bűnben: kívül vagynak minden törvényen! Menjen Nagyságod odafel az istenéhez törvényt kérni.

Az országgyűlés meg volt halva a rémülettől s mindent szó nélkül megvoksolták, amit Imreffy kancellár elébük tett.

- Ne mondják a népek, hogy hitetlenek vagyunk és istent s törvényt nem esmérünk - mondta a fejedelem lángolva. - Parancsoljuk, hogy mind e gazokat nagy szólemnitással, friss ceremóniasággal, mintegy menyegzői lakodalmat, végezzék ki... A besztercei piacon nagy kvadrátumot csinájanak s a négyszegű mező közepén állítsák fel a falakról lehozva a legöregebbik ágyút. Amellett kétfelől máglyát rakjanak s amint az estve beáll, azt meggyújtván, a főbűnöst, Kornis Boldisárt, annak az ágyúnak torkára kötözvén, úgy süssék el, hogy teteme izzé-porrá szálljon s az egész világra vigye hírét, hogy így jár, aki szentségtelen kezeit urára s fejedelmére emeli.

Mindenkiben hűlt s fagyott a vér.

- Annakfelette a kapura, melyen béjöttünk volt, akasszák fel Kolosváry uramot, aki felség tanácsa lévén, s ítélőmester, mégis a rebellisekkel egy követ fúni merészellett. Ennek is egy külön máglya legyen, mely reggelig megvilágítsa, ahogy csákányával a fejedelmet fenyegette.

Végre ezt mondá:

- A többieket pediglen, kikre a főbenjáró vétek megbizonyosodott, a Kornis uram ágyúja előtt üssék el fejét s őnekie az ágyún, azt mind végig kelletik nézni, csak azután következzék az ő ítéleti. - Még fölemelé kezét:

- Ama szolgákat, fegyvereseket és más földönlakó szegénységet, akik ebben a nehéz dolgunkban segítségünkre jöttenek, mind firól fira nemessé és szabaddá tesszük, hogy bízzon a szegénység a mi fejünkhöz és hatalmunkhoz.

Imreffy kancellár előrelépett s szólt:

- Őfelsége, Isten kegyelméből való uralkodó fejedelmünk szava parancs és törvény... Az egész országgyűlés minden tagja s a városnak összes lakosi kötelesek a törvénytételnek ünnepségén jelen lenni és azt hasonló büntetés terhe alatt mind az utolsó fáklya kioltásáig végignézni, hogy lelkükben megerősödjenek az Istennek nagy hatalmassága és fejedelem urunk őnagyságának szent igazsága felől.

Iszonyú érzésekkel borzongott végig az emberek teste: rettentő volt, hogy a fejedelem ellen gyilkosságot építettek, de szörnyű volt a megtorlás és mindenek közt legjobban az utolsó pont, a nemtelenek fölemelése ijesztette meg a rendeket; mintha a nemesi privilégiumok sziklavára egy pillanat alatt tiszta híg vízzé válik vala.

Imreffynének megvolt az az elégtétele, hogy a fejedelem mégis minden este nála vacsorázott.

E célból eszébe jutott testvérnénje Iffjú Benigna, besztercei gombkötő Sebestyén uram felesége. Számos szekérrel jelent azért meg az országgyűlés idejére Besztercén, s már itt volt, mikor a fejedelem megérkezett; Imreffy már első este vitte a fejedelmet házához enni. A fejedelem örült, hogy eldughatja magát az emberek elől, s minden tartózkodás nélkül fogadta az invitálást elrúgott szeretője házához, s minden estve itt vacsorált s ivott a részegségig.

Sohasem voltak az asztalnál, csak öten-hatan; asszony csak Imreffyné, a testvére első estve megjelent, de azonnal eltűnt háziasszonyi dolgai miatt, s üresen állt a helye, gombkötő Sebestyén egyáltalán meg sem volt híva az asztalhoz, ő mintha nem is lenne, szász és mester létére örvendett, hogy nem kell az urak körül szerencsétlenkednie.

Rendesen ott ült Bethlen Gábor, akit a fejedelem most nagyon pártolt, s Géczy, az elragadó cimbora, aki annyit már megsúga, hogy száznegyvenhét főgazdag szebeni polgár neve itt van a zsebében. A fejedelem ráesett örömében, mint éhes a rakott asztalnál: mindjárt jól fal, csak ezen a kis baleseten túl legyen... Szerette Géczyt, ezt senki fia neki meg nem tette volna. A kancellár szokott helyén ült az asztal alsó végén, s fanyar képpel leste a fejedelem kegyét.

Ma az utolsó este volt, holnap indulóban voltak mindnyájan, s Imreffyné már napok óta ígérte, hogy e vacsora egy olyan terítékkel fog szolgálni, amit ingyen sem vél a fejedelem őnagysága.

Az urak persze politizáltak; a hajdúkkal nagy baj volt, mert már felkészülve várták a parancsot az indulásra; hogy azonban közbe jött a nádorral való találkozás, szó sem lehetett addig harcról s a hajdúknak türelemmel kellett bevárniok a hónap végét. Közben folyton jöttek, mentek a követek s hozták a vérforraló híreket, hogy Forgách Zsigmond, a kassai főkapitány is ugyancsak gyűjti a hadakat, s ő is tárgyal a hajdúkkal.

Szörnyű izgatottságok: minden egy kockán; hatot vagy vakot: néha úgy látszik, csak meg kell indítani s megy minden a maga útján, majd, hogy visszafordul minden.

Ez az öt ember úgy össze volt tanulva, hogy fél szóból értették egymást, s mégis mind külön részében élt a dolgoknak, s mind tudta, mit nem szabad a többiek előtt meg sem pendíteni.

Bethlen örült ez egyszer Iffjú Katának a vacsorákért, mert így a fejedelem sehol másutt nem volt látható, csak a gyűlésben, pedig ha asszony nem lett volna, akkor könnyen nagy és nyilvános skandalumok eshettek volna.

Legtöbbet az összeesküvésről s Kornis Boldizsárról beszéltek.

Imreffyné tajtékozott a dühtől s kárörömtől, föltétlen fővételét óhajtotta. Az ura s Géczy tódították, Bethlen hallgatott s a fejedelem Pogány kutyájával játszott. Örömet szerzett neki ez a kutya, "ezért magáért nem sajnálom a széki éjszakát - mondta -, mert végre egy hűséges szolgát találtam".

Bethlen csodálkozva el-elnézte, szerette s csak valamikor, Ecsedben, volt ilyen közel Báthory Gáborhoz, akkor tudott így elgyönyörködni benne, gyermekes vidámságában s duzzadó erejében. Már az utóbbi években a fejedelem nagyon elvadult s igen kevély lett, de ez a szörnyű éjszaka visszatérítette a józanságra, enyhébb lett s emberibb.

Az egész társaságban valami gyermekes jókedv kapott lábra, a fejedelem ártatlansága mindenkire ragadt, s Géczy ellenállhatatlan volt a dalokkal, amik csakúgy dűltek belőle s anekdotákkal, amiket a világ minden részéből gyűjtött össze; nagy kobzos is volt, s ha hozzáfogott pengetni a hangszert, mindnyájan elandalodtak, Bethlen néha ámulva ébredt szörnyű gondolatokra: iszonyú idők előtt állanak, kiüt a háború, ki tudja, mire végzi...

- Kegyelmed csakugyan annyira a háború ellen van? - kérdezte Imreffyné váratlanul Bethlentől.

Bethlen gondolkozva szólt:

- Én a háborútól nem félek, én már tizenhat esztendős koromban sereget vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában... Lovon ülni szeretek, éhségtől, fáradságtól meg nem ijedek, s vágyok a vitézi életre, mert legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni...

Egyszerre összehajoltak, mindnyájan csataedzett emberek voltak; minden vadászásnak ez a legkülönb neme, emberekre vadászni, ez jobban forralta őket, mint minden más hecc s harc. Jól ismerték a más-más fajta népek harci módját, török, tatár s anatóliai, a janicsárok és a szpáhik, a török lovasok s a haramiák, valamint a magyarokról, hajdúkról, felvidéki s alföldi népekről, dunántúliakról, végekről, a német hadakról, vallonokról, svájciakról sok beszélnivalója volt az embereknek, akik annyit forogtak a világ dolgaiban.

- Mégis, kegyelmedet had ellen valónak ismerik - mondta Imreffyné, aki szívesen kipiszkálta volna Bethlent a fejedelem közelségiből, kivált ma estve.

A fejedelem nemigen ügyelt rájuk, a kutyáját ugratta, s nagyokat kacagott vele. Bethlen elkomolyodott, így szólt:

- Nem a hadért vagyon az ember, hanem a had vagyon az ember szükségire... Szép a tűz a kandallóban, de senki se gyújtja fel a házát, hogy a szép lobogó lángba sütkérezzék... Ha már itt van s elkerülni nem lehet, akkor én szeretem minél jobban végezni a had dolgát, de azért nem csinálnék háborút, hogy a tagjaimból kirázzam a poshadtságot... Én úgy tapasztaltam, hogy a háborúban jó lovon, jó szablyával s jó katonákkal igen jól lehet vigadni, s örül az ember szíve a győzedelemnek; de a halottakat s tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt... Ezt nem szereti magyar s székely s szász.

- A jó ló szereti az igavonást - szólt bele a fejedelem -, de nem kell tőle megkérdezni, hogy édes lovam, hordjunk-e követ?

Szörnyen nevettek, de Bethlen elkomolyodott:

- Ha nagyságod várépítéshez fogja be, meglátandja, örvend-e vagy se... De követ cipelni s beteríteni vele a szántóföldeket s ledibolni a szőlőket és vetéseket...

A fejedelem az ellenmondástól hirtelen ingerült lett:

- Nem a ló dolga meglátni, mi lesz; az övé: húzni.

- Az ember nem ló.

- Ló! - kiáltotta a fejedelem s az asztalra vágott - s ha ki szembefordul, azt fustéllyal vágom agyba, hogy szeme szikrát hány, s majd von tovább.

Bethlen elhallgatott, hogy a fejedelem ne forrjon tovább.

- Vivát - kiáltotta Géczy -, úgy vagyon, a fejedelem az ország feje, s egy fej elég egy testnek.

Bethlen hallgatott, ivott is, nevetett is a nevetőkkel, nem találta jónak ezeket a napokat, hogy ellenmondjon.

Örült, hogy a székelyek hajnalban indulnak Besztercéből, s őtet elhívatták s mehetett.

A fejedelem hátravetette magát a széken, s nagyot emelt a poharán:

- Ez nagy lovat még hámba fogjuk - kiáltotta, mintha felszabadult volna -, maga se vélné, mit fog húzni s vonni mind székelyivel egyetemben: Erdély egy nagy szekér, tele kanpajtásokkal s lotyókkal, rimákkal, s őkeme húzni s vonni fogja, vagy belégebed.

- Jaj de nagyon jó - kacagott Imreffyné -, ezért hozok valamit nagyságodnak, ami jóízű, mint a muskotálykörtvély, s puha, mint a selyemdunna s édes, mint a törökméz, s tudom, kedves lesz nagyságodnak!

A fejedelem összehúzott szemmel nézett az asszonyra, akit a szenvedély egész megaszalt e hónap alatt, le volt fogyva, fekete lett, az orra megnyúlt, s egy pillanatra sem tudta benne felébreszteni a régi vágyat, most már úgy nézte, mint egy boszorkányt, s nem tudta, mit kell várjon tőle.

Imreffyné felállt, s elsietett, szederszín szoknyája volt, egész ruhája öreges, egyszerű, ujjai is csuklókig értek, most nem volt kacér s testemutató, mint máskor, olyan volt, mint egy templomos asszony, aki minden hívságról letett.

Egy pillanat múlva egy fiatal lánnyal jött vissza.

A lány gyönyörű török selyemruhába volt öltöztetve, arca piros volt, csíkok libegtek a fehér ruha színén, s fekete hajába is piros szalag kötve: Évuska volt, az Imreffyné húga, ijedten, nagy szemekkel s kétségbeesve.

- Itt a nagyságod kis tündérje - mondta Imreffyné, a lányt prezentálva a fejedelem elé.

Az urak nagy, mohó szemekkel nézték a lányt, akinek karja, válla mélyen ki volt vágva s fehér bőre jól megmosva, de az arcán a fehér s piros szín az ijedtségtől egyre változott.

A fejedelem összehúzott szemmel nézte a lányt, nézte, nézte, s eszébe jutott, hogy ez, hogy aludt nála egy éjszakán, megverve, letörve, véres csíkokkal a hátán, és ő szíve szerint szánta, szerette, az egyetlen lány, akit úgy eresztett ki kezéből szűzen s édes ártatlanul, s most lassan, bentről valami düh és indulat undorodott fel. Míg az asszony szemtelen arccal kínálta, ő hosszan nézte a lányt, aki közel volt az ájuláshoz, se holt, se eleven nem volt.

- Tündér? - mondta aztán gúnnyal - patvar látott tündéreket ilyen maskarádéban: le rulla!

Az asszony meghökkent.

- Húzzátok le rulla a ruhát! - ordított a fejedelem.

Imreffy kushadt, Géczy félig felállt, ijedten, most mi lesz!

A fejedelem saját hangjától felgyújtva, magát belelovallva, dühöngött:

- Le rulla, le rulla! - s korbácsát felragadta.

Imreffyné szörnyedezve szállt szembe:

- Nagyságos uram! - s azzal a mozdulattal állt elébe, mint régen, mikor még az övé volt, s minden dühét egy mosollyal tudta leszerelni.

A fejedelem ellökte. Nem hagyta magát.

- Nagyságos uram, térjen észre nagyságod!

- Észre?... Becstelen dög!... eszemen vagyok! Jól tudod, e gyermeket kedvelem bitang, s korbáccsal verted, mikor a náladi piszokban megsajnáltam, nekem akarod most feltálalni, hogy elégtételem legyen? Legyen hát no, elégtétel! - s ezzel korbácsával végigvágott az asszonyon, ahol érte.

Imreffyné mint egy fúria egyenesedett ki:

- Engem?... megütni!... Óóóó... - ordított - veresse, aki vétett ellene, akasztassa fel Kornis Boldizsárt, de engem hagyjon...

- Kornis Boldizsár?... - kiáltott a fejedelem - neked Boldizsáron jár az eszed?... És ha én azt kieresztem és ha téged agyonveretlek, kinek mi szava benne: Ringyó!... Báthory Annára mersz szájat tátni? - ordította, s korbáccsal verte az asszonyt.

Imreffy elfordult, hogy ne lássa, Géczy odaugrott s hátulról átölelte a fejedelmet, aki erősen ittas volt:

- Kímélje magát nagyságod!

A fejedelem toporzékolt s őrjöngött, csapkodott a nagy, erős ember karjai közt, mint egy hal:

- Tanizsd jóra a feleségedet - kiáltozott Imreffyre, s Géczy eleresztette, hogy így az asszonyt már elhagyta -, vagy lovakkal szakgattatom szét!... Húgomra pletykál ország-világ előtt? Veszett hírét költi? Mit rekkentett el az én húgom Ecsedben?...

Imreffy felkelt, s iszonyatos rútul szitkolni kezdte az asszonyt.

- Te merted a nagyságos asszonyt undok szádba venni? ahelyett hogy csókolnád a lábuk nyomát is, akik a piszokbul kivettek?!... - s ordított s dühöngött, mint egy őrült s nekiment, hogy a falnak dőlt, elnémult, megtört asszonyt meggázolja.

Évuska, aki eddig megdermedve nézett, sikoltva kifutott.

A fejedelemnek elsavanyodott, elízetlenedett a szája, fogta süvegét, fejébe nyomta, s kutyájának füttyentve elment, otthagyta a családi veszekedést.

Kint a szabadban megállt, s lassan józanodott.

- Ocsmány, alacsony dögök - mondta morogva, háta megett ott állott Géczy egy kutya alázatosságával... - Géczy uram!...

- Parancsoljon Nagyságod!

- Én téged küldelek bé Konstantinápolyba...

Géczy felragyogó szemmel hallgatott.

Győzött Bethlenen!

- Aranyat, ezüstöt adok, s te nékem megszerzed a lengyel háborúra való athnamét, jobban, mint akárki.

Géczy hallgatott.

- Igen?

- Igen, Nagyságos uram.

Lassan, járkálva mentek az utcán, amelyen fagyott a nappali olvadás, de a hidegen át is érzett, hogy itt a tavasz.

A fejedelem csizmája sarkával vágta a vékony jégpillét.

- A találkozásra elmegyünk - mondta -, a nádorral való beszélgetésre... De neked arra semmi gondod, te ki fogod mívelni, hogy nekünk hadra s háborúra fermánunk legyen. Majd meglátjuk aztán, mit kell a magyarokkal kezdeni...

Felvitte hálóházába Géczyt, s órák hosszáig beszéltek s tárgyaltak a török tervekről, az oláh háborúról, melynek mindenki előtt, még Imreffy előtt is titkosnak kellett maradnia...

Mikor Géczyt elküldte, s egymaga maradt, nehezet, nagyot sóhajtott; sűrű s nehéz volt itt a levegő, a nagyon élő emberek halálérzése támadt fel benne, s elbújni szeretett volna, kicsi lenni és gyermek, réten futkosó, s Török Kata után vágyott a szíve, felvillant előtte annak szőke haja s fitoskája, melyen valami forradás volt, olyan fiús sérülés, bizonyára gyerekkorában megütötte magát; nem volt kedve, ereje vetkőződni, csak dolmányát tette le, s úgy dobta magát az ágyba, Kereki Feri apró, álmos szemekkel jött be, s lehúzta csizmáját...

Boldog volt, mikor másnap reggel kivonult ebből a nehéz városból, a kapun még ott lógott a Kolosváry direktor teste, Imreffy még fűzfacsákányt is adatott a kezébe, de nem szerette ezt a tréfát, mintha jelentene valamit: utána fenyeget?... ostoba dolog... ez a Géczy csupa ostobaságokat tett, az az érzése volt, hogy Géczyt kellett volna odaköttetni, mert mit tehetett ama nehéz testű s vastag nyelvű paraszt: de ez, ha módját teszi, ez friss s alávaló...

Elűzte a gondolatot; szüksége van reá, mert nincs senkije, akit a portára küldhetne ily titokkal...

Csak akkor üdült fel, mikor Almásra beért; hogy Sólyomkő határát meghaladták, azontúl mintha az ég is kitisztult volna, s a tavasz csupa zölden virítva s napsugarasan nyílt ki előtte a völgyeken.

Török Katánál egy boldog hetet töltött, messze voltak mind az alávalók s szörnyű emlékek, s az asszonyka oly kicsi volt, s hegyes nyelvű s üdítő, fiú lett nála, kacagó s játszó kisfiú. Nem volt itt sem fejedelem, sem vadkan, sem politikumok nem kínozták, hevert s hagyta, hogy játsszon a szívébe fészkelődve egy kismacska asszony.

Gyönyörű tavasz volt, arany és rubint, smaragd és az ég kék, kék, mint a szafirus...

Megjöttek a fecskék, fészket raktak az ereszbe, ez jó jel: élni akarnak, s élni fognak, itt nem lészen veszedelem.

Egy hét múlva megjöttek Kolozsvárról, Fejérvárról az országkövetek, jött az átkozott Imreffy, hozta az ország gondjait: a nádor elindult Trencsénbül Kassára, onnan ezer főnyi kísérettel jő Szatmárra; úgy van elrendezve, hogy a fejedelem Tasnádon száll meg, s közbül majd valahol találkoznak. Török csauszok is jöttek, s Imreffy aggódott, hogy a nádorral szólni nem lehet majd... A török nagy szigorúsággal faggat, s les, mire végzik a római császárral: szagolja a török, hogy nem egy olyan szövetkezés-e ez megint, mint a Báthory Zsigmondé volt, aki Rudolfussal Erdélyre szerződést kötött...

Mikor a fejedelem elhagyta a Török Kata puha, színes, meleg kis fészkét, gyűlölettel s dühvel gondolt Thurzóra, aki úgy útjába állt minden tervének... Csak az vigasztalta, hogy meg fogja neki mutatni, ki a fejedelem: ha ezer főnyi kísérettel jő, ő ezrekkel fog menni; Tasnádra voltak rendelve a székelyek, a bihariak, a hajdúk, legalább ötezer lovas s annyi gyalognak kellett összejönni: lássák a magyar urak, hogy nem lehet a fejedelem ellen csak úgy ringy-rongy praktikákkal felállni... Soha nem merte volna szavát felemelni se Kendy, se Kornis, ha ezek onnan fel nem bátorítják...

A goroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban.

Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig földbe ásott veremputrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyerek- s asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac, a tehén ott lakott velük, csak a visítása hallatszott a malacnak, amit őelőlük dugtak el a nyomorult népek.

A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül:

- Emberek ezek, vagy réti farkasok?

- Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram - mondta Kamuthy Farkas röhögve -, embereknek kell nekik lenni.

A fejedelem soká hallgatott:

- Hány napig tartott a Thurzó uram lányának a lakodalma - fordult a magyarországi követekhez.

- Hány hónapig, nagyságos uram! - szólt Ostrosith uram, a főkövet.

A másik követ, Pozsgay Orbán, fiatal legény, cifra lovon s atlasz mentében hencegni kezdett:

- Külön lakodalmas palotát építettenek. Én is tisztviselő voltam a nagy lakodalmon, étek előtt járó főgazda.

- Nálunk nagy lakodalmak vagynak - magyarázta Ostrosith úr -, ezer asztalkendők, aranymívek s mindennemű ruhák ládákkal. Hadseregekre ment a vendégek számok, az esztergomi prímás, a kalocsai érsek, az Erdődy, Zrínyi, nyitrai püspök, Ostrosithok, Czobor, Jakusit, Thurzó, Pálffy, Révay, Nádasdy, Balassa, Dóczy, Zay, Perényi, Szunyog, Forgách, Ujfalussy, Illésházy, Nyáry, Lórántfi urak mind feleségestül, nagy kísérettel, bandériumokkal, nagy szépségű főnépek voltak mind, nagyságos uram, felséged örvendett volna, ha látja.

A fejedelem fagyban hallgatta a dicsekedést:

- És mit ettenek, ittanak ott ez sok rendbéli népek?

- Eleget öttek, ittanak, nagyságos uram - szólt Pozsgay uram. - Csak pástétomnak való fejér liszt elfogyott százötven köböl. Hús, hal, ökör, borjú, bárány csordaszám, csak az idegen szakácsok számja harminchárom vala.

- S hol vötték az sok ételbelit?

- Ó, nagyságos uram, nagy tartományok azok a trencsényi, árvai rózsahegyi uradalmok.

- S oly bőséges a nép állapotja?

Pozsgay uram nem képzelte, hová visz a fejedelem kérdezése s kacagott:

- Bizony az nemigen bőséges, mert ott meg nem terem egyéb az haricskán s zabon kívül.

- S mégis be tudták szolgáltatni a sok bő élelmet?

- Égették a bestyéket; beszéltették, hogy a tiszttartók nagy tüzeket rakattak, s ahol a paraszt elvonta a beszolgáltatni parancsolt holmit, mind azon fenyegették, hogy gyerekiket nyársra vonják, úgy sütik meg, ha essez órára meg nem lesz a kvantum.

A fiatalabb emberek nevettek a jó tréfán, s volt, aki megjegyezte ezt magának a jövőre, ha majd szolgabíró lészen.

A fejedelem így szólt:

- Mikor az én istenben boldogult, bátyámuram, Báthory István országbíró uram, az én nevelő jó apám, testamentumot tött, pénzül meghatta a temetésnek minden költségit, még a deákok számára is, s azt írta a testamentumába: "az szegénységen még egy tyúkfiát, vagy tyúktojást is ne vonjanak, mert nem akarom, hogy a koporsómnál a szegénység sírjon."

Ezzel sarkantyúba kapta a lovát, s elugratott.

Gyönyörű úton mentek, a hegyek elmaradtak, s a Kraszna völgyére jutottak, a fejedelem megállt, s a tündöklő tavaszban elnézte a zöldellő oldalakat, az aranyosan csillogó vizeket, a kék eget s buborodó fehér fellegeket, s azt mondta:

- Istenemre, szép ez a világ, szépek a füvek, a hegyek, tavak, folyások, mezők, a föllegek: csak egy csúf van benne, az emberi állat...

Mikor Tasnádra beértek, már ott volt a sereg nagyobb része, Imreffy már itt fogadta a fejedelmet, s beszámolt a dolgokról. A nádort is várták Szatmárra, s még az estve folytán megjött a nádor követe, hogy ő is megérkezett, s azt üzeni, hogy a fejedelem menne elébe Zsadányig.

A fejedelem éppen asztal mellett ült, s a jó érmelléki meszes bort szopogatta:

- Hol az a Zsadány - kérdezte mámorosan.

Megmagyarázták, hogy az Szatmár alatt van.

- Én ebbül a megyébül ki nem megyek - mondta a fejedelem -; ha valaki akarja, jöjjön ide hozzám, avagy visszamégyek.

A fejedelem napokig kötötte magát, hogy legfeljebb Érmindszentig, vagy Szentkirályig megy, végre rábírták, hogy menjen át a határon a legelső helyig, s a nádor is belement, hogy a megye legutolsó városáig eljő, Királydarócig.

A mezőn voltak felvonva a sátorok, csudálatos nagy tavasz lett egyszerre, eső egyszer sem volt a hóesések elmaradása óta, s por volt, mint a kánikulában.

Báthory Gábor gyönyörűen volt öltözve, sose volt szebb legény, mint e napokban, egyik oldalán Bethlen Gábor lovagolt, másikon a hajdúkapitány Nagy András. Mögötte Imreffy, körülte az erdélyi rendek s a szászok részéről a brassai s szebeni bírák.

Szentkirályon ették a früstököt, jó szenensült malacpecsenyét, s ittak rá bő szilágyi bort, s nevettek a két török főcsauszon, akik egyforma borzadással nézték mind a kettőt, s maguk tarsolyából eddegéltek valami piláfot.

A Bocskay budai útjáról volt szó, mikor a szegény fejedelem nem tudta, mire végzi, koronát kap-e vagy fővétele lesz...

- Sokat is szenvedött ez a szegény ország - mondta a fejedelem -; s akár töröktül, akár némettül, szenvedett: mindig csak messziről nézték a magyarországi urak.

Bethlen valami fontos szót mondott ki:

- Igaz, nagyságos uram, úgy vagyon, de megtanuld édes atyámfia, hogy nekünk mindenkor veszedelmünk Magyarországból volt, mikor egymást nem értettük... De viszont igen szép csendességünk, nekünk is, nekik is, akkor volt, mikor egymás szeretetében voltunk. Csak addig lesz a magyar nemzetnek becsülete, békessége, míg együtt tart: de mihelyt veszi észre a két nagy szomszéd, hogy ennek vége: akkor várhatjuk a veszedelmet!

A sátorok a daróci mezőn feltűntek, fehérek voltak és sárga dísszel ragyogtak a napfényben. Már a nádor serege fel volt állítva szép rendben, lovasok hosszan a mezőn gyalogok tömötten.

A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt, s tömérdek lovasa kétfelől felállott készen lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg szemben egymással, s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok süveglengetéssel.

A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól, s egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a nádor.

Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték őket s a had mozdulatlanul állott hátul.

Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt. Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt, várta, hogy a nádor feléje mosolyítson, utóvégre, ő egy ország ura, s az pedig csak szolga...

De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka, mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta, hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze...

Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy egyik a másiknál hamarabb ne lépjen.

Lassan szembe mentek s kezet fogtak.

A kézfogás soká tartott, s most végre mind a két arc elnyájasodott, mosolyogtak egymás szemébe, s a fejedelem így szólt:

- Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet, Nagyságos uram.

A nádor így felelt:

- Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.

A fejedelem fellélegzett s kissé kegyesebb lett, hogy a nádor megadta a felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora felé.

A sátor előtt leszálltak, s a fejedelem előrebocsátotta Thurzót, aki komolyan s mereven ment be.

Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.

Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit, kölcsönösen sorra kezet fogtak.

Leültek, s Thurzó kezdett beszélni:

Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s Istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország testvér, s kell, hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel, s jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az Isten megadja, hogy egybeszerkesztessenek a határok...

A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.

A fejedelem magyarul szólt bele:

- Minden ellenség ellen?

- Igen - mondta Thurzó nádor, s hangsúlyozta: - minden ellenség ellen: akár keresztény az ellenség, akar pogány - s újra latinra fordította: - mert milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? Hogy az egyik fél a másikra nem ügyel, s a maga szövetségeseivel külön traktál, s talán szembeszáll...

A fejedelem újra magyarul szólt:

- Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen is?

Thurzó kicsit hallgatott:

- Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja - mondta -, ha én szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök szerződést arra, hogy ő feleségivel s gyerekeivel ha hajvonásba jut, akkor is vele tartok.

A fejedelem fellobbant:

- S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának cselédit, béresit fel nem izgatja a gazda fejére?

Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis-Kendy összeesküvésre vonatkozik, s mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit sem enged, idegesen szólt:

- Nagyságos uram! Mind ez idáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék, barátsággal vagy fegyverrel... Én jövök először Nagyságodhoz azzal a kéznyújtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két test nyújtsa ki a kezét, s fogjon össze, mint egyrendű respublika... Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy konceptumot...

Báthory belevágott:

- Értettem s megértettem, s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk, s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek... Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen: Erdély egy ember, s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet, s ha együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkat, keletre s nyugatra megverekedhetünk...

- Úgy van Nagyságod - mondta Thurzó örömmel.

- De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy abba a percentbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társam oldalán való gyilok nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.

- Hogy érti ezt Nagyságod? - pattant fel ingerülten Thurzó.

- Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram - mondta a fejedelem felsőbbséggel -, Thurzó György úr jó evangéliumos protestáns, és jó magyar, de vagynak ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették, s isten tudja, miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy ilyen állapotok mellett a két testvér nem szerződhet életre-halálra.

- A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is lutterista ember vagyok, s a nehéz időkben oszlopa voltam, s akarok lenni hitemnek s pajzsa az Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, néhány embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.

Kicsit leckéztető módon tette hozzá:

- Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek...

Báthory felförmedt:

- Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! - kiáltotta sértőn - Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.

Thurzó beharapta a szájaszélét, s fejet hajtott.

- Távol vagyon tőlem, hogy Felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell mondjam, hogy ez a dolog Felségednek magányos sebje, de ha nem vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.

- Ha olyan nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell kezdeni.

Thurzó gondolkozott:

- S mit vélne Nagyságod?

- Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csírája is eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyainkat nekünk beküldjék, s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy egyszer s mindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló praktikáktul.

A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgách Ferenc, a prímás, a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis György szabadonbocsátása legyen.

- Nagyságos uram - mondta higgadtan -, kérem Felségedet, én tudomásomra veszem ebbéli kívánságát, s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban, hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk...

Báthory legyintett:

- Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi, addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek, hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna folyó, s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.

Thurzó felállott:

- Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, mint hogy békességgel elváljunk, s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvériség s a hitbéli vonzódás...

A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha mindjárt kopjatörésre kerül is sor ebbe a minutumba.

- Annál is inkább - folytatta Thurzó -, mert az én Felséges uramnak szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült Kendy István urat, őnagyságát.

- Semmi különb? - kiáltott a fejedelem s kardjára csapott -, semmi nagyobbat nem kíván a Felség? - s búcsúzóra nyújtotta kezét a nádornak, aki azt alig fogadta el.

A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem jobbról, sem balról.

A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor egyedül ül a lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy szorgalmatossággal.

Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád felé, s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár lészen, hogy az urak étel-ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlanak. S hogy a Nádor hiába hozott magával négy papot... sem öttek, sem nem imáztak...

A fejedelem Tasnádon ebédelt, s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá. Meghagyta azonban, hogy a szászokra nagyon ügyeljen, egy hajszáluk meg ne görbüljön, mert velük másképpen akar végezni.

Egy hét múlva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt ácsoltatta meg a vesztőhelyet, s a kiugró tornácról nézte végig Kornis György lefejeztetését.