A férfi ott ült a metszett karosszékben.

Ujjai simogatták a groteszk, vigyori fejet, amit a szék könyöklőjének orrára faragott a német. Jól ki volt faragva, simán gyantározva, s olyan vidámság volt a pofájában, hogy a fejedelem maga is mosolyogva nézett rá.

Körös-körül pokrócok és párnák voltak a lába előtt. Ezek is oly kedvesen tarkán csíkozottak voltak, jólesett a szemnek legelészni rajtuk, mint a tavaszi rét virágain.

- Ezt te mívelted? - kérdezte derűsen.

Báthory Anna felnevetett, s nem szólt.

- Kaptam - mondta aztán.

A nap, mintha valami történt volna tegnap óta, ragyogóan sütött be az ablakon. Sugarai a szép nőre csillogtak. Sima és átlátszó üvegtányérok voltak az ablak ólomkarikáiban, s azokon a napsugár olyan szűzen járt be, mintha otthon volna.

- Kaptad?

- Na igen.

Nevettek s a fejedelem körülnézett.

- Ezt mind kaptad?

- Mind.

S a fogaival megharapta a szája szélét. Vékony finom ajkai elhúzva s keskeny arca hamisan nézett. Azt lehetett volna hinni, hogy tréfál, s nem kapta, hanem ő maga válogatta, de hol?

A szoba nagyon különös volt. A falak nem voltak fehérek, mint mindenütt az egész világon, hanem oly sárgára meszelve, mint a boglárka szirma. A sárga réten a fehér napsugár úgy játszadozott, mint a tömpe orrú kis eb, amely selyemszőrű füleit legyezte s fel-felvakkantott vékony, kicsi hangján a boldogságtól.

Milyen más valami ez a hely, mint amilyenekben eddig ő életében lakott. Nem oly komor s színtelen, mint a többi házak Erdélyben. Még a szekrények is valami más formák voltak, velencei tarka virágokkal berakottak, s a párkányukon valami furcsa kis edények.

- Mutajszda, mi az ott.

Anna felnevetett, s levett egy cserepet a szekrényről.

A fejedelem a kezébe vette s nézegette.

- Takaros.

Kék fala volt s benne piros és sárga virágocskafélék.

- Sose láttam ilyet.

- Ugye édes?

- Ki mívelte?

- Kaptam.

A fejedelem csak nézte-nézte a cserepet. Aztán sorra leszedette valamennyit, s mind megemelgette, forgatta, irgette, s nem tudott betelni vélek.

- De honnan hozták ezt mindent?

Anna csak vonogatta a vállát, talán nem is tudta, vagy nem kérdezte.

- Régi időkben tudtak ilyet nálunk is csinálni, de ormódatlan módra. Pedig okos. Használatos. Eltörik ugyan, nem úgy, mint az ón s az ezüst, de ha törik, könnyen lehet újat csinálni... Csak sár kell hozzá. Itt van Alvincen a régi cserépcsinálók földje, ott lehetne akár egész országnak való edényt fabrikálni.

- Tetszik-e?

- Mondom, hogy tetszik, éppen azt beszélem. Csak azt mondd meg, hogy bent münálunknál, vagy kint idegenbelieknél csinálták-e.

- Aztot kegyelmednek nem szabad tudni.

- Mit?

- Azt.

S hangosan kacagtak.

- Miért?

- Mert hitbéli.

- Hogyhogy, hogy gondolod?

De Anna nem felelt. Csak a nevetése csilingelt.

A fejedelemnek eszébe villant, hogy nemrégen valamelyik tanácsúr beszélt valamit, valamely szektáról, amelyet ki kell vágni a nemzet testéből, mint a mérges gombát... Ezek valamerről, igen messziről jöttek, német földről, vallásuk miatt való bujdosásban. Talán csak nem azok, olyan fazekas emberfélék.

- Ha tudnám, kik mívelték, fejedelmi hatalommal rászabadítanám őket, hogy szabadon csinálhassák munkáikat. Tudnak-e ezek edényt is, amiből pecsenyét lehet enni?

- De ám.

- Aha, akkor már nem kell szólanod, majd nem felejtem el, megkutattatom őket.

Anna arca elijedt.

- Ne bántsd szegénykéket, olyan jó emberkék.

- Dehogyis bántom. Örvendek nekiek. Az ilyen vallásemberek a legjobbak, mert azok közt nem szokott lenni sem irigység, sem patvarkodás, csak szorgalom és egésség.

- De igazán?

- Igazán, igazán - mondta mosolyogva s komolyan a fejedelem. - Kegyelembe veszem őket, ha ilyeneket tudnak. Mert ugye, ezüstünk kevés vagyon, s az is mind kell a szászoknak, hogy kincseket fabrikáljanak, mert a kincsek kellenek, mert avval mentjük az országot. Isztambulban a bégek, a vezírek mind halnak értek, s akármikor el lehet velük rendezni legnagyobb bajokat is. Ónunk is kevés van, s a népeknek olcsó edény kell. Most csak úgy tudnak lakomát csinálni, hogy a kösségek maguk szereznek egy-egy tányér-archívumot, s azt pénzért adják, ha lakodalom van, vagy valami nagy örömünnep. De ha ezek az agyagosok tudnak jó cserepeket s szépeket formálni, s ki tudják jól égetni, azt osztán a szegényebb ember is megveszi tőlük, boron, liszten, búzán, gyümölcsön: ők is jól járnak, meg a mesterek is élhetnek... Hát megmondod-e már őket?

- A kegyelmed fejedelmi szavára.

- Fejedelmi szavam.

Anna nevetett s parolázott vele.

- Gábris küldte nekem.

- Mit, a cserepeket?

- Váradban, mikor utolsó napja volt, ezek nála instáltak, szegények, szegénynél... Menjetek húgomhoz, ő majd faveál, mondta nekik, s én lappongatom azóta őköt...

Bethlen meg volt rendülve. Fogta, tartogatta a kezét és nagyon megnőtt előtte Anna jelentősége. Semmi úgy nem válhatott dicsőségére valakinek, mint ha Báthory Gábor megbízott benne. Gábor máig hérosza volt. Mintha Jézus Krisztus illette Tamás sebeit - olyan döbbenetes és szent előtte az emlék. Tartotta az Anna kezét, és idő kellett, míg ráeszmélt magára, a helyzetre, és egy kicsit elfelejtette az agyagosokat, s csak a keskeny, fehér kezet szorongatta.

Ha hozzáért ehhez a kézhez, ehhez a nőhöz, bár a ruhája súrolta, már tűz és égés volt benne. A szeme meghomályosodott, s most mindjárt elkapta a tűz s odavonta az ölébe. Az asszony kicsit viaskodott, de nem igen erősen, s engedte, hogy a férfi a térdére ültesse, akkor hirtelen két kezével beleömlött a fejedelem magas homlokán a hajba, belefúrva ujjait, s kissé így tartotta ezt a fejet, aztán hirtelen megcsókolta a homlokát, s abban a pillanatban felugrott s elment.

Csak messziről nevetett vissza.

A Bethlen szemei nedvesek voltak, s nem kapkodott utána, már övé.

Meg is borzongott s beljebb húzódott a nagy székben.

- Nem akar, igazán nem, párnát alája? Oly kemény az a deszka.

Bethlen mosolygott.

- A nyereg még keményebb - szólt kicsit hetykén, kicsit játékosan. - De sokat ültem a nyeregben életemben - mondta aztán, s lekönyökölt a szék támítójára, s maga elé nézett. - De sokat vert eső, hó, mikor a lovon kellett ülni... S fog kellenem még. Még csak ezután jönnek az igazándiak...

Szeme ott volt a földön a párnacsúcsokon.

- S ezeket is kaptad-é?

- Az ám.

- Szépeket kapsz... Nézd e. Ez mind olyas, amit minden asszony tud, ha akar... Meg kell őket tanítani reája... Mennyi asszony hever az országban, kiváltképp a hosszú teleken át, s mit sem tesznek, csak pletykát és pletykát. Közben járhatna a nyelvük mellett az ujjuk, s milyen szép holmikat lehetne nekik tenni... Kendert s lent termesszenek s dolgozzanak... Mihint hazamegyek, megparancsolom, hogy minden főispán kendert vessen ki rájuk... Majd megládd, néhány év múltán ilyenekkel lesz tele minden udvarház.

Most a vénasszony jött be alázatosan. Ez az asszony nem tetszett a fejedelemnek. Előkelő volt és sunyi. Ilyeneket nem szívelt maga körül.

- Szabad-é früstököt hozni? - kérdezte a vénasszony, leereszkedően, mint a gyermekeket a dajka.

- Jaj, Benignám, meghalunk éhhel - mondta Anna, s nagyot nevetett.

A vénasszony elhúzódott.

- Ha az ember meggondolja, nem is tudom, mire jó az asszonynép a háznál - mondta a fejedelem. - Sem nem tanulnak, sem nem tudnak. Ha az ember velek leül, csak a csere-csara... Még a főurak leányai is oly tudatlanok, hogy nem lehet velek miről szólani, csak emberekről, s témondákról. Azért az asszonyi állatnak is kell egy kicsit tudni erről-arról, Istenről, a vallásbeliekről, a historikumokról, mert hogy lehet okos szót váltani, ha mint bornyú az új kapura, úgy hallják még csak Mátyás király nevét is... Sok tanítóra van szükség ebben az országban, hogy még az leánykáknak is jusson, mikor a fiak is oly míveletlenek, mint a hegyi mackók. Azok se tudnak mást, csak amit a ló mellett s az eke mellett tanulhatnak... De nem baj, majd hozatok nekik professzorokat, akik neveljék a tanítókat, s így lassan mívelődik a nép.

Hozták a reggeli ételeket.

Bethlen csodálkozva nézte, hogy két leány valami könnyű asztalt hozott be, s letette előttük, fel sem kellett állnia, hogy a nehéz tölgyasztal mellé menjen, ahogy mindenütt szokás. Annának kis párnázott karatlan széket tettek túlfelől, s hozzáfogtak az evéshez ott, ahol voltak. Mert az a szokás, hogy evéshez egy szobából a másikba kell vándorolni, s itt ebben a kedves szobácskában íme ez is megvolt.

Tetszett ez is neki.

- Ezt is kaptad-é?

- Kaptam.

- Nem is tudod, mit akarok kérdezni.

Anna nevetett, de a szeme okos volt.

- Azt akarom mondani, hogy azt is kaptad-e, hogy ide helybe hozatod bé a reggeli táplálékot.

- Bécsben s másutt kint Lengyelben s mindenütt a főemberek így eszik a kisebb ételeket.

- Látod, ezt akartam kérdeni. Mert, ugye, milyen szép itt s az ebédházakban most még setét van, mert oda nem süt a nap. Hát nem jobb-e így? Meg kell regulázni a szokásokat ebben az országban, mert itt így élünk, ahogy eleink éltek, s azon semmiben változtatni nem akarnak az emberek. Azt mondják, így szokták gyerekecske korukban az öreg szüléknél, s minden úgy van-e jól, ahogy az öreg szülék tudták?... Ej, mi ez, méz-e?

- Méz a.

- De gyönyörűséges... Még a méz is szebb nálad, mint egyebütt. Mert nem tudnak vele bánni, s mindjárt megkásásodik, s nincs embernek gusztusa rá. Úgy szokták nagy kondérban adni, ahogy tegnap vettek belőle, s megkeseredik s megsavanyodik, ha belefal az ember, s úgy marad. De bezzeg, ha ilyen kicsiny edényben ilyen szép lépest és ilyen tiszta csorgatott mézet lát az ember szeme, az más. De hogy is csinálod, hogy ily késő tavaszon még lépesmézed, s ily tiszta, folyós csorgású van.

Anna nevetett.

- Kegyelmed mindent észrevesz, nagyságos uram.

S áthajolt az asztalon s megsimogatta a Bethlen homlokát. Bethlen nevetett, s a szemében mintha könny párázott volna. Nem is tudott kicsi ideig szólani, mert úgy érezte, hangját elfojtja valami megindultság.

- Még több, még sokkal több méhet kell tartani, mert a méz, az a legjobb portéka. Hordókban lehet gyűjteni, s ha jól vigyáznak rá, hosszú ideig eláll s lehet szállítani szekéren bármerre a világon... Mihint hazamegyek, főispánjaimnak megparancsolom, hogy a méz cameriás privilégium lesz, s nekiek be kell szolgáltatni ki-ki maga megyéjéből valamely kvantumot. Egész Európát el tudnók látni mézzel, ha annyi méhet tartanánk, amennyit ezeken a virágos hegyoldalakon el lehet burjánoztatni. Meg a sonkoly. Az is nagy és becses dolog ám. Azt nagyon megfizetik a debreceniek s a cipcerek, akik mézeskaláccsal s gyertyamártással foglalkoznak. Majd németeket hozok, újabbakat, akik ilyen mai munkákkal tudnak bajoskodni.

- Milyen szép, hogy kegyelmed mindig csak az országára gondol - szólt Anna, és a saját csészéjét tette elé fordítva, fülével visszára, s az övét elvette.

- Szénégetőnek tőkén a szeme - mosolygott a fejedelem. - Nagyon el vagyunk maradva. Nálunk nem gondolnak az emberek egyébre, csak amitől nem tudnak szabadulni. Pedig mily könnyű, ha el van foglalva minden ember s asszony, s maga dolgától nem ér rá másokéval annyit bíbelődni. Látod, csak ebből a kettőből, a kenderből meg a méhecske gondjából gazdagságra lehet vinni az országot. Mert az embereknek nem az a haszon, hogy kardot köszörüljenek s egymás vérit ontsák, hanem az, ha a ház körül minden aranyra változik. A kardos ember csak arra gondol, hogy minek dolgozzak én, mikor annyian vannak más fajtájúak, akik éjt s napot eggyé tesznek, hogy valamit teremtsenek, majd én elveszem a kardommal... Mint a hajdúk... István fejedelem most tíz esztendeje megtelepítette őket Debrecen környékén, s azok még ma sem akarnak egyebet, csak felkészülni, jó szerszámosan, s nekivágni a nagy világnak, s ahol mit látnak, elhajtják a mások barmait, tulkait, s összeszedik a pokrócokat, subákat, ruhaféléket, s rakják szekerekre, s viszik haza. Otthon a feleségük, családjuk csak annak él, hogy majd csak lesz egy kis háború, s mennek az emberek, hoznak, ami kell. Az a jó férj, aki nem hever otthon, hanem megy rabolni. Azt mondja, hogy: láttam én egy jó köntöst itt meg itt, nem volt időm elhozni, de most majd elmegyek érte. A köntös magában kevés, hát hozzá összeszed mindent, amit meg tud fogni s viszi haza: no, feleségem, hoztam egy kis holmit.

A szépasszony hangosan nevetett. Bethlen maga is nevetett.

- No, majd elrontom a kedvüket, csak egy kis időm legyen. Már most is nagyon sírnak miattam, mert kicsit véget vetettem a reménységeiknek. Úgy volt, kedves - mondta, s közben azt kérdezte -, hogy van pácolva ez a sonka?

Anna nevetett. Fogalma sem volt róla, mert soha életében a konyhában nem volt.

- Majd behívom a szakácsné asszonyt - mondta nevetve.

Bethlen is nevetett, de keményen:

- Honnan ismered Homonnay Gyurkót?

- Volt Ecseden - szólt egyszerűen, s mosolygott ártatlanul. - Volt az ágyamban - gondolta hozzá -, s igen meg voltam elégedve vele.

Anna rögtön tudta, hogy Gyurkót kérdi, Homonnayt. Úgy nézett a fejedelemre, mint a szűz, aki semmiképpen el nem árulná, hogy tudja miért volt két bogár egyszerre a virágon, amit szakasztott.

- Persze.

Várta, hogy Anna valamit mondjon róla, hogy milyen volt, mire emlékezik, mi a véleménye. Önkéntelenül időt adott neki, hogy szólhasson, mert a felesége azóta már bőségesen beszélne, s mindent elmondana Gyurkó felől, amit tud. De Anna nem tett semmit, csak várakozva és okos szemekkel nézett rá, s ezzel a nézéssel kiszedte belőle az ő saját mondanivalóit. Szinte lelkes biztatást érzett, s szólt:

- Lásd, te kedves, ez az, hogy aki a főúrisághoz hozzászokott, az nem gondol másra, csak hogy lehetne még több díszt s nagyobb hatalmat szerezni. Ez a szegény együgyű emberke fejébe vette, hogy fejedelem lesz Erdély felett... Mért akar fejedelem lenni? csak azért, mert ő Homonnay Drugeth. Azt számítja, hogy méltóságát evvel öregbítheti... Egyszer sem gondol az országra, hogy annak szüksége van-e rá, s hogy ő annak valamit tudna-e cselekedni... Úgy tekinti, mint egy birtokot, amivel magát gazdagíthatja... De lásd, nem ez a fejedelemség. Annak, aki országnak feje kíván lenni, annak egész életét, éjt s napot munkában kell tölteni, és ha valakit nem a lélek hajt, annak a legiszonyúbb fáradság és gond a fejedelemség. Vagy úgy tesz, mint a te szegény bátyád, Gábor tette, aki, megvallom előtted, édes angyal, a legnagyobb lumen volt, kit valaha látnom adatott... Én úgy gondolok rá, mint egy isteni küldöttre, aki fiatalsága miatt nem jutott, ahová akart, és a szenvedélyei miatt... Én itt neked megvallom - s az Anna finom hosszú ujjait kezébe vette és morzsolgatta -, hogy arra gondolok, hogy evvel a szegény országgal mit kelljen csinálni, mindig arra erőttetem fejem, hogy őneki egy-egy szavát elmémbe visszahozzam, s ilyenkor könny ömlik a szememből, s míg örülök, ha meglelem a vezérlő szót és gondolatot az ő elejtett igéiből, egyszersmind szánom és sajnálom a szegényt, hogy ott fekszik kinyújtóztatva a Báthory-templomban, és temetetlenül... már hét hónap óta...

Másik kezével megtörülte nagy lelkes barna szemeit s erőttette magát egy kis mosolyra, hogy ne találja ki Anna az igazságot, hogy Károlyi Zsuzsanna az egyetlen oka, hogy temetését el nem intézheti... Zsuzsanna nem s nem akar hallani efelől. Inkább meghal, de nem engedi. "Míg én élek, az ebet sírba kegyelmed nem teszi, vagy elébb engem..." Ezt nem akarja kivallani, ez oly mértéktelen súlyos seb az életén, de ebben az egyben egy szót s egy pillanatnyi türelmet feleségétől el nem érhetett... Talán Isten még megváltoztatja az asszony szívét, s eljő az idő, hogy a testet eltakaríthatja...

- Mit is mondtam, Homonnay, igen... Félek még sok baj lesz belőle, mert a bécsi udvarnak semmi más nem kell, csak a zavar, mindig a zavarosban kívánnak halászni... Mindegy nekik, hogy országok vesznek s pusztulnak, annál könnyebb a magyarokkal elbánni, ha gyengülnek... De én most egy-két lépéssel elibek vágtam... Hadat szerzettek a hajdúságon, mire rájuk bocsátottam Simonit, s dufla zsoldot ígértem neki... A hajdúnak csak az kell, s Homonnay uram egyelőre a nagy füst után belefúlt egy kis büdösségbe... A háború megakadott, s képzelem, a hajdúsági asszonyok milyen méregbe vannak: mi lesz a kövér disznókkal s a fejős tehenekkel, borjakkal, akiket az emberük hozott volna, ha kiindulhatnak a hadra...

Olyan furcsának tűnt fel, hogy mind a ketten elkezdtek nevetni.

- Jó ez a mézes - mondta a fejedelem, s beleharapott egy csipetnyi mézpogácsába, de már nem kérdezte meg a receptet, mely szerint készült.

Anna csak nézett nagy, kék szemeivel, nézett a fejedelemre, s az hátra vetvén magát, elhallgatott.

- Meséljen még kegyelmed, nagyságos uram.

- Mit meséljek? - mondta Bethlen mosolyogva. - Ládd-e, én csak éppen ennyit akarok, mindenkinek elrontani az örömét.

- Igen - mondta Anna.

- Igen, igen - mondta a fejedelem. - Az ilyen örömöket alaposan el fogom rontani, még az Isten segít benne. Azt az örömöt, hogy egyik nép a másikra rágyüjjön. Úgy vélem, más idők jönnek, mint eleddig voltanak... Mert úgy akarom megőrizni ezt a kis országot, mint a pacsirtafészket a kaszás elől. Hadd nevelje kicsiny magzatait a madár a fészek alján... A magzat, ez az egy, ami ér... A ma semmi, a holnap igen... Csak a jövendőért kell cselekedni.

- Hát ezt a ruhácskát hol vötted?

Anna kiegyenesedett. Vékony selyemruha volt rajta. Olyan reggeli, könnyű kis ruha. Bethlennek eszébe villant, hogy este, mikor ő megjött, oly hirtelen két ruhát is váltott.

- Kaptad? - kérdezte apás mosollyal.

- Kaptam.

- S kitől?

- Kitől?...

Kicsit várt, mintha keresné, mit hazudjon, akkor azt mondta:

- Uramtól.

Bethlen mosolygott.

- Attól is szoktál?

Anna minden szép, keskeny, hosszú fogát megvillogtatta, s szokott kétértelmű mosolyával mondta:

- Az ám.

- Nahát, tőlem is kapsz majd valamit.

Anna felvillant, mintha fellobogott volna rajta a fény.

- S mit?

- Majd meglátod.

- De igazán?

Bethlennek eszében volt miért jött: a Báthory-ládák miatt.

Azért jött, hogy valamilyen praktikával írást írasson alá vele, hogy a lepecsételt ládákat általvette. Hogy az országon semmi keresete, követelése. Úgy gondolta, ez egy írástudatlan vagy gondolatlan fehérszemély, aláírja, maga se tudja, mit...

- Vagyon-é itt a házban valami ténta s lúdtoll s papirosféle?

- Óh bizony - mondta Anna -, szolgálhatok nagyságodnak?

Anna felállott, s odasietett egy kicsiny szekrényhez, amelynek amint egy gombját megnyomintá, kinyílt, s levált annak az első fedele, s amint megnyitotta, sokfiókos kis szekrény látszott. Annak egy szélesebb fiókját kihúzta, s abból kivett egy mappát.

Azt kiemelte s megmutatta.

- Akarja nagyságod?

Bethlen átvette a mappát, s megnézte. Disznóbőrből volt, s szíja is volt. Nagyon megcsodálta. Igen szépmívű alkotás volt.

- Lám - mondta -, eztet fel lehetne ám a nyeregre is kötni.

- Vigye el nagyságod.

- Hogy gondolod? Meg kell őrizni, hiszen ezt is kaptad.

Anna nevetett.

- Kaptam.

- S mit fizettél érte?

Anna kacéran nézett vissza.

- S kegyelmed fizetést vár a ruháért.

- Ruháért?

- Azt ígért, nem?

- Nem.

- Hát mit?

- Mit, Anna?... Tudod-e mit?... Örök nyugodalmat.

- Hogy gondolja, csak nem akar sírba tenni?

- Sírba?

- Papok azt mondják, ott vagyon örök nyugalom.

- Az igaz - s nevetett.

Anna is nevetett. Nagyon édes volt a nevetése, mert hangok csicseregtek a nevetésében, ahogy a gerle turbékol.

Ha ezt a nevetést hallotta, mindig a vére kezdett tőle zsiborogni.

- Nem azt fogsz te tőlem kapni, Anna, hanem donációt.

- Óh.

- Azt bizony. Majd megkeressük, mely s milyen birtokaid vannak, s mindazokban megerősítést fogsz kapni, kicsi lánykám. Mert most nehéz idők jönnek, s a perceptorok elrontják örömét mindenkinek. Keresd elő minden írásodat, amit bátyádtól kaptál adományul, s majd én rávezetem a codicillust, hogy ebben s ebben senki semmi bántódást ne tégyen.

Anna megkerülte az asztalt, s odaült a szék karfájára, s ráborult a férfi vállára. Aztán kissé lecsúszott az ölébe, s engedte, hogy a szakállas nagy fej beletemetkezzék a ruhájába.

Bethlen szédülést érzett, ölelte a karcsú nőt.

Kissé így maradtak.

Akkor megérezte, hogy nem tud vele mit csinálni. Felesége arca villant fel behunyt szemei előtt, a halvány szelíd arc, a szigorú s nagy erkölcsű nő arca, s eltolta a személyt.

- Most írnom kell - mondta fulladtan. - Instrukciókat kell írnom a portai követ számára, hogy mit mondjon s mit cselekedjék.

Anna felállott, s megrázogatta magát, megigazította haját, s ahogy felemelte ruháját, annak bő ujja szélesen hullott le vállairól, s a férfi belelátott a hóna alá, s csodálkozva nézte, milyen dús és buja. Felesége vértelen teste s boholynélkülisége volt eszében, s az egész vár és egész Erdély s egész világ forgott vele.

Anna csengetett kis ezüst csengővel, akkor bejött a vénasszony, s kivitte az asztalkát a reggeli maradékával.

Bethlen felállott s megropogtatta csontjait.

- Talán a másik szobában - mondta Anna, s Bethlen benézett a nyitott ajtón. Odabent terjedelmes nagy asztal volt. Sima gyantáros, azaz politúros, s mellette nagy székek, mind velencei módra.

Belépett.

Ez egy különös fehér szoba volt. Ablakai a régi vár hegyes csúcsú nyílása, s az ólomkarikákban itt homályos volt az üveg. Ehhez már jobban szokva volt, mert hasonlított a kevés világosság az ő ismert s megszokott kancelláriájának levegőjéhez.

- Ez jó lesz - mondotta, s kihúzott egy széket az asztal mellől.

Mindjárt letelepedett. Az asszony elébe rakta a nagy árkus papírokat, s ő belemártotta a kalamust a téntatartóba, s átengedte magát a különös helyzetnek, hogy itt van, és itt ír, mint maga otthonában, ország dolgát intézi. Illatok áradoztak körülötte, és távoli szobákból muzsikát hallott. Lehetséges így is élni? Lehunyta szemét, még egyszer teleitta a tüdejét boldogsággal, akkor megrázta magát, s hozzáfogott írni:

Két egész óráig csak írt s csak írt. Hat levelet írt meg. Rendeleteket.

Mikor készen volt a portai követ levelével, s ebben a levélben benne volt az is, hogy a követ nézzen körül Konstantinápolyban, s ha oly míveseket talál, akik agyagból edényt tudnak csinálni, azokat jó szóval s ígéretekkel bírja rá, hogy jöjjenek el s indítsanak itt műhelyt. Minden privilegiumot megígérjen nekik, s hogy a fejedelem személy szerint való ügyelése alatt fognak állani, senki munkájukban semmi adóval vagy teherrel nem fogja őket sújtani. Ha olyanokat talál, kik a sonkolymunkával bírnak, azokat is lehozza. S ha olyan szekérgyártókat lel, akik új módon küllős szekereket tudnak csinálni, mint az erdélyiek, azt is hozza bé. Aztán parancsot írt a dobokai főispánnak, hogy a szászokat rendelje be s hagyja meg, hogy méheket szerezzenek, s a tavaszon már mindenki annyira szaporítsa a méheseket, hogy a jövő esztendőre abból is elégséges legyen. Péchy kancellárnak is írt, hogy ha kendermagot hall valahol, azt mind lefoglaltassa a fejedelem birtokai javára, mert fő-fő parancs, hogy minden földet, ami arra alkalmatos, kenderrel vessenek be. A váradi főkapitánynak, Rhédeynek is írt, hogy az öreg bástyát, amit szóval megmondott volt neki, nyomban kezdje rakatni.

Akkor új árkust vett elő, s akkor megállott kezében a toll.

Erre a papírra azt akarta írni, hogy Báthory Annának minden birtokára s minden donációjára, amit bátyjától, a fejedelemtől kapott, új és erős szabadságot ad, hogy abban senkitől semmilyen bántódása ne legyen, ama sok hűségért, amellyel ő az ország javára volt.

De a toll nem akart leszállani a papirosra.

Szinte makacskodott, mint a ló, ha érzi vesztét, nem akar fővel rohanni a veszedelembe, hanem megáll a zajló ár partján s visszacurukkol.

Vajon adjon-é ki kezéből ilyen írást. Nem elég-é hogy ő maga jelen lesz, mikor erre kerül a sor... S aztán nem lész-e ebből új s nagyobb veszedelem, mint amilyet most csak elgondolhat is.

Nem, mégsem lehet s szabad ilyen írást csak úgy kiadni kezéből. Károlyi Zsuzsanna is vagyon a világon.

Nagyot, mélyet sóhajtott, egész szívéből. Miért is rendelte azt az Isten úgy, hogy egyik asszonynak csak a szent penitenciát adta örökségül s a másiknak a ragyogó és észveszejtő szépséget.

Végre fogta a tollat, s belevágta orrát az asztalba, s kettétörte.

Akkor felállott.

- Nincs több írás.

S már nagyon rosszul érezte magát ebben a bűnbarlangban. El innen, el, de minél hamarább. Hálát adott, hogy eddig, bár egy fedél alatt volt is vele egy éjszakán, semmi baj nem történt. Meg nem fogta, s meg nem érintette. Pedig be lehetett volna!

Kiment a másik szobába.

Anna ott volt. Vajon mit csinál ez alatt a hosszú idő alatt, gondolta magában, ahogy belépett.

Anna ott ült a nagy székben, amely most tele volt a párnákkal, amiket ő leszórt belőle. Ott ült a székben, lába előtt a párnán a kis eb, s fogta két kezével annak a támítóján a faragott fejeket, s kinézett az ablakon, amelyen besütött még mindig a nap. S az arcában valami messzenéző és fájdalmas volt.

Ez így el tud ülni órákig egy helyben?

- Isten áldjon, Anna - mondta neki, s kezét nyújtotta.

Anna úgy állott fel, s oly rémülettel nézett rá, hogy neki szíve facsarodott...

- El akar?...

Bethlen elmosolyodott.

- Köszönöm neked, Anna, ezt a szép kis időt. Nem is tudom, mikor volt nekem ily nyugodalmam s csöndességem.

De az asszony csak habozott s nézett. Nem tudta, mit mondjon, valami komolyat szeretett volna, de mert semmit se mondhatott, arra játszotta ki, mintha megindultsággal küzdene.

Nincs pénze - villant fel Bethlenben a gondolat, s mosolygott. - Ennek az asszonynak az a baja, hogy nincs pénze.

Felülről s gúnyosan nézett rá, de úgy tett ő is, mintha neki is a belső meghatottsága tenné oly lassúvá s meleggé a tekintetét.

- Isten áldjon, Küsanna, Küsanna, Küsanna...

Felemelte a kezét, s megcirógatta most ő az asszony arcát, ahogy az néhányszor ma az övét.

Anna úgy állott, mint aki apjától búcsúzik s itt marad most már a nagy idegenben. Érezni lehetett rajta, hogy valami reménytelenség és boldogtalanság marad itt, ha ő elmegy. Hidegek lesznek a szobák, s hiába virít a tavasz.

Ha-ha - mondta magában Bethlen -, hagynék csak itt egy hólyog aranyat, mindjárt másmilyen volnál, Küsanna. Akkor újra tudnál turbékolni...

Anna könyörögve és alázatosan nézett rá:

- S elmegy.

- Elmegyek, de itt maradok... Anna... Köszönöm neked ezt a szép emlékezést, amit magammal viszek...

Evvel leült szemben a másik székben. Úgy omlott le, mint a bánat férfia.

- Még soha ily nehezen sehonnan el nem mentem.

Anna előreborult, s a térdére tette a fejét. Bethlen lassan simogatta haját és szép fejét... Szédült... a nőből szikrázott az idegen szépség... Még soha a szépséggel nem találkozott csak itt, csak evvel.

Ez a hallgatag szép, aki nem pöröl, nem ellenkezik, nem szól: bizonyára nagyon megismerte már az életet, és nem tiltakozik és nem utasítja el, amit az ég neki ad...

Mélyet s nagyot sóhajtott:

- Elmegyek, Anna, mert el kell mennem... Nehéz életem vagyon...

Érezte, hogy ujjai alatt megvonaglik a szép nő szép nyaka s válla, mintha sírás hajtaná...

- Ha te tudnád, milyen nehéz... hogy milyen magános állat vagyok. Ezer és egy emberrel kell harcolnom... Az ezernek csak parancsolni s az egytől csak félni...

Mély komorúság volt benne. Érezte, hogy nem bír a szívével. Oly hatalom feküdt a szívén, hogy azt hitte, rögtön összeroppan odabé, ha ki nem ad s ki nem önt valamit magából...

- Az asszony... beteg...

A nő még csak meg sem moccant, mintha megfagyott volna, s kővé vált.

- Nem a teste... nemcsak a teste, mert az is... a lelke beteg... kínzó nagy betegség vagyon benne, és nekem abba meg kell halnom...

Hallgatott. Soká.

- Anna, kedvesem, kis leányom... én nem panaszkodom... megverne az Isten... Zsuzsanna az Istennek különös és egyetlen lángoló okossága. De... meghalok abban a levegőben... Istennek minden arkangyalai kevés ahhoz ma, amit nekem el kelletik viselni... Már nem s nem bírom...

Anna most megmozdult, és felkúszott az ölébe, és a szájára tapasztotta ajkát, s soká úgy maradt, és Bethlen szívta a mézet...

Akkor ölébe vonta, s a fülébe susogta panaszát...

- Hideg... és beteg... de oly ész van benne, hogy én amellett senki vagyok és semmi... Keresztüllát a levegőn, és a legkisebb gondolatomban olvas... Nem lehet előle menekülni, fekete szemei itt égnek, s ha szememet behunyom, akkor még jobban látom szegényt... szegény, mást nem mondhatok rá, csak azt, hogy szegény... S nem tudom mi baja... Honnan van ez az elégedetlenség benne... semmi neki örömet nem hoz, semmi az ő szűzmáriás megtöretett fájdalmát nem csillapítja... Mártírnak kellett volna lennie, s mártír valóban... mártír, de nem asszony és szeret, de nem nyújt megbékítő és megvigasztaló szerelmet... mintha jégcsap lenne ágyában és én egy halottat ölelek...

Anna megdermedve hallgatta a férfi vallomását... Oh jól ismerte ezt, a panasztevő férfit... Hányszor hallotta... minden férfi, aki hozzá közeledik, egy másik asszonyra önti ki panaszait...

Bethlen lehunyta szemét, s mintha maga előtt szégyellené, s mégiscsak öntötte, csak beszélte bánatát, mintha nem is ez a nő volna az, aki lelkét kavarja, ez csak alkalom, hogy végre s először életében mindent kisuhogjon magából, ami csak fáj.

Egy egész óráig beszélt, s Anna egy egész óráig nem szólott egy szót sem, evvel a hallgatással még végtelenebbre nyitotta a keserűség zsilipjét...

- Rettenetes - mondta végre, s a férfi ráfigyelt, most meg fogja hallani az igazságot.

De a nő nem mondott semmi másat, csak azt ismételte, hogy:

- Rettenetes, rettenetes...

A férfi várt. Várta, hogy a nőből kifakadjanak hasonló bajok és keserűségek, hiszen ő is átment számtalan szomorú állapoton, minden bizonnyal, s gyöngéden szóra biztatta:

- Beszél, beszélj, te mindennél édesebb...

De Anna csak megingatta fejét:

- Megfagytam - mondta. - Nincs mit mondanom.

S nem is szólott semmit. Szavak helyett a vonásai beszéltek, az arca és az egész teste. Csudálatosan beszédes volt egész lénye, csak szavakat nem adott... Ahelyett csókolni kezdte a férfit, apró csókokkal és szelíd forrósággal, s a férfi ebben vele ment...

Mikor a mámorból felocsúdott, hirtelen vad és idegen érzések rohanták meg.

Ő most itt feltárta magát egy nőnek... egy idegen nőnek... kiszolgáltatta azokat a leféltettebb titkait, amelyeket még csak érinteni sem mert volna eddig önmaga előtt sem... s most úgy elborította a legiszonyúbb panaszokkal ezt az idegent, mint az árvíz, nem nézi, mi az, bokor, szikla vagy épület, ami útjába áll, tajtékkal lepi be.

S valahogy meghidegedett a szíve vele szemben, s arra gondolt, azért nem beszél ez, mert nincs mit mondania, mert minden, amit mondhatna, szégyen és gyalázat... Mint valami kijózanodás a részegség után, ökrendezve tódult fel benne a töméntelen rossz emlék és hír és pletyka, amit csak efelől hallott... Hogy ez a szépség szerelmeknek országútja... s rögön nagyon rosszul érezte magát itt, mintha csalétekkel csalták volna be a csapdába... El innen, el, minél hamarább a bűnök barlangjából... Soha a felesége mellett az érzékeknek ezt a csömörlését nem érezte, mindig felszelídülve, meggyógyulva és megjobbulva távozott az asszony párnáiról... s most ebben a kacki díszben szégyent, undorodást és bűn poklát érezte... Hamar felállott. Gyorsan rendbe szedte magát, kardját felkötötte s szólt:

- No, Küs Anna, hát én elmék.

Küs Anna, Küsanna, Küsanna, az volt Ecsedben valamikor régen a futosó szilaj rőtt lány, aki ott futkosott a réten a fiúkkal, s minden legényke, bár igaz volt, bár nem, azzal kezdte dicsekvésit, hogy a boglyák alatt, a nyírjesekben, a nádas szigeten övé lett Küsanna.

A rettenetes nagy lélek és omlás után rettenetes, még rettenetesebb undor és partszakadás történt benne.

- Tudsz-e írni, Küsanna?... Jöszte kedves lányom, írd ide neved...

Átvezette a másik szobába s elébe tett egy tiszta árkus papírt s körmével megmutatta, hova írja nevét a papiros alján.

Anna mintha megérezte volna, hogy milyen változás történt a férfiban, méltósággal és nyugodt komolysággal nézett rá.

- Mi ez?

A férfi egyet fordult lelkében. A nő szeme belemetszett. Oly fölényes és határozott volt, hogy egészen megerősítette magát. Egyszerre megszűnt előtte a "Küsanna" és az a fölényes lenéző hang, hogy "tud-e írni". Vétkesnek érezte magát a gondolataiért, s csaknem elpirult, hogy megsértette ezt a nagyúri nőt.

- Donáció törvényét a kancellária fogja kiállítani - mondta. - Kérem nagyságodat, írja le nevét, s bízza magát rám.

Báthory Anna hallgatott. Akkor hevesen azt mondta:

- Ha ez neked öröm, megteszem, uram... Magamért nem... Én nem nyertem soha még hasznot; soha én nem kaptam, bár lehetett volna, s csak egy szavamba kerül... Krakkóban országokat kínáltak s nevetve utasítottam el... s Homonnay György nem oly régen kezemet kérte, s nem is feleltem neki, nevettem rajta...

Ezzel fogta a tollat, látta, törött... Másikat vett a tentás ládából és aláírta a papírt.

Akkor kimondhatatlan gráciával ránevetett Bethlenre:

- Gábor, neked adom.

S átnyújtotta a papírt.

Bethlenben minden gonosz, keserű és alávaló gondolat úgy elmúlt, mint a füst. Soká nézte a nagy szökellő betűkkel írt nevet: "Anna de Ecsed et Bathor."

Akkor lehajlott a betűkre s megérintette törökösen a homlokával.

- Vigyázzon, még nedves és jegyemet viseli - kacagott fel a nő.

Bethlen keresztbe tette karját, s meghajlott előtte:

- Én már a nagyságod jegyét soha le nem vethetem.

Azzal kitárta karját, és Anna belevetette magát és vidáman és szerelmesen csókolta össze a nagy busa fejet.

A fejedelem szólt:

- Isten megáldjon.

A levélre pillantott, az üres ívre, amit Anna alá karcolt s otthagyta az asztalon... Ennek pénz kell... Kavargott benne a szerelem és gyűlölet.

Megfordult és elment.

- De ilyen hirtelenséggel - mondta kedves meghatottsággal Anna.

- Már ez én vagyok - mondta Bethlen. - Ha én megyek: megyek. Ehhez hozzá kell szokni. Küsanna, én ezt így szoktam s fogom eztán is.

- Látom még nagyságodat?

- Az Isten nagy s az élet hosszú - mondta Bethlen, s megsimogatta újra az Anna arcát. - Ma küldök egy lótereh pénzt - mondta.

- Mennyit? - kacagott fel váratlan Anna.

A fejedelem hallgatott s megszorította kezét.

A lépcsőről lekiáltott:

- Hej hó!

A lépcső alatt állott az udvaron embere, aki abban a pillanatban elkurjantotta magát s már vezették is ki a lovakat valahonnan az alsó boltok alól.

Anna csodálkozva nézte, hogy minden készen áll, mintha meg lett volna beszélve az indulás, vagy ennél a fejedelemnél mindenki minden pillanatban útra készen áll?

Idegen szemek előtt hidegebben vették a búcsúzást, csak a kezét szorította meg egyik is a másiknak, aztán a fejedelem lement a lépcsőn, felült lovára s még egy kis intés után eltávoztak a lovasok a vár udvaráról, mintha itt sem lettek volna.

A nap valóban idekint is kacagva s ragyogóan sütött. A tegnapi mordálykedvű idő elmúlt, s kivirult a tavasz egész örömével.

Bethlen magába süppedt, s úgy ült a lovon, mintha nem is tudná, hol van. Domboldalon le s felettük a magas hegy s távolban a havas hegyek. Ő lehajtotta fejét a prémes mentegallérba, s tűnődve és elgondolkozva léptetett.

Valami nevetés volt benne, úgy érezte, mintha kiszabadult volna valahonnan. Igen erősnek és megbízhatónak érezte magát. Tartott valamit a férfierejére. Mintha a Circe barlangjából szabadult volna.

Előrehaladt, s a lovasai utána csoportban vagy egymás után kocogva, ahogy az út engedte.

Szeretett lovagolni. Itt érezte magát egészen bátornak s függetlennek. Sokat ült nyeregben valóban életében, s lovaival olyan testvér volt, mintha egy lett volna velük.

De ahogy lova tovahaladt, valami furcsa nyugtalanság kezdett benne felgyűrődni. Mégis nem volt szép és férfias, amit cselekedett.

Nem is tudta, mit.

Egyszerre megállt, s lova is vele, úgyhogy beértek a kísérők s azok is megállottak. Akkor újra csak nekiindult, nem volt kedve szót veszteni senkire.

Hátha téved. Hátha nem is pénzbeli baja volt az asszonynak. Mért gondolt ő erre. Hiszen minden volt bőséggel. Enni- s innivaló s a ház, mint valami bőséges hely... Hátha csak a szíve fájdult meg Küsannának...

Már röstellte gondolatát, s azt érezte, hogy avval nagyon megsértette.

- Annál jobb - mondta magában -, ha nem az...

De nem tudott megnyugodni. Mint a hab a csónakot, hányta-vetette a gondolat. Minden okossága, nyugodt gondolata azt diktálta, hogy ez egy veszélyes teremtés, akihez nem szabad hozzászokni, akinek nem szabad odaengednie magát... De milyen szép, milyen magas és karcsú, s nem látszik rajta az éveknek semmi nyoma, ugyanolyan fiatal s elbájoló, mint annak idején, mikor először vetette fel rá a tekintetét... Már akkor is nőbíró volt ő, s ezért nem mert Ecsedben maradni, mert attól tartott, hogy igen elharapódzik benne a tűz, mint az erdőben a kis parázs, és leég az egész rengeteg.

S ez nem szabad. Ez nem való hozzá. Ez nem való ahhoz az emberhez, akit nem a maga embersége miatt visel, hanem az országért s a másokért. Neki nem lehet. Mindenkinek, csak neki nem. Pedig, Istenem, ha lehetne.

Már ez is, hogy ezt az éjszakát vele egy fedél alatt töltötte, s milyen édes és kellemes éjszaka volt ez. Mit is álmodott az éjjel?

Gondolkodott, s nem bírta magába visszaidézni, pedig elalvás előtt is gondolt rá, hogy mi lesz az első álom, amit ennek az asszonynak a hajléka alatt álmodik... Valami igen viharos s kedves álom volt. Valami olyat érzett, hogy repült s mint nagy súlyok húzták s vonták lefelé a terhek, mintha Zsuzsanna szeme kísérte volna a repülést, s emiatt nem mert volna szabadon... Valami ilyenek voltak benne, s lehunyta a szemét, és égett s forrongott.

Ha jól visszagondol, egész életében nem érzett ilyeneket. Talán azokban a régi időkben, mikor Károlyi Zsuzsanna után vágyott a szíve. Azokban a nehéz időkben, mikor a szegénységgel s a reménytelenséggel s egy büszke leány szenvedélyes harcaival volt tele. De a szerelem édes érzésével, amiről Horatius énekel, soha nem találkozott s abban nem is hitt. Azt csak olyan találmánynak gondolta, amivel haszontalan, semmittevő s mételyes poéták vesztik az emberek hitét. Neki mindig komoly dolgai voltak. Olyanok, amikben megnyugszik az ember szíve, hogy azt érdemes végiggondolni, s azokért érdemes áldozni magát.

Milyen nehéz élete is volt idáig. Csak most, tavaly ősszel, mikor Gábris miatt bujdosnia kellett. Az a sok töredelem s koplalás és vágtatás, a napról napra való várakozás, hogy lesz-e valami a török segítségből. Mert minden napja olyan volt, mint a Krisztus napjai a kereszten. Egy roppant égés volt az élete, amelyben benne volt a felesége, a gyermekei s a hazája sorsa. Ez mind egy pókhálószálon függött, s ő a mélységbe zuhan, ha elszakad az a szál. S lám, az Isten megtartotta s megőrizte, s mindent úgy hajtott végre, ahogy ő azt még álmában sem merte volna remélni. Csak azon az utolsó éjszakán, mikor másnapra volt tűzve a fejedelemválasztás Szkender basa védelme alatt: ő tudta, hogy meg fog történni, mert akkor már minden a markában volt, s Báthory kiszorítva... de mi lett volna, ha a fejedelmet meg nem gyilkolják olyan kegyetlenül... mi lett volna, ha vele kellene most küzdenie s küszködnie a harcot és fegyvert viselni avval, akinek bizony több ereje volt a harcra, mint neki. Mert érezte, hogy fajták közt különbség van. Ezek a Báthoryak nagyobbak, eszesebbek, emberformán különbül jöttek ki az Isten műhelyéből, mint ő... Szebbek... Milyen szép ez a teremtés, milyen véghetetlenül szép és tökéletes... Hogy annyian voltak kedvesei: ki ne volna kedvese, akit magához enged csak annyira is, hogy engedi, hogy lássa s szépségének erejétől, mint az édes bortól, megrészegedjen.

De újra felrázta magát: nem, ez nem az ő számára való.

Áthaladtak a hegyeken, már nem is látszik a kis vár. S vissza sem igen mer nézni, mert szemek veszik körül, s mi lesz, ha valaki belelát, s arra gondol, hogy...

S aztán boszorkány is. Tanult mestersége. Ki tudja, nem csinált-e valami boszorkányozást...

Most eszébe villant, hogy a csészéket megfordította. Csak most jut eszébe, hogy mikor megérintette a csupor tejet, magáét adta oda neki a reggelinél... Vagy mást, ki tudja, mit csinált: vannak ilyen tudományok. Törülközőt fordítanak meg, s Imreffynére rábizonyosodott, hogy volt fazeka, amely azt rotyogta, hogy: "Gábor, Gábor!"... S ha akarta, Gábris visszafordult a legnagyobb útban is, és visszament hozzá.

Nagy erőket érzett maga körül, s benne is ott volt az érzés, hogy vissza kellene fordítani lovának zabláját s még egyszer visszamenni s megsimogatni azt az édes arcot s letörülni azokat a ragyogó, édes könnyeket. Letörülni, lecsókolni, s ah, aranyak garmadájával halmozni el, hogy vidám legyen s ragyogó. Mit bánja ő, ha másokkal oly vidám és boldog, hiszen az kell, éljen az Istennek ez a különös szép teremtése állandó ragyogásban s boldogságban, ahogy neki jó.

És a szíve úgy fájt, olyan volt, mintha valami kéz markolta volna, s nem tudott elég nagy lélegzeteket venni, szinte úgy érezte, hogy le kellene szállani a lóról s lefeküdni a zölden virító fűbe és zokogni...

Ah, hiszen ez boldogság. Hiszen ez nem fájó sírás, ez megkönnyebbülés és öröm.

Egy kis patakon kellett átléptetni. A patak partján sárga virágok nyíltak. Az Anna háza jutott eszébe. Az a gyönyörűséges kis hajlék. Sárga falak.

Egyre sűrűbben vette a lélekzeteket, s gyorsan előbbre rúgtatott, hogy az emberei észre ne vegyék, hogy a szeméből megeredtek a könnyek.

Mi ez?

Ő sír. Már ott is érezte ennek a sírásnak az elejét, hogy a nyári zivatar előre küld néhány cseppet, mikorra aztán kitör a vihar.

Sír és boldog, hogy sírni tud, s sokáig peregtek könnyei, s boldog volt, hogy ilyen nagy érzés tud benne támadni. Ilyen emberi érzés, mert ehhez semmi köze az Isten szolgálatának, sem a Haza védelmének s keserű hitének: ez emberi dolog, emberi könnyek, emberi fájások s emberi örömök. Mit akar vele az Isten, hogy ilyeneket csinál. Hiszen minden az Isten kezében van... S Dávid király jutott eszébe, aki egy bűnös asszonyhoz zsoltárokat írt, s ő is úgy érezte, hogy most énekelni tudna. Nagy hangon és erősen és messze zengően, s egyszerre csak el is kezdte az új zsoltárt, a Molnár Antal zsoltárát, amelyet a püspök most tanított, s a katonák megilletődve hallgatták, mikor hatalmasan egyszerre csak énekelni kezdett, hogy:

Öröködbe Uram, pogányok jöttek,
És szép templomod megfertéztették...
Jeruzsálem falait lerontották,
És ímé nagy kőrakásokra hányták...
Szolgáidnak testek,

Akik megölettek,
Adattak a hollóknak,
Húsok te szentidnek,
Ételül vetettek,
Az mezei vadaknak...

Milyen ember nélküli ez a vidék. Egész nap megy, megy a lovas, s nem lát sehol emberi arcot, mintha az Isten vadonjában, valahol a nagyvilág elmúlt fenekén járna.

S milyen szép tájak. Egyik domb a másikat váltja, űzi, milyen szép falvakat lehetne rakni itt is, ott is. De mindig ezen járnak a hadak, ha Erdélyt meglepik. Itt vonultak el Básta népei, s kiirtották a falvakat, hogy csak az üszkös helye maradt, s az emberek beljebb vonultak a hegyekbe, hogy ne érje el őket a martalóc. Itt mentek mind Mihály vajda nagyhajú népei, s megették azt is, amit a német még talán hagyott. Itt mentek Forgách Zsiga hadai, itt a Gábris népei, s most nem mernek még mindig kijönni az emberek a szép és gazdag mezőkre.

Hol vegyen embereket erre a gyönyörű ligetes dombokra. A székelyek kevesen vannak, ott is, ahol vannak, s azoknak is mennyi emberét vágták ki. Csak annál a nagy zendülésnél ezrével irtották a székelyt, mikor Gábris bitang fővel a jobbágyokat rászabadította az urakra, s azok visszaadták a kölcsönt. A karóba húzott embereket ő temettette el a cövekekről.

Isten megverte ezt a fajtát, hogy mindig csak egymást eszi és emészti. Még ha az idegent ölné, de mindig csak egymást. Együtt soha nem tud lenni s tartani. Miért van az a roppant gyűlölet a két magyar közt? Egyik mert úr, a másik mert szolga. Hiszen egy nyelven szólanak, s egy Isten vigyáz rájuk. Nagy és szerelmes érzés fakadt benne a népe iránt, s úgy érezte, hogy rá vár, s neki kell megcselekedni, hogy összefogja s összeszerelmesítse itt az embereket, mind aki ebben a kis országban csak él.

Majd arra szoktatni a magyart, hogy együtt tartson. Úgy látszik, az embereknek mindig harc kell. Ha nincs idegen, egymással. Kivált ez a túl bővérű nép. Érnek már a távolban a harcok. Már jődögélnek a hírek, hogy a bécsi császár még mindig sértegeti követeit. Nem ereszti őket maga elé, s nem ád tisztességes szállást nekiek. Ahogy eszébe villan ez, feldühödést érez. Ökle megszorul a kantárszáron, a lovat akaratlan véknyon nyomintja, s az felágaskodik.

Így fog ez az ország felágaskodni, ha itt az ideje.

Homonnayt ültetni fejében? Majd összefogja ez népet, kiről Básta azt mondta, hogy ezer katonát nem lehet belőle kiszedni. Majd, ha kell, tízezer lesz bennük. Hajdúkkal tizenöt. Törökkel háromszázezer...

Szinte várta, epedte az időket. Nyugtalan feszültséget érzett, mintha a sors fékje tartaná vissza az ugrástól. S az embertelen puszta dombokon fel-le s le s fel ügetve, már látta, hogy hadak tengere fog még megmozdulni szavára. De elébb láthatatlan kerítéssel venni körül ez országot, hogy az elbútt népek merjenek kijönni a rónákra, mint faodúkból a méhek.

Megörült, mikor ember ugrott fel egy bokor mögött s futni kezdett.

Végre egy ember, aki itt van.

- Elébe, elébe - kiáltott a lovasainak, s azok rögtön utánaugrattak, előhozták.

Egy szegény oláh volt, aki mezítláb s durva gyapjúruhában, árván, mint valami vad, állott előtte sápadtan s kimeredten, s várta a halált.

- Ne félj - mondta neki. - Ne félj, ember vagy.

De az oláh nem mert felnézni rá, hanem levetette magát a ló lába előtt.

Oláhul szólott hozzá.

- Ki vagy?

- Juon.

- Hol laksz?

Az oláh elmutatott messze.

- Hogy kerülsz ide?

Az nem mert szólani.

- Bátorsággal, szólj csak.

De hiába vallatta, az egy hangot sem mondott.

- Adjatok neki egy darab kenyeret.

Egyik ember a tarsolyába nyúlt, s kivette a csíkos kendőt, s kivett belőle egy darab kenyeret. Fekete volt a kenyér, de az oláh elvette, s roppant mohósággal falni kezdte. Ez napok óta nem evett.

Bethlen leszállott a lóról. Egy letörött fára ült, s nézte az embert, aki evett. Úgy evett, mint a kutya, minden harapás után alattomos és vad s félénk pillantást vetett körül, mintha reszketne, hogy elveszik tőle. Mikor mind megette, várt. Szája még csámcsogott, akkor leborult a földre, közelebb csúszott, s megcsókolta a csizmája orrát. Hogy ő nem rúgta el, ráborult s elkezdett keservesen bőgni.

- Ne sírj - mondta neki. - Senki se bánt. Mondd meg, hogy jöttél ide le?

- Éhes - mondta az oláh. Mind éhes. Asszony éhes, gyerek éhes, eljött, hogy valamit keressen nekik. Mert bizonyára nem tudta nézni az éhenhaló családot.

Tarsolyát megnyitotta ő is s vájkált benne. Kivett egy csomó rézpénzt s a markába tette.

- Ez a tied.

A szegény oláh még jobban sírt. Fekete volt a keze, mint a föld, s mezítelen lábai olyanok voltak, mint valami farkasé. A haja soha ollót nem látott, a háta közepéig lógott a vállán. Csúnya volt, s vad.

- Tudod te, ki a Jézus Krisztus?

Az oláh fejét rázta.

- Nem hallottad, hogy keresztre feszítették?

- No, domnu.

- Papot láttál valaha életedben?

- No, domnu.

- Hát mit láttál?

- Kecskét.

- Van neked?

- Nincs.

- Hová lett?

- Megettük.

- Mit ettetek a télen?

- Fakérget.

- Hány gyereked van?

- Meghaltak.

- Mind?

- A kicsi van.

- Az mit eszik?

- Az anyját.

- Szopik?

- Igen, uram.

- De mit?

- Rágja.

Az emberek nevettek.

Bethlen rájuk nézett.

- Ne nevessetek. Jól vagytok lakva.

Aztán azt mondta:

- Ez is ember. Ezért is meghalt a Krisztus. És ő nem tudja. Sose hallotta. Népek vannak Erdélyben, akik nem hallották Jézus Krisztust. Mi bűnünk, ha nem tudják. Meg kell nekik is mondani.

Aztán felállott s újra felült a lóra.

- Vegyétek fel, valamelyik, améknek erős lova van.

A vitézek húzódoztak s nevettek.

Bethlen felült a lovára, s előrement.

Mit kellene tenni ezért a szegénységért. Hogy lehetne ezen segíteni, hogy legyen ennivalójuk, s megtudják, hogy a Krisztus értük is megholt. Mikor Segesvárra beértek, gyönyörűen virított ki a dombokon a vár s a város.

A kapu nyitva volt, de mikor a közelébe értek, egyszerre bezárult a nagy, vassal rakott kapu.

Csak hosszú tárgyalás után értették meg, hogy a fejedelem van a kapu előtt. Akkor a város egyik bírája megjelent a kapu fölött a várfalon, s a város statútumaira hivatkozva csak azt engedte meg, hogy a fejedelem két kísérőjével beléphessen a falak közé.

Elfogadta. Hárman bementek a megnyitott nagy kapun.

A város albírája és gazdája állott a kapuban, s mielőtt a fejedelem belépett volna a küszöbön, felemelte két karját, s messze hallatszó hangon így szólott latinul s németül:

- Illustrissime Princeps Transylvaniae... Schüssburg szabad királyi város statútumai, vagyis törvényei, melyek a régi magyar királyoktól és az ország fejedelmeitől hozattak s megerősíttettek, hogy jó erkölcsökben éljünk a keresztény egyház iránti alázatossággal, hogy továbbá a mi hitünket tiszteletben tartsuk és az egyházi, valamit a világi jognak engedelmeskedjünk minden vonakodás és tartózkodás nélkül. Azonkívül még felemlítendő, hogy az emberi nem Ádám és Éva bűnbeesése óta lelkében és testében megrontatván, rossz élete által az isteni parancsok megvetésével nem áldást, hanem büntetést érdemelt, mint Sodoma és Gomorrha, mely tűzzel és kénkőesővel elpusztíttatott. És ez a mai időkben is a gonoszok, istentelen és szabad erkölcsűek saját kívánságaik és a virtus megvetése által irigységükben és gyermeki elmével szánt gondolataikban s tanácsaikban elpusztultak minden országban, megyében és városban, és továbbá is veszendőben mennének a népek, ha az irgalmas Isten nekiek meg nem kegyelmez, és ők napról napra az egyházi és világi hatóság ellen könnyelműen vétkeznek. Hogy azonban a mi Schüssburg, azaz Segesvár nevű szabad királyi városunkban a szabadalmak, privilégiumok, az igazság és szabadság minden ellenmondás nélkül, az egyházi és világi felsőbbség nagy veszedelme nélkül tiszteletben tartassanak, az egész status beleegyezésével és a fejedelmek, nagyságos és tekintetes Bethlen Gábor fejedelem jóváhagyásával a statútumok könyve tizenkilenc punktumokban roboráltatott.

Ezzel meghajtotta magát, s szabad utat engedett a fejedelemnek, aki átléptetett a kapun. Aztán leszállott a lóról, kezet fogott a bíróval, akkor újra felült a lovára, s a bíró, a jegyző s több tanácsúr kíséretében, lassú léptekkel behaladt a városba, amelynek kapuja bezárult mögötte.

Végighaladtak a városon, s a házak ablakában megjelentek a szász asszonyok s leányok, s egy hang nélkül nézték a bevonulást.

Mikor felértek a hegyre a városi ház elé, ott várt rájuk a város tanácsa, elöl a főbíró talpig érő fekete talárban s nyakán vastag aranylánccal, s teljes számban állották meg a kapubejáratot.

Itt előlépett a főbíró, s ugyanazt a szöveget, amit az albíró a vár kapujában elmondott, szóról szóra felolvastatta a jegyzővel egy nagy fekete tábláról, amelyen fel voltak még sorolva a tizenkilenc pontok is.

Most aztán bevezették a fejedelmet a mély kapubolt alatt, s felvezették a tölgyfalépcsőkön az emeletre, ahol a nagy ajtó már nyitva volt, s bementek a terembe, ahol a magas székeken sorbaültek a városatyák, s akkor felállott a fejedelem előtt a város főbírája, aki is most már harmadízben szóról szóra elmondotta azt a beszédet, amelyet a városi gazda a kapuban elmondott volt.

A fejedelem nagy türelemmel hallgatta végig harmadszor is a város vezetőjének szájából a szavakat, amelyek oly rendben folytak, egyetlen szó változtatás nélkül.

Akkor leült a főbíró széke mellett helyeztetett nagy támlájú székbe.

Már sötétedett, s meggyújtattak a gyertyák s a fáklyák, amelyek vastartóban voltak a terem falára erősítve.

Most a fejedelem szólott:

- Azért jöttünk kedvelt városunkba - mondta -, hogy ennek a városnak javát munkáljuk. Meg akarjuk vizsgálni a városnak bajait és szomorúságait, s minden erőnkből azon leszünk, hogy ennek a városnak a mi életünkben sem bajai, sem szomorúságai ne legyenek. Hogy e város statútumai megtartassanak, s a város polgárai szabadon űzhessék az isteni törvények s az emberi szokások szerint a maguk dolgát és teljesíthessék feladatukat.

Erre vivát-kiáltásokkal leültek a tanácsurak, s a fejedelem további szavait várták.

- Hozzátok elő - mondotta a fejedelem - a város statútumait és privilégium-leveleit, hogy azokra rátegyük a kezünket, s megerősítsük azoknak erejét.

Erre a főbíró kijelölte azokat, akik a város ládáiból elhozzák az iratokat.

- Mi a legsürgősebb tennivaló mai napon a város törvényei szerint? - kérdezte a fejedelem.

- Nagyságos fejedelem - mondta a főbíró -, sürgős és főbenjáró ügyben kell a városnak e percben döntenie. Mert e város fejeit és tanácsurait egy roppant fontosságú dolog illeti. Franc Hoffmann Schulrichter ügye az, amit e pillanatban az isteni törvény szerint meg kell ítélni s határozni.

- Mi az az ügy, főbíró uram? - kérdezte a fejedelem.

A főbíró felszólította a város kancellistáját, hogy referáljon a fejedelem előtt a főbenjáró ügyről.

A kancellista felállott, s most már negyedszer mondta el azt a szöveget, amit már háromszor végighallgatott a fejedelem. Aztán előadta, hogy Franc Hoffmann Schulrichter, vagyis tanító és orgonista és városi aljegyző elfeledkezvén szép hivatásáról és életéről, kicsapongásba kezdett, s szerelmi viszonyba keveredett egy s más asszonyszeméllyel, kiknek neve nem ismertetik, mert üzelmeit az éj leple alatt s oly titokban folytatta, hogy azokról még legközelebbi környezete sem vett tudomást, és csupán szünteleni részegeskedése bizonyság amellett, hogy a jó útról és a vallásosságról letért. Azonkívül az, hogy a tegnapelőtti napon, mikor éppen felesége tizennegyedik leányának keresztelője volt, magát felakasztotta a hátulsó kis házban, amelyben könyveit tartotta és bibliotékának szolgált. Felesége azonban nem tudta, hogy Franc Hoffmann bizonyára valamely ismeretlen nőszemélynek, bizonyára egy istentől elvetemedett fertelmesnek hálójába kerülvén, jogtalanul dobta el magától az Istennek adományát, az életet, amelyet amint megszerezni nekie magának módja és lehetősége nem volt, úgy azt magától elszakítani s eldobni sem volt joga, sem engedelme, az isteni törvények által. Felesége azonban szégyellvén urának e cselekedetét, a nagyobb gyermekeivel levétette a férjet a kötélről, amelyre magát felakasztotta, az ajtó sarkán kötvén meg a kötelet, s annak hurkát nyakára vetvén - mindeneknek azt mondotta, hogy Franc Hoffmann Schulrichter természetes halállal halt volna. Ilyenformán kijátszván az isteni s emberi törvényeket, a mai délutánon kellett volna végbemenni a temetésnek a város statútumai s a papok közbenjöttével. Felfedeztetvén azonban a bűn, a szomszédok gyanúsága és följelentése által, a temetés megakadályoztatott s félbeszakíttatott, s Franc Hoffmann most ott fekszik a koporsóból kivétetve, a háznak kamrájában a nyújtópadon, s várja a város tanácsának döntését és határozatát. S ha a fejedelem őnagysága megengedi s hagyja, hogy a város tanácsa ebben az ügyben azonnal ítéletet hozzon, akkor, minthogy a dolog sürgős és halaszthatatlan, akkor ebben az ügyben kell legelőször is ítéletet hozni.

A fejedelem erre a legnagyobb jóakarattal megadta az engedelmet.

Erre sorra felállottak a tanácsurak, s egyenként megmondták a véleményüket s felfogásukat.

Minden szónok azzal kezdte, hogy a város alaptörvényét, amely a fekete táblára fehér betűkkel festve volt, s amely fel is volt függesztve a főbíró háta mögött egy nagy kampós szegre, újra s újra elolvasta, s szóról szóra könyv nélkül elmondotta. Hozzáfűzte azután a saját egyéni véleményét, amely minden esetben az volt, hogy a tisztességes és hasznos embernek az a kötelessége, hogy feleségéhez hű maradjon, s a házi tűzhelyet be ne szeplősítse azzal, hogy ismeretlen nőszemélyekkel bűnbe essen.

A fejedelem óvakodott, hogy csak egyetlen szóval is beleszóljon a tanácskozásba, ami a derék szászokat úgy feltüzesítette, hogy elfeledkezvén a fejedelem jelenlétéről, egyre hevesebben s parázslóbban szidalmazták az olyan férfiakat, akik oly hosszú élet után el tudnak térni a bölcs és hasznos és emberséges útról, hogy több mint egy tucat gyermeknek törvényes létrehozása után ismeretlen nőszemélyek után vessék magukat.

Már a legmagasabb fokra hágott az elkeseredés és a felháborodás a halott ellen.

Bethlen tűnődve hallgatta a véget nem érő zavaros orációkat, amelyekben az itt jelenlevő kopasz, kövér, sovány és elnyűtt férfiaknak roppant haragja s ortálykodása gyűlt fel és hallatszott ki. Nézte sorra a szónokokat, akik fekete kezűek s körműek voltak, s valamennyit megtörte már az élet, s nem tudták elfogadni, hogy egy Schulrichter, akiken sohasem kellett a tímárszék mellett bőrt ványolni, vagy a kovácsműhelyben vasat verni s hajlítani tűzben; vagy az aranymívesszék mellett görbedve, éjt-napot eggyé tevő munkában emészteni el életét, mégis képes volt elfeledkezni az isteni s emberi törvényekről, és ismeretlen nőszemélyek után csavarogni.

Ah - mondta magában a fejedelem -, jól van ez, s ennek úgy kell lenni.

És lehunyta szemét, s míg hallgatta a jó mesteremberek s kalmárok kifakadásait, feltűnt előtte egy kimondhatatlan édességű arc, egy bűbájos, finom és kellemes jelenség, aki ott él ismeretlenül egy tündéri szépségű kicsiny várban, s akinek díványán oly boldog volt ő tegnap és ma reggel. Igen, ő is ebben a hajóban evez, amiben a szegény Schulrichter. Neki is ott a derék s jó felesége, akinél különb az asszonyok között soha nem született. Aki tele van erénnyel s jósággal. Irgalmas szívű a szegényekhez, mint a Schulrichterné, aki sohasem bocsátott el alamizsna nélkül kapujáról sem kérőt, sem beteget, hanem tehetsége szerint segített rajta egy falat kenyérrel, amelyet számtalan gyermekei szájától vont el. S mégis a gonosz Schulrichter az éjszakában el-kiszökdösött hazulról, s ismeretlen nő után futott, akinek téves és gonosz varázslata alatt odáig jutott, hogy utolsó gyermeke keresztelője alatt visszavonult az ő kisded bibliotékájába, s felakasztotta magát.

De nem szólt közbe az egész tanácskozás alatt, amelynek végén meghozták, s deliberálták, hogy a Schulrichter a hóhér kezére adassék. Teste eldaraboltassék, fejét, amelyben a bűnös gondolatok termettek, törzséről leválasszák, karjait, amelyekkel hites felesége helyett az ismeretlen nőszemélyt ölelte, levágják. Az egész tetem a Szent Anna hegyére vitessék, s ott valamely undok gödörbe elásassék, a koporsót pedig s a halottvivő szekeret vagy saraglyát a sírján megégessék.

Nagyon helyes, s ennek így kell lenni, hogy az emberek erkölcse tiszta maradjon, s az ellen még holtában se véthessen a nyomorult Schulrichter azzal, hogy erényes embernek s jó családapának járó végtisztességben részesüljön, s neki már úgyis mindegy.

Jézus szava jutott eszébe a fejedelemnek: hogy "az vesse rá az első követ, aki nem vétkezett".

Mikor evvel a sürgős és halaszthatatlan üggyel végeztek s az isteni és emberi törvényeknek eleget tettek, s a város statútumai szerint kötelességüket híven teljesítették, akkor imát mondottak, megszentelték magukat, s megtisztulva s nyugodva, rátértek a város privilégiumainak bemutatására.

A privilégiumok mind rendben voltak. Géza király pergamenje ma is teljes épségben s hűségben őrizte a legelső törvényeket s kiváltságokat, amelyeket megerősítettek sorra a nagy királyok. Ott volt Mátyás király szabadalommegújító levele, ott volt Báthory vajdának parancsa, hogy a schüssburgiak a Magyarországból behozott árukért semmi vámot nem fizetnek, s a kivitt árukért s portékákért fele harmincadot fizetnek. És ott volt a leveleknek, a kutyabőrre írott engedelmeknek s javaknak hosszú sora, s ezek a bőrök úgy tűntek fel a tekercsekben s olykor tenyérnyi cafatokban, mint valami hallatlan erősségek s igazságok, amelyek feljogosítják a segesvári polgárokat, hogy szabadon tiszteljék az Istent, s köteles módon a magisztrátust, a bírót és az esküdteket és az egész tanácsot, s éljenek katolikus hitben, mint az a keresztény ház dicsőségére szolgál.

De már protestáns volt az egész város. Elfordult az egyedül üdvözítő katolikus hittől, s elment lelkében ismeretlen hitbeli érzések után az éjszakában. Már arra nem is ügyeltek, hogy a régi privilégiumok mind a katolikus hitnek az ő dicsőségére történtek s adattak... Vajon ha az egész város hozna valamely új statútumot, hogy a férjes embereknek kötelessége ismeretlen nőszemélyek után csavarogni az éjszakában, mert éjszaka ki-ki maga ura és bírálója; akkor vajon azt is ugyanilyen szent kötelességnek tekintenék-e?

Bizonyára. De az ilyen törvény és statútum sehol sem volt ezekben a pergamenekben.

Ezekben csak az volt, hogy senkinek sem szabad idegennek a város területén s határában földet vásárolni. Hogy magyarnak s nemesnek a város területére belépni csak akkor szabad, még a fejedelemnek is, ha a város magisztrátusa megengedi.

Már szinte fogolynak érezte magát ebben a városban a késő éjszakába nyúló tanácsülésen. Különös, ezek a szászok. Mintha ezek a városok valami külön ország volna az országban, amelyhez voltaképp semmi közünk. Úgy tekintik csak, hogy itt vannak s ez az egész. Elgondolta a puszta hegyeket s az agyagos sárdombokat, amelyek lakatlanul s terméketlenül hevernek itt nagy távolban körös-körül. Egy-egy nyomorult kis falu tengődik rajtuk, ellenben ugyanazokon a dombokon a szász városok gazdagon s bőségben s erősen élnek. Hogy is tudják magukat annyi századon keresztül így külön tartani. Jött a török, jött a tatár, bántatlanul hagyta őket, mert mindig csak átrohantak a völgységeken s lóháton vágtattak el a szász városok falai alatt. Ő maga is járt Székely Mózessel, akkor ő huszonhárom éves volt. Mózes uram az egész szászságot maga alá hajtotta, csak Segesvár és Szeben nem eresztette be. Szégyenszemre koldultak el a falak alól. Nem jött ki a bíró a várfalra, s nem lehetett négyszer végighallgatni a város törvényeit, itt hevertek néhány napig a sáros és locsos hadakkal, aztán továbbmentek. Milyen hadak voltak azok. Szedett-vedett, gyülevész nép, hetyke székelyek, oláh ficsórok s mezítlábasok, néhány főúr, aki lovon parádézott... Mért nem lehet a magyar urakat így összefogni s egy akaratra bírni...

De másképp lesz mostan, mondta magában. Örült s valóban tisztességnek érezte, hogy jelen lehetett ezen a tanácsülésen s folyton számította, hogy s miként lehet használni ezt a népet s mire. Óvakodott hangosan gondolkozni. Olyan ez, mint a jól font méhköpű, csak hadd gyűjtsenek s szaporítsanak: nem szabad őket zavarni. Hagyni kell.

S hallgatta, hallgatta a sűrű s egyre erősebb panaszokat.

A harmincadosok ellen van a legtöbb panasz. Most is még mind csak sanyargatják a szász kalmárokat, s portékájukat dézsmálják s vámolják, pedig ott van felírva fehérben a fekete táblán, hogy:

11. Mindenféle vámtól felmentve lévén, óvakodjék s őrizkedjék mindenki minden vám fizetésétől és mutassa fel vámlevelét.

12. A harmincadnál is legyen vigyázó, mit saját használatára behoz, azért nem fizet semmit, amit kivisz, azért csak fél harmincadot, mert többel nem tartozik a szabadalmak s igazság érdekében.

13. Ki erőszakot szenved, azt becsülettel s vérrel segíteni kell.

15. A szerencsétlenség idejében a polgár a várost el ne hagyja, hanem a más kegyes polgárokkal becsületét, jószágát és vérét kockáztassa a baj leküzdésére.

Talán könnyebb így megélni az országban, mint az országnak magának.

Mint magyar, valami keserűséget s irigységet érzett, nem azért, mert ezeknél ez így van, hanem azért, hogy náluk nincs.

Magyar városokat kell csinálni, ahol a magyarok hasonló szabadságokat s örömöket nyerjenek. Gyulafejérvárat így fogja megépíteni.

Palotákat rakat, nagy kövekből, hogy a szász s az oláh ha bejön, levesse saruját s mezítláb imádkozzék, hogy itt lakik az Isten.

S míg hallgatta a szász beszédet, amelyet nemigen jól értett, pedig sokat élt s forgott szászok közt, de oly hadarva s sebesen beszélnek, hogy néha azt gondolta, ha nem tudná, miről szólanak, meg sem értené. S közben azon gondolkodott, hogy Bánffy György uram házát oly mívesekkel rakatta meg, akik soha még házat nem építettek. Jobbágyaival s vincelléreivel. Le is dűlt a ház fala, mikor a tetőt felhúzták rá. Ez a baj, hogy semmi igaz mester nincs. Mátyás király emlékezete jutott eszébe, aki olasz kőfaragókat hozatott, s azokkal rakatta meg fényes Budavárát. Mikor ott járt Budában, csodálva nézte a gyönyörű várat a hegyfokon, amelyhez hasonlót sehol nem látott külföldön jártában-keltében sem. Bezzeg, ha az ember elmegy Konstantinápolyig, mindenütt még rosszabb sárkunyhókban hál, mint amilyenek Erdélyben vannak. Majd ő is hozat Olaszföldről míveseket s építéshez tudókat, akik kőből boltíveket tudnak szerkeszteni.

Nem, meg fogja mutatni ezeknek a szászoknak, hogy a magyar nemzet nemhiába első az országban, de ha akar, tud is. Gyulafejérvárát Mátyás király módjára kell megépíteni s a várost megrakni iparmíves népekkel, akik tudjanak fegyvert s szekeret s aranyat és követ munkálni... Már örült, hogy ma reggel a portai levélben emberének meghagyta, hogy míveseket keressen és hozzon. S utakat csinálni, mint a régi rómaiak. Azoknak első dolga volt a vad hegyekben hosszú kőúttal kötni össze a világot. Miként a testben az ér, mondta magában, olyan az országban az út. Ha jó út van, akkor könnyen s szabadon fut a lovas, a szekér s még a gyalog is. Katonák hamarabb érnek egy országhatárról a másikra s a sereg kétszer annyit ér, mert át lehet dobni a csapatokat, ahová akarja, de sárban s hegyoldalban mászni s belesüppedni a mocsárba, az annyi, mintha maga verné meg magát csatával a fejedelem.

Ezeknek a szászoknak is megparancsolja mindjárt, hogy városaikat jó utakkal kössék össze. Ha ezek ezt végbeviszik, akkor már nagyot nyer, hiszen Besztercétől Brassóig, ha szászút van, azon aztán az ő lovai vígan poroszkálnak.

Hallgatva s némán nézte a szászokat, akik mindannyian alázattal s mélységes tiszteletadással sorolták fel gondjaikat s panaszaikat a fejedelem színe előtt. Nem kiabált egy is, s nem fenekedett, de el sem hallgatta, ami a szívében volt. A fejedelem érezte, hogy az ő hallgatása olyan, mint a gyógyító orvosság. Megerősödik az emberek szívében a bizalom, s ezek az emberek ma már nyugodtan mennek el innen haza a nagyhasú zömök házakba, s sorolják majd feleségüknek, hogy jó fejedelme van az országnak, s bizakodva fognak holnap a munkához, hogy ki-ki maga mesterségét folytassa. Vígan fognak csengeni holnap a kalapácsok s a szerszámok: hagyta hát őket, hogy könnyítsenek szívükön s bánatukon.

Tanácskozás végén a főbíró felállott, s ötödikszer elmondta a város törvényeinek summáját. Úgy látszik, ez az ő hitük s vallásuk. Ez a kőfaluk és az erejük. Ebből merítenek egészséget és munkakedvet.

Azután hálás szívvel leborulva köszönte meg a fejedelem urunk őnagyságának, hogy ide alázta magát a kicsiny nyájhoz, s alázattal és esdekelve kérte, hogy elfeledkezvén a múltbeli nem helyes cselekedetekről, a régi nagy királyok módjához visszatérvén, legyen atyja s istápolója annak a hívséges nemzetnek, amely vérét és életét s vagyonát kész felszolgálni az országért, amelynek hű gyermekei akarnak maradni mindenkoron, Isten engedelmével.

Most a fejedelem kezdett szólani. Latinul mondta az üdvözlő szavakat, azután magyarul mondta, hogy mennyire megörvendeztette a szívét, hogy ebben a jó városban nem összevisszaságot, hanem egészséget és jóravaló szándékokat talált, s hogy minden hatalmával azon fog lenni, hogy a kicsiny szász nép a nemzet gyermekei között, mint kedves gyermek jól érezze magát, dolgát végezhesse, s Isten segedelmével lelkiekben s anyagiakban gyarapodva, az Isten dicsőségére lehessen. Aztán néhány német szót mondott, kissé töredezve, de jó szívvel, s ennek aztán váratlan s rendkívüli hatása lett.

A szászok leborultak székeik előtt térdre, s zokogva hallgatták a szavakat, aztán felugráltak, s oly rettentő lelkesedés tört ki rajtuk, hogy a fejedelemnek is szinte könny jött a szemébe a hűségnek és a jóakaratnak ezen az örömén.

Most a főbíró maga is ömlő könnyekkel borult a fejedelem kezére, s megcsókolta azt.

Azután azt mondta, hogy a város statútumai értelmében, ha fejedelmi személy, bár véletlen jelenik is meg a városban, a város kötelességéhez s hűségéhez illendően vacsorával akar kedveskedni neki.

Átmentek a tanácsház kisebb termébe, s azalatt a szolgák és polgárok behordták az asztalokat ugyanabba a terembe, ahol a gyűlés volt. Ételeket hoztak s cintányérokat raktak meg mindenféle jó sültekkel s levesekkel.

Az asztalfőre most egy rendkívül díszes nagy széket állítottak. Azt a széket, amelyet Zsigmond király számára csináltak, mikor itt járt, s Bethlen mosolyogva látta, hogy kétfelől a két kisebb karosszék volt állítva, amelyben illő távolságban foglalt helyet a főbíró és a kancelláriusa, s szép renddel a tanácsbeliek, körül és az oldalt állított asztalokon.

A vacsora nem volt olyan vidám és hangos, mint a magyar országgyűlésen szokott volt lenni. Mindenki hallgatott s nézett, s a nehéz kezű polgárok nemigen ettek, inkább csak tisztességgel asszisztáltak a fejedelmi lakomán.

Borok jók voltak, de azt sem fogyasztották oly mértékben. Bethlen úgy érezte, hogy a jég még nem tört meg egészen, de bízott benne, hogyha még egyszer ide kerül ebbe a városba, már bátrabban s bízvást jöhet. Mindenfelől érezte a feléje sugárzó szemeket s a bizalmat.

Tudta, hogy ezek az emberek koránfekvő s koránkelő népek, mert várja őket a műhely, a gyalu és véső, a tű és a kalapács, s nem hagyván, hogy későre nyúljon az ittlételük, idejében felállott s éjjeli szállást kért.

Hálóháza a városházának az utcai nagy szobájában volt, ahol régi szép bútorok állottak, s nagy szőnyegek, amelyeket a keleti kalmárok hoztak volt nagy Törökországból.

Mikor lefeküdt, nyeregtáskájából elővette még a bibliát s olvasni kezdte. A könyv Szenczi Molnár Albert szépen készült, új, kis bibliája volt. Fehér pergamen fedele fénylett. Apró betűi kedvesek voltak. Ott nyitotta fel, ahol tegnap elhagyta, a Királyok Könyvére nyitott.

Követeket küldött azért Dávid a Gileadbéliekhez és ezt izené nékic:

Áldottac vattok ti az Urtól, kic ezt az irgalmasságot cselekedtétec az ti uratockal az Saullal, hogy eltemettetétec őtet. Annakokáért mostan az Ur cselekedgyéc veletek irgalmasságot és igazságot: Sőt én is jól tészec veletek, hogy ezt cselekedtétec.

Elborult a homloka. Báthory Gábor holtteste még ma is eltemetetlenül fekszik a bátori templomban...

Leeresztette a kis bibliát, s maga elé nézett a mennyezetre.

A mennyezet meg volt festve. Gerendák s deszkák. Feketére voltak pingálva, s kék virágok voltak beleedzve. Oly szomorú boltozat volt, mennyivel szebb az ég. Vajon a halott ott a bátori templomban hogyan fekszik? Deszkakoporsóban, a Szent Mihály lován, s várja az utolsó tisztességadást. Nem oka, ő nem oka, hogy még ma sem temették el. De hát ki az oka?... Van-e sürgősebb, mint a test eltakarítása?

Felesége arca villant föl előtte. Az az arc, amellyel megtagadta a temetést. Ott Kolozsvárott, mikor először szóba hozta. Oly határtalan gyűlölet s vad harag volt az asszonyban, amilyet soha nem tapasztalt nála, csak ha ellenségei ellen támadt fel. Visszaemlékezett egy jelenetre, amikor Absolonné, akivel igen jó barát volt valaha az asszony, de aki megsértette, és ekkor elhidegedett tőle s leányaitól, egyszer törvénybe idézte őt, hogy birtokait megmentse. Hogy ő elment s az asszony mellett vallott, bár akkor már ellenséges viszonyban volt a feleségével, akkor Zsuzsannából oly kegyetlen dühöt váltott ki, hogy szinte fúria volt.

- Kegyelmed ellenem ment? Kegyelmednek én semmi vagyok?... A gaz bestia asszony, nekem merészelte ezt s ezt mondani: s uram, mint egy jóbolond, megy, és javára vall?...

Nem lehetett hozzá közelíteni. Teste meghidegült s megmerevedett, s attól lehetett tartani, hogy a rossz betegség tör ki rajta. Ha harag van benne, irgalom s kegyelem soha nem fakad a szívében. Haragudni s gyűlölni tud oly kegyetlenül ez a szent és ártatlan asszony, mint a pokol. S őreá is haragvék, mert ő nem tud gyűlölni, s mindent megbocsát.

Ugyanez a harag dühödött el benne, mikor Báthory Gábor temetéséről volt szó. Nem is engedi. Ott rothadjon meg, s vesszen el, ahol van. Ebek falják fel, s az Isten rothassza el testét s emlékét.

Szörnyű volt.

Milyen csodálatos dolgok vannak az asszonyi lélekben. Jó. Báthory megsértette Zsuzsannát. Megsértette, hogy Dévában megostromolta, s még jobban, mikor éjjel Fejérváron utána felverte s megbántotta. De a haragnak s gyűlöletnek ez a feneketlensége nem éppen olyan Isten ellen való vétek-e, mint a vétek, amely felidézte.

Megborzongott. Mit fogna elkövetni ez az asszony, ha most tudná, hogy ő Báthory Annánál hált.

Erről megint Annára gondolt.

Ez sem jó, s nem tökéletes... Szeretőnek való, s nem másnak. Fájó szívvel gondolt a szép kicsi várra, s úgy érezte, hogy azért mégis van jóság annak a szegény némbernek a szívében. Csak az élet volt rossz, mert mindig s mindenki rossz volt hozzá. Kihasználták a kedvességét és a szerelmességét. Soha nem akadt össze férfival, aki férfi lett volna neki. Egy szegény roncsnak lett feleségévé sok bűnös élet után. Egy borissza, sápadt emberé, aki egész napokon hever, s csak ha a mulatás órája üt, akkor tud felelevenedni, s ennek rabja egy életre ez a nő, ki az örök vidámságra s boldogságra jött a világra. Bámfi Diénes. Ez is a régi urakból egy. Milyen szép, magas, vontezüst bajsza, ha felveszi az ősi Zrínyi-mentét, magas gallér, gyémántos forgó, piros bársonybéllés - mint festett kép... o quanta species, cerebrum non habet, micsoda dalia, üres a kobak... s efelől a nő élhet Tasnádon vagy Szentágotán... Ily különös férj...

Tovább forgatta a bibliát, s homályosan felmerült benne az a gondolat, hogy milyen szép és megindító, hogy vannak azért magyar fiak, akik a nagy idegenben élnek, s maguk erejével ilyen nagy dolgokat tudnak csinálni, hogy Károli Gáspárnak e nagy munkáját, a Szent Bibliát betűnként s szavanként ujjukkal kiszedegetik s egybeállítják. Így kell összeszedegetni a téglákat, a köveket is, s ha egy deák ezt meg tudta tenni, hogyne tudná ő, csak ereje és segítsége legyen az asszonyok felől...

Dávid is templomot akart építeni, s íme nem ő építette meg a Sion örök templomát, hanem Salamon, az ő fia... Ah, volna bár neki fia, de ki fog az ő nyomába hágni, s ki fogja befejezni, amit ő kezdett.

Most hirtelen vér hullámzott fel az agyáig s végig a testén.

Azt olvasta a következő oldalon, a XI. Rész címe alatt: "Dávidnac paráznasága s gyilkossága".

Mohón olvasni kezdte.

Mikor odaért, hogy:

Történéc pedig estvénec ideje előtt, mikoron felkölt volna Dávid az ágyából és a királyi palota előtt az folyosón sétálna, láta egy asszonyi állatot a folyosóról: ki magát mossa vala és az asszonyi állat igen szép tekintető vala.

Szemét vér öntötte el, s fejét hátraejtette. Íme Dávidnak, az Isten szentjének is... Ah, de csodálatos az ember élete, hogy ennek kell lenni. Hiszen Dávidnak két felesége is volt... És mégis...

Újra tovább olvasott.

És elküldte az Dávid és megtudakozéc az asszonyi állat felől és monda egy ember: nemde nem ez-é a Bethsabe az Eliámnac leánya, az Uriás Hitteus felesége? Ackor követeket külde az Dávid és elhozatá őket; ki béméne ő hozzája és vétkezéc az asszonnyal...

A bibliát újra leejtette. A vére úgy zsibongott a testében, mintha meggyújtják a tüzet, s forróra pezsdül a víz a fazék belsejében.

Milyen bölcs volt az a Dávid, Istennek e kiválasztott nagy fejedelme. Nem teketóriázott; amint vére szólt, jóllakatta, s nem engedte, hogy fenekedjék s harcoljon vele. Bezzeg ő mint a láncos kutyát őrzi annyi számtalan év óta. Ecsed óta, Kolozsvár óta, Szeben óta, s engedi, hogy mardossa a belsejét. Még Uriást sem kell csatába küldeni - elmén az magától, név, szó, Bámfi, pictus masculus: ez a nő csak neki tűz, csillag, élet. S mindenki torkig ihatja magát a drága malváziai italból, de ő megkóstolni soha nem fogja...

Becsukta a bibliát, s letette az ágy mellett az asztalra s elfújta a gyertyát, amely vastag volt, mint egy asszonyi kar s fehér, mint Báthory Anna bőre. Még a sötétben is látja ezt a hosszú s nagy fehérséget, s magában azt mondta: Még a gyertyaszál is véremet égeti.

Visszagondolt napjaira: Óh, hiszen ő is eleget csavargott a világban bujdosásban s hadakban, s ha vére akarta, sohasem törődött a holnappal, ha virágot látott, leszakasztotta, bizony leszakasztá, s többet semmi baja nem volt. De ez most igen, ez megveszítette, s nem tudja, mi lesz ebből.

Csak azt suttogta gondolatában:

- Lesz-e valaha gyerekünk, Anna?

Bementek a házba.

A fejedelem ment elöl, s lehajtott fővel, mert az alacsony ajtón alig fért be. A szoba sötétes volt, mert a parányi ablakokon lanterna volt, amelyen alig szűrődött át valami a kint ragyogó s fényes napsütésből.

- Üjj le ecsém s nagyságos uram - mondta a házigazda -, ha tudsz há.

A fejedelem körülnézett s megörvendett.

A ház éppen olyan volt, mint a Lázár Andrásé, nevelőapjáé, akinél azonban nemigen volt még neki helye bent ebben az első szobában, inkább csak a szurdikban ott hátul, s el is határozta, hogy megnézi azt is, mielőtt elmenne innen.

Ezek a székely nemesi házak mind nagyon egyformák voltak. Itt a nagy cserepes, a kandallókályha, amely a szoba belső sarkában állott. Ebbe kellett neki tüzet rakni olyan hajnal előtti időben, mikor még az öreg úr ott hevert a lócán. Csak ő maga szokott itt bent hálni. Druzsina nénő kint hált a küsebbik szobában a lányaival. Az öreg úr azonban idebent a vörösfenyőfa deszkalócán, amely félig be volt építve a cserepes padkájába. Erre volt vetve az ágy. Pokrócokból s egy kemény párna a feje alatt, de legjobban szeretett az öreg úr mindig csak a régi subájával takarózni. Abban az időben még puritánabbak voltak az emberek s nem kellett nekik olyan kényes ágyiruha, mint a mai fiatalabbaknak.

Mióta Segesvárról eljött, itt a székely határokon már csak egy-egy nemesi ház volt a világ dísze. Nagy ház volt ez is, roppant magas zsendelyes tetejével úgy állott az igen alacsony falakon, mint valami kolostor.

- Mindent tudok, ecsém, mindent szerelmes eggyem, ejnyehát tedd le az mentédet, nem egy ugrás Kalazsvár, be jó, hogy eljüttél - szólt a házigazda, s maga is fogott egy maga faragta deszkaszéket, s leült a fejedelemmel szemben, aki a lóca közepére telepedett.

- Meg akartalak keresni, Ábelem - mondta Bethlen -, ha már ezen járok.

- Hát münk itt vagyunk a szegénységben, csak az az egy örömünk vagyon, hogy neked Isten megadta - szólt dörmögő s rekedtes hangján a gazda, s most már véglegesen szembe ült a vendégével, s úgy ültek, mintha fonalat gombolyítanának, amikor két embernek nagyon szembe kell egymással helyezkedni, hogy egyik tartsa a pászmát, s a másik gombolyítsa.

- Mer tudunk ám mindent. Nagy dicsőség és nagy öröm az a mi szívünknek, hogy Isten neked így megadta.

- Megadta nekem - mondta Bethlen mosolyogva.

- Nagyon megadta. Gondoltuk-e volna, mikor együtt bujdosánk.

- Bizony úgy.

- No iszeng akkor is gondolók, ugye szerelmesem. Emlékszel-e Tömösvárára?

- Az régen volt, s akkor más volt.

- De hol ez az asszony, hogy még nem hozza.

A gazda felállott s kiszólt az ajtón.

- Kisó, Kisóóó... Hozzadsza, fiam, a kis borocskát.

Avval visszajött.

- S hát hogy s mint, Gábriel?

- Csak csak.

- Ugyanúgyaó.

Hallgattak. Feltolult előttük a régi múlt minden emléke, s megpárázott a szemük.

- Én is megházasodék - mondta a gazda -, elvettem feleségül Mózes Áronnak leányát, Küsannát. Azóta itt törődünk s emésztődünk. Ez a ház is az öreg Mózes uramé volt. Mindig gondoltam, hogy mán kéne rakatni újat, mert ez mihamar a fejünkre suvad, de még bírja.

A fejedelem körülnézett s látta, hogy két erős, faragatlan faoszloppal van megtámasztva a mennyezet.

Most egy fiatal lány jött be, s hozott egy ónkannában bort s mellette két ónpoharat.

- Jó jányom, anyád hol?

- Mingyán - mondta a lányka, s el kiszalad. A fejedelem utána pillantott. Oly üde volt, mint egy erdei madár, és olyan félénk. Úgy menekült, mintha rögtön megfogják és kalitkába dugják, ha nem vigyáz.

- Magadé?

- Negyedik jány, és fiúgyerek semmi.

- Majd lesz.

- Ügön, ügön.

- Könyveid megvannak-e még? - kérdezte Bethlen.

- Ami el nem suvadt. - Odamutatott a sarokba, ahol polc formán fel volt rakva néhány vastag s öreg bőrös könyv. - Nem is szeretem, ha ebbe a házba bejönnek, ez az én barlangom, mint a medvéé.

Valaha mindig könyvön ült, s ha hozzájutott, bármilyen nyelvű is volt, akár deák, akár görög, csak ő volt az első, aki rátette a kezét. Mikor egy káptalanba fészkeltek valamikor, Ábelnek az volt az első, hogy megpakolta magát könyvvel. Nem kereste soha az aranyat vagy drágaságot, neki ez volt a legdrágább. Még a cirillus betűkkel írott könyvekben is habzsolt, s öreg szakállú papokkal ült aztán együtt, hogy megtanulja olvasásukat.

- Te Ábel, te. Ha eljönnél hozzánk Fejérvárába, mikor majd meglesz a bibliotéka, akkor ott neked jó dolgod lehetne.

A gazda legyintett.

- Hagyjál engem, gyermekem, már én soha örökké ki nem mozdulok, ha nem muszáj.

- Megvan-e még a kardod?

- Kard s fegyver kell, de jobb, ha csak ott fent rozsdásodik a gerendán.

Hallgattak. Minden szó után nagyokat hallgattak, s itták a híves gyenge bort.

- Magad termése?

- Az.

- Jó.

- Itt nekünk jó, de tik bizonnyal jobbakat isztok.

- Ahogy jön.

- S hát odaát mi van?

- Nehéz idők... Nagyon szabogatnak bennünket. Dóczy uram két kővárat azóta elcsalt.

- Mely Dóczy?

- A szatmári. Szatmári kapitány, Dóczy András.

- S mely várakat?

- Munkács már átállott s most Kővár, Huszt is soron van.

- Híre vót, hogy háború lesz.

- Bizony úgy vót. De az Isten megcsendesítette őket. Kivette a kezökből a kardot.

- S feleséged?

- Megvan szegény.

- S a gyermekecskék?

- Azok elmentek.

- Semmi sincs?

- Semmi.

Újra hallgattak.

- Isten könyörül.

Ezeknek a házaknak a levegője telepedett rájuk. Csak ültek csendesen, meggörbedve. Ezekben a hajlékokban mindig csak a nagy gond és a szűk öröm nyomja az embereket. Kintről behallatszott a vitézek távoli kurjantása, akik az udvaron telepedtek meg.

- Boldog vagy-é, Gábor?

Bethlen elgondolkodott.

- A boldogság olyan madár, hogy a kis fészekben hamarébb megpihen... Ott, ahol én vagyok, nem ül meg, mert a kívánság egyre nő... Majd boldog leszek, ha mit várok s gondolok, meglészen... De Ábel, az nagy és nehéz... Az én boldogságom, ha enyém a munka és másé az öröm...

- Van jó reménységed?

- Nehezen.

Sóhajtott.

- Legtöbbször úgy vagyok, beleszédülök, és mintha beteg volnék, a hátamba hideg borzongatás... Sokszor csak úgy ülök és nézek magam elé... Oly ijedtségek vannak néha bennem, mintha veszteni vinnének. Nagy kockán forog életem.

- Nagy sorsot vállaltál. Gondolj magadra, Isten gondol rád.

- Az emberek nem akarják. Nem látnak és nem tudnak semmit. Csak élni akarnak, vidáman és habzsolva. De nem bánják az országot... Magamba vagyok, Ábel... Még olyanom sincs, akivel jól kibeszélhetném magam.

Ábel maga elé nézett.

- Aki gondolkozik, annak nincs. A gondolatot nem lehet megosztani. Csak annak van, aki fecseg. Az osztja a kedvét, s veszi a másét.

- Mily ritka az olyan ember, akivel lelket cserélni lehet.

- Gábor... Károlyi Zsuzsannában bíztál...

Bethlen elhallgatott. Igen, arról sokat beszélt utóbb is, mikor Ábellel együtt volt... Három éve?... Azóta!...

- Szomorú ember vagyok, Ábel.

Ittak egy korty bort.

- Zsuzsanna derék ember, nagy lélek. Olyat, mint ő, asszonyban nem ismerek... De beteg, vagy mint... A lelke beteg... Nem való neki az ország gondja... Nem akarja, s nem érzi... Hej Ábel, úgy be vagyok zárva, mint a békatekenő, kés hegyivel kell kifeszíteni. Nagyon megtanultam hallgatni, mióta rám szakadt a világ.

- Aki hallgat, erős.

- Hogy nem találhattam meg magamét. Nagyon elszakadtunk mi lélekben, Ábel, vele.

- Baj.

- Már te vagy egyetlen, aki előtt szívem úgy ki tudom nyitni, mint a zsoltároskönyvet, és nem szégyellem, hogy fennhangon énekelem bánatomat.

- Új gyerek nem jön?

- Nem. Beteg. Mikor az utolsó született, valami lett vele. Elvérzett. Azóta nincs foganatja. Tán ez a baj. S azok el... Üresek vagyunk, mint a szedett fa... És nincs több tavasz... Nincs új virágzás, nem lesz több gyümölcs...

Könyökét az asztalra tette, s fejét tenyerébe nyugtatta. Iszonyú fáradtság volt benne. Ezzel az emberrel tudott mindig legjobban elbeszélgetni. Volt valami ennek a lelkében, ami őt mindig megnyugtatta s már most is oly melegséget érzett iránta, hogy a szíve nyilogatott, mint régen. Oly derék s jó ember volt, s olyan, akinek el lehetett mondani a legtitkosabb gondolatokat, soha tovább nem mondott egy szót is. Olyan volt mint a kripta vagy Midás nádasa. S most valami úgy vonta s kényszerítette, hogy bajait elsorolja, mintha szüksége lett volna a lelkének, hogy mindent kiöntsön belőle, hogy a bajait megmutassa. Mert most úgy meg volt roskadva ott bent, hogy könnyítenie kell magán, s azt meg nem teheti ott, ahol él s azokkal, akik közt van. Kinek mondjon el valamit abból, ami lelkét emészti? Péchynek, vagy a többi nagy s fő államhivatalnokoknak, akik előtt neki csak keménynek s erősnek kell lennie, de soha gyengének, ügyefogyottnak vagy bánatosnak.

- Báthory Gábor Bátorban fekszik mint halott, eltemetetlenül.

Soká hallgattak. Akkor újra szólott.

- Majd elmondom neked, mindent elmondok.

Ittak egy kortyot.

- Ábel, Ábel, nagyon magános ember vagyok.

- Mindenki magános, aki él.

- Te is?

- Mindenki, mert az emberi lélek arra van, hogy magában s gondolatokban emésztődjék.

- Neked is van gondod?

- Van, s nem az a gond, hogy kenyérszűkit látunk, hogy a föld nem terem, s ha terem, mire kimegyünk a határba aratni, már le is van dibolva. Azt még lehet pótolni, ha mással nem, szükséggel s koplalással. Az a gond Gábor, hogy...

Most benyitották az ajtót, s bejött az Ábel felesége.

Először csak annyi látszott meg belőle, hogy rendkívül vastag. Olyan volt, mintha terhes lett volna, de ahogy kezet fogott s leült mellettük, akkor látszott, hogy ezen a formátlan nagy testen egy gyermekesen fiatal e együgyű arcocska volt. Csak orra volt nagyobb a kelleténél, de a szemei olyanok voltak, mint az ibolya.

Kicsit szótlanul ültek, s Bethlen nézte az asszonyt, aki háttal volt a kevés világosságnak is, s zavarban volt, nem tudott mit mondani.

- Megterem-é itt a kender? - kérdezte Bethlen - asszonyám?

- Kender? Megterem, kegyelmes uram, teremni terem, de mink nem vetjük.

- Mér?

- Sok vele a dolog, s ilyen gazda mellett, kegyelmes uram. Mindent csak magamnak. Nyűni s áztatni, törni, az nem asszonynak gondja, s nincs gazda a háznál.

Bethlen nem akart szólani. Nem illett, hogy barátjának pártjára kelljen, nem illett, hogy ellene szóljon.

- Van tán ember, jobbágy.

- Mind gonosz s haszontalan olá. Csak lustaság s heverés. S nincs, aki szétüssön köztük.

Most hirtelen letörülte könnyeit, s felfigyelt az asszony. Kint valami hangosabb kiáltást hallott, s az nyugtalanná tette.

- Könyvbül nem lehet élni - mondta még az asszony. - Bezzeg, ha olyan ember volna őkelme, amék kimegy a határba, s utánanéz a dolgának. De csak ül s ül, vakra bogarássza magát a betűkben.

Kínos kis csönd volt.

- Hát igen - csattant fel az asszony -, másnak olyan ura van, amék kimegy s kardot köt s elmegy, s mégis virágzik a vagyona. Mert avval semmire se lehet menni, hogy valaki csak itt hever a kuckón, s mit se lendít. Ugyan adjon ennek az én emberemnek valami dolgot, nagyságos uram, hadd mozdítsa ki már egyszer ebből a szurdikból, kegyelmes uram.

Ebben a pillanatban felállt. Már nem bírta tovább, mert félt, hogy odakint az idegen vitézek valami kárt tesznek, s gyorsan elment.

A két ember nagyot hallgatott.

- Az asszonynak mindnek más kell. Mindnek az kell, ami nincs. Az feleségemnek olyan férj kellene, aki otthon ül vele, s ki nem teszi lábát a házból, hanem a felesége szoknyáján hever...

- Mert te jövő-menő vagy s voltál mindenkor. Azért kerestél magadnak olyan asszonyt, aki fészekben ül. Mert bizonnyal ő sem szeret kirepülni, nem szereti a mozgást és a zavart.

- Nem, nem, Ábel.

- Én egy ilyen hótt ember vagyok, nekem meg olyan asszonyt kellett keresni, amék egy kicsit megborzolja ezt a békességet.

- Igen, úgy van.

- Te gondoskodó ember voltál, Gábor. Embereidet is mindenkor jól elláttad, fáradtál, hogy mindenkinek ételéről s italáról, hópénzéről gondoskodj. Bizonnyal az asszonyt is rendben tartod s jól.

- Igyekszem.

- Akkor nincs jussa, hogy veled meg ne elégedjék.

- Nem tudom, hogy van, Ábel. Mindent igyekszek megtenni, amiről csak érzem, hogy neki szüksége van rá, s mégis boldogtalan, s engem is boldogtalanság kenyerével etet.

- Nagyobb dolgokra rendelt téged Isten, mint hogy egy asszony kedvéért engedd elrontani életed. Rád az egész ország sóvárogva néz, s ha Isten erre adott, nem szabad elvesztegetni hiábavaló gondban.

Bethlen átnyúlt, s megfogta az Ábel vállát.

- Köszönöm neked, barátom.

- Nagyon szépen s jól mennek a dolgok a maguk rendiben. Itt ebben a távoli vidékben is minden embernek öröme van, s boldog reménye, hogy ezután csendben és békességben adatik élniök... Hát ez a fő... Megnyugodhatsz Bethlen Gábor, az Isten veled van. S ez nagy dolog.

- Mit ér, ha az asszony ezt soha, soha meg nem fogja érteni és érezni...

- Az asszony. Az asszonyt nem arra adta Isten, hogy az embert megértse, hanem arra, hogy az embert boldoggá tegye... Ha szeret s szereted ugye?

- Tisztelem, Ábel.

- Akkor nincs semmi baj.

Bethlen most hátravetette magát, s felemelte a két karját. Nagyot s mélyet sóhajtott.

- Nehéz az élet.

Aztán így folytatta:

- Hogy kerültem én most ide?... Csak megyek s megyek... Otthon van dolgom, s el kellett mennem messzire... Igaz, jó, hogy megyek s megyek, mert látnom kell a magam szemeivel ezt a szegény, megtört s megnyomorodott országot. Amerre járok, mindenütt csak ennek az építésével foglalkozom, de egyre messzebb megyek el hazulról, s mind messzebb, és félek a perctől, hogy újra csak haza kell menni... jaj Ábel, akármilyen erős is az ember, egyet nem bír el örökké: az asszonyt.

Ábel erősen s hosszan nézte a régi barátot, aki itt van most az ő kicsi házában.

- Gábor.

Hosszú csönd után szólt Bethlen.

- Mit mondasz, Ábel?

- Máskor is érezted ezt az idegenséget és menekülést?... Máskor is futottál már így előle?

- Máskor is... Mindig megkönnyebbülés volt, hogy el kellett futnom, szaladnom hazulról... De így soha.

- Most nagyon?

- Nagyon, nagyon. Iszonyúan nagyon.

Ábel hallgatva nézte, csak nézte. Sokáig nézte a kevés, a gyenge világosságon a Bethlen viaszszínű arcát. A fekete szakáll még sápadtabbá tette.

- Gábor, kedves Gáborom.

- Szólj.

- Gábor... Nincs egy másik asszony a te szívedben?

Bethlen elsápadt. Még holtabb lett.

Sokára mondta.

- Nem tudom.

Ábel újra hallgatott.

- Tudod.

- Tudom... Tudom, s igazad van...

- Igazam van, Gábor... Keresztneve...

Bethlen újra hallgatott.

- Anna.

Ábel maga elé nézett.

- Méltó?

- Nem.

- Nem?

- Nem, nem... Egy utolsó s becstelen dög. Egy némber, aki, s az a baj, nem párnak s nem embernek való... Szép... nagyon szép. Túlságosan szép... Jó teremtés... Jóság van benne. Eszes és derék lélek, de a sors úgy intézte sorát, hogy mindenkié volt... no... Kimondtam, egy utolsó, becstelen lotyó... S feleségem egy szent és nagyszívű Isten angyala. Egy napon említeni se lehet a kettőt...

- De Gábor, ha ez az Isten angyala megköti a lelkedet, akkor hogy angyala az Istennek. S a másik?

- Ó, ha úgy fordult volna, hogy annak idején avval hozott volna össze az ég, akkor most minden másmint lenne... Mert gondolom én, hogy nagy család s nagy neveltetés: ez volna méltó a fejedelemasszonyi munkára: de, ha nem lehet s nem lehet... Itt mindennek vége, s ebből semmi sem lehet... Egész világ ujjal mutatna rám, ha ezt a szentet, aki nagyszerű ember s oly kiváló elméjű, hogy egyetlen ebben a rettentő világban, akitől félek, mert keresztüllát rajtam... Ezt az asszonyt el nem cserélhetem azért, akiről majd Erdély, s az egész világ tudja ki s milyen utolsó...

- Gábris húga?

- Igen...

Hallgattak.

- Hol láttad?

- Ez egy titkos nagy dolog... Mikor fiatal házas koromban Ecseden jártam, ő még akkor nagyon fiatal volt, s én már nagyon öreg... Olyan volt mint a frissen bimbózó liliomszál a nagyúri kertekben épült forrás mellett a Diana kőforma előtt... Fel sem mertem emelni szememet reá, mert az egész vérem s lelkem égett és lángolt, ha megláttam... Talán azért is voltam oly szerelmes és elvakult bátyjával, Gábrissal szemben. Mert az voltam. Mert azért tettem éjt s napot eggyé s azért csináltam emberfeletti munkát, hogy ezt behozzam Erdélybe. Kiszorítottam az öreg Zsigmond fejedelmet s halálra keserítettem. Mikor meghalt Szerencsen, éreztem is a lelkiismeret furdalását, s azután soká még... Mert lásd, ha Anna nincs, én állhattam volna a jó fejedelem mellé, s ha az befogad, mert szeretett s kancellárjává akart, de nem mentem, mert meg voltam babonázva... Mondd, hogy tegyem jóvá, amiket vétettem nemzetem ellen?... Ha be nem hozom ez gonosz, istentelen és vad Gábort, akkor Erdélyt megkímélem minden szenvedéstől, amiket ez cselekedett. Felforgatta az egész országot, összeharagított bennünket törökkel, némettel s nem lehetett jóra vezetni... De nem bírtam véremmel... Bűnös voltam, Annát akartam hozzám közelebb, s azért hirdettem, hogy a Báthoryaknak van egyedül jussa Erdélyre, mert a vérem Annát akarta... Magam se tudtam, Ábel, de még azt is mondhatom, hogy e percig ilyen tisztán nem is láttam a dolgokat... Ha én akkor, a jó, kedves, puha Zsigmond fejedelem mellett kancellár vagyok, akkor már abban az időben átvehettem volna Erdélyt mindenestül, úgy ahogy volt... S ha ő békességben s öregségében ezt a néhány évet átéli, én akkor játszva s szeretetben vehettem volna át Erdély kormányát... Ez az egész elmúlt sok év, minden bűnével s rettenetességével, az én lelkemet nyomja... Engem megvesztett s megvesztegetett annak az ifjúnak s családjának sok és nagyszerű tulajdonsága. Én bennük az Istennek valami különös és csodálatos kiválasztottságát láttam csak, s mit tehettem vérem ellen...

- És azalatt volt-e Annával közöd?

- Nem, nem, semmi... Hiszen én szeretem, szólván, imádom feleségemet, s szép gyermekeim voltanak tőle. Mást se tettem, egyebet se csináltam, csak kerültem, de ha hírét hallottam is, már elég volt, hogy megvesszen a szívem... De nem láttam, s nem akartam soha is látni, s fülemet bedugtam, hogy ne is halljam... Arra kitört a végső veszedelem. Gábris elvesztette minden eszét. Ivásban s latorkodásban töltek napjai, pedig ma is állom s vallom, hogy nála nagyobb szívű fejedelem sohasem ült Erdély székében. Mi vagyok én hozzá képest. Mikor őt hallottam s hallgattam, ahogy részegen s mámorban nagy országos terveket csinált, szédültem attól a nagyságtól és repülő gondolatoktól, amikkel ő engem megbámított... Mindegy: el kellett vesznie, mert az Isten elvette az eszét... S csak akkor láttam, mikor fegyveresekkel akart rám törni, s ha megfog, kímélet s irgalom nélkül felnégyeltet: akkor láttam, hogy ez nem egy nagy próféta, hanem egy fenevad, aki rá van szabadítva erre az országra... Menekültem, s most már kezembe adta az Isten... Mondom neked, hogy orcapirulással kellett a szultán zsámolyánál térdepelnem, hazugon, de mindent tettem, hogy megmentsem tőle a hazát... Meg is lett... S mikor bűnös lelkét cimboráinak kardja alatt kiokádta, csak akkor ébredtem fel, s szállott rám az irgalom. Mert szántam szegény nyomorultat, s szántam az Isten ilyen csodálatos teremtését... De valami nagy és szent elhatározás volt bennem, s itt van ma is, hogy mindent jóvá kell tennem, amit ő vétett az én hibámból...

- Ne aggaszd magadat, Gábor, nem vagy isten, előre nem láthattad, s te csak jót akartál.

- Nem, Ábel, nem akartam jót... Az Isten, vagy az ördög, megölte bennem a jóságot: rosszat akartam. Azt akartam, hogy jöjjön Báthory, hogy az Annája közel legyen...

- De megvédted magad.

- Mit ér: úgy látom, az én sorsom az, verekedni magammal, de bírom-e tovább?... Hiszen ha az asszony, az én szent asszonyom olyan volna, hogy segítségemre tudna lenni... De inkább belehajszol... Most mikor hazulról elrohantam, mert úgy menekültem el szökve s boldogtalanul, nekem otthon Szebenben nagy dolgaim voltak, s mindent otthagytam cserben, s lóhátra vetettem magam, s nem is tudtam, hogy hova megyek: egyenesen a legrövidebb úton Ágotára mentem. Hozzá, Báthory Annához.

- Mondjad, Gábor, mondjad, s könnyebbülj meg, barátom.

Bethlen könnycseppet törölt a szeméből, csak nehezen tudta magát visszatartani, hogy le ne boruljon barátja vállára vagy a földre, hogy fejével verje a földet penitenciájának ebben a szörnyű rohamában. De erőt vett magán, s halkan, dörmögő hangján tovább beszélt.

Ábel bólintott.

- Elolvastam Segesvárott a bibliában Dávid király esetét Bethsabéval. Dávid az Isten szentje volt, s megkívánta az asszonyt, akit véletlen látott, ahogy fürdött, behozatta, s vele hált. Így mondja a biblia. Úgy látszik: ez az Isten egyenes parancsa. Így kell egyszerűen s természetesen felfogni az élet dolgát. Aztán Uriás Hitteust elküldötte a csatába s levágatta... S gyermeke lett Bethsabétól...

- Bethsabé tiszta asszony volt, s Uriás tiszta férfi... A te dolgod sokkal egyszerűbb és sokkal veszedelmesebb.

- Mondd: tehetem őt fejedelemasszonnyá Erdélyben?

- Nem.

- Nem...

- Téged az Isten nagyobb dolgokra rendelt, Gábor, mint hogy magad dolga első legyen neked. Téged az Isten nagy megpróbáltatásokra szánt.

- Bírom-é?

- Muszáj, Gábor.

- S feleségemmel?

- Feleségeddel, Gábor?... Tagadd.

- Mit tagadjak?

- Egyet jegyezz meg magadnak: az asszonynak soha megmondani nem szabad... Bármi történjék is, hiszen az Isten, még nem tudjuk, mit szánt neked: bármi történjék is Gábor, egyre mindig vigyázz: soha feleséged előtt be ne valld s meg ne mondd, még ha rajtakap is a bűntetten.

Bethlen elgondolkozott.

- Egy-egy - szólt Ábel -, s másik az Isten akarata.

Soká hallgattak s ittak egy pohárral.

- Köszönöm neked, Ábel. Megerősítettél. De ki szabadít meg?...

Ezután némán ültek, mindketten gondolataikba merülve.

Bethlen arra gondolt, hogy Ábelnek igaza van, praktikum ez már. Csak végrehajtani kell. Ha ő annyi ideig el tudott maradni attól a nőszemélytől, pedig most látja, hogy ha kezébe került volna, úgy megbolondította volna, mint most. Mert valami különös van benne, ami reá kétségtelenül hat, amitől nem tud szabadulni. Valami ördögi kísértés és kívánat, amivel a maga erején nem tud megbirkózni. Most egyszerre egészen hidegnek érezte magát vele szemben. Idegennek s könyörtelennek. Hatott rá az, hogy Ábel, akinek ítéletében mindenkor megbízott, olyan habozás nélkül tudta azt mondani, hogy nem teheti asszonyává. Valóban nem. Valami mássá. Azt pedig nem akarja, mert az csak test, s neki nincs szüksége testre. Ha akarná, volna elég. Látta Báthorynál, hogy az úrasszonyok milyen könnyen adják magukat birtokért s várért. Ha akarná, ő is szerezhetne magának annyi nőt, amennyi csak kell, hiszen lerázni csak úgy tudja őket magáról, ha bottal ver közéjük, a ridegségnek s ellenséges érzésnek botjával. Ah, ezt is megérezte már Károlyi Zsuzsanna, mikor azt mondta, hogy Kamuthyt nem azért fogadta-e barátságába, bár Báthorynak volt csatlósa, mert feleségét adta. Adta volna, ha kellene, de nem kell. Sem Kamuthyné, sem Bölönyiné, sem Petkyné, aki úgy jár utána, mintha meg volna őrülve. Mind hidegen hagyja. Neki sohase kellett a vére szerint a feleségén kívül semmi nő, s nem engedi s sohasem engedte, hogy valami asszonyi állat kitérítse az útjából. Ha fiatalon nem győzedelmeskedett rajta az ördögnek semmi leánya, most, mikor érett s meghiggadott, most nem fogja már elveszteni fejét... Ez az Anna, az más... De lám, ennek is vége van.

Boldogan sóhajtott fel. Ilyen megkönnyebbült pillanata nem volt, mióta Szentágotáról eljött.

Ebben a percben az Ábel felesége nagy zajjal nyitotta fel az ajtót, s rájuk riadt.

- Nagyságos uram, kegyelmes fejedelem - mondta lélekszakadtan -, követek jöttek nagyságodhoz.

- Honnan?

- Azt meg nem mondom kegyelmednek.

- Jöjjön be Mikó Ferenc... Asszonyám, van egy veres ember a lovasok között, Mikó Ferenc nevű, kérem, küldje be.

- Kűdöm, nagyságos uram, kűdöm - s az asszony újra elment.

Bethlen fejcsóválva mondta.

- Még a bujdosásban is utolérnek.

Nemsokára bejött Mikó Ferenc.

Alázatosan jelentem, hogy két lovas jött Szebenből s levelet hoztak Magyarországról.

- Vedd el a levelet, s hozd bé.

- Nem adják, csak nagyságod kezibe.

- Jöjjön be.

Nemsokára bent volt egy zömök, tagbaszakadt ember. Konok s merev tekintetű.

- Ki vagy?

- Engem Thurzó Szaniszló uram őnagysága küldött - mondja az ember -, hogy levelit nagyságodnak megadnám.

- Add ide.

Az ember előkereste iszákjából a levelet s átadta.

- Mehetsz. El ne menj, mert választot adok reája.

Mikor az ember kiment, felszakította a pecsétet. Az ablakhoz lépett s elolvasta. A levél rövid volt, hamar elolvasta, s akkor nagy felindulással kezdett járkálni.

- Thurzó Szaniszló uram arról tudósít, hogy Forgách uram helyébe a pápa a túróci vaddisznót nevezte ki esztergomi érsekké.

Rendkívül fel volt izgatva s tovább járkált.

- Háború lesz - mondta aztán.

- Háború?

- Azt el nem lehet kerülni... A túróci vaddisznó ki fogja túrni a háborút... Addig meg nem nyugszik... Kiváltképp, hogy azt is írja Thurzó uram, hogy Mathias király nagybeteg, minden percben halálát várják, s már stiriai Ferdinandus herceget behozatták Bécsbe.

Mindketten szinte megremegtek.

- Ez a két dühös eb kell csak az országra, s akkor vége van a szent békességnek - mondta Bethlen.

- Lorettóban megesküdött Miksával, az unokatestvérével együtt, hogy ha kormányra jutnak, soha protestánst meg nem tűrnek az országukban. Már Stiriában meg is lött. Minden protestáns papot börtönbe fogatott, egyet is szabadon nem engedett, s vagy meggyilkoltatta vagy kivetette az ország határin. A nagy hegyek közt nincs többe semmi igazi isteni tisztelet, csak a pápásoké. Ez vár mireánk is... Ó, szegények, kik szenvedtek az igazi Istenért...

Tovább hallgattak a kis házban. A nagy fedelű kis házban oly nagy gond támadt, hogy szinte füstölgött az ablakon s a repedéseken; ez a füst mihamar az egész országot gyászba fogja borítani.

- Most csak az kellett, hogy ez az eb került légyen az esztergomi székbe, s készen van a háború. S én még hat évig nem háborúskodhatok.

- Mért hat évig?

- Nincs egy lovam... Az egész országot kipusztították. Ötvenezer lovat kell neveljek, hogy tízet elvihessek... Addig ezek béfalnak...

- Itt nem tehetik, amit Stiriában - mondta Ábel. - Itt már az egész ország elfogadta az új hitet s az új igazságot.

- Annál nagyobb erővel és dühvel fogják magukat rávetni az igaz keresztényekre - mondta Bethlen. - A vadásznak az az öröm, ha bő vad van a vadas hegyekben, ott lehet vadászni... Én mindenesetre átadom Lippát a töröknek.

- Rettenetes...

- Rettenetes, s szívem szakad, mégis meg kell tennem. Első dolgom lesz, mert ha a koncért hadakozókat el akarom kábítani s meg akarom kezemhez szelídíteni, jól kell lakatni... Lippa kapitánya ugyan rezonéroz és kész fegyverrel megvédeni a várat, de mindegy, ha másmint nem lesz, fegyverrel veszem bé, s átaladom... Mitévő legyek. Két váramat vagy hármat elraboltak most tőlem a keresztények: egy negyedikért nem fogom az egész országot kockára vetni... Barátom, köszönöm neked, hogy itt lehettem, s hogy te vagy. Nagyon megtisztult a szívem, s úgy gondolom, visszakaptam erőmet s nyugodalmamat.

Mindjárt mozdult is, hogy megy.

- Csak nem szaladsz-é? - kérdezte ijedten Ábel.

- Menni kell.

- Legalább egy éjszakát tölts itt.

- Egy éjszakát?... Egy percem sincs tovább. Hív a pátria dolga.

Mindjárt felkötötte kardját, aztán vállára vetette a prémes köpenyt.

Mikor kilépett a házból, a háziasszony ijedten nézett rá.

- Nagyságos uram.

- Jó asszonyom, köszönöm éltig való szívességeteket.

- Csak nem indul nagyságod?

- Vaj igen.

Intett az udvar hátuljában álló legényeknek, akik értették a mozdulatát. Úgy voltak tartva s nevelve, hogy haladék nélkül minden percben lóra ülhessenek. Kivezették a lovakat a kertből, ahol azok a fákhoz kötve abrakoltak, s nyeregbe ültek.

Az asszony a kezét tördelte.

- Minden tyúkomat s bárányomat levágattam - mondta sírva.

- Ne félj, asszonyám, gondoskodni fogok rólatok.

- Ábel - szorította meg a barát kezét -, nem jönnél-e Fejérvárra?

Ábel felnézett az égre, mintha az időjárást nézné.

- Nem vagyok való oda, Gáborom. De ha szükséged van rám, hogy a szívedet megkönnyítsd, mindenkor számíthatsz rám. Öreg, csontos lovam éjjel s nappal készen áll, s lekocogok, amint parancsodat kapom.

Megölelték egymást, akkor Bethlen felült a lóra, s gondterhelt szívvel kilépett az udvarból.

Mikor messze eltűntek a lovasok a völgy kanyarulatában, Ábel még mindig ott állott a ház előtt.

A felesége azonban ráripakodott.

- No, isten gyávája, most mit kezdünk a sok döggel. Ilyen barátja vagyon és ehene, meghalunk ehhel.

Reggelinél ültek, s hallgattak.

Bethlen vett a sonkából, sokáig komolyan nézte. Nem tudta, mért nem tetszik neki. Nagyon fekete-vörös volt, s szálas, amint harapta, a fogaköze mind tele lett vele.

Zsuzsanna nem kérdezte az urát, tudta gondjait. Ő is hallgatott.

- Valahol ettem én egy sonkát - mondta Bethlen, s ebben a pillanatban már tudta, hogy hol, s teletömte a száját, hogy elhallgattassa önmagát. - Kérdeztem a pácot, de nem mondták meg... Szászok, irigyek... Gondolom Segesvárott volt, s aztán elfelejtettem... Az a sonka olyan volt, mintha nem is sódar lett volna, hanem sült vagy főtt. Egészen gyenge, rózsaszínű s omlós és semmit se szálas.

- Nem jó az úgy - mondta Zsuzsanna, önkéntelen ellenmondással, mintha megérezte volna, hogy miért nem jó. - Azt kegyelmed hamar megunná, mert az olyan rothasztott.

- No, dehogyis - mondta elevenen Bethlen. - Hogy mondhatsz ilyet, lelkecském. Nagyon, nagyon jóízű sonka volt. Még mondtam, hogy ennek a módját meg kell tudni, és úgy készíteni a sódart ezentúl. Akkor az erdélyi sódar híres lesz az egész világon.

- Tudom én, tudom én, hogy van az - mondta Zsuzsanna. - Gyömbéres pácot csinálnak, s én is csináltam azt úgy, de azelőtt kegyelmed megtiltotta s leparancsolta. Még azt is mondta, hogyha még egyszer olyan sápadt sonkát lát az asztalon, kiveti az ablakon.

Bethlen hallgatott. Már emlékezett valamire, s csodálkozott.

Lehet a, hogy nem a sonka tetszett neki, hanem a sódar...

Inkább tehát hallgatott, abbahagyta az evést s pihent.

- Nem tudom, mitévő leszek evvel a Lippával. Kapitánya olyan alattvaló komisz gazember, mind csak azt izeni, hogy vegyem meg a várat, ha merem s tudom. Bizony szétrúgom őket, mint egy fecskefészket.

- A fecske kedves madár, s ahol fészkel, ott boldogság van.

- De szemetel, s te sem szívelnéd, hogy itt asztal felett rakja meg a fészkit, s idehullasson.

- De nincs az asztal felett, kívül van, egészen szélin a háznak.

Bethlen hallgatott, s a mézes bögrét maga elé vette. A bögre mázatlan csupor volt. Megnézte kívül s belül. Mocskos öreg bögre volt. Olyan volt, mintha füstös volna, mert a méz már évek alatt átette magát rajta.

- Mily ormótlan cserép - mondta. - Ezek a mi fazokasaink semmit se tudnak. Van itt valahol egy menekült hitbeli nemzet, németbeliek, csak nem tudom, kik s hol vannak. Azok oly gyönyörűséges cserepeket tudnak csinálni s kívül-belül mázzal húzzák be, hogy nem szivárog át rajtuk sem a méz, sem a zsír. Ha utána tudnék járni, akkor azokat megtelepíteném az alvinci mezőn, ahol oly jó agyag van, égetésre való... Feketemázas csuprokat s tányérokat csinálnak s tarka virágokat tudnak belerakni. Nagyon szépek. Ha látnád, örvendene a szíved.

Zsuzsanna hallgatott. Ellenségesen s kedvetlenül.

- S a mézet is úgy lehet ám tartani, aki ért hozzá, hogy nem lesz ilyen kásás, hanem tiszta, sárgán folyó.

- Olyan, mikor pergetik. Aztán megalszik, s az a jó.

- Nem, az is éppen ilyen jóízű, de sokkal gusztusravalóbb. Nem tudom, hogy csinálják.

- Ugyan, édes uram, nem tudtam, hogy kegyelmednek az a jó. Nem kell vele semmit se csinálni, csak forró vízbe tenni az edényt, s abban megolvasztani. De azelőtt kegyelmed azt mondta, hogy nem jó íze van úgy. Valami csípős íz lesz benne, ha felolvasztjuk, s azt kegyelmed sose szerette, mert azt mondta, minden csak úgy jó igazán, ahogy az Isten adja.

Bethlen hallgatott.

- Már alig várom - mondta -, hogy innen ezektől a szászoktól elköltözhessünk. Majd meglátod, lelkecském, ha Fejérvárán új házat rakatok, az olyan lesz, mint valami madárkalicka. Nem lesznek ilyen nagy füstös falak, ilyen nehéz fekete bútorok, hanem hozatunk Velencéből gyantáros bútorféléket, vagyis olyan mestereket, akik azt csinálni tudják. A falakat is meg fogjuk festeni új módon, sárgára s világosra s az ablakokba se rakatok ám vastag ólomüvegeket, hanem olyan simákat, akin átjön a nap fénye s ki lehet látni szemmel rajtuk keresztül. Egészen más a lakás, ha a nap sugara be tud jönni, s a reggelinél bekopogtat az asztalra, mint a kis madár. Úgy fogom rakatni a házat, hogy az ablakok a reggeliző házból arra feküdjenek Orientre, hogy az első napkelte megörvendeztesse a szívünket.

- Az szép lesz - mondta Zsuzsanna kedvetlenül.

- Mátyás király olasz földről hozatta a mestereket, mert ezek a mi míveseink bizony keveset tudnak. Már írattam is értek, s meghagytam Rákóczy Pálnak is, hogy keressen nekem Gréciában olyan mestert, aki eljönne házat építeni. Neki ott közel van Velence is, üveget s porcelánt akarok véle szereztetni. Pál, tudom, szívesen fogja ezt csinálni, mert fösvény bátyja úgyis elfelejtette, s nem küld neki semmi élésre valót, hát boldog lesz, ha nekünk tehet szívességet.

- Csak sok pénzt fog az is elemészteni.

- Telik - mondta Bethlen.

- Honnan? Még mindig a Báthory-ládákból?

Bethlen összehúzta a szemöldökét és elhallgatott. Nem akart és nem akart pörlekedni, inkább megint másra térítette a szót.

- Milyen különbség van a szászok lakóházai s a mi nemes uraimék viskói között. Voltam valahol, olyan volt a ház ma is, mint Lázár apáméknál. Csaknem rájuk szakad, fagerendákkal van feltámasztva a tető belülről, s gazdaságuk olyan, mintha feneketlen nyomor volna körülöttük.

- Hát Ágotán mi újság? - kérdezte váratlanul Zsuzsánna.

Bethlenben megállott s meghűlt a vér. Nem nézett fel, s uralkodott az arcán, hogy felesége egy izmának rendülését se lássa.

- Hol?

- Szent Ágotán.

- Aha... Szent Ágotán... Mért kérdezed, lelkecském?

- Csak... Kíváncsi vagyok...

- Honnan tudod, hogy ott voltam?

- Mondták. A verebek.

Bethlen erőltetve nevetett.

- Nagy szájuk van azoknak a verebeknek.

- Nagy. És sokat tudnak csiripelni.

- S maga csak aztot hallgatja, a verébcsipogást?

- Nem hallgatom, de fülemet nem dughatom bé.

Hallgattak.

Akkor azt mondja Bethlen:

- Tudod, lelkecském, ha az ember felgondolja, milyen hitvány és semmirekellő életet tud élni némely asszonyi állat.

- Ugye, lám.

- Hát hiába, aki lotyónak született, az lotyó lesz. Aki szentnek s angyalnak született, az szent és angyal.

- Asszonyból az lesz, amit a férfiak csinálnak belőle.

- Az igaz. Lehet-é valami abból, akit Bánffy uram tesz asszonyává.

- Bánffy uram derék ember tudott volna lenni, derék asszony mellett.

- De most mondtad, hogy asszonyból az lesz, amit a férfi csinál.

- Most meg azt mondom, a legderakabb férfit is el tudja rontani egy dühödt asszony, aki csak a boszorkányságnak adja magát.

- Igazad van benne.

- És mér kellett kegyelmednek, édes lelkem, abba a boszorkányfészekbe menni?

- Muszáj volt. Írást kellett vennem tőle, hogy a ládákat az ország használatára átadta s...

- No és?

- Mit és?

- Hát csak azt kérdezem, édes lelkem, hogy átadta-é?

- Muszáj volt neki.

- S mit adott kegyelmed neki érte?

- Mit adtam, örüljön, ha nem veszi el tőle a fiskus azokat a birodalmakat, amiket a bátyja neki adott.

- Jézus Mária, s kegyelmed azt mind meghagyta neki?

- Dehogyis hagytam, az majd a fiskus dolga lesz, hogy megítélje, mit és mennyit hagy meg neki.

Az asszony gondolkozott. Kis homlokán ráncok voltak, s barna szeme égett, s erősen nézte az ura arcát. Bethlen azonban lehajtotta a fejét, s erősen nézte maga előtt a tányért.

- Az a kérdés, hogy kegyelmed milyen írást adott neki.

- No, az nagyon csendes írás. Azt lehet magyarázni így is meg úgy is.

- Itt van kegyelmednél az írás?

- Nálam? Mért őrizném én azt magamnál?

- Hát hol őrzi, édes lelkem?

- Péchy uram dolga a kancellária.

Az asszony újra elhallgatott.

Bethlen felállott.

- Elmegy, édes lelkem?

- Bizony - mondta nagyot nyújtózkodva Bethlen. - Nekem ma éktelen sok dolgom van.

- Ebéd hány órakor lesz?

- Tizenkettőkor. Mért kérdi, lelkecském?

- Csak kérdem.

Bethlen megcsókolta a felesége homlokát, és sietve elment. Sietett, hogy valami kérdéssel meg ne állíthassa az asszony.

Mikor átment a tanácsházba, ott már együtt volt az egész kancellária.

Sorra kérdezte a napi dolgokat, s intézkedett s dolgozott, de valami folyton fúrta az oldalát.

Nagyon izgatta a felesége kérdezősködése. Vajon mit hallott és kitől hallott Báthory Annánál való vizitelésiről.

- Péchy uram! - szólította meg egyszer csak Péchyt.

- Tessék velem parancsolni Nagyságodnak.

- Hogy találtatok meg engem, mikor senkinek meg nem mondtam, hova s merre megyek?

- Nagyságos uram, a Thurzó Szaniszló uram levelével muszáj volt nagyságodat rögtön felkeresni. Elküldtem hát lovas legényeket arra, amerre nagyságod elment.

- S ki jött vissza a legények közül?

- Ágotáról visszajött egy, Segesvárból a másik. A többi ment utána nagyságodnak.

Bethlen értette. Hát innen tudta meg az asszony.

Soká nézett maga elé. Kár volt, hogy nem vette el a levelet a nőtől, amelyben megerősítette volna, hogy a ládákat...

- Küldje be kegyelmed Zólyomi Dávidot.

- Igenis, nagyságos uram.

Kinyitotta az ajtót, s Zólyomi Dávid belépett, ő pedig kinn maradt.

Bethlen sokáig nézte a fiatal embert. Az zavartan és belepirosodva állott a fejedelem előtt. Bethlen nézte, milyen karcsú, magas, jóarcú és csinosan öltözött a legény. Akkor valami elfacsarodott a szívében. Ha ő most ezt elküldi Annához... Mert arra gondol, hogy egy árkus papírt küld neki, hogy írja alá. Tiszta papírt. Avval az izenettel, hogy a fejedelem gondoskodni akar arról, amit ígért, hogy az adománylevelet aláírja, hogy a fiskus semmit se tehessen s tegyen ellene, hogy megerősítse, elfogadja a Gábor fejedelem adományát... Ilyen ostobaság. Már a kezében volt, előtte feküdt a levél, s ostoba ujjai ott felejtették. Nem mertek hozzányúlni, mint bőréhez... Így nehezíti maga dolgát... "Anna de Ecsed et Bathor". Mint nagy ugráló bogarak álltak a papíron. Félt a bogaraktól?... A levél pedig kell. Az aláírott levél itt kell legyen. Nem az ország miatt, hanem a felesége megkéri, s elő akarja hozatni Péchyvel... S akkor mit mond, mit tesz. De ahogy nézte a szép fiatal embert, a szíve rettenetesen elszorult. Nem bízott benne, hogy Anna... Nem hitte, hogy Anna nem fogja ezt a fiút... Attól tartott, hogy Anna ennek fog fizetni az adományért... Eh.

De ha már behívatta, szólani kellett neki. Úgy tanulta öregmester Nagy Sándor bátyjától még Szárhegyen, hogy cselédet ingyen szólítani nem szabad. Egyszer nem lelte valamijét, s kiáltott az inasért. De mire az jött volna, már megtalálta, s újra kiáltani akart, hogy már ne jöjjön.

Nagy Sándor bá megfogta a kezét:

- Nem szabad - mondta -, ha már egyszer a szolgát előparancsolod, szégyenbe ne maradj előtte, hogy buta vagy, s csak a szád jár, máskor majd nem jő szavadra. Kérj s rendelj neki, hogy hozzon egy ital bort.

Azóta ez mindig eszében van, s most is így fordította gondolatát:

- Dávid fiam, hogy szolgál a kancellistaság Apor nagyságos úrnál?

Zólyomi Dávid nagy hetykén összerántotta szemét.

- Nagyságos uram, őnagysága kitette szűröm.

- Hogyhogy?

- Mikor bé szolgálatra, csak rám nézett s mondá: lódulj... Hogy nem akarék, felelte: De hamar!... az ebannya!...

Most a fejedelem vonta össze szemöldökét:

- Majd meglátom, mehetsz. Küldd bé Péchy urat.

Péchy bejött.

- Parancsol-é nagyságod?

- Kancellárius uram, én ezt a gyermeket, Zólyomi Dávidot békommendáltam Apor uramhoz kancellistának, hogy igen jó szemű és friss elméjű... Őnagysága pedig kivetette, mikor jelentkezett.

- Nem kívánja, hogy számadásaiba belelásson valaki.

- Hogy gondolod?

- Én úgy, hogy jó volna pedig. Macskának körmére kell nézni.

- Mennyi most az Apor úr féle kreditum?

- Kétszázkilencvenhétezer forint.

- S honnan van Apor úrnak ebben a szegény országban ennyi pénze, hogy nekünk ily summát adhatott?

- Adóbérlő, nagyságos uram. Már négy fejedelmet szolgált, mint árendátor, lehet pénze.

- Tehát az adó nem arra való, hogy az ország gazdagodjék, hanem arra, hogy Apor.

- Ő is így vélekszik.

- Gondolod, hogy hűséggel számol?

- Nem, azt az egyet nem gondolnám.

- S nekünk oly ember kell, akiben megbízhatunk... A szegénységet nem engedjük vonni s nyúzni... Hamar keresd meg, s mondd meg neki, hogy akaratunk, hogy Dávidkát maga mellett tartsa... Dávidkát pedig okosítsd meg, hogy neki ott semmi más dolga, csak az, hogy szemfüles legyen. Majd meglátom, mire viszi.

Akkor erős gondban mondta:

- Ha egy vagy két követet küldenek az ország gyűlésére, annak is az adószedő fizeti költségét?

- Nem, nagyságos uram, azt a szolgabíró járása adja össze.

- S hogy szedik bé?

- Kivetnek minden házhelyre húsz vagy harminc dénárt, s akkor két esküdtet kiküldenek s azok felszedik.

- S mit kapnak az esküdtek költségükre?

- Két-három forintot, ha a járás nagy, legfeljebb tízet.

- És ez a két esküdt mért nem tudja beszedni a kivetett adót?

- Nagyságos uram, az ily kisebb pénzszedések még csak mehetnek, de itt is ha kivetnek hatvan forintot, soha be nem hajtanak negyvenötnél többet.

- Mért?

- Van, aki nincs otthon, s nem fizet, van, aki már elszegényedett s nem fizethet. Van, aki beállott a fejedelem szolgálatába, s akkor nem köteles véle, van, aki fizethetne s megtagadja.

A fejedelem az asztalra ütött:

- Miért van nekem szolgabíróm mindenütt?... Egy faluban olyan gyorsan váltakoznak a vagyonbéli állapotok, hogy negyedrészét nem is ismeri?...

- Nagyságos uram, az emberek nem szeretnek fizetni, s az esküdteknek nincs hatalmuk, hogy erővel elvegyék.

- A szolgabírónak van hatalma, ha az alispán fegyvereseket ad mellé. A vármegyei katonáknak egy a fizetése, akár ott lebzselnek az alispán udvarán, akár kinn járnak a megyén... Csak az árendátornak lehet fegyverrel menni a szegény népre, s annak elhajtani a tehenét s lovát?... Bizony, ha az ország szedi be az adót, nem vész oda fele a bezsarolt pénzeknek az árendátor kezében... Parancsoljuk, hogy ezt a kérdést munkába vegyétek, s a főispánokkal megbeszéljétek, hogy miként lehet kedvezően és okosan a megyéknek maguknak szedni be az ország adóját.

Péchy hallgatott.

- Mindazáltal úgy beszéld meg ezt Mikola urammal, legelőször s Petky Jánossal, hárman, hogy arról semmiféle pletyka ki ne menjen... Az árendátor uramat megszorítjuk, s új esztendőre elvesszük tőle az adóbérlést.

- Ez nagyon jó lesz nagyságos uram... A főispánok éppen olyan jó kezesek, mint az árendátor, mert főispánnak mindig olyan embert nevez ki a fejedelem, akinek magának van becsülete, akár ezer forintra, vagy több ezerre is.

A fejedelem már látta, hogy Péchy kerül felül, s mint szolgák szokták, már ő fogja mingyárt megmagyarázni, hogy ez a helyes, mintha ő találta volna ki.

- A főispánokat kell felelőssé tenni az adószedésért, s akkor nagyságod az adónak dupláját kapja, mint így... Mért kell azt úgy csinálni, hogy ha a szegénység megfizeti is, annak, amit tőle elvonnak, fele mindig egy-egy uzsorás árendátor vagyonát gazdagítsa?

- Hát így tegyetek - mondta a fejedelem, s másra fordította a szót. - A harmincadok is mind az árendátor kezében vannak-e?

- Igenis és azért, hogy ha az adóból meg nem kapná a kiárendált summát, ott magát kielégíthesse.

- Ki tette ezt?

- Már a régi fejedelmek s Apor uram.

- A harmincad az ország vámja a határon. Vámot venni csak a fejedelemnek van joga. Aki más vámot vesz, az beleavatkozik az ország jussába, törvényébe és szokásába. Fejedelmi jusst vesz magának... Itt pedig mink csak magunk akarunk fejedelmek lenni...

- Az árendátornak erős kontraktusa van az országgal, és míg ő annak eleget tészen, addig nem lehet ehhez nyúlni.

- Mink Apor uramat nem bántjuk... Még eddig minden kötelességének eleget tött. De a kötelessége vékony, s meg kell jól bírálni, hogy mikint hajtja végre... A fiskális direktorral üljetek össze, uram, és nekem szoros határnapra, egy hét alatt jól tanuljátok ki, mik az árendátor jussai és kötelességei. Bizonyára nem hagyom azt, hogy nyakunkon piócák lógjanak és elszíjják az ország csekély vérét... Hogy nőjön s gyarapodjon az ország, ha pénze nem a fiskális kasszába jön be, hanem Apor uram erszényébe.

- Szerződtetése van, erős kontraktusa a régi fejedelmektől.

- S hol vannak a régi fejedelmek?... Zsigmondot elkergette az ország, Mózest megölte az ország csatában, Bástát elűzték, Mihály vajdát megölték, most Gábor fejedelmet az ország kergette el, s megölték... Ha az ország el tudta űzni, hajtani, kergetni, ölni a fejedelmeket, csak az egy árendátort kell elszívlelni?... De nem akarom igazság és törvény nélkül: meg kell vizsgálni az ő dolgait, és bizony mondom, ha abban a legkisebb vétkezést látom, fejével lakol.

Péchy megborzadt.

- Jól teszi, Nagyságos uram - mondta -, de Apor uramnak oly fegyveres népi vagyon, hogy az egész ország mintha a markában lenne.

- Két sereg és két hatalom egy országban nem lehet. Már úgy látom, ketten vagyunk itt fejedelmek, és nem a fejedelem az első ezek szerint, hanem az, akinek az ország pénzzel adózik.

- Az nem is lehet - szólt Péchy -, én már régen tanítom, hogy a fejedelmi jussba avatkozik az árendátor, de eddig ehhez nem mert hozzányúlni sem Bocskai fejedelem őfelsége, sem Rákóczy Zsigmond fejedelem, de még Báthory Gábor sem.

Gondolkodva szólt:

- Még eddig nem volt időnk s módunk, hogy ezekre a fődolgokra gondoljunk, sürgősebbek voltak... A szászoknál is van-e hatalma az árendátornak?

- Nincs, mert a szász nemzet maga garantálta az adót. Csak a hét magyar vármegyére, a székelyekre és a vámokra terjed az ő hatalma.

- Ha a szász nemzet tudja garantálni az adót, megtehetik a vármegyék is és a székely székek is. A harmincadokat s többi vámokat magunk kezébe vesszük... Mért van nekünk fiskalitásunk, ha nem azért, hogy a mi udvarbíránk, gazdánk és kezünk-lábunk legyen... Gondoljatok azért Apor uramra, s gyűjtsétek a sérelmeket... Zólyomi Dáviddal magad elmenj hozzá, és állítsd be a dolgainak közepibe.

- S nagyságod, nagyságos uram, a tizedekre is véli, hogy magunk szedjünk...

- Mindenre.

- A fejedelemnek nincsenek lovai s társzekerei, és nincsenek csűrei s magtárai.

A fejedelem elfeledkezett a természetbeli adóról, hogy minden termés tizedét be kell szolgáltatni.

- Borból, búza, rozs, árpa, zab, köles, kender, len, méz és sonkoly, bárány, juh, malac és sertvés, és mindenféle bab, borsó s főzelék... Ebből beszedni a tizedet sok lesz a szolgabíráknak, ehhez tisztviselők fognak kelleni, és ispánok s hozzáértők.

- Megmondám, hogy most még minden marad régiben. Majd annak idejére megérik s megcsináljuk magunk erején. Majd eladjátok helyenkint a helyszínen, árverésen... Most küldd be Jósa Ignátzot.

Péchy kiment s beküldte. Jósa Ignátz szíveskedve s alázattal jött be. Kurta kopasz ember volt, s úgy fülelt, mint az eb.

- Ignátz, ügyes ember vagy-e te? És tudsz-e hallgatni, ebadta?

Az ember hunyorgott.

- Neked most egy nagy dolgot kell megcselekedni. Vállalkozol-e rá, de mondom neked, Ignátz, hogy főbenjáró. Ha bajt csinálsz nekem, a gomboddal számolj.

Jósa Ignátz meghajtotta a fejét.

- Ha jól végzed s hallgatsz, mint a sír, nem bánod meg. Ha rosszul végzed, számolhatsz vele, hogy holnap reggel a napvilág nem perzseli a tar koponyádat.

- Parancsoljon nagyságod, nagyságos uram.

- Ide ügyelj... Elmégy evvel a levéllel Ágotára... Megértettél?... Senkinek se szabad megtudni, hogy hova mentél... Hogy fogod csinálni?

Jósa uram legyintett.

- Átalmegyek visszafelé Rossz Csürnek, onnan által Nagy Csürnek, Kakasfalva, Veresmart, Dolemány, akkor osztán benne vagyok az útba.

- Jól van Ignátz. Látom, helyén van az eszed... Hát elmégy, s meg sem állsz Ágotáig. Viszel magadnak vezeték lovat. Akkor megkeresed az asszonyt, Bánffyné asszonyomat, érted-e.

Az ember ravaszul intett.

- Itt van ez a levél, ezt odaadod neki. S akkor megkéred, hogy az asszony írja ide a nevét erre a helyre e, ezen a tiszta papiroson. Érted-e? Itt, ahol körömmel megjeleltem.

- Igenis, Nagyságos uram.

- Nem kell ráírnia nekie semmit, csak pusztán a nevit. Megértetted?

Jósa uram csak bólintott, s a szeme úgy égett, mint a vizsláé.

- Jól van. Megállj... ha módját tudod tenni, s ezt az én levelemet vissza tudod lopni, akkor kapsz tíz aranyat... Megértetted?

- Egy betűig, nagyságos uram.

- De időt nem szabad sokat vesztened, mert reggelre ennek a tiszta papírnak aláírva itt kell lennie. Inkább ez a levél ott maradhat, ha semmiképpen módja nem lehet. Az a fontos, hogy ez a tiszta árkus kezemben legyen reggel.

- Itt a kancelláriában.

- Itt.

- Itt lesz, Nagyságos uram.

- De ha egyetlen ember megsajdítja, hol jártál s mit végeztél, él az Isten, hogy Boronkai uram mellett akad még kvártély.

- Nem lészen semmi hiba, Nagyságos uram.

- Mit fogsz tehát csinálni?

Jósa Ignátz elmondta rendesen. Látszott rajta, hogy mindent ért, s még többet is, mint kellene.

- Nesze Ignátz, itt van három aranypénz! egy lótereh pénzét is viszel az asszonynak legközelebb...

Ignátz az aranyokat zsebébe csúsztatta boldogan s lelkesen.

Mikor elment, Bethlen visszaült a karosszékébe, s a magasba nézett. Most egyszerre megint elkezdett a teste égni. Már egy idő óta, mióta Ábellel kibeszélte magát, nem érezte ezt a furcsa, keserves tüzet. Most azonban oly nagyon elhatalmasodott rajta, hogy kezét sem, lábát sem bírta mozdítani, csak égett, égett, mintha a tűzbe volna bevetve, valami pokolbeli tűzbe. Már látta, hogy Jósa Ignátz lovat kér, s ahogy elmegy, már látta, hogy kocog ellenkező irányban ki a városból, már látta, ahogy megkerüli a hegyeket s elkanyarodik a szentágotai útra, s ahogy megérkezik. S már látta, ahogy helyette őrá mosolyog Anna, s átveszi levelét. Felbongja, elolvassa, s lángszínű lesz az arca, hogy megismeri a fejedelem saját keze írását. Már látta a kis írószekrényt, amelynek gombnyomással kinyitja fedelét, előveszi az a megírott papirost. Remegett: újra látni fogja a betűit... S vajon, hogy fogja a gazlélek az ő levelét visszalopni, mert az kell, az nagyon kell, hogy ne maradjon nála az írás... mert az az írás köt. Odaköt. Annak nem szabad oda maradni... De anélkül ez a beste vén el nem intézheti... Zólyomi, az igen; de... Nem is meri végiggondolni.

Nem bírt a szobában maradni, ki kellett menni a szabad ég alá.

Kiment azért, s végig az udvaron, ki az utcára.

Mikó Ferencet látta, ahogy nagy loholva jött a ház felé.

- Ferenc, lovakat. Lovamat hozd, s te egy legénnyel velem.

Nemsokára a lovak előállottak, s kivágtattak a városból, ki a mezőre. Ő elöl, s utána elmaradozva a két kísérő.

Egyszer csak kondította a toronyban a harang a délidőt, eszébe jutott a felesége, s a legényt lóhalálában visszaküldte, hogy jelentse a fejedelemasszonynak, hogy a fejedelem őnagysága mustrát tart, s csak estére fog megjönni.

Rossz Csürnek lovagolt s úttalan úton átvágott Nagy Csür felé. Követte a Jósa uram lovát. Meg is kérdeztette Mikóval, láttak-e erre fejedelmi lovast. Láttak.

A kakasfalvi dombokon elnézett Szász Újfalu felé, de tovább nem ment.

Maga sem tudta, hogy telt az idő estig. Csak setétedéskor indult haza.

Fáradtan s törődötten érkezett meg estve. Így nem lehet országolni, mondta magában. Legjobb volna, ha elmúlnék az a beste teremtés, mert ha ez így megy tovább, s ő nem bír magával, mi lesz.

Szerencsére nagyobb bajokat s gondokat kap ajándékul a sorstól, mint hogy egészen átadhassa magát a maga szíve bújának.

Mikor visszatért a setét estében, Péchy uram nagy ijedelemmel várta a palota udvarán.

- Nagyságos uram, baj van. Budai basától Aly főurunktól rossz posta érkezett. Levelét nem olvasám, mert le vagyon pecsételve, hanem a törökök vadak és oly gorombák, hogy az mindent megmutat.

Nem szólt rá, felment a kancelláriára, s fogadta a követeket, akik kijelentették, hogy ha három nap s három éjszaka egyfolytában kell is várakozni, a fejedelmet ott várják meg.

Kedve lett volna rá, hogy megizenje nékik, hogy holnap kilenckor jöjjenek színe elé, de Péchy úgy meg volt rémülve, hogy még mielőtt kimondta volna, minden rációt előszedett, hogy ezt ne tegye. Parancsolta azért, hogy jöjjenek bé: a töröknek semmi szava őellene nem lehet, hiszen oly hamar és oly sereggel sietett a szultán mellé Moldovába, s azért még egy kaftánt sem kapott eddig.

Ugyanaz a szakállas öreg török csauz volt ott a fiával, aki Thurzónál járt Bittsén.

Mézes szavakkal mondta a legváratlanabb sértéseket:

- A győzhetetlen padisah, kinek napjait Isten ezerre és százezerre szaporítsa, megelégedett a te hitetlenségeddel, te Betlengábor, Erdély fejedelme, hitetlen eb... És parancsolta hívséges vezérének, Aly budai pasának és szerdárnak, hogy sietten sietve küldje levelét, hogy megtanuld, mit kell gondolni a hatalmas császár alatta valójának...

A fejedelem még mindig nem volt elbúsulva, ez a budai neki már régen nagy ellensége.

De mikor a levelet elolvasta, megborzadt és mély keserűség támadott benne.

A levél tele volt szidalmakkal s olyanok voltak benne, hogy ő alacsony elméjű, titokban fondorgó eb, éppen olyan, mint a bolond király, Báthory Gábor volt. Mikor őfelsége a győzhetetlen szultán Moldovára ment volna, oly késedelmesen jött parancsára, és még nem is maga személyében, hanem vitéz emberével küldte le hadát, ami semmit sem ért, mezítlábas és rongyos, fegyvertelen koldusok voltak, hogy ezért még csak egy kaftánt sem érdemel... Ellenben Lippa és Jenő és a többi elrabolt váraknak visszaadására még csak nem is gondol... Immár hét hónapja, hogy a győzhetetlen császár irgalmából, amiért kézcsókoló háláját meg nem mutatja, fejedelmi süveggel parádézik, de se Lippáról, se Jenőről, se a többi várakról soha szót is nem ejt... Ennek okáért a budai basa, Aly, kötelességének tartja, hogy mint jó atya és mindig hűséges pártolója, megtanítsa, hogy egy erdélyi fejedelemnek nem az a dolga, hogy csak maga örömének és kényelmének éljen, hanem a hatalmas császár azért ültette, mint egy ifjú komondort Erdély fejedelmi székébe, hogy ott semmi más dolga s gondolatja ne legyen, csak az az egy, hogy a hatalmas és győzhetetlen szultánnak kedvét keresse, az adót beküldje és ajándékokat el ne vonja és mindenben úgy alkalmaztassa magát, ahogy egy hív és alávetett szolgához illik...

Tudd meg azért te, Betlengábor, Erdély fejedelme, hogy a győzhetetlen császár rólad elfordította még egyszer a halálos veszedelmet, mert a német királyt is engedelmességre szorította, és azt a hitvány áruló Homonnayt lóról leszállította, nincs azért neked semmi bajod, úgy élhetsz a hatalmas császár tenyerén, mint egy ölbeli macskakölyök, csak örömed és boldogságod van, ne késlekedj azért, hanem mingyárást indulton indulj és Lippát és Jenőt és mind a többi várakat és kastélyokat megadd. Ha ez a Péter és Pál nevetséges szentjeitek napjáig meg nem lészen várd el haragomat, mert erős esküvéssel mondom, hogy lóra ülök magam és majd én teszek fejedelmet Erdélyben, de azt megkeserülöd. A mi fejünk, Mehemed pasa, a győzhetetlen császár nagyvezíre is aztot írja, hogy kemény parancsunkra legyen, hogy tégedet megtanítsalak és a győzhetetlen császár kezére hódoltassalak. Ő tudósított engemet arról, hogy Moldovába is alacsony fekete lélekkel késedelmesen és feleslegesen jöttél, s egy kaftánt is ezért meg nem érdemelsz. Mást nem mondok, jól eszedbe vésd, ha fejedet szereted. Tudod, mindig jóakaró apád voltam, de most engem is keményen utasítanak, hát én neked meg nem kegyelmezek.

Datum Buda... 17 Mayi.

A fejedelem elolvasta a levelet, és kemény arccal fordult a törökhöz:

- Megolvastam a győzhetetlen császár - Isten védelmezze, és áldásaival elhalmozza, s napjait tegye milliommá - budai basájának és helytartójának kitüntető levelét, és most menjetek el, jó uraim és nyugodjatok meg. Még az éjszaka válaszunkat erre megírjuk, és holnap, ha a nap Isten irgalmából még egyszer felkél, azt nektek megadandjuk, és minden úgy lesz, ahogy a nagyságos Aly apánk és szerető urunk parancsolja.

A török főkövet erre szálem alajkumot tett, s nagy főhajtással elköszönt, és kiment az udvari kapitány kíséretében.

A fejedelem a levéltől nagyon megbúsult, mert látta s tudta, hogy sok irigyei vannak. Aly basa soha jóakarója nem volt, mert haragudott reá már Temesvár óta, hogy ő Szkender basának lett hív embere, s Szkender basával élethalálharcban volt.

De most egyelőre mit sem tett sietősebbet, ment feleségéhez vacsorálni.

A vacsoránál csönd volt, s némaság.

- Sok bajom van - mondta feleségének. - Ebben az országban semmi sehol nincs rendben. Egy katonám s egy emberem nincs, akibe bízni lehessen.

- Hol volt mustrája édes jó uram - mondta aggódva, részvéttel s bánatosan az asszony. - Kegyelmed elemészti magát... Csak Isten adja, hogy egéssége maradjon... Majd elintéződnek a dolgok, nem kell, hogy kegyelmed megszakassza magát...

- Nagyon bánatos vagyok, Zsuzsanna... Nemsokára hosszú időre el kell mennem. Fejérváron sem történik semmi, ha magam utána nem nézek. Ma se jött semmi izenet. Még talán a fákat is nekem kellene kivágni, s a köveket magamnak faragni, hogy minden idejében elkészüljön...

Egy ideig szótalan ültek az asztal mellett, aztán azt mondta:

- Most feküdjél le, szívem, nekem még vissza kell mennem a kancelláriára s megírni válaszomat a budai pasának.

Zsuzsanna semmit sem tudott a török követek felől, mert Péchy azokat elrejtette előle. Ijedten hallotta, hogy a török Lippát követeli, s a fejedelem hiába mondta, hogy semmi veszedelem ebben nincs, s hogy ő még mindig bízik benne, hogy levelekkel s ajándékokkal el tudja a veszedelmet hárítani, már nem hitte.

Sírva maradt magában, s nem feküdt le, hanem csüggedten folytatta gondolatait. Már soha más dolga neki nincs, csak tűnődni s szenvedni magában.

A fejedelem pedig íráshoz látott, és tulajdon kezével hozzáfogott leveleket írni. Először is jóakarójának, Szkender basának írt:

Tekintetes és nagyságos pasa, mindenben igaz jóakaró uram, böcsületes atyámfia, Isten a nagyságod jó szerencsés előmenetelit naponként nevelje, az hatalmas, győzhetetlen császárunk kedvét, kegyelmességét fejeden öregbítse, és boldogul élő napjait ez földön sokasítsa.

Értem a nagyságod leveléből sok törődését. Lippának általadása elmulasztása miatt tudnillik. Hogy mi azt írtuk, hogy nekünk arra sem őhatalmasságától, sem a fővezértől nyilvánvaló parancsunk nem volna: hogy ezt mi csak a magunk gondolatából változtattuk volna meg. Hogy nagyságod avval volt elbocsátva az őszön, hogy Lippát s Jenőt mi, amint fejedelemségre kerülünk, mingyárást átbocsátjuk.

Hatalmas pasa, igaz úr barátom, én nagyságodat igazságszerető embernek ismerem eleitől fogva: értse meg nagyságod, hogy mink ez országot semmivé dúlva, égetve, egy szál fegyver nélkül kaptuk kezünkhöz. Azonfelül Kendy István, az áruló, aki már Báthory idejében sokszor be akart jönni ide fejedelemségre, most fellovalta ellenünk a felsővidéki magyarságot és Homonnayt és magát a császárt Bécsben. De mi evvel nem törődtünk, hanem hadakat szereztünk Lippa ellen, s mikor azok egybegyűltek, kaptuk a parancsot, hogy rögtön menjünk Moldovába a győzhetetlen szultán urunk mellé... Azért mi elhalasztottuk a kisebb dolgot a nagyobbért, és oda siettünk.

Ez oka Lippa átadása elhalasztásának.

De nekünk abból semmi hasznunk nem lett, hogy magunk személyének vezetése mellett oly gyorsan futottunk a hatalmas császár kezeihez, mert ellenségeink, Mehemed nagyvezér és Aly budai pasa nem jóakaróink, most azt írják nekünk kegyetlen levelükben, hogy mi nem lettünk volna jelen személyünkben a hatalmas császár mellett, és még hadat is, mezítlábasokat és fegyverteleneket küldöttünk volna. Nagyságod jelen volt, s ott szemtől szembe voltunk nagyságoddal, hiheti-é nagyságod, hogy ilyen rágalmazó szavakkal élhetnek mifelőlünk. Mifelőlünk úgy elhigyje nagyságod, mint tulajdon maga felől, hogy valameddig egy csepp vért és egy csepp életet az Úristen testünkben tart, őhatalmasságához mindenekben teljes tehetségünkkel igaz hűségünket megtartjuk és megőrizzük. Főkövetünket, mint megírtuk, immár a fővezérnek őnagyságának is, a fényes portára beküldjük. De az országnak fogyatkozott állapotja miatt, az odavaló ajándékoknak elkészítésében fáradnunk kell, s mivel azt hallottuk, hogy Aly pasa nagyságoddal Nándor Fejérvárban találkozni fog, akkor kívánjuk követünket küldeni, mikor nagyságotok ott együtt lesznek. Azon kérjük azért nagyságodat, mint szerelmes jóakarónkat, hogy Aly pasa őnagyságát felőlünk helyesen informálni méltóztassék...

Mikor evvel a levéllel elkészült, már több bátorsággal fogott hozzá egy levélhez, melyet Mehemed fővezérnek írt. Szkender basára feltétlenül számíthatott, s így a vezért keményebben válaszolhatta meg. Ezt írja a Vezérnek:

Tekintetes és nagyságos vezér pasa, nekem jóakaró uram, Isten nagyságodat méltóságos tisztiben tegye szerencséssé, és napjait előmenetellel sokasítsa. Csakhamar egymás után, két heteknek forgása alatt két rendbeli levelét vettük nagyságodnak: egyiket Ibrahim csausz által akkor, mikor nagyságod még ki sem indult Konstantinápolyból, mi már vissza is tértünk a Dnyeszter vize mellől. Ezen a nyáron egyik postám a másikat érvén, nagyságodtól soha bizonyos választ nem kaptam, hogy mit kellessék őhatalmassága parancsai közül teljesítenem. Én magam ítélete szerint azt tartottam legsürgősebbnek, hogy legelső dolgom legyen, hogy őhatalmassága mellé siessek, amit meg is tettem, és azokkal a hadakkal, amikkel Lippát kívántam megvenni, hogy általadhassam a győzhetetlen császárunknak, sietve mentem őmelléje, hogy magam erejével, magam vezetése mellett szolgálhassak. Nem vitézlő kapitányommal küldtem a hadakat, hanem magam vittem, s Isten segítségével a Dnyeszter mellett nem szégyenletesen, hanem tisztességgel és győzelemmel kedveskedhettem őhatalmasságának, amit őhatalmassága maga kedvesen vett és keze nyújtásával nekem tudtul adott.

Mégis mai levelében azt íratja nagyságod, hogy én későn járva nem is voltam jelen hatalmas császár szolgálatában a lengyelek ellen, és ezért csak egy kaftánt sem érdemelek. Holott uram, az országnak régi szokása és törvénye ellenére olyan messze földre igen szép válogatott jó hadakkal, lovaggal, gyaloggal, nem tisztviselő kapitányom által (holott, ha a szolgálatot kerülni akartam volna őhatalmassága parancsa és nagyságod maga írása szerint is más szolgámat is küldhettem volna), hanem magam oda fáradtam, ahol őhatalmassága hadai voltak, szerdárával és őhatalmassága győzhetetlen személyével egyetemben... Írja nagyságod, hogy a Raskó palánkjának felégetésében sem voltunk jelen. Ha nagyságod nem csak okosan és bölcsen, hanem igazság szerint akar a dologról gondolkodni - nem egy hitvány kastélynak, tíz-húsz palánkkarónak elégetése miatt ijedtek meg a lengyelek, hogy arra a békességre mentek, mert ha így gondolkodik nagyságod, igen vékony lesz az ítélete...

Ebben a békekötésben mi nem irigyeljük, akárkinek akármit is tulajdonít nagyságod. A mi érdemes és hasznos szolgálatunkat egész világ ismeri, mi annak semmi hasznát a fényes portáról nem kaptuk. Ha a mi szolgálatunk csak egy kaftánt sem érdemel, ahogy nagyságod írja, akkor mit vegyünk mi itthon a mi országunktól, akik jól látják, hogy az hazánk törvényei s szokása ellen ilyen messze földre hadakoztunk. Bizony nem a fejedelem harcol magában, hanem mindig az egész ország népe, és ha az ország megkeseredik, akkor a fejedelem csak magában marad.

Az ilyen szók s írások, hogy micsoda emberek szája által adattatnak, keseredett szívvel vagyunk miatta.

Ezt mi, egyéb szolgálatainkkal egyetemben, a mindenható Istenre bízzuk, ítélje meg ő.

Mi csak azt mondjuk, hogy mi őhatalmassága császári méltóságához és kegyelmes köntöséhez két kezünkkel teljes bizalommal ragaszkodunk, s egész országunkkal egyetemben azt kezünkből ki nem bocsátjuk. Éltesse Isten.

Ezen a levélen megnyugodott: kimondta magából a keserűséget; a fővezér meg fogja érteni, hogy gyermek módon ővele beszélni nem lehet.

Most egy harmadik papirost vett elő és írni kezdett Alynak, a budai vérebnek.

Tekintetes és nagyságos pasa, nekem mindenben jóakaró kegyelmes uram, Úr Isten nagyságod szerencséjét naponként nevelje etc.

Mióta a mindenható Isten és a győzhetetlen császár akaratából ez nemes Erdélyország három nemzetségének szabad választása ebben a fejedelemségbe állított, azóta a legnagyobb gondom az volt, hogy nagyságodat magam, országom és a szomszéd országok állapotja felől szorgalmasan tudósítsam. Ebben az országban oly állapotok vannak, hogy a német császár részérül várakat foglalnak el tőlem, s követeket küldenek hozzám, hogy engem maguk részére elpártolásra vigyenek. Mégis én nagyságodat soha nem búsítottam azzal, hogy segítséget kérjek és nagyságod úri békességét zavarjam. Amit tehetek, akarom magam erejéből elvégezni, mert felette drága volna az őhatalmasságának, ha minden kis portának megvédelmezésére őhatalmassága hadait lóra ültetném.

Most is e tavaszon már felállítottam hadaimat, hogy azt a nyomorult Lippát, amivel sem én nem veszítek, sem őnagysága nem nyer, mivel áruló kapitányom kimenni belőle nem akar, magam fegyverével megvegyem, mikor fővezér urunk őnagyságának parancsát kaptam, hogy rögtön induljak őhatalmassága mellé a Dnyeszter vizéhez. Én ezt mindennél sürgősebbnek tartván, el is mentem, s a lengyel békességkötésben szerencsésen részt vettem.

Nem értem azért uram, mit jelentenek azok a sok ártalmas tanácsok, szidalom, fenyegetés, rettentő ijesztgetés és gyalázatos elbánások, amivel nagyságod az én beküldött követimet sértegeti és maga követivel a mi fejedelmi székünkben bánt és búsít. Nagyságod nekünk azelőtt sok ígéretet tett, és mi ezeket nem szóval, hanem egész magunkviseletével akartuk meghálálni. Bizonyosan elhigyje nagyságod, hogy a mi jóakaratunkban egy pénz ára fogyatkozást nem talál. Ha a portára menő főköveteink elkészülnek, mert az ajándékok kikészítésére az országnak ebben a megnyomorodott állapotában idő kell, akkor nagyságodat is meg fogjuk találni, és oly csákányokat és egyéb ajándékokat küldünk nagyságodnak, hogy avval meg lesz elégedve.

Hogy az Úristen nagyságodnak életét gonosz, irigy ellenségitől megoltalmazta, s szerencséjét ismét a hatalmas győzhetetlen császár kegyelmességébe juttatta, azon szívem szerént örülök, és kérem nagyságodat, értse meg e szómat: Lippának és a hozzá tartozó kastélyok megadásának nyilván meg kell lenni, és ez, uram csak idő kérdése, ezen nagyságodnak semmi aggódása ne legyen, mert ez meg is lesz. Nem úgy mutattuk mi hűségünket a győzhetetlen császár előtt, hogy ebben valakinek kétsége legyen. Kérdezze meg nagyságod Szkender pasát, aki együtt volt velünk őhatalmassága színe előtt a Dnyeszternél, hogy kik vagyunk és mit tettünk mink őhatalmassága előtt. Mind a békesség, mind a fegyvervonás őhatalmassága kezében van, valamelyiket választja, nekünk a szolgai engedelmességhez kell tartani magunkat.

De nagyságodnál nyilván vagyon, hogy Erdélyre néznek és vigyáznak minden keresztyén országoknak szemei, jól tudja ezt a fényes porta is. Én ellenem mind kívül, mind belül okot adhatnak, hogy ellenség támadjon, erről nagyságodnak sokat írnom nem szükség. Vannak dolgok miket főkövetemtől nagyságod bővebben megért, kérem azért nagyságodat, régi szerető apai jóakaratát ismét vegye elő, és tartson meg engemet mint fiát és hív barátját igaz szerelmében.

Két gyertyatartót is küldök nagyságodnak, kinél szebbet soha magam sem láttam.

Mikor a leveleket megírta, megnyugodott.

Mind a három ember meg fogja érteni azt, amit tudtul akart adni nekik. Szkender pasa még nagyobb szeretettel ragaszkodik hozzá, Mehemed a fővezír oly ember, akinek erőt kell mutatni, s Alynak ajándék kell, ez a legfontosabb.

Akkor összeírta azokat a pontokat, amelyeket Angyalossy Mihálynak el kell végezni.

3. Levelünket a fővezér őnagyságának prezentálva, mentől szebb és ékesebb szókkal tudja, szalutálja őnagyságát... Stéphán vajdát a porta ellenünk táborba szállította... Serbán vajdának azt ígérték, hogy ellenünk beküldik Erdélybe... Német császár is megígérte, hogy Serbánt megerősíti vajdaságában... Lengyel király tízezer kopjást ígért Homonnaynak ellenünk...

Már virradt, s ő még írt.

7. Lippa megadásával jó előre kell intézni, hogy azt Szkender pasa vegye át, hogy neki legyen a portán becsülete érte, de ezt oly formán kell végezni, mintha Szkender pasának ebben semmi híre nem volna. Mert a várat kancellárunk által fogjuk átadni és akkor Szkender pasa maga akar bemenni a jóhírrel a portára.

8. Erről kapucsiakkal küldjenek parancsot Szkender pasának, de azt is megparancsolja Vezír őnagysága, hogy elsőben mitőlünk várjon hírt Szkender pasa.

9. Mivel Szkender pasának felettese Aly pasa, küldjenek parancsot Aly pasának, hogy Szkender pasát őt küldje fel Temesvárra, hogy ott várja meg Lippa dolgát. Szkender pasát rá kell kényszeríteni, hogy Lippát ő vegye át: ez a Szkender pasa kívánsága, hogy ne láttassék, mintha ő kapkodna utána.

És így tovább.

Mikor letette a tollat, hirtelen fáradtság ütött ki rajta. Ott ültőhelyében el tudott volna aludni, de felállott s ment: Zsuzsannát nem hagyhatta egy egész éjszakán át.

Örült, hogy Zsuzsanna aludt. Óvatosan levetkezett s lefeküdt.

Úgy tett, mintha abban a percben elaludt volna, ahogy a fejét letette. Még bibliát sem olvasott, pedig azt minden este s minden elaluvás előtt szokott. De Segesvár óta félt a bibliától, mert mindig s minden soron Dávid király volt előtte.

Belefúrta fejét a párnába, s az Anna bőrének simaságát és hidegségét érezte. Vajon azóta hozzák-e már édességes betűit a papíron. "Anna de Bathor et Ecsed"... Az ágy s a szoba füstté vált, oly könnyen emelkedett vele a magasba s repült vele. El-elszundított, aztán megint felriadt, s erővel tartotta vissza magát, hogy ki ne ugorjon az ágyból, s el ne rohanjon a házból, ahol felesége egyenletes lélegzését hallotta. Aztán megint csak elaludt.

Fényes napvilágon törődötten ébredt, mintha meggyötörték volna a szívét, a lelkét a boszorkányok. Mintha lovagoltak volna rajta.

Felesége már fenn volt, s várta őt a reggelizőasztalnál.

- Későn jött, szívem - szól szemrehányóan -, s rosszul aludt, én édes lelkem.

- Nem jól aludtam - mondta tűnődve Bethlen.

- Óh, talán egy percet sem. Nyögött álmában s beszélt.

Bethlen rémülten nézett maga elé, s nem tudta, mit evett. Ha az Isten elvenné eszét, s egyszer álmában kimondaná, a nevet, ami kínozta.

Sietett, hogy szólania ne kelljen; elmenni a kancelláriába.

Péchy már ott volt, s egy kisded könyvben olvasott.

- Mit olvasol, kancellár uram?

- Mikor otthon voltam utoljára Szent Erzsébeten, jött hozzám a bongárdi kálvinista prédikátor. Mondta, hogy a szászok elűzték szép szóval, és híveit is elkergették, hogy az ő falujukban csak lutterista prédikátornak adnak kenyeret. De Bongárdon már negyven esztendő óta kálvini s helvét papok voltak, s a prédikátor, bizonyos öreg Szal János ezt a könyvet hozta annak bizonyságára, hogy 1586 után ebbe a könyvecskébe mindent beleírtak, ami az eklézsiával történt nevezetes. Ezt olvasom.

- Nincs arra most időnk, uram.

- Nagyságos uram, leltem ennek a könyvnek a végén egy valami feljedzést, amit kellene hogy Nagyságod lásson, hogy kívánja-é a posteritásra hagyni.

Odaadta a könyvet, s körmével megmutatta, hol kezdődik.

A fejedelem olvasta:

1613 esztendőben szegény Báthory Gábor fejedelem Váraddá kiszaladván körülötte levők által die 11 oktobris, Nadányi Gergely, Szilassy János és többek által Velence nevű utcában lett szomorú halála. Azon utcában árulóitól meglesetvén s szekerében obruáltatván, által verettetett s meglövöldöztetett. Kinek felmészároltatott teste annyiban is méltatlan gyalázattal illettetett, hogy egy hitvány kasos szekéren két teheneken hurcoltatott Adorjánig, ahol öreg Tsáky Istvánné hírül vette és siralmas sorsán nagyon megesvén szíve, maga hintószekéren s lovain kísértette Ecsed várába, honnan vitték Nyír Bátorba, ahol a sekrestyébe tétetett.

Gyilkosai pedig, Nadányi, Szilasi, gondolván, hogy kedves dolgot cselekedtek az országnak, ezért az új fejedelemtől gráciát remélvén, 1614 esztendőben Medgyes városában az országgyűlésre nagy tollasan, dalián bemenének s néhány napig ott nagy gőggel viselték vala magokat. De váratlan támadás kezd lenni a gyalogságtól és vitézlő néptől, űzni, kergetni kezdik őket. A kőfal mellett egy tornyocskába szalasztották őket s az ablakon és folyosón sűrűn lövének reájok, és ők is, míg poruk s golyóbisuk vala. Végre rájuk hágván a tornyot, noha nem könnyen adták meg magokat, de meggyőzetének, és kezek elvagdaltatván, alá hajigálták a toronyból, s lent a sokaság diribrul darabra vagdalá s apríttatá testeket.

Géczy András pedig, ki e nagy árultatásban nem utolsó vala, megfogattatván Ballingh János fogarasi kapitány kezére s vendégsége alá adatott, e Ballingh Báthorynak jó embere lévén, nem kevéssé kíváná uráért bosszúját megállani. Így mind az idő alatt, míg Fogarasban vala, siralmas kenyérrel vendégeltetett naponként. A kapitány rendeléséből egy kegyetlen szolga járt be hozzá, ki valamikor bemégyen vala, mindenkor hol fustéllyal, hol bottal s hol csak ököllel megöklözi, veri, kínozza vala. Hogy éhen ne halna, nagyjában valami fekete cipócska s víz adatik vala neki. Végre sok nyomorgatása után egy rusnya tyúkkosárba dugatván, a város piacán lévő akasztófa alá vitette, s ott fejét vétetvén, azon kosárban gyalázatosan s akasztófa alá temettetett vala.

A fejedelem a könyvet visszaadta Péchynek, s mondá:

- Tegyétek az iratok tárába, hogy a jövendő idők lássák, mi az árulók sorsa. Ha Bocatius uram megjő, hasznát veszi.

- Igen, nagyságos uram, és mi legyen bongárdi prédikátorral... A hazában első mégis a kálvinista vallás, kívánja-é nagyságod, hogy a papot visszahelyeztessük?

A fejedelem gondolkozott:

- Nézd, uram, mindig csak az igazság útján kell járni; ez a história jegyzés is azt mutatja... Hány református család van Bongárdon?

- Volt hét család, de azokat a szászok már onnan kitelepítették, kit ide, kit oda, s ma egy sincs.

- Akkor hagyd békén. Örüljünk, ha valahol békesség van... A békességnek alapja mindig valami háborúság... Mink is, ha ezek a gazok gazul a szegény Gábris fejedelmet meg nem ölik, soha ilyen békességben uralkodásunkat nem kezdhettük volna... De azért a gyilkosoknak nem lehet jó vége... A szászok is, kik elkergették a református lakosokat, papostól, békességben maradtak, de azért eljő az idő, hogy emiatt is számolniuk kell... Még drága lesz a szászoknak ez a vakmerőség. Ilyen dolgokat szeretek gyűjteni, ennek van a legnagyobb ereje az alkuvásoknál... Hozasd elém a csauzt... Lemásoltátok-é a leveleket?

- Igen. Jósa Ignátz már beírta a kopizáló könyvbe.

- Küldd elém.

Jósa Ignátz deák bejött. A kis kopasz ember úgy tett, mint akinek suttogni való titkai vannak.

Letette a kopizáló könyvet, amibe minden levélnek a párját beírták. A fejedelem felizgatódott Jósa Ignátz miatt, s már kérdezni akarta, mit végzett, mikor az nagy furfangosan s ravaszul egy fehér papirost csúsztatott elé.

Ő kinyitotta, s a szíve verése elállott. Ott volt a papíron az aláírás, hogy "Anna de Bathor et Ecsed".

Csak nézte merevülten, mintha nem is tudná mi az.

Jósa Ignátz halkan, nyögve szólt:

- A levelet ellopni nem lehetett ám, nagyságos uram, mert Bánffyné asszonyom azt mindjárt a kebelébe rejtette volt.

Bethlen nem nézett fel, azt mondta:

- Jól van.

- Levelét nagyságodnak elvötte, kebelébe eltötte, asztaláról ezt felvötte, kezembe rökkentötte s nevette.

A fejedelem arcán nem látszott, hogy forró lávapernye hull a szívére.

Jósa Ignátz látva a fejedelem szórakozottságát, s hogy semmit se kérdez, az írást otthagyta az asztalon, s kiment.

Bethlen csak most rázkódott össze. Kebelébe rejtette volna? kebelébe, kebelébe? - kelepelt benne a rekedt szó, s az lassan átalakult szirének hangjává: kebelébe, kebelébe... s látta az Anna mozdulatát, ahogy az ő levelét szemérem nélkül s azonnal kebelébe tette...

A mai napjának megint vége. Nem is tudta, mit tett s mit nem. Hallotta is, nem is, ha valaki bejött hozzá. Mindig csak a maga roppant aljassága, alacsonysága járt eszében. A lopás és a gonoszság, amit csinál.

Aztán fogadta a török követeket, és ajándékokkal elbocsátotta őket.

Már dél felé járt az idő, amikor kalamust vett, s megírta egynéhány sorban az Anna írása fölött, hogy: ezennel ígéretet tesz, hogy amennyiben a fiskus mindent jóvá hagy, akkor a Báthory Anna adományát, akiket vött bátyjától Báthory Gábortól, megerősíti s jóváhagyja...

De mikor készen volt az írással, látta, hogy még sok tiszta papír maradt odáig, ahol az Anna aláírása volt.

Erre most jutott eszébe, odaírta, hogy "Én Báthory Anna értésemre s tudomásomra veszem, hogy amaz ládákat, kiket atyáimtól s Somlyai István bátyámtól nyertem parafernumul, azokat az ország javára mind általadom, s hogy ez így van, megerősítem..."

Nagyot lélegzett. A papiros tele volt. De a szíve is s a feje, agya s minden porcikája.

Most úgy érezte, hogy evvel az írással örökre frigyre lépett Báthory Annával. Csak nézte a két írást egymás mellett. A maga fűszálas betűit, ahogy ott égtek, lobogtak az Anna betűi felett, mintha kigyúlt volna Annának néhány betűje, a szökdelő, araszoló lábas kacagó betűk, s felettük a lobogó lengedező elrepülő sorok...

Ebédnél csöndes volt és szórakozott. S mikor megették a levest, megették a húst, mindig csak az írás szorította ott bal felől a szívét, s folyton várta, mikor fogja az írást elővenni, s ő maga volt legjobban meglepve, mikor egész természetesen csöndesen azt valóban elővette s mosolyogva felesége elé tette.

- Az ám, nem is mutattam még neked, hogy a Báthory Anna levele itt van e.

Az asszony felvette, megnézte, elolvasta, mint valami bíró, s akkor elvetette.

- Már megint nagyon könnyelmű volt kegyelmed. Igen sokat ígért.

Bethlen lehajtotta fejét.

- Ígértem... Mit sem ígértem... Annyit ígértem, hogy ha a fiskus jóváhagyja, megerősítem. De mit hagy jóvá a fiskus? Amit én.

- Igen, s maga jóvá hagy mindeneket.

- Nem értem. Már ennél szűkebben nem foghattam.

- Egy ilyen szó a fejedelem szájából s tollából - mondta az asszony - mindent jelent. Mert csak nem fogja ezek után kegyelmed megmásítani szavát! Ez azt jelenti, hogy a fejedelem mindenkinek elrabolja minden javát, de ennek a személynek salvus conductust ád mindenre, amit akar.

- Amit te akarsz.

- Én?... Mit akarok én, s hogy jönnék én abba, hogy beleszóljak az ország dolgába, s egy ilyen cafrának a vagyonába. Felőlem kegyelmed tehet, amit kíván. Soha nem szólottam bele cselekedeteibe.

- Soha.

- Vagy talán igen?... Gábor, ne legyen igazságtalan!... S maga engem megcsalhat, ahogy jólesik...

- Megcsaltalak én valaha is?

- Még nem tudom.

Bethlenen valami oly hallatlan robbanás vala, hogy azt hitte, szétveti a láng.

- Vagy talán nem fekszik Báthory Gábor eltemetetlenül a bátori templomban, mint valami ebhulla.

Az asszonynak nagyra nyílt a szeme.

- Úgy! Hát ez az ára! - kiáltott sikoltva. - Hát ez az ára, ezt ígérte kegyelmed annak a cafrának. S ez az ára a ládáknak!

- Mit ár! Nem ár! Erről szó sem volt.

- De. Erről volt szó s nem másról. Ezzel vette meg magától a donációt, s ezt fizeti kegyelmed a ragadományért.

- Elég. Nekem ilyet ne merészelj mondani.

- Hát ki merészelje megmondani, ha én sem. Hiszen senki se mer magának ellentmondani. Maga egy tirannus, aki azt teszi, amit a vére diktál. Ezért nem aludott hát az éjszaka is, nem tudta, hogy mondja ki előttem, ami a begyében van.

- Zsuzsanna!

De az asszonyban egyre magasabbra csapott a düh s a tűz.

- Maga nem az az ember, akit én ismerek. Magában egy idegen ember lakik. Maga elvesztegeti azt, amit én annyi hosszú idő alatt felépítettem. Vegye tudomásul, hogy mindent tőlem nyert, mert ha én nem vagyok, már régen csinált volna ilyen suskusokat. Maga, szégyen, utolsó emberek dolgára adja magát. Bethlen Gábor, az én uram, az én férjem, az az isten, akit én úgy néztem mindenkor, mint egy szentet, aki nem is erre a világra való, éppen azt csinálja, amit csináltak mások. De hát, szegény ember, nem látja s nem tudja, hogy ezt mindenki kritikummal nézi, hogy a maga nevét is kikezdték. Boronkai él, s egyszer ki fog szabadulni, mert nem tarthatja örökké börtönben ártatlanul, s akkor mi lesz? Az egész ország hírré veszi, hogy Bethlen Gábor abban kezdte az életét, mint fejedelem, hogy pecsétet tört, s szétszórta mások becsületes keresményét...

- Nem volt becsületes. Már egyszer megmondtam magának, hogy Báthory Gábor, mind az egész Erdélyt kifosztotta, csak egyhez nem nyúlt, a saját ládáihoz. S ezek a ládák mind ragadományok s lopományok voltak. Ecsedi Báthory István hagyatékát kíméljem? Azét, aki a császárt és a népét és az egyházat, templomokat mind kifosztotta, hogy magának külön országot teremtsen? Ő csinálta talán azokat a kincseket, nem a szászok, akiktől fegyverrel rabolta el, s nem a fejedelmek kincse volt-é az, amivel a békességet vásároltam meg? Az a kincs s azok a ládák az ország tulajdona.

- Mért nem mondatta ki akkor országgyűlésével. Ha így van, mindenki rávoksolt volna.

- Nem olyan idők voltak, országgyűlését sem lehet minden órában tenni. S te boldogtalan, miket beszélsz. Mit érnél vele, ha azok a ládák itt hevernének a pincében, s a török most itt kóborolna. Magam javára fordítottam-e bennek csak egy darabot is? Van-e itt neked csak egy aranytányérod is, vagy egy ezüstkannád belőle? Mind ott van már az isztambuli vezérek kincses házában s a szultánéban. Itt pedig csönd van és békesség, és Homonnay elvesztegette minden birtokát, s a császárja letiltotta a háborúról. Erről kellettek a ládák.

- Akkor miért mentegetődzött az előtt a céda előtt, s miért ígért neki fűt-fát, s hogy eb bátyjának ország szerint temetést tart?

- Ki mondta, hogy azt ígértem?

- Te mondtad! Mert én keresztüllátok rajtad, Bethlen Gábor, te örömet akarsz tenni annak a cégéresnek, azt akarod, hogy az jól érezze magát és boldog legyen, s mikor már annyi főurat s mindenkit tönkretett, most azzal büszkélkedhessék, hogy az egyetlen igaz ember is benne van az ő hálójában.

- Megőrültél.

- Nem én őrültem meg, hanem neked vette el az Isten az eszedet. Pedig neked csak az az egy kincsed van, Bethlen Gábor: a becsület és a tisztesség. Jaj lesz neked, ha ezt az egyet is elveszíted. Elvesztetted akkor az egész országot, amit fel akarsz falni, s ki fognak okádni, mint a bort. Ott fogsz veszni, az árokparton, s nem lesz a nevednek sem híre, sem illata.

Bethlen a fejéhez kapott. Most, most ha meg lehetne halni. Ennek az asszonynak esze olyan, mint az éles kés, s ennek a nyelve olyan, mint a fúvó tűz.

S nem fél. Nem retteg ilyeneket mondani neki, akiken senki valóban egyetlen szót ellene vetni nem mer. Mi ad erőt ennek az asszonynak, hogy úgy bánjon vele, mint a szégyenoszlophoz kötött ficsórokkal, akiket mindenkinek jussa van leköpni, s megdobálni kővel.

Felvette a felesége elől az írást, s szerteszét tépte apró darabokra.

Az asszony sápadtan nézte. A szeme, mint a medúzáé, s az ajka lila volt és merev.

- Állat... Barom... - mondta, nem bírva már elég erős szavakat találni, amivel az urát korbácsolja. - Mit csinál maga eszeveszett! - s kikapta a férj kezéből az utolsó foszlányokat. - Hogy merészeli ezt tenni?... Mikor kezében van egy írás, hogy mindent elfogadott az a szuka!... Mivel tudta belőle kicsikarni ezt az elismerő levelet? Mit adott érte? Megölelte, megcsókolgatta, maga utolsó buja.

- Elég - rivallt a férj, s az asztalra vert öklével. - Elég, vagy itt ez a kés, s itt vágom a szívembe, ha még egyet szólasz.

Az asszony ebben a pillanatban összeomlott.

- Uram, uram, édes uram, mit tettem. Jaj, mit tettem. Bocsásson meg nekem, Gábor, Isten elvette az eszemet. De magával nem lehet. Nem lehet. Maga meg van rontva.

- Rothadjon el mind s minden porcikájuk. Ez Báthoryak - morogta Bethlen. - Hogy én akarok neki ország szerint való temetést rendezni. Te boldogtalan asszony, szégyelld magad. Miket mondtál itt nekem szemembe. Vedd tudomásra, míg élek, nekem soha eszembe nem jut, azt a bátori templomból kihozni. De lehetne-é? Hát van ebben az országban egy ember is, aki eljönne a temetésre? Annak a gaznak a temetésére, aki pusztává s koldussá tette az országot... Elébb csak hadd gyógyuljon meg a haza, s felejtsék el. Ha majd felnőnek, akik nem tudják, hogy ki volt az ádáz, akkor majd lesznek, akik elkaparják...

Az asszonyon sírás tört ki.

- Bocsásson meg, bocsásson meg, édes uram. Én vagyok megrontva.

S görcsös zokogásának nem akart vége szakadni.

Marosvásárhely a nagy lapos falu az alkonyatban nyugodtan mászott bele az éjszaka közeledő titokzatos halálába.

- Az emberiség nappal él, és éjszaka halott - mondta csöndesen Péchy Simon.

Borsos Tamás megütődve nézett fel a kancellárra, aki sokkal magasabb volt nála, s állása miatt is oly magasságban élt, hogy ő alig mert feltekinteni rá, s amit mondott, azt szentségnek vette.

- Nem hasonlít-é az ember ágya a koporsóhoz - mondta Péchy Simon. Estve ki-ki belefekszik, hogy a napjöttéig a halálhoz hasonlítsa életét. Vigyáznak-é a papok arra, hogy mindenki idejében lefeküdjön?

- Igenis vigyáznak, nagyságos uram.

Péchy Simon mosolygott. Borsos Tamás gondolkodva tette hozzá:

- Vigyázunk... Nemem mint a város bírájának főkötelességem erre is vigyázni.

- Mondja kend, csak mondja, barátom uram.

Borsos Tamás komolyan mondta:

- Úgy vettük a szent eklézsiától, és igaznak is véljük, hogy olyan ember, aki isten félelmében él, reggel korán kél, frissen és megpihent testtel és lélekkel munkájához lát, s míg a nap le nem nyugszik, serényen végzi kötelességét. Ha a nap lehanyatlik, azzal Isten kijelölte a munka idejének végét... Jó lélekkel bíró, egészséges ember kell lenyugosszon s másik napra eltegye magát, míg Isten e földön hagyja életét.

Kicsit lelkesebben folytatta:

- Csak ilyen emberekkel lehet a városnak minden dolgát jó végben vinni... A fejedelem őnagysága kihirdette, hogy mindenkinek Erdélyben ezek után a nehéz esztendők után becsülettel és jó gondjaviseléssel kell lennie. A földeket jól meg kell munkálni, hogy aratásunk legyen, s akinek iparja van, annak azt kell szorgalmasan végeznie, hogy az ország kárát ne vallja. Ez nagyon bölcs és helyes parancs őnagyságától, a fejedelem urunktól. Csak ilyen polgársággal s lakossággal lehetett itt is elvégezni s a jövőben is csak ilyennel lehet a városnak jól meggondolt építését... Tessék megnézni kancellárius uram, mennyi házat raktunk itt mi újjá... Itt jártak tavaly a németek és a németes magyarok, s mivel semmi várunk nincs, elfosztogatták minden értékönket... Aztán jöttek a pogány törökök, levágták barmainkat, és aztán jöttek a hajdúk, akik mindent, ami mozdítható, mind elvitték... Kérem kancellárius uramat, lássa meg a mi nagy bajunkat, és szerezze meg a fejedelem urunktól az engedelmet, hogy a templomot megerősíthessük és kőfallal körülvehessük.

Péchy Simon álmodó szemmel nézte a hosszú egyenes utcát. Valóban mindenütt építéssel foglalkoztak. Számtalan házat raktak újjá alapjaitól kezdve, a többit csak újra fedték, s még csak június eleje van, s már örömmel láthatta mindenki, hogy mire a hó leesik, akkorára nem lesz égett ház, egy sem, Maros-Vásárhelyen.

- A mi székely törvényeink szerint senkinek kőből rakott falat, várat, erősített helyet nem szabad építeni, hogy valaki tirannus módra a székely nemzetnek nyakára ne hághasson. De ebből az lett, hogy az idegen ellenség akármikor jő, úgy kifoszthat bennünket, mint a méhek köpűjét. Legalább annyi erősségünk lenne, ahová kevés napokra elrejthetjük asszony- és gyermekseregünket és csekély vagyonkánkat. Ha két lovas jön, már nem tudunk nekik ellentmondani.

Péchy Simon nem szólt, mosolygott.

- Vagy nagyságos urunk nem így gondolkodik?

Az út végén a szántóföldek kezdődtek. Itt megállottak.

- Nagyon jól gondolkozol, uram - mondta a kancellár, s szeme az égre fordult. - Már a nagy szemfedél ki van terítve felettünk, gyerünk azért az éjszakai koporsó felé.

Borsos Tamás nem bírta megérteni, mit akar avval a koporsóval.

- A nap is elnyugodott - mondta -, s mink a nap fiai vagyunk.

- Most jót mondtál, öcsémuram: mink a Nap Fiai volnánk, ha az Édenkert törvényeit meg tudnánk tartani.

Nem mondott többet, megfordult, és csendes járással visszafordult a község felé.

Borsos Tamás semmit nem felelt, de magában elhatározta, hogy még lefeküvés előtt megkérdi az urat, mit értett légyen az Édenkert törvénye alatt.

A házak udvarán az asszonyok bajlódtak az állatokkal. A teheneket megfejték s a malacoknak enniek adtak. A tyúkok már elültek, de a kutyák bezzeg acsarkodtak.

Mindjárt a község végin egy háznál nagy korcsma volt és ott most kezdtek a legények lopva a kertek felől begyűlni.

- Ezeknek is le kell feküdni a nappal? - kérdezte nevetve a kancellár.

- Nagyságod uram, félszemét a bíró is behunyhatja egy kicsit, ha a kösség javára megy a mulatás. Nappal nincs rávaló idejek.

- De éccaka kell hagyni nekik, hogy a kasszába hadd gyűljön egynehány dénárocska.

- Hadd bíza. De azért a tizedik órában a város darabontja megjön a fustéllyal és haza zavarja őket.

- Pedig csak akkor kezdenének igazában.

- No, az éjszakának meg kelletik adni a magáét.

Péchy Simon csak nevette.

- Mondom, Borsos uram, nálatok rend van.

- Hála Istennek, őszent felsége nevének.

Az utcán kiállottak az emberek s mindenki azért, mert ki-ki tudta, hogy az ország kancellárja itt vagyon és köszönteni kívánta. Péchy Simon barátsággal fogadta a köszöntéseket, és ő is mindenkinek szépen szalutált.

- De már építhetnél te is galambbúgós kaput - mondta, mikor Borsos uram portájához értek.

- Uram, leégett mindenem, s költséget nehéz itten szerezni, de nem nyugszok, míg nem lesz.

Borsosné asszony éppen kész volt a vacsorával, jó csirkéket vágott, és arra várta az urakat.

Barátsággal vacsoráztak, s utána boros köcsög mellett jó soká beszélgettek az ország állapotjáról. Borsos uram török világot ismerő ember volt, s mindent elbeszélt, amit odakint tapasztalt, s még török tudományát is megmutatta.

Már éjfél felé járt, s csak beszélt s beszélt, s örült, hogy a kancellár oly jó szívvel hallgatta. De nem akarta hagyni lefeküdni, míg az Édenkert felől nem tudakozódhat.

Végre erre is sor került, s annyit monda:

- Nagyságos uram, már minden lélek alszik Vásárhely városában, csak mi ketten vagyunk éberen, meg a felettünk lakozó.

- Szóljon csak kegyelmed...

- Én csak azt, ha megmondaná nékem Nagyságod, mit gondolt azon, midőn mondá: az Édenkert törvényi.

Péchy Simon csendesen maga elé nézett. Már ő is jócskán borozott, s feje szédülést érzett, mintha szállani kívánna.

- Mért kérdezed?

- Én csak azért, mert ne vegye nagyságod zokon, de titkos szóval hallottam már, hogy Szent Erzsébeten nagyságod tanítja a népeket Eössy András uram igazságira.

- Milyen szóval mondják?

- Nehéz szóval, uram: zsidózásnak nevezik.

- S akit tik Krisztus urunknak mondotok, nem lett volna zsidó?

- Vaj igen, ha a bibliának hinni lehet.

- Jól mondod, ha a bibliának hinni lehet. S lehet?

- Isten beszéde van benne, úgy tanultuk.

- Jól tanultad, s jól hiszed.

Borsos Tamás felállott, s meghajtotta fejét a kancellár előtt, aztán újra leült.

Istennek hála.

- És mit mondasz Lutherhez és Kálvinushoz? - kérdezte Péchy Simon csúfolódva.

Borsos Tamás nem mert szólani. Aztán mégis:

- Nagy próféták, nagyságos uram.

Péchy kancellár a messzibe nézett, mintha átlátott volna a falakon és a tetőn, s az eget nézte volna a sok csillaggal.

- Nem tagadom, de Mózes atya tökéletesebb. Krisztusnál is.

Borsos Tamás nem mert szólani se igent, se nemet. Reszketett belülről, mert azt érezte, hogy most rendkívüli és csodálatos dolgot fog hallani. Mózes csak egy főbíró volt Izráelben, nem értette Péchy urat, hogy merészeli az édes Jézus Krisztus, Isten egyszülött fiához tenni. Hiszen főbíró ő is Vásárhelyt, de azért Krisztus csak Krisztus.

- Kívánod tudni?

- Nagyon is, nagyságos uram.

- Fogadod lelkedre, hogy hív és hallgató maradsz?

- Isten engem úgy segéljen.

Péchy Simon kimondhatatlan vágyakozást érzett, hogy beszéljen...

Ez az ember olyan hűségesnek és igaznak látszott előtte, oly jámbor erkölcsű volt, és kemény, hogy bár egyszerű ember vala, meg kellett előtte mondania.

- Hallgass akkor és értsd meg... Három esztendő híján most van száz évi, hogy a nagyszájú Luther feltámadott Isten parancsolatjából... Nem tagadom, Isten a kövekből is tud prófétákat támasztani, ha akar, így ez augusztinus barátból is tött... Mit mondott ez a Luther?... azt mondta, hogy a pápaság nagyon elrontotta a relígiót Pál apostol ideje óta... már egészen odáig jutott, hogy még arra is jussot formált, hogy a vétkeket maga az Úristen helyett megbocsássa, nemcsak a földön, hanem a tisztító tűzben is... Kitámadott azért ez a Luther Márton, és vétót mondott a pápaságnak, hogy ne gyűjtene pénzt a Szent Péter templomának építtetésére. No a német fejedelmek, akik irigylették, hogy a pénzt kihordják az országból, ennek megörültek, és ezt a barátot faveálni kezdették, hogy Istennek jele...

- És nem? - kérdezte megdöbbenve Borsos Tamás, a marosvásárhelyi bíró.

Péchy Simon, az ország kancellárja, hallgatott. De a szeme mosolygott.

- Nézd, uram, már érett ember vagy, nem tudom, megértheted-é, mert inkább csak a fiatalok tudják megsejteni az igazságot...

- Egész szívvel várom, nagyságos uram, kérlek, mondd ki az igazságot. Csak a sír fogja tőlem hallani.

- Míg én arra neked hatalmat nem adok, hogy utánam te is továbbadd.

- Úgy legyen - s Borsos Tamás újra felállott, és meghajtotta magát, akkor leült.

- Én Luther tudományát nem kicsinyellem - mondta Péchy Simon -, jó frater volt, és mindeneket megtanult, amit a skólákban eléje adtak... Ismerte a szent Atyákat és az apostolokat és az egész Szentírást... Hogy lehet hát akkor, hogy egy ilyen Isten küldötte jámbor ember megállott a félúton... Hol állott meg?... Jézus Krisztusnál... Az egész nagy Szent Bibliának csak egy kis negyedrésze, vagy annyi sem az Új Testamentum, s ő ott megállott, és nem akarta tudtul venni, hogy annak előtte is volt valami...

Borsos Tamás kimeredt szemmel hallgatott. Egész teste reszketni kezdett, mert soha nem képzelte, hogy legyen valaha ember, aki a Jézus Krisztusról valami kisebbítő szót mondani merészeljen... Bizonyára ő, mint vásárhelyi bíró egy ilyen istenkáromlót megfogatott volna, és nyelvét kivonatta volna a pellengéren... De most ebben a nagy reszketésben és iszonyodásban is úgy vélte, hogy az ország fő-fő kancellár ura járatosabb az igazságban, s nem merte magának megvallani, hogy mily veszélyes és pokolbeli útra jut, ha tovább hallgatja. Azt mondta:

- Uram, a mi édes Jézus Krisztusunk Istennek fia.

- Igen, uram, Istennek fia.

Erre Borsos Tamás elhallgatott, és megnyugodott elméjében.

- De te is Istennek fia vagy, és én is Istennek fia vagyok, mert benne van a Szent Írásban, hogy mindnyájan Ádámnak és Évának gyermekei vagyunk, mert Ádám előtt nem volt emberi állat a földön.

Borsot Tamás nehéz lélegzettel mondta:

- Úgy tanultuk, igen.

Péchy Simon nagy nyugalommal mondá:

- És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.

Borsos Tamás pedig mondá:

- És uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó minden állatokon.

Péchy Simon megingatta fejét, s újra mondá:

- És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Ez az, amit neked meg kell magadban jegyezned: a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Ez a Biblia első igéje: Mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette volt... Isteni képre és isteni hasonlatosságra: és helyezteté az első embert az Édenkertbe... És ültete az Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyeztette az embert, kit formált vala.

Borsos Tamás mondá:

- És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is a kertnek közepette és a jó és gonosz tudásának fáját.

Péchy Simon felemelte az ujját, hogy csendre intse a szorgalmas bibliatudót.

- Teremtette Isten az embert az ő képére és hasonlatosságára, és helyezte őt az Édenkertben... Ez ebben, amit tudnunk kell! Ide kellett volna Luthernek visszamenni... Mert Isten teremté az embert ártatlanságban és szentül és a maga képére s hasonlatosságára, tehát szinte Istennek. És elhelyezte őt az Édenkertben, ahol együtt éltek a bárányokkal és az oroszlánokkal, és ő adott nevet Isten miden teremtményének e földön... Ide kell nekünk visszamenni az Édenkertbe, ahol nincsen semmi, csak az Ádám gyermekei és csak örök boldogság... Nem mehetünk vissza, mert az ember bűnbe esett és kiűzetett az Édenből... De Isten megígérte, hogy elküldi a Messiást, aki meg fogja váltani az embert a bűnnek zsoldjától. És akkor az ember megtisztul, szentté lesz, és Istennek ölébe újra visszajő, s megnyeri az Édent... ahol az első paradicsomi boldogságban él tovább...

Borsos Tamás oly gyermeki megértéssel vette a szavakat, hogy elmúlt előtte minden csodálatos kétség és félelem: ebben az éjféli órában az egek nyilatkoztak meg előtte.

Péchy Simon halkan, muzsikáló kellemetes hangján, suttogva és szívét gyógyítva beszélt tovább:

- Eljő a Messiás, és megváltja az emberiséget, ebben meg vannak győzettetve a bibliának minden szenti...

- De ki lészen az a Messiás?...

Kitárta két tenyerét, hosszú ujjain fényes gyűrűk voltak, és szikráztak a viaszgyertya fényében. Szelíd szemei csillogtak valami elragadottság fényességétől, és őszülő szakálla, mint valmi bibliai szentet, ékesítette.

- Óh ez a Luther, az ő fene hangjával és ordító szavaival: mennyire eltévesztette - mondta. - Akkor lehetett volna az emberi nemzetet mindenestül visszavezetni az Édenkert törvényeihez, de ő megállott az egy Krisztusnál... Nézd, gyermekem, a világot... Ha Krisztus volt a Messiás, akit a szent könyv prófétái prófétáltak: akkor ő eltörölte a bűnt és megváltotta az embert... De vajon így történt-e... Vajon az ember ez alatt az ezerhatszáztizenhárom év és öt hónap alatt megváltozott-e?... Vajon megszűnt-e hát a bűn?... Nem inkább azóta áradott el az emberi fajzaton annyira, ahogy soha annak előtte nem láttatott bűnös lenni az emberi állat?

Borsos Tamás lúdbőrözött, egész testében hol hideget, hol roppant forróságot érzett.

- Krisztus urunk Istennek fia volt, és nagy próféta, ezt még a Mohammed hitin levők is mind megismerik... De távol legyen, hogy annak a Messiásnak nézd, akiről a próféták szólanak... Ő csak jel volt a pusztában... Nem törölt el szegény a maga kínhalálával semmit is... Nem vitte vissza az emberi fajt az Édenkertbe, ahol nincsenek magyarok és nincsenek székelyek és nincsenek szászok, nincsenek németek és nincsenek taliánok és nincsenek francuzok és nincsenek anglikánusok, nincsenek keresztények és nincsenek pogányok, nincs az emberek között semmiféle idegenség, hiszen még az állatok is mind egy felekezeten vannak, egymással is és az emberekkel is... Nem szüntette meg a bűnt, mert soha annyi fertelmesség e földön nem volt, mint e mi mái napjainkban, mikor csak a fegyver és a gyilkolás virágzik... Nézz körül, másfél ezer év tele van fröcskölve vérrel és rablással: ez az, ahova a Krisztus vitte az emberiséget?... Ez az, amit tökéletes boldogságnak lehet nevezni?... Maga ez a Luther soha mást nem prédikállott, csak tüzet és fegyvert... Soha a szeretetnek és a csendes békességnek szavát nem hallatta. És ez a Kálvinus, aki ment Luther nyomdokin, s megégettette Servet Mihályt, és oly rettenetes kegyetlenséggel tartotta a maga Genf városát, hogy ott csak a parancs és a törvény uralkodott a csecsemőktől az aggastyánokig mindeneken... Látod, azért kérdeztem ma este tőled, hogy a bíró és az egyház kurátora vigyáznak-e arra, hogy minden keresztyén lélek este maga idejében lefeküdjék a maga földi koporsójába, mert tudom, hogy ez így vagyon, mert a kálvini hitben soha és senkinek egy szabad és meghagyott pillanatja nincsen, parancs és törvény alatt áll minden ember, legfeljebb ha a korcsmára megyen, és az egyház és a község javára bort iszik, s megrészegszik, akkor kap engedelmet, hogy egy kevés időt a maga éberségében tölthessen, hogy evvel pénzecskét juttasson a kasszába... Ez az a boldogság, amit ezek a főemberek hoztak nekünk is magyaroknak?... Ide jutottak ők az Édenkert helyett: kedveznek a pénzért a korcsmázóknak, de aki nem dorbézol, annak le kell magát nyugtatni az ágy nevezetű koporsóba egész életének minden napján, ha csak nem akar ellenségnek, megromlott bűnösnek és hitevesztegető pogánynak látszani az eklézsia vezetői előtt, mert bizony mondom néked, hogy minden eklézsiában számon tartják azokat, akik nem úgy akarnának élni, ahogy a törvények és rendszabások előre meghagyják...

Borsos Tamás itt nem értett mindent teljesen, de már beborította agyát a szentülésnek, a paradicsomi érzésnek melegsége, s inkább mindent bévett, mint hogy ellene mondjon. Szemei nedvesek lettek, mint a nagy kancellár úré, aki oly szívbéli szentséggel mondta szavait, hogy azok elfolytak az ő szívében, mint a méz.

- De uram, nagyságos uram, lehetséges-é, hogy a földi ember a maga erejéből az Édenkertbe bejusson?

- Soha. Maga erejéből soha, gyermekem. De az Írásnak erejével akármikor... Mink már immár sokan vagyunk, akik ennek a nyomát s útját megtaláltuk... És megvetettük alapját az első szent zsidóságnak. Annak a zsidóságnak, amit a Biblia hagyott... Nem zsidóság ez, hanem héber lélek. Héber annyi, mint a túlsó oldalon, a túlsó parton élőknek élete... Akik eltávoztak a világi hitványságtól, a bűntől és a káromlástól és ragadástól és a keménységtől és a szigorú erkölcsöktől, hanem az Édenkert törvényei szerint élnek igazán s jámborul s egymást segítve és egymást nem kisebbítve s nem akadályozva a maguk szent jámbor és alázatos jóságában... Mi nem arra ügyelünk, hogy mindenkik szabott törvényekben maradjanak, hanem arra, hogy mindenkinek hatalmat adjunk arra, hogy úgy cselekedjék, ahogy szíve diktálja... Oly szabadság van a mi életünkben, mint az Édenkert tagjaiban...

- De uram, vannak gonoszak és istentelenek, akik nem törődnek az igazsággal, hanem az ördögnek parancsát keresik.

- Mi közöttünk nincsenek. Akik az Édenkert törvényeit megértették, azok mind egyesek és nem visszavonók. Mert az ember természete szerint jó, de belevetették a pokoli gondolatokat és a kapzsiságot és erkölcstelenséget, s akkor megromlanak... A mi testvéreink csak énekelnek és imádkoznak, és úgy élnek s dolgoznak, ki-ki magáért és ki-ki mindenkiért... Mi átjutottunk a szakadékokon, és elkerültünk e világnak bűneiből a túlsó oldalra, és szent héberek lettünk, s megértettük az Édenkert törvényét és szavát.

- De uram, a valóságos zsidók is gonoszak és kapzsiak és nyúzó fosztók.

- Hallgasd meg szavamat és ítélj... Luther és a többi reformátor azt tanítja, hogy az első szent keresztények ideje óta a pápaság elrontotta a szent egyességet és relígiót, mert maga csinálta emberi törvényeket iktattak a régi igaz törvények helyére... Ez légyen tehát igaz... De a zsidóság maga, azótától, hogy Isten őket az Édenkertből kivetette, szinte eltávolodtak az Istennek édenkerti igazsága mellől, és tovább rontották a szent igazságot és a törvényeket maguk csinálta új bűnös törvények által. Nekünk tehát maguk a zsidók, akik históriai alapon valóságos zsidók, éppen olyan távol vannak ez édenkerti zsidóságtól, mint nekik a pápák az első keresztények szent és áhítatos állapotától... Minekünk, testvéreim, nincsen sem zsidó, sem német, sem francuz, sem már fajta s féle népek, csak egy van: ember. Én mi nem nézzük, hogy valaki magyar nyelven vagy zsidó nyelven vagy török nyelven él, mi csak azt nézzük: ember vagy-e testvérem, és megérted-e az Éden törvényét?... S ha igen, akkor őt mi magunk közé számláljuk és testvérünknek és az Éden tagjainak vesszük.

Borsos Tamás, marosvásárhelyi bíró valósággal szentté érezte magát emelkedni, de világi élete, hivatalja és gondolata új kérdést vetett elméjébe:

- De ha így vagyon, akkor nem kell-é nekünk fegyvert fogni s az embereket rákényszeríteni, hogy értsék meg ezt az új és szentséges gondolatot?

- Távol legyen. Erővel erre senkit kényszeríteni nem lehet és nem szabad. Aki fegyverrel él, az fegyver által hal meg. Azt mondja Mózes első könyvében az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a bűn ajtód előtt leselkedik, és reád van vágyódása, de néked uralkodni kell rajta... És mondá Isten Káinnak, aki megölte az attyafiát, Ábelt: "A te atyádfiának vére kiált hozzám a földről. Azért átkozott légy a földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy béfogadja a te atyádfiának vérét és bujdosó és vándorló légy a földön..." Akkor mondá Káin az Úrnak: "Nagyobb az én büntetésem, hogysem mint azt elhordozhatnám, elűzöl engem a föld színéről, és a te színed elől el kell rejtezkednem, bujdosó és vándorló lészek a földön, akkor pedig aki rám talál, megölhet engemet." És monda néki az Úr: "Sőt inkább, aki megölendi Káint, hétszerte megbüntettetik."

- De uram, nagyságos uram, akkor igaz és édenkerti ember hogy éljen meg a Káinok között?

- A Káinok is Istennek gyermekei, s úgy kell élni közöttök, ahogy ők élnek egymással. Csöndességben, békességben, és megvédelmezve az Istennek parancsolatját... De mikor eljő a nap, hogy az Édenkert gyermekei átvehessék az uralkodást, akkor készen legyetek, és Istennek törvényét betöltsétek.

- Mert kevesen vannak a választottak, de megjő az ő idejek. Maradjatok azért ébren, ti okos szüzek: feljő az Istennek az ő napja, s mindaddig legyen olaj a mécsesetekben... Minden hiábavaló, minden haszontalan, csak az Istennek embere tud s tesz... A tiszta ember pedig el fog jönni, s megéritek, ülni fog a maga helyére, s akkor mindezek a szörnyek és leviatánok eltűnnek a semmibe...

De megijedt, hogy lázában többet beszél ki, mint szabad, s akkor mindennek vége. Az emberben idegen szellemek laknak, ott bent tombolnak s kikívánkoznak. Csönd, hallgass nyelv és siketülj meg szó: el fog jönni még a nap. A pécsi takács fia nem hiába járta be az egész kerek világot; Eössy András nem hiába szállította rá tudományát, oly sok csöndes és leskelődő perc asszonyok által, pénz által, fejedelmi kegy által nem hiába gyarapítja markában a hatalmat... De csitt... Még messze van az időknek teljessége...

Azután mondá:

- Azért ha a fejedelem azt parancsolja neked, hogy vedd fel a te köpönyegedet és menj el Konstantinápolyba a hitetlenek közé, akkor vedd fel a köpönyegedet, és menj és végezd, amit a fejedelem neked parancsol. A többi pedig a te szívedben van, és készülj az időre, mikor eljön az Édenkert megnyitásának napja e földön.

Borsos Tamás megértett mindent, és lelke szerint leborult a Jövő Fejedelme előtt, az Új Krisztus előtt, s oly boldogságba merült, hogy azt emberi szív elbírni alig képes.

A fejedelem asztalánál ült, és levelet írt. Rhédey Ferencnek írt Nagyváradra.

Oly rohamosan gyűltek fel a dolgok, csak úgy tódul egyik a másikra, s neki egyszerre kellett az összessel foglalkoznia.

Pénz nincs. Roppant summákra volna szükség, mert a fiatal fejedelemség annyi rést kapott az uralkodás hajóján, hogy azt azonnal be kellett tömni.

Éjszakákon keresztül nem aludt: ez az egy volt, ami meg tudta rontani álmát, ha pénzszerzésre kellett gondolnia... Zsuzsanna volt az első, aki felvetette előtte a gondolatot, hogy a Báthory Gábor által elajándékozott birtokokat valamiképp vissza kell szereznie, s azóta ez egy órára sem hagyta békén.

Már tudta, mit fog csinálni. Báthory Gábor annyi donációs levelet adott ki, hogy az állami vagyonból semmi sem maradt.

Bojthy Benedek által már írtunk kegyelmednek - s repültek a betűk a papíron -, hogy ha kegyelmed az adószedők és a harmincadosok dolgában hiányt és hibát talál, akkor kegyelmed azt az embert akarata szerint azonnal megváltoztathatja, s azt tehet helyébe, akit megfelelőnek gondol. Azért a kegyelmed írására a perceptorságot, vagyis adószedést Makai Jánosnak engedtük. Inczéditől, ami pénz nála van, vegye el, s abból fizesse ki rögtön a szolgáló katonaság fizetését, Inczédi pedig jöjjön be a segesvári gyűlésre számadásra.

Mi innen Szebenből a holnapi napon kimegyünk, és addig míg Fejérvárán lakásunk meg nem lesz, Enyeden fogunk megszállani. Itt már minden el van intézve, és a szász nemzet követei jelen vannak, és most folyik a lajstromozás, hogy átvegyék a várost, a várat és minden benne lévőket.

Mint itt a végrehajtóknál látjuk, az elmúlt két esztendőről még hétszáznegyvenkét forint restancia van nála, az utolsó esztendőről pedig semmi számadást nem adott. Míg el nem számol, minden vagyona zár alá vettessék, és neki onnan egy szalmaszálat is ki ne adjanak. Senkinek adóját el nem engedtük. Amint megszámláltuk, a váradi fizetés tizenkét hónapra húsz vagy huszonkétezer forintot meg nem halad. Ott pedig az adóból és a harmincadból harminckétezer forint jövedelemnek kell lenni. Ennélfogva a vár építésére évente nyolc vagy tízezer forintot mindig fel lehet használni.

De a vámosokat és adószedőket keményen kell fogni, uram.

Bethlen Farkas uramat, mint megbízható nagy embert akarjuk kiküldeni a számadások megvizsgálására, neki kegyelmed mindenben szolgálatára és segítségére legyen.

Kegyelmed Váradnak nemcsak kapitánya, hanem Bihar vármegyének is főispánja. Kegyelmedet intjük, hogy az adók és vámok szolgáltatóit keményen számadásra vonja, és aki el nem számol, azt letartóztathatja, és vagyonát is a summa erejéig konfiskálhatja. Apor uram vámosait jól megítélje kegyelmed, és aki nem arra való, rögtön informáljon felőle, és írja meg, kit tanácsol, hogy helyébe kinevezzünk, azt mi irgalom nélkül megtesszük.

Ha a tisztviselők, kik kegyelmed körül vannak, valami okon nem tetszenek, ne halogassa kegyelmed, igyekezzék megváltoztatni őket. Embert szerezni fődolog. Kovács Mihályt száz gyaloggal küldjük kegyelmed mellé, egyik főporkolábságot rábízhatja. A segesvári gyűlésen meglátjuk, kit találhatunk kegyelmed mellé vicekapitánynak valót, olyat, kinek hűségével és szorgalmával kegyelmed is megelégedhetik. Hazánk köz javáért mi kegyelmedet kényszerítjük a szakadatlan vigyázásra. Odakint Huszt és Kővár odavannak, mi már csak Váradra támaszkodhatunk a magyar végeken. Rendelkeztünk, hogy a vár erősítésére ott három vármegye fát, követ s ami kell hordjanak, kegyelmed erősen sürgesse őket.

Minekünk Váradra, ha lehetséges volna még nagyobb gondunk van, mint a magunk személyére.

Lippa dolgában semmi megmaradásunk nincs. Fővezértől annyi szidalmat még erdélyi fejedelem nem kapott, mint mi, s megfenyegettek, hogy budai pasa nem várja meg, míg Homonnay eljő, maga rohan ránk fegyverrel. Még mai napon Keresztessy Pálnak levelet írok Lippába, s ha nem fogad szót, ő lássa kárát. De uram, mikor ennyi és ily félelmes idők vagynak, tartunk tőle, hogy Homonnay nem marad veszteg, hanem amint hírét veszi, hogy mi hadunkkal Lippa alá szállunk, ő is felül, és ellenünk jön. Lengyel király neki tízezer kopjást ígért volna. Thurzó nádor hamisan tagadja leveleiben, hogy valamit tudna Homonnay rezgelődéséről, ezért is bizonyosra veszem, hogy titokban erősen készülnek.

Ha Homonnay beüt, idejében kell gondoskodni. Kegyelmed egész idő alatt, míg mink Lippa alatt lennénk, egész hadiállapotban legyen. Most rögtön harcírókat vegyen maga mellé és mustrát tartson a vármegyéken, és legalább, ha többet nem, kétezer puskást s annyi lovast tartson készen egész idő alatt, míg Lippa vétele folyik. Pontosan mindenkit regestromba vegyen, legelső helyre saját magát írva és után a váradi hadakat, nevenként. Azután maga mellé szólítsa az urakat, és nagyon megvizsgálja, kinek mennyi birtoka vagyon. Ha valaki letagadja birtokát, elveszíti. Úgy éljünk. Jószágos nemes embereket szekere mellett tartsa, nevenként szólítsa és a mi nevünkkel és akinek 15-20 jobbágya vagyon, az két fegyverest, 32 után hármat, akinek 50, az négyet, akinek 75, az ötöt, akinek 100, az nyolcat s azonfelül minden huszonöt után még egyet adjon, de ne bocskoros jobbágyokat ültessen lóra, hanem jó ruhás jó fegyvereseket, a maga kárára. Aki lóval nem bír, az jó puskát és posztóruhát szerezzen emberinek. A regestrumot nekünk rögtön beküldje, mert e szerint bírjuk ezentúl a vallókat. Bizony ki most megmutatja magát, úgy veszi fejedelmi kegyelmünket vagy ítéletünket.

Uram, az ország megmaradásáról van szó. Soha nem hisszük, hogy Homonnay ezt az időt elszalassza, mikor mi kint leszünk hadunkkal az országból.

Mi mindent megteszünk, hogy a budai pasa az első hírre segítséget küldjön, s hátba támadja a bestyét, de ha nem lenne, akkor is kegyelmednek magának helyt kell állania vele szemben, és meg kell őket törnie.

Bene valeát.

Már egyre rövidebben és keményebben írt. Nem volt ideje magyarázatokra. Parancsokat adott.

Most másik levélpapirost vett, és Keresztessy Pálnak, a lippai kapitánynak a következőket írta:

Generose domine amice et frater nobis observande. Salutem et servitiorum nostrorum commendationem.

Jól emlékezhetik kegyelmed arra, hogy mióta a hatalmas és győzhetetlen császártól a magyar nemzet Lippa várát fegyverével elszakította, azóta soha a fényes portához és oltalmához, Lippa miatt nem folyamodhattunk. Sőt, amikor az athname leveleket is kiadták, abba Lippát soha fel nem vették, és hazánkat a legnagyobb fenyegetésekkel ijesztgették, hogy ezt a Lippát, ami már egyszer a töröké volt, visszaadjuk.

Eddig sem költségünket, sem fáradtságunkat, sem adományunkat nem kíméltük, hogy teljes erőből halasszuk ennek a visszaadását. Már tovább semmi utat-módot a halasztásra nem lelünk, sőt főkövetünket, Balassy Ferenc uramat a fényes portán letartóztatták, és őhatalmassága, a szultán felgerjedt haragjának tüzében török-tatár hadait készenlétben tartja reánk, amit szemünkkel látunk. Ha ez meglesz, ez romlott hazából nemhogy ellene állhatnánk, de még meg sem tudunk mozdulni. Kegyelmedet azért intjük és országul hagyjuk, hogy e levelünk látván, hazánk megmaradását szeme előtt tartsa, s minden órában azon legyen, hogy Lippát, mihint kívánjuk, nekünk megadja, mert ha Lippavára miatt az egész Erdélyt és az egész keresztyénséget utolsó veszedelem érné, annak kegyelmed lesz egyedüli oka, és Isten előtt is kegyelmed számol érte.

Erről kegyelmed többet ne is habozzék, más levelünket ne várja, hanem éjjel-nappal az urunk őnagysága által rendelt helyekre, Lugosra és Illyére költöztesse a lippaiakat. Könyörgöttünk őnagyságának, hogy megbízható helyeket adjon a szegénységnek és a rendeknek, és ő ezt így rendelte.

Tartsa meg Isten kegyelmedet.

Gen. Dom. Vrae

Erdélyország rendei.

Még egy harmadik levelet kellett sürgősen írnia. Ezt a levelet Bethlen Farkasnak írta, akinek elpanaszolta, hogy Báthory fejedelemsége alatt minden fiskális birtokot eladományozott.

Ha, uram, minden inasnak, minden érdemetlen országfosztó gazembernek kezüknél hagyjuk a Báthory Gábor által adományozott jószágokat, akkor Kővárhoz, Fogarashoz egy jobbágy sem marad. Maga Gábor fejedelem megbánta, ahogy tett, s Rhédey Ferencnek, váradi kapitánynak élőszóval parancsolta, hogy személyre való tekintet nélkül mindent visszaszerezzenek, mert látta, hogy nem jól cselekedett.

Mink azért még most semmit sem akarunk ebben tenni, de az országnak oly szükségei vannak, hogy világosan meg kell tudnunk, hogy mit tettek s mit nem. Kassai uramat, a fiscalis directort bíztuk meg avval, hogy utánanézzen a káptalanokban, s minden donációt szerről szerre meglásson.

Nem akarjuk azonban, hogy csak a fiskális tisztviselők ügyeljenek a dologra, mert érdemesnek kárát nem kívánjuk, kérjük azért Nagyságodat, mint hazájának hív fiát, aki minden dologgal esméretes és oly igazságszerető ember, kiben szívünk a hazában legjobban megnyugszik, hogy ebben a vizsgálatban személye szerint részt venni méltóztassék.

Szeretettel várjuk, hogy bennünket a jövő héten Nagyenyeden megkeresni és velünk ezt az egész haza megmaradására szóló dolgot végigbeszélni és tőlünk jó tanácsát és segítségét megvonni ne terheltessék. Etc.

Meg volt nyugodva: Bethlen Farkasnak ennél nagyobb megbízatást nem adhat, és az öregúr minden bizonnyal nagy örömmel és tisztességképpen veszi.

Most behívatta Kassai urat, és vele a Báthory-féle adományok dolgát végigtárgyalta.

Akkor kiment a tanácsházból, és lement a városra, hogy a szászok deputációjával meglássa, miként van az átadás ügye.

Ott állott körülötte Szeben, mint egy új ruhába öltöztetett menyasszony. Már minden ház ki volt restaurálva. Semmi bomlás, törés sehol. A szép kis házak két és három ablakszemükkel csudálkozva nézték a sürgés-forgást.

A kapubástyákon is mindenütt egész új ágyúk és fegyverek voltak felállítva, amiket a szászok a fejedelem kívánságára maguk hordtak be a várba.

A magyar katonaság is új ruhákban, új fegyverekkel volt ellátva, s olyan volt minden, mint egy boldog menyegző előtt való nap, mikor már minden el van készítve a nászra.

Báthory Gábor emléke elmúlt, és a szászok hosszú fekete ruhájukban, hosszú pálcákkal és szögletes süvegekkel alázatos és boldog szemmel nézték régi birtokukat.

Sokan hiányoztak közülök a régi tanácsból, de elparentálták Weisz Mihályt ugyanúgy, mint a tavalyi bírót, akit Szilassy Pál itt döfött le ezen a piacon, ahol most az új emberek maguk is alig hitték, hogy elkövetkezett az időknek teljessége.

Eszterházy Miklós végigment a Grábenen.

Amerre ment, az üzletekből kijöttek az emberek, és utána bámultak.

Csodálatos volt arany- és bíborruhájában. Fején a nagy melegben is magas bőrsüveg volt, és kócsagforgó, oly vastag kócsagseprű, hogy a kereskedők, akik értettek hozzá, megbecsülték, hogy ez maga a nagy és remekmívű forgóval egész vagyont jelentett. Egy polgári család kistafírozhatta volna leányát, s akkor is egész életére bőségesen lett volna ellátva belőle. Hát még a többi ruha, ami rajta volt. A vérpiros mente, oly tömérdek aranyzsinórral, sujtással és gombokkal, s minden a legtisztább színaranyból, hogy a nap belevakult, míg körülszikráztatta. Dolmánya kék volt, nagy virágos habos selyemből, s ez is arannyal és gyémántokkal tele, nadrágja vadgalambszín fehér szederjes volt, és vadonatúj sárga csizmája valósággal repült, olyan csodaszép szabású volt. A csizmaszár hegyén elöl nagy aranyrózsa, amelyről még aranyszálakból szőtt repülőbojt hullott.

Mellette kétfelől két úriember ment, Pákay Benedek királyi személynök, aki az egész országban híres lett arról, hogy az utolsó pozsonyi diétán az alsótáblán arról szónokolt, hogy a magyar rendek az Ausztriai-ház kihalásaiglan lemondottak királyválasztási jussukról. A nagy orációnak visszafelé sült el az éli, mert még a katolikus urak is felzúdultak, és azok sem mertek mellette voksra felállani, akik előre felbiztatták.

A másik oldalán gróf Erdődy Tamás tárnok ment, aki inkább csak itt Bécsben szeretett élni, mert nagyon unta a falusi sarat, a port és az unodalmat. Vidám és kedves ember volt, akit a Felség azért vett tárnokmesternek, mert senki oly jó kimutatást nem csinált neki arról, hogy lehet a magyar protestáns főurak vagyonának elkobzásával a kincstár üres ládáit megtölteni.

Pákay Benedek termetes úr volt, csak bajusza volt, s az oly hosszú és vastag, mint valami lószőrből csinált forgó s álla alatt csaknem összekanyarodott. Erdődy Tamás viszont egészen megborotvált arccal járt, és a magyar díszruha gallérjában nagy csillogó keresztet viselt, tele erős nagykövű gyémántokkal.

- Nézd meg ezeket a magyar urakat - mondta Schützbauer, a grábeni legnagyobb drágaságkereskedő a feleségének, aki vele kiállott a bolt ajtajába -, ezek a legjobb vevőink.

- Ach, az a gyönyörű! - mondta az asszony, és igyekezett az Eszterházy szemét elkapni. Oly tágasra nyílt a szíve a szép férfiú iránt, hogy csaknem elájult.

Eszterházy volt a három közt a legmagasabb, legdaliásabb és valósággal Adonis. Szakálla szőkés volt és frissen, borbély által kolnizott. Mint valami mesebeli tündérkirályfi lépett a köveken, amivel a Gráben ki volt rakva. Még a sarkantyúja is oly taktusra csengett, mint valami tündéri muzsika.

Gyalog mentek, mert a Felség udvarmestere legújabban parancsolatot ada ki, hogy senki, aki a Felséghez audienciára van berendelve, egy bizonyos körön belül lóval vagy kocsival be nem mehet, mert a Felség méltóságos tekintete amúgy is egész Bécset a Burg előpitvarává tette, tehát nem lehet és nem szabad, hogy hadinépekkel és lóval jelenjék meg akárki is a Felség kapujában: ez kisebbítené az alázatosságot, amivel a Felség elé kell járulni. Jöjjenek tehát a Szent István templomának távolságából mindenek gyalog és alázattal, akik a Felség nagyságos és felséges dicsőségében akarnak sütkérezni.

Utánuk ment a kíséretük. Fejenként három-három, összesen kilenc ragyogóan öltöztetett udvari emberük, párducosan és kacagányosan, bajszosan és fénylő fegyverzettel.

Eszterházy egész úton egyetlen szót sem szólott. Magában töredezett szavakat mondott. Latin orációjának szavait tagolta, de nem tudott sorra menni benne. Nem baj, hiszen két hónap óta van Bécsben, s azóta milliomszor elmondotta orációját, s álmában, ha megrúgnák talpát, akkor is hiba nélkül, mint a vízfolyás darálná le.

Két egész hónapot kellett a császári kihallgatásra várnia. Sokszor már azt hitte, megüti a guta, s nemegyszer volt úgy, hogy megfordul s elvágtat ebből a büszke városból.

Azért kellett oly sok ideig várnia, mert a Felség először információkat kívánt szerezni felőle. Még nagyon fiatal volt a dicsősége, s mivel nem az ország, csak a nádor nevében jelent meg, nem történhetett, hogy egy ilyen fiatal főurat, akinek még meg sincs erősítve uradalmainak joga, miket Mágócsy Ferenc után s Dersffy Orsolya által nyert, csak úgy elfogadjon a Felség, tehát móresre kívánták az udvariak szorítani; ezek a magyar urak anélkül is valósággal míveletlen s pallérozatlan medvék, akiket láncon kell tartani.

A széles Grábenről befordultak a Kohlmarkt utcájába.

A Kohlmarkt csak káposztapiac volt valaha, de már most inkább Diamantmarktnak lehet nevezni, oly drágaságoknak boltjaival van tele.

Ezen az utcán valósággal életveszélyes csődület lett miattuk, minden ember, aki mozogni tudott, kicsődült, hogy a ragyogó magyar urakat lássa.

- Nézd a szájtáti németeket - mondta Erdődy gróf, és nevetett.

Pákay Benedek nem méltatta figyelemre a csőcseléket, pedig azok mind inkább tisztes merkátorok voltak, akik nyugodtan aludtak éjszaka, mert volt pénzük, és annyi jövedelmük volt, hogy gyermekeiket a legszebben elláthatták.

A Burg óriási kapuzata előtt kétszáz díszesen öltözött katona állott. Csoportokban állottak és beszélgettek, s mikor a magyar urak a csodálkozó népek között feltűntek, nevetve súgtak össze, és hamis megjegyzésekkel mulattatták egymást.

Pákay Benedek megvárta, nagy méltósággal, míg a vezető tiszt hozzájuk lépett, és illő szalutálás után átvette a Beféhlt, mely őket egyenként a mai napon déli tizenkét órára a Felség színe elé legkegyelmesebben béparancsolta.

Akkor megvizsgálván az iratokat, meghajlott, és átadta őket egy másik officérnek, aki előremenvén, utat mutatott. Kíséretüknek azonban kint kellett maradni a vasrácsozatú kapun, az utcán, és azon helyre állani jó renddel, ahová az officér őket jelölte.

Bent a kapu belső oldalán egészen más módon öltözött inasok állottak. Spanyol ruhákban, fodros ingekkel, nyakukon s kezükön oly óriásira kikészített csipkés gallérokkal, hogy ember csodálkozhat, hogy fejüket a pléhkemény vasalású vászon meg nem szabja.

Alig mentek tíz lépést, az officér általadta őket egy udvarinak, aki szintén a leggondosabban megvizsgálta az írásokat, s helybenhagyva, magát szerfelett meghajtotta és előretáncolt.

A három magyar főúr utánaballagott a barázdabillegető forma úriembernek, s egy pillantást vetve a kapubolt alatt a roppant nagy udvarra, melyen éppen egész hadsereg volt felállítva, legalább kétezer ember, s valami hadi gyakorlást végeztek. Hátul, az udvaron túl már a bástya látszott.

Felmentek a setét nagy lépcsőn az emeletre s ott újra átvette őket egy udvari tisztség, aki ajtót nyittatván a lakájokkal, megint más udvarinak kezébe adá őket.

Egy hosszú folyosón mentek most, s a folyosónak mindkét fala rakva volt győzedelmi jelekkel és diadalmi s ajándékba küldött ragyogó fegyverekkel.

A folyosó végén magas ajtó volt, melyen ismét más komornyik fogadta őket, s mindenik a legnagyobb alapossággal nézte s bírálta meg az írásaikat, mintha akárki is az világon eddig bejuthatna csak úgy maga kénye-kedve szerint. Írásolvasás után egyre nagyobb hajbókolások lőnek s így tovább.

Végre egy igen tágas és felséges fényességgel beöltöztetett terembe lyukadtak, ahol a falakon akkora faliszőnyegek s gobelinok voltak, hogy avval egy egész templom falát könnyen be lehetett volna teríteni.

Itt már semmi fegyverféle nem volt: azok mind kinn maradtak az előpitvarokban, a magyarok megérezték, hogy valóban a kard, a dárda, kopja és vért csak arra való, hogy a Felséges császárnak hatalmasságát és dicsőségét szolgálják, de nem arra, hogy ő maga a saját közelében csak meg is tűrjön s szíveljen ilyen paraszti és gyilkos katonai istóriákat.

A nagy teremben negyvenen vagy ötvenen voltak.

Mind igen fényesen és ragyogóan öltözve. Magyar ruhájú nem volt közöttük senki. Eszterházy látta, hogy itt vége van a barangolásnak, s meg kell nekik is állaniok. A sárga és piros selyemruhájú főlokáj nekik egy szót sem szólott, hanem úgy eltáncolt, mint egy balettmester, s ők hárman ott maradtak a nagy terem kellős közepén.

Körös-körül kis csoportozások voltak, ismerősök egymással mentek össze, és igen halkan s németül beszélgettek. Latin beszédet is hallottak. Piros ruhás főpapok voltak itt földet seprő ruhákban, ott urak hasogatott nadrágbugyogókban, a fekete felső selyemszövet hasadékin piros selyem bélésekkel varrva, amott nagy generálisok a maguk rettenetes félelmességű vértjeiben, mintha most mingyárt csatát kellene kommandérozniuk. Voltak főúri asszonyságok, nem szépek, legtöbben talpig feketében, rettegve és síró arccal. Ezek talán kegyelmet kérni jöttek elfogott és nehéz rabságban sínylődő férjük, fiuk eránt. Csuda kicsi kalapokat viseltek, s Eszterházy elhatározta, hogy ilyet fog venni tucatot Dersffy Orsolyának. Mi jól fog ez neki állani.

De ahogy ők beléptek s megállottak a terem közepén, az egész társaság még a legkétségbeesettebb özvegy is, mind feléjük fordult, és úgy szemlélték az ő ruhájukat, mintha bizony új kapu volna.

Most egy fehér selyemruhás német úrfi szaladt keresztül a termen, s ahogy meglátta őket, hozzájuk nevetett.

- Isten hozta nagyságotokat, méltóságos uram - mondta vidáman, s Erdődy gróf megismerte:

- Nini, Imrécs.

Megfogta a kezét, aztán az arcát megveregette:

- Balassa Imre ez, Balassa Péternek fia.

A fiatal úr sorra meghajlott előttük avval a táncos mozdulással, ahogy a lokájok jártak.

- Ne álljanak itt uram s bátyám - mondta nevetve -, mikorra van írva a megparancsoló befél?

- A tizenkettedik órára - szólt Erdődy.

- No, akkor még ugyancsak van várni való idő.

Evvel belekapaszkodott Erdődy Tamásba, és előrement vele egy nagy ablakfülkébe, és ott egészen fesztelen és vidám nevetéssel kezdett mesélni:

- Aj be utálom az ilyen napokat - szólt hangosan, bizonyára abban bízva, hogy senki szavát meg nem érti, mert ki tudna itt magyari nyelven egy bötűt. - Idecsődítik a Felség nyakára az egész világot. Csak nekünk csinálnak vele bajt... No de majd este ki fogjuk pótolni, a Ballhausban új dámácskákat hozattak, franciákat, tízet.

Erdődy hangosan nevetett, s ketten elkezdtek erről beszélni, minthogy mind a ketten ott szokták az estéiket tölteni. Eszterházy is már nemegyszer volt a Ballhausban, és nem is mondja, hogy nem jól érezte magát, de neki, mint új politikai embernek addig semmihez nem volt íze, míg végére nem járhat az audienciának és a török dolgának. Hallgatta azért a csevegőket, és felettébb csodálkozott, hogy Pákay Benedek a nagy hasával mekkorákat nevetett, mikor Balassa úrfi elmesélte, hogy a francia dámácskák milyen mesterséget tudnak.

- Hogy én is éfi voltam - mondta Pákay Benedek -, és atyámuram nem szerette a színemet, hogy nagyon pattanásos volt az arcom, mondá: nesze te nebuló, itt egy csomó pénz, eredj Bécsbe s költsd el... Akkor mentem először a Ballhausba s egy hónap múlva atyámuram feljövén, még Rudolf császár fiatal éveiben volt, kérdi: nos mint?... Mondom neki: Atyámuram, arra kérem Nagyságodat, meg akarnám házasodni.

Mindnyájan nagyot nevettek.

- Kérdi atyámuram: "Éppen ideje, mert már meghaladtad az időt..." Talán tizenhat éves valék... S kit, te csóré?... Mondom: ne vessen meg, édes jó atyámurama, de egy gyöngy Diannát lelék... S hol, mondja ő: csak nem a Ballhausban? De biz igen.

Erre Erdődy úr és Balassa úrfi a hasukat kezdték fogni, hogy a népek mind csak őket csudálták.

- No én magyaráztam, hogy egész szívem és lelkem a Diannáé, de atyám csak nevetett s mondá: akkor adok neked egy szukakutyát, s nevezd róla.

Nem lehetett a nevetést tartóztatni, s nem is akarták. A gyászos özvegyek szemrehányólag pillantgattak reájuk, de ezt Eszterházyn kívül senki se vette figyelembe.

Egy főgenerál ment végig a termen, oly vitézül, hogy minden lakáj megretirált előle.

Balassa Imre közelebb hajolt és megsúgta:

- Ez nevezetes úr: ez akarja a magyar földet meghódoltatni a Felségnek. Támpir, azaz Dampierre.

Az urak óvatosan odanéztek, akkor Erdődy felkacagott.

- Ez az a vakmerő játékos, aki már engem meghódoltatott a Tanzender Amornál. Hétszáz aranyamat nyerte el. Ez nagy hadi vezér lesz.

Evvel a legnagyobb barátsággal odament hozzá és köszöntötte.

A generális azonban most nem találta magát a Tanzender Amor spelunkáiban, ezért módfelett kemény és kifeszített derekú maradt. De Erdődynek nem imponált, s bizonyos kapacitálás után visszajött, s azt kommendálta az uraknak, hogy két lépést tegyenek előre, akkor az is idejő.

Így egymást megközelítették stratégiailag, s mikor beszéd közelségbe jutottak, kölcsönösen néminemű meghajlásokkal szalutálták egymást.

Eszterházy, aki egyre jobban érezte, hogy ő itt mennyire idegen, mindenki más otthon érzi magát, csak ő nem, mert ezek az urak mindnyájan fiatalságukban kapták a bévezettetést a Felséghez, de ő még három év előtt is udvari hadnagyocska volt, aki a maga uránál is ajtón kívül tanyázott, míg be nem szólították, így hátrább valónak kellett magát éreznie, ami szerfölött sértette, s a generállal szemben nem is tudott azon a könnyű udvari hangon szólani, csak kemény hallgatással és vigyázással nézett. A generális nagy darab s mord ember volt, igazi katona s generális, de módja olyan volt, mint egy strázsamesternek. Szemét szerette villogtatni, és a hadi tudományban jártasnak kellett lennie, mert minden szava öblös volt és maró.

Pákay Benedek is ismerte röviden, már találkoztak valamely tanácsban, de csak most barátkoztak együvé. Pákay úr kemény volt vele szemben, s mégis oly engedelmes, mintha máris ez a Generál parancsolna Magyarországon.

- Bejutunk mi még ma a Felséghez? - kérdezte Balassa Imrét Erdődy nevetve, mikor a Generál őket elhagyta.

- Ach, az istenadta - mondta Imrécske -, ma megint fájdalmai voltak, s vele van bent udvari medikusa, egy török doktor.

- Török? Törökkel gyógyíttatja magát Őfelsége? - csodálkozott Eszterházy - s meri?

- Doktorban nincs barát - nevetett Imre. - Mind öl.

Nézték, hogy éppen a Generált vezette egy udvari tisztviselő, s elment vele valamelyik ajtón.

Egy óra múlva Pákayt vitték el ugyanazon ajtón.

Ennek felettébb megörült Eszterházy, mert látta, hogy a Felség a magyar ügyekkel akar végezni, s csakugyan Pákay után Erdődyt s kis negyedóra múltán őt szólították. Kint azonban a temérdek nép irigyen és ellenségesen nézett reájuk, s meghánytorgatták, hogy nem járja, hogy ezeknek a magyaroknak mindig elsősége van.

Kisebb terembe értek be Eszterházy és az udvari ember.

Itt még állani kellett katonásan, süvegét hóna alá tartva és kardját másik kezében, egész a derekánál, hogy valamiképpen meg ne csördüljön a pádimentumon.

Eszterházy nagyokat s mélyeket lélegzett. Tagadnia lehetetlen, hogy a szíve úgy kalapált, mint valami ezred dobosa.

Mégiscsak itt van, gondolta, és végre elérte, mit soha nem remélt volna, a Felség előtt, s csak egy ajtó választja el a legnagyobb kitüntetéstől. Vajon az ajtó csakugyan megnyílik-e?

- Csak semmi szomorúságot Őfelsége előtt - súgta az udvari ember.

Eszterházy rápillantott.

- Nagyon beteg Őfelsége - súgta újra az udvari. - Ha méltóságod valamit el akar érni, csókoljon kezet, csókoljon kezet... ibittezer... ibittezer... ibittezer... nono...

Eszterházy megdöbbent, az ember ismerős volt.

- Aus Tirvania - súgta az még, s benne felvillant, hogy ez sekrestyés volt, mikor ő Nagyszombatban kitért... De már nem volt idő gondolatokra, bent állott egy besötétített teremben, mely oly tágas volt, hogy nem találta meg benne a királyt.

- Kumher - mondta egy kellemes rekedt hang egészen másutt, mint ahol ő kereste. Balra volt a trón, s nem az ablakok előtt.

Most hirtelen mindent látott. Egy nagy trónusban feküdt a király. Egész testével feküdt, de félkönyökön, és apró vizslaszemekkel furkálta őt mosolyogva, s hunyorgatva. Megette állott egy szakállas öreg pap, deresen, egyszerű fekete ruhában, egy igen nagy gyémántkereszttel, s az szikrázott: minden legkisebb mozdulatára millió fényt, lilát és világos rubintosat szórt.

Khlésl ez, a főkancellár - villant át a fején, s előrement, akkor letérdelt a beteg öregúr előtt, és annak odanyújtott lágy kezét megcsókolta.

Utána még jobban meghajtotta magát, csaknem a földig formán, akkor lassan felállott, de térden maradt. Féltérden, hogy a feje a Felséggel egy magasságban legyen.

Parancsot várt.

A Felség soká nem szólt, hanem csudálkozva méregette. Intett, s ő egészen felállott.

Most a Felség valamit spanyolul mondott Khléslnek, ebből egy szót sem értett. Khlésl nevetve válaszolt szintén spanyolul:

- Caramba!

Ezt megjegyezte magának, s elismételgette magában, hogy el ne felejtse. Kitalálta, hogy róla beszélnek, ruhájáról s magáról, mint a bolti kereskedők a Kohlmarkton.

Közben szeme egy kicsit hozzászokott a félhomályhoz, s látta, hogy a király arca szederjes, mint a hulláké, a szakálla is mintha szennyes volna. Nagyon betegesnek látszott, de fájdalma nem volt, mert akkor nem lett volna oly vidám. Nagyon sértette, hogy semmit sem ért a beszédjükből, s elhatározta, hogy hamar megtanul spanyolul, már két hónap alatt sokat tanulhatott volna.

- No wasz isz in deinem Bauch - mondta a király.

És ő felállott és elkezdte:

- Sacratissima caesarea et regia Majestas. Domine, domine mihi benignissime.

A király mosolyogva intett Khleslnek:

- Wi der Ubero...

Ő megállott, pater Ubero... Ez egy jezsuita volt, híres szónok akkor, a nők rajongtak érte.

Újra szólani kezdett, s a király latinul mondta:

- Parce... azaz kímélj, hagyj békén... - Utána mindjárt latinul folytatta:

- Nagy uradalom az a munkácsi uradalom?

Eszterházy meghökkent és elpirosodott. Szerencse, hogy a sötétben nemigen látszott, hogy mennyire elveresedett.

- Igen, Felség.

- Nagyobb, mint a pozsonyi árendátorság?

Eszterházy elnémult: a király tehát tudja, hogy az ő apja Pozsony megyében adóárendátor. Meghajlott.

- Bene, bene - nevetett a király. - Paucis verbis: anyád Illésházy uram húga?

- Igen, Felség, Illésházy Zsófia.

- Hány gyerek? Tizenhat?

- Csak heten élünk, Felség.

- És ez a Mágócsy, ez sógora volt Illésházy úrnak?

- Igen, Felség.

- Mikor te Munkácsra mentél, Dersffy Orsolya már beteges volt?

- Nem, Felség.

- De most nem nagyon egészséges?

- A gyermekszülés nehezére esett.

A Felség jóízűen nevetett:

- Nem minden nő szül tizenhatot. Pedig rajtad nem múlik, hein?

Eszterházy hallgatott. Egyik meglepetésből a másikba esett.

A Felség megint spanyolul kezdett beszélni Khlesllel. Oly vidáman és kellemesen, mintha ő jelen sem volna.

- És szép nő? - fordult hirtelen hozzá.

- Nekem a legszebb, Felség.

- Akkor minek jársz annyit a Ballhausba?

Eszterházy majd elsüllyedt a szégyentől és a röstelkedéstől. Nem képzelte, hogy a Felség erről is értesülve volna.

A király nagyon mulatott a zavarán.

- Nem tesz semmit, ugye eminenciád? - szólt Khleslhez.

- Felség - szólt a bíboros -, jobb, ha egy ifjú főúr a Ballhausba jár, mintha konspirációkon töri a fejét.

- Én Felségednek legalázatosabb híve vagyok - mondta Eszterházy, és meghajtotta térdét, s olyan érzések gyűltek benne, hogy szinte könnyek jöttek a szemébe.

Ez a hangján is megérzett, és a Felség apai jóakarattal nézett rá, s a szeme mosolygott.

- Bene, bene - mondta -, halljuk csak, hogy is történt az a karácsonyi ajándék.

- Újesztendei Felség.

- Bene.

Eszterházy röstellkedve mesélni kezdte, ahogy mindig el kell mondania bizalmasok előtt a nevezetes ajándékot, mikor Dersffy Orsolyától újévi ajándékul a puszta kezét kapta.

- S üres volt a keze.

- Igen, Felség.

- Csak benne a munkácsi uradalom.

Eszterházy meghajtotta magát.

- S meg akarnád kérni a megerősítést benne, hein?

Eszterházy egy pillanatra féltérdre ereszkedett.

- Mi vitt rá, hogy szívedben megtérj? Pazmaneus?

- Felség én tizennyolcad évű voltam, és lelkem szerint történt. Pázmány uramnak semmi része benne.

- Ezt ne mondd meg neki - nevetett a király. - Ő maga juhának tekint.

Eszterházy összerántotta dús szemöldökét, de aztán a királyra nézve, újra szelíd arcot vett.

- Felséges uram, adta volna az Úristen, hogy mindenek világosan értették volna meg a szentírásnak igaz magyarázatját, nem szakadozott volna meg annyira a mi üdvözítőnknek varrás nélkül való köntöse.

A király hallgatott.

- Bene - mondta -, bene, bene... s mit mondott neked Illésházy uram? Ha vissza reformatizálnál?

- Nekem adná Trencsén várát - mondá.

- S te nem?

- Én akkor húszéves voltam, felség, de nem tettem.

- Bene... S mondd csak, mikor te amaz újévi ajándékot nem kaptad meg... te azt megérdemletted volna?... Te már akkor sok szívességet tettél az özvegyecskének..

Eszterházy elpirult.

- Igen, felség, én mindent elvégeztem körülötte, hogy ő ne érezze a nagy veszteséget, férjének halálát.

- S már a Mágócsy uram életiben is udvari tisztje voltál az asszonyságnak.

Eszterházy most majd elsüllyedt, ezt mégis senki nem merte volna neki szemére vetni, mert valóban nem is történt semmi közte és Dersffy Orsolya közt, a barátságon kívül. Nem tudta, mitévő legyen.

- Az asszony, felség - mondta erősen -, egy az égi angyalok közül, e földön.

- S övé Munkács, ami az égi angyaloknak hibázik. Ennyivel felettébb való - mondta a király mosolyogva.

Eszterházy meghajtotta magát.

- Felség, a vagyonnak dolgát Istenre bízzuk.

- Persze, persze - szólt a király kedvesen -, ismerjük Regéc várának esetit. Jól van inskribálva neked, hogy azt magad szabad birtokából egy szóra odaengedted Alaghy Menyhért uramnak.

Eszterházy csaknem beleszédült. Boldog volt, hogy a felség mindeneket úgy tud, mint egy gyóntató atya, és oly jóságos, mint egy fejedelemhez illő.

Már a király nem akarta tovább faggatni, másra tért:

- Mi baja a Thurzó úrnak? Kövek?

- Igen, felség, midőn nála voltunk, nagyon szenvedett.

El kellett mondani, mit látott, s a király félbe hagyatta vele a beszédet, s ő magyarázta el, hogy neki is volt ilyen fájdalma, pontosan emlékezett, hogy jöttek a szédülések és rohamok, izzadások és gyötrettetések.

- És még a gaz török ilyenkor megragadja az alkalmat és kínoz.

Végre, gondolta Eszterházy, helyben vagyunk, és kezdte elmondani, mit tapasztalt Bittsén, hogy viselte magát a török csauz, hogy fosztotta ki Lévát s hajtott el ezer embert...

- Parce... kímélj - szólt a király, és egészen elfakult, mintegy ólomszínűvé lettek arcai.

- És még soká húzza?... A nádor?... - kérdezte aztán.

- Felség, csalánba nem üt a mennykő - szólt kurtán Eszterházy, amin a felség felettébb nevetni kezdett.

- És mit akartok evvel a török ebbel? - kérdezte a király.

- Bethlen fejedelem?

- Fejedelem? Úgy hallottuk, még vajda. Khlésl?

Khlésl egyszerűen mondta:

- Még nem adta meg neki felséged a fejedelmi titulust.

Eszterházy:

- Felség, ez az ember a magyar nemzetnek végveszedelmével, országunk pusztulásával, szörnyű romlásunkkal, népünknek pogányrabságra hurcoltatásával szerezte meg ezt a méltóságot... Híre vagyon, hogy most Lippa, Jenő várát a kastélyokkal akarná odaajándékozni a hitetlen pogányoknak, számtalan sok vitéz férfiaknak s atyánkfiainak halmokba rakatásával sem gondolva... Méltóságot keres, és ha míg azt meg nem kapta, addig nem nyugszik s mind csak azért, hogy Felséged előtt megmutassa, hogy sem Istent, sem emberiséget nem kímél, de ki akarja szorítani magának a címet és titulust... Én szívem szerint csak azt mondhatom Felségednek, hogy ne hízelegjen a bestiának Felséged, hanem, amint az utolsó két hónapokban mutatódik a dolog, adjon Felséged erős parancsot, hogy az ország minden erejével szakadjon rá, és törje össze ennek a nagy felfuvalkodottságát... Mert ha ennyi harccal és erőszakkal nem sajnálja rontani a magyar nemzetet, hogy magának diadalmat keressen, akkor mit fog csinálni, ha már megnyerte... A tyrannusoknak egy eledele vagyon: felebarátaink veszedelme és nyomorúsága... Nem tudjuk, hogy ez mennyi lelket adott eddig a töröknek hatalmáért, az erdélyi fejedelemségért... de azt még jobban nem tudjuk, hogy mit kész még áldozni s pusztulásba dobni érte, hogy megtartsa.

- Tehát mit gondolsz, fiam?

- Felség, én Homonnay Györgyöt fiatal és könnyelmű lelkű ifjúnak ismerem... De jó magyar és jó híve az igaz szent egyedülvaló relígiónak... Lesznek neki jó tanácsosi Felséged parancsából, akik helyette jó rendben tartanak mindent, amíg Felséged a megnyomorodott szegény Erdélyt maga jogara alá veheti... Itt az idő, hogy Felséged királyi parancsa örömöt és lelkesedést keltsen országszerint. A kutya ugat, felség, s az ugató és vicsorgó kutyának vagy koncot kell vetni, vagy kitörni a nyakát.

- Koncot, koncot - mondta a király. - Azért, ha a kutya ugat, még nem híjjuk be s ültetjük asztalunkhoz.

Khlesl figyelemmel hallgatott, s hasán összetéve két kezét, ujjait morzsolgatta, s szúrós szemeivel erősen meredezett Eszterházyra:

- A magyarok - szólt - hamar megijednek. Ha egy eb vakkant, már rémüldöznek.

- Eminenciád - szólt Eszterházy -, ez az eb ebtársait ránk uszítja... A török, mióta ő ott acsarog, nem tiszteli a békeszerződéseket, s a mi türelmünkkel nagyon visszaél... Várainkat ostromolja: mióta eljöttem, azóta sok dolgok történtek, amit nem szeretek: Széchényt is megvették.

- Magyar volt a kommendáns - szólt jelentőséggel Khlesl.

- Eminenciád, másfél év óta fizetést a zsoldosok nem kaptak...

- Nincs pénz - mondta a király. - Mindenki a császári kincstáron akar élősködni.

Eszterházy megszédült a nagy veleérzésben:

- Felség... Ebet ebbel maratni...

A király óriásira nyitotta a szemét:

- Quomodo?... Hogyan?

Eszterházy érezte, hogy most jutott el életében a legfőbb pillanatra:

- Felség... Homonnay úr a régi Drugeth birodalmat mind lekötötte erre a háborúra... A hajdúkat már nagy zsoldra felbérlette... A lengyelektől tízezer kopjást nyér... Felségednek semmi kockázata... Tessék ráhagyni... Legjobb ebet ebbel maratni...

S Khleslre nézett, aki előremeredve, szúrós szemeivel falánkul nézett rá, homloka dudorodott, mint egy bécsi zsemlye, simán és fényesen és sápadottan s okosan helyeselve.

De ahogy pillanatokig szembe bámultak egymásra, lassan visszahúzódott, s magábamerülten ujjait morzsolgatta.

A király azonban rettenetesen nyugtalan lett. Izzadság ütött ki egész testén, s a homlokán apró gyöngyök mutatkoztak. Ledobta takaróját s felült.

Remegő kézzel a szívéhez kapott, úgy látszott fuldoklási rohama jön.

- Effendi - szólt hidegen Khlesl, s valahonnan rejtekhelyről elősietett egy török, földig érő kaftánban s nekiesett a felségnek, és gyúrni, gyömöszölni s veregetni kezdte s kevés dörgölés, rángatás és molesztálás után innia adott egy üvegecskéből, kristálypohárkában.

A király megitta, s megkönnyebbült.

- Apage, apage - mondta, s kezeivel kalimpált -, majd hívatunk.

Eszterházy letérdelt, s kezet csókolt. A király keze nedves volt a szájából kijött turhától, s lilásfekete, hogy csak a legnagyobb megerőltetéssel tudta a csókolást bevégezni.

A bíboros is kezét nyújtá s azt is megcsókolta, de csak a nagy gyűrű kövét.

Megpattanó szívvel érezte, hogy a főpap megszorította kezét.

Szédelegve sietett el, az ajtóban még visszafordult, s annyira meghajolt, amennyire csak bírt, s kifarolt az ajtón, ami magától nyílt meg.

- Hunde gegen Hunde...

Hallotta, ahogy a király vidáman mondta: ebet ebbel maratni...

Kint fellélegzett a kis szobában.

Érezte: győzött.

A fejedelem nem volt a kancellárián, mondják hazament. Mióta Nagyenyeden voltak, nem voltak olyan közel egymáshoz. A fejedelemasszony a templomkastélyban lakott, s a kancellária távolabb volt egy uradalmi házban. Péchy utánament a fejedelemnek, s a fejedelemasszonyhoz ment fel.

- Urunkat keresem, nagyságod asszony.

- Baj van?

Péchy keveset hallgatott.

- Nem. Nagyságod nem kell féljék. Státusbeli dolgok.

- Mindig a státussal ütnek agyon. A státus baja az én bajom... Uram baja engemet ér.

Péchy csak állott előtte, mint akinek semmi sem sürgős.

Zsuzsanna szerette volna már meglódítani, hogy ne töltse az időt. Mindig az az érzése volt, hogy itt az egész világ fut s fárad, ez a Péchy csak álmodik.

- Még a Jézus Krisztus is mondja: Az erdők madarai sem nem vetnek, sem nem aratnak, mégis megélnek.

- Nem úgy mondja, hanem hogy "a ti mennyei atyátok eltartja őket".

- Igen, úgy - mosolygott Péchy.

- Na jöjjön bé, s mondja el, kancellárius uram.

Bementek a belső szobába, s leültek.

Nézte ezt az embert, ezt a férfit. Ez többet van urával, mint ő, többet tud róla, s többet hallja hangját, és talán többet is tesz neki, mint ő. De mit?

- Krisztina Szent Erzsébeten maradt?

- Igen s neki ott jó.

- Süt, főz?

- Haját.

- Minek a haját?

- Sajátját... Jó, kellemetes lusta asszony.

- Lusta?... Lehet egy asszony lusta?

- Ő tud... Oly asszony, mint Nagyságod, nincs több...

Zsuzsanna elmosolyodott kicsit. Hol vannak a régi idők, mikor Péchy volt az ő legnagyobb udvarlója. Mindig Péchy vette észre legelőször, ha haja állását változtatta, vagy más ruhát vett fel: mindig mindentől el volt ragadtatva. De megutálta, mikor első feleségétől elvált. Azt az asszonyt is megunta, s többet nem bocsátotta maga elé, pedig az is sokat színeskedett, de nem bírta az olyan embert, aki attól, kinek hitet esküdött, el tud szakadni. Az ilyen nem ő embere.

Péchy, ahogy szokott, sokára csak folytatta:

- Maga mondja: "Egy asszony, ha egész nap sző s fon, kapál, mindegy, akkor is csak azt nyér, amit oly asszony, aki mit sem tesz, csak magát istápolja. Egyik asszony sem nyér más keresztet, csak fakeresztet."

Zsuzsanna meg volt lepve: ez igaz.

Most egy kis enyhülést kapott evvel a Péchyvel szemben.

- Mondja Péchy, maga bízik?

Péchy ártatlan s fénylő szemekkel nézett fel:

- Én hiszek, nagyságos asszonyom.

Zsuzsannának feltűnt, hogy Péchy szemei hogy égnek. Oly szemei voltak, mint a csillagok. El-elhunytak, aztán kigyúltak. Nem lehetett belenézni. Mintha külön éltek volna ebben a szürke emberben.

- Óh, ha én hinni tudnék.

És csüggedten nézett maga elé.

Ő nem arra gondolt, amire a jó Péchy. Ő nem gondolt már a jó Istenre, csak egyre, mindig ugyanarra az egyre: urának dolgaira...

- Elmúlt a veszedelem?... Homonnay már abbahagyta?

Péchy csodálkozva nézett rá.

- Nem - mondta fejét megingatva s egyszerűen.

- Nem?

- Egyáltalán nem.

- Hát mi lesz? Háború?

- Igen.

A fejedelemasszony megdermedt. Ezt ily biztosan még senki sem mondta ki előtte.

- Beszéljen csak őszintén. Maga tudja, hogy nekem mindent elmondhat, én elég erős vagyok, hogy a legrosszabbat is meghallgassam.

Péchy kitartóan nézett a szemébe. Úgy nézett, mint aki nem habozik, csak vár azzal, hogy mindent kimondjon magából, ami benne van.

- Két császár engedelmével indul.

- Homonnay?

- Igen.

- Két császár?... Milyen két császár?...

- A bécsi és az isztambuli.

- A török is ellenünk?

- Igen.

- De mért?

- A budai pasától megint levelet kaptunk, hogy kutya vagyunk, ebhitűek, hogy még most sem adtuk ki Lippát.

- Lippa miatt? S átadjuk?

- Nem.

- A fejedelem nem akarja?

- Nem lehet.

- Miért?

- Nem adják... Sem Lippa, sem Jenő kapitánya... Lippán Keresztessy Pál megesküdött, hogy minden népével utolsó lábig elesik, de nem adja ki... Írtunk neki ország nevével... még csak választot sem ada rá...

A fejedelemasszony sokáig nézett a Péchy szemébe:

- Mondja meg nekem, Péchy, maga odaadná a két várat?

- Én nem...

- Hát ki?

- Egy hazafi sem.

- Maga hazafiú?

- Igen.

- És a fejedelem nem?

- Hogyne... Igen.

- Feleljen nekem becsületesen: maga a fejedelmet jó hazafinak tekinti?

- Igen.

- S ő átaladja?

- Igen.

- Tehát nem hazafi.

- Nagyságos asszony, itt a hitről van szó. Az emberek hitben akarnak élni. Ma az embereknek hite mind egész Erdélyben s az egész keresztyénségben az, hogy nem...

- Ez a maga hite is?

- Én nem számítok: én az ország s fejedelem hű szolgája vagyok...

- És mégsem adná át Lippát.

Elhallgattak.

- Én, nem.

- És Homonnay azért kap biztosítást a portáról, mert a fejedelem még nem adta át a várakat.

- Igen.

- És ha Homonnay mind a két császártól segítséget kap, akkor Erdélynek lesz elég ereje megharcolni kétfelé?

- Nem.

- Miért nem?

- Nincs katonánk, nagyságos asszony, de még ha ember volna is, nincs puskaporunk! Nem is tudnám, honnan vennénk csak ennek a két várnak a megvételére is port. Dévába van vagy két napra való s Illyébe talán egy napra. Váradot kellene kifosztani, de Rhédey uram azt mondja, nem hagyja magát üresen, mert akkor olyan lesz Várad, mint egy verébfészek.

- És maga mégse adja oda azt a két rongyos várat.

- Nem jó politika. Ha odaadnánk, az egész keresztyén világ megvet és megcsúfol bennünket, és úgy elhagy, hogy utolsóbbak leszünk a kutyáknál. Hogy keresztyének a maguk földjét maguk akaratján adják a pogánynak, ez még sose volt.

- Ah, hagyjanak engem. Kegyelmed a fejedelemnek nem híve.

Péchy megijedt.

- Én, nagyságos asszony, Bethlen Gábornak, a mi fejedelem urunknak legalázatosabb híve és szolgája vagyok, és ha ő parancsol, magam kivont karddal megyek rá Lippára. De nem énrólam van szó: már Luther megmondta, hogy az Úr Jézus Krisztus legfőbb tanítása, hogy: "minden a hit". Jézus Krisztus, Istennek egyszülött fia, soha semmit oly keményen nem vett, mint a hit dolgát... Azt mondja a vakoknak: "Hiszitek-é, hogy én megcselekedhetem, amit kértek?" és ők felelének: "Hisszük, uram." Erre Jézus így válaszolt: "Legyen nektek a ti hitetek szerint." De nem Jézus akarta őket meggyógyítani... Ők hitték, hogy Jézus meg fogja javítani szemeiket... Erdély ma nem hisz... Erdély ma nem mondja azt, hogy: "Hisszük, uram, hogy te jól cselekszel, ha Lippát megadod."

- Ha a fejedelem akarja, akkor az jó. És majd Erdély meg fogja látni, hogy őbenne hinnie kell, mert az a jó.

- Nagyságod tanácsolta a fejedelemnek, hogy adja meg Lippát?

- Én nem tanácsoltam. Én lebeszéltem róla. De az nem számít, amit én tanácsolok. Az számít, amit a fejedelem akar.

- Nagyságod hisz... Nagyságod kánaeabeli asszony, akinek Jézus azt mondta: " Nagy a te hited, legyen neked a te hited szerint."

- Igen, én hiszek Bethlen Gáborban, senki sincs, aki Erdélynek dolgát úgy elintézze, mint ő.

- És a hit minden... Jézus Krisztus annyira súlyt tulajdonított a hitnek, annak hogy benne, az ő küldetésében, az ő cselekedeteiben s mindenben, ami ő, szentül higgyenek, hogy Márk apostol is elmeséli, hogy így tanított: "Bizony mondom néktek, valamit imádkozásban kérendetek, higgyétek, hogy megkapjátok és meglészen nektek."... Luther maga mondja erről, hogy ha ez a hit nem volna, minden meginogna az anyaszentegyházban, ami a legnagyobb képtelenség... Tehát eszerént még az anyaszentegyházban is minden a hitre van építve... Egy hitre, ami nem vizsgál és nem kérdez és nem felel, csak hisz... Az ijedt ember hitére. A vak hogyne hinne, míg meg nem győződött a csalattatásról. Az együgyű kanaeai asszony, a holtat féltő ijedt ember kapkod fűhöz-fához, és rémületében inkább hisz... Jézus Krisztus mindent erre a hitre épít, s mindent ezzel akar elvégezni: "Hogyha annyi hitetek volna, mint a mustármag: ezt mondanátok ímé a hegyeknek: menj el innét amoda. Elmenne és semmi lehetetlen nem volna néktek..."

- S mit akar ezzel mondani kegyelmed?

Péchy arcán üdvözült mosoly volt. Ebben a percben az öregedő ember megszépült, és szelídség volt körülötte, s kedves bölcsesség volt a szemében.

- De másfél ezer év óta egy hegy is elment-é a helyéről? - tette hozzá mély hangon.

- Ha nincs az emberekben hit?

- Ha ez a hit van, akkor nem kell hadakat gyűjteni és nagy tudománnyal csatákat vívni, csak hinni kell, hogy Krisztus az én hitem által megöli ellenségeimet, és holtan marad negyvenezer ember a csatatéren, minekelőtte egy puskát elsütöttek volna...

- Kegyelmed az Istent káromolja, és Jézus Krisztust.

Péchy felébredt és megjózanodott.

- Én, nagyságos asszony?... Én csak arról szólok együgyű nyelven, hogy Bethlen Gábornak akkor lesz igaz győzedelme, ha ilyen hitet tud maga körül gerjeszteni. Akkor egész Erdély átaladja Lippát.

- Menjen innen és hagyjon nekem békén - mondta a fejedelemasszony. - Asszony vagyok és csak asszonyi dolgokkal illik foglalkoznom.

Oly rémület fogta el evvel az emberrel szemben, aki mint a hamu alatt izzó parázs, iménti percben lobbot vetett, hogy ura életéért reszketett meg. Hisz ez az ember nyílt ellenség... Oly határozottan s elutasítóan kiáltott fel, hogy Péchy felállott.

A fejedelemasszony elhallgatott, hátat fordított, s reá sem pillantott, mikor kiment a szobából.

De amikor az kiment, indulatai szertelenül kitörtek, s nem bírt a szobában maradni, annyira fel volt dúlva, hogy futnia kellett, s tárgyat keresni, amin kitöltse zaklatottságát. A szövő-lányokhoz akart menni, mikor Péchy jött, s most, mintha nagy mulasztásban volna, elnyomta sírását, s kötelességszerűen sietett hozzájuk az alházba.

Két szoba a fonásra, szövésre volt felrendelve. A szobák elég nagyok voltak, úgyhogy tizennégy lány font itt egész napon át. A másik szobában két esztováta volt felszerelve s két idősebb nemes asszony dolgozott rajta.

Mikor belépett, senki sem dolgozott.

Volt egy bolondos lány, aki a kis kutyákat behozta a kötőjében. A nagy muszka kutya azt a csodát csinálta, hogy tizenhármat ellett, s hata hófehér volt, s hete szénfekete. Az ebecskék még csak pár naposak voltak, s a lány a kötőjében hozta be. Az egész társaság odagyűlt, s a kis fura kutyákat nézték roppant visítozással.

Három kis kutya még az ölében volt a lánynak, tíz a földön bukdácsolt. Nagyon furik voltak, ahogy még nem tudtak a gyönge lábacskáikra állani, s minden pillanatban az orrukra buktak. Minden moccanásukra hatalmas visítozás tört ki, még az öregasszonyok is odaállottak s nézték.

Az egyik öregasszony éppen azt monda, hogy:

- Háború lesz, meglássátok, nagy csuda ez. Mióta élek, ilyen nem láttam, egy kutyánál tizenhárom kölyköt.

- Isten őrizzen attól minden jólelket, hogy háború legyen - kiáltott a fejedelemasszony. - Kell háború ilyen népségnek. Naplopók, gyalázatosak.

A fiatal és öreg nők megrettenve ugrottak a helyükre.

- Megverte az Isten, aki rátok számít. Jaj, hogy bírjam én elviselni a naplopóknak ezt a hadát. Hiszen ha nem vagyok minden percben a nyakatokon, soha egy pászma fonalat nem fontok, egy sing vásznak is el nem készíttek.

- Dógozunk mink, nagyságos fejedelemasszony - mondta az egyik öregasszony, aki hozzá volt szokva, hogy neki szorgalmáért s hűségéért többet bocsátott meg a fejedelemasszony, mint másnak. - Dógozunk mink, de ez a bolondos idecipelte az ebecskéket.

- Találtok ti mindenre kifogást s ürügyet - kiáltott a fejedelemasszony. - Hallgass - torkolta le, hogy újfent szólani akart -, hallgassatok, vagy meggebedek. Egy pillanatra ki nem vonhatom lábamat közületek. Mi vagyok én, rabságra vagyok én ítélve, rabtartó vagyok én, hogy nekem csak itt kelletik mindig állani, korbáccsal kezemben, ha azt akarom, hogy valamire menjek veletek. Szégyelljétek magatokat. De ha megharagszom, nem is fogok itt ülni köztetek, mert tik a jóval visszaéltek, s az én jóságomból csúfságot csináltok. Majd ide fog jönni udvarmester uram, s az majd elhúzza nótátokat. Nem fejedelemasszony kell nektek, hanem korbácsos ember, aki a hátatok mellett álljon. Majd másképp lesz ezután.

Mindenki hallgatott, és sietve fogott hozzá dolgához.

Ha indulatban volt, nem bírt magával, annyi mondanivalója volt.

De most erőt vett magán, s elfojtotta a szavait.

A nagy csöndben, mikor csak az orsók pergése hallatszott, egyszer csak rászólt a bolondos kis kutyákra:

- Menjetek vadászni!...

S erre kirüffent a kacagás az egész lányseregből.

A fejedelemasszonyban elszakadt az indulat. Váratlan hangos zokogásban tört ki, s azt szégyellve, fojtott hanggal s szemére szorított kendővel kifordult a szobából. Elment futva s otthagyta őket.

Még hallotta, ahogy az egyik öregasszony lármázva kezdte szidni a lányokat, aztán csönd lett. A vastag tölgyfaajtó bezáródott, s nem hallatszott ki többet semmi nesz.

A fejedelemasszony a lépcsőn állva maradt és sírt.

Bethlen abban a percben jött be az udvarról, s meglátta a feleségét. Ijedten lépett hozzá:

- Úristen, magának mi baja, lelkecském?

- Semmi! - kiáltott s felrohant a lépcsőn. Végigrohant a sötét folyosón, be a lakásba, s ott is az utolsó szobába, a hálóba, s magára zárta az ajtót.

Bethlen nem mozdult meg: csak utánanézett. Máskor bizony vele rohant volna, s két lépéssel már a lépcsőn utolérte volna, s ölében vigasztalva viszi fel, becézve s gügyögve, hogy magához békítse, de most csak állott s nézte, mintha le lettek volna kötözve a karjai, a lába s minden tagja, úgy, hogy nem tud utána rohanni, mint keserves álomban.

Összehúzta szemöldökét. Terhes volt ez az örökös kétségbeesés. Nagyobb dolgai vannak a házi bajoknál. Mélyen le van verve, mert a szultántól szörnyű hír jött. Éppen Szkender pasának adták ki a parancsot, hogy fegyvert hozzon Erdély ellen. Temesváron Mehemet basa készen állott, hogy ellene vonuljon.

Hiába vesztegette el a Báthory kincseket. Nem volt áldás rajta. Annát kifosztotta ősei örökségéből, s semmi haszna belőle. Mintha átok volna mindenen, ami Báthory. S most e Károlyi-lány miatt meg van kötve keze, lába, szíve, minden. Egy asszony megöli.

Az alházból kijött a vénasszony.

- Mi volt az - mordult rá -, mit csináltatok a nagyságos asszonyotokkal?

Az asszony alázattal s megszeppenve szólt.

- Nagyságos fejedelem, ezek a bitang lányok csintalankodtak, ezek az őrültek egy kutya csemetéit behozták, s amiá a nagyságos asszony elveszté béketűrésit.

Mordul nézett el. Egy kutya miatt. Ilyen semmiség miatt most neki kell szenvednie, mert ha nem látta volna a feleségét, akkor kifújná magát, míg találkoznak, de most, hogy véletlen összetalálkoztak, kénytelen kelletlen mennie kell, hacsak nagyobb bajt nem akar.

Szótalan felment hát a nyomorult falépcsőn s el felesége után.

- Zsuzsó, Zsuzsókám - állott meg a bezárt ajtó előtt.

De bentről semmi nesz sem hallatszott.

Soká kellett ott állania s zörgetnie s könyörögnie, hogy:

- Zsuzsókám, angyalkám, nyisd ki az ajtót.

Hogy aztán csak nem nyílt meg: hirtelen elvesztette türelmét, s rúgott az ajtóba.

- Nyisd meg: ha mondom!

Erre pillanat múlva megnyílt a zömök barna ajtó, s ott állott vele szemben halálsápadtan, soványan, beesett szemekkel Károlyi Zsuzsanna.

Csak rápillantott, s bement.

Az asszony szinte félreállott az útjából, ahogy keresztülvadult a küszöbön.

Ő végigment a szobán. Akkor visszafordult. Az asszony még mindig a nyitott ajtónál állott, csak most, hogy az ura rápillantott, tért magához.

- Tedd be az ajtót - mondta Bethlen csöndesen, de türelmetlenül parancsoló hangon.

Zsuzsanna betette az ajtót.

Hallgattak.

Akkor azt monda:

- No, készen vagyunk, Isztambulba.

Az asszonyon hirtelen új remegés tört ki.

- Jó hasznot hozott nekem a Báthory kincse...

Az asszony félve várt.

- Bitang fővezér ellenem uszította a szultánt. Balassi uram a Héttoronyban ül. Ha ilyen főúri követet tömlöcölni merészelnek, már vége mindennek.

Az asszony kezeit halkan összetette, s ujjait görcsösen összefonta.

- Azért tömtem aranyakkal s drágaságokkal. Szkender pasa is fogakat ereszt ellenem, mert kevesebbet kapott, mint a fővezér, holott azt várta, hogy szívességeért talán mind egész országot lába elé rakom.

Nagy léptekkel kezdett járkálni.

- Mi történt? - kérdezte Zsuzsanna rebegve.

Bethlen kegyetlen kedvében volt. Ha nem jön közbe ez kínos incidencia, eltitkolta volna az asszony előtt az egészet, míg valami jót nem tud mondani, de most kedve telt benne, hogy megkínozza, megijessze s lelkét veszítse.

- Ezek ott mind kutyák s rablók. Istennek semmi kincsével meg nem elégednének! Mit tudom én, mit fújnak ellenem. E nyomorult Lippa miatt kell nekem megveszni országostul, népestül.

Nagyokat hörgött.

- Óh, szegény magyarok - mondta Zsuzsanna.

- Megveszem, de leromboltatom még a falait is annak a sárfészeknek. Nem érdemli meg: hogy a neve megmaradjon a világ csúfjára.

- Úristen. Örökkévaló Isten - sóhajtotta az asszony.

- Mit sírsz?

- Siratom ezt a szegény elveszett országot.

- Lippa nem ország.

- Ha ma ezt kérik, holnap Váradot fogják kérni! Harcolni se kell nekik érte, csak megizenik, s Bethlen Gábor megy s elfoglalja nekik erővel. De van még hazafi ebben az országban, aki megvédelmezi kegyelmedtől a magyar várakat.

- Te balga asszony, tőlem akarod megmenteni Erdélyt?

- Magától kellene megmenteni Bethlen Gábort.

Bethlen nagyot lélegzett, csaknem szétpattant a szíve. Nem bánta volna ma, ha tíz várat kellene odaadni.

- Lippa, Solymos, Tótváradja, Vaprás, Facsed, Marsina, Arad, Jenő, ez mind az övék volt már egyszer!... török dervisek vonították ott a Lailla-ilallát, azért kívánják és követelik.

Az asszony elhallgatott s rémülten nézett.

- Mikor volt övék?

- Zsigmond fejedelem idejéig. Zsigmond vette el a rácok árulásával s vakmerően, azóta minden fejedelem, még Székely Mózes is, megígérte visszaadását! Ha most Homonnay bejön, első ígérete, hogy visszaadja nekik.

- Az mind semmi - mondta az asszony -, csak a kegyelmed nevét fogja feketíteni. Soha kereszténység meg nem bízik kegyelmedben, ha megteszi.

- Ha a pogány kiszór helyemből s fészkemből, akkor majd meghisz a keresztyénség.

- Jaj, Úristen, kellett ez nekem - sikoltott fel az asszony, s kezeit fejére kulcsolta -, kellett ez nekem, a fa tetejében ülni s mihelyt valami szél jön, legelőször csak az én fészkemet dobálja s veti. Ott van csak a boldogság, a bokorban s a csendes kis füvek közt...

- Ahol legelőször talál meg a görény s a róka, s elhord mindenestül.

- Nekem ez nem kell - kiáltott az asszony -, vigyen engem innen vissza, ahonnan hozott. Inkább maradtam volna agglány a hazai kunyhóban. Mi baja van az én rokonaimnak s véreimnek, s mi volt velem, mióta engemet onnan elrabolt, mint egy tigris. Hol hurcolt engem magával, akaratom ellen? Nem születtem harcokra s verekedésekre, hogy engemet rágjon s egyen mindenki, mint a fenevad. Adja vissza az én ifjúságomat, adja vissza az én egészségemet, adja vissza, amit az Isten nekem adott s amit a kegyelmed istenelleni vétkes vad természete tőlem elragadott.

Bethlen hidegen nézte a vergődő asszonyt. Most nagyon látta a hervadtságot, a csontjaira feszülő bőrt, amit többet csókolni csak behunyt szemmel lehet... Ez az ő királyi asszonya? akinek a kedvéért embereket, hadseregeket mozgatott s országot hódított.

- Semmi közöm a maga törökjeihez s a maga németjeihez, én nem akartam, egy percig sem mondhatja, hogy én hajszoltam bele, hajszolta a maga vére s bujasága, a telhetetlen vak kapzsisága. Kellett egy ilyen senkinek a legmagasabbra kapaszkodni: maga szegény, hiszen magát felfalják a hatalmasok. Ki volt maga, mikor én megismertem? Maga akar hitet kelteni az emberekben? Nem látja, hogy magában senki nem hisz?... Itt van ez az Erdély maga mellett, körös-körül, egy ember nincs, aki hinne... Ha hite volna valakinek magában, akkor a hegyek megindulnának magáért... de oly egyedül áll, maga szerencsétlen ember, nem érzi, hogy magára maradott... Már nem is tekintik hazafiúnak... A hazafiak megvetik magát... Csak rohanjon vesztébe... Én voltam az egyetlen, aki szentül hitt ebben a Bethlen Gáborban, s belőlem is kigyomlálta az utolsó jó érzést. Akkor még hittem, mikor a lábam porát csókolta, mint egy kis eb nyaldosott körülöttem, s most íme, nekem kell megszenvedni mindent, amit csak felbolygatott, mint egy botor gyerek, aki a farkasokat s oroszlánokat uszítja magára, s most aztán szűköl, mert retteg, hogy vérét veszik az ebek.

- Én szűkölök? - kiáltott Bethlen - ki mondta, hogy én szűkölök?... Nem félek, és nincs mitől félnem, csak egy van, amitől félek, attól, hogy itt van mellettem valaki, aki nagyobb ellenségem a legnagyobb ellenségemnél. Te semmi asszony, azt hiszed, egy percig is rossz vért s ijedtséget csinált nekem a szultán s minden vezére?... Azt én mind el tudom intézni, ha olyan asszony van mellettem, aki fejedelmi vért hord a testében, de te nem vagy fejedelmi, csak egy... ijedt kis beteg asszony, amék a maga rémségeitől fél, s nem a világtól s nem a jóistentől.

- Hát menjen s menjen, talál fejedelmi vért, aki fejedelmi nagyszerűséget örökölt őseitől. Ott várja Ágotán, maga meg van háborodva, hogy ilyen egyenesen kitálalja nekem a maga bűnös vágyakozását. Menjen a szemem elől, annyi mindig voltam, mint egy Bethlen Gábor, ez a senki gyermeke, pecérek királya, ez maga. Menjen előlem, s ne közelítsen hozzám soha az életbe. Velem ne törődjön, s csak csinálja a maga dolgát, én nem fogom megállítani, felőlem rohanhat a vesztébe, elveszett ember, Isten bűnös, gonosz embere.

Bethlen rémülten és szédülve állott a sötét szobában, amelyben úgy érezte, olyan, mint a börtön, sem napfény, sem levegő itt többet neki nincs.

Megfordult s elment.

Most először életében, úgy ment el az asszonytól, hogy nem csillapította le, nem békítette meg, nem könyörgött neki, s nem alázta meg magát előtte.

Elment s betette maga után az ajtót, s otthagyta az asszonyt, s nem tudta, hogy az mit fog csinálni, hogy nem tesz-é valami retteneteset magával.

Lement a lépcsőn. Kiment a házból.

A nagyenyedi bíró jött elébe a ház előtt két tanácstaggal, s amint meglátták, nagy alázatos süvegemeléssel hódoltak.

Keményen s ridegen állott meg előttük az utcán, a piacon.

- Sok dolgaink vagynak, kegyelmetek minden teketória nélkül, itt most mingyárt mondják, miben járnak, s meghallgatjuk. Itt az Isten színe előtt vagyunk.

A bíró megköhintett s beszélni kezdett nagy zavarodottsággal:

- Nagyságos fejedelem urunk, engedje meg nagyságod, hogy itt Isten színe előtt úgy fordulunk nagyságodhoz, mint kegyes jóltevő atyánkhoz.

Elmondta, hogy Nagyenyed vásártartási jogát Gábor fejedelem erős haragjában elvette volt tőlük, s ez a várost nagy búsulásba ejtette, mert így üresen maradott, s a helybéli kalmárok nem tudják portékáikat s a mesterek míveiket eladni, mert a falusiak nem hozzák be a terméseket, egyszóval vásár nélkül a város nem egzisztál.

Ott állott előttük s köröttük az üres vásártér, ékesen bizonyította a bíró igazát.

Felettük a nagy templom is helybenhagyólag figyelt kétszemű tornyával s a kerített hely, amely most éppen fejedelmi lakásul szolgál, félve várta a fejedelem ítéletét.

- Hisznek-é bennem kegyelmetek?

- Hiszünk, nagyságos uram, szentül hiszünk.

- Akkor meg fog lenni a kegyelmetek hite szerint - mondta a fejedelem, s főbólintással intvén, eltávozott.

Utána harsányan hangzott a kiáltás:

- Vivát Princeps Transsylvaniae, vivát Principessa Transsylvaniae.

A fejedelem alig várta, hogy asztalhoz ülhessen.

A következő levelet írta:

Hatalmas császár, nekem mindenekben jó kegyelmes uram!

Hatalmasságod lábainak zsámolyáig megalázott arcával ajánlom engedelmes szolgálatomat hatalmasságodnak, és kérem Istent, hogy hatalmasságodnak minden napjait szerencséssé tegye, magát minden véletlen szerencsétlenségtől őrizze.

Azonban emlékezem reá, ennekelőtte való időkben minden erdélyi fejedelem hatalmasságod császári személye előtt milyen ígéreteket tett volt némely várak felől, melyek megvétele végett ünnepélyes követségben küldtem bé az erdélyi régi nagy rendek közül való Balassi Ferenc főkövetemet, hogy deklarálja azokat a helyeket, hogy azonnal általadhassuk, úgymint Lippát, Solymost, Tót-Váradját, Vaprást, Facsedet, Marsinát, Aradot, Secricset és Monostort minden hozzájuk tartozó kerületével és haszon tevő helyeivel most kezéhez adom.

Azonban Deák Mehemed temesvári pasának parancsoltassék meg, hogy Temesvár vidéki hadakkal jöjjön velünk, oly rendelettel, hogy mihelyt levelemet veszi, rögtön Lippán ott teremjen, és mihelyt jelentem, rögtön elégséges hadakat rakjon beléjek, mivel, amint tudjuk, aszerént cselekesszük meg, hogy kézben bocsátjuk. Míg ez meglészen, adtuk Balassi Ferenc főkövetünknek, hogy mindaddig zálogul ott légyen a fényes portán.

A levél után megállott, sokáig ült egy helyben, s maga elé nézett, csüggedten s bánatosan.

Semmi baja ezen a világon, érezte magában, s az élete mégis reménytelen s haszontalan.

Hogy is romlott el így evvel az egy emberrel való dolga. Zsuzsanna soha hozzá békélni nem fog. Úgy érezte, ez az asszony menthetetlen harcot vív vele. De mért? Az emberek harcolnak valami célért, s ha a célt elérik, abbahagyják a harcot. De milyen célért harcol vele a felesége?...

A boldogságért?... Mi az a boldogság?... Az, hogy az ember érezze, hogy akarata teljesül... S hát milyen akarata van Zsuzsannának vele szemben?...

Csak egy, az, hogy az ő érzése szerint, az ő vágyai szerint éljen az ura?...

Mik ezek a vágyak?... Annyiszor s oly őszintén s takargatás nélkül megmondta, s mégsem tudja, mert nem akarja tudni. Az a vágya, hogy hagyja abba a fejedelmi életet, s menjen el közembernek?... Ábel felesége jutott eszébe, akinek meg az a vágya, hogy az ura kössön kardot oldalára, s menjen ki a házból, s hozzon és gyarapítson. De hisz ez a rendes, ez a normális. Mért nincs megelégedve az ő felesége egy ilyen férjjel, aki éppen ezt teszi?

Minden asszony boldog volna, ha az ura annyi sok szépet s jót adna neki, amennyit ő már életében adott Zsuzsannának.

Mert az tagadhatatlan, hogy adott.

Hogy kezdték s mint haladtak előre. Valóban semmivel és semmiből. Mind a ketten árvák voltak. Neki semmije, de Zsuzsannának sem volt. Bátyjától szinte fegyverrel kellett kiharcolni a kis parafernumot, a néhány tehenet s ökröt, lovat és a kevés aranymarhát, amit szüleiről örökölt. Ott is hagyta volna örökre, ha felesége nem ragaszkodott volna oly igen minden rongyocskához, amihez jussot formált. S mikor uradalmakat szerzett nemsokára, az asszonynak akkor is az volt a fontos és becses, amit ő hozott a szüleinek emléke miatt. Mindig az volt előre téve s az volt megbecsülve. Hogy el tudott gyönyörködni a kis arany csecsebecséken, amiket elő-előszedett, s végtelen emlékeket tudott felidézni velük... S az mind semmi volt, ha ő hozott egész ládára való drágaságokat, gyönyörű aranymíveket, a legszebbeket, amit szász s keleti mesterek valaha remekeltek. Az mind semmi volt. Bizonyára rablásnak tekintette, ebül gyűlt szerdérnek, aminek ebül kell elveszni. De amit szüleinek nevével látott, az mind szent volt előtte, s urát sohasem azzal becsülte, amit szerzett, hanem azzal, hogy annak idején mije volt. Semmije sem volt. S most van?...

Soha nem volt oly magahitt, hogy veszélytelen, örök tulajdonnak tekintse, amije van, hiszen mindig az volt az érzése, hogy az ő háza s kamarája csak arra való, hogy az országnak legyen, ha szüksége lesz rá.

Ezt az egyet nem fogadta be a lelkébe az asszony soha, hogy: az ország.

Az nem az övé. Nem akart kincstartója lenni másoknak. Tudni akarja, mi az övé. De hát mi az, ami az emberé. Hiszen meghalunk, s akkor mit viszünk el magunkkal. Annyi a miénk, aminek örülni tudunk. S ő nem tud örülni semminek. Nem tud örülni a hatalomnak, holott anélkül sem tudna ma már megélni.

Igen, azt tudná, eldobni mindent s elmenni a végekre, bármilyen kicsiny házba, s ott lézengeni, de vele legyen az ura.

Úgy érezte, hogy ez az asszony boldogabban meg tudna élni, ha ő meghalna, s sirathatná emlékét, nagyságát és nagyszerűségét, mint így együtt harcolni vele a többiért. S különösen nem bírja azt, hogy másokért.

Sem együtt élni, sem szakítani nem lehet.

Ah, Báthory Gábor ebben is bölcsebb volt. Mikor feleségét megunta, mert a szent fehér asszonnyal nem lehetett meg az ő gonosz, istentelen s bűnös életével, leküldte azt Kővárába s bezáratta. Adott neki egy várat, ahonnan ki nem jöhetett, s a szent asszony ott kesereghetett s szenvedhetett magának, de nem zavarta többet az ő circulusait. Ez is olyan dolog, mint Dávid s Bethsabé esete. Dávid leszakította a rózsát, s nem csinált magának lelki gyötrelmeket! Báthory Gábor felszabadította magát az asszonyi szem tekintete s szemrehányása alól, s élt, ahogy akart s tudott. Nem volt-é jobb s helyesebb.

De ő míg itt ül s gondolkodik, egyre azon emésztődik, hogy a szegény asszony hogy szenved, s Úristen, vajon mire gondol, nem a halálra-é?

De hiszen most megint el fog menni. Két hét mindenesetre eltelik Lippának bevételével s átadásával, talán két hó is. Azalatt majd megnyugosznak. Ha távol van, oly szerelmes leveleket kap feleségétől mindenkor, epedő, sóvárgó leveleket, akkor édes egy szerelmes uram lesz megint...

Meg kell békíteni az asszonyt, hiszen holnap vagy holnapután már újra lóra kell ülni s kimenni hazulról.

Felállott, s szédülő fejjel indult, hogy feleségéhez siessen.

S mikor aggódva belépett feleségéhez, igazán minden rosszra elkészülve, legnagyobb meglepetésére, Zsuzsanna hangját hallotta, ahogy édesen s csengően kacag. Álmélkodva lépett be, s ott találta feleségét, s előtte egy kopasz ember ült, Okolicsányi.

- Jöjjön csak, jöjjön - mondta nevetve Zsuzsanna, s még mindig haldokolva a nevetéstől, úgyhogy könnyeit kellett törülni. - Okolicsányi! - mutatta be a vendégét.

Okolicsányi nagyon szertartásosan állott fel, s úgy állt a fejedelem elé, mint ahogy a fejedelem előtt kell megállni egy alattvalónak.

- Isten hozta kegyelmedet - mondta a fejedelem hűvösen.

Okolicsányi az ő embere volt, akit éppen Borosjenőbe küldött Petneházy kapitányhoz, hogy ő mit felel a vár átadásáról, s nem értette, hogyan került a felesége szobájába.

- Igaz, hiszen mondta Okolicsányi, hogy ismerik egymást - mondta a fejedelemasszony, lassan kijózanodva a nagy nevetésből. - Jelentkezett, s mivel a név ismerős volt, bár magát kereste, béhívattam, s megkérdeztem, hogy nem a felvidéki Okolicsányiakból való-e. Hát igen. S oly jól elbeszélgettünk. Véli-e kigyelmed - ölelte meg az urát Zsuzsanna -, mindenkit ismer: Mihályt s mind. Jaj, most is oly jót nevettem. Nem is tudom, mikor nevettem ilyen szívembűl, de olyan derék históriákat mondott, hogy meg kell halnom a jókedvtől.

- Örvendetes hát - szólt Bethlen.

- Nagyságos fejedelem, én nagyságodat a kancellárián kerestem, s mivel aztat mondták, hogy nagyságod hazajött, bátor voltam a dolog sürgetős volta miatt házánál keresni - mondta Okolicsányi rendkívül melegen s ünnepélyesen.

- Jenei kapitányról, Petneházyról van szó - mondta Bethlen a feleségének. Akkor Okolicsányihoz fordult. - Nos mit akar Petneházy uram?

- Azt mondta, hogyha nagyságod megveszi neki Bajom várát az uradalommal, s egy esztendőt még ad neki, míg termését itt Jenőben betakarítja, mert igen sok őszi vetést csinált, s annak termését elvesztegetni nem akarnája, akkor kimegyen s átadja a várat, akár a töröknek, akár a tatárnak, akár az olá cigányoknak.

Olyan furcsa ellentét volt megmerevedett komolysága s a szavai közt, hogy a fejedelemasszony újra felnevetett.

- Akkor minden rendben van - mondta a fejedelem megkönnyebbülve. - Kié most Bajom vára?

- Bosnyák Tamásé, a füleki kapitányé.

- Akkor jó - nevetett fel a fejedelem. - Egyszóval vacantiában van. Bosnyák uram keressen magának uradalmakat a császárnál, ha nem jó nekünk szolgálni. Ugye, szívem?

De a fejedelemasszony nem ügyelt a politikára. Vidáman szólt Okolicsányinak:

- Mondja el csak kegyelmed a Mihály bátyám agarát!

Okolicsányi parancsot várt a fejedelemtől, aki leült egy öblös karosszékbe, intett Okolicsányinak is, hogy üljön le.

Okolicsányi leült, mereven, ahogy már látszik szokása, s azonnal elkezdte mondani az agárhistóriát.

- Mihály úrnak sok agara vagyon, s van nála egy fiatal fiú, nemes családból való gyermek, s felette ügyes. Ez úgy ad egy-egy falat kenyeret a kutyának, hogy mint tekét tartja s a tekeütőt a bottal elütvén, a kenyér elröpül, s a kutya meg nem mozdul, csak száját kitátván, hamm, elkapja a kenyeret.

Zsuzsanna megint nagyot kacagott, s kis kendőjét a szeméhez emelvén, úgy fojtotta a nevetést, hogy hosszú ideig szólani sem tudott.

- Hamm - mondotta -, s bekapja.

Bethlen is nevetett, de inkább csak figyelemből, s nézte Okolicsányit, aki a világért el nem mosolyodott volna.

- Mindenkit ismer otthon - mondta Zsuzsanna -, jaj Istenem, úgy éreztem, mintha otthon lettem volna...

Bethlen megérezte a terebélyes nagy udvarházat, ahol Zsuzsánna gyermekkorát töltötte, s ahonnan ő valósággal gyűlölettel szakította ki, mintha a pokol tornácából hozta volna el. Ott most is Mihály úr az úr, a vékony bajuszával s mosolytalan arcával, mintha egy fejedelem volna. Hogy tud az parancsolni embereinek s szolgáinak, s telik az élete ivásban s kemény szavak közt. De bizonnyal egy kislány csak azt látja úri életnek, az Zsuzsanna előtt valami olyan, mintha örökös volna, s mint a Sion hegye, olyan bizonyos.

Örült neki, hogy van valaki, akit a felesége olyan kedvesen fogad, hiszen sohasem tudott összebarátkozni ezekkel az erdélyi emberekkel. Vadak voltak neki, s modortalanok. Mind lármáztak s nagy hangon beszéltek. Nem vette őket komolyan, s félt tőlük. Ez valóban más, ez az Okolicsányi. Milyen tiszta, az ingen olyan, mint a hó, s ruhája a legújabb módon s oly gondosan, mintha csak erre a napra vette volna fel. És a beszédje módja. Az a tartózkodó ünnepiesség s amellett mégis tagadhatatlan, egész gyermekes kedvesség. Olyan, mint azok a felvidéki urak, akiket ő annak idején annyira utált, mert színészkedésnek tekintette, és sohase tudott keresztüllátni rajtuk, mert mutatni tudták azt is, amit nem éreztek. Az erdélyi ember csak ha nagyon szerelmes, vagy nagyon lelkes, akkor tud így tekinteni s így szólani, de ezek tudnak, mert ez a tudományuk. De érezte, hogy ez jó ember, s elhatározta, hogy pontosan utánajár, ki ez s miféle ember. Most azonban nem volt rá ideje, mert sürgette a gondolat, hogy a levelet be kell fejezni. Fel is állott s azt mondta:

- Lelkecském, nekem vissza kell mennem a kancelláriára, ebédre itthon leszek nemsokára, s akkor Okolicsányi urammal megbeszéljük a többit, kérem azért, tartsd itt odáig, mindjárt jövök.

Zsuzsanna furcsán nézett rá, de nem bánta. Egy pillanatig megütődött rajta, hogy csak úgy itthagyja ezzel az idegennel, de oly ritkán volt része valami kis jóban, hogy örült, hogy az ura nem irigyli tőle.

A fejedelmet ott várta az asztalon a félbehagyott levele, s mindjárt írni kezdte tovább.

Jenő vára ez alkalommal a többivel együtt nem assignáltathatott, mivel a benne lévő kapitány, Petneházy István igen vakmerő ember lévén és abba sok vitézlő rend is lévén, nagy vérontás és sok költség nélkül oly erős várat kezéből ki nem vehetnők. Hanem, hogy hatalmasságod előtt tett ígéretemben változás ne essék, azt cselekedtem, hogy egy Bajom nevű várost alkudtam meg 30.000 tallérban, akit a megírt kapitánynak, Petneházy Istvánnak ígértem a dologban való engedelmeskedésért. Hajlott is már annyira, hogy csak várakozzam Szent Demeter napjáig, hadd takarhassa be kár nélkül takarmányait, akkor megleszen a dolog. Alázatosan kérem hatalmasságodat, Jenőnek dolgában így nem lévén semmi nehézség, a megírt napig való kegyelmes várakozásával megajándékozni méltassék.

Isten oltalmazzon engemet attól, hogy a legkisebb dologban is hatalmasságod parancsolatja ellen vétsek.

Ezek után hatalmasságod császári parancsolatjára bízok, mindaddig, amíg élek: erdélyi fejedelem.

Bethlen Gábor

Elgondolkodott.

Mily különös az élet. Egy csapásra két nagy baj esett le a válláról, az egyik a levél, amelyet nem tudott befejezni, s amely most magától megoldódott, a másik a Zsuzsanna dolga.

Nem volt tisztában vele, de az az érzése volt, hogy ezt az Okolicsányit oly hivatalra kell beosztani, hogy a feleségének könnyen s gyakran lehessen együtt lenni. Nem irigyli, de mikor lesz ő együtt ama másik emberrel, az Annával. Talán sehol és sehogyan.

Már régen ebédre kellett volna menni a feleségéhez, de csak írt, csak írt, egy levelet a másik után, nem lehetett abbahagyni, utolsó instrukciót kellett kiadni, ha indulás.

Egy pillanatra megállt a kezében a toll, s eszébe jutott, hogy Okolicsányi uramnak van-e még mesélnie. Vannak emberek, akik mint a gyermek, el tudnak csárogni, mint a madár, éjjel-nappal, s az asszonyoknak ez a kedves ember.

Péchy jött be.

Ránézett.

- Nagyságos uram, itt vagyon Kun István.

- No, az utolsó percben mégis. Hozza kegyelmed előnkbe, mindjárást meghallgatjuk, hátha mond valamit, amit tudni kelletik.

Hamar befejezte a levelet, s hívatta Kun Istvánt.

A kancellár elöl jött, s mögötte egy alacsony, kerek fejű ember sunyított be nagy mosolygással. Kopaszos volt, s csapzott bajsza lóg a szája szélére, kék szemei kedveskedve alázatoskodnak.

- Kegyelmed az a bizonyos Kun István? - kérdezte a fejedelem. - Mivel tudja megbizonyítani?

- Nagyságod grácialevelével, s amit mondó vagyok, azokkal, nagyságos uram. Homonnayt úgy esmérem, mint a tenyeremet, Serbán Radullal bejártam Lengyelt, láttam, hogy csak-csak vége lett a bujdosásnak, mert a lengyelek nem akarták átereszteni az országon, nem is adtak melléje semmiféle segítséget, ha kaphatták volna, meg is ölték volna, de az a lengyel kapitány, aki vele volt harmadfélezer emberrel, az mentette meg. Hej, nagyságos fejedelem, ha az a kapitány nincs, akkor nem fáj most a fejünk, de esse sokat tesz ám, mert amilyen részeges ember, csak a borban dúskál, meg a Serbán is csak nyakába ereszti a bort, úgy praktikálnak. A kapitány, az felesküdt nekie, hogy hatezer lengyelt, hatezer kozákot hoz neki, ezer gyalogot is ígért, csak a pénznek tegyék szerit, ami nekik kelletik. Hogy Homonnay meg a Serbán százezer forintokat szerezzenek, akkor ígéri, hogy három hónapokig nem is kell semmi hópénz, mert arra számítanak, hogy akkorra már bent lesznek Erdélybe, a magyari földön s a jó zsákmányért a kozák, mint a hajdú, itt vannak rajtunk, nagyságos uram. István vajda is Moldovába elvesztette a szeretetet, mert ugyancsak gyilkolja a népeket, maga emberit fosztja s nyúzatja s kiraboltatja. Az is csak borban király, már török se tartja, mindenki csak ellene van, így akarnak a két urak hertelen Moldovára, onnet Havasalföldére s a két Oláhországra. Azt megvévén, a hadakkal magokat megerősítik, úgy jönnek Erdélyre.

Bethlen könyökére eresztette magát, s úgy nézett a kis beszédes úr szemébe. Körös-körül ég a világ, keleten, nyugaton s délen, északon. Sehol semmi rend és nyugalom. Most ha meg lehet nyergelni a portát, egyszerre úrrá lehet válni ezen a felfordult, szerencsétlen emberségen.

- Merre jött vissza kegyelmed Lengyelből?

- Én uram, Munkácsnak s Szakmárnak. Ott volt ám csak nagy trakta Dóczy uramnál, aki nekem atyámfia is feleségem révén, hát otthon vagyok nála is. Elmúlt szombaton ott voltanak Kovács Istvánnak, Szénási Mátyásnak, Nagy Istvánnak egynihány hajdú követek.

- Szatmáron? - kiáltott fel a fejedelem.

- Szakmáron bizony, uram, ott magam szemivel láttam, s eleget is beszéllettem velek. Mindhárom hajdú hadnagy erős esküvéssel esküdött fel, uram, hogy amely órában Homonnay és Dóczy nekik parancsot ad, mindjárt készek a szolgálatra s Erdélre indulni. Most osztán titkon erősen esketik is Kovács István meg Szénási a hajdúk fejeit, s az a végzett tanácsuk van, hogy Biharban a nemességet verik fel legelőször, s a főbbeket mind felakasztják, marhájokon pedig megosztoznak. Akkor ráütnek Várad városára, avval megrémítik a vármegyéket s onnan vágtatva s lóhalálában be Erdélbe, s ide mindjárt Fejérvárára, hogy addig össze ne gyűjthessék az ország gyűlését. Akkorra a lengyelbéliek szinte a kozákokkal már itt legyenek, s akkor egyszer s mindenkorra vége Erdélynek.

- Kancellár uram, sürgetős dolgunk vagyon, adasson kegyelmed enni Kun uramnak, s kegyelmed legyen kéznél éjjel-nappal, hogy minden órában hívathassuk és tovább szólhassunk. Kancellárius uram írásba vegye, amiket kegyelmed mond, neveket és számokat különösképpen.

- Nagyságos uram, üttesse el fejemet, ha csak egy szóban is hibát talál. Mert egy életem, egy halálom, engem csak a megnyomorodott hazámhoz való hűségem és idvességes szeretetem vitt erre a nagy útra, hogy ezt életem s javaim veszélyével jelentsem.

A kancellár karon fogta a szatmári urat, s vitte magával, a fejedelem pedig rögtön új árkust vett elő, s azonnal megírta az egészet röviden a váradi kapitánynak, sógorának, Rhédeynek.

Írás közben csendített, s a kancellárt visszahívatta.

- Péchy uram, azt akarom mondani kegyelmednek, hogy fejérvári házunk építésére embert akarok tenni, azt az Okolicsányit, aki most jött meg. Jó, értő ember, becsületes ember. Míg odatávol leszünk, a fejedelemasszony őnagyságának számoljon el. Csináljon kegyelmed írást, hogy fejedelem távollétében a Principessa őnagyságát illeti a felső rendelkezés.

Péchy elborult. Ez őt illette volna, s bizalmatlanságnak tekintette, hogy az ő mellőzésével a fejedelemasszonyt ilyen új hatáskörrel ruházta fel a fejedelem.

- Asszonyunknak is legyen valami dolga s elfoglaltsága - mondta Bethlen, kissé elmosolyodva, s Péchy engedelmesen megnyugodott.

Közben a fejedelem aláírta a nevét a levélnek, s felállott.

- Mindjárt jövünk, csak ebédünket megesszük.

- Nagyságos uram, Aly pasa felől is van új hír.

Bethlen megállott s visszanézett.

Péchy a kezében levő német levelet mutatta s mindjárt el is olvasta. Abban a levélben az volt, hogy a budai pasa erős biztatást adott, hogy csak nyugodtan támadjanak fel az erdélyi hitehagyott fejedelem ellen, mert a fényes porta nem pártolja és semmiben tenyerét meg nem nyitja érte.

- Egy hét múlva, ha Istenünk segít, Aly apám más levelet küld. Adjuk csak meg Lippát, s minden megváltozik. Mennyi hadunk van eddig készen?

- Itt bizony bent nem sok van - mondta Péchy -, kétezeren talán már vannak.

- És a székelyek?

- Onnan is számíthatunk egy vagy kétezeret.

- Dévára kell rendelni őket, de a váradiakat, bihariakat Rhédey uram alatt felfegyverezni. Egyszerre két hadra kell készülnünk, s bizony nem Lippa a veszedelmesebb.

- Egy is sok - mondta Péchy.

A fejedelem indulatosan kiáltott:

- Most viszünk először hadat, mióta fejedelemségben vagyunk, most válik el a víz az olajtul... Mindenki helyén legyen, vagy Istenünkre, semmiért és senkiért jót nem állunk.

Péchy lehajtotta a fejét, hogy a fejedelem bele ne nézzen a szemébe.

Aztán Bethlen elment ebédet enni.

Ahogy hazaért, nagy öröm várta: itt volt Bethlen Farkas.

- Ennél nagyobb szerencsét nem kaphattam volna... - ujjongott neki, és erősen szorongatta a kezét.

Ahogy a feleségére nézett, látta, hogy Zsuzsanna nem örül, s Bethlen Farkas is szokott hűvösségével fogadta a kézfogást, ettől kicsit visszacurukkolt.

Okolicsányinak jobban örült - gondolta a feleségére pillantva, s újra örvendésre fordult.

El is siette a dolgot, ő invitálta Farkas urat asztalhoz, nem várta meg, hogy az asszony tegye. Meglátta a finom mosolyt, ahogy vette, s most már kíváncsi volt, Okolicsányi ott fog-e ebédelni?

Bementek a másik kisebb szobába. Okolicsányi nem volt ott.

Az enyedi ház nem volt oly pazar, mint a szebeni. Szűk épületecske volt. A templom volt körülkerítve, s a földszinten boltok, az emeleten a nemesség tisztviselőinek s az uradalomnak szobái. Ezeket ürítették ki nekik. Három szobácska volt összesen, boltíves kis helyek, nagyon magyar ízlésűek, szerények.

- Szűkecskén vagyunk, nagyságos uram - mentegetődzött. - Nem úgy, mint Búnon. Hallom, mennyi s nagy paloták vannak.

Farkas úr nem felelt, mosolygott. Úri tartózkodás volt, nem ugrott bele, hogy közember módjára mindjárt dicsérje a magáét.

Kézmosás után leültek az asztalhoz, mely csak négyre volt terítve, szép ezüstcsipkés széllel s fehér ezüst tányérokkal.

Ő ült le elsőnek. Nagy búban volt, még mióta fejedelem, ilyen bajok nem voltak fölötte.

- Vettem öcsém levelét - mondta Bethlen Farkas -, s mivel magamnak éppen Kolozsmonostorra kellett mennem a káptalanhoz, valami írásért, mindgyárt megnéztem a Gábris úr donációit.

A fejedelem kezében megállott a kanál. Ez több volt, mint amit várt. Ez olyan szívesség volt az úrtól, hogy megmelegedett a szíve. Rettenetesen kívánta most, hogy az emberek melléje álljanak. Élnie nem lehet, ha ez nincs. S ha van, akkor semmi baj.

- Köszönöm, édes bátyám, köszönöm méltóságodnak - s átadta neki a kanalat, hogy szedjen.

- Én is kaptam tőle egy adományt, valami negyven ház jobbágyos birtokra ott éppen mellettem, Búnon.

A fejedelem megkomolyodott:

- Írtam, hogy nem akarnám, hogy az érdemesek belejussanak a kedvetlenségbe - mondta óvatosan.

- No én szívesen visszahagyom a haza javáért, nem azért mondom.

- Nagyságodnak mi is szívesen meggazdagítjuk, a haza javáért - szólt a fejedelem kedvesen.

- Bizony sok az írás. Oly fascikulus, hogy a deák ugyancsak cipelte, míg behozta. Van ott vagy kétszáz levél s replika.

- A kis papírok! mily óriási birtokot s kincstári vagyont elvittek.

Nyugodtan ették a jó levest, s nyugodtan beszélgettek a tányér felett.

- De mért prédikált annyit? nem érthetem.

- Ez olyan ember volt - szólt csöndesen, furcsa, kis nyekergő hangján Farkas úr, aki úgy beszélt, mint aki nincs hozzászokva a sok szóhoz -, én nem is kérdeztem, mért ad ki mindent, azt mondta: ő nem tud megtagadni kérést.

- De kinek adott, az istenért. Csupa ivócimborának, léhűtő haszontalan embereknek.

- Csak azoknak van szeme kérni.

- Hát jól elszórta, amit megkapott.

- A Báthoryak már hatszáz esztendő óta oly bőségben éltek, hogy most Isten megvette eszét, és csak egy örömet adott neki: tékozolni. Megszabadulni mindentől... A nagy arisztokraták gyermekeinél szokott ez lenni, hogy egyszer csak iszonyúan megutálják a vagyont és szabadulni akarnak tőle, s többre becsülik, hogy szegények s lovászok legyenek, mint marokban tartani az örökölt kincseket...

- Úri magnanimitás.

Zsuzsanna összeszomorított arccal ült, s mereven nézett. A fejedelem tudta, hogy ez az ő szava, hogy az aljas Báthoryra egy "úri magnanimitást", úri nagy lélek szót használt, ez forralta rögtön fel. Csoda, hogy bele nem szól. Mingyárt korrigálta is szavát:

- Nem tudta, mi az érdem. Volt akinek ezer kazalt adott. Akik vele dorbézoltak és lopták az országot.

Bethlen Farkas óvatosan mondta:

- Nagy liberalitás volt mindenesetre. Soha Erdély összes fejedelmei annyit nem adományoztak, mint ő egymaga.

- Itt is hagyta az országot a nagy szegénységben, hogy ma azt sem tudjuk, mihez kapjunk, mint fejedelem. A kincstár minden birtokát kiszórta, az adókat árendába hagyta, ha az ország valamit nem csinál, tíz esztendeig semmihez sem lehet nyúlni, mindent előre felszedett.

- Igen - szólt lassan Farkas úr -, sokat vívtunk vele, hogy az Aporok jármába ne hajtsa az országot.

Evvel már vette poharát, mintha ivással akarná magát visszatartani, hogy súlyosat ne mondjon. A fejedelem kicsit kortyintott, tartóztatta magát, mondta is:

- Aztán fejünk fáj, ha iszunk.

Pedig a kövér ételekre inni kellett. A negyedik tányérnál Péchynek kellett volna jelen lenni. Meg is kérdezte:

- S Péchy uram?

- Nem tudom, hol van - mondta a fejedelemasszony.

- Sok dolga van, az igaz, élnie sincs ideje. A vásárhelyi mászkálással ellazsnakolta az időt, éppen jó, hogy előkerült... És hogy gondolja méltóságod, miként lehet itt valaha rendet csinálni?

Farkas úr nem felelt. Nem az az ember volt, aki hajlandó lenne tanácsokat adni s bármiben is ódiumot magára venni. Hogy az legyen: ő biztatta fel a fejedelmet az urak ellen.

- Én már kicsit gondolkodtam - szólt tehát a fejedelem. - Nem szeretném hamarosan kezdeni s elrontani a kedvet... Elébb jól ki kell dolgozni, mi van s hogy... A legkisebb adományokon kell kezdeni. Mindent jól megismerni, hogy az országgyűlésen fel lehessen mutatni. Nagyságod mellé adom Kassai fiskális direktort és Mikola urat. Ennek ítéletiben s a nagyságodéban egész ország megnyugszik. Kassai mindent elintéz, ami írásbeli.

- Hát igen. Körmölni már restek az ujjaink - mosolygott Farkas úr.

- Isten őrizz. Körmölni ebben az országban csak a fejedelemnek kelletik - mondta ő, s nevetett. - Ma is hajnaltól fogva annyit írtunk, hogy a deákok nem győzik hárman lemásolni.

Zsuzsannára nézett s nevetett.

- Nincs teneked, szívem, annyi ludad, hogy meggyőzzenek talluval.

- Igen, már az én tollaimat tépi kegyelmed - mondta csöndes mosollyal Zsuzsanna.

Farkas úr rápillantott.

- Az bizony úgy van: annyi az ember, amennyit az asszony csinál belőle.

Zsuzsanna:

- Ezt mondja el még egyszer az uramnak. Nem hiszi.

Farkas úr nevetett.

- Nekem is csak jót tett az új asszony. Megfiatalított.

- Jó színű is, és friss... Gáboromnak is jót tenne már egy új asszony.

A fejedelem megfogta a felesége kezét és megcsókolta.

Hogy nem szólt, Zsuzsanna felállott, és avval a szesszel, hogy meg kell néznie, mi van kint, elment. Bethlen tudta, sírni siet.

- Áldott asszony - mondta, mikor a felesége kiment -, az égnek angyalai közül egy. Úgy gondol ránk, s ellát s vigyáz... Még csak ételbelit is soha oly jóízűt nem eszem, mint ez tud tálalni nékem...

Farkas úr:

- Á, csak a cigány dicséri a felesége főztyit... Azt mondja: "Jaj, azs én kincsem, ha azs ast a deglett tyúkot tallastul beletesi abba a fazékba, azs ast úgy meg tudja csinálni, hogy mind a husonnégy ujjamat megsopom utánna."

Bethlen nevetett. De értette Farkas urat, s el is határozta, hogy többet felesége főzését nem dicséri. S örült, hogy a Farkas úr hangjában semmi sértő s bántó nem volt. Úgy hozzámelegedett, mintha igazában a bátyja lenne. Életének nagy győzelmét látta abban, hogy ez az úr első hívására itt van, s ilyen kedves. Ő már mindig csak szegény árva fiú lesz, míg él, s nagyon kívánja a jó és rokoni szíveket. Neki ebben az országban senki nem imponál, de ezekkel a régi törzsökös nagyurakkal szemben elnyomhatatlanul van benne valami zavarodottság. Respektussal néz rá, és majdnem könnyesen, hogy hozzásimul s adja magát.

Valami földi epret hoztak, s csipegetni kezdtek belőle a bor mellé.

- Hát méltóságos bátyámuram - mondta -, eljött a nehéz óránk: fel kell ülni.

- A nagy lóra? - mosolygott csöndesen Farkas úr...

- Minden lóra, ami még megmaradott. Akár kicsi, akár nagy. Akár gebe, akár paripa... átal kell adnunk Lippát.

Farkas úr egyszerre megfagyott s megdermedt.

- Lippát? - szólt aztán lassan.

- Nem bírok a törökkel. Úgy okádják a szidalmat és mérget s fenyegetőznek... Éppen Szkender basát rendelték ki, hogy amit átaladta Erdélyt, vegye el, ha bizonyos napig vissza nem adjuk Lippát.

Bethlen Farkas úgy elkedvetlenült, hogy nem is tudta leplezni.

Maga elé nézett a serlegre, s azt a két tenyere közé fogva belekapaszkodott, s többet fel sem emelte a szemét, míg a fejedelem beszélt, s mindent hűségesen elmondott neki. Hogy gyűlt fel a törökség, mivel áll elő, mint fenyeget, s Homonnaytól fél, hogy felhasználja a zavarost... S hogy Keresztessy Pál még csak nem is felelt az ország parancsára... Szóval megmutatta, itt más nincs: menni kell.

- Fájnak a csontjaim - mondta aztán Bethlen Farkas. - Öreg ember vagyok, s az öreg ember már csak pictus masculus... Ebben a korban, nagyságos uram, már másat nem vállalhatok... leköszönök...

A fejedelemnek még a szempillája is fennakadt.

- Leköszön nagyságod?

- Az udvari lovasság kapitányságáról.

A fejedelem meghalványodott.

- S nagyságod leköszön?

- Nagyon kérem nagyságodat, fejedelem, ültessen helyembe fiatal embert erre a szép tisztségre.

- És mér köszön le nagyságod ily hirtelenül?

- Nem hirtelenül, azt nem lehet mondani... Már én Báthory Gábor alatt egynihányszor leköszöntem volt. De ez erőszakos ember oly brakhiummal jött rám, hogy nem s nem... És kétfelől is öcsém lévén...

- Én is öccse vagyok méltóságodnak.

- Persze, persze s nagyon.

- Akkor mért teszi ezt velem?

- Gábrissal is akkor közöltem először leköszönésemet, mikor szegény első feleségem, Sámsondy Anna megholt... Addig csak azért nem, mert Annám szegény kívánt részt venni a fejedelmi udvarban.

- Nekünk is van udvarunk, s nagyságodnak fiatal felesége van. De Kemény Anna asszonyt még nem hozta be nagyságod.

- Ez nem olyan Anna, mint az az Anna volt. Az szegény felettébb kívánta a módot és mulatságot, de ez a Küsanna, ez nagyon rejtekező, csak a faluban és kisded életében s hároméves Jánoskájában gyönyörködik.

A Küsanna szó a fejedelmet megrázta s megértette. Hát az ő Küsannája?... A szótól magától oly vérforrása lett, hogy elfulladott... Soká hallgatott. Fogta a poharat.

- Isten éltesse nagyságodat.

Farkas úr is vette a poharat, s mondá: - Isten éltesse nagyságodat.

Ittak. A fejedelem keveset, csak éppen kiszáradt torkát nedvesítette, Farkas úr azonban jól leivott a serlegben.

- Kemény Bold uram, Nagyságod süve nekem igen-igen jó barátom s hívünk.

- Őtet nevezd ki erre a kapitányságra, ez lesz a jó.

A fejedelem hallgatott. Kemény Boldizsár, Kemény Anna bátyjaura. Megrázta a fejét:

- Neki megvan a maga tiszti... A kapitányság az udvari lovasok felett, az csak tisztesség és becsület... Neki nehéz hivatalja vagyon: éppen itt Fejér megyén, a legfőbb főispánságban igen jól vitézkedik.

- Amellett udvari kapitány is lehet. Szép s jó lovas.

A fejedelem roppant búsulásba esett. Ha Bethlen Farkas leköszön, az neki most egy vesztett csatát jelent. Egész országban oly feltűnés lesz, hogy éppen a lippai induláskor... Még a török előtt is gyalázat... Az egyetlen Bethlen... Ki marad mellette, ha még az egyetlen Bethlen is elpártol, s ily nyíltan.

- Isten éltesse nagyságodat - köszönt rá.

- Isten éltesse nagyságodat - koccintott az vissza.

Ittak.

- Tehát ez csak tréfaszó vala, uram.

- Nem, uram... s fejedelem... ez komoly s elvégeztetett.

- De ezt én el nem fogadom nagyságodtól, míg meg nem magyarázza.

Farkas úr hallgatott. Hátravetette magát a széken, s fejét a mellére süllyesztette. Makacs volt igen. Megmakacsolta magát.

- Nemdenem azt akarja vele mutatni kegyelmed, hogy ellenvetése van a lippai dologban?

- Nem, kedvesem. Nem jelent ez mást, csak hogy öreg a legény... Nem lóra való...

- Ki az istenharagja mondta, hogy nagyságodnak lóra kelljen ülni?

- S nem-e?

- Á... Leköszönés s lóra ülés, az két dolog.

- Mink régi fajta emberek, nem ismerjük másképp. Ha ki lovasság kapitánya, üljék lóra, vagy menjen fenébe.

- Fene az messze van, uram, attól isten méltóságodat eltávoztassa.

Hallgattak.

- No, isten éltesse nagyságodat.

- Isten éltesse nagyságodat.

A pohártöltő inas mindig gondoskodott a poharakról, de a fejedelemébe alig kellett önteni, a Farkas úréba antul inkább.

- Hát nem Lippa miatt? - kérdezte a fejedelem.

- Nekem haza kelletik menni, hasas nyulat lőni.

Károlyi Zsuzsanna ebben a percben lépett be.

Beleszólt:

- Ejnye, nagyságod. Nem szánja a szegény hasas nyulat meglőni?

Bethlen Farkas ránézett és kínosan mosolygott:

- Akkor kell lőni, hadd vesszen, mert oly sok van, hogy nemcsak asszonyunk káposztáját, de fülünket is megeszi.

- No de ez isten ellen van, éppen ebben a szakban, mikor anya s szenved.

- Öcsémasszony, ha arra gondolok, hogy kit meglövünk, a szenved, tehát törökre se lehetne menni.

A fejedelem megértette: tehát mégis Lippa miatt.

- Hallod-e szívem - fordult a feleségéhez. - Őnagysága leköszönni kívánna az udvari tisztrül; ha lehetne neki.

Evvel megint megkoccintotta a Farkas úr poharát.

Bethlen Farkas felvette, keveset ivott, Zsuzsanna nagy szemekkel nézett rá. Belesajgott az érzés, hogy ez az úr Lippa miatt akar leköszönni. Menekül.

- Bizonnyal nem érzi jól magát őnagysága a mi vékony fejedelemségünk mellett - mondta hirtelen oly élesen, hogy maga is megbánta.

A fejedelem is megijedt. Az asszony nyelve még mindent elronthat.

- Nem úgy gondolja őnagysága - mondta békítve. - Őnagysága ugyan felettébb való udvarokhoz szokott, mert még a prágai udvar, Rudolfus császár méltóságosította volt őnagyságát, s belső tanácsába vette... De Őméltósága tudja, hogy nem egy nap a világ, s ami ma nincs, az még lehet.

- Bizonyosan - mondta Bethlen Farkas óvatos vigasztalással -, oly híreket vettem odafejülrül, hogy őfelsége Felséges címet készít a fejedelem számára.

Ez már sok volt. Erős volt. Hogy Farkas úr leköszön s protezsál. A fejedelemasszony tért magához elsőbb, s azt mondta, még mindig csak állva az asztal mellett:

- Ez a császárnak kötelessége.

Hallgattak. Aztán Farkas úr:

- Úgy vagyon... Megmondta jól nagyságod a választó gyűlésen: mindennek eljő a maga ideje.

- Igen, s most Lippa megadásának van itt az ideje.

Erre újra hallgattak. Zsuzsanna nem bírta. Látta, érezte, hogy itt élethalálharc folyik, s hirtelen megfordult és elment. Az az átkozott Lippa hát mégis...

- No, isten éltesse nagyságodat.

- Isten éltesse nagyságodat es.

Hogy a felesége kiment, a fejedelemben felszakadtak a keserű indulatok. Félkönyökét az asztalra vetette, s belenézett a Farkas úr szemébe s mondta:

- Emlékezzen csak nagyságod... Nagyságod a Császárnak konziliáriussa, s talán azért nem kíván mellettünk szolgálni, mikor ilyen főbajban vagyunk... Mondja csak meg, mit kapott Magyarország az osztrák háztul ebben a nyolcvanhét esztendőben?... A mohácsi csata után, mikor szegény Lajos királyt a magyar urak beletapodták a patakba, avval korteskedtek a Habsburg-ház mellett, hogy a világon ez a legelső família, s oly rokonsága van, s minden királysággal oly barát, hogy amikor akarja, megszabadít bennünket a töröktül. Így van?

Bethlen Farkas nem szólt semmit.

- Mikor hozott nyolcvanhét esztendő alatt hadat ez a ház Magyarországra s miért?...

Bethlen Farkas összehúzta a szemét.

A fejedelem folytatta:

- Először hozott sereget már egyéves uralkodó korában, hogy tönkreverje János királyt s a magyarokat... Másodszor hozott huszonnégy esztendő múlva, hogy alávaló orgyilkosokkal megölesse Fráter Györgyöt nyolcvanezer katonája között az alvinci házban... Harmadszor hozott most tizennégy esztendeje, mikor Bástát ideküldötte, hogy mindnyájunkat levágasson itt Erdélyben... Ez volt az ő hadviselése ellenünk... De mi volt a török ellen?... Egy nagy büdös semmi... Rögtön megalkudott a mi bőrünkre a törökkel és százezer arany évi adót fizet neki azóta, csak ne kelljen háborúra gondolni... A nagy Szolimán szultán nem is fogadta követét, hanem János királlyal szerződést kötött, és azt a szerződést meg is tartotta.

- S Budát elfoglalta.

- Hogy Ferdinánd ne vehesse el.

- S Matthiás nem ostromolta Budát?

- De igen, most tizenhét esztendeje, s vallott is olyan csúfságot az egész világ előtt, hogy azt soha el nem felejtik. Már majdnem bevették Buda várát, mikor megérkezett és mindent elrontott.

- Mégiscsak Egy Habsburg Ház van, ki egész Európában felveheti a törökkel a harcot.

- Felvehet-né... Ha akarná... De akarja?... Se pénze, se tehetsége, se akaratja nincs rá...

Bethlen Farkas kifakadt:

- Csudálom nagyságodat, hogy ilyen bátran beszél itt, Nagyenyeden... Nem tudja nagyságod, hogy egész ország odafel, minden vár rakva van német katonával?

- Bizony tudom... Tudom bizony... Erre elég nagy hatalma van az osztrák háznak: hogy minden várunkat megrakja a maga szemét zsoldosaival és bennünket kiéljen, kizsaroljon és fegyver alatt tartson... Azért vagyok én itt ezen a helyen, hogy ezt jól tudjam... És nagyságod védelmezi ezt a politikát?... Odafel az urak a posonyi országgyűléseken, még a katolikus urak is mindig azon vínak s imádkoznak, hogy őfelsége vigye ki innen ezt a nyomorult zsizsera hadat, s már nemegyszer ki is vitte, de a másik kapun megint visszaküldte... És ezek a vallonok, franciák, meg ég tudja miféle hadak, itt csak várakban szeretnek lenni, mert nem a török ellen jönnek, hanem a föld népe ellen, és a várakban érzik biztonságban magukat... De a töröknek akármikor feladják a várakat... Temesvárban Losonczy uramot ők kényszerítették, hogy feladja a várat, Nyáry Pált Egerben szintén, és Nádasdy Tamást megkötözték, hogy nem akarta megadni magát. Ezért köszön le minálunk udvari tisztségéről nagyságod, hogy ezt a fene maró, harapó, vérszívó németet dédelgesse. Miránk Lippa miatt megharagudik, hogy be akarjuk tömni a száját a töröknek?... Jobb, ha Búnon két hét múlva a basibozukok égetnek?... Vagy ha mi odavetjük ezt a sárfészket, és ezen a jusson örökre követelhetjük a magunk becsületét a portán?... A németnek elnézi nagyságod, hogy ily rövid idő alatt két váramat elcsikarta. Husztot és Kővárát?... S Homonnay jön lengyel és hajdú néppel és német hadakkal, hogy kivessen innen minket?... Csatateret kíván nagyságod Erdélyből csinálni, mint Bocskai előtt tizenhat esztendeig volt?... Nagyon köszönöm nagyságodnak, hogy így megmutatja magyarságát és rokonságát velünk.

- Az idő telik - mondta Bethlen Farkas -, ha idejében haza akarok jutni, indulni kell.

- Innen pedig indulni nem lehet... - tette öklét a fejedelem az asztalra. - Innen nagyságod el nem megy, míg bennünket meg nem győz rációkkal... Nem is vagyunk oly magyarok, hogy ily kedves vendég atyánkfiát Auróra előtt elbocsássuk.

S ezt azért mondta, hogy Farkas úr rosszabbra ne gondoljon. Érezte, hogy hirtelen haragjában tovább ment, mint akart volna. Fogta a poharat s koccintott:

- Igyunk, nagyságos uram, még nincs itt a lippai bujdosás ideje.

Ittak. Akkor keserűen folytatta:

- Nem is említettem, hogy tavaly is ideküldötte a császári felség hű emberét, Forgách Zsigmond főgenerálist. Biztosan azért, hogy nagyságodtól jöjjön tanácsot kérni... Nem baj, s nincs harag... Hát oly sok nyúl van Búnon, hogy hasasban kell lőni?

Farkas úr:

- Nyúlnak s parasztnak az a természete, hogy minél jobban lövik, annál szaporább.

A fejedelem felvonta vastag szemöldökét:

- S parasztnak?!

- Ismered a deák mondást:

Rustica gens,
Optima flens,
Pessima ridens.

Magyarul egy kancellistám így tette ki:

Parasztjaid törd meg
Apróra göröngynek,
Reszkess, ha röhögnek.

S röhögött hozzá.

A fejedelem súlyosan mordulva mondta:

- Hagyjuk csak a parasztot, nagyságos uram. Az fizeti az adót.

Farkas úr megint kedvetlen lett, s szólt:

- No isz én is azért lövöm a nyulat hasason, hogy hagyna békit a paraszt vetésinek, mert én akarnám a tizedet megvenni tőle... És Lippára volna elég hada nagyságodnak?

A fejedelem:

- Még vannak, akik hisznek bennünk, uram.

Evvel felállott és az ablakhoz ment. Lent a nagy piacon már régen lódobogást hallott. Most örömmel látta, hogy lovasság gyűlt fel.

- Jöjjön nagyságod, s nézze.

Bethlen Farkas felállott s odalépett. A fejedelem megfigyelte, hogy a sok borivás meg sem látszott rajta. Úgy lépett, mintha ez semmi volna neki.

Elfújta a haragot, már megbékült, és kezdett neki beszélni, mint valami szerető bátyjának.

Fáradhatatlan volt a kapacitálásban. Még soha életében senkit, közönséges embert, ennyire meggyőzni nem kívánt. Húsz évvel volt nála idősebb Bethlen Farkas, és négyszáz esztendővel régibb a nemzetsége: úgy tűnt fel előtte, mintha egy magasabb szellem lenne, aki felette van a föld törvényeinek, és ha ezt meggyőzi, mindent meggyőzött. Valóban érezte a különbséget. Neki nagy marcona öklei voltak, s egész testében robosztus erőt érzett, nagyanyja Kinizsi Pál húga; ez a főúr vékony és szikár volt, s még kopaszsága is magasabb rendiséget mutatott. Egyáltalán egész tartásában, hangjában, mindenben, amit rajta látott, valami kitűnőséget érzett, amit nem tudott volna egyébbel megmagyarázni, csak avval, hogy nagyúr, már a tatárjárás idejében is az volt, s ő kis gyermekkorában Szárhegyen mind csak azt hallotta: "Te is Bethlen vagy? Jó is volna..."

Hatezer embert akart most néhány nap alatt összetoborozni, de ez kicsiségnek látszott előtte ahhoz képest, hogy ezt az embert kapacitálja.

Szeretett volna a lovasokhoz sietni, s tárgyalni, de nem merte ezt az urat a házból elvinni, mert eltűnik, és soha többet nem látja, itt maradt tehát vele a kicsiny szobában, s Péchyt és a többi urakat rendelte fel, hogy evvel is parádézzon előtte, hadd lássa, hadd sodródjon bele, s ragadja el ezt is a lelkesség.

S ebben nem is volt hiba. Jöttek az urak, jött az öreg Mikola fehéren és lelkesen, mint egy húszéves, a fehér szakállából piros arca rózsásan virított, s hangosan beszélt.

- Mind tüzes és kész - kiáltotta -, nem úgy mint tavaly, mikor kinek-kinek orra vére csorgott, hogy Báthory Gábor számára s oláhra vitt bennönket. Nincs itt semmi baj, mindenki azt mondja: Ha Bethlen Gábor akarja, adjuk életünket, amit ő akar, az szent.

Parázs beszédek, friss és nagy hévség. Egész délután és este későig csak úgy jönnek-mennek, s a fejedelmi szobák táborrá lesznek, s folyik a tanács unos-untalan, a székely fők is megjöttek, s jelentik, hogy a székelységben is semmi hiányosság. A fejedelem megígéri, hogy megerősíti a székely artikulusokat, a régi szabadságot, urakét és szegénységét egyformán.

Zsuzsannára is átragad végre a nagy tűz s örömmel szolgál uraiméknak étellel, itallal, kihúzzák az asztalt, alól-felül, inasok hordják a sok tányért, mindenki úgy eszik, ahogy éppen kedve van, s isznak nagyokat.

- Lám nem csökkent meg fejedelemségünk s tekintetünk - mondja a fejedelem Farkas úrnak, aki bólint, hallgat s nem szól.

Ez így megy egész éjfélig, mikor a fejedelem elküldi az embereket aludni, mert hajnallal kell kelni.

- No uram, méltóságos uram - öleli vállon Farkas urat -, hát jössz-é velünk?

De ez csak ingatja szótalan s mosolyogva fejét:

Neki hasas nyúlra kell menni, mert leeszik a káposztáját a kerteken.

- Jól tudjuk mink - szól a fejedelem -, figyeljen rám méltóságod: ha az egész Magyarország egyben lenne, és egy fő alatt, akkor ez a kicsiny Erdély nem volna több, mint az országnak bármelyik része, akár a Dunántúl, akár a Felvidék, akár az Alföld. De az Isten azért küldte a zsidó nemzetet is babiloni fogságba, hogy ott ráébredjen a maga lelkére. Minél nagyobb a veszedelem, az emberi lélek annál nagyobb erőt mutat. Mi itt ebben a kicsiségben országnak képzeljük magunkat, és úgy is kell éljünk. Hét vármegyénk van összesen s csak a felvidéken tizenhárom vármegye s a Dunántúlon másik tíz. De tudnak-é azok ily vállalkozásba kezdeni, hogy emberül szembeszálljanak akárkivel? Akár törökkel s akár némettel?... Nekünk evvel a hét vármegyével s a székely székekkel kell hatalmassá lenni... Üljön le még nagyságod, nem eresztem el, míg meg nem győztem... Jákob az Úristennel nem vítt jobban, mint én nagyságoddal, s nem is engedem el köntösének szélét, míg felém nem hajlott.

Bethlen Farkas csak mosolygott és hallgatott, de nem vonta el magát, leült vele tovább s éjfél után megint csak kettesben folytatták az ivást és a vitatkozást.

- Most mondja meg nekem - csapott végre ököllel az asztalra -, mért kapaszkodik annyira a bécsi császárhoz? Mondja meg nekem, mit vár tőle?

Farkas úr csak mosolygott:

- Nagyon hatalmasok.

- Igen... Ez így van... Hatalmasok... Az osztrák ház arra mindig elég hatalmas volt, hogy az Alaghyak, Kunok, Telegdiek, Csapyak, Kállayak, Gerssffyek, Balassák, Lórántffyak vagyonát elrabolják. Hogy Thelekessy Imrét egy aranyóráért felnégyeltessék. Maga Illésházy, a nagy férfiú, tízmillió forint értékű vagyonnal bírt, s mégis egy rossz sorért, amit le merészelt írni nádor korában, amit a császár gúnyolódásnak vett, felségsértési perbe bírták fogni; oly hatalmasok. S a nagy embert fő- és jószágvesztésre ítélhették nagy hatalmasságukban. Ha el nem menekül Lengyelbe, le is üttetik a fejét, egy szóért, amiben talán hibázott, de nem is azért feledték el temérdek jóságát, amit szegény, a császári háznak tett, hanem csak azért, hogy tízmillió vagyonát elharácsolhassák a fiskus javára... Nem tudom, mi lett volna szegény hazánkkal, ha nem marad élve szegény Illésházy uram, és Bocskaival meg nem csinálja a zsitva-toroki békét... Hej, a hatalmas császár, Rudolfus, mily hatalmas volt, még ezt a békét is, ahol háromszázezer forinttal örökre megválthatta Illésházy esze miatt a török adót - esztendei százezer aranyat -, mondom, még ezt is oly hatalmasul csinálta, hogy soha alá nem írja a békekötést, ha Lang úrral, az inasával meg nem csinálják, hogy pénzért írassa alá a hatalmas német császár őfelségével... Oly hatalmasok ezek a nagy osztrák impériumbeli felségek, hogy egész magyar nemzet mindenestül annyit el nem tud nála érni, mint udvari inasa, ki fejét nyírja. Ehhez ragaszkodik még ezek után is méltóságod?

Farkas úr nevetgélt magában az epéskedésre, lehajtott fejjel, s újra csak azt mondta:

- Urak s parancsolnak.

- Jaj szegény magyar nép, ha így vélekednek oly régi tőzsgyökeres erdélyi mágnások, mint kegyelmed... Mondom kegyelmednek, értse meg szómat: soha a magyarság együvé nem ér, ha nem a török protektorátus alatt...

- És a török mit csinált avval az Alfölddel, ami fegyvere alatt van?

- Mit csináljon egy katonanép?... Szandzsákságokra van osztva s katonai főembereknek ajándékon adva, akik soha ott családot nem telepítenek, s meg nem maradnak, mert ha ma Szolnokon van a bég, holnap már Szilisztriában lehet. És mit csináljon egy darab föld, kinek semmi vezetése. Urai, nemesei úgy elszállottak felőle, mint a varjak, s a kerítésen kívülről parancsolnak földjük adajáról... Csak parasztság maradott, s a paraszt nemzetnek mi okossága és hatalma van? s mégis maguk fejétől megcsinálták a parasztvármegyéket... Igen, uram, parasztvármegyékben tartják fenn a rendet, mert a nemes urak emigráltak. Tudja, nagyságod, mit csinálnak ezek a hódoltsági parasztok?... soha, amióta a világ, még ilyen nem volt: kétfelé fizetik az adót... Fizetik, amit a török kivet rájuk, és még azt is megfizetik nyolcvan esztendő óta évrül évre, amivel a nemességnek, a birtokosoknak s a császárnak tartoznak... Ők maguk költségén küldik fel Fülekbe az adót Nagykőrösről, uram... Amellett oly szép rendben élnek, vallásukat, s törvényüket maguk megtartják... Ítélkeznek a lopók és gyilkosok felett, és minden ítéletért külön adót fizetnek a budai török bírónak... Uram, mi lett volna belőlünk, ha a nemes uramék meg nem szöknek, mint a komisz ebek közülök, hanem itt maradnak és vezérelik őket... Vagy ha az erdélyi fejedelemségbe bekapcsolhatnánk ezt az egészet és együvé vihetnénk a teljes magyarságot... Soha a törökkel bajunk nem lenne, uram... ezt én mondom kegyelmednek, én, aki már annyit s annyit megcsináltam evvel a törökkel s fogok.

- Hát akkor ne add át Lippát, csináld meg - szólt Farkas úr.

A fejedelem megszédült. Hiába ugatott ennek három óra hosszat egyfolytában, megállás nélkül, ez mint a csökönyös szamár, csak kitart s kitart.

Itt minden hiábavaló, rációnak s okosságnak vége.

- Jól van... nem adjuk hát át... Legyen, ahogy ti kívánjátok... Fújjátok fel és zabáljátok meg... Rakok Búnra és mindnyájatokra... Itt a fejedelemség, ülj bele, és csináld jobban... Két hét alatt itt a budai Aly százezer martalóccal, basibozuk, cserkesz, kappadocia, szilisztria, csőcselék, s lőheted a hasas nyulat.

Felállott. Egyet nyújtózott, ropogtatta a csontjait.

- Hát én felmegyek Bécsbe, uram. Majd én leszek a császárnak oly konziliárussa, hogy megforgatom egész Európát...

Farkas úr is felállott. Kezet nyújtott. Ő elfogadta s visszanyomta a helyre, de úgy, hogy annak csaknem kitört karja, válla s gerince.

- Nem eresztelek, az anyád keserves istenségit. Innen el nem mégy, míg én nem akarom. Még én vagyok Erdély fejedelme.

Már ő is részegülni kezdett, s dühökben tombolt.

- Még egy kupa bort megiszunk.

Ittak.

- No most figyelj ide, Bethlen Farkas...

Bethlen Farkas szorította lógós fogait. Figyelt.

- Tudd meg, hogy én most megyek a legveszélyesebb hadra... Székely Mózes óta magyarral nem verekedtem... Az volt a csata a Barcaságon, csak egy szántóföldön tizennégy gróf s nagyságos úr teste feküdt... mert ehhez ért a császár, vesszen a lelke, hogy ha bejő Erdélybe, itt mingyárt ládával hozza a titulust és annyi méltóságost csinál, mint a patkány a pincében... Osztán boldog, aki leteheti a címet... Hát én most magyarral akarok megverekedni, Keresztessy Pállal... Ha elesek a lippai harcon, két kincsemet féltem: feleségemet és Erdély fejedelmi trónusát... Vállalja-é nagyságod a szegény Károlyi Zsuzsanna tutorságát?

Farkas úr kezét nyújtotta.

- Isten megoltalmaz, édes öcsém.

- Oltalmaz, nem oltalmaz, azt kérdem, vállalja?

- Vállalom.

- Szíve szerint?

- Szívem szerint.

Kezet fogtak, megcsókolták egymást.

- A másik pedig, mondom, Erdélyország... kiért szívünk reszket... Vállalja nagyságod az erdélyi trónust?

Farkas úr nagy szemet meresztett.

- Öcsém: nem az akaraton múlik.

- Vállalja?

- Nem vállalom... Nem gondolok ilyenre, soha nem is gondolkoztam felőle. Nem nekem való.

- Ha nagyságod nem vállalja, akkor csak egy ember van ma, kire ezt lelkemmel hagyni merem: Rhédey Ferenc, a váradi kapitány.

- Sógorod.

- Sógorom... Esmerem... Arra való... Ősei közt hajdúgenerálisok s császári tanácsosok voltak... Egész teste, lelke arra való, hogy ennek a kicsiny országnak béketartó fejedelme legyen... Benne megnyugodnám a sírban is... Ő nem fog törökkel uszítani, s nem fog a némettel ellentartó lenni, ha úgy kerül... Vitéz ember, a legvitézebb hadi kapitány, de naturája szerint a legbölcsebb ember... Nagyságod a császárnak, látom, igaz pártolója... Vállalja nagyságod, hogy tűzön, vízen ennek a Rhédey Ferenc úrnak segítsége, híve s protektora legyen?

Farkas úr sokáig gondolkodott, akkor azt mondta:

- Mellette vagyok.

- Köszönöm nagyságodnak, méltóságos uram.

Felállottak, megölelték egymást s megcsókolták egymás orcáját jobbról is, balról is.

Akkor leültek. A fejedelem komoran mondta:

- Ez lippai dologban Rhédey urammal nem vagyunk egy párton. Ő nem akarnája... Én megadom...

Fölemelte fejét, és égett a szeme, az egész lelke:

- Én meg, uram! mert nekem evvel messzelátó céljaim vannak... Ne gondolja senki, hogy én azt a Lippát nem sajnálom... Szívem szakad érte. Ott van a Maroson a nagy sólerakodó hely. Ha elveszítem, abból nekem oly károm lesz, nem is tudom, hogy teszem jóvá... Millió sókő van ott most is. Első dolgom lesz azt onnan elhordani. Azért kell ott nekem két egész hét az ostromra, míg szekerekkel a sót elszállíttatom, uram... Lippa volt az én terveimben az aranykamara kulcsa... No mindegy: ha nem lehet, nem lehet. Jobb is olcsóbb is, hamarabb is a sót vízen szállítani, de lesz már nekem tízezer szekerem, majd Debrecenbe hordatom... De azt megmondom kegyelmednek, hogy a török drágán fizeti meg ezt a Lippát, mi neki semmit sem ér... Tízévi adót el kell engedjen s tíz évre tízezer katonára hópénzt kell fizessen... Megértett nagyságod?... Ezt még élő ember tőlem ki nem hallotta...

Farkas úr csak nézett mereven.

Fogta kupáját s ivott.

- Hagyja azt a kupát, fenét - mondta a fejedelem, s haját vadul csapta félre. - Értse meg szómat: a győzhetetlen szultánnak soha ily vazallusa nem volt, aki erejét s jóakaratját így megmutogatta volna: ezt neki s az egész fényes portának milliomszor kelletik meghallani és honorálni, uram... Csak ezt akartam mondani... És ezek után is leköszön nagyságod?

Bethlen Farkas nyelve már alig fordult:

- Öcsém. Fejedelem. Nagyságos uram... Fejedelem vagy, s ha Isten adja, nagy fejedelem...

- S leköszönsz?

- Haza kelletik mennem, hasas nyulat lőni.

A fejedelem egy pillanatig úgy fogta a nehéz ezüst kupát, hogy fejébe szakasztja, ha Isten meg nem tartóztatja öklét. Akkor azt mondta:

- Hát menjen kegyelmed békességgel, míg rossz kedvemben elmehetsz...

S elköszönt:

- Isten megáldjon.

- Isten megáldja nagyságodat es, nagyságos uram.

Farkas úr felállott, de már oly tántorgó lábakon, hogy mikor a serlegét még egyszer fogni akarná, feldönti, s mégiscsak kaparász utána, az asztalon.

- Adjatok ennek a bélpoklos úrnak jó veres bort.

A töltögető inas, Bánffy Gyurka hamar töltött a serlegbe, s kezébe adta az úrnak.

A fejedelem kacagva mondta:

- Uram - s vállára tette kezét Farkas úrnak, s egyenesre állította őt. - Hagyjuk mi a boritalt, Bethlenek, a Bánffyaknak.

Farkas úr megnyakalta azonban a kupát, és kiitta, de a bornak nagyobb fele széjjelömlött dolmányán, és lecsurgott végig nadrágjába s csizmájába.

De azért vitézül mutatta magát, s elindult a falnak egyenesen, mintha ajtó lenne, ha ő akarja.

A fejedelem maga vette karra s levitte őt a házból a grádicson.

Ház előtt ott állott Bethlen Farkas úr szekere jó négy lóval. Beletették.

- Vigyázz az úrra, kocsis - szólt a fejedelem -, ne hajts igen, megrázza belit.

Farkas úr még megértette s kiáltott:

- Hajts.

Avval a szekér megindult, a lovak kirúgtak, azok nem ittak bort az éccaka s a piacon keresztülvágtatva a másik sarkon el is fordultak.

A fejedelem még utánanézett. A katonák a zörgésre felserkentek a hajnalban s kiáltották:

- Vivát. Vivát Princeps Gabriel Bethlen, vivát Principessa Susanna.

Már jött Teleki József, a fejérvári hadak vitézlő előttejárója és Bornemissza Ignác, a tordai hadak hadnagya.

Azután többen jöttek, s a fejedelem nem ment lefeküdni, de mintha most kelt volna ágyából, oly fiatal ésszel kérdezte meg őket.

Egész délig a legszebben dolgozott velek, ország dolgában ítélkezett s rendelkezett.

Tíz órakor, mikor az ebédre harangoztak, lovaslegény vágtatott be a piacra, s a fejedelem előtt tajtékos paripáján megállt. Kiáltotta:

- Nagyságos uram, Bethlen Farkas úr őnagysága megholt.

A fejedelem megdermedt.

- Megholt-e?

- Ahogy menénk s csak menénk, mondja egyszer az úr a tordai úton: "Álljatok meg... " Megállánk, s az úr kiszálla. Ott mingyárt leesék és nagyon fetrenge... Görcsei voltak beleiben s szertelen jajgatta... Nem sok idő múlván, mint valami tulok felfúvódva kiadá páráját szegény.

Mindenki elszörnyedve hallotta a nagy hírt.

A fejedelem pedig gondolkodva mondta:

- Sok bort ivánk együtt... s nekünk csudára, fejünk se fájdula... Jó ómen, uraim... Isten tudtul adta, hogy győzni fogunk a lippai harcon.