Mialatt fenn a fán fogyasztottam maradék erőmet, azalatt az ujjom begyibe úgy beléütött a hideg, hogy azt kimondani nem lehet. Amint leszállhattam tehát, rögtön hozzá is fogtam a kiengeszteléshez, de olyan meleg igyekezettel, hagy tőlem buzgóságot akkor még a vénasszonyok is tanulhattak volna. Fújtam-leheltem és dörzsöltem az ujjaimat, mókáztam és kedveskedtem nekik, s még a lábom közé is dugdostam őket. Mindama hízelkedéssel sem mentem azonban eléfelé, sőt a hideg még a fülem cimpáját is kezdetté csípni. Fájdalmamban egész búcsújárást láttam: apám, anyám és az egész rokonságom a szegekről s a végekről, majd az iskolatársaim és az egész falu mind nagy gyúródásban voltak a szemem előtt. De jó, hogy észrevettem közöttük a tanító urat is, mert őróla mindjárt eszembe jutott az orvosság:
Ha fagy bántja kezed, lábad,
Hóval mossad, mert feltámad.
A versnek igaza volt, mert bátor dörzsölés után a hó csakugyan enyhülést hozott. Gondoltam, hogy ennyi javulással már el is távozom, nehogy valami kóbor Fuszulán ismét meg találjon látni. Búcsúzóul azonban felnéztem még egyszer a fenyőfa tetejébe, és így szóltam:
- No, te zászló! Aztán hirdessed a szabadságot, ahogy csak tudod!
Azzal megindultam a házamba vissza. Úgy jártam a patyolat hótenger tetején, ahogy Jézus járhatott valamikor a tengeren. Kifeszítettem a mellemet a ropogós hidegben, s a szememet kicsire húzva csintalankodtam a fénnyel. S ahogy így mentem, Hunyadi János jutott eszembe, akiről azt tanultam volt, hogy sokat harcolt a törökökkel. Nem lehettek puliszkából a törökök sem, de Hunyadi mégis mindenüvé kitűzte a zászlót, melynek folytán nagy dicsőség ragadott reá. Most én is valamicske atyafiságot éreztem véle, mert Surgyélán is felért egy basa-törökkel, s én mégis valahogy megharcoltam ellene; s kitűztem a zászlót is, hadd hirdesse, hogy a kecskeevésnek vége van!
Még nem volt egészen este, amikor megérkeztem a házba, de azért úgy gondoltam, hogy mégis nyugovóra térek. Frissiben akartam ringatni magomot a boldog egyedüllét örömében; s frissiben akartam a Surgyélán uralkodását is számba venni, de részrehajlás nélkül, s legfőképpen azért, hogy lássam: mit is tanulhatok belőle a jövőre nézve.
Csak éppen tüzet tettem, az ajtót bezártam és bétámasztottam, s azután késedelem nélkül lefeküdtem. De nem a földre, mint annyi időn keresztül, hanem a tábori ágyra. Urason, mint egy hargitai fejedelem. De nem is a lagymatag elernyedés borongott bennem, ami az ellenség távoztával szokta elévenni az embert, hanem inkább a víz ereje, mely a vihar után csak nőni tud!
Ebben az állapotban Surgyélánnak sem kívántam volna, hogy visszajöjjön, mert úgy leigáztam volna, mint Hunyadi a törököket. Meg is néztem még egyszer, hogy jól bétámasztottam-e az ajtót, aztán megint visszafeküdtem.
- Hogy is volt, Ábel? - kérdeztem magamtól.
Ahogy a feleleten gondolkozni kezdtem, nagy-nagy pusztaság terült ki előttem. S ezen a nagy pusztaságon csak én éltem egyedül, s én is csak azért, hogy legyen, aki lássa a pusztaságot. A pusztaságot s rajta a Surgyélán uralkodásának az emlékeit. A drága kecskét, mártíromságban felmagasztosulva egy fára! S ott is csak a fejét és a csontja vázát, mert az eleven testét, mellyel nekem a tejet és a balzsamírt szolgáltatta, felemésztette Surgyélán! S éppen akkor emésztette fel, amikor szerelem után epedett! Ejh, milyen jól megmondta volt a szakértő ember, hogy vigyázzak Surgyélánra! Hát tudtam vigyázni?! A sashússal ágyba terített; s most immár több tejet nem iszom, és több balzsamírt a szeplők ellen nem csinálok...
S hol van Bolha, kiért hiába kiáltok a téli messzeségbe?! Csak a nyomai vannak meg a fehér pusztaságban, s csak azokat nőhetik körül lelkem virágai!
Mert ő maga elbujdosott a földi sas és a csendőr látványa elől, s elvitte okos szemeit és a rozsdabarna gyapját, mellyel szomorúságomban mindig melegített!
S hol van a macska, aki doromboló nótákat húzott a fülembe, s úgy megvédte a betűket az egerek elől, ahogy Bolha megvédett engem a tolvajoktól?!
S hát a két tyúk, akik a királynak sem tojtak volna nagyobbat, mint nekem?!
Igaz, a tyúkok vére inkább a róka lelkén szárad!
De a többiek mind ott feküdtek a Surgyélán lelkén, melyet a kecske mekegéssel, Bolha ugatással és a macska nyávogással fog háborgatni egy egész életen keresztül.
Sajnálni lehetett szegény Surgyélánt, bármekkora garázda volt is.
S én tiszta szívemből sajnáltam is. Mert hiszen nem tagadható, hogy egy-két jó szava mégis volt hozzám; s azt is megígérte, hogy bántódásom nem lesz. Isten bocsássa meg hát az ő bűneit, aminthogy én is megbocsátottam. Mert hiszen megszabadított minden földi kincsemtől, s így a lelkemet könnyűvé tette, mivel nem kellett már aggódnom semmiért.
Magam maradtam, kopogó fejemre.
Példás remete lettem.
Csak éppen a bolhák csíptek kegyetlenül a tábori ágyban, egyéb immár minden rendben lett volna. De a bolhacsípést sem nagyon bántam, mert arra gondoltam, hogy ki minél többet szenved, annál biztosabban elnyeri majd az örök üdvösséget.
Ezzel a vigasz érzéssel aludtam el.
Egészen uralkodó világosság volt már, amikor felébredtem másnap. Azt sem tudtam, hogy reggel van-é vagy délfelé, vagy annál is több. De nem is akartam tudni. Jó volt nekem így. Sokkal jobb, mint annak, aki folyton számítgatja, hogy vajon hány órát és hány percet mutat az óra. Meg azt sem tudtam, hogy kedd van-e, vagy péntek; de szükségtelen is lett volna tudom, mert nem késtem el semmitől, az állataim sem bőgtek az élelem után.
Magamra apadtam.
Vagyis egyedül kotyogtam, mint Ádám a paradicsomban, amikor még nem kanyarította volt ki belőle Évát az Isten.
Nem tudom, hogy abban a régi paradicsomban bolhák voltak-e, de én elhatároztam, hogy az enyémből kiirtom őket. S nemcsak őket irtom ki, hanem mindenképpen olyan rendet és tisztaságot csinálok, mintha megérett leány volnék, aki éppen a kérőjét várja.
Legelőször táplálékot vettem magamhoz, hogy a munka vígabban menjen. Aztán kihordtam mindent a hó tetejére; a Surgyélán ágyaneműjét és a tábori ágyat külön, s az egyéb portékákot megint külön. A bútorzatot egy nagy ronggyal letörölgettem, az edényeket pedig még forró vízzel is tisztára mostam. A ruhaneműket kiteregettem a hóra, hogy újuljanak és tisztuljanak. Azokot, amelyekkel Surgyélán volt barátságban, a végére hagytam, főképpen a bolhák felkutatása miatt. Nem kellett sokáig keresgélnem, mert a bolhák úgy táboroztak azokban, mint nagygyakorlat idején a katonák. Vitéz ellenséget láthattak bennem, mert olyan szökdösve menekültek a kezem járása útján, hogy hozzávetőleg sem tudtam volna megszámolni őket, pedig a számtanból vertem mindenkit az iskolában. Mégis, eme szökdösők miatt gyenge búmat sem mondtam volna, de találtam én olyan csípősöket is, amelyek nem ugráltak, hanem másztak. Ezek láttára már engemet sem fogott a tréfa, hanem félrehúzódtam, és így szóltam:
- Nocsak, másszatok! Hátha utoléritek Surgyélánt!
Így történt aztán, hogy még a negyedik nap is ott feküdtek a pokrócok. Csupán annyit háborgattam őket, hogy napjában egyszer megforgattam. Ezt maga a földi élet törvénye is megkövetelte, mert úgy az igazság, hogy az alsó barnák idővel felül kerekedjenek, a felsők pedig szintén kóstolják meg az alacsony sorsot.
Végre az ötödik nap arra határoztam magamat, hogy még egyszer tüzetesen megvizsgálom a Surgyélán kelengyéjét; aztán, ha az eredmény megengedi, akkor behordom a házba. Kezdettem is vizsgálni a pokrócokat, s ahogy éppen javában kutattam volna, hát egyszer mintha a nevemet kiáltotta volna valaki. Riadtomban rögtön futásra gondoltam, mint a róka; de a futási szándékból nagy csodálkozás lett hamarosan, a csodálkozásból pedig nagy öröm.
Az első szemrebbenésre csak egy alakot pillantottam meg, amint a mező felől közeledett. Aztán láttam, hogy törpe alak, s nem is vastag; pedig a téli öltözet eléggé meg szokta kövéríteni az embert. Kunkori bocskorával játékosan porozta a havat, miközben egy nagy bottal biztatta magát. A két kezén posztóból való sutu-kesztyű volt, a fejében irdatlan nagy sapka, a bajuszán pedig s a szemöldökén téli virágok.
A mozgásáról, ahogy jött-haladott felém, úgy tetszett, mintha már ismerném valahonnét. S ebben nem is csalódtam, mert ahogy mind közelebb és közelebb evezett, annál inkább otthonosabb lett a szememben.
- Hiszen ez az édesapám! - nyílottam ki végre.
Fordultam egyet-kettőt a havon, mintha az örömet táncoltatnám. Aztán megálltam arccal feléje, s a szememet ragyogtattam neki, mint a gyémántot. Jött volna, hogy elejébe fussak, de aztán eszembe jutott, hogy önálló és keresettel bíró ember vagyok én is, aki nem szökdöshetik iskolások gyanánt.
Apám lehúzta a jobb kepéről a sutu-kesztyűt, és férfias fogással paroláztunk. Csak akkor láttam meg, hogy mily sokat vénült, amióta nem találkoztunk. Sovány is volt nagymértékben, a szemeiben pedig a játékos fény hervadva ült.
Nem szólt semmit.
Még a hogylétemet sem kérdezte, de mivel gondoltam, hogy nem szenved némaságban, tréfásan így szóltam hozzá:
- Hát a kicsi barnákkal nem találkozott az úton?
- Immár nem is barna, hanem fekete - mondta rejtéllyel apám.
Ebből más semmit sem érthettem volna, de én annyit már tudtam, hogy valami nagy baj van. Édesanyám jutott eszembe, s a szívemben mindjárt gyászének búgott fel. De annyi bátor erőm nem volt, hogy egyenesen feltegyem a halálos kérdést. Gondoltam, majd eléjön és kitudódik minden, ahogy az Isten elrendelte, és ahogy apám akarja. De úgy éreztem abban a fenyegető némaságban magamat, mint egy pók, aki tizenhat esztendeig fonta az aranyhálót, melyet most egy dorongos rém megtámadott. Csak egy finom kicsi szálat láttam a hálóból megmaradni, s minden erőmmel abba kapaszkodtam.
- Nem a barnák lettek feketék - folytattam a szót -, hanem bizonyosan csak édesapám látta feketének a barnákat.
Apám reám nézett, és láttam, hogy mérlegel engemet.
- Az eszed, úgy látom, futkosó kedviben van - mondta végre.
- Nem fut messzire, ne féljen! - nyugtattam meg.
- Hát akkor miféle barnákról beszélsz?
- Én ama barnákról, melyek ezeken a pokrócokon másztak. Ezelőtt négy nappal beszéltem vélük, akkor az utat is megmutattam nekik, s azt mondtam, hogy csak igyekezzenek Szereda felé, hátha utolérik Surgyélánt.
Apám megértette a dolgot, és megbotránkozva kérdezte meg:
- Hát te tetűpásztor lettél?
- Én az az egy nem - mondtam -, mert olyan nyája Surgyélánnak volt, s én csak a nyájat küldtem a pásztor után.
Aztán elbeszéltem, hogy Surgyélán ki volt, hogyan került ide, és miképpen került el innét. Véle egy kalap alatt elmondtam a Fuszulánnal való kalandos történetet is, de a nagy kárvallásokról még egy szót sem szóltam.
- Hát ez a ház miért van itt? - kérdezte apám.
- Ez azért, mert lábai nincsenek - mondtam. - Mert ha lábai volnának, eddig rég elment volna szegény.
Erre szó helyett apám arrafelé fordult, amerről jött. Akkor láttam meg, hogy egy jóllakott nagy tarisnya van a hátán. Tarisnya nélkül is szerettem őt; de tarisnyával még jobban. Ezt ő is sejtette bizonyosan, mert elindult a jött úton visszafelé, hogy talán megijesszen engem, távozván a tarisnyával.
- Hát édesapám hova megy? - kérdeztem.
- Én a szeredai bankba - mondta ő.
- Hát oda mért?
- Én azért, hogy beszéljek az igazgatóval; s megkérdezzem tőle, hogy szabad-e bémenni ebbe a házba.
Úgy szerettem volna, hogy tüstént az ölembe kapjam édesapámat, s úgy vigyem bé a házba. Igen, de attól kellett tartanom, hogy a nagy tehertől megszakadok; s akkor sem bévinni nem tudom, sem pedig egészségesen szeretni őt. Ezért úgy fordítottam a dolgot, hogy az ajtót hamar kinyitottam a sarkáig, a pokrócokat pedig az útra teregettem az ajtó elé, s aztán felhívást intéztem apámhoz, szólván:
- Szíveskedjék befáradni, kedves tekintetes!
A játékhoz apám is értett egész életében. Most is megjátszotta magát, nem is tekintetesre, hanem méltóságosra: vagyis a botját maga elé emelte, mint egy püspök, és méltóságos lassan elindult a ház felé. Én hamar oda állottam oldalt, az egyik pokróc széléhez; s amikor püspök atyám elhaladt mellettem, még áldást is osztott reám. Én az áldás alatt a fejemet lehajtottam, és még a mellemet is verni kezdtem, mondván:
- Az én kútfejem az atya, az én kútfejem az atya...
- Jobb kútfejed is lehetne - szólt vissza apám a házból.
Erre én is bémentem utána, s hát éppen akkor akasztja ki a nagy tarisnyát a nyakából.
- Amelyik fej mellől egy ilyen tarisnyát akasztanak ki, az nekem jó kútfej - mondtam én is; aztán az ajtót bétettem, és a tüzet megraktam, hadd gyúrja apám örömére a meleget. Havat is tettem oda, hogy vizet olvasszak, mert bizonyosra vettem, hogy puliszkaliszt is lesz a tarisnyában.
Közben apám háziasra változott, majd a jégvirágokat is leolvasztotta a bajuszáról; a tiszta házföldjén pedig, s a falakon is, szeretettel gurította végig a szemét, melyben a régi fény is támadni kezdett lassan. Engemet is mindegyre megnézett lopva, mintha nem hinne annak, amit lát.
- Jó, hogy éhen nem haltál eddig - szólalt meg végre.
- Én éhen is haltam volna, ha nem ettem volna.
- S hát étel honnét került?
- Az hol a földről, hol a levegőből.
- Hát manna is hullott? - kérdezte.
- Nézzen ki az ablakon, s meglátja! - mondtam.
Bőséges asztalt terítettem, s hozzáláttunk az evéshez. Apámnak szokása volt mindig lenézni az asztal alá, hogy a kutyának, s a macskának vessen evés közben valamit. Most azonban nem találta meg egyiket sem.
- Hát a kutya hol van? - kérdezte.
- Elment nyulat fogni - mondtam.
- Hát tud így magára is?
- Csak úgy tud, mert szemérmetes.
Apámnak nagyon tetszett, hogy ilyen jó nevelése van a kutyának, s meg is jegyezte:
- Úgy látszik, a papokhoz járattad iskolába.
- Könnyű volt odajáratni, mert kézhez jöttek - mondtam.
- Tán nem a somlyai barátok?
- Ők azt mondták.
Láttam hogy valamin nagyon töri apám a fejét, de hogy miféle dolgon, azt csak akkor tudtam meg, amikor így szólt:
- Jó vásárt lehetne csinálni vele.
- Mivel?
- A kutyával.
- Avval jót.
- Jót biza - mondta apám -, mert egy ilyen szemérmetes kutyáért sokat megadna egy kánonok, vagy a barátok főnöke is.
Erre megbólogattam szomorúan a fejemet, és így szóltam:
- Az én kutyám immár elesett attól, hogy papot láthasson.
- Hát az miért?
- Azért, mert ha van is, immár nincs.
Azt is elmondtam, hogy Surgyélán vadította el valahova Bolhát; de arról, hogy miképpen vesztette el korábban az egyik szemét, most nem szóltam semmit. Apám nem esett nagy bánatba a kutya miatt; s ezen én meg is ütődtem egy kicsit, de aztán azzal mentegettem őt, hogy nem ismerte a Bolha nagyszerűségét. Lám, az emberi nyájból is mennyi hasznos és jószívű példakép múlik el naponkint, s mégsem bánkódunk azok miatt, mert nem ismertük dicséretes tulajdonait. Inkább megelégszünk ama kisebb létezőkkel, akik elevenen jönnek-mennek az életünk napjaiban. Ilyen volt apám is, akiről mindjárt láttam, hogy megelégednék a macskával is. Csakhogy nem találta a macskát sem, hiába kutatott szemével az asztal alatt.
- Tán a macska sincs meg? - kérdezte.
- Megvanni megvan - mondtam.
- Hát hol van, ha megvan?
- Valahol az erdő között, a hó alatt.
- Azt is Surgyélán pusztította el?
- Ő, de nem egyenesen.
S ha már idáig érkeztünk, elbeszéltem a sassal való szomorú történetet is, hadd legyen a hátunk mögött. Nem hagytam ki azt sem, hogy minket is betegségbe taszított a cubákja által.
- Egy cubáktól betegedtetek meg? - kérdezte lenézéssel apám.
Egy kicsit csakugyan elszégyelltem magamat, hogy egy darabocska hús olyan nagy és hosszas betegségbe dönthetett engem. Éppen azért úgy kerekítettem ki a történetet, hogy Surgyélán csak egy cubákot evett meg, de én nagyobb vitéz voltam, mert egyedül megettem az egész többi sasmadarat.
Ez már jobban megtetszett apámnak is, mert így szólt:
- Igazság szerint még a csontjait is meg kellett volna ropogtatnod.
- Hát azokat mért?
- Azért, mert ha téged pusztított volna el a sas, akkor a kutya s a macska úgy fizetett volna érted, hogy még a csontjait is összerágta volna a sasnak.
Tüstént beláttam, hogy apámnak igaza van.
- Attól még nem késtünk el - jutott eszembe.
- Mitől?
- Attól, hogy ketten összerágjuk a sas csontjait.
- Tán nem tetted el?
- Én el!
- Hova?
- A hó alá, az erdőben.
Erre már apám sem akarta elsietni a dolgot, mert így szólt:
- Jó, majd hómenés után összerágjuk.
A halasztás nekem is jobban tetszett, mintha már készülődnünk is kellett volna, hogy hozzáfogjunk a kutyának való dologhoz. Éppen azért nem is szóltam, hadd maradjon az utolsó szó az apámé, hiszen elég hosszú és terhes utat tett meg szegény, s legalább annyi jutalmat megérdemelt.
A várakozó csendben nem is mondott semmi többet, hanem csak hallgatott. De furcsábban, mint bármikor azelőtt; valami nagy szomorúsággal az arcán. Ismertem őt, s rettegéssel féltem attól, amit kimondani készül. Vergődve lestem minden mozdulatát, s leginkább elfutni szerettem volna, de mint a macskát karmaival a sas, azokban a percekben engemet is bilincsbe vert valami. Végre, amikor már végeztünk volna az evéssel, apám felállt, s a tarisnyából két üveget vett elé. Az egyiket kidugta, s abból két pohárral csordultig bort töltött. Akkor az üveget letette, s a poharat vette a kezébe. Néhány pillanatig nézte kicsordult fájdalommal a kicsorduló poharat, aztán felállt, és reám függesztette a szemét.
Nem tudtam, hogy miért, de én is felálltam.
Akkor a fájdalom párája elfutotta az apám szemét, és csendesen így szólt:
- A jó Isten nyugtassa meg szegény édesanyádot...
Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el, vagy soha. Megfeszítettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyakamat s az arcomban a csontokat.
- A jó Isten... hallgassa meg... - mondtam valahogy.
Aztán megint egymásra néztünk, a poharat a szánkhoz emeltük, és a bort felhajtottuk.
Olyan volt az íze, mintha a saját könnyeimbe kóstoltam volna belé. Az utolsó kortynál megsajdult a mellem, és megint sötétségbe borultam. A poharat sietve letettem, s a másik kezemmel is megragadtam az asztalt, hogy el ne essem. Aztán lassan leültem, a fejemet a két karomra hajtottam, és sírni kezdtem.
Így ültem egy ideig, könnyes szenvedésben.
Apám békében hagyott, hogy könnyítsek nagy terhemen. Csak jó későre szólított meg:
- No, immár ne sírj, mert szépen halt meg.
- Mindene megvolt-e? - kérdeztem.
- Igyekeztem, hogy meglegyen.
- S tisztes módon állították ki?
- Azt lehet mondani, hogy a legszebben. Mintha nem is szegény pásztorné lett volna.
- S hát fejkeresztje van-e?
- Keresztapád csinált egy szépet, s téged is ráírt, hogy te is siratod.
- Azt jól írta - hajtogattam a fejemet.
Apám ismét bort töltött.
- Ezt a kicsit még igyuk meg - mondta -, aztán az én toromra lesz más.
- Addig a borivás kimegy a divatból - feleltem neki.
- Hát ami jő bé helyette?
- A másnapi feltámadás.
- S hát akkor majd honnét üsmerszik meg, hogy holtan fekszik-e valaki, vagy csak aluszik?
- Az onnét, hogy aki meghalt, az másnap reggel biztosan feltámad; ellenben, aki csak aluszik, az délig elhúzhatja, ha nincs egyéb dolga.
Ismét ittunk, s egy kicsit felengedett a gyászolás.
- Az aluvóknak akkor is jobb lesz - mondta édesapám.
- Azt én nem gondolom - feleltem.
- Hát?
- A szegényeknek lesz jobb, s a gazdagoknak a legrosszabb.
Láttam, hogy ezt nem érti apám, s azért megmagyaráztam neki:
- Hát hallgasson ide! Mivel a szegény embereknek úgyis örökké korán kell felkelni, azt fogják gondolni róluk, hogy azok mind feltámadók, s bé fogják küldeni a mennyországba. Ellenben, akik délig alusznak, azok mind künnrekednek, mivel pedig délig csak a gazdagok szoktak aludni, a künnrekedők mind gazdagok lesznek.
Apám mozdított egyet a fején, és jóízűen mosolygott.
- Te jól elkormányoznád a világot - mondta.
- Én el úgy, hogy mi ketten hátrányt nem szenvednénk.
- Hát az igazsággal mi lenne?
- Az igazsággal az, ami a pénzzel: vagyis nálam sem lenne rosszabb helyen, mint másnál.
Apám elgondolkozott, de nem azért, hogy feleljen az én bölcseletemre, mert egy idő múlva elégedetten jegyezte meg:
- Neked a pásztorkodás jót tett, hálistennek.
- Azt miből gondolja?
- Én abból, hogy most már magad is látod a szegény ember sorsát, s amint a szavaidból kiveszem, segítenél is rajtuk, ha módodban volna.
Nagy lelki megnyugvás és öröm volt nekem, hogy apámtól megbecsülést hallottam; s nemkülönben az is, hogy meglátta: mit tanultam, és merre vettem az utamat a pásztorkodásom alatt. Az érdemtelen szegénység és az érdemes igazság kérdését tovább sem hagytuk ki a beszédből, mert amíg a szobát rendbe tettük, s amíg a tábori ágyat bolhátlanul ismét a helyére állítottuk, s tüzelőfát is raktároztunk fel, addig is mindezekről folytattuk a szót.
Végül aztán, amikor apám észrevette, hogy immár hajlandóság mutatkozik a sötétedésre, a puliszkafőző edényben vizet tett oda, s nekem így szólt:
- Amíg látunk, meg kéne fejni a kecskét!
- Azt az egyet tudom, hogy én nem fejem meg! - mondtam.
- Mért nem, ugyan biza?
- Csak.
- Nem baj, megfejem én! - szólott apám.
- Akkor vegye a fazekat!
Elindultunk ketten, én elöl üres kézzel s apám utánam a fazékkal. Amikor a pajta mellett tovább mentem, apám megkérdezte:
- Hát te hova mész?
- Én a kecskéhez.
- Hát nem itt van?
- Most nem!
No, jól van, ismét megindultunk tovább és egyenesen előre, de mindenütt azon a nyomon, amit Surgyélánnak lehetett köszönni. Végre elérkeztünk a szomorú tisztásra, ahol a föld nagy fekete szemmel fogadott minket. Én rögtön odaléptem a felakasztott kecskefej mellé.
- No itt van, fejheti! - mondtam.
Apám zavarodottan nézett reám.
- No fejje, lám! - szóltam ismét.
- Mit fejjek?
Rámutattam a megfagyott fejre és a csüggedező véres csontozatra:
- Ezt, né!
- Mit beszélsz?!
- Azt beszélem, hogyha kecskét akar fejni, akkor itt van.
Apám szólni sem tudott egy ideig, aztán megbotránkozva tette fel a kérdést:
- Tán nem ettétek meg?!
- Azt meg, de nem én.
- Hát?
- Találja ki.
- Találja ki a fene! - mondta apám.
Hát erre a kecske dolgát is elbeszéltem neki, utána pedig keresztet vetettem a felakasztott fejre, majd apám is keresztet a fazékra, és szép csendesen visszajöttünk.
Este, amikor lefeküdtünk, apám így szólt:
- Bár visszajönne az a te Surgyélánod!
- Mit csinálna vele? - kérdeztem.
- Eligazítanám, ne félj.
- Imádkozzunk, hátha visszajő.
Úgy látszik, édesapám csakugyan elmondott legalább egy Miatyánkot, mert harmadnap reggel, amikor éppen a mosdóvizet ki akartam önteni, hát akkor észrevettem, hogy az erdő felől két ember lopózkodik puskásan a ház felé. Hamar béfutottam a házba és így szóltam:
- No, vége az életünknek!
- Hát miért, te?!
- Azért, mert az Isten meghallgatta az apám imádságát.
- Csak nem?!
- S nem is egyedül jő, hanem egy másikkal, biztosan Fuszulánnal!
- Híjj, a keserűségit, pedig én Fuszulánért nem imádkoztam! - mondta apám.
- A szele, úgy látszik mégis érte! - feleltem.
- Most már mit csináljunk?
- Én bécsalom őket a házba.
- Az nem lesz nehéz.
Igen meg voltunk mind a ketten ijedve, de kiváltképpen apám. Azonban nekem annyi eszem még volt, hogy a fegyverre gondoljak; nem azért ugyan, hogy használjam, hanem azért, hogy jól el van-e dugva. A földön hevert az ágyam alatt, de jobb helyen nem is lehetett volna. Egy-két pillanat alatt minden egyéb is végigfutott az eszemen, aztán hirtelen kihalásztam a legfőbbet, és apámhoz így szóltam:
- Nekik fegyverük van, nekünk eszünk kell legyen.
- Jaj, Ábel, Ábel...
- Ne jajgasson, hanem tegye az asztalra a pálinkásüveget, s melléje poharakat.
Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.
- Ennivalót is! - szóltam még vissza.
Aztán a legnagyobb barátsággal megindultam a rablók elejébe. Egy kicsit büllögve mentem, lassan és hunyorgatva, mintha kedves, de huncut vendégeket tisztelnék bennük.
- Na, hova lettek volt el? - kérdeztem.
- Megcsináltunk egy nagy kirándulást - felelte Surgyélán.
S ahogy e választ kimondhatta, akkor értünk össze éppen. Kire-kire egy mosolygó pillantást vetettem, de a belsőmben nagy hidegrázás dúlt, mert egészen közelről nem is emberek voltak, hanem kóbori majmok. Az arcuk fakó és sovány volt, belepve szakállal torzonborzosan, kivált a Fuszuláné. Ruházatuk még lett volna elegendő, de látszott, hogy abban gyúrták össze a szakállukat. Nem nagyon akartak megállni, s úgy elegyedni szóba velem, de aztán Surgyélán mégis meggondolta magát, és példát mutatott Fuszulánnak. Kezet is fogott velem, és megkérdezte:
- Hogy lóg neked a fityeg?
Mielőtt feleltem volna, Fuszulánnal is baráti kezet akartam fogni, de ő megvetéssel nézett reám, és így szólt:
- Mindjárt leköplek!
- Hát engemet mért, nagyságos úr? - kérdeztem.
- Ki csalt be engem akkor a házba? S ki kötözte össze a két kezemet?!
Láttam, hogy a legnagyobb veszedelem fenyeget, de szerencsémre a mentő angyal megsúgta nekem, hogy mit feleljek.
- De mégis én mentettem volt meg a nagyságos úrt! - mondtam.
Fuszulán felborzolódott egészen:
- S még ilyent mersz mondani, te gazember?!
- Hát hogyne mernék, amikor úgy van! - mondtam a szeme közé. - Vagy mi gondol a nagyságos úr: mért hagytam a két lábát szabadon? Vajon nem azért-e, hogy kellő alkalommal el tudjon futni?
Ezzel a találmányommal nagy hatást gyakoroltaim Fuszulánra, mert a hangját megváltoztatta, és így szólt:
- Hát te készakarva hagytad szabadon?
- Készakarva hát! Mert tudtam, hogy útközben lesz annyi esze, amennyi csakugyan volt.
- No, akkor megkegyelmezek neked - mondta Fuszulán. - De ha a lábaimat is összekötözted volna, most agyonlőnélek, mint egy kutyát.
S kegyelme jeléül kezet is fogott velem.
- Nincs-e odabent most az igazgató? - mutatott a ház felé.
- Ne féljen, mert aki most benn van, az nem igazgató.
Fuszulán megragadta a fegyverét:
- Hát van bent valaki?
- Van, de csak apám.
- Puskája van-e?
- Lesz, ha ad neki.
Ennek megörvendettek mind a ketten, s mint három jó barát, elindultunk a ház felé. Amikor az ajtón beléptünk, én rámutattam apámra, aki a megterített asztal mellett állott.
- Ajállom édesapámat! - mondtam.
Erre a két jövevény úgy tett; mint ahogy az urak tesznek, vagyis meghajtották magukat, és kezet fogtak apámmal.
- Szíveskedjenek helyet foglalni! - mutattam az asztal melletti két székre.
A vendégek nem is kérették magukat sokáig, hanem leültek. A fegyvert azonban nem támasztották a sarokba, hanem a lábuk közé vették.
- No, Ábel, most légy házigazda! - mondtam magamnak.
Aztán a két pohárba, amelyékből mi apámmal a bort ittuk volt, pálinkát töltöttem nekik. Nem sokat, csak két ujjnyit. Ennek a fukarságnak egyik oka az volt, hogy kívántassam vélök a finomságot árasztó szilvapálinkát; a másik pedig az, hogy itató szándékomat észre ne vegyék. Meg is mutatkozott mindjárt, hogy milyen kitűnő számítással voltam, mert Fuszulán rögtön megkérdezte:
- Hát annyira sajnálod tőlünk?
- Én nem sajnálom, de erős! - mondtam.
Erre Surgyélán megragadta az üveget, s annyit töltött mind a két pohárba, hogy azok szinte teli lettek.
- Mi jobban erősek vagyunk! - szólt is melléje.
Aztán sátán módjára kacagtak egymásra, s koccintották össze a poharukat. Mielőtt azonban ittak volna, egy másik nevezetes dolog is történt; az ugyanis, hogy Surgyélán odaszólt apámnak:
- Gyere velünk inni, maga vén öreg!
Apám a kályha mellé húzódott volt egy csutakra, hogy ne is látszódjék valami nagyon. A szóra zizzenve fordult oda, mint a falevél, amit a szél fuvint meg hirtelen.
- Használják csak egészséggel, én méltatlan vagyok arra - mondta.
- Mire maga méltatlan? - kérdezte Surgyélán.
- Arra, hogy az urakkal igyam.
Surgyélánban már akkor lángot vetett a jókedv, hogy felállt, megragadta apámat, s erőszakkal odanyomta az asztalhoz harmadiknak. Tőlem egy poharat kért, s amikor én csuprot adtam, úgy földhöz vágta, hogy ezer darabba ment a szegény edény.
- Nem kávét akarja inni, hécska! - acsarodott reám.
Erre az én apám sapkáját a fejembe húztam, hogy menjek.
- Hová elmész? - kérdezte Surgyélán.
- Én a városba Szeredába, hogy poharat vegyek - feleltem neki. - Mert ebben a házban csak két pohár van.
Hát ez segített, mert mindjárt jó volt a csupor is. De apámat úgy kitüntette, hogy a saját poharát adta neki, magárnak pedig a csuporba töltött. Akkor ismét koccintottak és ittak, mégpedig olyan vitézséggel, hogy utána süllögni látszott a szemük, mint a tűzben a nyers fa bogja. Csak apám mérsékleteskedett, de bár ne tette volna, mert Surgyélán rögtön ráesett, mint egy gyermekre.
- Maga ne csinálja itt kecske-munkát! - mondta neki, és megitatta véle az egészet Aztán utána megint töltött, s azt is meg akarta itatni. Apám hirtelen szólani sem tudott, csak köszörülte a rezes torkát, és pillogtatott. Megijedtem, hogy baj lesz, mert apám, ha ivott egy kicsit, a kocsmából is gyakorta véresen jött haza. Vettem hamar az üveget, s töltöttem a két erdei vendégnek is, hogy inkább beléjük menjen, ha már így van.
- Jobb, ha szopogatják - szólottam is.
Sokat használtam ezzel, mert ismét koccintottak, s úgy ittak hármasban, de immár csak egy-egy kortyot. Látván, hogy sikerrel tereltem a rendes útra őket, nagy csendben lehúzódtam a kályha mellé a csutakra, nehogy engemet is megitassanak.
Apám is zsurogodva ült, mint a macska, csak éppen nem dorombolt.
- Tán vagy szerelmes, öreg? - kérdezte Fuszulán.
- Én igen - mondta apám.
- Kibe belé?
- Én a váci püspökbe.
Ez tetszett Surgyélánnak is, mert nagyot nevetve szólt:
- Én csak váci fenét ismertem.
- Az is váci, ez is váci - legyintett Fuszulán.
Nagyon jólesett volna nekem, ha rögtön betörhetem vala a fejét az istentelen beszéd miatt, de a helyzet nem olyan volt. Annyit azonban mégis megtettem, hogy Fuszulán felé így szóltam:
- Akinek nem muszáj, az ne kárhozzék el.
Mintha egy spárgával húztam volna meg, úgy fordította felém a fejét Surgyélán.
- Gyer ide! - parancsolt reám.
Gondoltam, jobb lesz, ha odamegyek.
- Mért véded olyan nagy urat, mint váci püspök?
- Azt hallottam, hogy magának rokona - feleltem.
Surgyélán ezen jót kacagott; majd nagy kedvében tovább ment a rokonságnál is, mert így szólt:
- Úgy nézzél engem, hogy én maga vagyok váci püspök!
- Hamar meglett - feleltem.
Surgyélán már egészen belé is találta magát a püspökségbe, mert ültéből felém nyújtotta kegyesen a kezét, s azt mondta:
- Csókoljad meg!
Az első pillanatban azt gondoltam, hogy nem csókolom meg, hanem inkább leköpöm; de aztán az őrangyal figyelmeztetett, hogy az életemmel játszom, s talán az apám életével is. Lehajoltam, és úgy tettem, hogy megcsókolom. De valójában mégis az első szándékomat hajtottam végre, mert a csókom olyan nyálas volt, mintha Surgyélán keze hátát egy bornyú nyalintotta volna meg.
Hanem az édesapám arcát a szégyen mégis pírba vonta, mert ő csak azt látta, hogy egy rablónak kezet csókoltam. Úgy is villantak meg rögtön a szemei, hogy abból jót nem lehetett sejteni. Szólani azonban nem szólott semmit, hanem csak felemelte a poharat, és a pálinkát belőle mind kiitta.
Surgyélán és Fuszulán kacagva utánozták őt.
A levegő fülledni kezdett a szobában.
S apám fészkelődni.
Már láttam, hogy nagy veszedelem közeledik, hacsak valami csoda nem történik. S annál biztosabban közeledik, mert apámban nemcsak a méreg, hanem a pálinka is dolgozni kezdett. Ezzel ellentétben pedig az erdei vendégeken szinte nem is látszott, hogy ittak. Igaz, hogy nagy erős férfiak voltak, s közben-közben falatoztak is.
Én mindjárt visszaültem a kályha mellé a csutakra, ahonnét szemfülesen figyeltem minden mozdulatukat. A pálinka már fogytán volt, s ezzel együtt az én legfőbb tervem is, hogy leitatva megfogjam s megkötözzem őket. Így hát már nem ezen gondolkoztam, hanem csak azon, hogy miképpen tudnám békességben eltávolítani őket a háztól. Mielőtt azonban kitalálhattam volna valamit, apám parázsló szemekkel felém fordul, és így szólt:
- Ábel, gyere ide!
- Mért, édesapám?
- Azért, hogy mi is ketten legyünk!
Mivel több szék a szobában nem volt, apám az övének a karfájára ültetett engem; majd átölelte a nyakamat, és jó nagyot rikoltott fel a fülem mellé:
- Ne félj, Ábel, azt a cudar gyertyáját!
- Ne félj, amíg minket látsz! - tette hozzá Fuszulán.
Apám a magáét folytatva, huncutul reám kacsintott.
- De azért meg ne vakulj! - mondta.
Erre Surgyélán, mint legnagyobb sátán, csúnyán vigyorogva jegyezte meg:
- Aztot ne, mert oztán nem látsz, hova futni!
Megint ittak egy-egy kortyot, de azt úgy koccintották el, mintha szikrázó parazsat értettek volna össze. Amikor pedig ivás után letették a poharat, apám az asztal alá kukucskált, és hívni kezdte a macskát. Tudtam, hogy mit akar feszegetni ezzel, s oldalba hüvelykeltem egy kicsit. Apám azonban nem ügyelt reám, hanem jó hangosan megkérdezte:
- Hol a macska, Ábel?
- Férjhez ment egy sashoz - feleltem.
- Hát a sast ki hozta rá?
- Baj hozza a bajt - feleltem kitérő módon.
Erre apám a macskát félbehagyta, de hívni kezdte mindjárt a Bolha kutyát. Mikor a kutya sem jelentkezett, ismét felém röpítette a kérdést:
- Hol van a kutya, Ábel?
- Elment nyulat fogni - feleltem.
- S onnét mért nem jő vissza?
- Azt az Isten tudja.
Surgyélán élesen figyelte minden szavunkat. De nem szólt, hanem csak vigyorgott. Már úgy szorongatta a szívemet a félelem, hogy nem jutott eszembe semmi okos dolog. Egyedül csak az, hogy leszálltam a szék karfájáról, s az apám poharából én is húztam egyet. Abban a percben azonban apám is felállt, s hát olyan részeg, hogy tántorog.
- Feküdjék le, édesapám! - kezdtem kérlelni.
- Más dolgom van! - felelte.
- Mi más?
- Az éppen, hogy megfejjem a kecskét.
Csakugyan felvett egy fazekat, s indulni akart. Reszketve elejébe álltam, s csendesen mondtam neki:
- Inkább két kecskét veszek, csak most üljön le!
Surgyélán kortyintott egyet, majd erős hangon és szaporán mekegni kezdett.
Fuszulán kacagott.
Apám úgy nézte őket, mintha azt méregette volna, hogy vajon melyiket ölje meg előbb. Minden erő és akarat a szemébe gyűlt, s ezt én arra használtam fel, hogy a fazekat kivettem a kezéből. S úgy, a fazékkal a kezemben, odamentem Surgyélánhoz, és könyörögve így szóltam hozzá:
- Édes Surgyélán úr, én inkább még egyszer megcsókolom a kezét, csak, az Isten megfizeti, most menjenek el innét. Nem apám miatt, mert maguk százszor erősebbek, mint ő. De négy csendőr tegnap is itt járt, hogy megfogja magukat, s ebben az időtájban ismét jőni találnak esetleg. Menjenek el, édes Surgyélán úr, s majd máskor inkább jöjjenek vissza.
Mialatt mondtam ezt a könyörgést, Surgyélán tusakodni látszott, de aztán nyögött egyet, és mozdulni látszott, mintha már indulna is. Hanem abban a pillantásban apám reám kiáltott:
- Ábel, fiam!
- Tessék, édesapám!
- Nem tudsz valakit, aki egyedül megevett egy kecskét?
- Én nem, hát az minek kéne?
Apám ott állott az ajtónál, kivetett mellel.
- Annak, hogy megöljem! - mondta.
Hát erre felhúztam hamar Surgyélánt a székről, miközben szorgosan topogtam mellette, s apámat mentegettem, mondván:
- Amikor részeg, mindig ilyen embert keres.
Gyorsan csomagolni kezdtem az ennivalót is; mégpedig úgy, hogy magunknak csak keveset hagytam, a nagyobbik felét pedig odaadtam Surgyélánnak, csakhogy induljanak s menjenek.
Nem tudtam, hogy a szóbeli négy csendőr miatt-e, vagy az irántam való könyörületből, de Surgyélán csakugyan késznek látszott az útra. A puskát is a kezébe vette és fontolgatta, de közben apámat nézte folyamatosan. Így lebegtette egy ideig a kegyelemadást, majd aztán úgy tett, mintha hirtelen mégis jóra határozta volna magát, és lassan a nyakába akasztotta a fegyvert. Akkor Fuszulánnak, aki örömest pártolta a távozási tervet, odaintett, hogy az élelmet vegye magához. Amikor ez megtörtént, lassan és kevélyen, de minden búcsúvétel nélkül, megindult elöl.
Apám az ajtó mellett állott balról, arcán a győzelem huncutságával és részeg mosolygással. Valahogy olyanformán, mintha kimenőkön, alkalmas pillanatban, billenteni akart volna egyet. Surgyélán haladtában megállott mellette, és egy kis ideig szúrósan nézte. Aztán egy edényt, amiben hideg víz volt, felkapott nagy hirtelenséggel, s abból a vizet mind az apám szeme közé loccsintotta. Apám megrázta fejét, s nagy prüszkölésekkel a szoba közepe felé tántorgott.
Surgyélán és Fuszulán pedig kacagva eltávoztak.
Egy kendővel megtörölgettem az édesapám ábrázatát, majd lehúztam róla a vizes ujjast, és ráadtam a nagy szokmány-köpönyeget. Aztán odavezettem a tábori ágyhoz, és szépen lefektettem.
S mindez idő alatt egy kukkot sem szóltunk.
Sem ő, sem én.
Lenyugtatván apámat, az ablakon keresztül a rablók után néztem, de már eltűntek volt valamerre. Örvendezni szerettem volna eme szerencsés megszabaduláson, de nemigen tudtam, mert nagy ernyedés fogta el a tagjaimat, s a bőröm is hidegen borsókázott. Csendesen leültem hát az egyik székre, háttal apámnak, mert abban a percben őt látni sem esett jól. Roskatagon ültem a székben, mint egy öreg ember. Csak nagy későre keltem fel onnét, hogy a rablók után rendet teremtsek; s már a munkámnak vége felé is jártam, amikor apám egyszerre megszólalt:
- Ábel, fiam!
- Tessék.
- Meghalt-e mind a kettő?
- Melyik mind a kettő?
- Akiket én megöltem.
Mindjárt gondoltam, hogy ő kiket ölt meg a szájával; s hogy megnyugtassam, így feleltem:
- Az a kettő meg.
Apám nagyot nyögött, mintha erős munka lett volna, amit ő végbevitt.
- Ne félj, mert rendre-rendre minden rablót megölök - mondta még.
Aztán a fal felé fordult.
Egész nap aludt és egész éjszaka; s másnap már nem emlékezett semmire. Én azonban elmondtam neki, hogy milyen nagy veszedelemben forogtunk. S jelentettem azt is, hogy Fuszulánékat újabb vendégségre hívtam, így hát tartsuk magunkat ahhoz, hogy valamelyik nap ismét házunkban tisztelhetjük őket. Egyjárást előterjesztettem azt a tervemet is, amelyet az álmatlan éjszakában sok gondolkodás után kovácsoltam össze, s amely úgy szólott, hogy a rablókat mindenképpen a törvény kezére kell játszani. Apám nem sokat gondolkozott a szavaimon, hanem így szólt:
- Hadd a nyavalyába, ne avassuk az urak dolgába magunkat!
Erre én azt válaszoltam, hogy minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja. Ha ez így van, s mi mégis tűrjük a rablók sétifikálását, s alkalmas időben sem játsszuk a törvény kezére őket, hanem ellenkezőleg: dugdossuk és melengetjük, akkor mi is cimboraságba esünk. És egyébként is, a pásztort nemcsak azért fogadják, hogy eladja a fát, hanem azért is, hogy megfogja mindazon rablókat, akik a tisztességet az ő szeme előtt vesztették el.
Addig beszéltem, amíg apám megadta magát, mert így szólt:
- Lássad, mit csinálsz; itt nem én vagyok a pásztor.
Ennek utána már csak arról kellett gondolkozni, hogy a szándékomat miképpen lehetne sikeresen végrehajtani. Erre két módozat látszott. Az egyik az volt, hogy legalább két liter erős pálinkát vásároljunk, s hogy levegyük a lábukról Fuszulánékat, amikor megint visszajönnek. A másik pedig az volt, hogy jelentést teszünk a bankhoz. Számítva, hogy az első visszafelé fordulhat, mint ahogy a tegnapi példa is bizonyította, úgy határoztunk, hogy a bankhoz teszünk jelentést.
- No, akkor induljon! - mondtam apámnak. - Menjen egyenesen a bankhoz, s ők aztán visszahozzák magát.
- Hát te? - kérdezte apám.
- Én itt maradok, s ügyelek a házra.
Apám megrázta a fejét.
- Hát nem megy? - kérdeztem.
- Nem biza.
- Hát mért?
- Azért, mert én nem csinálok pletykaságot.
- Miféle pletykaságot?
- Olyant, hogy az egyik tolvajnál beáruljam a másikot.
No, gondoltam magamban, ezt elég érthető módon megmondá apám.
- Akkor megyek én, s maga maradjon itt! - fordítottam meg a dolgot.
- Nem szeretnéd-e? - felelte apám.
- Hát mért nem marad itt?
- Azért, mert cimboraságba sem akarok esni.
Ilyenformán s tovább is olyan volt édesapám, mint a kedvetlen rossz gyermek. Semmi olyant nem tudtam kitalálni, ami jó lett volna neki. Végre azonban nagy nehezen mégis rávettem arra, hogy az ajtót zárjuk bé, s menjünk el mind a ketten a bankba. Én a pénzt, amit a fizetésemből gyűjtöttem volt, magamhoz vettem; a fegyveremet pedig bécsomagoltam egy pokrócba, s künn a ház előtt a hóba dugtam.
Aztán bézártam az ajtót, és elindultunk.
Örvendetes utunk volt a fagyos hó tetején; s estefelé már bent is voltunk Szeredában. Oda megérkezvén, én úgy vélekedtem, hogy ne menjünk egyenesen a bankba, hanem elsőbben vásároljuk meg magunknak a szükséges élelmet és egyebeket, aztán háljunk meg valahol, s csak reggel vonuljunk a bankba. Apám jó szívvel egyezett belé, mert ha szegény ember volt is, a pénzzel mégis erősen szeretett kereskedni. Elmentünk tehát vásárolgatni; s a pénzemből el is költöttünk jócskán, de teli is vásároltunk egy zsákot. Estére kelve aztán bémentünk egy kocsmába, s ott szállást vettünk magunknak. Oda kerülvén az asztal mellé, apám erősen legénykedett, mert olyan vacsorát rendelt, mintha urak lettünk volna. S utána bort, egymás után többször is. A vége felé már azt vettem észre, hogy ivócimborákkal fölösen megszaporodtunk; úgyannyira meg, hogy mi apámmal csak alig látszottunk ki közülük. Éjfél is volt már, amikor fekvő helyzetbe kerültünk végre, de azért reggel, nyitás után nem sokkal, már ott voltunk a bank előtt. Apám azt mondta, hogy ő künn marad, s ügyelni fog, nehogy a bankot is kirabolják Fuszulánék; én pedig menjek bé egyedül, s igazítsam el a dolgot. Amikor bémentem, s a pénztáros meglátott, örömében szinte nekem ugrott.
- Hát balzsamírt hoztál-e? - kérdezte.
Most az egyszer nem - feleltem.
- Hát mért nem, te?
- Azért, mert kökény még maradt ugyan az őszről, de a kecskét Surgyélán megette.
- Elég kár - mondta szomorúan a pénztáros.
Jobban megnéztem őt, s hát közelről sincsen annyi szeplője, mint amennyi volt az ősszel.
- Sokat használt - állapítottam is meg.
- Mindenki azt mondja - szólt a pénztáros.
Amikor aztán a szerencsés dolog fölött már eleget örvendeztünk, eléadtam a jövetelem célját. Erre a fiatalúr olyan nyughatatlan lett, mintha künn a bank előtt állottak volna a rablók. Össze is csődítette mindjárt az egész személyzetet; azok pedig körülvettek engem, s olyan ünneplésben részesítettek, mintha egy növendék Hunyadi János lettem volna.
- Hát a nagyságos igazgató úr hol van? - kérdeztem.
Nem is feleltek nekem, hanem mind megfutamodtak, hogy a nagy hírt megvigyék az igazgatónak, aki még otthon lábadozott.
Tíz perc múlva egy nagy bundában már a bank előtt állott az igazgató is. A feje és az arca, itt-amott bé volt valami sárga pántlikákkal ragasztva, s a jobb karját felkötve tartotta. De azért átvette mindjárt a parancsnokságot, s nem sok idő múlva már három csendőr érkezett a bank elé. Az egyik őrmester lehetett. Egy nagy autót is fogadott az igazgató, s arra felültette hátul a csendőröket, maga pedig elé ült a vezető mellé.
- No, indulhatunk is! - mondta.
- Hát minket nem visznek vissza? - kérdeztem.
Az igazgató megnézte az ülőhelyeket, s mintha a levegőtől kérdezné, így szólt:
- Ez a kölyök elfér-e valahová?
Hát erre a szívem, amely teli volt jóakarattal és emberszeretettel, egyszerre nagyot nyilallott.
- Igen, de apám is itt van! - mondtam.
Az igazgató legyintett:
- Arról szó sem lehet!
- Hát a csomagunkat sem viszik el? - kérdeztem.
- Hol van?
- A Zokariás úr kocsmájában.
- Mért nem hoztátok ide, nekünk sietni kell! - mondta az igazgató.
A véremben már erősen mászkáltak a hangyák.
- Ha sietni kell, akkor siessenek! - szóltam oda, s azzal hátat fordítottam nekik.
Az autó elbúgott, s mi ottmaradtunk apámmal ketten. De már nem a korábbi világ vett körül engemet, hanem egy másik, amelyik a hűséget is csak ilyen semmibe vette.
- No, mit mondtam volt?! - szólalt meg édesapám.
- Megtanultam a leckét! - feleltem neki.
Ennyi elég is volt, hogy megértsük egymást, mert hiszen ez a kicsi történet kinyitotta jól az eszemet. Szinte azt mondhatnám, hogy egyszerre kész emberré avatott, és megtanított arra, hogy a szegénységben levők igéit hirdessem. Ezt mindjárt el is kezdettem, mert bémentem a bankba, és a pénztároshoz így szóltam:
- Kérem a fizetésemet!
- Micsoda fizetésedet?
- A decemberit és a januárit.
- Hát még a decemberit sem kaptad meg?
- Tudtommal nem.
Erre a pénztáros odament egy másik úrhoz, s azzal csevegett valamit. Aztán visszajött, és azt mondta nekem:
- Várj egy kicsit.
- Egy kicsit várok - feleltem; majd béhívtam édesapámat is, hogy ne fázódjék odakünn a bank előtt. A pénztáros ablakával szemben székek voltak kirakva, s oda leültünk mind a ketten. S miközben várakoztunk, szemünk a rengeteg pénzen émelygett, ami halmokban állott az ablak mögött.
- Ezek több pénzt gyűjtöttek, mint Fuszulánék! - súgtam apámnak.
- Ejh, ha te is ilyen lehettél volna! - mondta apám.
- Milyen?
- Ilyen bankos.
- Legyen más - mondtam.
- Hát miért?
- Azért - feleltem -, mert aki nappal pénzzel bajlódik, éjjel ördöggel álmodik.
Nem dicsérhettem tovább a pénzkereskedőket, mert éppen akkor a pénztáros szólított engem. Odamentem az ablakához, s hát hétszázötven lejt számol ki nekem a márványra.
- Decemberre ötszáz, s januárra kétszázötven - mondta.
- Kétszázötven?! - kérdeztem.
- Igen.
- Hát mit vétett január?
- Úgy látszik, hogy semmit. Hát mért kérded?
- Én azért, mert januárra csak felit adja, mint ami jár.
A pénztáros kidugta a fejét az ablakon, hogy felvilágosítson engem, s így szólt:
- Az igazgatóság úgy határozott, kedves komám, hogy amikor fahordás van, akkor ötszáz; amikor pedig nincs fahordás, akkor a fele.
- Hát a tolvajokkal való harcolás?! - kérdeztem.
A fiatalúr nevetve felelte:
- Az benne van a kétszázötvenben.
Hát ennyivel ismét okosabb lettem. Nem vitattam tovább a dolgot, hanem nyeltem egyet, s a pénzt a zsebembe tettem. Aztán köszöntem, és apámnak odaszóltam:
- Az elmaradt kétszázötvenben jöjjön maga, édesapám!
Útközben még egy kisebbecske zsákot vettünk, hogy a kocsmában a terhet kétfelé rakhassuk; majd ráadásul még vásároltunk két üveg jó erős pálinkát is.
Aztán elindultunk vissza a Hargitára.
Tudtuk, hogy nem hajt a tatár, s úgy mentünk. Hideg, szép nyugalmas téli nap volt. Néha megpihentünk a csillogó havon, s olyankor vettünk egy-egy kortyot is a pálinkából. Aztán tovább ropogott a lábunk alatt az út, ragyogott a szemünk, s a kedvünk sem volt a másénál rosszabb. Szinte kár is lett volna autóval menni, mert hiszen így csak ketten voltunk, egymásnak legjobb barátai, akik a telet szabadon dicsérhettük s igen az urakot is visszafelé.
Estefelé érkeztünk meg.
Fáradtságot nemigen éreztünk, s nagy bánata egyikünknek sem volt, de a pálinkának sem bennünk. Ahogy közeledtünk a ház felé, hát egyszerre nagyot ordított valaki, s lövés is esett. Erre mi megálltunk, a házból pedig kifutott a két csendőr, s az igazgató is. Akkor vettem észre, hogy a rablók után áhítva, minket vadásznak. Az egyik csendőrt ugyanis felállították volt egy fa háta mögé, hogy onnét lesse a rablókat; s szegény feje azt gondolta, hogy aki jönni fog, az mind rabló. De nekem is volt annyi eszem, hogy a kezemet rögtön feltartottam; s apámnak is annyi, hogy a példámat kövesse.
- Szűnjék a buzgóság, hé! - kiáltottam oda.
Amikor megérkeztünk a házhoz, a csendőrök nem magukra, hanem még reánk haragudtak, hogy mi apámmal mért nem vagyunk rablók! De én mégsem velük kezdtem a beszédet, hanem az igazgatóval.
- Még nem jöttek el? - kérdeztem tőle.
- Még nem.
- Akkor ezután jőnek - mondtam.
Az igazgató sóvárogva nézett körül a patyolat birodalomban, hátha meglátná már valahol Fuszulánékat.
- Én ha igazgató volnék, nem így csinálnám - bátorkodtam.
- Hát hogyan?
- Én úgy, hogy a rablóknak fizetést adnék, hogy akkor jöjjenek ide, amikor én akarom.
- Elég nagy bölcs vagy! - mondta az igazgató.
- Mind a ketten azok vagyunk - feleltem -, mert egyformán tudjuk, hagy mennyi ötszáznak a fele. Hát a házba miképpen mentek bé?
- A csendőrök betörték az ajtót.
- Legalább valamit csináltak - jegyeztem meg.
Aztán megindultunk apámmal, hogy a házban a terhet letegyük. Útközben megnéztem az ajtót is, de szerencsére csak a zárat törték vala le. Jöttünkre a többiek is mind visszahúzódtak a házba, csak éppen a vigyázó csendőr maradt künn. Az igazgató az asztal mellé ült, s oda az őrmester is. Mind a ketten a feje voltak valaminek, s így össze is tartottak; ámbár az igazgató úgy ült, hogy az ő nagyobb urasága mégis kitűnjék. A közönséges csendőr a kályha mellé húzta a földre vetett ágyat, s azon heverészett, könyökre ereszkedve.
Apám és én a tábori ágyat foglaltuk el.
Egyébként mi ketten legelőször azt csináltuk, ami az éhes emberek szoktak. S mihelyt serény étvággyal járni kezdett a szánk, mi lettünk mindjárt a legnagyobb urak, mert a többiek valahányan minket néznek.
- Megkínáljuk-e őket? - súgta apám.
- Ha éhesek, akkor kérjenek - súgtam vissza.
- Hát hogy kérjen egy nagy úr?
Ennyiben maradtunk, s addig ettünk, amíg jóllaktunk. Akkor megtörültük a szánkat, s egy-egy pohár bort ittunk rá.
- No, ez jó vót! - mondtam hangosan.
- Nekünk jó - mondta apám is.
- De tudja-e, mért esett olyan jól?
- No, mért?
- Azért, mert nem autóval jöttünk.
Az igazgató odanézett, és megcsóválta a fejét:
- Ábel, Ábel! Akasztófán fogsz meghalni.
- Nem is tábori ágyban! - feleltem.
Ezek után, hogy a kívánság is már megkínozta egy kicsit, megkönyörültem rajta, s kérdést intéztem hozzá:
- Egy kicsi pálinkát meg tetszik-e inni?
- Meg én, szívesen! - felelte.
Azt a két poharat, amiből mi ittunk volt, ügyesen megmostam, s töltöttem azokba jócskán. Aztán az egyiket odaadtam az igazgatónak, a másikat pedig az őrmesternek.
- No, koccintsanak! - mondtam.
A csendőrnek is töltöttem egy csuporba.
Így vártunk-várakoztunk, majd az igazgató kiment a házból, s odakünt nagyot kiáltott:
- Jönnek-e?
- Nem akarnak - felelte a vigyázó.
- Akkor nem várjuk tovább.
Csakugyan nem vártak, hanem felkészültek, hogy induljanak hazafelé. De mind a négyen. Ennél nagyobb öröm engemet sem érhetett volna, de azért meghúztam az ördög fülét:
- Magnak egy csendőrt sem hagynak itt?
- Most nem, hanem egyebet fogunk csinálni - mondta az igazgató.
- Mit?
- Azt, hogy amikor megint eljönnek, akkor te bezárod ide a házba, nekünk pedig gyorsan hírt adsz.
- Hogyan zárjam bé, ha letörték a zárat?
- Az igaz, látod-e! - mondta az igazgató. - Hát akkor mit csinálunk?
- Bízza csak rám - vigasztaltam -, mert én megvetem a kelepcét nekik.
- No, ha megfogod, kapsz ötszáz lejt.
- A pénzt készítheti! - mondtam erre.
Azzal felültek az autóra, és elrepültek hazafelé. Még nem járhattak nagyon messze, amikor lövést hallottunk, s hát Fuszulán és Surgyélán érkezett meg a házhoz. Olyan kimért szerencsével jöttek, hagy azon csak nevetni lehetett; s mi apámmal nevettünk is.
- No, mi olyan jól esik? - kérdezte Surgyélán.
- Éppen most mentek el! - kellett tovább is nevetnem. - Most, az igazgató s a három csendőr!
- Láttam aztot - mondta Fuszulán. - Onnét néztük, nagy fa mögül.
El kellett ismernem, hogy a parázs szélén állani nagy bátorság volt; olyan nagy, hogy az italt bizton megérdemelték, s meg a testi táplálékot is. Elévettem hát a két pufók zsákot, s gazdag asztalt terítettem nekik. Mi apámmal csak az előbb ettünk volt, de Fuszulánék a négy ember helyett is hozzáláttak az étkezéshez. Amiket azonban ivásra került végre a dolog, akkor már egészen négyen voltunk ismét. De annyit mondhatok is, hogy rég nem látott a fehér hasú Hargita olyan jókedvű embereket, mint amilyenek mi lettünk hamarosan. Az ital világosságában már mindegyik jól értette és kedvelte is a másikat, de azért a figyelem központjában én állottam. De ez nem is csoda, mert a második keresztségen most estem által, vagyis már nemcsak a bőrömön kívül és vízzel, hanem belül és borral is megkeresztelődtem.
- Hát te, lássuk aztot, tudsz jó nótát dalolászni? - kérdezte Surgyélán, amikor már javában parázslottunk.
Gondolkozni kezdtem, hogy mi jót tudnék, nekik valót. Székely nótát még tudtam volna, de olyant keresgéltem magamban, ami róluk szóljon. Végre eszembe jutott, hogy kilencszáztizenhatban, őszi pazarlás idején valami háborús tisztek jártak a faluban, s azoktól hallottam volt egy búsongó nótát, amely így szólt:
Fürdik a holdvilág az éj tengerében,
Bújkál a haramja erdők sűrűjében...
Hát ez annyira megtetszett nekik, hogy kezdték és végezték, s később is mindegyre elévették. De hiába vitézkedtek, mert a végén mégsem ők győzték le a nótát, hanem a nóta győzte le őket.
Vagyis reggel a felkelő nap a házföldjén talált minket, ahol bizony mind széthullva és tespedve aludtunk, mintha nem is pálinkát, hanem mérget ittunk volna az éjjel. Fuszulánék is csak délfelé távoztak el, s akkor is morogva és vérmes szemekkel.
Apám és én két napig is sínylettük a nagy keresztelőt, de aztán mégis kinőttük, mint a gyík a farkát. Ráfanyalodtunk a szent könyvekre is, csakhogy teljék valahogy az idő.
Mégis nehezen telt.
- Találj ki valamit, lám! - szólott apám egy reggel.
- Hát én mit találjak ki?
- Valami pénzérő dolgot.
Hát jó, az apám biztató szavára, mint engedelmes fiú, rögtön beléültem az egyik karosszékbe, a szemöldökömet összeráncoltam, és a két ujjamat huzogatni kezdtem a homlokomon, mint aki valóban kitalálással foglalkozik.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte apám.
- Erősen gondolkozom!
- Ügyelj, nehogy megszakadj.
Azonban hiába szólott oly legyintő módon, mert hamarosan jelentettem neki.
- Kitaláltam valamit, édesapám!
- No, mit?
- Én az aranyat.
- Hol van?
- Az állami pénzverdében.
Apámat is megnyerte a játék, mert a fejét csóválgatva, így szólt:
- Nem félsz az Istentől?
- Én nem.
- S ha mégis megverne?
- Hát engem mért?
- Azért, hogy nőj egy kicsit.
Erre leugrottam a karosszékből, és odaállottam szorosan apám mellé: s hát éppen olyan magos vagyok, mint ő!
- Még egy suppantás különbség sincs! - szóltam örömmel.
- Nincs, ha ágaskodol - mondta apám.
Ez furcsán hangzott, mert én legalább tudtommal, valóban nem ágaskodtam. De azért, bizonyság okából, mégis odanéztem az alsó végemre, hogy nem a lábam csal-e esetleg. Ennek a pillantásomnak váratlan eredménye lett, mert nem az én lábamat, hanem apámat csíptem csaláson.
- Hát ez az apai becsület?! - kérdeztem.
- Te mit beszélsz?
- Én azt, hogy maga ágaskodik, s nem én!
Apámat annyira megharapta az őszinte szó, hogy az állásból rögtön kilépett, és szembefordulva velem, leigázó szemekkel így szólt:
- Mi vagyok én neked?
- Maga nekem édesapám - feleltem.
- No, akkor ahhoz tartsd magad!
Ezzel megint visszaállt mellém, de hát ismét s még jobban ágaskodott. Annyira, hogy három ujjal is magasabb volt, mint én. Igen furcsán éreztem magamat, mert látnom kellett, hogy az apai hatalom igazságnak akarja kimondatni velem a csalást, el akarja venni a szemem igazságos látását, s termetben is vissza akar nyomni három ujjnyit. Ugyan mit csináljak? Adjam meg magamat, vagy lépjek elé az igazság bajnokává? Így küszködtem néhány pillanatig, de aztán a bölcsesség felé határozván, megadással így szóltam:
- Az apa örökké nagyobb a fiánál.
- Hát ha nem volnék apád? - kérdezte.
- Akkor biztosan nagyobbat nőtt volna - feleltem.
- Nagyobbat is, mert veled sok bajt láttam, ami megtörpített.
- Most is velem látja.
- Veled, de nem sokáig.
- Hát miért?
- Azért, mert elmegyek innét.
- Nocsak, maradjon!
Gondolkozni látszott, majd azt mondta, hogy jó, még marad valameddig. Másnap azonban ismét menni akart, én pedig ismét marasztottam. Ebbe aztán úgy belékapott, hogy az időnk egy részét menéssel és marasztalással töltöttük. A másik részét azonban hasznosabb dologgal, mert nyírfaseprűt csináltunk, és fuszulyka-karókat faragtunk.
Így történt, hogy apám még február végén is ott volt. Hanem akkor, az egyik reggel a kelleténél nagyobb tisztálkodást vittem véghez, s ügyesen felöltöztem, hogy immár végre az én régi gondolatomat bételjesítsem.
- No, én már elég seprűt csináltam, s most megyek! - mondtam.
Apám először azt hitte, hogy én is játszom a menéssel, s csak a szerepet akarom megfordítani. Így hát marasztalni kezdett. A dolog azonban úgy kezdett fordulni, mintha egész hónapon keresztül én csak azért kérleltem volna őt, hogy aztán a végén magam menjek el az orra elől.
- Ne búsuljon, mert holnap visszajövök - nyugtattam hát meg.
Látván ebből is az én elszántságomat, atyai szívvel kérdezte:
- S hova akarsz menni?
- Én a somlyai barátokhoz.
- Tán nem gyónni?
- Én nem, hacsak útközben valami nagy bűnt el nem követek. De ők is meglátogattak volt engem, s még könyveket is küldtek; itt az ideje tehát, hogy visszaadjam a kölcsönt.
Apám nem ellenkezett.
- S ha Fuszulánék jönni találnak, mit csináljak?
- Akármit, csak meg ne ölje őket.
- Hát mért ne?
- Azért, mert eddig már megölte valaki más.
Egy botot is szerkesztettem magamnak, s elindultam.
A délebédet már lefolytatták volt a barátok, amikor megérkeztem; de még ott ültek az asztalnál. Ezt egy növendék baráttól tudtam meg, akit a kőtornácon találtam, s akinek mindjárt azt mondtam, hogy vezessen engem egyenesen a gvárgyián elejébe.
- Hát te ki vagy? - kérdezte a növendék.
- Én a főtisztelendő gvárgyiánnak jó barátja.
- Hogy hívnak?
- Engem a Káin testvérének, s a nevem másik fele ott nő a maga állán.
Erre úgy megijedt tőlem a zsenge barát, hogy visszább lépett kettőt; közben pedig mindegyre fehéredett az arca.
- Hát magát hogy hívják? - kérdeztem.
- Mindjárt megmondom.
- Mért nem most?
Erre tovább hátrált ismét, s amikor már elég messze voltunk egymástól, akkor megfordult hirtelen, s úgy elment, hogy azt csak futásnak lehet nevezni. S ami neki oly rosszul esett, az nekem olyan jól, hogy kacagni kezdtem.
Aztán vártam, hogy mi lesz.
Nemsokára nesz-lépéseket hallottam, majd egy nagy buksi fejet dugott elé valaki a kanyarodónál. Én már a fejről rögtön megismertem, hogy az tovább is a gvárgyián lesz, s odaszóltam:
- Bújjon csak elé, abból a rózsabokorból!
Szavaimmal nagy hatást értem el, mert a gvárgyián nevetve bukkant elé.
- Szervusz, Ábel! - kiáltotta felém.
Majd, ahogy összeértünk, átölelte a nyakamat, és magához húzott. Az ő nyomán más barátok is folytak hamarosan oda, mert olyan volt a híresztelés, hogy bolondos fiút láthatnak; s közöttük restelkedett ama növendék is, akivel kezdetben értekeztem. A gvárgyián rájuk nézett a nyakam mellől, és így ajánlott bé nekik:
- Ez Ábel, az én barátom!
- Mégpedig Szakállas! - tettem hozzá; majd a növendék felé intettem, szólván: - No, mit szól maga ehhez, körülményes ifjú?
- Miért körülményes? - kérdezte a gvárgyián.
- Azért mert inkább mindent megcsinál, csak hinni ne kelljen. Az előbb is úgy elfutott, mint egy török leány, pedig hinni könnyebb lett volna, mint futni.
- Azt gondolta, hogy az ördögöt látja a te személyedben - mókázott a gvárgyián.
- Ha azt gondolta, akkor itt semmit sem ér az egész tanítás - mondtam.
- Hát miért nem?
- Azért, mert a papi ábécé azzal kezdődik, hogy az ördögöt meg kell ismerni!
- Hát megismerte! - toldotta a gvárgyián.
- Meg-e?
- Meg bizony, a te becses személyedben!
- Akkor helyes - mondtam én is -, mert jó pénzért béállok ide, hogy tanulmányozzanak.
Erre jót nevettek, s a megismerkedéssel készen voltunk.
A páter-gvárgyián az ebédlőterembe vitt engem, ahol a bő maradékból ételt rakott elém. Rajtunk kívül még három öregecske barát ült az asztalnál, akik csendesen bort iddogáltak. Közben az én játszi fiatalságomat is sóvárogva nézték, amit nem is csodáltam, mert a mennyországba béjuthattak, de abba a fiatalságba, amelyet nekik én ábrázoltam, többet sohasem szegények.
Miközben, ott közöttük, én jó étvággyal pusztítottam a barátok főztjét, a gvárgyián nem akart kifogyni a szóból; s bár nemigen tudtam az étkesség miatt felelgetni neki, ő mégsem hagyott szó nélkül engem.
- Az Isten nem jól teremtette volt az embert - mondtam végre.
- Hát mért, te? - kérdezte a főbarát.
- Azért, mert ha jól teremtette volna, akkor ilyenkor két szája volna: egy evő szája s egy beszélő.
Ezt megértette a gvárgyián, s beszéd helyett a borhoz folyamodott.
- Hát Furtunát hol tudóskodik? - nyomtattam le az ebédet.
- Kiment vidékre - szólt a gvárgyián.
- Goromba vidék lehet!
- Hát mért?
- Azért, mert a vidéknek kellene Furtunáthoz menni s nem megfordítva. Csodálom is, hogy nem Nápolyban telepedett le barátnak.
Láttam, hogy ezt a "Nápolyt" nem értik, de vártam; s kis szünet után csakugyan meg is kérdezte az egyik barát:
- Hát mért volna ő Nápolyban jobb helyen?
- Azért - feleltem -, mert a minap azt olvastam a kalendáriumból, hogy Nápoly vidékén nagy földindulás volt. Mármost, ha Furtunát akkor Nápolyban lett volna, nem neki kellett volna fáradnia, hanem a vidék maga kereste volna fel.
Ezt a beszédemet észjárásnak nevezték, s jót nevettek.
- Hát Márkus? - folytattam.
- Beteg - felelte a gvárgyián.
Megütött szívvel néztem rá, s hát a főbarátnak is nagy szomorúság terjeng a szemében.
- No, ez rossz hír! - mondtam. - S mi baja van?
- A tüdejével van baj.
- Bár inkább szeplős volna, mert azt meg tudnám gyógyítani.
Erre nem feleltek, s én sem teregettem ezt a tréfát, mert láttam, hogy ők is erősen sajnálják szegény Márkust.
- Hegyi levegő kéne neki - szólalt meg csendesen a gvárgyián.
- Mi kéne? - ültem egyenesebbre.
- Hegyi levegő.
- Hát az nekem elég van!
- Hol? - idétlenkedett az egyik öreg.
- Hát fenn a Hargitán! Annál hegyibb levegő nem kell. Olyan hegyi, mintha meg volna szitálva: ragyog és hasít, s még peng belé, mint a jó kaszának az éle.
A páter gvárgyián elgondolkozott, majd így szólt:
- Csakugyan meg lehetne próbálni.
- Azt meg - mondta az egyik öreg.
- Meg hát! - erősítette a másik is.
Volt a konyha mellett egy kicsi szobácska, magas mennyezettel és egy ablakkal. Elemózsiás kamara lehetett azelőtt, de akkor élelem helyett Márkus feküdt benne. Ágya a földre volt vetve, de takarót bőven adtak reá. Az ablak is nyitva volt, hogy tódulhasson bé a kívánt levegő.
- Szerusz, Márkus! - mondtam neki, ahogy belépnünk a főbaráttal ketten.
Márkus rögtön megismert engem, de felelet helyett sírni kezdett.
Leültem az ágya szélire, s így szóltam hozzá:
- Ne búsulj, mert nem vezetik ide a vasutat.
- Ne is vezessék - mondta Márkus. - Nekem elég, ha téged ide vezetett az Isten.
- Engem ide, de nem azért, hogy sírj. Hanem azért, hogy örvendj!
- Hát én örvendek.
- No, akkor kacagj egy kicsit, lám!
Márkus csakugyan nevetni kezdett, s a nevetése kedvre ragadott minket is.
- Ha barát nem akarna lenni, most megházasítanók - mondta a gvárgyián.
Én ennek nem láttam akadályát, s így szóltam:
- Őt így is meg lehet: elvétetjük vele a Hargitát.
Márkusnak nagy kedve volt a dologhoz. Már a gondolat is, hogy kijöhet a jótékony hegyi levegőre, sokat javított rajta. El is terveztük mindjárt, hogy másnap magammal viszem.
Úgy is történt.
Aznap éjszakára még mellette maradtam, hogy a lelkébe minél több életkedvet csepegtessek; de reggel aztán, a gvárgyiánnal ketten, készíteni kezdtük a Márkus lakodalmát. A főbarát azt a ládát, amelyik az ősszel már megjárta volt a Hargitát, telerakatta mindenféle jó ételekkel és innivalóval. Volt egy karcsú szánkójuk is, nagy kacskaringós orral, s abba béfogatta a két lovat. Először Márkust tettük fel a szánkóra, de úgy bécsomagolva, mint egy szopós gyermeket. Aztán én is melléje ültem, s elindultunk.
Nem barát hajtott, hanem egy igazi kocsis. De azért, amerre elmentünk, mindenütt ragyogott a hó, s a hegyek is olyanok voltak, mintha a Márkus számára öltöztek volna patyolatba. A lovak orra pufogva füstölt, s mivelünk urak gyanánt siklott a szánkó.
Amikor megérkeztünk, apám éppen alvással foglalkozott; s ahogy ott megbújva feküdt a seprűrengetegben, olyan volt, mintha álmában látná azt a tömérdek gyártmányt. Szép csendesen Márkust beléültettem egy karosszékbe, aztán odamentem apámhoz, és megmozgattam. Nyilván a rablókkal álmodott éppen, mert a mozgatásra ijedten kunkorodott fel.
- Szinte elaludt! - szóltam hozzá.
- El is, ha nem jössz vala - felelte apám.
- Hát mekkora volt a lajtorja?
- Miféle lajtorja?
- Amelyiket Jákob látott volt álmában.
- Azt ő tudja.
- Hát maga nem látta egyiket sem?
- Miféle egyiket sem?
- Hát vagy a lajtorját, vagy Jákobot.
S miközben így eszmélkedett, kedveszegett is volt; de hát ilyenkor nyilván más ember is az, ha a szemére hányják, hogy ezt vagy azt nem látta meg álmában. Amikor azonban Márkust beajánlottam neki, s ők ketten egyszer-kétszer szót is váltottak, már kezdett visszajönni a kedve. Amidőn pedig eme jámbor szolgabarátnak a kurta történetét is elmondtam neki s el a betegségének mineműségét is, akkor a jó szavak oly bőséggel termettek az apám száján, hogy a közelben, ha lett volna egy fa, az mindjárt teremni kezdett volna.
A szánkáztató legénynek, aki a lovakat hajtotta, egy nagy pohárral pálinkát adtam, utána még ennivalót, s aztán eleresztettem haza. Ennek utána pedig tanácsot tartottunk, hogy miképpen rendezkedjünk el hárman a szobában. Úgy találtuk a leghelyesebbnek, ha a tábori ágyat odaállítjuk az egyik ablak alá, s azt kinevezzük a Márkus számára nyoszolyának. Ezt haladék nélkül meg is cselekedtük, s nemsokára már ott is feküdt a beteg.
Apám jó vacsorát készített, utána pedig megvitattuk a világ dolgait, ahogy azokat a szegény ember látja.
Így éltünk hárman.
S így mentünk belé a márciusba.
De tova hetedike körül nagy változás történt, mert édesapám elment, hogy a tavaszi munkához kéznél legyen otthon. Így hát megfogyatkoztunk: mi eggyel s apám kettővel. Vigasztalásképpen azonban Márkus egyre több erőt és kedvet mutatott; elannyira, hogy már nem is tudtam ő az ágyban tartani.
Gondolni lehet, hogy milyen nagy ünnep volt az a nap, amelyet régtől fogva először töltött lábon. Titkon forgattam is a fejemben, hogy ama napot valamiképpen meg kéne ünnepelni. Némelykor azonban az embernél találékonyabb a sors. Így volt ez akkor is, mert estefele ismét a házhoz érkezett a két mezei vitéz, mármint Fuszulán és Surgyélán. Le voltak egészen rongyolódva, és meg is fogyatkoztak mindenükben, az egy szakállukat kivéve, amelyik úgy elterjedt feketén és gazdagon a mellük felé, mintha legalább egy esztendőt aludtak volna, valamelyik zsidó templom oldalában.
Alig jöttek bé a házba, már ültek is legott, ha ugyan ülésnek lehet nevezni az olyant, amikor valaki csak megpillant egy széket, s máris megterheli sürgős roggyanással.
- Nehéz hivatal, ugye? - kérdeztem tőlük.
- Nehéz, hogy a fene megrágja! - mondta Surgyélán.
Ha pedig nézéssel is bé lehet vallani az ilyent, akkor fölösleges is volt, hogy Fuszulán is szóljon.
- De a szakálluk istenes! - kerestem valami dicsérni valót is, mire Márkus is megjegyezte, baráti mosolygással:
- Olyan, mint a fagyöngy!
A rongyos vitézlők gyanakodva nézték Márkust.
- Miért olyan? - fintorodott rá Fuszulán.
- Azért, mert a nedveket elszívja, s a fának nem marad.
- Milyen fának?
- Hát magának!
Itt már Surgyélán is belészólt, mondván:
- Maga ne féljen, hogy mi szakállunk nedvet elszipja, mert előbb is kimenni belőle jutott.
- Hát mert vesztegetik? - kérdezte Márkus.
S az a kérdés olyan jól jött, hogy kacagni kezdtem, de igen Fuszulánék is. Amikor pedig annyira csendesedtünk, rámutattam Márkusra, és így szóltam:
- Látják-e, ilyen barátom van nekem!
- Ő is nem kövérebb, mint mi - mondta Fuszulán.
- Hát oztán, hogy hívják? - tudakolta Surgyélán.
Megmondtam, hogy Márkusnak hívják, s meg azt is, hogy papnak tanul, de jelenleg a gvárgyián vakációt adott neki, hogy erősödjék.
Így folyván a dolog, hamar megbarátkoztak; de ők vették annak is hasznát, mert a barátságot megpecsételni én sem késlekedtem. Vagyis az eledel egy részét a ládából az asztalra csaltam. Azután pedig, vacsora után, nekiláttunk az italnak is. Így a kedvünkből, amely addig sem volt sovány, lassanként paripa lett; a Márkuséból pedig éppenséggel táltos. Az arcáján pedig rózsák nyíltak, a szemei ragyogtak, s az a jómondó szája meg nem állott.
A derült égre csillagnak lehetett volna kitenni.
Idő teltével, amikor éppen legjavában voltunk, hát egyszerre felállt, hogy ő prédikálni akar. De nagyon furcsa volt. Olyan, mintha hirtelen meggyógyult volna; még az arca is kikerekedett, s a melle kidomborodott.
Szemmel látván mindezt, bennem oly érzés szálldosott, hogy valami csodának vagyok a tanúja. S úgy érezhették Fuszulánék is, mert templomi szemekkel csüngöttek rajta. Márkus rájuk nézett átható és simogató tekintettel, s így kezdett szólani:
- A könyörületes Úr nevében! A maradék gyertya köszönő lángja lebbenjen felétek, akik a gyarló és szenvedő emberiség követei vagytok, megtévedt testvéreim! Megtévedtetek, hogy annál többet tudjatok szenvedni. Az Isten vezetett titeket erre az útra, mert mindenkit Isten vezet mindenüvé. Nem tudhatjátok, hogy a bűn mikor változik erénnyé; mint ahogy nem tudjuk, mikor és hogyan változik át ama kenyér és bor, amelyről Jézus mondá az ő igéit. Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok, és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek? Gondoljatok hát az édesanyára, aki bűneinkért szenved. Gondoljatok rá, és akkor könnyű lesz nektek jót cselekedni.
Eme szavak után felemelte Márkus a kezeit, és így folytatta:
- Isten gyarló szolgája fölétek emeli kezeit, és az Ő szent nevében megáld titeket. Legyetek jók és térjetek meg arra az útra, ahol mindnyájunkat vár az édesanyánk. Titeket is, engemet is...
Többet nem tudott mondani, hanem hirtelen leült, és az asztalra borulva zokogni kezdett.
Fuszulán is a mellére ejtette a fejét, és sírva fakadt.
Sírva Surgyélán is.
És velük én is.
Reggel a szakállasok kezet fogtak velünk, és szó nélkül, lehajtott fejjel, elhagytak minket.
Attól a perctől kezdve Márkus is nagyon megváltozott. Keveset beszélt, folyton csak nevetett és játszani akart; majd az egyik napon fából szemeket kezdett faragni, hogy azokból rózsafüzért szerkesszen össze. Sokat és hosszú napokon keresztül faragta őket; s amikor aztán minden szem elkészült végre, akkor a ház előtt hóhalmokat kezdett építeni. Sok hóhalmot, és egy sorjában a mező felé. Nem tudtam elgondolni, hogy miben mesterkedik, de aztán egy reggel így szólt hozzám:
- Gyere, Ábel!
- Hova, te?
- Oda, hogy nézd meg, ki beteg!
Hát kimentünk ketten, s akkor a ház elé állított engemet Márkus. Ő pedig nekihuzalkodott, mint a futók, és egymás után szökdöste átal a halmokat. S amikor sikeresen megtette az akadályos utat, visszajött hozzám, és büszkén megkérdezte:
- Hát ki a beteg?
- Valaki más, de te nem! - feleltem.
- Ezután minden reggel megcsinálom ezt - tette hozzá Márkus; majd így folytatta: - Most pedig megyek, s imádkozom.
Bémentünk a házba, ahol ő mindjárt a kezébe vette a hargitai rózsafüzért. Alig kezdett azonban imádságba, erős köhögés jött reá. Odamentem és megfogtam a fejét, de a köhögés nem akart szűnni. Egyszerre vért is láttam elébuggyanni a száján. Erre még nagyobb gyámolítással fogtam meg, s biztatva mondogattam neki:
- Ne félj! Ne félj!
De akkor már sugárban ömlött belőle a vér; aztán beléesett a karjaimba, és ott kínlódott egy ideig.
Úgy vittem két karomon az ágyba, akár egy gyermeket.
Fehéren feküdt, mint a halom, amit ő rakott össze, hóból. A jobb kezével erősen fogta a rózsafüzért, melyet itt-ott pirosra festett a vér.
Már hiába szóltam hozzá, nem felelt.
A szíve is csak úgy vert, mint a madáré.
Egy félóra múlva úgy sem.
Nem mertem kimondani, de tudtam, hogy meghalt.
Letérdeltem melléje és imádkoztam. Aztán egyszerre, nem is tudom, hogy miért és hogyan, kiugrottam a szobából, és elkezdtem futni a hómezőn keresztül, és folyton a páter-gvárgyiánt kiáltottam.
Ma is csodálom, hogy miképpen győztem Somlyóig az utat.
De estefelé már ott voltunk megint a szánkón: a páter-gvárgyián, a hivatali orvos és én. Ők az ülésben, s én egy festetlen koporsón.
Márkus úgy feküdt akkor is, ahogy az ágyon hagytam. Az orvos megnézte, és szóval is kimondta, hogy halott. Az engedélyt megadta, és temetni is segített.
A nagy odvas fa alá temettük.
- Az iskolákat meg szokták-e áldani? - kérdeztem a gvárgyiánt.
- Azt meg - felelte rá.
- Akkor áldja meg ezt a sírt is, mert ennél nagyobb iskolát nem ismerek.
A kedves főbarát áldásra emelte a kezét. Én lehajtott fejjel ott állottam mellette; s amint ott állattam, hát egyszerre valami odabújt puhán a lábaimhoz.
- Bolha! - kiáltottam fel.
Ráborultam a kutyára, és bizony sírtam, hogy a fél szemével mégis megkerült. Végre a gvárgyián szólított fel mellőle, nem tudom, mennyi idő múlva.
Szűk és szomorú állapotban volt Bolha. Zörgött valósággal. S ahogy ott néztem őt, örömet és bánatot vegyítve, az első találkozásunk jutott eszembe, és áldottam a kedvező sorsot, hogy éppen akkor küldötte vissza nekem, amikor ismét új életet akartam kezdeni.
- No Bolha! - mondtam neki. - Most megyünk, s megugatjuk megint a világot!
Aztán magamhoz vettem a kulccsal együtt a zárat, amit a csendőrök az ajtóról leszakasztottak volt; s Bolhával és a főbaráttal együtt visszaültem a szánkóra.
Akkor éjjel ott aludtam kutyástól a barátoknál, másnap pedig elmentünk ketten a szeredai bankba; a zárral a kezemben.
- Itt van s átaladom! - mondtam az igazgatónak.
- Te mit beszélsz?
- Én azt, hogy ennek a zárnak és ennek a kulcsnak a jelképében ezennel átadom a hargitai házat.
- Hát miért?
- Azért, mert a pásztorságot béfejeztem.
Több szót már nem is folytattam, hanem felvettem makacsul a februári fizetésemet, amit azzal a hírrel szereztek meg, hogy Surgyélán és Fuszulán a szeredai csendőrségnél maguktól jelentkeztek.
- Ezt Márkus cselekedte! - mondtam.
S azzal eljöttem, Bolhával egyetértve.
Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s megmondtam azt is neki, hogy többet nem megyek vissza pásztornak a Hargitára. Nem tudom, hogy mit látott rajtam apám, de nem erőltetett a visszamenésre, hanem csak megkérdezte:
- Hát mit fogsz csinálni?
- Valamerre városba megyünk, Bolhával ketten.
- Oda mért?
- Azért - feleltem -, hogy megkeressük a testvéremet, Káint, aki okozza, nekünk Ábeleknek, a rosszat.
Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogott, hogy hazaköltöztesse a Hargitáról, ami ott a mi tulajdonunk volt. Amíg ő odajárt, azalatt én Bolhával elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.