III.
BAJAE VAGY A SZERELEM KÖNYVE

XXVII.

Egy darabig azzal múlatta magát, hogy "szövés"-t játszott. Térdre ereszkedett a víz szélében, és lapos kavicsokat szökdeltetett a tenger tükrén, amely fodortalan sima volt és olyan kék, mintha beleesett volna az ég. Közben Romula nagyanyára gondolt meg a sardicai majorra. Amögött is volt egy kis halastó, azon tanulta ő ezt a játékot egy fiatal rabszolgától. Se a nevére, se az arcára nem emlékezett már, pedig négy-ötéves is lehetett már akkor. Romula nagyanya ezt a rabszolgát egyszer belefojtatta a halastóba, mert észrevette, hogy hozzáértette az arcát az övéhez. Ő akkor nagyon sírt, kapott is helyette másik rabszolgát, de annak mindig be kellett kötni a száját, ha együtt játszottak, éppen úgy, mint annak a rabszolgának, aki kenyeret dagasztott. Romula nagyanya nem akarta, hogy az ő unokája arcát rabszolgának a lehelete érje.

Elmosolyodott. Mit szólna akkor Romula nagyanya, ha megtudná, hogy unokájának nagylány korában is van egy rabszolgája, akivel jobban szeret játszani, mint akárkivel a világon? Hát Gránátvirág mit szólna hozzá, ha neki is bekötné a száját? Persze, ha volna mivel - nézett végig magán. De se kendő, se öv nála. Ventus textilisbe volt öltözve, ahogy Bajaeban nevezték a pókhálóselyem fürdőruhát. "Szőtt levegő." Két nap óta azonban tilos volt a szőtt levegő. Aki kilépett a vízből, annak rögtön köpönyegbe kellett bújni. Sohase kacagtak még annyit Bajaeban, mint mikor ezt a parancsot kikiáltatta a cumaei aedilis, akinek joghatósága alá tartozott a birodalom leghíresebb fürdője. Mindenki azt kérdezte a lictoroktól, mi lesz a nimfákkal, akik úgy nyüzsögtek a neapolisi öbölben, mint a halak. Hiszen itt volt a szülőhazájuk, sőt a szirének is ide szoktak járni lakodalmaskodni, ha a mindentudó költőknek hinni lehet. És mi lesz a források és patakok oreádjaival, a kutak és tavak najádjaival, akik Misenumtól Surrentumig itt szoktak kergetőzni a tritonokkal? Hát a pánok és szatírok, a kéjkertek és meghitt ligetek, a keresztutak és erdei ösvények erőteljes és szolgálatkész istenei, akik nélkül el se képzelhető Bajae? Hiszen ők az ide zarándokoló, magtalan asszonyok utolsó és soha csalódást nem okozó reménységei. Azokat is köpennyel akarják-e megszégyeníteni és elbujdosásra kényszeríteni? A lictorok vállukat vonogatták, és mindenkinek a nevét felírták, aki otthon felejtette a köpönyegét. Ami parancs, parancs. Azt rebesgették, hogy az aedilisszel a császárné adatta ki a parancsot. A Domina ugyan sohase jelent meg az emberek között, kerti fürdőházába csöveken vezették be a gyógyító források vizét, de palotája erkélyéről is elég volt neki szétnézni ahhoz, hogy szemét szégyenkezve süsse le. Ha a hivatalos lap, az Acta Diurna közhírré nem tette volna az egész birodalomban, hogy a császárné példát mutatott az istenek tiszteletében, megint feléledt volna a régi mendemonda, hogy szívét megmételyezték az istentelenek babonái. Így csak öregasszonyos szeszélyről s a tiszteletlenebbek, leginkább a vele egyidős matronák, öregasszonyos irigységről beszéltek. De azért nem tört ki forradalom, mindenki köpönyegét libegtette magán, s némelyek már örültek is az új rendnek. Hamar kiderült, hogy a köpönyeget is lehet ingerlően libegtetni járás és kecses ráncokba szedni heverés közben.

Titanilla mindenkinél jobban tudta, hogy a Domina valóban szeszélyes és irigy matronává változott. Az első dolga az volt, hogy mindjárt elválasztotta tőle Gránátvirágot, amint Alexandriából megérkeztek. Azt mondta neki, a magános lánynak, hogy Maximianus villájában szálljon meg, amely most úgyis lakatlan. Az, amelyikbe ő költözött, valamelyik régi császár építése, neki magának is szűk és kényelmetlen, s az ő beteges, rossz hangulata nem ilyen vidám, fiatal teremtésnek való, akinek már úgyis annyit kellett őmiatta szenvedni.

Titanilla engedelmes bókkal mondott köszönetet, bár körömmel szeretett volna nekimenni a császárné arcának, amelyen kezdtek elsimulni a ráncok. Nem tudhatta azt, hogy az anyai féltésnek milyen vihara tombol a szelíd nyugalom álarca mögött. Igaz, hogy a császárné eddig is csak az urára való tekintettel tűrte maga körül a Galerius lányát, de szeretni sohase szerette. A leánya mostohagyerekét látta benne, s azt az aranyfényt, amit a császár emlegetett, nem vette észre. Az ő szíve, amely sohase vetette le a gyászt, mindig támadásnak érezte a lány vidámságát, s csak jólelkűsége tartotta vissza attól, hogy nyíltan kimutassa neki, mennyire nem szívelheti. Most azonban őszintén megírta a császárnak, hogy arra a kis időre, míg a fia az övé lesz, senkit se akar körülötte látni, aki csak egy tekintetét is elveheti tőle. Nemcsak ettől a kis muzsikáló forgószéltől féltette, hanem még azon is törte a fejét, hogyan vehetné elejét a Bionnal való osztozásnak. Nagyon kapóra jött neki, hogy Lactantius meghívta Rómába a matematikust, s az engedélyt kért rá, hogy elmehessen a világ fővárosába, amelyet sohase látott még. A császárné maga sürgette az útrakelést, s a császár nevében is fölhatalmazta rá, hogy ott várja be az udvart, amely a triumfus előtt pár héttel már oda fog költözni.

A nobilissima azonban mindebből csak a rosszakaratot láthatta, amellyel a Domina megfosztotta őt játékszerétől. Nem mert szembeszállni, sőt még arról is hallgatott, hogy a császár lelkére kötötte a magisterrel való barátságot. Ahogy az asszonyi természetet ismerte, tartott tőle, hogy magának a fiúnak is kárára lesz, ha úrnőjével észrevéteti, hogy ezt a rabszolgát más szemmel nézi, mint a többit. Legokosabbnak látta közömbösséget tettetni, bármennyire nem volt természete a színlelés, ami most még több erőfeszítésébe került, mint máskor. Nem bizonyos, hogy magától eldobja játékszerét, ha kényére bánhat vele, de kétségtelen, hogy százszor makacsabbul ragaszkodott hozzá, mihelyt azt érezte, hogy el akarják tőle venni. Ha nyíltan harcol érte, akkor biztos, hogy elveszíti, s talán annak az első rabszolga-játszótársnak a sorsára juttatja, akit Romula nagyanya a halakkal étetett meg. Így, a közömbösség álarcában legalább azt a délutáni órát vele tölthette, mikor a császárné elzárkózott levelet írni az urának.

Itt szoktak találkozni, ahol nem bársonyos homok, hanem éles sziklatörmelék borította a partot, s egy régi palota omladékai csúszkálgattak lefelé egy bazalthegy lankáján. A fürdőélet hullámverése ide már nem ért el, bár Bajae tele volt emberekkel, akik inkább megbetegedésre, mint gyógyulásra felkészülve jöttek ide. A fürdő nemcsak életadó vizeinek köszönhette világhírét, hanem talán még jobban annak, hogy az erkölcsök sehol se számíthattak biztosabb és kellemesebb halálra, mint itt. Ebbe a zugba azonban nem jutott se a halálfélelem üldözöttjeiből, se az örömök kergetőiből. Betegeknek fáradságos lett volna idáig az út, a szerelmeseknek pedig nem volt miért idejönni. Venus, hű szövetségben Ceresszel és Bacchusszal, mindenütt szabadon űzhette pajzán játékait, ahol csak akarta, vízben, vizen és szárazon. Válogathatott a virágos bárkák, a futórózsás úszóházak, a részeg zenétől hangos tánctermek, a sétaterek márványpadjai és a villák selyem- és bíborfüggönyös verandái közt. Kész bolondság lett volna, ha elvadult bozótok és skorpiófészkes romok közé menekül az istennő, akit itt nem üldözött senki. A példabeszéd szerint Vulcanust, a zord férjet távol tartotta innen a víz, Apollót pedig, a mindent kikémlelő napistent, a sok árnyék.

Az árnyékok már kezdtek nyúlni, s Titanilla még mindig maga volt. Nem tudta, ő jött-e nagyon korán, vagy a fiú mer késni, de érezte, hogy a rosszkedv erőt vesz rajta. A sirályok már megkezdték alkonyati játékukat a levegőben, a delfinek a vízben, s a tenger is kezdett hűvösöket sóhajtani. Borzongósan húzta össze fürdőruhája felett a selyem lebernyeget, s megindult felfelé a romok közt.

Néhány karcsú görög oszlopa még talpon állt az egykori palotának. Az egyikhez hozzámérték magukat a fiúval, éles kagylóhéjjal jelölvén meg rajta, melyikük meddig ér. Megkereste az oszlopot, s a haján keresztülbújtatott nádszállal újra megmérte a magasságát. Elkeserítette, hogy semmit se nőtt egy hét alatt. A fiúnak nem mondta ugyan, de titokban nagyon fájlalta, hogy másfél fejjel kisebb nála. Nagyon boldog lett volna, ha egy hét óta legalább félfejnyit hozzánőtt volna. Hiszen attól még mindig megmaradt volna az ő kis Titjének.

- Kis Tit, kis Tit - suttogta maga elé, és mindjárt ki is nevette magát ezért a gyerekségért. De azért néhányszor elmondta még, mert ilyenkor nemcsak a hangját hallotta Gránátvirágnak, hanem a rózsaszín gyerekszája mozgását is látta, s tüzelő szemét is, amelyet az alázatosság párás zafírhoz tett hasonlóvá. Néhányszor már szerette volna kipróbálni, hogy ragyogóbb lesz-e a zafír, vagy zavarosabb, ha megcsókolja. De a fiú szégyenlőssége valahogy bátortalanná tette a vad nobilissimát. Még most is elpirult, ha arra gondolt, hogy járt vele a hajón, mikor az öreg kormányos a csillagokat mutogatta nekik. Ott álltak mögötte, ő lassanként a fiú mellére kábult, az szelíden átfogta a két vállát. "Szorítsd magadhoz kis Titet, ne félj, nem üvegből van" - súgta a fülébe. A két simogató kar egyszerre lebénult róla, s a zafírszemekben olyan riadtságot látott, mintha szentségtörésre adott volna parancsot. Igaz, aztán úgy ölelte magához, hogy még most is elöntötte tőle a forróság.

Szökellve ugrálta át a romokat, amelyek mögött meg-megcsörrenő erecske partján elvadult citromfák fogtak körül egy buja füvű, tarka virágos tisztást. Nagyúri kerthez tartozhatott valaha, egyik sarkában két zöld bronz szfinksz még tartott egy repedt és bemohosodott kőpadot. Ez volt tulajdonképp a búvóhelyük, a csöndnek és nyugalomnak ez a lombokból és virágokból épült háza, amelyet csak a madarak, a pillangók és a gyíkok ismertek. Ők is úgy találtak ide már az első nap, hogy a víz-széltől idáig követték két jégmadár röptét, amelyek bokorról bokorra kergették egymást játékos bukdácsolással. Megszerették a helyet, nem azért, mert innen végigtekinthették a lábuk alatt szendergő öblöt, a gömbölyű, zöld hegyek koszorújában, hanem mert itt kedvükre nézhették egymást.

A tisztás közepén még nem egyenesedett föl az egy napja lehevert fű, és alig fonnyadt meg a virágvánkos, amelyet a fiú tegnap tépett a lány feje alá jószagú thymusokból, melissákból és salviákból. Titanilla nem állhatta meg, hogy legalább egy pillanatra rá ne nyugtassa megint a fejét. Végighevert a füvön, bal karját a feje alá tette, kinyújtott jobbjával azt a kis gödröt simogatta, amelyet a fiú sarkai mélyítettek a földbe, míg mellette ült. Nem is nézte szemmel, csak úgy maguktól találtak oda az ujjai, s addig táncoltak ott, míg valami kemény kis korong akadt alájuk. Megnézte, s majdnem elsikoltotta magát. Régi ezüstérem volt, amelyen élesen domborodott ki egy meztelen vállú fiatal isten kimondhatatlan gyöngéd és megindító szomorúságú profilja.

- Gránátvirág! Hogy kerülsz te ide?

Az egyik bokor megzördült. Azt hitte, a fiú. De csak egy jégmadár tündöklött ott, talán éppen az egyik azok közül, amelyeknek röptét követték. A lány bizonyosra vette, hogy az, s azt is tudta, melyik.

- Te vagy az, Alküone? - mosolygott rá a bíborban és zöldben ragyogó madárra. - Te is hiába várod Keüxöt?

Gránátvirág magyarázta el neki, hogy miért olyan rezdüléstelenül csöndes mostanában a tenger. Azért, mert most költenek a hullámokon a jégmadarak, s Aeolusnak az istenek parancsára ilyenkor zárva kell tartani a szelek tömlőjét. A jégmadarak valamikor emberek voltak. A nőt Alküonénak hívták, a férfit Keüxnek, s oly boldog szerelmesek voltak, hogy azt találták mondani, nem cserélnének magával Jupiterrel és Junóval sem. Az istenek királynéja addig ingerelte ellenük Jupitert, míg az villámmal sújtotta Keüx hajóját, és őt magát a tengerbe halatta. Alküone, hogy a halálban se maradjon el szerelmesétől, utána vetette magát, átkulcsolta a holttestet, s vele együtt merült le a mélységbe. Az isteneket annyira meghatotta ez a hűség, hogy jégmadarakká változtatták őket, s ők ma is annyira szeretik egymást, hogy egyik utánahal a másiknak.

- Hol van, Keüx, Alküone? - kérdezte a lány feltérdelve, és hangja majdnem olyan sírós volt, mint egy párjavesztett jégmadáré. - A kegyetlen istennő megint elragadta tőled?

A fiú már akkor ott állt mögötte. Lábujjhegyen jött a romok felől, és két tenyeréből kékesen csillogó, finom ezüstport szórt a lány hajába. A lány nem vett észre semmit, csak akkor tekintett föl, mikor néhány porszem megakadt hosszú szempilláin.

- Mit csinálsz, Gránátvirág? - hajtotta fejét a fiú térdéhez.

- Találd ki, kis Tit - ragyogott a fiú szeme, és mutatta ezüstösen fénylő két tenyerét. - Ha megígéred, hogy nem röpülsz el, akkor megmondom, mit csináltam.

A lány ígéret helyett szorosan átölelte a két térdét.

- Nagy kék pillét csináltam belőled, kis Tit!

Mindennap mondta eddig a lánynak, hogy olyan finom és kecses, mint azok a kis pillék, amelyektől néhol lenvirágos rétnek látszott a hegyoldal.

- A napfény gyermeke vagy, kis Tit, olyan kicsi, olyan könnyű, olyan ragyogó és olyan csapongó.

- Kár, hogy nem vagyok olyan kék - nevetett a lány.

Hát most olyan kék volt a haja, mint a lepkék szárnya. A fiú azért késett olyan sokáig, mert pillangókat hajszolt. Sok szaladgálásba került, míg egy marék ezüstport össze bírt szedni.

- Ó, te nagy kisfiú, te! - törleszkedett hozzá boldogan a lány. - De azért ne gondold, hogy a versemet elengedem. Elhoztad, Gránátvirág?

Hogy az alexandriai epigrammát jóvátegye, mindennap írt egy verset Titnek. Legtöbbször éjszaka, csillagfénynél karcolta tele a piros-viaszos tabula ceratát, s ilyenkor adta át a lánynak.

Most megcsóválta a fejét.

- Nem hoztam el, kis Tit.

Tit lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.

- Tudtam, Gránátvirág, hogy egy holdújulásnál nem tart tovább a szerelmed.

- Hát nem találtad meg? Hiszen a fejed alá tettem - nyúlt be Quintipor a virágvánkos alá, és kihúzott alóla egy egészen kicsi, rózsaszín vászonnal födött viaszos lapot. Bevallotta, hogy ő már délelőtt ideszökött, hogy megsimogathassa a füvet, amelyen Tit lehevert. Azt nem vallotta be, hogy a szájával simogatta meg.

- Hol vetted ezt? - nézegette a lány a lapot. - Ilyent még nem is láttam. Bizonyosan tékozoltál már megint.

A fiú elmagyarázta, hogy ez új divat, cera pusilla a neve, a viasz is rózsaszín, s még csak egy boltban lehet kapni.

- Látod, hogy el vagyok én maradva a világtól! - nevetett a lány. - Ha te nem volnál, senki se írna hozzám verset.

Boldogan mondta, nem panaszképpen, de a fiú annak vette és elkomolyodott. Tit észrevette, hogy hibát követett el, és igyekezett jóvátenni.

- Jó volt hozzád a Domina? - fogta meg a fiú kezét.

- Olyan, mint máskor. Ő mindig jó.

Talán egy csöpp dac is volt benne, ahogy ezt hozzátette. Tudta, hogy Tit nem szereti a császárnét. Ő se szerette, mert nem volt hozzá olyan gyöngéd, mint a császár, és jobban éreztette vele rabszolga-voltát. Nemcsak felolvasói szolgálatot kívánt tőle - Senecát, Epiktétoszt és Marcus Aurelius elmélkedéseit szerette hallgatni -, hanem ebédnél, vacsoránál mint pohárnokot állította az asztalhoz, és a hajába törölte vékony ujjait, igaz, hogy nagyon puha érintéssel. Restellt erről beszélni a lány előtt, aki Alexandriában a császár bizalmasának tudta őt; s ezért mindig másra terelte a beszédet, ha Tit a Domináról kérdezősködött.

A lány mindenképp fel akarta vidámítani. Továbbadta neki a Trullától hallott pletykákat. Ma megérkezett Rómából Plautilla, akit Univirának is neveznek, mert már két éve asszony, és mind ez ideig beérte az urával, aki különben az idén Róma praefectusa. Most jött először Bajaeba, s már nagy fogadásokat kötöttek rá, hogy amikor elmegy innét, nem hagyja-e itt melléknevét. Aztán Anchusáról beszélt, a gazdag patríciusnéről, aki iránt szánalommal van az egész fürdő. Azért szánták, mert olyan szerencsétlen, hogy minden gyereke az apjára hasonlít. Az első a nagyfülű ügyvédre, aki ura pöreit viszi, a második a szép versenykocsisra, akire mindig fogadni szoktak, a harmadik a vörös rabszolgára, aki mint epilator teljesít körülötte szolgálatot, s a negyedik, aki most született Bajaeban, a nyúlszájú görögre, aki mint házi filozófus ide is elkísérte, és idejét arányosan osztja meg Platón és úrnője ölebe között.

Quintipor már rég nem hallotta, mit beszél Tit, csak nézte a fáradhatatlan kis szájat, amely pajkos mosollyal pergette a szavak szakadatlan gyöngysorát.

A kis száj egyszerre ott csücsörödött az övé előtt.

- Gránátvirágom, te sohasem fogsz magadtól megcsókolni?

- Nem, kis Tit - ködösödtek el a zafír-szemek. - Téged csak akkor lehet megcsókolni, mikor te akarod. Neked nem kérő szád van, hanem adó szád.

Csókjuknak az vetett véget, hogy egy denevér csapódott a fejükhöz. Tit ismert rá, hogy nem denevér volt, hanem jégmadár.

- Keüx hazaérkezett - kacagta el magát. - Most már gyerünk innen, ők is hadd csókolják meg egymást szegények.

A nap utolsó sugarainak aranyseprűje már csak a fák hegyét érte.

- Jaj, ezeket meg majd itt felejtettük! - hajolt le a lány a fűre. - Ezt neked találtam. Ez pedig az én jogos tulajdonom.

Az ezüstérmet átnyújtotta a fiúnak, a cera pusillára pedig rászorította a száját. Azután szétnyitotta a köpönyegét, s meglazítván nyakán a tapadó ventus textilist, alácsúsztatta a kis viasztáblát.

- Ne féltsd, nem olvad meg - nevetett Quintiporra.

A fiú azonban nem nézett oda. Az érmet vizsgálgatta, szembefordítva a kihunyó világossággal.

- Azt hiszem, Hadrianus császáré.

- De hiszen a te arcod van rajta, Gránátvirág.

- Dehogy, Antinousé. Hadrianus kedvencéé. Beleölte magát a Nílusba. Valami jóslat szerint veszedelem fenyegette a császárt, s csak az menthette meg, ha valaki feláldozza érte magát. A kegyenc megtette.

A lány erősen belekapaszkodott. Már akkor lefelé mentek a síkos lejtőn.

- De te ugye nem teszed meg? Ugye senkiért? Ugye nem hagyod itt kis Titet?

- Kis Tit, nagy kék pille, te kérded ezt tőlem? Mért csúfolódsz velem, királynőm?

Eleresztette a lány kezét, leszaladt a lejtő tövébe, és széttárta a karjait.

- Szaladj le bátran te is, ne félj, csak a karomba eshetsz.

A lány azonban, kezével is segítve magán, inkább az óvatos csúszkálást választotta. Mire leért, a fiú izgatottan ütött az egyik márványoszlopra.

- Tudod, hol vagyunk, kis Tit? Én már tudom. Ez a Hadrianus császár palotája volt. Itt halt meg. Talán éppen innét nézett utoljára a lemenő napba, ahol most állunk. Animula, vagula, blandula... Emlékszel?

Tit nem emlékezett. Quintipor elmondta neki a játszi verset, amelyben a peregrinus császár zokogó tréfával búcsúzott válni készülő lelkétől:

Lelkecske, kóborka, dévajka,
Testem vendége s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,
Kis tréfáidnak vége már.

A parton siető kézszorítással búcsúztak egymástól. A két palota ugyan szomszédos volt egymással, de ők nem mertek egy úton menni. Abban a Bajaeban, ahol társadalmi kötelesség volt a szerelemmel kérkedni, az ő szerelmüknek bujkálni kellett.

XXVIII.

Constantius Chlorus, aki Rómában magához vette a fiát, Alexandriába menet útba ejtette a császárnét, nem is sejtve, hogy ez a látogatás mennyi gondot okoz a Dominának. Nem mintha nem szerette volna a Flaviusokat. Mindig húzott ezekhez a szelíd, békességes és csöndes emberekhez. A szabadszájú Maximianusra gondolni se tudott utálat s a vérszagú Galeriusra borzongás nélkül - emezeket szívesen szívelte. Azóta pedig, mióta a császár beavatta a titokba, mindig úgy gondolt rájuk, mint barátokra, akikre a fiú mindig számíthat. Mert, bár a jóslatban éppolyan vakon hitt, mint Diocletianus, azt nem vette biztosra, hogy a társuralkodók ujjongva vesznek tudomást Diocletianus örököséről. Asszonyi és anyai ösztöne olyan bonyodalmakat éreztetett meg vele, amelyekre a császár, a világ legokosabb embere, nem is gondolt, legalább az ő tudomása szerint. Ő számot vetett azzal, hogy se Maximianusék, se Galerius nem lesznek hajlandók uruknak elismerni egy váratlanul felbukkant fiatal gyereket, még akkor se, ha megtudják, hogy az istenek állnak mögötte. Sőt az a gondolat is megborzongatta, hogy ezek a vakmerő emberek nyílt lázadásra és vérontásra is képesek lesznek.

- Nehéz a kutyának a szájából a koncot kivenni, ha már egyszer a foga közt van - írta nyugtalankodva az urának, inkább asszonyos szókimondással, mint diplomatikus finomkodással.

A császártól még nem jött válasz, de nem ez volt az, ami gondban tartotta a Constantiusék érkezése előtt való napokban. Azon töprengett, mit csináljon a fiúval addig, míg a Flaviusok ott időznek.

Eddig nem volt probléma előtte a fiúval való bánásmód. Ha az isteneknek az az akarata, hogy fiuk ne tudja meg, kicsoda, tőle bizonyosan nem fogja megtudni. Az anya szíve sokkal erősebb tudott lenni, mint az apáé. Igaz, hogy mindig maga körül tartotta a fiút, de meg tudta állni, hogy egy áruló pillantást se vessen rá olyankor, amikor ő is észrevehetné. Igaz, hogy minden hajnalt ott sírdogált végig a küszöbe előtt, de reggel mindig száraz szemmel és száraz hangon osztogatott neki parancsokat. Érezte, hogy elérte a célját, mert a fiú nem is sejti benne az anyát, csak a rabszolga látja az úrnőt, s ez talán kegyetlenebb érzés volt, mint halottnak tudni a fiút, és eszeveszett fájdalomban őrjöngeni érte. Úgy, ahogy Diocles előre megmondta! Halálos szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy talán túlságosan is jól játssza az úrnő szerepét, s a fiú örök idegenséggel fog ezekért a hetekért fizetni. De aztán megnyugtatta magát, hogy nem lehet az. Ha kőből volna a fiú szíve, akkor is meg fog lágyulni, mikor majd megtudja egyszer, mit kellett érte az anyaszívnek szenvedni. S akkor úgy fogja őt a karján ringatni az ő drága, szép, nagy fia, ahogy ő ringatta tizenhat éven keresztül szobáról szobára a halott csecsemőt.

Eddig diadalmasan állta a próbát, egy hajszálnyit se engedett abból, amire elhatározta magát. Most kétsége támadt, mit tegyen. Játszassa-e Constantiusék előtt a fiával a rabszolga-szerepet, vagy rejtse el előlük úgy, hogy, még mint rabszolgát se lássák? Hiszen veszedelemnek abból se kellett következni, ha meglátják. A császárné pohártöltögető rabszolgájában senki se gyaníthatja a császár fiát, még akkor se, ha a szeme megakad rajta. De még ez se valószínű, mi néznivalót találhatnának a caesarok szemei egy rabszolgán? A császárné tudta ezt magáról, a rabszolgák ezrei közül, akik az udvarban nyüzsögtek, sohase jutott eszébe egyet se megnézni. A rabszolgát csak látni szokás, nem nézni. Viszont a legbiztosabb mégiscsak az volna - ha már fölmerülhetett az aggodalom -, hogy a fiú egyáltalán ne kerüljön a caesarék szeme elé. Pár szó parancs az egész, amit indokolni se kell. Maradjon egy nap a szobájában. Vagy menjen át valami utasítással Puteoliba. Vagy csináljon, amit akar, menjen fürdeni, csónakázni, örülni a napsugárnak, a tengernek, a szabadságnak. Amit hiszen rövidesen úgyis meg fog kezdeni Rómában. A császár megírta, hogy már meg is vásárolta a számára a palotát a Via Nomentanán. Valamikor bizonyos Anulinus szenátoré volt, s egy rabszolga írnokoskodott benne, akinek a fiát arra szemelték ki az istenek, hogy császári bíborba öltöztessék. A palota még a régi jegyében van, csak egy szárnnyal bővült azóta. Az is lakót kap mostanában. Hormizda költözik bele, a perzsa király lánya. Maxentius hozza, hajójuk már a görög tengeren jár.

A császárné nyilván maga se tudta volna megmondani, mért nem úgy döntött, ahogy a józan esze sugallta. Egy estére se tudott lemondani arról az örömről, hogy a fia hajához értethesse a kezét? Azoktól a kísértésektől féltette, amelyek egy napi szabadsággal is velejárhatnak? Az anyai büszkeség lett rajta úrrá, amely akkor is kérkedik, mikor semmi értelme nincs? Meg akarta mutatni Constantiuséknak, milyen szép fia van neki, akiről senki se tudja, hogy az ő fia? Egy élet szenvedéséért kívánt magának egy pillanatnyi elégtételt, az okosság minden korlátjának fellökésével? Egyet se adott fel magának ezek közül a kérdések közül, csak Quintipornak adott parancsot reggel, hogy estére fehér díszruhát öltsön, mert vendégek lesznek. Constantius caesar a fiával és Galerius caesar leánya, a nobilissima.

Quintipor fojtott dühvel vette tudomásul a parancsot, és egész nap remegve gondolt az estére. Dühét az okozta, mert tudta, hogy ezen a napon nem találkozhat Tittel. Trulla éppen abban az órában fogja öltöztetni, mikor a nap a hegyre ül. (Tit nevezte így el az alkonyatot, s a fiú biztos volt benne, hogy neki egész életében sohase megy le többet a nap, hanem a hegyre ül.) A szorongása se volt egészen indokolatlan. A caesar lánya először fogja látni, amint rabszolgamunkát végez. Vajon Tit mosolygó szeme fogja-e cirógatni, vagy a caesarlány gőgös tekintete ítéli halálra?

Egyetlenegyszer találkozott a Tit szemével. A császárné ült az asztalfőn, tőle jobbra, balra a caesar és fia, szemben a nobilissima. Mindenki mögött állt egy pohárnok, ő a császárné mögül leste a lányt, aki hallgatagon és lesütött szemmel ült az asztal végén. Galerius leánya nem tartotta különös kötelességének, hogy részt vegyen a beszélgetésben, amelyet apja carrhaei megszégyenítője vezetett. Diocletianus thermáiról beszélt nagy lelkesedéssel, amelyeket a császár most építtetett Rómának, s mindenki figyelmesen hallgatta. Ezt a pillanatot használta fel a lány arra, hogy rásüttesse a szemét a fiúra. Aranyfényű tekintet volt, talán több is égett benne, mint Tit akarta. Nemcsak a ma elmaradt csókja, hanem a holnap ígérete is. Quintipor szeme imádságos hálát sugárzott vissza. Úgy érezte, többet kapott, mint várt, s elszállt minden szorongása. Tudta, hogy most már el fogja bírni a caesar lányának tekintetét is.

De valami olyan következett, amit nem lehetett elbírni.

Már a vacsora vége felé jártak, amikor a császárné kiejtette Maxentius nevét. Azt ígérte, mikor Keletre ment a légiókkal, hogy majd küldet neki azoknak az antiochiai gránátalmafáknak a terméséből, amelyeknek olyan csodálatos rózsaszín virágjuk volt. De úgy látszik, sok gondja közt a princeps megfeledkezett az ígéretéről. Constantius elmosolyodva legyintett:

- A Maxentius gondjai!

Titanilla most szólalt meg először. Csak aki a szeme hideg villanását észrevette, érezhette ki nyugodt, barátságos hangjából az indulatot.

- Talán várnál a megjegyzéseiddel, princepsem, míg Maxentius is hallhatja őket.

Quintipor éppen emelte a kancsót, hogy számoszi vörösbort öntsön a császárné hátranyújtott poharába. Azonban egyszerre elhomályosodott előtte a világ, s reszkető keze a pohár mellé öntötte a bort, a maga fehér díszruhájára. Constantius pohárnoka azonnal odaugrott, megtöltötte a Domina poharát, Quintipornak pedig odasúgott:

- Menj!

A fiú kiszédelgett, a caesar barátságosan nézett utána.

- Milyen kamea-arcú szolgád van, Domina. Igazi Antinous-fej.

A császárné arcán most nyílt ki az első olyan mosolyvirág, amelyiknek a szívben van a gyökere. De ha az arcának nem tudott is parancsolni, a hangja szót fogadott neki. Csak ennyit mondott közömbösen.

- Igen, ügyes fiú.

Titanilla, pohárral a kezében, elkacagta magát.

- No most nem volt nagyon ügyes. Az én apám ilyen hibáért boroshordóba fojtatná a pohárnokát.

S azzal az ő kezéből is kicsúszott a pohár, s az ölébe ömlött a bor.

- Jaj! - sikoltotta el magát, s kifutott a tricliniumból a fiú után.

Még ott találta az atriumban, az egyik oszlopnak dőlve, lehorgasztott fejjel, elzöldült arccal. Ruháján mint nagy kerek vérpecsét piroslott a ráömlött bor.

- Gránátvirág - tette a tenyerét az álla alá -, nézd az én ruhámat is! Látod? Le kellett öntenem magamat, hogy utánad jöhessek. Csak nem gondoltad, hogy lemondok a mai csókodról?

Azzal ráomlott a fiúra, és szájára szorította a száját. Még csak körül se nézett, nem látja-e valaki. Aztán megfogta a kezét.

- Nem kell búsulni, kisfiú, hogy odavan a szép ruhácskád. Van nekem olyan pecséttisztítóm, hogyha azzal munkába veszem, szebb lesz, mint újkorában volt. Gyere velem, mindjárt megleszünk.

A fiú nem kérdezte, hová viszi, engedte magát vonszolni, kábultan a fájdalom mérgétől és a csók mákonyától. Csak egy nyitott oszlopcsarnokon kellett átmenni, s már ott is voltak a Maximianus-palotában, abban a kis szobában, amit a nobilissima a cselédsoron nyittatott magának. Az emelet óriás csarnokaiba a lábát se tette be.

- Látod, Gránátvirág, milyen kis helyen megférek én. Ugye a te szíved még kisebb, és azt egészen betelem? Nézzem!

Először a tenyerét, aztán a száját tapasztotta rá a fiú mellére.

- Kis nyúlszíved van neked, kisfiú. Hát mitől vagy úgy megriadva? Mondom, hogy helyrehozzuk a ruhádat. Trulla! Trulla!

Valahonnan bepördült a gyíkszemű kis öregasszony. Ijedten csapkodta össze kövér kezeit.

- Jaj, a magister! Ebben a rendetlenségben! Szanaszét hagytunk mindent, ahogy öltözködtünk!

Ide-oda tipegve kapkodta össze a ruhákat, keféket, tükröket, szalagokat, festékeket, Tit azonban rátoppantott.

- Drága öreg Trullám, ne óbégass, és ne csinálj még nagyobb rendetlenséget, mint amekkora van. Gránátvirág megígéri neked, hogy énrajtam kívül semmit sem fog meglátni a szobában.

- Gránátvirág? - tátotta el a dajka a száját. - Mit beszélsz te, kis szentségem? Ki az a Gránátvirág?

Titanilla megfricskázta Trulla tömpe orrát.

- Az nem tartozik terád, vénség. Inkább azt a híres pecséttisztítódat hozd hamar. Itt vagy-e már?

Egy dobozka fehér port hozott be Trulla, egy kis tányér ecetet meg egy törlőkendőt.

- A párducból ki lehet vele venni a foltot - dicsekedett. - Melyiken kezdjem, gyönyörűségeim?

- Egyikünkön se, anyó. Eredj dolgodra.

Ahogy Trulla kitotyogott, odatérdelt a fiú elé, de aztán nevetve fölugrott.

- Persze, ez így nehéz lesz, hogy kis Tit térdelve érjen föl a melledig. Most te térdelsz le, egyszer már az én rabszolgám is lehetsz.

A fiú úgy zuhant térdre, mint aki fel se akar többet kelni. De a pecsét így se engedett.

- Vesd le a ruhád, Gránátvirág. Ne gyerekeskedj, mert mindjárt behívom Trullát, és ővele vetkőztetem le a kisfiút! Gyorsan, gyorsan, mielőtt palotaőrökkel kerestetné a Domina a szökevényt. Még csak az kellene, hogy itt találjanak! Nem gondolsz a vad nobilissima jóhírére, magister? No várj, kisfiú, majd addig elfordul a néni, jó? A ruhádat dobd oda az asztalra.

Úgy is maradt, háttal fordulva, míg az asztalra terített ruhával pepecselt, és csak a tükörből leste a fiút. Hol mosolyogva, hol könnybe lábadó szemmel, és a keze is ahhoz igazodott, amit látott, hol villámgyorsan dörzsölve a halványodó foltot, hol bénultan elakadva rajta. A fiú térden állva körülcsúszta a szobát, csókolta a mozaikpadlót, a szétdobált ruhákat, az ágytakarót, s egy pillanatra ráhajtotta a fejét a tórusz kis gyűrött selyemvánkosára.

- Itt a szép ruhád, kisfiú! Várj, majd hátradobom, kapd el!

Ezt még nevetve mondta, de mire a fiú felöltötte a tógát, és azzal együtt a nyugalmába is visszaöltözött, akkorára a lány arcáról eltűnt a mosoly. Komolyan és szomorú, szinte fájdalmas gyöngédséggel nézte Quintiport.

- Mi történt, kis Tit?

- Semmi se történt, Gránátvirág. Kivettük a ruhádból a foltot, és most vissza fogsz menni a császárnénak bort öntögetni. Csak most ügyesebb légy, mert Trulla nem fog több port adni.

A fiú könyörgő szemmel nézett rá.

- Szaiszi fátyol van az arcodon, kis Tit.

- Azt pedig nem szabad emelgetni, Gránátvirág, annak, aki nem akarja elfelejteni a nevetést.

- Szeretnélek megérteni.

- Hagyj föl vele, barátom - mosolygott keserűen a lány. - Engem csak szeretni kell, gondolkozás nélkül, mint ahogy én szeretlek téged. Annak nem jó vége lesz, kisfiú, ha mink gondolkozni kezdünk egymáson.

Fütyülni kezdett, kétszer-háromszor körültáncolta a fiút. Mindig közelebb szorította az ajtóhoz, s aztán szelíden kitolta rajta.

- Jó éjszakát, Gránátvirág!

- Hát te nem jössz?

- Nem, szívem. Engem nem vár oda vissza senki. De téged vár az úrnőd. Vigyázz, meg ne haragítsd, ma már egyszer elnéző volt hozzád.

Becsukta az ajtót retesszel, s mire Quintipor az ablak alá ért, már sötét is volt a szoba.

A császárné tricliniuma is sötét volt már. A pohárnok nyugodtan elvonulhatott kis szobájába. Kiterítette asztalán a hófehérre tisztított tógát, kikereste rajta azt a helyet, ahol kis Tit ujjai járnak, ha nyomot nem hagytak is, és oda fektette az arcát. Érzései hintája nagy magasságokba lendült, és nagy mélységekbe zuhant ezen az estén: milyen különös - ez volt az utolsó világos gondolata -, ez a nap is dies Lunae volt. Mint az, amelyiken az első csókot váltották.

A császárné hajnalig járt le s fel a hálószobájában, s most nem ment el sírni a fia küszöbére. Halálos rémület szorította össze a szívét. A caesar, mikor már el is búcsúztak egymástól, visszafordult az oszlopcsarnokból.

- Domina, igaza van a fiamnak.

- Miben, caesar?

- Egész este azon tűnődtem, hogy kire emlékeztet a te Antinous-arcú szolgád. És most mondja a fiam. Herculesra, igaza van neki!

Volt annyi lelkiereje, hogy legalább egy szót ki tudott mondani.

- Nos?

- Terád, Domina. Nem vetted még észre?

- Nem.

- Majd figyeld meg holnap. Neked is kamea-arcod van még most is. Valamikor egészen ilyen lehettél.

A caesar különben arra kérte a császárnét, másnap, elutazása előtt, adjon neki bizalmas kihallgatást, s engedje meg, hogy arra Constantinust is magával vihesse.

A császárné nem volt benne bizonyos, megéri-e a másnapot.

XXIX.

A császárné másnap korán reggel hívatta Titanillát, aki durcásan kapkodta magára ruháit. Inkább hajnali, mint éjjeli alvó volt, de most még a reggel is ébren találta. Akkor kezdett belemerülni az álomba, mikor Trulla ijedten fölrázta a meglepő paranccsal. A lány, ahogy a durcásságát kimosta a szeméből, inkább kíváncsi volt, mint nyugtalan. Sohase történt meg, hogy ilyen szokatlan időben látni kívánta volna a császárné. Nem is tartotta valószínűnek, hogy az ő szíve fájdult volna meg utána. Talán a lánya érkezett meg váratlanul, Valeria, s neki üzenetet hozott az apjától. Ha maga Galerius jött volna meg, az személyesen kereste volna föl. Maxentius pedig - ettől a gondolattól végigfutott rajta a hideg - akár éjszakának idején is rátört volna.

- Rossz éjszakád volt, lányom - tartotta vissza a Domina a letérdeléstől. - Nagyon sápadt vagy.

A nobilissima egyszerre olyan piros lett, mint a csipkerózsa bogyója. Sok meglepetés érte egyszerre. A császárné puha hangon lányának szólította. Elengedte neki az adorációt. Kitalálta, hogy neki rossz éjszakája volt, aminek nyomait siettében elfelejtette festékkel eltüntetni. Most már kezdett félni. Nem kis dolog lehet az, ami a császárnét így megváltoztatta.

Mindenre elkészülve válaszolta, hogy minden betegségét elmulasztaná, bár semmi baját nem érzi, ha szolgálatára lehetne az augustának.

- Nem is gondolod, lányom, milyen nagy kérésem van hozzád - mondta a gyerekes zavarnak olyan mosolyával, amely egészen megfiatalította elgyötört arcát. - Nem találsz nagyon sápadtnak?

- Igen, augusta - ismerte be a lány. - Mintha neked is rossz éjszakád lett volna.

- Arra akarlak kérni, hogy fessél ki engemet. Tudod, én öregasszony vagyok, és nem értek az ilyesmihez. Fiatal koromban még nem ez a divat volt, azóta pedig nem volt kedvem megtanulni. Szeretném, ha te mutatnád meg, hogyan csináljátok, előtted nem szégyellem magam, úgy, mint az udvarmesterem előtt, hogy én is szép akarok még lenni. Megértesz engem, Maxitanilla?

Olyan zavarban volt, hogy a Maximillából és a Titanillából új nevet csinált a lánynak.

- Ó, hogyne, augusta - mosolygott kínosan -, ha megengeded, mindjárt hozom is a szépítőszereket, bár a te arcodnak igazán semmi szüksége rájuk.

Szeretett volna szemébe kacagni az öregasszonynak, és nekiesni ököllel és körömmel, és arculveréssel pirosítani ki a mínium-kenőcs helyett, kioltani a szemevilágát a belladonna-cseppentővel, az agyába sütni a hajgöndörítő vasat, és gonosz vén szívébe fúrni az ezüst olló és ezüst csíptető hegyét. Most már tudta, ki áhított rá arra a játékszerre, amit ő keresett, ő talált magának. Nem adja, nem adja, nem adja! Se ennek a vén szenteskedőnek, aki most akar Messalinát játszani a rabszolgájával, se senkinek a világon!

Hazafelé menet lobogott föl a szívében ez a gyilkos indulat, mire visszaért a szépítőszeres citromfaládával, akkorra már el is lobogott. Most már attól a gondolattól volt kacaghatnékja, hogy neki félteni kellene valakitől az ő Gránátvirágját! Aki még őelőtte is lesüti a szemét, és a lába nyomát is csókolgatja, de csak amikor azt hiszi, hogy ő nem látja!

Ügyes és szelíd kézzel simogatta rá az idegesen megránduló arcra a tavasz üde pírját, ahogy ártatlan gonoszkodással mondta, és a hervadt ajkakra az eperkenőcsöt. A többire sor se került.

- Öregasszonynak így is elég szép vagyok már én - mondta hálálkodva Titanillának, aki zavart kuncogással távozott. Előre örült neki, hogy el fogja ő mulattatni Gránátvirágot ezzel a furcsa titokkal, sőt ajánlatot is fog tenni, hogy őt is kiszépíti, mégpedig kedvezményes árban mint kartársat, hiszen most már egy úrnőt szolgálnak. Ez a félbemunka azonban és a császárnő öngúnyoló nyugalma megzavarta.

A kifestett arc valóban nyugodttá tette az augustát. A festék megadta neki azt a biztonságot, amit a páncél a csatára készülő katonának. El volt készülve rá, hogy halálos harcot kell vívnia a rabszolgáért, aki az ő fiatalkori vonásait viseli, és nem akarta a Flaviusokat azzal erősíteni, hogy őt sápadtnak lássák.

Barátságos méltósággal fogadta a caesart és fiát a palota tablinumában, amely az ő ideérkezése óta még nem látott vendéget. Eldicsekedett vele, milyen jól aludt, bizonyosan azért, mert olyan kedvesen töltötte velük az estét, és remélte, hogy ők is jól pihentek.

- Nem - csóválta meg Constantius fehér fejét -, neki már hetek óta rossz éjszakái vannak. Nehezen alszik el, s mindig olyan álmok gyötrik, amelyeket Hypnos nem a káprázatok elefántcsontkapuján keresztül terel hozzá, hanem a valóság szaru-kapuján át.

- Olyan dologban szeretném tanácsodat kérni, augusta, amely a birodalom ügye ugyan, de a császárra és reád tartozik legelőször.

Az augusta csak fej- és kézmozdulattal hatalmazta föl rá a caesart, hogy beszéljen. Arcát ugyan védte a festékpáncél, de félt, hogy a hang árulója lesz. Szemben vele hatalmas freskó borította a tablinum főfalát. A kép az Olümposzt ábrázolta minden istenével, amint Jupiter felosztja köztük a világot. A császárné látta, hogy az ő arca helyett a kép harsogó piros, kék és sárga színei sápadnak el.

- A keresztényekről beszélek, Domina, vagyis az istentelenekről, ahogy nevezni szokás őket.

A császárné szemében az istenek színei kezdtek elevenedni. Más körülmények között nem okozott volna neki nagy örömet a keresztények emlegetése. Most megváltás volt végre megtudni, hogy csak ennyiről van szó. Fölsóhajtott, és az a különös gondolata támadt, hogy Krisztus könnyebbedhetett meg így, mikor hóhérai levették válláról a keresztet.

- Mi van velük?

"Velük" - így kérdezte. Keresztényeket nem akart, istenteleneket nem tudott mondani.

- Nem tudsz az üldöző rendeletekről?

- Tudom, hogy a császár adott ki ilyeneket.

Többet csakugyan nem tudott. A császár feleségéhez nem lehetett halandó embernek kérdetlen szóval odatolakodni, s ő senkit se tüntetett ki megszólításával. S akik Bajaeban örülhettek az istenek kegyének, azoknak igazán nem jutottak eszükbe a keresztények. Itt egészen más természetű rendőri ügyek megbeszélésével fűszerezték a társas összejöveteleket.

A caesar eltakarta az arcát két tenyerével.

- Boldog vagy, Domina, hogy nem tudsz többet. De én most utaztam keresztül Maximianus országain, s ezért nem tudok mással álmodni, csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, vadállatok elé dobott gyermekekkel. Az Alpesektől idáig keresztek szegélyezik az országutakat, és azokról keresztények rothadt húsát szaggatják le a vadállatok. Derékig a farkasok, azon fölül a hollók és keselyűk.

A Domina egyre összébb esett székében. Tiltakozást szeretett volna sikítani, de nem bírt. Nagy erőfeszítéssel tudta a fejét Constantinus felé fordítani, aki átvette apjától a szót. Ő a Keletről jött Rómába, Diocletianus és Galerius tartományaiból.

- Ahogy ezelőtt minden provinciának megvolt a nemzeti viselete, most nemzeti kínzóművészet alakult ki mindenütt. Szíriában a forró szurokkal töltött üst védi az isteneket, Kappadóciában az olvasztott ólom, Judeában a fejsze, Pontusban a kerék. Galerius caesar nekem magamnak dicsekedett vele, hogy ő mennyivel emberségesebb isten, mint a keresztényeké. Az egy almatolvajt is örök tűzben sütögettet. Ő olyan rostélyt talált ki, amelyen a legöregebb keresztény is puhára sül egy óra alatt.

Most már a császárné is tenyerébe rejtette az arcát.

- Hát még ha azokat a hangokat hallanád, Domina, amelyektől az én fülem sohase szabadul meg többet! Mediolanumban olyan sikoltások hallatszottak ki egy piszkos házból, hogy meg kellett állítanom kocsimat. Egy lictor állt a mocskos kapualjban, attól kérdeztem meg, mi történik itt. Nevetve válaszolt, hogy eleget tesznek a törvénynek. Még érvényben van a régi Rómának az a törvénye, hogy szüzet nem szabad kivégezni. Abban a házban keresztény szüzek sikoltoztak. A hóhérlegények elhárították az akadályt az üldöző törvények érvényesülése elől.

- Nem lehet! Nem lehet! A császár nem tudhat ezekről! - A császárné azt hitte, akkorát kiáltott, hogy kihallatszik a palotából. Pedig csak nyöszörgött, alig lehetett megérteni.

- Én is azt hiszem, nem tud - igazított a caesar egy bíborvánkost a császárné reszkető lábai alá. - Azért megyünk Alexandriába, hogy beszámoljunk neki.

- Te is? - borzongott meg a császárné. - Te is... eleget tettél... a rendeleteknek?

- Ameddig lehetett - bólintott a caesar. - Az első rendeletet magam hirdettem ki az udvarnak. Megkérdeztem, ki a keresztény. Huszonheten jelentkeztek. Fölszólítottam őket, szemem láttára áldozzanak az isteneknek. Kilencen megtették, azokat rögtön elzavartam szolgálatomból. Megmondtam nekik, hogy aki istenét az első szóra megtagadja, attól az ura se várhat hűséget.

Constantinus rajongó szemmel nézett az apjára.

- Én éreztem, mikor messze voltam is tőled, hogy a te kezeid tiszták a vértől.

A caesar jóságosan elmosolyodott.

- Pedig nem volt könnyű dolog tisztán tartani őket. Sokfelé nem akarták a keresztények beérni azzal, hogy templomaikat bezárattam, és irataikat elégettettem. Voltak, akik erőnek erejével meg akartak halni, ezeket valamelyik észvesztő démon szállhatta meg. Ugyan az is lehet, hogy csak a kapzsiság bántotta őket, mert valami koronát emlegettek, amihez énmiattam nem juthatnak, és azzal fenyegetőztek, hogy kivándorolnak oda, ahol életük árán örökkévaló kincseket nyerhetnek. A praetorok ijedten kérték az utasítást, hogy mit csináljanak ezekkel a balgatagokkal. Azt üzentem nekik, hogy kergessenek el mindenkit, aki meg akar halni, de aki nem hajlandó észre térni, adjanak egy réz ast kötélre.

A princepset elkedvetlenítette a beszédnek ez a fordulata. Közbe akart vágni, de a császárné megelőzte. Azt kérdezte a caesartól, mindezt őszintén el fogja-e mondani a császárnak.

- Többet is ennél, Domina. Nemcsak az emberek szívéhez fordulok, hanem az uralkodó bölcsességéhez is. Megkérdem tőle, hasznosnak ítéli-e a birodalomra nézve a legerényesebb emberek kiirtását.

- Ő a birodalom ellenségeit látja bennük - rázta a fejét a császárné.

- Ki tudja? - vont vállat a caesar, és a fiúra nézett. - Nagyon sokan vannak számra, és elsők a szótartásban és az összetartásban. Ha a császár Galeriusra hallgat - veled őszintén beszélek, Domina -, és ellenségekké teszi őket, akkor talán csakugyan elvész miattuk a birodalom. De ha nekünk ad igazat, akkor úgy lehet, ők lesznek azok, akik az egész világot egy birodalommá teszik.

A princeps most megint lelkesült az apjáért, és példákat mondott a keresztény kitartás csodáira. Különösen az asszonyokon ámult el, akik sok helyen a férfiakat is megszégyenítették az állhatatosságban. A férfiak közt mindenütt akadt megtántorodó. Nem az életüket féltették ezek se, csak kényelmüket vagy az élet apró örömeit. Egyik a hivatalát nem akarta feláldozni, a másik annak nem akarta kitenni magát, hogy barátai elforduljanak tőle az utcán, vagy a közös fürdőben az emberek kiugráljanak abból a medencéből, amelybe ő belép; volt, aki azért tért vissza a régi hitre, mert nem akarta, hogy iskolás gyerekét a többiek leköpdössék az utcán; s volt hír olyan keresztényről is, aki azért tagadta meg a hitét, mert nem tudott lemondani arról, hogy valami nagy gladiátormérkőzésre elmenjen, amit a keresztények halálos bűnnek tartottak, mint minden vérontást. Hanem az asszonyok! Hallott olyanról, még fiatal özvegyről Bithyniában, akit a bíró mindenképpen meg akart menteni. A markába szoríttatott vele néhány szem gabonát, azután ő maga odacipelte a hivatalos oltáron égő tűzhöz, s erősen lefogott kezét erőszakkal odahúzta a tűz fölé. De csak addig, míg megcsapta a láng, s az első pillanat fájdalmában szétnyílván az összeszorított ujjak, a tűzbe hullatták a gabonaszemeket. A bíró kijelentette, hogy a törvénynek elég tétetett, s most már, odaállítván az özvegyet maga mellé az emelvényre, azt kívánta tőle, csak ennyit mondjon fönnhangon: pusztuljanak el az istentelenek! Az özvegy kiáltotta is a kívánt szavakat, de ugyanakkor rámutatott a bíróra, a poroszlókra és a hallgatóságra. Erre úgy végezték ki, hogy lábánál fogva füst fölé akasztották. Egy másik asszonyt, akinek a férje hittagadó lett - ez Ancyrában történt -, semmiféle kínzással nem bírtak rávenni arra, hogy többet mondjon annál a két szónál, amellyel kereszténynek vallotta magát. Körmei alá hegyes nádat vertek, mellére forró ólmot, ölébe jeges vizet csepegtettek, először lábait, azután karjait vágták le bárddal, s törzsét, mikor már alig volt benne élet, olyan cölöpökre kötözték rá, amely hegyes szögekkel volt átverve. Ettől a kíntól még egyszer fölnyitotta a szemét, s utolsó pillantásával észrevette férjét, aki szégyenkezve állt ott az üvöltöző tömegben. Most már megszólalt. Azt kiáltotta neki, ne szégyellje magát, hanem legyen rá büszke, hogy feleségét Isten méltónak találta a vértanú-halálra. Erre a férj odarohant hozzá, átölelte a halottat, s mivel nem lehetett elválasztani tőle, ott verték agyon vasdorongokkal.

De a legnagyobb hős talán mégis az az edessai asszony volt, akit négy gyermekével ítéltek máglyahalálra, mert azokat is keresztényeknek vallotta. Mikor a pribékek megjelentek értük a börtönben, a legkisebb gyerek, Barulas nevű, megijedt a vad tekintetű emberektől, és ijedtében - mert még csak négyéves volt - az ajtó mögé bújt. A hóhérok nem is vették volna észre, de az anya maga húzta elő, mert nem akarta, hogy legkedvesebb gyereke ne üljön mellette a mennyei városban az Isten aranyasztalánál.

- Nem, princeps - ugrott föl a császárné -, az nem anya volt, hanem vadállat, rosszabb a hyrcaniai tigrisnél!

Constantinus egy pillanatig zavartan hallgatott, aztán bocsánatot kért. Nem akarta az augustát fölizgatni, csak azt akarta bizonyítani, hogy ilyen elszántságot nem lehet hóhérokkal meggyőzni. Mindössze egy asszonyról hallott, aki megtántorodott, és thurificata lett.

A császárnénak meg kellett fogódzania a székébe, hogy meg ne tántorodjon.

- Mi az a thurificata? - kérdezte nagy lélegzetet véve. Abban reménykedett, hogy hátha nem az, amit ő sejt.

- Olyan keresztény asszony, aki tömjénáldozatot mutat be az isteneknek. Ez imádkozott is hozzájuk. Arra kérte őket, hogy gyógyítsák meg a beteg fiát.

- Látod? - csattant fel az augusta hangja. - Ez anya volt. Lelke üdvössége árán is megmentette a fia életét.

- Nem mentette meg - mondta csöndesen a princeps. - Egy hét múlva meghalt a beteg fiú. Az asszony azt állította, a keresztények kiátkozták, és ezért verte meg a keresztények istene. Erre tört ki aztán Trallesban a nagy keresztényüldözés. Mert ez az eset ott történt, Trallesban.

Mégis jó volt a festékpáncélt felrakatni. A császárné érezte, hogy még a szíve is elsápadt. De azt is tudta, hogy most erősebbnek kell lennie, mint valaha.

- Mikor utazol Alexandriába, caesar?

- Délben indul a hajónk, augusta.

- Veletek megyek. Segítségetekre akarok lenni a császárnál. Véget kell vetni a vérontásnak. Bocsássatok meg, hogy most már elbocsátlak benneteket, föl kell készülnöm az útra. Egy óra múlva a hajótokon leszek.

Hívatta Quintiport, hogy ő is csomagoljon össze. Az érte való rettegés elfelejtette vele a régit. De míg a fiú előkerült, eszébe jutott minden veszedelem. Hogy is gondolhatta egy pillanatra is azt a képtelenséget, még egyszer megmutatni a fiát annak a Constantiusnak, aki a pohárnok arcában az övét ismerte fel.

Volt ereje úrnő módjára búcsúzni a rabszolgától. Neki el kell utaznia, s őt a nobilissimának bocsátja rendelkezésére. A továbbiakról majd Alexandriából fog utasítást kapni. Mindezt félrefordított arccal mondta. Még nem volt ideje lemosni a festéket, és szégyellte volna, ha így látja a fia.

Azután a nobilissimát hívatta. Vele már a reggel kötött barátság hangján beszélt. Míg ő oda lesz, rábízza a pohárnokát, aki tulajdonképp a császár kedveltje, amióta Nikomédiában életmentője volt. Épp azért kéri, ne bánjon vele közönséges rabszolga módjára. Különben is, mint a császártól tudja, a közös nílusi úton ő, a nobilissima is megkedvelte Quintiport. Jó felolvasó, s talán nemcsak a filozófusokat tudja értelmesen megszólaltatni, hanem a költőket is, akikben, ő öregasszony létére is megérti ezt, fiatal lányoknak bizonyosan több öröme telik.

- Szeretném, ha a tiszta és nemes Vergiliust olvastatnád vele, leányom. És talán ne hagyd sokat magára. Itt Bajaeban sok a könnyelmű nő. Vigyázz, ne keveredjen ilyenek közé. A császár megharagudna érte.

Egy kicsit akadozva mondta ezt. Éppen úgy, mintha Quintipor mondta volna, akinek volt kitől örökölni a szemérmességet csakúgy, mint a vértől való irtózást. Prisca császárné, aki eznap festette ki először magát, ezen a napon beszélt először könnyelmű nőkről.

Titanilla most már végképp nem tudta, mit gondoljon. Nem sikoltotta el magát örömében, de leborult, és életében először megcsókolta az augusta lábát, mint egy rabnő.

XXX.

Most már övéké volt a világ. Annyira váratlanul kapták, hogy először szinte azt se tudták, mit kezdjenek vele.

A bíborzászlós császári gálya tán még el se hagyta a kikötőt, mikor Tit már kereste a fiút. A császárné palotájában azonban nem tudtak róla semmit. Igaz, hogy nem is volt kitől kérdezősködni. A cselédek, az udvarmesternőn kezdve, ahányan voltak, annyifelé szaladtak bajaei levegőt szívni. Csak egy öreg, fekete rabnő nyikorogtatta a kézi-malmot, de az legalább nem a konyhán, hanem a tablinumban.

- Maradj csak - intett neki a nobilissima, amikor a rémületét látta. - Mondom, ne ugrálj, hiszen mind szétszórod, amit őröltél. Hol vannak a többiek? Senkit se találok az egész házban.

- Mindenki a szíve után jár, szentséges úrnőm - vigyorodott el a vénasszony.

- Hát te? - mosolyodott el a lány is. - Neked már nincs szíved?

- Szív van, de nincs hozzá láb. Lefűrészelte az uram, mikor olyan fiatal voltam, mint te, és én is a szívem után szaladtam.

Fölhúzta a kötőjét, és nevetve mutogatta, hogy az ő combjának csak a töve maradt. Nem tud menni, csak csúszkálni. Ha már a szíve után nem mehetett, azzal kárpótolta magát, hogy az augusta fogadószobájába csúszkált be, és az ő lábvánkosára kuporodott sót darálni.

Tit egy marék datolyát dobott a rabnőnek, és megindult ő is a szíve után. Trullával valami harapnivalót dugatott a fűzfavesszőből kötött kosarába, és szaladt a Hadrianus-romokhoz. Biztosra vette, hogy ha mindenki a szíve után jár, akkor Gránátvirágot csak ott találhatja.

A fiú csakugyan ott ült a tisztáson, a cserjék hűvösében, szétvetett lábbal, kezében írótekerccsel, ölében festékekkel. A lány az adoráció mozdulatával köszöntötte.

- Bocsásd meg, Apolló, hogy éppen akkor zavarlak, mikor legszebb himnuszodon dolgozol, amely, mint látom, ha nem is olyan ragyogó, mint te vagy, többszínű lesz, mint a szivárvány. Hűtlen pohárnokomat keresem, halhatatlan isten, mert nagyon elszomjaztam.

- Hű pohárnokod kötelességét teljesítette, gyönyörű nimfa, mert íme poharakat készített, amelyek egyedül méltók a te ajkaidhoz.

Makk-szakajtókat markolt fel a fűből, amelyeket kívül aranycsillagokkal, belül piros és kék csíkokkal színezett ki. A lány szájához emelt egy makkcsészét.

- Még mindig nem elég kicsi - csücsörítette össze ajkait. - De nagyobb baj az, hogy ez csak magadforma isteneknek való nektárszörpölgetésre, én pedig halandó nő vagyok, akinek nem oltja szomját a nektár.

Nyújtotta a száját, és behunyt szemmel várta, hogy megitassák a mámor hosszú kortyával. A kötőkosarat csak azután húzta le a karjáról.

- Megengedi a császár, hogy rabnője megvendégelje?

Fügét, korai almát és szezámos pogácsát szedegetett elő, anélkül hogy levette volna szemét a fiúról. Magatudatlan mozdulattal letört a pogácsából egy darabkát, és letette maga mellé a fűbe. Aztán beleharapott abba, ami a kezében maradt, és a második harapással a fiút kínálta.

- Hát azt melyik istennek szántad, kis Tit?

- Melyiket?

- Amit félretettél.

A lány szeme megrebbent.

- Észre se vettem. Most ez is a tied.

- És máskor?

- Máskor is a tied volna, ha eljönnél érte. Soha nem töröm meg úgy evésnél a kenyeret, hogy az első falatot külön ne tenném neked. Így mindig elhitetem magammal, hogy te is ott vagy.

A fiúnak torkán akadt a falat. Elfordította a fejét, mert a szeme teleszaladt könnyel. A lány belekapaszkodott és visszahúzta.

- Nyeld le, bolondkám, mert megfulladsz - nevetett. De amikor folytatta, mintha az ő hangját is eláztatta volna egy befelé gördülő könnycsepp. - A sírást pedig ne szégyelld előttem, Gránátvirág. Én szeretem, mikor így sírsz értem, és meg is érdemlem. Sohasem lesz többet olyan rabnőd, aki úgy szeressen, mint én.

A fiú eléje hullott.

- Ó, de jó, hogy megmondtad! Igaz, igaz? Sohase mondtad még szóval, hogy te is szeretsz.

- Kellett ahhoz szó is, kisfiú? - kacagott a lány. - S ha kellett, mért nem kérdeztél?

- Én nem kérdezhetlek téged, kis Tit. Én csak azt vehetem el tőled, amit magadtól adsz.

- Ne ejts kétségbe, Gránátvirág! Azt hiszed, mindig így lesz ez? Hát sohase leszel olyan bátor, mint én vagyok? Se nem parancsolsz? Se nem kérdezel? Hogyan szerethesselek én akkor téged?

A lány térdére tette a fejét, és úgy nézett fel rá.

- És mióta szeretsz engem, kis Tit?

A lány a szájára legyintett.

- Ilyent igazán ne kérdezz, Gránátvirág. Talán tegnap óta. Ne nézz olyan csúnyán! Lehet, hogy már a gyermekcipőmben is te eléd totyogtam. Ne felejtsd el, az még megvan Romula nagyanyánál, egyszer majd elkérem tőle, és neked adom. De ne kérdezz többet olyant, amit én se tudok. És ne törődj vele, hogy mi volt tegnap, semmivel se törődj, ami volt, és ami lesz. Az nincs egyik se, kisfiú. Csak a pillanat van.

Közben meghámozott egy almát, piros héját a fiú fülére akasztotta függőnek, egy almamagot is adott neki, másikat ő maga fogta a hüvelykje és mutatóujja közé.

- Próbáltad ezt már? Gondolj valamit, és ugrasd ki az ujjaid közül a magot egyenesen fölfelé. Ha eléri a mennyezetet, akkor teljesedik, amit gondoltál. No most!

Egyszerre parittyázták ki ujjaik közül a magot, és egyszerre nevették el magukat. Az ég mennyezetét nem lehet almamaggal elérni. Tit finom füle már hallotta is, ahogy visszahulltukban megzördítették a leveleket.

- Legalább mondd meg, mit gondoltál?

- Nem gondoltam semmit - vörösödött el a fiú.

- Hátha kitalálom? Akkor megmondod?

- Nem mondom! - kiáltotta hevesen Quintipor.

- Hát ne mondd - vont vállat a lány, és hátat fordítva a fiúnak, végigdőlt a fűben. De nem sokáig bírta ki. Nem fordult ugyan vissza, de az egyik kezét hátranyújtotta, rózsás tenyerével fölfelé.

- Ha a kisfiú értelmes volna, akkor észrevenné, hogy a kinyitott tenyér is kérő száj - mondta oktató hangon. - Jó meleg fészek. Ha kis csókokat ültetnek bele, azok kikelnek, és mikor az ember elalszik, előbújnak, és végigtipegnek rajta.

Megfordult, mihelyst a fiú száját a tenyerén érezte, és ujjait belefúrta a hajába.

- Látod, én meg merem neked mondani, mit kívántam. Azt, hogy legyél te csak egy órára igazi császár. Olyan, aki mindenkinek parancsol. Még az apámnak is.

- Hiszen én is ilyent gondoltam.

- Te is? - ült föl a lány.

- Igen. Hogy bárcsak a te igazi rabszolgád lehetnék én, és csak neked kellene szolgálnom örökkön-örökké.

- Szegény kisfiú! - legyintett a lány. - Hát hiába olvastatta veled a Domina a filozófusokat, te még most se tudod, hogy okos ember az örökkévalóságot percekkel méri? Ülj föl csak szépen, legyél császár, és nézz körül a világban, hogy mit adhatnál kis cselédednek, aki kihozta neked az ebédet. De ne nézz nagyon messze! Hátha közelebb is találsz, amit úgy adhatsz nekem, hogy te is jól jársz vele.

Hosszú csókot váltottak. Utána megszólalt a lány, a haját igazítva.

- Nézd, kilestek bennünket!

Egy aranyos-zöld gyík lihegett a lábuknál. Magasra emelt fejét forgatva nézte hol egyiküket, hol másikukat.

- Nézd csak - súgta a lány -, adamaskőből van a szeme. Nekem adod, császár?

- Neked adom, kis Tit - nyilatkoztatta ki a fiú uralkodói gráciáját.

Kissé hangosabban, mint ahogy kellett volna. A gyík elrezzent a fűben. Tit arcára tapasztott kézzel siratta elvesztett gyémántját. Quintipor erre nekiajándékozta az egész tisztást. De hátha a gyík csak nézelődni és leskelődni volt itt, de állandó lakása a romok közt van? Erre megkapta a palotát is, mindazokkal a kincsekkel, amiket Hadrianus császár benne felejtett, s ráadásul a tengert a delfinekkel, a zöld hegyeket az őzekkel és szarvasokkal, a napos mezőket a kék pillékkel és szitakötőkkel.

- Az egész világot a nevedre íratom, csak ezeket nem!

Két vércsére mutatott, amelyek a fejük fölött szitáltak.

- Ezeket mért irigyled el tőlem, fösvény Gránátvirág?

- Ha igazi császár volnék, minden madarat kiirtanék a világon, csak a vércséket hagynám meg, mert azok mindig a te nevedet emlegetik. Hallgasd csak!

- Ti-it! Ti-it! Ti-it! - visították elszálltukban a madarak. Ez megint olyan öröm volt Titnek, amit halk sikoltással kellett megköszönni. Aztán komolyra fordította a szót.

- Van viasztáblád? Írjunk össze mindent, amit meg szeretnék veled nézni.

- Puteoli - kezdett jegyezni a fiú. - A kikötő. A főníciai kereskedők bíborraktárai. Misenum Lucullus villájával. Neapolis. Virgilius sírja. A Pausilypon, a Gondűző villa, ahol Vedius Pollio rabszolgák húsával hizlalta halait. Cumae a szibilla barlangjával.

- Gránátvirág, te vagy a legokosabb ember a világon! - csapta össze a kezét Tit. - Mindent tudsz, mint egy itinerarium.

- Abból tudom - nevetett Quintipor. - Nem láttad a császárné villájának peristyliumában azt a két mérföldkő formájú, ezüst oszlopot? Azokba útikalauz van belevésve. Hol is hagytuk el? Az acherusi tó. Oda menekülnek a halak a tengerből, ha vihar van. Phlegrae fortyogó mezői, az alvilág bejárata...

- Vigyázz, Gránátvirág mindenüvé csak velem mehetsz! Én pedig nagyon rossz útitárs vagyok. Mindjárt elfáradok, és akkor engem ölbe kell venni!

- Akkor Thulén túl is elmegyek veled, kis Tit! - dobta el a fiú a stílust és viasztáblát.

- Vigyél, vigyél! - kínálta magát a lány két kitárt karjával, dúcolgatást kívánó gyerek módjára.

A fiú fölkapta, mint egy játékbabát, a lány átölelte két karjával, és égő arcát az övéhez tapasztotta. Így szaladták körül kétszer a tisztást.

Egy hétig nem is mentek tovább. Az útitervet ott felejtették a fűben, és nem is jutott eszükbe keresni. Csak egyszer bolyongtak túl a fürdő határán, akkor is megbánták. Pedig a kirándulás egészen jól kezdődött. Titanilla szeméből csak az élet öröme sugárzott Gránátvirágéba, és a lány még sohase találta olyan bátornak a fiú száját. Tarkára festett csónakukkal egy kis olajfaerdőnél kötöttek ki, amelynek közepén, borostyánnal befutott rács mögött, a három grácia szobra állt, pentelikoni márványból.

- Hogy is hívják őket? - kérdezte ravaszkodva a lány. - Én csak az elsőről tudom, hogy az Pitho, a szerelmi rábeszélés. Mi is a neve a másodiknak? Ismered?

- Pothus, a vágy - szorította magához a fiú a lány karját.

- A harmadikat is eszembe juttattad. Megsúgjam? - ágaskodott fel a lány a fiú füléhez. - Himerus, az epedés.

Az jutott eszébe, hogy a körülöttük pirosló lychnisekből fonjanak koszorút. Ő is egyet, Gránátvirág is egyet, s azt dobják hátra a válluk fölött. Próbálják ki, melyiköké kire esik a három grácia közül.

- De csalni nem szabad!

Quintipor egy kicsit kedvetlenül fonta meg a koszorúját. "Csalni nem szabad!" Ő már hallotta egyszer ezt a tilalmat. Az antiochiai palotában. Mikor azt a csókpróbát játszották!

Ő csakugyan nem csalt, mikor hátradobta a koszorút. Nem is esett egyik gráciára sem, csak a rácsra. Lába elé mindháromnak. Titanilla azonban csak akkor fordított hátat a szoborcsoportnak, mikor jól kimérte szemével az irányt is, meg a távolságot is. Himerus fejére akarta ejteni a koszorút.

- Én túlságosan kicsit dobtam, te túlságosan nagyot - mondta a fiú, mikor már röpült a koszorú. - Mondom!

Az utolsó szót olyan hangon mondta, amitől a lány is ijedten fordult meg. A gráciák megszaporodtak. Jobboldalukon egy fölpántlikázott asszonyfej jelent meg, fülében mogyorónyi rubinokkal, baloldalukon egy férfi elképedt arca, kopasz fején a félrebillent lychnis-koszorúval.

De az elképedése csak egy pillanatig tartott, s máris előgurult a kopasz fejhez tartozó pocak.

- Áldom az isteneket, hogy megengedték látásod, isteni nobilissima!

A lány megbiccentette a fejét, és rászólt a fiúra:

- Mehetünk, Quintipor.

A fiú alig értette meg. Elszokott már a nevétől. Szó nélkül követte a lányt. Csak a csónakban kérdezte meg, ki volt ez az Aktaión.

- Aktaión? - csodálkozott a lány. - Ez a bivaly?

- Hiszen én is csak a szarvakat láttam Aktaiónból. De úgy meresztette rád a szemét, mint ahogy az Dianára.

- Tricongiusnak hívják, mert három congius bort megiszik egy hajtásra.

- Honnan ismered? - a fiú markában szinte roppant az evező. A hangja annál csöndesebb volt.

- Az apám udvarából - villant hidegen a lány szeme. - Valami zabszállító, de nagyon kegyében lehet Plutosznak. Mindig hagyott nálunk valami különös drágakövet, ha ott járt.

A kis virágarc fagyos és gőgös lett. Bosszantotta, hogy a fiú megint nem annak örül, ami van, hanem azzal marcangolja magát, ami lehetett. És ezzel a szatírral együtt tudja őt elképzelni? Valamikor átcikázott volna rajta az a vágy, mint Galerius lányán, hogy a tengerbe kellene dobatni a vakmerőt. Most haragjában se tudott súlyosabb büntetést kigondolni, mint hogy hazáig nem szól hozzá. Nem, ijedt el mindjárt a saját szigorúságán, az több egy óránál, elég büntetés lesz félórás duzzogás is.

Néhány evezőcsapás után kihajolt a csónakból, megmerítette a tenyerét, és az arcába loccsantotta a vizet Gránátvirágnak.

- Hát az a vén ijesztő, kisfiú?

- Melyik?

- Aki úgy rád meresztette a szemét.

- Nem ismerem. Nem néztem meg.

- Bizonyosan a harmincadik özvegységét élvezi már Bajaeban.

Gránátvirág nem mosolyodott el, s neki magának se esett jól a dévaj hang. El volt rontva az egész napjuk. Még Trulla se tudta őket felvidítani, pedig eljátszotta nekik Acilia esetét az orvossal. Acilia egy tábornok felesége volt, cédrustetejű villáját mindenkinek megmutatták, aki először érkezett Bajaeba. Elrontotta a gyomrát valami éretlen gyümölccsel, ijedten szalajtott orvosért, az rendelt is neki olyan lélöttyöt, ami már reggelre meggyógyította, mégis kikorbácsoltatta másnap a villájából.

- Hogy mersz nekem olyan orvosságot beadni, hitvány kutya, ami csak két rézpénzbe kerül? Kinek nézel te engem, hogy ilyen szégyenbe mersz keverni? Tudd meg, hogy az én rangombelinek a gyomra számára csak a dupla ezüst sestertiusnál kezdődik az orvosság.

A romok mögött nem volt Acilia, se Tricongius, se ijesztő, sőt Trulla is csak jelképileg volt jelen addig, míg elmorzsolgatták a frugális étket, amivel egész napra feltarisznyázta őket. Onnan nem kívánkoztak sehova, mert ott csak madarak, szitakötők, pillék és gyíkok jártak, s ott akkor is boldogok voltak, ha a szomorúság repült el fölöttük, s rájuk hullatott egy-egy tollpihét.

Mert az is megesett néha, hol csókolózás előtt, hol csókolózás után. De az a jó volt benne, hogy a szomorúság elhessegetésére mindig újra kellett kezdeni a csókot.

A fiúnak sokszor könnybe lábadt a szeme, s a lány mindig gyönyörűséggel csókolta föl a könnyeket, mert a szerelem savát érezte bennük. De ő maga sohase sírt, s egyszer, nevetős percben, a fiú ezen el is csodálkozott.

- A te szemed csak mosolyt és villámot terem, kis Tit, mint a többi isteneké. Még nem láttalak igazán sírni.

Kis Tit felhúzta a szemöldökeit, ami valami bájos eltorzulást adott az arcának, mert egyik szemöldöke sokkal magasabbra szaladt, mint a másik. A fiú még sose vette észre, és annyira kedvesnek találta, hogy elfogadta feleletnek.

- Olyan vagy, mint egy nyilazó parthus - mondta elragadtatott mosollyal. - Egy ezüst vázán láttam egyszer.

Nem mindig sikerült ilyen könnyen elmosolyogni a szomorúságot, amely leereszkedni készült rájuk.

- Vagy te, kis Tit, igazán vagy te? - kérdezte a fiú, az öntudat és az önkívület határán.

- Emelj föl, és ne tegyél le addig, míg azt nem mondom, elég volt; majd megtudod akkor - nevetett a lány, és szívére szorította a fiú fejét.

- Úgy szeretném kiérteni a dobogásából, mit szeretsz te rajtam. Mondd meg, kis Tit, mért szeretsz?

- Mert ilyen ostoba kisfiú vagy. Hogy kérdezhetsz ilyent? Azért szeretlek, mert szerethetnékem van.

- És mindig szerethetnéked lesz?

- Már megint a holnapot kergeted? Azt, ami nincs?

Már akkor hazafelé mentek, a tengerparton. Egy levelet vett ki a kötőkosarából, egy pillanatra odatartotta a fiú elé - bíborbetűs, ismeretlen írás volt rajta és rózsaszín pecsét - aztán beledobta a vízbe.

- Látod, én hogy bánok a holnappal. Fel se nyitom.

Érezte a fiú válla rándulásán, hogy szeretne utánaugrani a levélnek, kérdezni nem kérdezett semmit. De másnap látszott kivörösödött szemein, hogy hajnalig nézte a csillagokat, ha nem látta is őket.

Egyszer - holdtölte volt, és az mindig fölizgatta a lányt, a dermedt némaság és az esztelen kacagás közt dobálva - szóba kerültek a filozófusok és a költők. A lánynak jutott eszébe, hogy jó volna már együtt olvasni valamit. A fiú riadtan nézett rá.

- Megijedtél, kisfiú? - nevetett Tit. - Azt hiszed, egy percnyit is átengednék belőled a vén penészeseknek? Csak arra gondoltam, hogy te majd mesélsz belőlük valamit nekem, amiből vizsgázhatok a Dominának, ha egyszer azt találja kérdezni, miről beszéltem veled.

- Ha a fejem elütnék, akkor se találnának benne egy filozófus gondolatot - mosolygott megkönnyebbedve a fiú. - Legföljebb Epiktétoszra gondolok néha, mert az mondta a legnagyobb szamárságot.

- Taníts meg rá, Gránátvirág.

- Nem, ne tanuld meg! - tiltakozott fiú. - Epiktétosz azt mondja, többet ér, ha az ember okosan boldogtalan, mintha oktalanul boldog.

- Minden filozófusnak hurkot kellene kötni a nyakára a szakállából - határozta el Tit vérszomjasan, s kacagva körültáncolta a fiút.

- Tudod, mik vagyunk mink? Boldog bolondok. Thainatta-thainatta-tam... Furcsa tánc, ugye? Egyszer szíriai táncosnők táncolták az apám előtt. Azt mondják, ezt lejtették a menádok, mikor Bacchus maga vezette őket. Thainatta-thainatta... io pean!

Megoldódott haja körülkígyózta az arcát, csak a thyrsus hiányzott a kezéből ahhoz, hogy tökéletes bacchánsnő legyen a tengerből kiemelkedő hold vörös fényében.

Egy meteor szikrázott szét a tenger felett. Szinte hallani lehetett, ahogy tüzes szilánkjai belesisteregtek a vízbe. A lány egyszerre lecsendesedett és elernyedt.

- Ilyen szépen és ilyen tökéletesen szeretnék meghalni, Gránátvirág, hogy egy porszem se maradjon belőlem, és az legyen a búcsúztatóm, ejnye, de szép volt; de aztán többet senkinek se jusson eszébe az se, hogy voltam. Látod, ezért nem lesz nekem gyerekem soha. Ne szólj most, Gránátvirág, semmit. Holnap megverhetsz, de most vigyél haza, mert nagyon fáradt vagyok.

Rossz kedve még másnap is tartott, azt mondta, vihart érez. Csakugyan erősen villámlott Nápoly felől.

- Gyerünk haza - karolt a fiúba. - Nem szeretném, ha itt érne a zivatar.

- Messze van az - biztatta Quintipor. - Különben is tudok a hegyoldalban egy barlangot. Nem nagyobb, mint te, de te megférsz benne, ha az egyik kezedet kint hagyod nekem. Ott nem ér az eső.

- Nem az eső. A mennydörgéstől félek. Te nem félsz, kis szívem?

- Nem - mosolygott a fiú. - Inkább szeretem. Villámütéstől szeretnék meghalni.

A lány haragosan nézett rá.

- Ha ilyeneket mondasz, nemsokára azt fogod olvasni az Acta Diurnában, hogy Galerius caesar őszentségének nem kevésbé szentséges leánya, a gyönyörű domina fürdőkádjában felvágta az ereit.

A fiú úgy megmerevedett, mintha csakugyan megütötte volna a villám. Domina? Kis Tit, mikor az ő karjába kapaszkodik, úgy beszél magáról, mint asszonyról?

- Valami bajod van, Gránátvirág? - állt meg ijedten a lány is.

- Nincs, Domina - hördült fel a fiú. - Nagyon jól érzem magam, Domina. Miért kérded? Domina.

- Ó, te bohóka! - borult rá a lány. - Hát ezért? Ostoba fecsegés volt. Hiszen nem vágtam föl az ereimet. Nézd, hogy lüktet az ér abban a karomban, amelyikkel téged ölellek.

- Igen, Domina. Nem baj, Domina. Tudom, hogy én csak rabszolga vagyok. Nekem nem jár szép halál. Nekem csak kötél való.

Fölmutatott a vad körtefára, amely alatt megálltak. A lány is fölnézett.

- Megbír ez kettőnket is, Gránátvirág - mondta nyugodtan, s eleresztette a fiút, pajzánkodva kapott az egyik ág után.

Quintipor már akkor gurult is lefelé a törmelékes lejtőn. Mire a lány jajgatva utánaszaladt, már akkor talpon állt, és elébe tárta két karját.

- Nincs semmi baj - próbálgatta a lábát. - Kár. Várjunk. Hála az isteneknek, a jobb lábam mintha megütöttem volna. Most már egy kicsit erősebben kell rád támaszkodnom, kis Tit.

XXXI.

Quintipor másnap egy kicsit sajogta a bokáját, de csak titokban, a lábát azonban eltitkolhatatlanul húzta. Trulla ajánlotta ugyan, hogy meghúzogatással és ráolvasással helyrehozza, de erről hallani se akart. Az meg Titanillának nem tetszett, hogy le akart sántikálni valamelyik boltba botot venni. Lehet ezt hozatni akármelyik rabszolgával. De bizony nem lehet, erősködött Quintipor, mert a hét görög bölcs is csak abban az egyben egyezett meg, hogy asszonyt maga választ magának.

- Kezd nekem a kisfiú tetszeni - csúfolódott Tit -, nem gondoltam volna, hogy ilyen kitartó akarat legyen benne. Ha így fejlődik, maholnap egész komoly férfi lesz belőle. De azért a kisfiút mégse lehet egyedül leereszteni. Először azért, mert eltéved akkora sokadalomban, amekkora Bajaeban tolong az utcán reggel nyolc órakor. Másodszor azért, mert bizonyosan becsapják a boltban. Harmadszor, mert ha nem tud kire támaszkodni, akkor megsántul a másik lábára is. Negyedszer, mert ha egyedül megy, nagyon soká jön vissza. Tehát vagy velem, kisfiú, vagy sehogy se.

Eleinte nagyon bátortalanul lépkedtek, legalább a fiú. Jobbra-balra tekingetett, és karját minduntalan kirántotta a leányéból.

- Itt már nem lehet, kis Tit. Mi lesz belőle, ha meglát valaki velem!

- Jaj, de szégyellem, hogy ilyen gyáva vagy, Gránátvirág - fogta meg a lány a másik kezével is a fiú szökdöső kezét. - A magister úgy szégyell ilyen magamforma kis cseléddel menni. Ha ezt tudom, akkor nem a Trulla köpönyegét kapom magamra, hanem kilopom az augusta szekrényéből a bíbort.

- Ne csúfolódj, kis Tit. Tudod, hogy féltelek. Mit szólnál hozzá, ha megint meglátna valamelyik Tricongius?

A lány magához rántotta a fiút, és szájon csókolta. Úgy érezte, tartozik neki ezzel a jóvátétellel Bajae piacán.

- Ezt szóltam hozzá, látod. Hát nem tudod már, hogy én vagyok a vad nobilissima? Nem ajánlom, hogy engem féltegess, kicsi drágám! Mert ha még most se hiszed el, hogy engem nem lehet félteni, akkor fölkaplak oda az oltárra, és ott csókollak meg a császárok szeme láttára. Akinek nem tetszik, vakuljon meg.

Fehér márványoltár állt a piac közepén, ezzel a fölírással: az isteneknek. Ebben az ajánlásban mindenki megtalálhatta a magáét. Egy világfürdőben nem lehet mindenkit egyénileg kiszolgálni még istennel is. Az oltártól jobbra és balra Diocletianus és Maximianus aranyozott hermája nézett farkasszemet egymással. A talapzat kockakövei közül kicsüngő fűszálakat valamelyik villa szökevény gyöngytyúkjai csipdesték. Senki se zavarta őket. Bajae még csak most kezdett ébredezni. A lactuariusok szamárkái csilingelték be a piacot, hátukon a tejescsöbrökkel, és a szépítő művészek siettek a thermákba. A borbélyok, a szőrvesztő kenőccsel dolgozó depilatorok, a csíptetőt forgató alipilusok, a tejbe áztatott kenyérbél fölrakásában jártas bőrápolók s az elhájasodott tagokat biztos kézzel senyvesztő tractatorok és tractatrixek.

Még a boltokat is csak most kezdték nyitogatni. Egyiknek az ajtajában már ott állt csalogatónak a boltos. Reggeli tüsszögését végezte, pillátlan szemeivel a napba pislogva.

- Talán itt is kapunk - állt meg tétovázva Tit a bolt előtt.

A tüsszögő ember azonnal hűtlen lett a naphoz, hunyorgó szemeit Tit imádatának szentelte.

- Lépj be, Domina. De azért az urad is jöjjön be. Majd te választasz, és ő fizet - mondta szemtelen kedélyességgel, s beugrott a keskeny ajtórésen, hogy egy-két láda félretolásával utat csináljon szűk odújába.

Tit belecsípett a fiú karjába.

- Domina! Hallod? Mit szólsz hozzá, kisfiú? Édes uram.

A fiú úgy érezte, hogy ezért a percért érdemes volt megszületni. Ha Tit nem vigyáz rá, arannyal fizetett volna a görbe fogójú, vastag meggyfabotért. A boltos szemei pilla nélkül is hamar átláttak a szitán, s pergő nyelvvel ajánlta a "dominá"-nak a legfinomabb babliszt-szappant, a legszagosabb cistus-bogyót és a legtisztább balanus-olajat. Vagy legalább olcsó bajaei emléket akart a nyakukba varrni. Silány gyártású aquileiai üvegvázákat, amelyeket ő alexandriaiaknak mondott, s amelyeket bajaei nevezetességek díszítettek. A világítótorony. Nero tava, osztrigapadok, erdőrészlet.

- Soha ne egyek többet véreshurkát Puteoliban, ha nem tegnap adtam el belőlük három darabot a császárnénak.

Összevillant a szemük, ezt mégse lehetett nevetés nélkül megállni. Hogy okát adják a nevetésnek, Tit megkérdezte a boltost:

- Te is árulod azt a híres véreshurkát? Mert akkor vendéged lennék ebédre a kis urammal.

A boltosnak egyéb se kellett. Herculesre mondta, hogy olyan véreshurkát az Olümposzon se esznek, mint Puteoliban. De azt ott kell enni a helyszínén, mégpedig ott se akárhol, hanem csakis az Olajbogyóhoz címzett csapszékben, mert csak ott mérnek olyan füstölt bort, amilyent a véreshurka megkíván. Mégpedig maga a vendéglősné méri, a copa, aki olyan becsületes nőszemély, hogy csak egytől kell félteni, attól, hogy ha az istenek egyszer be találnak vetődni hozzá, elviszik magukkal pohárnoknak.

- Úgy látom, nagyon is félted te azt a copát - incselkedett Tit.

- Hát hogyne - vallotta be a boltos -, hiszen a feleségem. Odavalók vagyunk mi Puteoliba, én csak nyáron boltoskodok itt. Polluxra mondom, amit a kocsmán keresünk, azt elfizetjük a bolton, mert csupa ilyen kőszívű vevőim vannak, mint te, domina. Legalább egy causiát vegyetek hát tőlem. A kis urad még hétszerte szebb lesz, ha ezt fölteszi.

Egy széles, bőrkarimájú vászonkalapot gyürkélt, amilyent a halászok szoktak viselni. A lány ránézett a fiúra.

- Gondoltam én valamit, kis uram. Ha a lábad nem félteném, azt mondanám, gyerünk át Puteoliba, nézzük meg, mit tud az a véreshurka. S akkor megvennénk ezt a szépítő kalapot is.

"Kis uram" hajlandó lett volna a Vezúv átugrására is vállalkozni, s amilyen boldog volt abban a percben, talán képes is lett volna rá. A boltos azonban megelőzte. A zöldségeskordénak, amivel hajnalban bejött, máris vissza kellett volna menni, de nincs kocsisa. Ugyanis az előbb az inasnak, aki a kocsisi teendőket is el szokta látni, boltsöprögetés közben le találta szakítani a fülét. Nem esett idegennek, mert az inas az ő tulajdon gyereke, de azért a fület mégiscsak vissza kell varrni a helyére, így nem mehet a fiú a nagyon tökéletes copa elé. Ha tehát merik vállalni az uraságok az öszvérhajtást, és tesznek le érte egy kis biztosítékot, akkor a kordé rendelkezésükre áll.

Merték vállalni, hiszen ketten voltak hozzá. Tit a boldogság kis sikolyaival a maga nagy, fekete hajára igazgatta rá a causiát, mert mint mondta, neki sokkal nagyobb szüksége van szépsége megkétszereződésére, mint Gránátvirágnak. A fiú csak azért nem mondott ellent, mert arra gondolt, hogy a mélyen lehúzott kalapkarima még felismerhetetlenebbé teszi a nobilissimát, mint a Trulla lebernyege. Annál nagyobb nyugtalansággal gondolt az öszvérhajtásra.

- Próbáltál te már olyant, kis Tit?

- Nem, de már egyszer estem le öszvérről. Hát te?

- Én se értek hozzá - rémüldözött a fiú. - Mi lesz akkor velünk?

A lány elkacagta magát.

- Már megint megszeged a törvényt, Gránátvirág? Már megint a jövő titkait feszegeted? Nyugodj már bele abba, hogy egyikünket se érheti baj, míg a másiknak fogja a kezét.

Csakugyan baj nélkül elérték Puteolit. Hiszen az egész úton nem eresztették el egymás kezét. A gyeplőt inkább. De az öszvér higgadt, öreg állat volt, s nem hozta ki sodrából, hogy Amor a kocsis, aki ostor helyett jácintvesszőt suhogtat.

Délre már ott voltak az Olajbogyóban. Az ajtó fölé festett címer nagyobb volt, mint maga az ajtó. Egy kis Mercurius és egy kis Apolló tartották az óriás olívaszemet, amelyre ez volt írva: Utas, figyelj! Itt Mercurius olcsóságot, Apollo egészséget, Septumanus pedig udvariasságot ígér a jó ebéd mellé.

A taberna kicsi volt, s tele a sarokban lobogó venyige-tűz fanyar füstjével, a zsírban pörkölődő véreshurka meg a roston sistergő kolbász szagával. De se az ajtórepedéseken kitóduló ételgőz, se a két isten ígérete nem igézte meg kellő mértékben a halandókat. Az udvarias Septumanusnak, aki kénytelen volt Bajaeban boltot tartani, hogy saját gyermeke fülén adhassa ki az erélyét, mindössze három vendége volt.

Igaz, hogy azok hat emberre való hangon cserélték ki eszméiket, úgyhogy már az utcáról hallani lehetett őket. Ahogy az új vendégek beléptek, elcsendesedtek, és az ilyen helyen szokásos gyanakvással nézegették őket.

A sarokba húzódtak, ahol egy téka tetején Bacchus ólomszobrocskája állt, vigyorgó ábrázattal, amiből ki lehetett olvasni, hogy az isten kedvelte a füstölt bort. A kimérőasztalnál egy kaszvadt öregasszony szundikált, az ölében macska dorombolt.

- Ez lesz a kollégád, az istenek kiszemelt pohárnoka súgta a lány incselkedve a fiúnak. - Mernék fogadni, hogy Septumánának hívják.

Nyilván csakugyan annak hívták, és jó füle lehetett, mert szundikálva is meghallotta a nevét.

- Én vagyok, mit akartok velem - szólt oda csak úgy ültéből. Úgy látszik, azt tartotta, hogy az udvariasságot odakint a címeren csak Septumanus ígérte.

A lány odament hozzá, és elcsicseregte neki, mi járatban vannak. Hazahozták Bajaeból a kordét, és itt szeretnének ebédelni. Az egész fürdő csak az Olajbogyó konyhájáról beszél.

- Jó, jó - morogta a páratlan tökéletességű copa -, de mióta ismered te az én uramat?

- Ó, már több két esztendejénél - mosolygott kedveskedve Tit, hogy behízelegje magát az Olajbogyó kegyeibe.

Mérges sziszegés volt a válasz. A macska ijedten szökött le úrnője öléből.

- Úgy? Már két esztendeje? Törnéd már ki egyszer a nyakadat, lusta dög! De azért lehetne annyi esze annak a vén szamárnak, hogy nem bízná akárkire a kocsit. Hát mért nem a fiú jött vele vissza?

- Most nem jöhetett, mert éppen csinosították - mondta Tit ártatlan képpel.

- Kicsoda? - dülledt ki a copa szeme. - Ki csinosította az én fiamat?

- A kedves apja - mosolygott Tit. - De talán könyörülnél már rajtunk, asszonyom. Borzasztó éhes az uram.

Odaintett a sarok felé. A copa megenyhült egy kicsit.

- Mit akar enni az urad? Botulát vagy tomaculát?

Titet nem lehetett zavarba hozni. Mivel egyikről se tudta, micsoda, azt felelte, mind a kettőt. Ez azután egészen megbékítette az asszonyt. Maga ment oda a tűzhelyhez, és odább taszigálva a szakácsot, aki nemigen volt másba öltözve, mint verejtékbe, fatálcára rakta a legvéresebb hurkát és a legzsírosabb kolbászt.

- Itt a botula is, meg a tomacula is. Bort?

- Füstöltet. Egy congiust - rendelkezett Quintipor.

- Nem, kettőt! - javította ki Tit, s megszorította a kezét az asztal alatt. - De poharat csak egyet!

A copa megpróbált egy mosolyt összeszedni, annak bizonyságául, hogy hitvesi lelkének egyensúlya helyreállott.

- Fiatal házasok vagytok. Taeda istennő világítsa meg az ágyatokat!

Nem tudták ugyan, ki ez az istennő, de a térdük egymáshoz rándult.

Ízlett nekik az étel, de azért nem sok kárt tettek benne. A bor jobban fogyott. Inni úgy is lehetett, ha fogják egymás kezét, s azért nem kellett levenni a szemüket egymásról.

Nem törődtek senkivel egymáson kívül. Ővelük se törődött senki. A három vendég újra cserélte az eszmét. Most már a copa is közéjük ült. Sőt néha percekig csak ő beszélt. Azt is az ő szavaiból vették ki - minden kíváncsiság nélkül -, hogy a három ember közül az egyik hajós, a másik pacaltisztító, a harmadik favágó.

- Még ezt a falatot - biztatta a lány a fiút. - Hiszen te még alig ettél.

- Ne kínálj, kis Tit, mert mindjárt az ujjadat kapom be.

- De ha ez a sok kolbász ittmarad, ez a boszorkány dühében mind a kettőnket beleaprít a hurkába - nevetett Tit.

- Azon könnyen segíthetünk. Ci-ic!

A macska odaszaladt, s az asztaltól három lépésre, figyelő tekintettel megállt.

- Gyere, gyere - biztatta a fiú, s belehajigálta a kolbászdarabokat a pad alá.

A copa nagyot sikoltott.

- Juno fejére mondom, hogy én ezzel a két kezemmel csinálnék véreshurkát valamennyiből!

- Hallod? - riadt meg Tit. - Hát nem mondtam!

Most már figyelték a beszélgetést.

- Hát megmutatnám az istenüknek, ha egyszer a kezem közé kerülne! Csomóstul szaggatnám ki a haját, mint az uramét, mikor rajtakaptam, hogy ő is az istentelenek közé akar állni. Hajánál fogva rángattam vissza a tűzhelyvédő jó öreg Lateranus istenhez.

- No nézd! - vigyorodott el a favágó. - Nekem mindig azzal hősködött Septumanus, hogy az ő haja a szolgálók miatt hullott ki.

- Mit vihogsz? - förmedt rá a copa. - Te is csak olyan istentelen vagy, mint a többi.

A favágó ijedten nézett körül.

- Ne bolondozz, copa. Tudod, hogy most fejébe kerülhet az embernek.

- Ugye, most meg vagy ijedve? - dühöngött az asszony. - De fogadok veled, hogy favágó létedre se tudod a favágás istenének nevét. No?

A favágó zavarodottan csavargatta a lompos bajuszát.

- Sose hallottam, hogy a favágásnak is van istene.

- Éppen ezért vesz el a világ, mert már névről se ismerik a népek az isteneket. A favágás istenét Putának hívták a régi öregek. Hát azt tudjátok-e, hogy még az ajtósaroknak is volt istene az én gyerekkoromban? Cardo volt a neve. A küszöbé meg Limentinus. Az övfelkötésé Cinxia, a hajkenésé Unxia. Én még azt is tudom, hogy mikor a gyerekem járni tanult, két istennő is támogatta. Mikor elindult tőlem, akkor Abeona vigyázott rá, visszafelé meg Adeona fogta a hóna alatt. De ma? Tán még a császárné se hallotta hírüket soha. Nem sok olyan asszonyt találtok a birodalomban, mint én vagyok!

Csontos öklével kiszáradt mellére ütött, és büszkén nézett szét a társaságon.

A pacaltisztító szólalt meg. Zöldes arcú, elfulladó hangú, fiatalos ember. Kirepedezett kezeivel minden mondat után öblögető mozdulatot tett.

- Nézzetek meg engem. Én a Manliusok nemzetségéből való vagyok. Főpapok, konzulok, hadvezérek voltak az őseim. Az apám proconsul volt, pedig fiatalon elhalt. Házakat, földeket, rabszolgákat hagyott az anyámra, meg engem. Beállt kereszténynek, a rabszolgáit is megkereszteltette, fölszabadította, szétosztotta köztük a földjeit, a házait pedig eladta, és a pénzt a papokra bízta, hogy étessék belőle a szegényeket. Nekem pacaltisztítónak kellett lennem, mert az anyám szent lett.

Zöld arca kivörösödött, nyafogó hangját megkeményítette a keserűség, s ökleivel akkorát ütött az asztalra, hogy a poharak összezörrentek rajta.

A hajós, őszbe csavarodott haja, kócos szakálla szerint a legidősebb köztük, békítően fogta meg a pacaltisztító karját.

- Ne haragudj, testvér. Úgy lehet, engem is etettek a vagyonodból. Mint hajótörött koldultam Rómában, meghallottam, hogy az istentelenek nagy istápolói a szegénységnek, beálltam közéjük. Mit tagadjam, megtették azt nálam különb urak is, elég sokkal mártogattam egy tálba. Két esztendeig voltam az isteni irgalom kosztosa, úgy szerettek bennünket a nővérek, s tán még ma is az volnék, ha ránk nem ijesztenek ezzel a nagy perzekúcióval. De már mondom, inkább a gyomor korogjon, mint a nyak szakadjon. Hát nem jól mondom, testvér?

A pacaltisztító összeszorított szájjal hallgatott. A favágó azonban őszintén helyeselt.

- Csakis, testvér. Én is mindig úgy vagyok, hogy inkább a lábam ujját vágja le a fejsze, mint a lábam fejét. Mondjad csak, testvér!

A hajós mondta, nekibátorodva a jó szótól.

- Akárki mit mond, nem olyan rossz emberek azok az istentelenek. Két esztendeig eltartottak étellel, itallal, és semmi egyéb munkát nem kívántak érte, együtt kellett imádkozni meg énekelni a gyülekezettel. No, köszöntsük Bacchust, ha most már pénzbe kerül is!

Megemelte poharát az ólomisten felé. A többiek is kortyantottak. A favágó kétfelé törülte a bajuszát.

- Aztán miféle imádságok voltak azok, testvér? - kíváncsiskodott.

- Azt már nem nagyon tudom. Nézd, testvér, elhidd, hogy megmondanám, de akkor se nagyon értettem, mit imádkoztatnak velem.

A copa mind a két karjával bekönyökölt az asztalra.

- Valami nővéreket emlegettél az elébb - nézett szigorúan a hajósra. - Kifélék azok? Különöseket hallottam én azokról.

A hajós, igazságtól és bortól tüzelve, hevesen hadonászott.

- Hát aki azokról különöseket beszélt, az hazudott. Megmondom úgy, ahogy van. Ha-zu-dott! Szent asszony volt az mind, egy illetlen szót se mondott volna ki, nemhogy olyant csinált volna, amit te gondolsz, anyus.

Hirtelen földerült arccal fordult a favágó felé.

- Eszembe jutott már! Nem imádság, csak valami olyasféle. Ők úgy hívták, hogy ótestamentum. Az sokkal érdekesebb volt, mint az imádságuk. Csak egyszer vettük elő, de azért megmaradt a fejemben. Megállj, hogy is van csak? Benne van, hogy a lánynak olyan a hasa, mint a zafírral borított fehér elefántcsont. Meg hogy virág hált a kebele közt. Hogy is csak? Várj, mindjárt eszembe jut.

Az Énekek Énekének összezavart foszlányait próbálta rendbeszedni borgőzös agyával. De csak Quintipor és Tit lesték előrehajolva, egymáséiba kulcsolt ujjakkal, mi jön még. A többiek ásítozni kezdtek. A legjobbkor nyílt az ajtó. Piros képű, szálas, vállas férfi lépett be rajta. Rövid gyolcs tunikájához, amely térden alul takaratlan hagyta a lábát, zseb helyett szolgáló széles bőrövet viselt, vastag talpú bakancsai porosak voltak. Vállán üres bőrzsák lógott.

- No, hogy megy az üzlet, Cimessor? - szólította ismerősül a copa. - Hány congiusra futja máma?

- Egyre se - csapta le mérgesen a bőrzsákot a padra az új vendég. - Úgy látszik, ezzel a mesterséggel föl kell hagyni.

- Ne beszélj! - csapta össze a kezét a copa. - Mind kivesztek az istentelenek?

- Többen vannak, mint voltak! - legyintett Cimessor. - Éppen az a baj, hogy minden kivégzett tíz újat magzik. Az idősebb hóhérokat mindenütt munkabíró fiatalokkal kellett kicserélni.

- De hát mi károd neked abban? - értetlenkedett a copa, maga mellett kínálván meg hellyel az elkeseredett embert. Bort is töltött neki, csak úgy barátságból.

- Elmondom, Septumana. Nem titok ez, üzleti ügy, meghallgathatjátok mindnyájan.

Cimessor nápolyi aromatarius volt, aki azonban az orvosi gyógyfüveken kívül varázsszerekkel is kereskedett. Sárkányvér, amely a szerelmesek italába keverve összeveszejtette őket egymással, csakúgy kapható volt nála, mint abrakadabrával televésett jászpisz, amely terhes asszonyok combjára kötve megkönnyítette a gyermekszülést. Félelem ellen a rezgő nyárfa gyökeréből faragott nyulacskát kellett a nyakban viselni, dagadós lábúaknak afrikai százlábú porát kellett a sarujukba szórni, a májusban halászott Venus-kagyló héja a kockajátékban hozott szerencsét, a veszett kutya nyálába mártott gagát a vadászatban. Igen kapós volt a holttengeri aszfaltból viperaméreggel gyúrt, fekete kréta, amit leginkább az örökség-vadászok vásároltak, mert ha azzal a nagybácsi vagy nagynéni tenyerébe egy omegát mázolhattak, a görög ábécé utolsó betűjét, akkor egy hónapon belül esedékessé vált az örökség; és háromszoros aranysúllyal fizették a satyrium-gyökeret, amely mindenki számára biztosította a szerelmi diadalt. Legkeresettebb cikk volt azonban az akasztott ember kötele vagy a szégyenfából, a keresztből faragott forgács, amely megóvott a hirtelen haláltól, míg a kivégzettek minden porcikája a testi szenvedéseket hárította el. Mióta azonban a keresztényüldözések megkezdődtek, azóta csak az istentelenek ereklyéinek volt becsülete. Akármilyen gyűlölt isten volt a keresztényeké, a legvakbuzgóbb pogányok se tagadhatták le azokat a csodákat, amelyeket híveiért tett, és a leggyűlölködőbb üldözők is igyekeztek valami relikviát szerezni a kivégzett istentelenekből. A dolog nem is ment nehezen, mert az áldozat sok volt, a hóhérok szabadon rendelkeztek a holttestekkel, és olcsón adták az ereklyéket. Az élelmes Cimessor azonban, akinek mint jónevű varázsszer-kereskedőnek jó összeköttetései voltak a bíróságokkal, ezeknek a támogatásával csakhamar monopolizálta ezt az üzletet, ezért senki se mondta aljas embernek, sőt mindenki elismeréssel nyilatkozott találékonyságáról és ügyességéről. Megegyezést kötött a nápolyi és római hóhérokkal, s azok szótartásában megbízva, ajánlatot tett a legelőkelőbb és leggazdagabb családoknak hiteles ereklyék szállítására, sőt nagyobb előlegeket is szedett fel. A baj éppen az volt, hogy nagyobb lármát csapott, mint kellett volna, a keresztények időnek előtte értesültek a szörnyű vállalkozásról, s megakadályozták a nagy üzletet. Köztük is akadtak olyanok, akik előkelő összeköttetésekkel rendelkeztek, a bíróságnak is voltak tagjai, akik fölháborodva vettek tudomást a förtelmes üzérkedésről, s a dolog vége az lett, hogy a keresztények maguk váltották meg drága halottaikat. A gazdagok összeadták a váltságdíjat, s a legszegényebb koldus csontjait is megmentették a gyalázattól.

- Elveszett ember vagyok - csikorgatta fehér farkasfogait a vállalkozó. - Nemcsak a csontokat vásárolták el előlem, de még az istentelenek véréhez se tudok hozzájutni. Lepedőket, szőnyegeket terítenek le az arénában, a vesztőhelyeken, hogy még a földre se jusson a csodatevő folyadékból, s megvesztegetik a pribékeket, hogy üvegekbe foghassák fel az elfolyó vért.

Benyúlt a széles övbe, s egy csontocskát dobott az asztalra.

- Zsákkal mentem, s háromnapi szaladozás után csak ennyit tudtam szerezni.

- Micsoda ez? - kérdezte a copa.

- Egy ujjperc. Igaz, hogy főszentből való. Valami diakonusból. Úgy mondták, a római püspöknek a segédje volt. Ott voltam magam is, mikor sütögették a rostélyon. Keménykötésű fickó volt, ámbár még egész gyerekember. Egy szisszenésit nem hallották, úgy mosolygott, mintha rózsákon feküdne, és egész barátságosan mondta a lictornak, hogy megfordíthatják már, mert úgy érzi, az az oldala már megsült, amelyiken feküdt.

Nem szörnyülködött el senki a társaságban. Kézről kézre adogatták az ujjpercet, a hajós azt mondta, most már emlékszik az illetőre, ő volt a fő alamizsnaosztogató, sovány, vékonycsontú fiatalember. A favágó pedig meghúzogatta a csontot a torkán.

- Egy kicsit kaparta a fájás. Kíváncsi vagyok, használ-e.

Septumana a tenyerében méricskélte az ujjpercet.

- Mennyiért adnád ezt nekem, Cimessor?

- Semennyiért se. Ezt magamnak vettem. Kereskedőembernél, akire sokszor lesekszenek útonállók, mindig jó az ilyesmi.

- Hiszen majd szerzesz te magadnak másikat.

- De nem ilyen főszentét. Nagy szükségem lesz nekem erre, mert nemsoká itt a világ vége.

- Hogy tudod? - néztek rá ijedten.

- A keresztények mondják. De meg azt is hallottam, hogy Rómában, Mars templomában könnyezett Romulus régi faszobra, és Picenumban egy koca karvalykörmű malacot ellett.

Tit megrántotta a Quintipor karját.

- Gyerünk innét, Gránátvirág. Én úgy félek.

A lány csakugyan halálsápadt volt és reszketett. Karonfogta a lányt és kivezette. Ahogy a társaság asztala előtt elmentek, egy aranyat dobott a copa elé.

- Rosszul érzi magát a feleségem - mondta magyarázatul.

- Majd lesz az még rosszabbul is - folytatta Cimessor a világ vesztéről való értekezést. - Neked már könnyű, Septumana, mert te öreg vagy, és úgyse éred meg...

A lány kint az utcán ráborult a fiúra. Pedig nagy volt a sürgés-forgás, a taberna a kikötősoron dülleszkedett.

- Gránátvirág, eredj vissza!

- Minek, kis Tit?

- Vedd meg nekem azt a kis csontot attól az embertől.

- Minek volna az neked, kis Tit?

- Nagyon félek.

- Kitől félsz, kis Tit?

- A világ végétől meg a haláltól is félek. Én nem vagyok bátor, Gránátvirág, csak tettetem magamat. Tudod, hogy a holdtól is hogy félek, mert olyan sárga halott arca van. Nem akarok, nem akarok meghalni!

Quintipor egészen magához ölelve átvonszolta egy csöndesebb utcába. Ott már kezdtek sokasodni a szájtátók. Itt azonban belesajdult a lábába a fájás, s csak most jutott eszébe, hogy a botját a tabernában felejtette. A lányt leültette egy kőpadra.

- Várj meg itt, kis Tit.

- Megveszed, Gránátvirág?

- Megveszem, kis Tit.

Pár perc múlva már kocogott a botja a macskafej-kövezeten. Így nem esett nehezére a járás. A lány bizakodva futott eléje.

- Ideadta?

- Már nem volt ott, kis Tit. Nem tudták megmondani, hová ment.

- Akkor nekem meg kell halnom, Gránátvirág - csüggesztette le a lány a fejét.

- Kis Tit, hát nem szeretsz már engem? - ölelte át a fél karjával Quintipor. - Nehezedj rám bátran, kis szívem, most a bot viseli mindkettőnk terhét.

Lassan lépegettek lefelé a lejtősödő utcán. A fiú érezte, hogy a lány megint reszket.

- Nem felelsz, kis Tit? Hát nem szeretsz már, hogy meg akarsz halni?

- Hiszen azért kell meghalnom, mert szeretlek. Valami borzasztó szerencsétlenségtől félek. Azért kellett volna annak az istentelennek a csontja.

Nagy, nyílt mezőre értek ki, amelynek zöld tengerében mint aranyszigetek sárgállottak a galium minden szellőtől meglibbenő, tömött bugái.

- Ne félj, kis Tit! Te mondtad, hogy míg egymás kezét fogjuk, addig nem érhet baj bennünket - hajtotta a fiú a fejét a lányéhoz.

- De ha nem foghatjuk egymás kezét? Ha magam maradok, és jön a veszedelem?

- Ha én azt megtudom, szerzek neked ahelyett a kis csont helyett egy egész vértanút.

- De fővértanút?

- Fővértanút.

- Köszönöm, Gránátvirág. Ugye, az biztosan csodát tesz énvelem?

Átfonta a fiút mind a két karjával. Sohase ragyogott még az arcán ennyi szelídség, tisztaság, gyermeki ártatlanság - gondolta Quintipor. És ő most csak a fél karjával ölelje? Eldobta a botot, valahol messze veszett el a fűben.

- Látod, te máris csodát tettél velem.

Fölkapta a két karjába, és megindult vele, mint egy kisgyerekkel.

- Hazáig így viszlek, kis Tit.

- Vigyél - bújt hozzá a lány, és egy darabig csöndben volt. Talán el is aludt. Mikor megszólalt, kipihent, nyugodt volt a hangja.

- Tegyél le, Gránátvirág. Virágot akarok. Szakíts nekem abból a sárgából. Csak egyetlenegy szálat. Köszönöm. Minek hívják ezt?

- Nem tudom, kis Tit.

- Adj neki valami nevet.

- Venus haja. Nem, az nem lehet. Hiszen a te hajad fekete. A paplanod milyen, kis Tit?

Kis Tit már nevetett. Hogy ez a Gránátvirág ilyen ravasz tud lenni! Mintha nem látta volna! Össze nem csókolta volna!

- Sárga.

- Akkor legyen a virág Venus paplana.

- Most már forduljunk vissza, és keressünk egy öszvérfogatot. A nap nemsoká a hegyre ül. Bajae messze van, és az a csontkereső útonállókról beszélt.

Szelíden, testvérek módjára ölelték egymást a kocsiban. Most Quintipor szólította Titet kislánynak.

- Kislány, szoktál te az istenekre gondolni?

- Igen, mikor dörög az ég. Hát te?

- Én akkor, mikor terád gondolok.

- Remélem, akkor meg vannak veled elégedve az istenek.

- Kislány! Szoktál te imádkozni?

- De furcsákat kérdezel, Gránátvirág. Még senki se kérdezett ilyent tőlem. Szoktam.

- Melyik istenhez?

- Nem tudom, milyen isten lett belőle.

- Kiből?

- Az édesanyámból. Azt hiszem, vigyáz rám. Én őhozzá szoktam imádkozni.

- Mit szoktál neki mondani?

- Szégyellem megmondani. Nagyon gyerekes lehet. Arra szoktam kérni: Add, hogy jó legyek azokhoz, akiket szeretek, és hogy énhozzám jó legyen mindenki.

- Nekem adod az imádságodat?

- Mit csinálsz vele?

- Ezután én is imádkozom. Azt amit te. Reggel?

- Este. Amikor a csillagot meglátom. Akkor akárhol vagyok, fölnézek rá és imádkozom.

- Melyik csillagot?

- Majd megmutatom. Mire hazaérünk, feljön. Hat csillagból áll. Trulla úgy mondta, szék-csillag, mert olyan, mint egy trónus. Ilyen alakja van, ni.

Belerajzolta az ujjával a fiú tenyerébe a Cassiopeiát.

Mire beértek Bajaeba, csakugyan ott ragyogott a fejük felett a trónus-csillag.

- Ez az, látod. Ma éjszaka azt fogom álmodni, hogy te ülsz benne.

- De csak azért, hogy az ölembe vehesselek.

Amint hazaért, levelet talált az asztalán. Alexandriából jött. Maga a császár tudatta vele, hogy az apja, Quintus kertész meghalt, és az anyja ismeretlen helyre költözött. Kérte, hogy nyugodjon meg az istenek akaratában, és ne legyen nagyon szomorú. Hiszen addig, míg ő, a császár él, nem érezheti magát egyedül a világon, mert neki mindig lesz gondja élete megmentőjére.

Quintipor nem is szomorodott el. Apja, anyja, a császár, az egész világ nagyon messze esett most tőle. Mint egy régen átolvasott és becsukott könyv, amelyre már csak homályosan emlékezik, de azt tudja, hogy nem kívánja többet kinyitni.

Valamelyik régi bútorban percegni kezdett a szú. Nem ijedt meg tőle. Quintus falusi házában is voltak régi bútorok, az antiochiai szent palotának is voltak elhagyott termei, ismerte ezt a nyugtalan kis démont. De nem, ez a bajaei mégis másfajta lehetett. Bajaeban a szú is azt percegte, amit a vércse vijjogott.

- Ti-i-it! Ti-i-it!

...Reggel arra ébredt fel, hogy rángatják a feje alatt a vánkost. Trulla bökdösött a bordái közé.

- Mit akarsz, anyó?

- Úrnőm küldte neked ezt a találdkimicsodát.

Egy hosszúkás, szürke selyemtokot tett le a takarójára. Úgy nézte, övtartó. Vagy szalag volna benne? Súlya nem volt egyéb, mint a pecséttel lezárt átkötő zsinegé.

- Köszönöm, Trulla. Majd úrnőm kívánsága szerint cselekszem.

Álmosan nézett a dajkára, hogy hátha így mindjárt megszabadul tőle. Tudta, hogy bizalmasa Titnek, s talán éppen ezért nem nagyon szerette. Sőt néha gyűlölte, ha arra gondolt, hogy az mennyi mindent tud Titről, amit ő tán sohase fog megtudni.

De most nem gyűlölte, csak szerette volna már felnyitni a tokot.

Trullának azonban nem volt mehetnékje. Az öreg cseléd elkapatottságával ütött a magister vállára, aki csakúgy cseléd, mint ő, csak nem olyan tekintélyes még.

- Te, mindenütt ilyen fehér a te bőröd? Bona Deára! Fehérebb, mint a nobilissimáé! No, ezt elmondom neki. Vagy ő már tudja, mi?

Quintipor az egyik karjával aláölelt a vánkosnak, a másikkal eltakarta az arcát.

- Már megint alszol? Akár az én úrnőm. Idezavart hozzád, de ő még visszafeküdt. Kár pedig, hogy itt nincs ő is. Úgy látom, teveled is meglehetne csinálni, amit Maxentiussal is megcsináltunk egyszer. Belopóztunk hozzá reggel, nem ébredt föl rá. Aztán fölhúztuk a kezére a szöges tábori bakancsát, és nagyot kiáltottunk. Erre persze fölijedt, mindjárt az arcához kapott a bakancsos kezével, és úgy összekarmolta magát vele, mintha csak vadmacskák baltázták volna meg! No, annak lehetett nevetni!

Quintipor nem nevetett. A dajka már rég elment, és ő nem is moccant. Aztán lassan, elnehezedett kézzel, mosoly nélkül bontotta fel a kétfelé nyíló tokot.

A tegnap este szakított mezei virág összelapult, megbarnult bugája feküdt benne. A végén nyakbavető hurokba kötve Tit subuculájának keskeny, piros zsinórja. Alatta fehér selyemdarabkára írva karminnal a magyarázat. Amit a tabernában az isteni irgalom volt kosztosa próbált idézni az Énekék Énekéből:

- Kedvesem, én vagyok az a virág, amely kedvesed keblei közt hált.

XXXII.

Fölbátorította őket, hogy Puteolit olyan szerencsésen megjárták. A lánynak az jutott eszébe, hogy ki kellene rándulni a lucrinusi tóra. Egy nap alatt azt is kényelmesen meg lehetne járni, s meg is fürödhetnének a tóban, amelybe hideg és meleg források nimfái öntögetik urnáikat.

- Ha csak attól nem félsz, hogy úgy jársz velem, mint az egyszeri kisfiú Salmachisszal - tette hozzá pajkosan. - Tudod, kire gondolok?

Gránátvirágnak az egész arca gránátvirágszín lett. De azért azt felelte, hogy nem tudja.

- Te nem ismered Hermaphroditus történetét? - csapta össze a lány a kezét tettetett csodálkozással. Elhatározta, hogy most azért is megkínozza Gránátvirágot. Öröme telt a pirulásában, és nagyon ambicionálta, hogy ő szoktassa le róla.

- Az egyszeri kisfiú - magyarázta, le nem véve szemét Quintiporról - Hermész és Aphrodité fia volt, és a nimfát, akivel összepajtáskodott, Salmachisnak hívták. Ez a Salmachis sokkal okosabb volt, mint a kisfiú, s lehet, hogy éppen azért szerette úgy, mert az meg nagyon mulyácska, szégyenlős, lányos kisfiú volt. De nemcsak megszerette, hanem úgy beletébolyodott, hogy azt hitte, mindjárt meg kell neki halni, ha nem láthatja a kisfiút. Ezért aztán, mikor egyszer itt fürdöttek a lucrinusi tóban, arra kérte az isteneket, úgy egyesítsék már egyszer kettejüket, hogy többet egy pillanatra se válhassanak el egymástól, még akkor se, ha akarnának. Az istenek szíve meg is esett a nimfán, és teljesítették a kérését. Ketten mentek bele a vízbe, de csak egy lény jött ki belőle, aki se egyikük nem volt, se másikuk, hanem volt mind a kettőjük, olyan erős, mint a fiú, és olyan szép, mint a lány. Aki Ovidiusnak el nem hiszi, higgye el Martialisnak, az is nagyon szavahihető fiú volt, nemhiába költő volt.

- No, félsz-e most már, kisfiú?

A kisfiú annyira nem félt, hogy mindjárt haza akart szaladni a fürdőruhájáért, addig, míg Trulla összekészíti az eleséges batyut.

- Nem úgy lesz az - ellenkezett a lány. - Oda nem kell fürdőruha, mert ott csak az istenek és a nimfák lubickolnak, s azoknak még olyan nagy úr se parancsol, mint a cumeai aedilis. Hanem mást szeretnék én, kisfiú. Megvan még az a zöld ruhád a cseresznyepiros övvel?

- Megvan, kis Tit.

- Mért nem hordod te azt soha, Gránátvirág?

- Eltettem, kis Tit. Csak egyszer akarom még fölvenni.

- Nem vagyok rá kíváncsi, mikor - fordított hátat a lány. - Mondtam már, hogy úgyis én halok meg előbb, mint te.

A fiú csókkal akarta megbékíteni.

- Azért én csak haragszom - tartotta oda a lány a száját. - Ez nem igazi csók, azt most nem adok, ez csak olyan osculum. Ha azt nem akarod, hogy rögtön meghaljak haragomban, akkor szaladj, és azonnal vedd fel a zöld ruhád.

Az idő ugyan nem a zöld ruhára való volt, olvasztott ólom csurgott a nyárvégi égről, amely alatt már búcsúra készülő ficserékeléssel röpködtek a boldogtalan Aedon leányai. De Quintipor pehelynek érezte volna a ruhát akkor is, ha sziklából lett volna szabva. A lány végigsimogatta benne.

- Tudod, hogy már akkor megszerettetek? Azért szeretem ezt a ruhád is, mert akkor ez volt rajtad. Ezt majd egyszer nekem adod, s én fölakasztom házi kápolnámban, ha lesz.

Hirtelen elhallgatott, és szomorúság ömlött el az arcán. Magatudatlan mozdulattal tépte le - keskeny erdei ösvényen jártak - egy hibiscus-bokor vérvörös virágkelyhét.

- Nem sajnálod, kis Tit? - ütődött meg a fiú. - Olyan szép virág ez.

- Gyűlölöm a szép virágot - dobta el a lány az összetépett szirmokat. - Vagy csak irigylem? Ó, milyen jó a virágnak! Neki csak szépnek kell lenni, és az nem nehéz. Semmi gondja, se apára, se császárra, se...

Nem fejezte be a mondatot, elmosolyogta magát.

- Ej, bolondokat beszélek, Gránátvirág. Inkább te mondd meg, te is szerettél már akkor engem? Őszintén, kisfiú! Nekem nem lehet hazudni!

Megnyomta az orrát.

- Kemény. No mondjad!

- Csak... csak... később szerettelek.

- Mikor később?

- Öt perccel később, mint ahogy megláttalak. Mikor már nem volt ott... Mikor már nem voltak ott...

A lány csókkal fojtotta bele a neveket.

- Mondd, rosszat gondoltál rólam? Nem, ezt ne mondd! Bolondformának? Igen? Ezt mondhatod, mert vállalom. De a szépségemtől el voltál ragadtatva? Rögtön felelni, Gránátvirág!

- Tetszettél, tetszettél.

- De nem nagyon, ugye?

- A szemed nem láthattam. Az arcod se igen.

- A karom láttad. A lábam is láttad, ha akartad.

- Nem nagyon néztem meg.

- Szégyellted, kisfiú?

- Soványaltalak, kislány.

- Még most se vagy velem megelégedve? - himbálta meg magát, és kinyújtotta a karját a rövid köpenyke alól. - Többet nem mutathatok, mert akkor a kisfiú kiszúrja szégyenletében a szemét.

Fölhúzta egy kicsit a térden alul érő riciniumot.

- Láttad te már nőnek a térdét, Gránátvirág? De meg is nézted? Ne mondd, hogy igen, mert akkor én szúrom ki a szemedet mindjárt!

Leeresztette ruháját, s hajából kihúzta a cikáda-fejű aranytűt. A ragyogó, fekete sátor kibomolva hullott a két vállára.

- És csakugyan mertél már te nőre nézni, kisfiú?

A fiú eleinte dadogott, de aztán nekibátorodott. Férfinak akart látszani, ami a lányt mulattatta is, meg is hatotta.

- Kisfiam, kisfiam - gügyögött neki, kisimogatta homlokából a haját. - Ki gondolta volna, hogy nekem már ilyen nagy kisfiam van! Borzasztó, már majdnem megcsókolt egy korinthoszi lányt.

Közben egyre jobban belemélyedtek az erdőbe, s egyszerre az út is elfogyott. Mars isten fekete ruhás, piros fejű madarai egy pillanatra kíváncsian nézték őket, aztán nyugodtan kopogtatták tovább a fákat.

- Itt kevés ember járhat, mert ezek még nem tanultak meg félni - nézegetett körül Quintipor. - Nagyon megijedsz, kis Tit, ha azt mondom, hogy vissza kell fordulnunk?

- Nagyon megijedsz, kisfiú, ha megmondom, hogy én nemcsak hogy magam nem megyek vissza, de még téged se eresztelek innen ki? - heveredett le a lány egy óriás gesztenyefa tövében. - Itt maradunk, és itt élünk, mint faun és nimfa. Hadd hallom, melyik akarsz lenni te?

Kinyújtott lába fején, amelyről lerúgta a szandált, hogy kirázza a belebújt gizgazt, egy erdei egér futott keresztül. Elvisította magát, és térdére ugorva könyörgött Quintipornak, aki ott állt fölötte, a fának vetett háttal.

- Vegyél föl, Gránátvirág, és szaladjunk innen akárhová. Ilyen fenevaddal nem maradhatok egy erdőben.

Jó darabig vitte az ölében, keresve az utat.

- Soká találd meg - súgta a fülébe a lány. - Nagyon jó nimfának lenni ilyen faunnak a karjaiban.

De azért rögtön lecsúszott a földre, amint kutyacsaholás ütötte meg a fülüket.

- Hová bújjunk, ha Diana vadászik itt? Vagy gondolod, kisfiú, hogy bevesz bennünket a kíséretébe?

De nem Apolló szűz nővére volt, csak egy mosolygó szemű öregember, rőzsével a hátán. Nagyot nevetett, mikor megtudta, hogy erre keresik a lucrinusi tavat.

- Úgy jártatok, mint aki ikrát keres az ökörben. Kelet felé akartok nyugatra érni. Thesius is így járt volna, ha Ariadnát nézi a fonal helyett.

Hangjában is, tartásában is volt valami papos, de az öltözete vadászos volt, s hibásan mondta Thészeuszt is, Ariadnét is.

- Miféle erdő ez? - kérdezte Quintipor.

- Ez Diana Limnatis szent erdeje. Ez az istennő nyelette el egyszer a földdel azokat a szerelmeseket, akik megfeledkeztek magukról az ő gesztenyefái alatt.

- És te mije vagy a nagy istennőnek? - hökkent meg a lány. - Vadásza vagy hajtója?

Az öregember sekrestyése volt a kis erdei szentélynek, amelyet, ahogy ő mondta, még Enehás alapított valamikor. Akkor még olyan nagy város volt itt, hogy hét nap kellett a megkerülésére. De ez borzasztó rég lehetett, akkor még a titánok uralkodtak a világon, és a Vesuvius még egy volt az Aetnával. A nagy város is úgy pusztult el, hogy a tűzokádó hét álló esztendeig okádta rá a tüzet meg a hamut. Aztán az egészet benőtte ez az erdő, az emberek elszoktak innen, s Diana szentélyét most már olyan kevesen látogatják, hogy a pap nem élhetne meg benne. Egyszer egy évben jön ki Neapolisból a kerületi flamen, számba veszi a kápolna kincseit, mindig el is visz belőlük valamit, de azért van még itt mire vigyázni. Ajánlta, nézzenek körül a szentélyben, s ha fáradtak, ki is pihenhetik ott magukat.

- Akarod, kis Tit? - nézett Quintipor a lányra.

Hogyne akarta volna, súgta vissza. Hiszen ha itt a titánok voltak valamikor az urak, akkor ő mint örökös jöhet-mehet itt.

- Nem mint nagy titán - bújt oda a fiúhoz -, hanem mint egészen icipici kis Tit.

A kis, kerek szentély, a nyitott oszlopcsarnok végében, csakugyan nagyon régi lehetett, talán még az első görög gyarmatosok építették, mikor a rómaiak még csak keszeget halásztak. Szőrükvesztett vadbőrök lógtak a falakon, egy ion lant - a sekrestyés szerint egy Himerosz nevezetű híres muzsikus játszott rajta -, bronz-babérfüzérek és ezüst borostyán-koszorúk, s itt volt a Gráciák gyöngyös öve - ők maguk ajánlották fel a szűz istennőnek, s azóta járnak meztelenül -, de azt már elvitte a flamen. Egy azúr vázát az isteni Nero császár hagyott itt emlékbe, akinek áldott emlékezete sohase múlik el a világból, egy ezüst tükröt pedig Chelidone, aki egy kicsit félt is idejönni, mert olyan jófajta nőszemély volt Rómában, bele is írta a tükörbe, akinek jó szeme van, el is tudja olvasni.

A fiú és a lány együtt betűzték ki a körbefutó felírást.

Tíz évig, te tükör, mutogattad a szép Chelidonét,
Már ezután jaj, csak szomorú romokat mutogatnál.
Első ráncaimat amikor könnyezve tekintem,
Itt hagylak. Mosolyogj ezután a szűz Dianára.

Összemosolygott a két fiatal arc, s mosolygott rájuk az oltárról a szűz Diana is, akit ihletett szobrász rég elporlott keze véshetett ki szicíliai márványból. Latona leánya, egyik lábával előrelépve, leeresztett bal kezében íjat tartott, jobbjával nyilat vett ki a vállán függő tegezből. Szokott ábrázolása volt ez a karcsú csípőjén rövid spartai tunikát viselő istennőnek, szokatlan csak az volt rajta, hogy felső testét a két lányosan boltozott kebellel teljesen födetlen hagyta a szobrász.

- Milyen szép! - sóhajtotta el magát a fiú.

- Várjatok - mosolygott a sekrestyés. - Most megmutatom a legnagyobb kincsünket.

Két talpatlan, gömbölyű ezüst csészét vett ki az oltár mélyedéséből.

- Látjátok - simogatta eres, öreg kezeivel az időbarnította ezüstöket -, ezekről a csészékről mintázta a szobrász az istennő kebleit, a csészéket pedig Vulcanus magának az istennőnek a kebleiről mintázta.

Odakint csaholt a kutya, az öreg kiszaladt, átnyújtva a csészéket Quintipornak. Tit kevélyen fölszegte a fejét.

- Mit gondolsz, kisfiú, van nekem valami szégyellenivalóm az istennő márványba vésett és ezüstbe öntött keblei előtt? Szétnyitotta mellén a ricinium hasítékát, és Diana ezüst keblei csengve gurultak végig az oltár kikoptatott márványlépcsőin. S bár az istennőt itt sokkal súlyosabb sérelem érte, mint amilyenért Niobénak meg kellett halni gyermekeivel, se a föld nem nyílt meg, sem az istennő nem röpítette el soha nem hibázó nyilát. Sőt Diana, akinek arcát éppen akkor érte a tetőrésen becsorgó napsugár, sokkal lágyabban mosolygott, mint eddig. S mosolygott a sekrestyés is, aki nem találta szükségesnek se csoszogással, se köhögéssel siettetni a két fiatal száj szétválasztását. Nesztelenül osont be, megtörölgette és helyükre rakta a csészéket, s csak azután kérdezte meg a fiatalokat, hogy miben lehet szolgálatukra. Tejet kívánnak-e ebédre, vagy gyönge galambot, s a porticus hűvösében terítsen-e nekik pihenő helyet friss szénából, amelyből a melilotus mézes szaga árad, vagy az oltár mögé terítse le a medvebőröket, amelyeket maga Orion, a csillagok közé került nagy vadász, pályabér gyanánt adott a szűz istennőnek, aki nyílversenyben még őt is legyőzte.

Nem értették meg egyszerre, mit mond, nem is nagyon hallották. Most nem voltak a sötétség zsákjába kötve, mint mikor az első csókot adták-vették, Kleopatra fája alatt. De a lampyrisek előbújtak a márványfalakból is, zápor módjára hullottak a mennyezet gerendáiból, s úgy elborítottak mindent, hogy egymást se látták tőlük. Most a fiú ébredt vissza elsőnek erre a világra. Félénken megsimogatta a lány kezét, aki szorosan összefogva tartotta nyakán a ruhát.

- Kis Tit! Kis Tit! - hívogatta életre a gyermekébresztgetés cirógató hangján.

A lány fölkapta a fejét, bizonytalankodva tekingetett körül, vörösre dörzsölte szemhéját, és aztán mosolyogva hallgatta az öreg templomszolgát, aki türelmesen elismételte mondókáját. De most azt is hozzátette, bocsánatkérő pillantással a nyilas istennő szobrára és megértő kacsintással Titre, hogy azért Venus mégiscsak hatalmasabb.

- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét Tit -, hát nem félsz, hogy megnyílik alattad a föld? Minket azzal ijesztettél.

- Az erdőben igen, mert ott nem tűri Latona a szerelmeseket. De a házába be kell neki fogadni őket, mert miből élnénk, ha itt is szívtelen lenne?

Mint magától értetődő dolgot vallotta be, hogy ő csak házon kívül szolgálja Dianát, de idebent Venus hajtója. Neki az a fizetése, amit a szerelem hálából az oltárra tesz. Sajnos, Bajaeban nem tudják, milyen kellemes hely ez, s csak véletlenül vetődnek ide látogatók. Utoljára egy héttel ezelőtt járt itt egy táncosnő, egy majom formájú kis öreggel meg egy serdülő kamasszal, s itt, ezen a helyen kérte az istennőt, hogy vagy őt tegye férfivá, vagy azokat.

- Három dupla sesterciust hagyott az oltáron! - emelte fel a három ujját. - Pedig ő nem volt olyan szerencsés, mint te vagy, mert neki a két szeretője se tett egy emberszámot.

Titnek megcsapta a láng az arcát. Csak a kezét merte hátranyújtani Quintipor felé, s arra fordult meg, hogy hiába nyújtja. A fiú már kint álldogált az oszlopok alatt, kifutott utána.

- Megszöktél, Gránátvirág?

- Áldozatot szeretnék bemutatni Dianának - mutatott mosolyogva a lécből összeácsolt kis házikóra, amely tele volt Venus madaraival.

- Te? - csapta össze a kezét a lány. S most egy kicsit meg is borzadt azon, hogy Gránátvirágot vért ontani lássa. Éppen ezen a napon!

Akkorra a felemás templomszolga is odacsoszogott. Elborult ábrázata felderült egy kicsit, amikor meghallotta a jó szándékot.

- Kettő? - kérdezte reménykedve. - Kettőtökért.

- Mindjárt megmondom. Kis Tit, húzd végig a kezecskéd a ketrec oldalán. Amelyik hozzákap, azt mind föláldozzuk. Hét rózsaszín csőröcske csípett bele éhesen a lány fehér ujjaiba. Öt fehér és két fekete.

- A feketék párosak - mondta az öreg, s beleszedte a galambokat egy nagy födeles kosárba. A feketék közül csak az egyiket kellett megfogni, a másik magától előtipegett. - Gyertek utánam.

Visszamentek a templomba. Az öreg letette a kosarat az oltárra, előkészített egy kiöntős bronzüstöt, s megtörülgetett egy kőkést.

- Várj! - kiáltott rá a fiú, s letett az oltárra két aureust.

- Ezüstkést hozok! - pillantott oda az öreg, és kiszaladt a templomból.

A lány bánatosan nyújtotta be az ujját a galamboknak a fonott kosár hézagain keresztül. A fiú megsimogatta a fejét.

- Te mutasd be az áldozatot, kis Tit, akkor jobban örül neki az istennő. Úgyis úgy hasonlítasz hozzá, mintha testvérje volnál.

- Én? - rettent meg a lány. - De én... csakúgy félek a vértől, mint te.

- De hát én nem gondoltam vérre! - ámult el Quintipor. - Én úgy gondoltam, hogy szabadon eresztjük a galambokat a szűz Diana tiszteletére.

A lány szájáról az elragadtatás halk sikolya röppent el. Utánaröppentek a galambok is a felnyitott kosárból. Megzavarodva körül-körül csattogták a mennyezetet, aztán kijáratot találva egymás után hussantak ki a templomból.

- Kiröpültek? - szaladt be az öreg, hadonászva az ezüstkéssel. - Nekem mindegy, a hibát nem én követtem el.

Megnyugodva látta, hogy az aranyak ott ragyognak az oltáron, s így nem törődött vele, hogy vendégei egymás kezét fogva szeles gyerekek módjára hancúroznak ki a templomból. Azok se törődtek ővele, meg se hallották a füttyögést, amellyel vissza próbálta csalogatni az istennő galambjait.

A fehérek kezéhez is tértek, de a feketék nem. Azok felszabadítóikhoz szegődtek, hol a fejük felett suhogva, hol előttük libegve. Tit vette őket észre előbb.

- Nézd, a fehérek elmaradtak, csak a feketék hűek hozzánk!

Quintipor megdobálta őket píniatobozzal, de a galambok nem ijedtek el. Mentek velük az erdő széléig, ott leereszkedtek egész a fejük magasságáig, s kétszer is körülsuhanták őket, mint ahogy alant repülő fecskék szokták.

- Fekete gyűrűbe fogtak be bennünket! - állt meg ijedten a lány.

- Hess! Hess! - csattantotta össze a fiú a tenyereit.

A fekete galambok felröppentek, és eltűntek a fák közt.

- Aranygyűrű! Aranygyűrű! Aranygyűrűt találtam! - kiáltotta a fiú, és derékon kapva a lányt, fölemelte a magasba, és megmutatta a napnak, amely éppen rongyossá tépett egy felhőt, a tengernek, amely tőlük jobbra harsogott, balra a halászó gémekkel teli rétnek, amelyen piros abroszok gyanánt lobogtak a nagybugájú lithrumok foltjai, s a szénásszekérnek, amellyel lassan cammogtak az ökrök a Bajaenak vivő széles országúton.

Az erdő fölött villámostor cikázott. Míg benne jártak, észre se vették, hogy fehér szélű, fekete felhőbástyák nyomakodnak előre a fák hegye felett. A lány összerezzent, és lecsúszott a fiú karjai közt.

- Szaladjunk!

- Nem - szorította magához a fiú, és nyújtotta a száját. - Addig nem!

A lány közel vitte hozzá a magáét, aztán visszakapta a fejét.

- Úgy, Gránátvirág? - csúfolódott. - Hát kinek van adó szája, kinek van kérő szája? Azért is most csak basiumot kapsz. Ezt a hálacsókot már akkor neked szántam, mikor a galamboknak megkegyelmeztél.

Megcsókolta a két arcát és a két szemét. A zafírok ragyogóbbak is lettek, zavarosabbak is.

- A számat is! A számat is!

A lány kirántotta magát a karok kapcsából.

- Nem adom a vágyam! - sikította, és előreszaladt. A fiú utána. A lány ki-kifulladt, s olyankor megállt egy gondolatnyira. Karkinyújtásnyi közelbe engedte a fiút, s mikor az utána kapott, újra előreszaladt.

Jó darabig kergetődztek már, mikor a lány csakugyan kifáradt. Lihegve támaszkodott neki egy sienit-oszlopnak, amelynek tetején két, csuklóban összetett kéz fekete kőből való hamvvedret tartott. A rómaiak annyira szerették az életet, hogy halálukban is a legelevenebb útjába feküdtek. A halottak nem külön városokban laktak, hanem sírjaik a városok kapuitól kezdve az országutak hosszában helyezkedtek el, mind a két oldalon, mint hosszú, fekete nyaklánc gyöngyszemei.

- Már közeledünk Bajaehoz, Gránátvirág - nyújtotta kezét a lány a fiú felé. - Pihensz egy kicsit velem?

Csak most nézték meg jobban az oszlopot. Észrevették, hogy betűk is vannak belevésve. Összeölelkezve olvasták el a fölírást.

- Titus Lollius Masculus azért feküdt az út mellé, hogy akik itt elhaladnak, azt mondják neki: légy üdvöz, Lollius!

- Nini, hiszen itt a képe is! - fedezte fel Tit a halott reliefjét az oszlop oldalában. Alatta kis párkány volt, elszáradt ibolyacsokorral. - Légy üdvöz, Lollius!

Az oszlop mögött búzatarló kezdődött, piros és kék anagallisok nevetgéltek benne, néhányat tövecskéjével együtt összemarkolt, s letette a tarlóvirágokat a párkányra.

- Egész csinos fiú volt ez a szegény Lollius, nem? - mosolygott a fiúra.

A fiú igent intett, de összevont szemöldökkel. A lány tréfásan megfenyegette.

- Gránátvirág! Nem szégyelled magad? Kitaláljam, mit gondoltál már megint?

Gránátvirág sohase örült még ennyire mennydörgésnek, mint most. Mert csakugyan az antiochiai vers jutott neki az eszébe. "Minden ringy-rongy férfiszemélyre nevet." Még a halottra is! Az is "csinos fiú" neki!

Őszintén megszégyellte magát, amint a lány elsápadt arcába és riadt szemébe nézett.

- Most hogy mentesz meg, Gránátvirág?

Hátuk mögött már akkor zúgott a vihar. Aquila és Boreas, Auster és Eurus összefogózva járták a táncot. Fejük fölött már nyiladozott a felhők zsákja, a nyomukba tolakodók jeget zörgettek rostájukban. Semmiféle födél sehol, elérhető távolban még csak fa se.

- Ne félj, kis Tit! - kapta föl a lányt.

Nem is száz lépésnyire tőlük megállt az út közepén a szénásszekér. Odarohant a lánnyal, és odaért vele, mire a fejük felett kigyúlt az ég. A jégpattogásra már bent kuporogtak a szekér alatt. Szerencséjükre a gazda fölöttük fúrta magát a szénába.

- Megállj, kis Tit! Csinálok én itt neked olyan barlangot, hogy Dido se látott különbet!

Kiugrott a viharba, és szempillantás alatt annyi szénát rángatott le a szekérről, hogy alattuk is beteríthette vele a földet, s a szelek útját is eltömködhette nagyjában.

- Félsz, kis Tit? - kuporodott vissza a lányhoz.

- Kicsit - vacogta a lány. Csakugyan nem lehetett nagyon megijedve, mert már tréfázni is tudott. - Látod, milyen jó most, hogy ilyen kicsi vagyok. Még az öledben is elférek. Nem leszek nehéz, Gránátvirág?

Az ég szinte szünet nélkül ropogott. A csönd, míg az új villámok készültek, szinte ijesztőbb volt már, mint a dörgés. Ilyenkor nemcsak érezték, hanem hallották is egymás szívének dobogását. A leányé aprókat vert, számlálhatatlanul gyorsan, a fiúé döngőket dobbant.

- Nem fázol, kis Tit? - kérdezte a fiú. Azt már kezdte érezni, hogy a lába zsibbad, de azt nem vette észre, hogy a szénabarlangot már beáztatta az eső.

- Nem - perzselt fülébe a lány lehelete. - Csak elálmosodtam, Gránátvirág. Nem lesz baj, ha alszom egy kicsit. Csak előbb...

Száját kereste a szájával.

- Látod - fúrta aztán álla alá a fejét -, ez volt az igazi csók. A suaveolum. Valami baj van, Gránátvirág?

Azért kérdezte, mert a fiú fölszisszent, és úgy szorította magához, olyan vadul, mint még sohase. Mire megszólalt, már el is ernyedt a szorítása.

- A lábamat nyújtottam ki egy kicsit, kis Tit. Aludj el, kis szívem, ha tudsz. Vigyázok rád.

Pillanatok alatt elaludt, s gyorsan szedte a lélegzetet, mint a kisgyerek. Quintipor kilökte a szénát az egyik oldalon, s a nyílás felé fordította a fejét. Egyszerre fojtogatta a forróság és a keserűség, amelynek forrása Lollius sírjánál buggyant föl benne. Akkor a szánalom eltömte, de ez a csók újra utat szakított neki és elállíthatatlanul megindította. Suaveolum... Honnan tudta ezt Tit? Ki tanította különbséget tenni a csókok közt? Salmachis nimfa történetét csak nem Trulla mesélte neki? Martialist emlegette. Hát azt kivel olvasta együtt? A szék-csillag. Kinek szánta az először trónusul? Maxentiusnak? Varanesnek? A szobrásznak? A centuriónak? És mennyi lehetett még, akikről nem tud! Tricongius kopasz feje is felrémlett előtte, mint egy bibircsós tök. Kitől kapta azt a rózsaszín pecsétes levelet, amit a tengerbe dobott? Vers volt benne? Tit mindenkivel verset írat? Fölháborodásában először nem jutott eszébe, hogy ő se parancsra írta az epigrammáit. S amikor eszébe jutott, akkor új mérget facsart a gondolatból. Igen, az ő verséről csak véletlenül vett tudomást, de a másét bizonyosan kívánta.

A lány fészkelődött, és motoszkált a karjával.

- Hol a kezed? - suttogta félálomban.

Megkereste a kezét, és a két tenyere közé vette. Úgy, mint Alexandriában, csakhogy most a lány keze forró, és az övé jéghideg. Hány kézben pihent már ez a forró kéz, és hány mellen nyugodott ilyen pihegéssel ez a fej? Hiszen lehet, hogy mind elfelejtette már - nem, dehogy, mindent tud, mindenkire emlékszik. Talán minden csókjában, minden ölelésében, minden szemcsillanásában tovább él valaki. Mindenki, akitől azt a mozdulatot tanulta, akire azzal a nézéssel tekintett. Talán azért van olyan minden mozdulatra más páva-ragyogása, mert mindenki hagyott rajta valamit a maga legszebb színéből? Ki látta tőle először azt a mozdulatot, amellyel ma Diana templomában az istennőhöz mérte magát?

Ettől a kérdéstől úgy megvonaglott a lelke, mint teste a hosszú görnyedezés kínjától.

- Itt vagy, Gránátvirág? - nyitotta fel Tit a szemét. - Milyen hideg a szád! Ó, kisfiú, hiszen neked mindened csupa víz!

- Semmi az - mondta rekedten a fiú. - Megnézem, milyen világ van odakint.

Óvatosan csúszott ki, hogy a vizes szénacsomót rá ne mozogja a lányra. Az eső már csak szemerkélt, s a szekér nyilván csak azért nem indult még el, mert a gazda nagyon mélyen alhatott a maradék szénában, amit a szelek el nem hordtak róla.

- Mehetünk?

- Az esőtől mehetnénk, kis Tit, de félek, hogy a szél elvisz bennünket.

- Segítsek?

Lehajolt, s mire fölemelkedett, kis Tit már a nyakában volt.

- Ne félj, ekkora kolonccal, mint én vagyok rajtad, nem bír a szél.

A nap már lement, de annyi világosságot még hagyott kint, hogy Quintipor elég tisztán láthatta a gondtalanul nevető kis virágarcot s a tiszta szemeket, amelyekben még több öröm fénylett, mint máskor.

- Csak kifelé látni rajtuk, de befelé nem - jutott eszébe az első találkozásuk, de keserűsége forrása már tisztulni kezdett. A harag habja nem kavargott rajta, nem volt benne más, csak fájdalom.

Mire beértek Bajaeba - hallgatagon, hiszen a szélben nemcsak a suttogás veszett volna el, hanem a harsogás is -, már egészen besötétedett.

A fekete fáklyás Nox, akinek gyermekei a halál és az álom, nemcsak az ég csillagait, hanem a világ lámpáit is kioltogatta.

- Most pedig feljössz hozzám - szólalt meg a lány, mikor a végéhez közeledtek a fasornak, amely Maximianusék palotájához vezetett. Dideregve bújt a fiúhoz. - Trulla Lepényt süt, és mézes bort főz.

- Későn van, kis Tit - mondta a fiú habozva.

- Mire van későn? - törleszkedett hozzá a lány. - Arra, hogy megcsókolj?

- Fáradt lehetsz.

- Hát nem világít sötétben a szemem? Ha láthatnád, akkor nem mondanál fáradtnak. Ó, de jót aludtam az öledben! Az éjszaka is úgy akarok aludni! Még akkor is, ha föl se ébredek többet. Nem érted, kisfiú?

Kezét felcsúsztatta a fiú karján a zöld ruha alatt.

- Te is csak úgy fázol, mint én. Ki melegít föl téged, ha elmégy? Ki melegít föl engem, ha elhagysz? Nem érted, hogy senkink sincs egymáson kívül, Gránátvirág?

- Értem, kis Tit - felelt fojtott hangon a fiú. - Nekem nincs.

- Hát nekem van? - kapta vissza a lány a kezét. - Mit gondoltál, Gránátvirág?

Egy-két lépést egyedül tett előre, aztán visszafordult.

- Gyere, gyere! Ha elalszik Trulla, nehéz bele lelket verni - vonta volna magával a fiút.

De az visszahúzódott.

- Nem mehetek, kis Tit, Trulla...

- Te Trullától félsz? - keményedett meg a lány hangja. - A lelkét ideadná értem. Sohase volt előtte titkom.

Tőrrel nem találhatta volna úgy szíven a fiút, mint ezzel a nagy bizalommal. Trulla előtt sohase volt titka. Tehát sok-sok titka volt, amiről csak a dajka tud!

- Nem Trulla miatt félek, kis Tit.

- Semmi miatt se félj! Én, a caesarlány mindent merek érted! Én megcsókoltalak Bajae piacán. Én megcsókoltalak Diana előtt. Én megcsókollak fényes délben a palota tetején, az egész világ szemeláttára, ha te nem félsz. De te félsz!

Ezt a hangot még nem hallotta a fiú. Dac, harag, keserűség elgyöngítette benne a szerelmet.

- Én csak tőled félek - próbálta megfogni a lány kezét. Sikerült is, de a lány visszarántotta.

- Tőlem! Amikor neked akarom adni magam!

- Tőled, mert nem ismerlek.

A lány turbékolva nevetett.

- Kisfiú. Hiszen már régen megismerhettél volna, ha olyan kis gyáva nem volnál. Vagy olyan nagyon takargattam előtted magamat?

- A lelkedet takargattad, kis Tit - mondta csöndesen és szomorúan a fiú.

- A lelkemet? - A lány hangját alig lehetett érteni.

- Nincs az a pille, amit könnyebben meg ne lehetne fogni, mint azt. Hányszor nyújtogattam ki utána a kezemet, és mikor már azt hittem, benne van, messze csapongott. Sohase tudtam, hogy hol.

- A lelkemet? - kérdezte megint a lány.

- A lelkedet nem ismerem, kis Tit, s míg az a tenyeremen nincs, nem tudom, ki vagy.

- Tudod, hogy ez még senkinek se jutott eszébe? - kacagta el magát a lány. - Tudtam, hogy bolondos kisfiú vagy, de ilyennek mégse gondoltalak volna. Aludj jól, Gránátvirág!

Elkapta a fiú kezét, mind a kettőt megcsókolta, az egyiket is, másikat is, a fiú meglepetésében nem tudott tiltakozni, s kifutott a fák közül. Látni nem lehetett a sötétben, csak az hallatszott néhányszor, hogy vízbe loccsant a lába.

De a kacagása még akkor is hallatszott, mikor a lámpás ostiarius kinyitotta neki a palotakaput.

XXXIII.

Négy napig nem látták egymást. Bár Quintipornak több jutott esőből, lucsokból, szélből, Tit betegedett meg. Trulla ágyban tartotta, öntögette bele a marrubium-levél főzetét, és rakta elébe a fiú követeit.

Kis rózsaszín kagylókat és lila csigákat, amiket a tenger kertjéből dobáltak partra a habok a nagy viharban. Vérbélű nagy fügéket, az egyiknek föl volt repedve a bőre, s mintha fogak helye látszott volna benne. Tit ezt az egyet vette kicserepesedett szájára, szívott belőlük egy kis édességet azon a helyen, ahová a harapást képzelte, a többit neki adta Trullának. Csokrok piros, fehér és kék bogyókból, sárga levelek közt - ezekben ráismert azokra a bokrokra, amelyek rejtekhelyüket védték a romok mögött. Cera pusillák, annyi piros viasztáblácska, hogy alig bírta őket egy kézzel összefogni.

- Legjobban szeretném őket kidobni a küldőjükkel együtt - morgott a dajka.

- Mért haragszol rá, öreg Párka? - köhögött a lány.

- Mert nem tudott rád vigyázni, aranyvirág.

Tit fölült az ágyban.

- Ha még egyszer ilyent mondasz, Trulla, akkor a fejedhez vágom a kotyvalékodat a marrubiumos csészével együtt, és ilyen átizzadva kiszaladok az utcára. Ezt akarod?

Trulla elvigyorogta magát.

- Hát beeresszem, szemem fénye? Bizonyosan nem kell érte Alexandriáig szaladnom. Mindig itt tördösi a kezét a küszöbödön, azt hiszi, már meg is haltál, csak nem akarom neki megmondani. Fogadok, hogy ha beeresztem, még engem is megcsókol örömében.

- Akkor jó - feküdt vissza a lány. - Nem kell beereszteni. Elkapná tőlem a bajt.

- Mondjak neki valamit?

Kivett a csokorból egy csipkebogyót, kettéharapta, és a felét átnyújtotta a dajkának.

- Mondjad, hogy ezt én küldöm neki. Szemverés ellen való korall kisfiúknak.

Sorra vette a viasztáblákat, és addig olvasgatta őket, míg kívülről nem tudta valamennyit.

Éosz, a harmatöntő,
Sáfrányszínű ruhában,
Piros, fehér lovával
Nem jár az ég keletjén,
Mióta Tit, a napfény,
Nem nyitja ajtaját meg.
S Gránátvirág azóta
Nem hajnal harmatában,
Saját könnyében fürdik.

- Kisfiú, kisfiú - mosolygott, s mind berakta a táblácskákat a feje alá. Csak azt tette a szívére, amely a Boldogok Szigetéről szólt.

Az Oceanus parttalan
Habágya csipkefodra közt,
Hol sisteregve oltja ki
Piros fáklyáját Héliosz,
Ott ring a boldog fénysziget!
De jaj, csak árnyak laknak ott!
Élő azt el nem érheti!
Nem hervadó mezőire
Még a nap is csak halva jut...

Ezt addig mondogatta maga elé, hogy aztán álmában se tudott menekülni tőle. Csak az álom tette bátorrá és diadalmassá az ébrenlét józansága fölött. Homlokszalagjával és arannyal szőtt virágos övével összekötözte kezét-lábát Gránátvirágnak, a vállára vette mint súlytalan bárányt, és vitte egész odáig, ahol Atlasz tartja az eget a vállával. Az óriás nagyon komor volt, és nem felelt neki, amikor azt kérdezte tőle, merre kell menni a Boldogok Szigetére. De ő nem ijedt meg, megkínálta abból a fügéből, amit Gránátvirágtól kapott, megsimogatta a bokáját, mert csak azt érte föl, megmondta neki, hogy nagyon sajnálja, és hogy ő már rég megszabadította volna magát, ha ő volna Atlasz. Mivel, te? - kérdezte a Titán. Azzal, hogy betörte volna fejével az eget - felelte ő bátran. Az óriás erre elnevette magát, és megkérdezte tőle, kicsoda ő, és mit visz a hátán. Én kis Tit vagyok, felelte ő, és el akarok jutni ezzel a kis báránnyal a Boldogok Szigetére. Akkor neked is be kell törnöd a fejeddel az eget, kislány, kacsintott rá az óriás, és megsúgta neki, hogy a Boldogok Szigete nem nyugat felé van, hanem kelet felé. Erre ő visszafordult, és ment-ment, hegyeken, völgyeken keresztül, éjjel-nappal, úgyhogy már térdig elkopott a lába, mire elért egy falusi házhoz, aminek a kapujára az volt kiszögezve aranybetűkkel: Boldogok Szigete. A kapu be volt zárva, ő elkezdett sírni, a bárányka is bégetni kezdett, erre megnyílt a kapu, és ott állt a kígyóhajú Meduza, és sziszegve kérdezte: mit akartok? Ő erre elnevette magát, mert a hangról megtudta, hogy a Meduza Romula nagyanya. És erre az is nevetett, sarokra nyitotta a kaput, és azt mondta: gyere be, kislányom, a kisfiúval együtt, aztán becsukom a kaput, és nem eresztek többet be senkit, senkit. Maxentiust se? - kérdezte ő, és erre Romula nagyanya kivett a kötője alul egy nagy kenyérsütőlapátot, és megígérte, hogy azon hajítja be a princepset a sütőkemencébe, ha ide mer jönni.

- Sok összevisszaságot beszéltél az éjszaka álmodban - mondta másnap Trulla. - Már látom, hogy addig nem múlik el a torokgyíkod, míg az igazi orvosságot be nem veszed.

Szerzett valahonnan szárított gyíkot, és azt Aesculapius templomának küszöbén megtörte famozsárban fatörővel, lehúzván az ujjáról a vasgyűrűt, amit mocsaras vidéken a malária ellen kellett viselni. A gyíkport nyers tojásba keverve nyelette le a beteggel, s ez csakugyan használt neki. Bár lehet, hogy az a levél is segített talpra állítani Titet, amelyet Galerius gyorsfutárja hozott Sirmiumból. Ugyan mintás selymeket is hozott, amelyeket Trulla bontogatott addig, míg ő a levelet olvasta.

A dajkának az a selyem tetszett legjobban, amelyiken az Erótáktól körültáncolt Hümenaiosz egy leeresztett függönyű thalamus előtt fújta el fáklyáját.

- Én már láttam egy-két nászágyat - lelkendezett Trulla, - de ilyen szépet még nem. Ezt még én is vállalnám, úgy segítsen a hosszú életet adó Anna Perenna. Ide nézz, aranyvirág!

Tit odanézett, és azt mondta, nagyon szép. S azon törte a fejét, minek hívják azt a másik ágyvilágító istent, akit az Olajbogyó copája emlegetett.

Délután már kimentek a romok mögé. Fogták egymás kezét, de keveset beszéltek. Mindegyik olyan sápadtnak és szenvedőnek látta a másikat, hogy egyik se akart olyan szót kiejteni, amely szívet fájathatna. A fiú félénk és elfogódott volt, mintha minden bátorságát kiadta volna a verseiben. A lány szeme egyszer rátapadt a gránátvirágszín szájára, de azonnal megfojtotta szülemlő vágyát.

- Milyen csönd van - mondta halkan. - Lépni is alig merek, mintha nem volna szabad valakit fölébreszteni.

Már nem voltak se pillék, se gyíkok. A nagy szél kitört egy fát, és megtépázta a bokrokat. Az egyikről szétzilált madárfészek csüngött le, néhány zöldes aranyba játszó bíbortollal. A lány fölvett egyet, aztán visszadobta az elszáradt levelek közé.

- Vége az alküonei napoknak, Gránátvirág - mondta nyugodtan.

- Vége a nyárnak, kis Tit - próbált a fiú ugyanazon a hangon felelni. S elmaradva a lány mögött, felvette a tollat, amit az eldobott, és az övébe rejtette.

Még egyszer körülnéztek, mert mind a ketten érezték, hogy ide nem jönnek többet. Mire leértek, teljesen elakadt a szavuk. Tit fáradtnak látszott, Quintipor belekarolt, így mentek a parton egész addig, ahol a villák kezdődtek. Ott csöndesen kihúzta a karját a fiúéból.

- Nem haragszol, Gránátvirág? Tudod, itt már nem szabad.

A fiú most már még ijedtebb lett, és elhatározta magában, hogy nem lesz többet terhére a lánynak. Hívás nélkül semmi esetre se keresi föl. Legalább aznap nem. Félóra múlva már indult hozzá. Fele úton találkozott vele. Mintha most megörült volna neki, a szeme majdnem olyan vidáman fénylett, mint azelőtt.

- Hívatni akartalak, Gránátvirág. Elkísérsz a becsületes és udvarias Septumanushoz? Veszel nekem olyan körömollót, amelyikkel nem vághatom meg magamat? Nézd, hogy jártam!

Elébe tartotta a bal kezét, és mutatta, hogy elnyírta egyik ujját. Nem merte megcsókolni - hátha itt se szabad? -, csak rálehelt.

- Ugye, most már nem fáj, kis Tit?

- Nem fáj - vörösödött el, és becsavargatta a megsebzett ujját egy selyemszalaggal.

A piacon nagy csoportosulást találtak a hirdetőtáblák előtt.

- Megnézzük?

- Ha akarod, kis Tit.

Mire odaértek, már oszladozott a tömeg. A selyembe öltözöttek nevettek, egy zöldkötényes varga azt sóhajtotta, hogy bár inkább az adót szállították volna le, s erre egy öreg hintóhordó, szíjnyaklóval a nyakában, azt felelte általános tetszés közben:

- De legalább adóba fogadnák el az asszonyt! Némelyik polgár nemcsak a hátralékát fizetné le, hanem még előleget is adna!

Diocletianusnak az az edictuma volt a táblán, amelyet a családi élet tisztaságának védelmében adott ki, megnehezítvén a házasfelek elválását.

- Olvasd csak, Gránátvirág, nekem megfájósodott a szemem, mióta megbetegedtem - kérte a lány a fiút. - Hiszen nekem még úgyse voltál felolvasóm. Mennyi minden elmaradt, amit terveztünk!

Quintipor olvasott.

- Ájtatos és vallásos gondolkodásúak előtt minden tiszteletre méltónak és istenfélelemmel megfigyelendőnek látszik, amit a római törvények szentnek rendeltek el. Mert így kétségtelen, hogy a halhatatlan istenek, mint eddig, ezután is kegyelmesen és barátságosan bánnak a római néppel, ha mindenki a mi védőszárnyaink alá helyezkedik, és mindenképp jámbor és tisztes életet folytat. Mert csak az tart meg bennünket, ami szent és tiszteletre méltó, s Róma azért emelkedett oly magas polcra az istenek kegyelméből, mert törvényévé tette a bölcs jámborságot és a szeméremérzet tiszteletét. Amiként ősi törvényeink szentnek minősítették és az istenek védelme alá helyezték a házasságot...

A lány itt megelégelte a felolvasást. Azt mondta, megfájósodott a feje, úgy látszik, nem aludta ki magát, s talán a betegség is bujkál még benne. Kérte a fiút, kísérje vissza, s ne haragudjon, hogy az ollóvásárlást nem őrá bízza. Ahhoz Trulla mégiscsak jobban ért, mint Gránátvirág, de ha nagyon akarja, együtt is megvehetik valamelyik nap.

Csakugyan nagyon sápadt volt, és a nézése zavarttá vált. Visszafordultak.

Egyik házból, amely előtt elhaladtak, jajgatást hallottak. Halottsirató asszonyok kántálták el a szokott naeniákat.

- Nekem is meghalt az apám - mondta Quintipor csöndesen. Nem várt részvétnyilatkozatot a lánytól, bár eszébe jutott, milyen szépet mondott neki egyszer Quintus, s a Tit fehér kezét is látta a kertész borostás állán. De nem ezért szólt. Meghatotta egy kicsit a jajgatás ritmusa, és arra gondolt, úgy sírt-e Sapricia is, mikor ura a látó szemét is behunyta.

Minél jobban elérzékenyedett, annál rosszabbul esett neki a lány száraz válasza.

- Meghalt az apád? De jó neked, Gránátvirág.

De rögtön ráeszmélt, hogy Tit félrebeszél. Most már nem törődött vele, mi szabad, mi nem, magához szorította a karját, és inkább vitte, mint vezette hazafelé. A lány nem tiltakozott, nyilván nem is sokat tudott magáról. Azzal bízta rá Trullára, hogy rögtön tegye ágyba, mégpedig puhába és melegbe. A dajka bosszús nevetéssel förmedt rá.

- Hát te mindenbe belekotnyeleskedsz? Azt is tőled kérdezzük már meg, hogy milyen ágyba feküdjünk? Mintha nem tudnánk mink azt magunktól is! Mit szólsz hozzá, aranymadaram?

A lány nem szólt semmit, szinte élettelenül zuhant a dajka karjába. Mintha az a kis eszmélete is elhagyta volna, ami eddig talpon tartotta.

Másnap korán felzörgették Quintiport, aki csak hajnalban aludt el, s rossz álmokból riadozott föl. Quintus jelent meg neki lictor-ruhában, és vasvesszővel verte a hátát, de az az érzése volt, hogy az olyan puhán üt, mint egy virágos narancság.

- Mi hír, Trulla? - kiáltott ki a zörgetésre.

Nem Trulla volt, férfihang felelt, s amint ajtót nyitott neki, egy lictor állt előtte. A cumeai praefectus hivatta, gyaloghintót is küldött érte.

- Gyaloghintót? Nekem? - ütközött meg Quintipor. Szigorú törvények szabták meg, kinek mi szabad, s a rabszolgát még előkelő állásban sem illette meg gyaloghintó.

- Ha te vagy Quintipor, a sacra memoria magistere, akkor neked.

Csak estefelé tért haza, akkor is gyaloghintón, s egyenesen Tithez vitette magát. Trulla mérges toppantással fogadta.

- Hol tekeregsz egész nap? A nobilissima minden minutumban szalajtott utánad. Most már te szaladj őutána. Lent vár a nagy sétányon, azon az oroszlánfejű padon, amelyik a legközelebb van a tengerhez.

Quintipor nem is szaladt, hanem repült, mintha Mercurius szárnyai nőttek volna ki bokáin. Nem kellett kerülgetnie senkit. A nagy szél Bajae tündöklő ember-pillangóit és jégmadarait is elriasztotta és szétszórta.

A lány már messziről lengette feléje bő ujjú ruháját. Ezt még sohase látta rajta. Olyan színe volt, mint a skarlát takarónak, amely alatt először látta az antiochiai szent palotában.

- Jó kedved van, Gránátvirág - nyújtotta eléje mind a két kezét. - Nem, nem, most ne szólj semmit, majd aztán. A nap már a hegyen ül, látod? Segíts nekem nézni, és simogasd a kezem. Mind a két kezedbe fogjad. Melegítsd. Úgy, mint egyszer.

A tenger olyan színű volt, mint Tit ruhája. Néha megremegett, mintha lélegzetet venne, s kis fodrokat vetett, a közeledő dagály hírnökeit. Csónak nem szántotta, csak messze, messze ködlött egy vitorlás, ahol a víz és az ég egybemosódott. A gömbölyű hegyek úgy ülték körül a tengert, mint beborozott piros öregek, de fölöttük már ezüst fátylak kezdtek összesűrűsödni.

Hirtelen sötét lett. A nap eltűnt, és hosszú sugárküllőit is gyorsan behúzta a fekete felhő mögé, amely elébe tolakodott. A felhőnek ezüstös volt a széle. Ebből tudták meg, hogy mögöttük már magasan áll a hold.

A lány keze megremegett. Közelebb simult Quintiporhoz, és karját csúsztatta egyre melegebben simogató tenyerei közé.

- Csókolj meg, Gránátvirág - fordította felé az arcát is.

Kitágult szemét, amelyet ezüst csillámokkal töltött meg a hold, lehunyta.

- Nagyon csókolj meg.

A fiú addig csókolta, míg só-ízt nem érzett a szája szélén. Ijedten kapta vissza a fejét. A lány lezárt szemhéja alól patakzott a könny. Először, amióta ismerték egymást.

- Kis Tit! Te sírsz? - kapta meg lefogyott vállait a fiú. Érezte, hogy görcsös zokogás is rázza. - Kis Tit, nézz rám!

A lány kinyitotta a szemét. Elállíthatatlanul ömlött belőle a könny, de azért mosolygott.

- Köszönöm, Gránátvirág.

- Mit köszönsz, kis Tit?

- Hát te mit köszöntél nekem az utolsó versedben?

Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó életednek...

Hangja hirtelen suttogóra vált. Megkapta a fiú kezét, és felmutatott az égre.

- Nézd, nézd!

A hold ijedten sápadt korongja két felhő közé került. Az egyik nyitott szájú, hosszú krokodilt ábrázolt, a másik ágaskodó oroszlánt.

- Nem akarom, hogy nézd! - kiáltott a fiú, és erőszakkal maga felé fordította a lány fejét. - Hallgass rám, kis Tit! Örömet mondok neked.

Fölugrott, és kiegyenesedve állt a lány elé.

- Ma fölszabadított a császár. Úgy, ahogy a törvény kívánja. A cumeai praetornak küldte a parancsot, hogy közölje velem. Palotát is kaptam tőle Rómában a Via Nomentanán. Lovagi rangot a trabeával és a gyűrűvel. Most már mindenki előtt foghatom a kezedet, kis Tit.

Letérdelt a lány előtt, és ölébe akarta hajtani a fejét. Az azonban maga is térdre ereszkedett, oda mellé, és azt felelte neki, míg arcát újra ellepték a könnyek.

- Én... Gránátvirág... én... most már... megmutatom neked a lelkemet... Én... már Antiochia óta... menyasszonya vagyok... Maxentiusnak. Holnap jön értem a princeps hajója. Mi... mi nem látjuk többet egymást, Gránátvirág. Légy boldogabb, mint én.

Könnyedén a vállára támaszkodott és fölállt. Quintipor pillantás nélkül meredt rá, térden maradva.

Még egyszer lehajolt hozzá, és megcsókolta a haját.

- Sohasem szerettem mást, Gránátvirág, csak téged. És esküszöm neked, hogy sohase fogok mást szeretni. Fölemelte jobbját az esküt-tevő mozdulatával, és kereste az istenszobrot, amelyet ilyenkor meg kell érinteni.

Rátette kezét a bullára, amely, benne az antiochiai keresztecskével, összetűzte nyakán a ruhát.

- Erre a leány-bullára esküszöm, Gránátvirág.

Azzal elment, lehajtott fejjel, tántorogva, háromszor is visszafordulva. Quintipor nem ment utána, nem is látta elmenni. Feje lekoppant a padra. Már hajnalodott, mire magához tért, és hazavánszorgott.

 

IV.
RÓMA VAGY A VÉR KÖNYVE

XXXIV.

Az Anulinus-palota új része előtt olyan szoborrá merevedett a két őrszem, akár a kapuboltozatot tartó kariatidák. Az egyik mogorva római, sisakos, lándzsás praetorianus, a másik bőrsüveges, bőrzekés perzsa, övében harci késsel.

Alig csörömpölt be köztük Maxentius a kapun - aranyláncosan, fémtarajos sisakban, széles ibériai karddal, páncélmellvérttel -, a perzsa rákacsintott a rómaira.

- Ez is szép új férj!

- Kiféle ez?

- Nem ismered a gazdád fiát?

- Nem vagyok beismerkedve az idevaló nagykutyákkal. Numidiában szolgáltam én, onnan rendeltek haza a triumfusra mint oroszlánkísérőt.

- Az augustus fia ez. Most volt az esküvője az őszön, de már többet van a mi úrnőnkkel, mint a feleségével.

- Ha jobban ízlik neki az idegen jérce, mint a maga tyúkja - vigyorodott el a római.

- Dehogy idegen! - mutatott a perzsa vállal, kézzel, hogy ő milyen beavatott ember. - Megszokhatta az úton, elég soká tartott.

- Micsoda út?

- Hát hogy a világszépit hoztuk - intett hátra a fejével a palota belseje felé. - A gazdám lányát. Én is oroszlánt kísértem, de nőstényt.

- Megszelídítette ez a... minek is hívják?

- Maxentius.

- Leszedte a körmit, mi?

- Kérdezd meg Babeket.

Babek a perzsa királylány főeunuchja volt, fülönfüggős, kövér öregember. Szőnyeget csomózott az atrium keleti oldalán, és minduntalan a körmét fúvogatta. A március eleji nap ugyan elég barátságos sugarakat vetett oda, de már lemenőben, s a keleti herélt érzékeny bőre kicsit csípősnek találta a római tavaszt. Közben suttogva beszélgetett egy gallérköpönyeges, őszbe csavarodott emberrel, aki szőlővenyigéből való botot forgatott a kezében. Valaha a szőlővessző volt a századparancsnokok tiszti jelvénye. Most már csak régi divatú, öreg centuriók hordták magukkal.

- Nyújtsd a kezed, Veturio - dobta el a szőnyeget Babek, ahogy a princepset meglátta. - Fogadjuk hódolattal a világ jövendőbeli urát, akiről beszéltünk.

Csak a fölkelésben kellett segítség a tergyedt embernek: amint talpon volt, egész fürgén vágta hasra magát. De mielőtt üdvözletet szuszoghatott volna, Maxentius már megtaszította a vállát térdig érő, hasított oldalú tábori csizmája orrával.

- No, vén pohos, teli-e a has arannyal? - kérdezte kedélyeskedve. - Nem mondhatod, hogy nem tömögetjük eleget.

- Minden kövérségem téged hizlal, királyok királya - egyenesedett térdre az eunuch, és hízelegve futtatta végig párnás szemeit a princepsen. - Harcból jössz, uram?

- Hogyne. Öthónapos férjnek mindig harc az élete.

- A hétpettyes fravashik áldják meg fegyveredet, mint a győzhetetlen Dsemsidét! - forgatta szemét a herélt.

A princeps savanyú mosollyal indult tovább, de az eunuch visszaalázatoskodta. Arra kérte, hogy mindentlátó szemei fényét vesse legkisebb szolgájára, Veturióra.

A princeps csak most vette észre a kissé hátrább húzódott centuriót, akin nemigen látszott, hogy szolgának érezné magát. Csak egy pillanatra hajtotta meg a fejét, és olyan kíváncsisággal nézte a princepset, amiben nyoma sem volt alázatosságnak.

- Praetorianus vagy?

- A legöregebb tisztjük.

- Gyűlölöd a császárt? Mindnyájan gyűlölitek?

- Egyikünk se gyűlöli. - A válasz hideg volt, de gyors és határozott. - Csak nem szeretjük. Se a zsoldunkat nem emelte, se bakancspénzt nem osztogatott a triumfusán. Még csak annyira se becsült bennünket, mint a rendőröket. Egy hétig itt volt Rómában, és még a táborunkat se nézte meg.

A princeps fontoskodó képet vágott.

- Ha az apámtól nem tart, még rosszabbul jártok. Az a terve volt, hogy a castrumokat széthányatja, titeket pedig elküld fát vágni meg utat építeni Dalmatiába.

- A Styxre! Azt próbálja meg! - villant meg az öreg katona kardpenge-tekintete. - A római szabadság utolsó maradványához nyúlni!

A centurio felháborodása őszinte és jóhiszemű volt. Tisztelte a gárda tradícióit, és szemében azok a régi jó idők jelentették a római szabadságot, amikor a katonák minden héten leölhettek egy-egy császárt, és árverésen adhatták el a gazdátlan maradt bíbort. A princeps igyekezett megerősíteni ebben a hitében. Szégyennek és gyalázatnak mondta, hogy Róma dicső helyőrségét annyiba se veszik, mint a tűzoltókat. Ha az apja meg ő lehetnének egyszer itt az urak, mindjárt más világ lenne. Nem mondja, Galerius is a hadsereg embere, a keleti caesar, aki különben neki apósa, arra is lehet számítani, ha egyszer leszámolásra kerül a sor a nyugati caesarral. Ez a Constantius az oka mindennek, ő az ősi erkölcsök megrontója. Összeszűri a levet a katonák ellenségeivel, az elpuhult istentelenekkel, és félrevezeti a tehetetlen, öreg császárt addig is, míg az istentelenekre támaszkodva felforgathatja a birodalmat. De azért a praetorianusok ne tartsanak semmitől, mert ő meg az apja résen vannak, és igen, természetesen Galeriusban is meg lehet bízni addig, míg ők vigyáznak rá. A fő az, hogy a jó hazafiak fogjanak össze, s mindnyájan az ő táborukban legyenek, és készenlétben várják a jelt, amelyet kellő időben meg fognak kapni. Most nem akar arról beszélni, hogy a hűséges praetorianusokat mivel fogják megjutalmazni, mert még nem bizonyos, hogy a kivégzett szenátorok földjeit vagy palotáit osztogatják-e közöttük szét, addig is a Babeknak módjában lesz azoknak a zsoldját följavítani, akik tudnak hallgatni, és méltók a bizalomra. Egyet azonban elárulhat mint máris eldöntött dolgot: azt, hogy a praetorianusok praefectusának Veturiót jelölték ki.

- Remélem - nyújtott kezet búcsúzóba a princeps -, ilyen derék apának derék fia is van, aki méltó az ő szőlővesszejére.

Veturio köpönyege alatt kotorászott, s vértől összetapasztott, szőke hajcsomót húzott ki alóla.

- Derék fiam a gárda legfiatalabb centuriója volt, mint én a legöregebb. Ennyi maradt belőle.

Maxentius megcsörrentette a kardját, de ugyanekkor elérzékenyedve is sóhajtott.

- Ez a mi sorsunk, katonáké. Hol esett el?

- A vesztőhelyen. Kivégezték mint istentelent. Az amfiteatrumban akarták agyonnyilazni, de a nyilak nem ölték meg, és arra buzogányokkal verték agyon.

A princeps sajnálkozva csóválta meg a fejét.

- Ha nekem szóltál volna, megmentettem volna megtévesztett fiadat.

- Constantinus is meg akarta menteni - mondta szárazon a centurio.

- Kicsoda? - horkant fel Maxentius.

- Constantinus, a másik princeps. Az volt a legjobb barátja mostanában. A császárhoz akart menni érte, de én nem engedtem.

- Te?

- Én. Hiszen én jelentettem fel. Az anyját is fellázította az istenek ellen. Együtt hányták tűzre a házi istenek fa- és viaszszobrocskáit. Összetörték a szárnyas Victoriát is, amit akkor kaptam az apámtól - ő is centurio volt -, mikor engem ruháztak fel a szőlővesszővel.

- Akkor a Tartaroszra méltó gonosztevő volt! - Maxentius azt hitte, örömet szerez vele az apának, ha felháborodását a magáéval erősíti.

A centurio azonban a szavába vágott.

- Sebastianus a legtökéletesebb férfi és a legjobb fiú volt, csak az isteneknek ellensége. Azok megtorolták, amit ellenük vétett, s más nem lehet bírája, te se, nobilissimus.

Keményen és kevélyen mondta ezt, megcsókolta a véres hajfürtöt, és visszatette a köpönyege alá. A princeps vállat vont, és a herélthez fordult.

- Úrnőd?

- Ablakából lesi türelmetlenül a királyok királyát.

Maxentius fölpillantott az ablakra, de már csak egy tűzszínű fátyol ellebbenését látta. Mire fölért, Hormizda már tükre előtt ült, háttal az ajtónak.

- Titanilla! - tört ki a meglepetés kiáltása a princepsből.

Eddig csak nemzeti viseletében látta a királylányt, keleti kaftánban, selyembugyogóban és dús haján drágaköves turbánnal. Most a perzsa divatból csak a tűzszínű fátylat tartotta meg, s római ruhájában, a fehér nyakát szabadon hagyó, feltűzött hajjal hátulról csakugyan össze lehetett téveszteni Galerius lányával.

Hormizda bosszúsan vonta össze sűrű, fekete szemöldökét, és nem fordult meg a felkiáltásra. Homlokszalagját igazgatva még jobban belehajolt tükrébe, s nem véletlen mozdulattal megsegítette khitonát abban a szándékában, hogy lecsússzon válláról.

- Titanilla! - most már szinte magánkívül kiáltott a princeps, s ledobva sisakját, odarohant a lányhoz. Őrjöngve kapta magához csókolva vállát, nyakát, haját, száját. Hormizda félig vonakodva kínálta magát, s csak akkor szólalt meg, mikor újra visszaülhetett a tükre elé.

- Mind leszedted a festékemet - szedte elő pamacsait. - Örülök neki, caesar hogy ennyire szereted a feleségedet.

A princeps nem vette észre a gúnyolódást. Nevetve dobta magát végig a heverőn.

- És ez újság az én feleségemnek?

- Nem engem csókoltál. Titanilla nevét kiabáltad.

- Ne juttasd eszembe azt a sápadt lárvát! Hát azért menekülök ide hozzád, hogy te is vele gyötörj! Éppen te!

- De hiszen te süvöltözted a nevét, caesar!

Maxentius elvörösödött, s hogy zavarát palástolja, bosszúságot tettetett.

- Miért hívsz caesarnak, Hormizda? Nem tudod, hogy az a fejembe kerülhet, ha meghallja valaki?

- Itt, Rómában, ahol mindenki a mi emberünk? Babek úgy mondja. S nem te ígérted nekem a hajón, hogy esztendő múlva caesar lesz az uram, kettő múlva augustus?

- Úgy is lesz, Hormizda - ült fel a princeps, és az ölébe húzta a királylányt. - Galerius megnyerte a dunai légiókat. Bátyád megvásárolja ügynökeivel a keletieket. Apámért rajonganak a katonái. Én az elébb nyertem meg a praetorianusokat.

- Hallgattalak az ablakból - nevetett a lány, lábaujján forgatva lecsúsztatott bíborszandálját. - Ügyes ember vagy, caesar. De azért én is tudok ám a madárléppel bánni.

- El is várom a feleségemtől - ringatta ölében a princeps, és hol az egyik fülébe cuppantott bele, hol a másikba.

- Melyiktől? - vetette magát hátra Hormizda.

- Hát van nekem más feleségem, mint te? - Az ölelés szerelmes volt, de a hangban keserűség bujkált.

- Te, érdekes - bontakozott ki Hormizda -, Quintipor is azt mondja, hasonlítok a feleségedre.

- Quintipor?

- Igen, a lovag. Aki a palota másik szárnyát lakja.

- A rabszolga? - gyulladtak ki a vörös szeplők a princeps lóarcán. - Az merészel téged megnézni? És... és hasonlítani - valakihez?

- De caesarom, hát elfelejted, hogy Quintipor a császár kegyence? És hogy neki kell majd engem Nikomédiába kísérni az udvarhoz, ha megunom magam Rómában? Nagy kegyben lehet, mert külön is lelkemre kötötte a császár, mikor összeismertetett bennünket, hogy legyek vele barátságban, és akármi kívánságom van, csak vele közöljem.

- A császár már nem tudja, mit beszél - állt fel dühösen a princeps. - Azt hiszi, az egész világ az ő Antinousa körül forog. Hát nem természetesebb lett volna, ha énrám bíz, akivel idehozatott?

Hormizda megcsiklandozta a princeps tenyerét.

- Hol az eszed, caesarkám? Hát honnan tudhatná a császár, hogy te minden héten otthagyod a dominádat, és idelovagolsz Mediolanumból az igazi feleségedhez, megkérdezni tőle, hogy mit csinál az étvágya?

A királylány nevetett, de amaz elkomorodott. Erre aztán Hormizda is durcás képet vágott.

- Persze, ezt nem szereted hallani. Hát nem örülnöd kellene annak, hogy mire kikiáltanak caesarnak, akkorra már a gyermekedet is beletakargathatod a bíborba, és bemutathatod a légióknak?

Máskor is szóba került már ez, de akkor a princeps vagy szitkozódott egyet, vagy tréfával ütötte el a dolgot. Most leült Hormizda mellé, és nyugodtan elmagyarázta neki, hogy sok van a száj és kehely közt. Minden attól függ, mire szánta rá magát a császár, akinek az egészsége nagyon megromlott. Ahogy a triumfus után elhagyta Rómát, és hazaindult Nikomédiába, Ravennában megbetegedett, és most már harmadik hónapja ott nyavalyog. Nem ágyban fekvő beteg, de sok baja van a gyomrával, és nem tud aludni. Lehet, hogy hirtelen éri valami, az is lehet, hogy maga jószántából leteszi a bíbort, de legjobb volna az, ha adoptálná őt. Maximianus bízik benne, hogy rá tudja erre venni. Akkor kockázat nélkül kezükbe kerülne a hatalom. A Flaviusok az istentelenek kiirtásával elvesztették minden támaszukat, s valószínűleg hajlandók lesznek békés megegyezésre. Akkor aztán könnyű lesz elbánni Galeriusszal, akinek vissza fogja adni a lányát. Ő azt hitte, nőt vesz feleségül, nem kísértetet, akinek mindjárt meghidegszik a szája, mihelyst meg akarják csókolni. Az ilyen nő menjen el lamiának, vagy álljon be larvának, és szívja ki a vérét azoknak a szerencsétlen férfiaknak, akik elhagyatott és megátkozott helyeken dőlnek le aludni. Galeriusnak be kell látnia, hogy ő nem takargathat a bíborába egy halott élettársat, aki sohasem fog gyermeket ringatni az ölében.

Hormizda csak úgy nyelte a princeps szavát. Már rég ezt szerette volna hallani. Nyújtotta neki a száját, amely nem hidegszik meg a csóktól.

- Csakhogy a dolgot nem szabad elsietni - magyarázta aztán tovább Maxentius. - Nagy hiba volna Galeriust ellenséggé tenni addig, míg baráti szolgálatot tehet. A császár ad a szavára, s Maximianus azt reméli, hogy az adoptálás gondolatát ő olthatná bele legtöbb reménnyel, s Galerius nyilván hajlandó is lesz erre. Egyrészt azért, hogy a Flaviusokat, akiket halálosan gyűlöl, ezzel elzárja a hatalomtól, másrészt, mert abban a hitben ringathatja magát, hogy lánya révén mégis az ő vére fog uralkodni a római birodalom fölött.

- Érted most már, istennő, mért nem szabad azt senkinek tudni, hogy ki az én igazi feleségem?

- Értem, caesar - pittyesztette le Hormizda duzzadt ajkait. - Csak azt nem tudom, hogy ki lesz akkor a te gyermeked apja?

Maxentius néhányszor végigjárta a szobát, aztán elmosolyodott, s ami szelencét, vázát, tükröt, asszonyszépítő szerszámot talált az asztalon, azt kihordogatta a szobából. A lány elgondolkozva nézett maga elé, s csak akkor ocsúdott föl, amikor a princeps Apolló kis arany quadrigáját is megmozgatta a szoba közepén álló malachit oszlopon.

- Mit csinálsz, caesar?

- Életbiztonságomról gondoskodom. Elrakok mindent a kezed ügyéből, amit hozzám vághatnál. De ettől nem félek, mert ez nekem is nehéz.

- Miben töröd a fejed, caesarom?

- Te, istennő, tetszik neked ez a Quintipor?

A lány nem szólt, csak rámeresztette nagy, fekete szemét.

- Látod, arra gondoltam, amit az elébb mondtál. Hogy a császár szeretné, ha jó barátságban lennél vele. Hát nézd, én se bánnék egy kis jó barátságot. De csak egészen kicsit, tudod. Csak annyit, hogy ha valami baj lenne, és a szükség úgy kívánná, célzást tehess a lovagra. A császár nagyon szigorú ember az ilyenekben, világtól elmaradt, régi fajta öreg. De a kegyencének és a kegyence miatt mindent elnéz a császár, ha ugyan az lesz még akkor. Megértesz engem, istennő?

Hadarva beszélt, hogy minél előbb túlessen rajta, és el volt rá készülve, hogy a lány első dühében őrültnek fogja mondani. Nem is mert ránézni, és így nem vette észre, milyen pokol gyulladt ki a lány fekete szemében. Felelete váratlanul okos és hangja meglepően nyugodt volt.

- Zoroaszter se gondolhatott volna ki bölcsebbet, caesarom, s én mindenre kész vagyok teérted. Még arra is, hogy elcsábítsam a császár kegyencét.

- Azt nem kívánom - fortyant föl Maxentius. - Én csak azt gondoltam, hogy jó lenne, ha megfordulna körülötted, és látnák veled.

- Igen, caesarom. Te magad is mindjárt látni fogsz vele.

Mielőtt a princeps tiltakozhatott volna, tapsolt, és megparancsolta a besiető eunuchnak, hogy hívják át a palota másik szárnyából Quintipor lovagot.

- Elég csábító leszek így? - billentette egy kicsit balra a fejét, epedően nézve Maxentiusra, aki dühösen csatolta fel a kardját. - Hogy hasonlítok jobban Titanillához? Ha a hajamba tűzöm az ibolyát, vagy ha a mellemre illesztem? Persze, ehhez tű is kellene, s én barbár vagyok, nekem nincs római tűm. Kérlek, caesarom, ha legközelebb megtisztelsz, keresd elő valahol a feleséged bulláját, amit ő a házi oltárára tett, amikor a nászágyból kilépett. Babektől hallottam, hogy nálatok ez a szokás. Talán nem is kell ellopnod, Titanilla úgyis ide adja, ha az én nevemben kéred, neki már úgy sincs arra szüksége. Hiszen ő asszony, én meg lány vagyok, aki most készülök legényt csábítani. Parancsolatodra, caesarom.

A sértés olyan kíméletlen volt, hogy legalább a gúnyt ki kellett belőle éreznie Maxentiusnak.

- Bolond vagy, Hormizda - taszította odább a lányt. - Legalább most már engedj, hogy ne találjon itt az a fickó.

- De én meg azt akarom, hogy itt találjon - tárta ki karjait a lány. - Nem engedlek, caesarom, látnod kell a magad szemével, milyen szófogadó a te igazi feleséged!

Az ajtó felé hátrált, hogy elállja a princeps útját.

- Az asztal lábához kötlek az övemmel, ha meg akarsz szökni - fenyegetőzött hideg nevetéssel.

Az eunuch már akkor jelentette is a lovagot, és elhúzta előle az ajtó nehéz perzsa-függönyét.

A fiú a trabeát viselte, a bíborcsíkos köpenyt, és üdvözlésre emelt jobbján ott ragyogott a lovagi aranygyűrű. Megemberesedett, s ha sápadt volt is, annyira méltóságos és előkelő, hogy kezet nyújtott neki. Quintiport azonban még ez a meglepő leereszkedés se zavarta meg. Először a barátságosan mosolygó Hormizda előtt hajtotta meg a térdét, csak aztán adta meg a hódolat hideg jelét a princepsnek.

A lány borostyángyöngyöt morzsolgatva nézett rá, félreszegett fejjel és azzal az epedő tekintettel, amelyet már kipróbált Maxentiuson.

- Szeretném, lovag, ha elmondanád a nobilissimusnak, mi hasonlatosságot találsz köztem és a felesége, Titanilla nobilissima közt.

Maxentiusnak szánta a vágást, és Quintiport találta vele szíven. Mintha egyszerre az egész palota összedűlt volna, és a bajaei vércsék vijjognának a romjain.

- Ti-it! Ti-it! Ti-it!

Hiszen nem kellett őneki eszébe juttatni a kis Titet. A téli eső csepergésében, a barna Tiberis locsogásában csakúgy benne volt a neve, mint a forumok felett felszálló galambok suhogásában vagy a szűk utcákon futó öszvérfogatok csörgőiben. Ha a Vicus Tuscus fényes kirakataiban selymeket látott, azokba őt öltöztette, a Vicus Sandalarum legapróbb topánkáiba az ő lábacskáit képzelte. A Via Sacra drágaköveit az ő aranyfényében ragyogtatta, a Campus Martius árucsarnokaiban neki szemelte ki a bíbor takarós citromfaágyat, a murrhina-vázákat az ő lábához rakta, tele virágos gránátgallyakkal; és a lapos onix-csészékben is neki tarkálltak a piros-kék anagallisok, őt etette a görög szigetek osztrigáival, a Fekete-tenger pácolt halaival, az Alpesek sajtjaival, és őt itatta az édes chiosival. De más volt kis Titet csöndesen hordani a szívében, mint a legpuhább gyaloghintóban, az örök város lármás utcáin, és otthon kiszabadítani, elhancúrozni vele a palota csöndjében, kis sikolyait és kacagásait hallani a sarkokból, egy takaró alá bújni vele, fejének helyet csinálni a vánkoson, elaludni a szíve dobogásán, a kezét fogva és el nem eresztve még alvás közben sem - más volt, mint itt idegenekkel beszélni róla. Az ő kis Titje csak az övé volt, mint a vére, a szíve, az agya, még azoknál is másabb, hiszen rajta kívül arról senki se tudhatta, hogy van. Az ő kis Titjének érett szőlőszínű szeme volt, és olyan keble, mint Dianának, és ajkán az ég és a föld minden szépsége mosolygott - ez a kis Tit már nem volt a világon sehol, csak az ő szívében. Egyszer látta csak, mióta megmutatta neki a lelkét, a triumfuson, messziről, de az egy kis fehér árnyék volt, nem az ő aranyfényű kis Titje, egy asszony, akit ő azelőtt soha nem látott, és nem is kíván többet látni. Most melyikről beszélnek ezek az idegenek? Ez a nevető lány és ez a véres szemű férfi? Ez lenne az, akit most a kis Tit édes uramnak szólít, akinek a térdére ül, és akinek suaveolumot ad? De az nem kis Tit. Az egy idegen asszony, ott messze, Mediolanumban, a császári palotában, ahhoz őneki semmi köze. Kis Titet, az övét, az egyedülvalót ezek nem ismerik, nem is látták soha, arról nem beszélhetnek.

- Ti-it! Ti-it! Ti-it!

Csak egy pillanatig tartott, addig se, s már nem a bajaei vércsék vijjogtak, hanem Maxentius nyerített.

- Lehetetlent kívánsz a lovagtól, úrnőm. Hiszen ő se belőled, se a feleségemből nem láthatott annyit, hogy hiteles összehasonlítást tehetne köztetek.

Már akkor ment is, fölcsapva sisakját, és félrehúzott szájjal egyszerre intve búcsút mind a kettőjüknek. Hormizda nem állhatta meg, hogy legalább ezt utána ne kiáltsa:

- Sok boldogságot ifjú nődnek!

A princeps kívülről pöfögött vissza:

- Ne féltsd, lesz benne része! Ugyanazt kívánom neked is.

Quintipor előtt ökölnyi kék csillagok szikráztak fel, mintha kalapáccsal ütöttek volna a fejére. De azért mégis el kellett mosolyognia magát. Hormizda kiöltötte nyelvét a princeps után. Ő látta már egyszer ezt a jelenetet Antiochiában, a szent palota erkélyén, az első találkozáskor.

- Mégiscsak hasonlít hozzá - nézett ellágyuló tekintettel a lányra.

XXXV.

Pénzváltók csörgették piszkos asztalukon a rossz ezüstpénzeket; egy bőrkötős munkás hispaniai aranypléhet kalapált üllőjén az aranyműves-bolt ajtajában; iskolából kitóduló gyerekek körülviháncolták a barna bőrű, piros sapkás berber által vezetett kecskét, amelyen katonaruhába öltözött majom szalutált, másik szennyes kis tenyerével szezammagot és mogyorót koldulva; rongyos zsidósuhancok visítva kínálgatták a törött üveg ragasztására való kénkő-szalagot; egy indiai kígyóbűvölő fuvolát ríkatott; a süteményáruló pék igyekezett túlkiabálni a kolbászkereskedőt, aki fatálcára tett cserép-paterán vitte ronggyal letakart, gőzölgő áruját; a pajzsokat rázó, őrjöngő Bellona-papok ordítozása összekeveredett a lictorok parancsszavával, akik egy lefátyolozott Vesta-papnő útjából botozták félre a hivatásból jajgató koldusokat, a vakokat vezető kutyákat és a futtukban mankóikat elhagyó ál-sántákat; egy tarkaruhás mediai követség tevéinek rekedt bőgését elnyomta a zsebtolvajt kergető rendőrök kurjongatása; kappanhangú rabszolgák egy gyaloghintó számára törtek utat, s a félretaszigáltak egymás lábára taposva húsz nyelven kiabáltak mocskos szavakat a germán-parókás szenátornéra, aki gőgösen nézett ki a hintó hátsó ablakán, majd előrehajolva, elefántcsontnyelű s az újabb törvények értelmében legömbölyített végű nyárssal ösztökélte gyorsabb haladásra az óriás termetű lecticariusokat. A szűk és homályos utcákból, amelyeknek betorkollása sűrűn megszakította a márványpaloták sorát, szünet nélkül hangzott a műhelyek lármája, fejszék csattogása, fűrészek harsogása, kalapácsok kopogása, vésők nyiszegése, s a palotát állandó remegésben tartották a márványtömböket és óriás fatörzseket cipelő vasas-szekerek, amelyek nyikorgása és csörömpölése a bazaltkockákon már hajnalban kezdődött.

- Inkább az Aetnán Vulcanus Mulciber műhelye fölött, mint itt a Via Nomentanán - csukta be ablaka fatábláit a matematikus, és fényes nappal mécsest keresgélt a polcos asztalon. Türelmes ember volt, de most bosszúsan gondolt a császárra, akinek parancsa Rómához kötötte. Quintiporra kellett neki vigyázni, és hetenként jelentést küldeni a császárnak. Előbb Ravennába, most már Nikomédiába. Mintha a fiú iskolás gyerek volna, és ő kísérgető rabszolgája, a paedagogus.

Ahogy próbálgatta a kerek agyagmécseseket, melyikben van még olaj, megakadt a szeme egyiknek a domború fenékdíszítésén. Egy letakart clinét ábrázolt Venus játékát űző fiatalokkal, akiket a függöny mögül egy rabszolga lesett.

- Most én is ezt csinálom - dünnyögte Bion, közelebb vivén a mécsest a fatáblák résén beszabaduló világossághoz. - Lesem a szerelmeseket, hogy biztathassam őket, ha elrenyhülnek. A csöndnek Rómában nem tisztelt istenére mondom, hogy most már én is kezdem hinni, amit Lactantius mondogat. A Dominus elméje kezd nem úgy szolgálni, ahogy kellene. Vénségemre szerelmi kukucskálót csinálni belőlem! Mintha ehhez felügyelet is kellene! Az ezerszemű Argusra, ez az egyetlen játék, amelyhez a sima képű kezdők jobban értenek, mint a legvénebb mesterek.

Elmosolyodott, meggyújtotta a mécsest, és belefogott a levélbe. Arra kérte a császárt, vegye elő azt a horoscopiumot, amelyet a legutóbbi november nonáján itt Rómában átadott neki a huszadik évébe lépett fiúról. Azt fogja látni rajta, hogy az ascendens és az aspectusok változatlansága mellett a Szűz fáklyája határozottan a fiú életvonala felé fordult. Most már biztosra meri venni, hogy a legközelebbi csillagkonstellációban a két vonal teljesen egybefut. A maga részéről nem tartaná ildomosnak, hogy a legkisebb célzást is tegye a lovag serkentésére, de az nyilván felesleges is volna. A Szűz, aki Venus-övét a Gráciák kecsességével és Minerva okosságával viseli, ez irányban többet tehet, mint az emberiség minden filozófusai és matematikusai a miletoszi Thalésztől a pessinusi Bionig. Ami ez utóbbit illeti...

Nem fejezhette be a mondatot, mert Lactantius nyitott be hozzá, hóna alatt irattekercsekkel, soványabban és komolyabban, mint valaha. A rhetort sok csalódás érte a világ fővárosában. Gazdagsága, elevensége, művészeti csodáinak tömege elragadta az első napokban, és azt a kijelentést tétette vele, mily szép lehet a mennyei Jeruzsálem, ha egy földi város is ilyen szép lehet. Az ugyan némi nyugtalansággal töltötte el, hogy Rómának két lakossága van, a halandó embereken kívül a kőből és ércből való istenek tízezrei is lakták, a Sátán főparancsnoksága alatt álló démonok egész hadserege, akikkel külön meg kell küzdeniök Isten szentjeinek. Tudta, hogy ez nehéz harc lesz, de Alexandriában annyi példáját látta a keresztény hősiességnek, hogy egy pillanatnyi kétsége sem volt a győzelemben. Hamar rájött azonban arra, hogy a démonok itt nem a márványokban és bronzokban laknak, hanem az emberek húsában és vérében. Nem ér semmit Jupitert és Apollót meg Venust és Minervát összetörni kalapáccsal, ha az emberekben épen marad a hiúság, a kapzsiság, a bujaság, a kevélység, a testi örömeken való kapdosás. Mint rhetort senki se gyanúsíthatta meg az istentelenekhez való tartozással, a keresztények tudták róla, hogy az igaz Istent és hívei védelmét szolgálja a császár udvarában is, s így szabadon érintkezhetett mindenféle fajtájú emberrel. Tapasztalatai, akár a bálványimádók, akár a keresztények tömegében szerezte azokat, lesújtották. Az izzó temperamentumú déli ember, aki Egyiptom és a kelet forró ege alatt annyi fanatizmussal találkozott, közömbösnek és az üdvösség csűre számára éretlennek találta Róma népét. Egyszer előadást hirdetett Trajanus forumán, az igazi erényt szándékozott hirdetni a rómaiaknak, nem a keresztények nyelvén, de a kereszténység szellemében - tiszta magot szándékozott vetni az ocsún élők elé, azzal a reménnyel, hogy a varjak galambokká válnak tőle. Hírneve nagy sokaságot vonzott köré, hallgatták is mindaddig, míg Rufusnak, a vízművek praefectusának palotájából zenehangokat nem sodort oda a szél. Terpnosz és Diodorosz játszott ott, akiket mint híres kitharodoszokat Görögországból hívott meg néhány estére a Marcellus-színház. Néhány perc alatt minden hallgatója otthagyta a rhetort, csak három öregasszony jelezte sűrű fejbólogatással, hogy osztja az igazi erényről való felfogását, de ő elkeseredésében ezeket is azzal gyanúsította, hogy álmukban bólogatnak. Nem volt megelégedve a keresztényekkel sem, hidegeknek, túlságosan józanoknak és az élettel fölöttébb számotvetőknek találta őket. Magának Marcellinus pápának is kishitűséget lobbantott a szemére, holott az csak a bölcs mérsékletnek azt az elvét képviselte, amelyet Alexandriában a rajongók és szenvedélyesek közt maga a rhetor hirdetett az egyház érdekében állónak. Itt, a hűvösebb környezetben ő maga vált szenvedélyessé és rajongóvá. Lángolása sok langyosat fölhevített, és csüggedetlen hite sok ingadozót megerősített. Amikor azonban a Tiberis pirosodni kezdett a vértől, és a csatornákat eltorlaszolták a holttestek, akkor a rhetor boldog volt. A katakombák mélyén, ahol megvonta magát az élők városában kioltásra ítélt világosság, megköszönte Istennek, hogy megérte vetésének kalászba szökkenését, és megjósolta, hogy közel az aratás, mert fehéredik már a határ. Tüze most már önmagát kezdte pörkölni. A triumfus után kihallgatásra jelentkezett a császárnál, és kérte az udvari szolgálatból való elbocsátását. A császár meglepődött, és megkérdezte tőle, nem fejezné-e be előbb azt a munkát, amellyel megbízta? Azt felelte neki, hogy úgy érzi, nem fog meghalni tudni, míg meg nem írta a császár életrajzát, s maga se vette észre, Isten mennyi fenyegetést öntött ekkor az ő hangjába. A császár figyelmét is elkerülte a hang színének megváltozása, egész barátságosan kérdezősködött tovább, hol fog megtelepedni, és miből fog élni öreg napjaira. Nem tart-e attól, hogy megbánja ezt az elhamarkodott lépést? Ő azt felelte, elérkezettnek látja az időt arra, hogy kilépjen a világ sírboltjából, ahol annyi ideig feküdt a hiúságok szemfedője alatt. A császár elmosolyodott, vállat vont, és három erszény aranyat adatott neki. A rhetor ebből egy erszényt a szegények táplálására adott át a püspöknek, egyet a vértanúk holttestének megváltására fordított, és egyen új cubiculumokat ásatott a katakombákban, ahol a hívek nemcsak halottaik ünneplésére, hanem az élet igéinek hallgatására is összegyülekeztek. Magának nem tartott meg semmit, mert ő ettől fogva a gyülekezet szegényeinek kosztját ette, bár hetenként háromszor csak kenyéren és vízen élt, és mindig ugyanazt a ruhát nyüstölte. Minél kevesebb gondot fordított magára, és mentől jobban leromlott testileg, annál acélosabbakká váltak lelke szárnyai, és annál izzóbb lett fekete szemeinek komorsága. Akárhogy kérték a testvérek, nem vállalt semmiféle tisztséget a gyülekezetben, de az összejöveteleken gyakran megitatta szavaival a lelkek szomjú nyáját. Sokat fenyegette a bűnös várost, amely fejük fölött a Sátán imádatába van elmerülve, és - különösen mióta a triumfus alkalmával az ifjú Constantinus princepsszel összeismerkedett - mindig felcsillantotta a reményt, hogy el fog jönni az Erős Férfiú, aki leveti az Antikrisztust a poklok mélyébe, és berekeszti az Alpesek és a Kaukázus szikláival. A rettegés és remény közt hányódó lelkek a világ végére és az Úr dicsőséges eljövetelére gondoltak, és a pallosos angyalt látták a szikár férfiban, akinek arca földöntúli fényben égett, és szava mint a trombitaszó harsogott.

- Ó, hogy fogsz akkor sírni, megfosztva ragyogó mellcsatodtól és gyászba öltözve, gőgös királynő te, császárok Rómája, leánya a vén Latinusnak! Elesel, és amikor fölkelsz, már nem az leszel, aki voltál. Légióid aranyos sasainak oda a dicsőségük. Miben lesz a te erőd? Mely nép lesz szövetségesed azok között, amelyeket őrültségeid jármába hajtottál? Új Romulusnak kell jönni, aki széthulló köveidből égig magasodó falat rak, és nevedet a csillagokig elhíresíti!

Bár kárhozatra méltónak ítélte a tévelygés éveit, amelyeket a könyvek között töltött, és nagy bűnösnek magát, a vakot, aki filozófusoktól, tehát világtalanoktól kérte a világosságot, Krisztust valló beszédeinek sima oszlopára is felfutottak a régi rhetorika folyondárai. És bár a bálványimádókat kerülte is, mióta az udvart elhagyta, Biontól nem tudott elszakadni. A gyerekkori barátság kötelékeit nem tudta-e eltépni, vagy vitatkozó társ kellett neki, akinek senki se mert ellentmondani, vagy azt a titkos reményt táplálta, hogy őt is rátereli az igazság útjára, maga se tudta. De nem is kérdezte magától. Most is úgy ült Bionnal szemben az Anulinus-palota kis könyvtárszobájában, mint Antiochiában vagy Alexandriában, és sohase jutott eszébe, hogy Isten haragja ezért rájuk szakítja a tetőt, vagy megnyitja alattuk a földet.

- Megengeded, Lactantiusom, hogy befejezzem ezt a levelet? - bólintott neki baráti üdvözletet a matematikus. - Mindjárt jön érte a nikomédiai futár.

- A császárnak írsz? Megírhatod neki, hogy még most is emlegetik Rómában.

- Gondolod?

- A magad fülével meghallhatod, ha kimégy a tejpiacra. Én, tudod, ott lakom egy padlásszobában az ötödik emeleten, és minden reggel hallom, mikor eljövök hazulról. Azt mondják, Vespasianus óta nem volt ilyen császár.

Bion fölnézett az írásból, és elnevette magát.

- Mit nevetsz?

- Azt, hogy majd megfúltam, olyan nagyot nyeltem. Azt akartam mondani, "Zeuszra!", de lenyeltem. Inkább csak olyant mondok, amiben az istened is benne van. Deus Pantheusra! Hát miben hasonlít a tejeskofák szerint Diocletianus Vespasianusra?

- Amiben felül is múlja: a zsugoriságban. Azt mondják, még ilyen piszkos triumfust nem láttak, mint az övé volt. Az elefánt kevés is volt, sovány is, adóban foglalták le valami állatmutogatótól a Mars-mezőn. Azt is hiába várták tőle, hogy majd fölmegy az Arany-ház tetejére.

- Minek ment volna? A császár nem kéményseprő.

- Más császárok onnan szokták ilyenkor marékkal szórni az aranyat. Ő még csak egy réz ast se szánt másfél millió hódolójának. Mindössze húsz senyvedt bikát, két életunt oroszlánt és harminchárom keresztényt szúratott le a fölséges nép örömére. Írd meg neki, hogy a nép csak akkor békül meg, ha legalább háromezer keresztényt süttet meg a kedvéért. Nagy baj lesz belőle, ha nem siet vele. A lócsiszárok, tímárok, fazekasok, barom-orvosok, szegkovácsok mind forronganak, és visszakövetelik az ősi szabadságot. Azt mondják, hogy cirkuszt vagy népgyűlést!

- Jó kedved van, rhetor - bólintott a matematikus -, csak duruzsolj tovább, attól én írhatok.

És írta tovább, ott, ahol abbahagyta. Azt hiszi, Quintiport minden gyámkodás és fölügyelet alól föl lehet szabadítani. Mióta szabad ember lett, és a maga ura, másképp kell vele bánni, mert ő is más lett. Ha azelőtt szép volt, mint Antinous, most emellett bölcs is lett, mint Aegyptius. Azt hiszi, ő lesz az az uralkodó, aki valóban szerencsésebb lesz Augustusnál és boldogabb Trajanusnál. Ő már most is rá merné bízni e tökéletes fiatal férfira akár Róma város kormányzását is.

- Olvastál már ma Acta Diurnát? - fogta meg a kezét Lactantius.

- Nem - nézett föl Bion -, nem szoktam unatkozni. Te már annyira vagy? Mindig azt hittem, hivatalos lapot csak gyógyíthatatlan betegek olvasnak, akik halálukat így óhajtják siettetni.

- Hallgass ide - keresett elő a rhetor a magával hozott iratok közül egy papiruslapot. - Martius 31. Dies Mercurii. A latin ünnep megtartatott, a Mons Albanuson, az áldozat bemutattatott, s ez alkalommal húskiosztás is volt. - A Capitoliumon piros zászló lengett, s a konzulok a Mars-mezőn feleskették az újoncokat. - A Coeliolumon nagy tűz volt, teljesen leégett két nagy bérház, öt közönséges lakóház, a tűzbe veszett két ló, kilenc sertés és hét rabszolga. - Demophon kalózfőnök, akit P. Rusticus Nerva legatus elfogott, keresztre feszíttetett. - Egy bagoly repült végig a Via Nován, az augurok jelentése szerint nyugtalanságra semmi ok nincs. - Martius 1 óta egyetlen keresztény sem végeztetett ki.

Az utolsó mondatot a rhetor különös hangsúllyal olvasta, és aztán ránézett Bionra.

- Tudod, mit jelent ez?

Bion a császártól tudta, hogy a Plaviusok és a császárné arra akarták rávenni Alexandriában, adjon amnesztiát a keresztényeknek a római diadalmenet alkalmából. A császár a kérést ebben a formában elutasította. Neki, Bionnak és valószínűleg a császárnénak is meg is mondta, miért. Azt akarta, fia legyen az, aki a bíbor felvételekor az amnesztiával megadja a birodalom népeinek a teljes békét. A császár ezt annál természetesebbnek tartotta, mert hiszen az üldöző rendeleteket úgyis azért adta ki, hogy a fiú életét a jóslat beteljesedéséig se az összeesküvők orvszándéka, se a megbántott istenek haragja ne fenyegesse. Mire a jóslat beteljesedik, talán az istenek is összebékülnek egymással. Igaz, hogy addig még egy évnek kell letelni. S a császár azt hitte, módját találta annak, hogy ez az év ne legyen véres. Egyelőre Róma városára adott ki enyhítő edictumot, amellyel megszüntette a keresztények üldözését úgy hatósági kezdeményezésre, mint feladásra, s a halálos büntetést csak azokra tartotta érvényben, akik maguk jelentik fel magukat mint keresztények. A halál eszköze csak a pallos, kínzás nélkül. Ebben megnyugodtak, a császárné is, a Flaviusok is, különösen mikor a császár megígérte, hogy az eredményhez képest az egész birodalomra ki fogja terjeszteni a rendeletet. Bár nem mondta senkinek, maga is szívből kívánta, hogy foganatja legyen. Amit az üldözések rémségeiről hallott, és az aktákban olvasott, újra felébresztették benne azt az iszonyodást a vértől, amit Antiochiában érzett. Önmagának is alig merte bevallani, de mindjobban meggyőződött róla, hogy éjszakáit is az üldözések rémképei rontják meg.

Mindezek tudatában Bion azt felelte, hogy nagyon is tudja, mit jelent a hivatalos lap híre. A keresztényüldözések végét.

- Nem - jajdult föl a rhetor -, a kereszténység végét jelenti.

Nem minden kereszténnyel mert volna ilyen őszintén beszélni, mint Bionnal, aki hitetlen volt. Neki el merte mondani, hogy a nagy harcnak most kell eldőlni, mert csak most lehet győzelmet várni, amikor az üldözések hősökké tették Krisztus katonáit. A fegyverszünet azt jelentené, hogy a szentek drága vére hiába hullott. A kereszténység vissza fog hanyatlani abba az elernyesztő nyugalomba, amelyből az üldözések felrázták, és abba a puhaságba, amelyből Isten azért vesszőztette ki, hogy a szenvedések pörölyével keményre kalapálja. Most a Sátán újra ki fogja vetni hálóit és lépeit, hogy összefogdossa az Isten kalitkájából kiszökdöső lelkeket. Jön a pokol tintájával írt könyvek olvasása, ami megrendíti a hitet, az éleselméjűség fitogtatása, ami eretnekségre vezet, a presbiterek egymással való torzsalkodása, a fényért, rangért, hatalomért való tülekedés s püspökválasztások előtt a hízelgésnek és rágalmazásnak az az aljas komédiája, amely semmiben sem különbözik a konzulválasztó bálványimádók szokásaitól. Most majd következik megint a színes ruha, a buja zene, a fajtalan tánc, a festett arc és a kibodorított haj, a szemérmetlen szobor és festmény, a színház, kocsiverseny, az arany-ezüst edény, a fehér kenyér, a meleg fürdő és a tollas vánkos.

- Győzni nem lehet harc nélkül - fejezte be a lemondásnak olyan őszinte mondatával, amelyet se nem tanult, se nem tanított a rhetor-iskolában. - Az Antikrisztusnak az ördög sugallta azt a gondolatot, hogy a harc megszüntetésével lehetetlenné tegye győzelmünket.

Biont a dolog maga nem érdekelte annyira, mint barátja felizgulása, amelyet nem tudott egészen megérteni. Kételkedve húzta fel szemöldökét.

- És gondolod, hogy most már csakugyan megszűnt a harc?

A rhetor fölkapta és egy markolással összegyűrte a hivatalos lapot.

- Látod? Mióta csak az önként jelentkezőket végzik ki, egyetlen vértanúval se szaporodott a szentek serege.

Először görnyedve elhallgatott, szinte lélegzetet se vett, csak fekete szemeinek lobogásán látszott, mekkora tűz ég belül. Bion nem nézte, papirusára hajolva befejezte a levelet. Azzal, amit most hallott, meg volt róla győződve, hogy nagy örömet szerez a császárnak.

- A keresztényeknek egyik főemberével beszéltem ma arról a különös harcról, amelybe az istenek keveredtek egymással. Noha nincs meg benne az igazi filozófusok nyugalma, amely képessé tenné arra, hogy a hegyről lenéző ember módjára szemlélné az emberi dolgokat, értelmes és becsületes férfiú. Szavaiból azt vettem ki, hogy maga az Istenek Atyja se cselekedhetett volna bölcsebben, mint te, amikor a keresztények bírájává saját lelkiismeretüket tetted a hóhér helyett. Minél előbb terjeszted ki, világ ura, az enyhítő rendeletet az egész imperiumra, a napfény, az eső és a szél annál hamarabb szét fogják porlasztani a makacs és kemény sziklát, amely a víz alá rejtetten átfúrhatta és elsüllyeszthette volna a birodalom hajóját.

- Kész - hajtogatta össze a levelet, és rámosolygott a rhetorra.

Az azonban nem mosolygott vissza. Felállt, és keményen megszorította a matematikus kezét.

- Én is készen vagyok. Búcsúzom tőled, Bion. Ha ilyen nagy bűnös, mint én vagyok, Isten színe elé juthat, imádkozni fogok érted, és arra kérem, mielőbb világosítsa meg elmédet, és mellettem adjon neked helyet az ő asztalánál.

Hosszú idők óta most először játszott valami mosolyféle szigorúságra szokott szája körül. Régi élő mosolyok halott kísértete.

- Azon a helyen aztán nem lesz több vitánk egymással.

- De most lesz, az egész istenseregletre mondom! - ugrott fel a matematikus.

Quintipor lépett be. Bion köszöntést biccentett felé, és megragadta Lactantius mellén a ruhát.

- Mit akarsz tenni, rhetor?

A rhetor arca felragyogott.

- Feljelentem magam mint keresztényt. Eddig nem tettem, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó a vértanúk pálmaágára, s Isten tartogat még valamire. Most látom, hogy erre tartogatott. Engem választott ki eszközének a hamvadó tűz felszítására.

Heves vita kezdődött a két tudós közt, s ezúttal Bion volt az indulatosabb és harsányabb szavú. Ő támadott, s a rhetor csöndesen és nyugodtan védekezett, néha saját fegyvereit fordítván a matematikus ellen.

- Ha a test olyan nagy érték, Bion, amilyennek te mondod, akkor az a legalkalmasabb a lélek megváltására.

- Kinek a lelkét akarod te megváltani? A tiedet már megváltotta a Krisztusod.

- Azokét, akik nem tudnak a megváltásról. Krisztus mindenkit megváltott, de nem mindenki hisz neki. Vannak emberek, akikért nem elég az Istennek meghalni; akik súlyos, nehezen munkálható anyagból vannak, nagyon a földhöz tapadnak. Ezeket csak ember tudja megváltani, hozzájuk hasonló.

Bion hadonászva tiltakozott. Aki ővele együtt hallgatta Arnobiust és együtt tanulta a filozófusokat, az ne mondjon ilyent. Az embert se isten, se másik ember meg nem válthatja, senki, aki idegen. Ha van megváltás, mindenki csak maga válthatja meg magát.

- Nem, Bionom - ellenkezett szelíden, de szilárdan a rhetor - ezt te nem értheted meg, mert te is súlyos és nehezen munkálható anyag vagy. Te csak azt tudhatod, hogy az oktalan baromnak a bálványok oltárán elfolyó vére csak a ruhát mocskolhatja be, de nem tisztíthatja meg a lelket. Az ember halála más. Az ember megváltója embertársának, ha szeretetből adja érte vérét.

Az utcán kezdtek elhalni a nappal hangjai. Néha muzsikaszó foszlányai csapódtak az ablakhoz, máskor részegek kurjongatása dörömbölt rajta. Bion széthúzta a fatáblákat.

A Via Nomentana már teljesen sötét volt, s inkább csak sejteni, mint látni lehetett a nyüzsgő emberbogarakat. Fel-felcsillant köztük egy-egy fénybogár is, néha kettesével, hármasával. Gazdag polgárok és előkelő urak előtt a praelucens rabszolgák vittek ott bronzkeresztes, olajozott vászon-lámpásokat vagy szurkos fenyőfáklyákat.

- Hát eredj! - mutatott ki bosszankodva Bion a sötétbe. - Ha gondolod, hogy a praetorok a te kedvedért most összeülnek keresztényt égetni, eredj, Lactantius.

Aztán mosolyogva megölelte a rhetort.

- Mit szólnál hozzá, testvér, ha elcsalnánk magunkkal az amphitheatrumba? Legalább még egyszer mulasd ki magad, mielőtt példát adsz a híveidnek. No, ne nézz rám olyan baziliszkusz-szemmel, hiszen én csak javadat akarom. S mit tudhatod, hátha ott akar csodát tenni az istened?

A rhetor lehajtott fejjel, szó nélkül ellépegetett a szobából. Bion csak most fordult oda Quintiporhoz.

- Hát te, fiú - nézd, hogy rájár még a szám! - a csillagokra mondom, lovagot gondoltam!

- Hagyd el, Bion, bár fiú lehetnék még - mondta csöndesen Quintipor, s belekarolt öreg mesterébe. - Együtt megyünk? Hová indultál?

- Hát nem a Circus Maximusba kíséred a királylányt? Reggel még azt terveztétek, nem? A rabszolgáidtól hallottam, hogy ma nagy mulatság lesz. Itt az ablak alatt is ordította délután a kékek kikiáltója, hogy ma legalább tíz kocsist vernek olyan zöldre, mint a tunikájuk.

- Veled akarok menni - felelte Quintipor szórakozottan.

Azért szerelmesek, hogy összevesszenek - gondolta Bion. - Amit ma Venus Calda bajt csinált köztük, holnap jóváteszi Venus Conciliatrix.

Behívták a domesticust, és tőle kértek tanácsot, melyik színházba menjenek. A palotafelügyelő a circust ajánlotta. Ő is azzal, hogy ott ma nagy mulatság lesz, de mint zöld érzelmű férfiú, ő arra hívta bizonyságul az isteneket, hogy tíz circuskocsist fognak olyan kékre verni, mint a sapkájuk. Ő ezt biztosan tudja, mert nem dicsekvésképp mondja, az ő unokaöccse az a világhírű Crescentius, a factio prasinában, akinek szobra is van a zöldek istállói előtt. Még csak huszonkét éves, és már többet összenyert másfél millió sestertiusnál.

- Színházat kérdeztünk, nem circust - hallgattatta el Quintipor.

A domesticus, bár magában megbotránkozott rajta, hogy urai színházba mennek, mikor circusba mehetnének, egy kis tűnődés után a Pompejus-színházat ajánlotta. Ott zene is van, meztelen táncosnők is, és sokat lehet nevetni, mert Genesius is ott játszik.

- Genesius? - rezzent össze Quintipor.

- Igen, uram. Az a híres mímus, akit a szentséges augustus Róma városának ajándékozott. Azt mondják, ezzel újabb örömet szerzett Rómának, mint azzal, hogy a thermákat építtette. Azokban csak háromezerkétszáz ember fürödhet meg egyszerre, de a mímusnak minden este tizenkétezer ember nevet.

Hűvös szél fújt, dögletes szagot hozva az esquilinusi temetőről, amelynek szegény-fertályában a nyílt carnariumban egymásra dobálva rothadtak a rabszolgák, koldusok, fegyencek és elhullott állatok tetemei. Köpönyegüket szorosan maguk köré csavarva és sarkát szájuk elé tartva megindultak a fáklyavivő után.

A Via Nomentana második mérföldkövénél jártak, megködlött előttük valamelyik patríciuscsalád mauzóleumának márványkupolája, s a sötétben megnyikordult egy el-elfulladó, rekedt köhögésektől megszaggatott emberi hang.

- Olcsó Silvanus istent vegyenek! Csak két sestertius a valódi ólomlovon ülő Epona istennő, aki lovastul együtt nyakba akasztható, és biztos szerencsét hoz a hippodromban! Itt a pecsétföldből égetett Tiberis isten, aki arról issza a Tiberis vizét, azt nem leli ki tőle a harmadnapos hideg!

Quintipor kivette a fáklyát a rabszolga kezéből, és odavilágított vele a mauzóleum lépcsőire.

- Mit csinálsz itt, Benoni?

Az istenkereskedő gubbasztott a hideg köveken piszkos klepetusában.

- Elfáradtam, pihenek egy kicsit - köhécselte mellére szorított kézzel. - Megyek hazafelé.

- Jeruzsálembe?

- Ó, uram, hol vagyok én még attól! - nevetett fájdalmasan Benoni. - Tiberisen túlra megyek, a Candelaber Severus házába.

- Akkor hát igyekezz, Benoni, és kérd az isteneidet, hogy latrok kezére ne adjanak.

Valami pénzt dobott neki, és visszaadta a fáklyát a szolgának.

- Előre!

Pár lépést mentek, aztán gondolt egyet, és visszaküldte a fáklyást a zsidóhoz, kísérje el legalább a Tiberisig. Éjfél felé aztán legyen a színház előtt friss fáklyával.

- Most sötétben is odatalálunk, ugye, Bion?

A matematikus bólintott, és megkérdezte, miféle istennyomorultja volt ez?

- Régi barátom - felelte különös hangon Quintipor. Az jutott eszébe, vajon emlékszik még a zsidó kis Titre? Milyen furcsa, hogy eddig mindig olyankor találkozott vele, mikor kis Tit valahogy belenyúlt az életébe. Ezen a napon ez már második találkozása volt a görbelábúval. Reggel a forumon akart vele megvásároltatni egy fügét mutató Fortunát mint szemverés ellen való talizmánt. Mintha volna olyan szem a világon, amelynek a verése őrajta foghatna!

- Miféle nemzet? - kérdezte Bion. - Bi... Ba... Bu... hogy is szólítottad?

- Benoni.

- Tudtam, hogy valami szíriai idióma.

- Valami olyan. Zsidó. Benjámin az igazi neve. Az annyit tesz, hogy a "jobb kezem gyermeke". Benoninak, vagyis a "fájdalom gyermeké"-nek ő nevezte el magát, azt mondja, az is marad addig, míg haza nem megy Jeruzsálembe.

- Jeruzsálem, Jeruzsálem... Hát ez honnan is ismerős?

- Lactantius szokta emlegetni. Úgy, hogy "mennyei Jeruzsálem".

- Igaz, persze, tudom már. Az Judeának a fővárosa. Most Aeliának hívják, mióta a mi kolóniánk. De hát oda nem teheti be a lábát zsidó. Még annyit se tud ez a rongyházi?

- De tudja. Csakhogy azt mondja, pénzért mindent lehet.

- Itt vagyunk.

Hercules háromember-magasságú, aranyozott bronzszobrára mutatott, amely bal karján az oroszlánbőrt tartotta, jobbjával fatörzsvastag bunkójára támaszkodott. Száz évvel ezelőtt még jós-szobor volt valahol Hellászban. Bizonyára itt is tudott volna jövendőt mondani, de itt nem kért tőle jóslatot senki. Szállítás közben a szemfüles hajósok fölfedezték, hogy a tarkóján akkora kerek lyuk van, amelyen egy fölserdült fiú kényelmesen belefér, és ha az istenek tehetséget adtak neki, minden föladott kérdésből kiérti, milyen feleletet várnak rá.

XXXVI.

A fáklyákkal, lámpákkal, mécsesekkel megvilágított színház ezen az estén félig se telt meg. Nemcsak a circus vonta el a közönséget, hanem az aréna is. Róma quaestor-választásra készült, és az ilyen nagy állásra pályázók sorsa rendesen az amphitheatrumban dőlt el. Akinek a gladiátorai ügyesebben ölték egymást, az győzött. A népítélet alapja az volt, hogy aki nem sajnálja a pénzt a polgárság mulattatására, az biztosan nagyon jó tisztviselő lesz. Ezen az estén már a harmadik pályázó adta bizonyságát nagyrahivatottságának. A hirdetőtáblákon azt ígérte, hogy harminc gladiátort léptet fel, köztük Guttát is, a legnépszerűbb retiariust, akinek arcképét nemcsak a boltkirakatokban lehetett látni ezüst tálakba domborítva, lámpákba égetve és pecsétgyűrűkbe vésve, hanem szénnel a falakra rajzolva is.

Négy-ötezer ember azért így is volt Pompejus színházában, a szenátorok márványpadjai mind megteltek, a páholyokból csillogó asszonyok árasztották a tavasz illatát, sőt a teremnek beillő, asztalokkal és heverőkkel bebútorozott császári páholy sem maradt üresen. Valami barbár fejedelem ült benne, mint a birodalom vendége, egész különös, félvállát mezítelenül hagyó, pikkelyekből álló általvetőben, az egész homlokát eltakaró aranyszalaggal. Némelyek azt mondták, lótejen hízott szarmata, mások valami vad britanniainak nézték, mert a meztelen válla piros és sárga pettyekkel volt kifestve. Bozontos, szőke haját a nők nézték irigykedve, izmos karjait a férfiak, részben csodálkozva, részben megvetéssel.

Egy darabig mindenesetre jobban érdekelte a közönséget, mint ami a színpadon történt. Bevezetőnek valami atellanát adtak, egyfelvonásos bohóságot, amely talán már az ős Róma parasztjait is mulattatta. Pappus, az öreg meg akarta szöktetni Dossienusnak, a Púposnak a feleségét, azonban Maccus, a hülye asszony helyett kecskegidát kötött a zsákba. Pappus hajlandó lett volna ezt is asszonynak nézni, de akkor megjelent Bucco, a nagyevő, és fölfalta nemcsak az ifjú kecskét, hanem az öreg szerelmest is. Együgyűség, de halhatatlan, mert nem lehet rajta mosolyogni, csak fülig szaladó szájjal nevetni.

Bucco a nagy lakoma méreteinek megfelelően fölfúvódott hassal letántorgott a színpadról. A chorusban a karmester a talpaira erősített scabillum összecsattantásával megadta a jelt, s megszólaltak a syringák és cimbalmok, a kytharák és lyrák, a tubusok és oboák. Egy görög pantomímus szökött elő, aki eltáncolta Arész és Aphrodité házasságtörését, egymaga személyesítvén mind a kettőt, sőt a leselkedő Héphaisztoszt és a tettenérés tanújául meghívott napistent is. Amint megjelenítette a kéjt és a dühöt, a szégyenkezést és a gúnyt, amint hallhatóvá tette a láthatatlan bilincsek csörgését és az istenek kacaját, fölviharzott a taps. Maga Bion se sajnálta öreg tenyereit, és a maga szerényebb helyéről lelkesedve integetett Quintipornak, aki abban a sorban ült, amely a törvény szerint megillette a lovagokat.

A fiú azonban nem látta az integetést. A zenét se hallotta, semmiről se tudott, ami körülötte történt. Befelé nézegetett és hallgatózott, a saját lelkébe.

- Nem ismerem a lelkedet - ő mondta ezt valamikor kis Titnek? Hát a maga lelkét ismeri? A tenyerébe veheti, mint egy pillét? Szétszedheti az ujjaival, mint egy virágot? Hiszen az övé, azt tehet vele, amit akar, simogathatja, szaggathatja, tépheti. Kiszoríthat belőle mindent, mint egy szivacsból, belenézhet minden sarkába, mint a szobájának, végigtapogathatja minden polcát, mint egy szekrénynek. És akkor megismeri? Tisztába jöhet az ember a saját lelkével? És ha nem, szabad akkor a máséban vájkálni?

Mi volt az, ami őt Hormizdához hajtotta? Mért rakatta tele a küszöbét, mire fölébredt, Egyiptomból hozatott rózsákkal és üveg alatt nevelt liliomokkal, a legszebbekkel, amelyeket találhatott a Via Appia boltjaiban? Mért szerette, ha a ruhája az övéhez súrolódott, mért örült, ha véletlenül hozzáérhetett a keze az övéhez, mért leste reggel, hogy nyitva-e már az ablaka, mért nem tudta éjszaka elfújni a mécsesét addig, míg az ő cubiculariumában világítottak az ablakrések?

Nézett a színpadra, és nem vette észre a változást. A hátteret egészen betöltötte az Ida-hegység, fűvel benőve, élő bokrokkal és fákkal beültetve, amelyek között igazi patakok csordogáltak. A lejtőkön igazi kecskék legeltek, amelyeket a szép Párisz őrzött, nyúlánk, fehér testű, szép ifjú, keskeny csípőin ezüstből szőtt lágyékkötővel, fején aranytiarával. A színfalak mögött nagy érclemezeket verdestek össze a brontefactorok, és nagy kőgolyókat görgettek bronzhengerekben. A mennydörgés közeledő istent jelentett be. Mercurius táncolt be a színre, szép, szőke gyermek, öltözete csak lebegő chlamys, eperszín selyemből, halántékain aranyszárnyak, kezében a caduceus és az aranyalma, amit átnyújt Párisznak. Méltóságosan lépdel be Juno, diadémos, szépasszony, kezében sceptrummal, kísérve a Dioszkuroszoktól, s fuvolakíséret mellett eltáncolja Párisznak azt az ígéretet, hogy a szépség aranyalmájáért neki adja Ázsiát. Minerva, olajág-koszorúzta sisakban, pajzsot és lándzsát forgatva viharzik be, s míg körülötte a félelem és borzalom mezítelen démonai kardtáncot járnak, a dór zene szilaj ritmusaiban ígér a pásztornak harci dicsőséget. Végre Venus közeledik, buja ion zene jelenti be, íjas és fáklyás kis Cupidók táncolnak előtte, s Hóráknak és Gráciáknak vetkezett, mosolygó fiatal lányok, végre megjelenik maga az istennő, mintha most született volna a tenger habjaiból, és még nem ért volna rá felöltözni, csak egy átlátszó kék selyemfátyol van csípőire vetve.

A színházat majd szétveti a taps, Quintipor kis Titet látja, és vele beszélget. Nem is beszélget, csak ő beszél. Ő nem hibás, mindennek az volt az oka, hogy Hormizda nagyon emlékeztette kis Titre. Csak őt ette, itta, fülével, szemével, az idegen lány mozgásában, hajladozásában, szeme vágásában, feje vetésében, kacagásában. A keze is olyan volt, mint az övé, a tenyere rózsás és puha, az ujjai karcsú kis kígyók, azért engedte őket a hajában futkározni.

A fuvolák lágy lídiai melódiát leheltek, Venus észvesztő táncban a legszebb nőt ígérte Párisznak, aki átnyújtotta neki az aranyalmát. Az istennők elvonultak, a vesztesek zordan és fenyegetőzve, a győztes az ítélethozó karján táncolt ki a színről a szerelmi istenkék kacagó koszorújában, a hegy csúcsából crocussal összefőzött borforrás szökött fel a magasba, s míg ez fűszeres illattal frissítette fel a színház forró levegőjét, a hegy lassan elsüllyedt.

Quintipor lehajtott fejjel ült a helyén. Most már ő hallgatott, és kis Tit beszélt. Ne hazudj, Gránátvirág, lágy az orrod, ne hazudj! Nem engem kerestél, nem engem ettél, nem engem ittál. Húsból és vérből vagy te is, csakúgy, mint én. Nekem nem tudtad megbocsátani, hogy addig is ragyogott a szemem, addig is piroslott a szám, és addig is dobogott a szívem, míg téged nem ismertelek. Te már ismertél engem, a te szíved már járt egy táncot az enyémmel, a te szád már ismerte az enyémnek az ízét, a te szemed már csukódott le az enyémmel együtt, neked már minden porcikád emlékezett rám, az összekuszált hajadtól a remegő lábad sarkáig, és te azért mégis elárultál engem, aki csak álom vagyok, azért, aki hús és vér. Mert te is az vagy, kisfiú, férfi vagy, mint ahogy én asszony vagyok, és mindnyájan engedelmeskedünk egy rettenetes törvénynek, amely alól még a császár sem szabadíthat föl téged, Gránátvirág.

Most fölütötte Quintipor a fejét. Nem kezdődött volna még meg az előadás? Mért van akkor ilyen csönd? Először hátranézett, mert a felső sarokból hallott valami cincogást. Igen, mindenki a helyén ül, és várakozóan néz a színpadra. Most már ő is odatekintett. A háttérben egy keresztfa volt felállítva, rajta egy meztelen ember, akinek a szeme szamárfejbe volt bujtatva. Az oldalából piros patak csordogált. Lehet, hogy valami festék, de az is lehet, hogy igazi vér. A kereszt tövéhez egy deszka volt fektetve, amelyre ezt mázolták rá görög betűkkel: Khresztosz.

Quintipor nem tartotta különösen érdekesnek a dolgot. Más is lehetett vele egy véleményen, mert valaki elkiáltotta magát:

- Genesius!

Vagy tízen utána kiáltották a nevet. Aztán százan.

Aztán ezren ordították dobogva és tapsolva:

- Genesius! Genesius!

Egy komikus álarcot viselő histrio lépett ki a színfalak mögül, és mély hajlongások közt kérte a közönség elnézését. Pár perc múlva itt lesz az archimímus, már elküldték érte a város leggyorsabb lábú futóját.

- Melyik szenátornéhoz? - kiáltotta valaki.

Nagy nevetés támadt. Egy szenátor fölugrott, nyilván tiltakozni akart, de mivel erre még nagyobb lett a nevetés, beérte azzal, hogy megdobta a színészt egy fügével. Mások almacsutkát, keménytojást vagdostak hozzá, ezt mind hajlongva állta. Mikor azonban a galeriákról vöröshagymafejek és retkek kezdtek röpülni, akkor megfordult, s most már a kereszt előtt kezdett hajladozni, hátulsó felét fordítván a közönség felé, amely egyszerre megbékülten kacagott. Különösen mikor észrevette, hogy a histrio előre fölkészült mindenre. Nemcsak az arcát takarta el álarccal, hanem a feje hátulját is, csak arra a szokott tragikus maszkot kötötte fel.

Sokan nagyon eredetinek találták az ötletet, s a színész még fokozni is tudta a hatást. Terpeszállásba vágta magát, s annyira meghajolván, hogy hosszúkás álarca a két térde közül vöröslött elő, lekiáltott a nézőtérre.

- Janus temploma nyitva van!

Zajos derültség támadt, s többen megkérdezték a szomszédjukat, ki ez a nagyszerű histrio. Némelyek azt vélték, hogy nem lehet más, csak Genesius. Ennek hamar híre szaladt, s újra felcsattogott a taps, de most már nem követelésképp, hanem jutalmazóan.

- Genesius! Genesius!

Az ünnepelt színész most már csakugyan ott állt a színfalak mögött. A bokáig érő, bő, fehér inget, amit szerepe kívánt, már magára öltötte, de az arcát nem festette ki. Sápadt volt, és idegesnek látszott, lihegve intett a rabszolgájának, hogy törölje le homlokáról a szüntelen gyöngyöző verejtéket. Egy másik szolga, kezében vödröt lóbálva, azt kérdezte tőle, kezdi-e már.

- Várj egy kicsit. Nagyon szaladtam, ki kell fújni magam - támaszkodott neki egy cölöpnek. - A fejem is megfájósodott.

Rá-rászorította mind a két tenyerét a halántékaira, mereven nézett maga elé, aztán nagyot sóhajtott.

- Kezdhetjük.

Előbb a szolga lépett ki a vödörrel, és fölnyújtotta azt a keresztre a szamárfejűnek. Rögtön megjelent Genesius is, és riadtan állt meg a színpad közepén. Ötvenedszer játszotta már ebben az istenteleneket kigúnyoló jelenetben a kikeresztelkedő szerepét, de soha még ennyi gyámoltalanság nem volt a játékában, se ilyen őszinte ijedelem az arcában. Teste reszketése még a bő ingben is látszott, és az arcára rá volt írva, hogy minden hajaszála külön-külön fél a pokoltól.

- Nagyszerű! Hihetetlen! - suttogták mindenfelé. - Mennyivel jobb így, mint mikor ki van festve!

Még nem szólalt meg, de Quintipor már hallotta a hangját. Úgy, mint az alexandriai könyvtárban. "Engedd meg, Aphrodité-szemű istennő..." És látta mosolyogni kis Titet, és összetett kézzel könyörgött neki.

- Kis Tit, ne oda nézz, ne oda hallgass! Ide fordítsd a virágarcod, Gránátvirág beszél, hallod? Nem hazudok, kis Tit, Kleopátra fájára mondom, és a lampyrisekre és a sárga virágra, amely kebleid között hált. Talán volt egy pillanat, hogy eleresztettem a kezed. Mikor úgy éreztem, hogy te már nem fogod az enyémet. Mikor azt hallottam, hogy boldog asszony vagy. De bántani akkor se bántottalak, s akkor is a vacsorámnál már félretettem neked az első falatot, úgy, ahogy tőled tanultam. Hiszen mi közöm nekem a más boldog asszonyához? Az nem az én kis Titem. Kis Tit, az egyedülvaló, itt lakik az én palotámban. Nem, ezt nem az idegen lányra értettem. Az már nincs, az csak addig volt, míg te nevettél rám az ő szeméből, míg te simogattad a hajam az ő kezével, míg a te térdeid ringatták a fejemet az ő ölében. Most már nincs, ma alkonyat óta nincs. Csak a kislámpa égett a szobájában, és még nyitva voltak az ablakok, és a karjai illata is a tiéd volt, ahogy fölemelte a fejemet, és húzta a maga lehajtott feje felé. Az ő szája az enyémet kívánta, de az enyém csak a tiedet. De nem érte el, kis Tit, mert én az ablakra néztem, és megláttam, hogy feljött a csillag. Tudod, a mi csillagunk, és nekem eszembe jutott, hogy te most imádkozol értem, és akkor nem nyújthatod felém a szádat. És akkor megláttam, hogy kérő száj hívja az enyémet, nem adó száj, és hogy idegen térdek ringatnak, és idegen karok ölelnek, és idegen szemek néznek. Fölugrottam és elfutottam, és abban már nem vagyok bizonyos, hogy kiáltott-e utánam az idegen lány hangja, mert én csak a te sikoltós kis kacagásaidat hallottam. És most te mondd meg, kis Tit, hogy vétkeztem-e én ellened, vagy nem vétkeztem?

- Barátom, irigyellek - lökte oldalba valaki Quintiport.

A szomszédja volt, egy deresedő szakállú lovag, akinek nevető ábrázatán könnyek csorogtak.

- Miért? - bámult rá a fiú.

- Mert te vagy az egyetlen ember, aki ezt nevetés nélkül meg tudod állni.

Genesius ott állt az előtérben, arcáról csurgott a vér, és bíbor patakokban öntötte el a fehér inget. Fejét égnek szegezve, két karját fölemelve, az egész színházat betöltő hangon mondta:

- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat!

Máskor is kijelentette ezt, minden este, amint a szerepe kívánta. Megkérte a Khresztoszt, lábait átölelve, hogy tisztítsa meg őt, és lelkét tegye olyan fehérré, mint az inge, az erre fölemelte a vödröt, s úgy leöntötte bárányvérrel, hogy alig bírta a szemét kinyitni utána, míg fölszólította a közönséget példája követésére.

Együgyű dolog és utálatos jelenet volt, de utána mindig percekig zúgott a taps. A színész nem is szokta végét várni, sietett a színfalak mögé, lemosatni magáról a vért. Most azonban különös jó hangulatban lehetett Genesius, mert már harmadszor ismételte meg a fölkiáltást, egyre élesebb hangon.

- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat.

A tetszés egyre viharosabb lett. Sokan fölálltak, és a ruháikat lengették a színész felé. Az most már leeresztette a karjait, ölelő formán terjesztette ki, s eddig fölemelve tartott arcát is a közönség felé fordította.

Az első sorban valaki elkiáltotta magát:

- Genesius sír!

A messzebb ülők újra tapsoltak és kacagtak, az első sorok azonban elcsöndesedtek. Többen is észrevették, hogy a színész szemében csakugyan könnyek csillogtak, s arccsontjairól már lemosták a vért.

- Rosszul vagy, Genesius? - kiabáltak föl hozzá részvéttel. Mások körülnéztek, és orvosért kiáltoztak.

Az archimímus magasba lendített jobb karjával jelezte, hogy mondani akar valamit. Egyszerre csönd lett, mindenki előregörnyedve hallgatott.

- Értsétek meg, rómaiak, hogy én most már valóban keresztény vagyok, és kövessétek példámat!

Mint az előbb a taps erősödött, most a csend mélyült. Egyik páholyból felindulástól remegő asszonyhang hallatszott.

- Én is keresztény vagyok!

- Mi is azok vagyunk! - ezt három mély férfihang egy helyről kiáltotta.

A szenátorok padjaiban egy öreg ember állt fel. A kortól berozsdásodott hangon szólt fel a színpadra.

- Genesius, én követem a példádat.

Az utolsó szó már belehalt az ordítások zűrzavarába. "Keresztre velük!" "A bestiák elé!" "Máglyára az istentelenekkel!" Mindenki felugrált, öklüket rázó tömegek indultak meg a színpad felé, amely hirtelen elsötétedett. Mások sikoltozva tódultak a kijáratokra. Róma hatezer rendőre közül negyven vigil jutott Pompejus színházára, azok elállták az ajtókat. Fegyver nélkül fogtak össze huszonhét keresztényt, csupa önként jelentkezőket.

Bion és Quintipor nem tudták egymást megtalálni a nagy kavarodásban. De legalább a fáklyás rabszolgának sikerült kihalászni a matematikust az izgatott csoportokra szakadozó sokaságból. Ifjú gazdáját nem látta a praelucens.

- Bizonyosan otthon találjuk már - nyugtatta magát Bion. - Gyorsabban jár, mint én, az ő lábszárcsontjaiban még nincs megaludva a velő.

Hormizda ablaka még világos volt, a Quintiporé sötét. Pedig a lovag otthon volt, a janitor mondta, hogy beeresztette. A virágokat még csak azután hozták.

- Micsoda virágokat?

- Onnan küldték! - bökött vigyorogva a kapus a királylány virágos ablaka felé.

A matematikus lábujjhegyen osont el a fiú cubiculumának ajtaja előtt, nagyot szippantván az odarakott jácint-kosarak méz-illatából. Az ajtó mögül nem hallatszott semmi nesz.

- Bizonyosan szebb álma lesz, mint nekem - egyenesedett föl a matematikus, megdörgölve köszvényes lábait.

XXXVII.

A fiú csakugyan feküdt már akkor, de még nem aludt. Sokkal kábultabb volt, semhogy álmosságot ne érzett volna, és sokkal izgatottabb, minthogy el tudott volna aludni. Kábulttá a színész megtérése tette. Közvetlen közelről találkozott valami ismeretlennel, ami nem egészen volt neki érthető, s valami ijesztő szépséget éreztetett vele, mint amilyent nagy tűz szokott éreztetni a gyerekkel. Már Antiochiában sokat hallott a keresztényekről, Pantaleont ismerte is, szent könyveikből egy-egy történet, egy-egy gondolat felborzolta a lelkét, de csak pillanatokra, mint nyugodt tó tükrét a fölötte elcikázó fecske szárnya. Rendesen úgy emlegették őket, hogy istentelenek, itt Rómában azonban többször hallotta Lactantiustól, hogy éppen ők az isten szentjei. De se így, se úgy, nem nagyon érdekelték. Bion tanítványa volt és a költőké, s a gondtalan élettel egy napon ismert meg egy istennőt, akinek szolgálatában minden fogékonyságát elvesztette úgy a halhatatlanok, mint a halandók minden dolga iránt. Ezen a napon ébredt föl benne először az a gondolat, hogy talán nem egészen babona az, amikor az emberek úgy nyújtogatják a kezüket a csillagok felé, mint ahogy a fészekből kiesett kismadarak verdeső szárnnyal fölfelé jajveszékelnek a porból. Talán ha délután nem hallja Bion és a rhetor vitáját a megváltásról és az istennek fölajánlott életről, nem találja érthetetlen érdekességnél többnek, ami a színházban történt. Így azonban Genesius megtérése a vita folytatásának, sőt talán eldöntésének látszott. Nemcsak a mímus arcán látta ugyanazt a ragyogást, amely a Lactantiusén ámulatba ejtette, de még a vén szenátorén is elömlött valami abból a boldogságból, amit ő másoknak a vonásain még sohase figyelt meg. Hozzá hasonlót igen, egyetlenegy arcon, nem is egyszer, a kis Titén. Az más volt persze, egészen más ragyogás, valahogy rózsaszínűbb, nem ilyen hideg fehér, de valami rokonságnak kell köztük lenni. Mindenesetre valami nagy, nagy titok van itt, annyira riasztó, amennyire vonzó, leigázó és fölemelő egyszerre, valami olyan fényes felhő, aminőt Ixion ölelt, és ami elől jó menekülni Somnus isten kertjébe, aki piros és fehér mákvirágok álomtejét csorgatja a fénybe és sötétbe egyformán belefáradt pillákra.

De hiába szorította össze a pilláit: amikor gondolatai kezdtek már elszéledni, a kormányozhatatlanság határán, feje alatt, a begörbített sarkú vánkosban megismétlődő koppanásokat hallott, mint mikor a tetőn, az esőcsatorna vízokádójának szájából cseppenként csurran a víz. Kopp, kopp, kopp... Mire rájött, hogy a vánkosban kis Tit szíve dobog, akkorra tökéletesen kiment szeméből az álom. Fölült, mert most már a hangját is hallotta.

- Gránátvirág, nem alszol még?

- Nem alszom, kis Tit.

- Gránátvirág, én mindig tudtam, hogy Te hogy szeretsz engem. Most már te is tudod?

- Tudom, kis Tit.

- Azt is, hogy most már sohase válunk el egymástól?

- Azt is, kis Tit.

- Eljössz velem a Boldogok Szigetére?

- El, kis Tit.

Az Oceanus parttalan,
Habágya csipkefodra közt
Ott vár a boldog fénysziget...

Hallotta kis Tit csicsergő hangját, és nevetve rászólt.

- Nem jól van, kis Tit. Valamit kihagytál, és nem úgy van, hogy "vár".

- Hát nem vár? - a csicsergés sírásra fordult.

- Nem, hanem talán Capitolium.

Érezte, hogy valami bolondot mondott, és meg akarta nézni az asztalán a cera pusillát, de úgy, hogy kis Tit ne vegye észre. Lassan húzta ki a lábát a takaró alól, de kis Tit fülét nem lehetett megcsalni.

- Ne menj el - zokogta, és úgy megszorította a kezét, hogy fölszisszent rá. Ki is rántotta a kezéből, és beleütötte a torus mellett álló kis kerek bronzasztalba.

Fölriadt, és most már csakugyan fölült. Eddig feküdt, és álmodta az egész beszélgetést. A mécsesben még pislogott a kanóc. Megigazította a csíptetővel, és a fellobbanó lángnál körülnézett a szobában. Megakadt a szeme a torusszal szemben a császár és a császárné hermáján. Amaz aranyozott bronz volt, emez rózsaszín márvány. Fölemelte a mécsest, és rájuk világított.

Sohase nézte őket ilyen sokáig és ennyi gyöngédséggel. Náluk nélkül mi lett volna belőle? Talán favágó volna Diocleában, vagy valamelyik szenátorné hintóhordozója Rómában, és most a penészes, bűzös ergastulumban feküdne a rothadt szalmán, és arról álmodna, hogy korbácsot kap-e holnap reggelire, vagy possajtott kölest.

- Most pedig kis Titről álmodunk - intett mosolyogva a két szobornak, és elfújva a mécsest, most már csakugyan nekikészült a szép álomnak. El is aludt mindjárt, de kis Tit nem jött el többet. Csak a rózsaszín hermának elevenedett meg először a szeme, azután a szája is.

- Gyere ide - parancsolt neki szelíden. - Én nem mehetek tehozzád, mert nincs lábam.

Engedelmeskedett, és akkor a herma tovább parancsolt.

- Ölelj meg. Én nem ölelhetlek meg, mert nekem nincs karom.

Széttárta a karját, de a szobor megint megszólalt.

- Várj. Hát nem ismersz meg? Nézz meg jobban.

Jobban megnézte. Már nem éjszaka volt, hanem nyári délután, és ő az antiochiai szent palota folyosóján állt, szemben a hermával.

- Szapphó!

Valahogy érezte, hogy ez csak álom lehet, de aztán végignézett magán, és látta a zöld ruhát meg a cseresznyepiros övét. Most már olyan mélyen beúszott az álom vizébe, hogy sejtését is elhagyta az öntudat partjának. Lehajolt, és betűzgette a rózsaszín márvány alatt az aranyos felírást.

Életemet, szerelem, teneked kéretlen odaadnám,
Mert a halált...

A következő szót csak homályosan látta, s egyszerre semmit se látott. Az az érzése volt, hogy elvesztette a szemét. Oda akart kapni a kezével, de már akkor keze se volt. Pedig bizonyosan tudja, hogy még az előbb megvolt mind a kettő. Ejnye, hol hagyhatta el őket? El akart indulni keresésükre, de akkor már lába se volt. Azért nem ijedt meg, mert mindjárt megtalálta a magyarázatot. Ő most már lélek, azért nincsen se keze, se lába, se szeme. Nyilván füle sincs. De akkor mivel hall? Most hallott valami hangot. Messziről jött, de egyre közeledett. Most már egészen közelről hallatszott. Genesius beszélt.

- Én most már igazán keresztény vagyok. Kövesd a példámat.

Az ablaktáblák szét voltak húzva, mikor fölébredt, a tavaszi reggel aranyfénye öntötte el a szobát, és a ragyogó hullámokban Trulla szökdösött ide-oda, mint valami élemedettebb kövér delfin.

- Trulla! Te vagy? - könyökölt fel Quintipor, és az ajtót nézte. Félig nyitva volt, és zuhogott be rajta a jácintok illata. - Kis Tit?

A dajka odaperdült az ágy elé, és csapkodta össze a két kezét.

- Képzeld, ezek az ökrök nem akartak hozzád beereszteni. Te, mennyit adtál értük? A kapusod, nem mondom, megért egy zsák finom lisztet, mert nagyon finom, művelt ember, rögtön dominának szólított. Hanem a domesticusodért nem adnék egy marék zsizsikes lencsét se. Majd kivertem a szemét a stolámmal, míg észrevett!

Csattogtatta, lobogtatta az ezüsttel kivarrott, keskeny nyakbavetőt, amit csak férjes úrnők viselhettek.

Quintipor a kis Tit miatt való türelmetlenségét is elfelejtette meglepetésében.

- Trulla! Hát te férjhez mentél?

A dajka gyíkszemében méltatlankodás látszott.

- Csak nem csodálkozol rajta, izé, minek is szólítsalak most már? Lovag! - megnyomta a szót. - Látod, én nem csodálkozom rajta, hogy te olyan rendetlen vagy, mint egy igazi nagyúr.

Fejcsóválva vette fel és rázta ki a bíborcsíkos tógát, amit Quintipor úgy dobott le magáról vetkőzéskor, hogy nem nézte, hová esik.

- De hát volt szíved úrnődet elhagyni?

Trulla visszadobta a tógát a mozaikra, és elzokogta magát.

- Hogy én hagytam volna el, aki járni és beszélni tanítottam? Aki egy ágyban aludtam vele, mikor himlős volt, és éjjel-nappal fogtam a kis kezit, hogy éktelenre ne vakarja magát? Aki nélkül úgy elgirhesedett volna az apja mellett, mint egy gazdátlan macskafiók, akiből az utcagyerekek játékot csinálnak? Aki huszonhárom kérőnek adtam ki az úticédulát őmiatta, pedig némelyiket már jobban szerettem, mintha hites uram lett volna. Az első még akkor csak manipulus vezető tizedes volt, de ha a carrhaei csatában agyon nem szúrták volna, én most mint tábornok özvegye mehettem volna férjhez. Ugyan nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon rendes uram van, magister az is, mint te voltál, csak ez komoly magister. Ilyen szép nagy haja van, ő a mészárosok kollégiumának a magistere. A második kérőm...

Bal keze hüvelykujjával és mutatóujjával jelezte, hogy nagyon komoly enumerációra készül. Quintipor elfogta a kezét, és a magáéban tartotta.

- Azt mondd meg előbb, Trullám, mért hagytad el a nobilissimát.

A dajkának megint eleredtek a könnyei.

- Nem hagytam el. Elkergetett.

- Ő?

- Hogy gondolhatsz ilyent? - szikrázott Trulla szeme.

- Az ura?

Trulla megvetően lepittyesztette a száját.

- Ura? Maxentius? Úgy ura az, mint te! Hiszen azért kergetett el, mert nem tud ura lenni. Azt hiszi, én vagyok az oka.

- De hát minek az oka, Trulla? - Quintipor a bordáin érezte verni a szívét.

- Ejnye no! Hát annak, hogy szegény kicsi drágám még mindig nem tette le a lány-bulláját. A princeps mindjárt az első éjszaka úgy szaladt ki a szobából, mintha az Erinnysek kergetnék, és az én torkomnak esett neki, hogy mit csináltam én az úrnőmmel. Még hozzá se ért, csak a kezét nyújtotta ki érte, mikor annak már megdermedt keze-lába, a szeme megüvegesedett, s a szája olyan hideg lett, mint a halottnak. A magam két szemével láttam, mert én dörgöltem a szíve gödrit szárított szarvasszív porával, míg megint meg nem indult benne a vér. Akkor aztán újra próbát tett vele az a kórságos, de megint csak úgy járt, mint akinek jégből van a kulacsa, és abból akar forralt bort inni. Összedugta a fejét az apjával meg az orvosokkal, etették vele a vasfűgyökeret, itatták két hétig napjában háromszor a krateogonont, nem ért semmit. Akkor aztán megint engem vettek elő, mit tudok. Megmondtam úgy, ahogy van, az én kicsi drágámat valaki megverte szemmel, meghalasztotta a szívét, és a rontást csak az veheti le róla, aki ráadta. Most már arról vallattak, mondjam meg, ki volt az? Mit tudhatom én azt? Sok embernek van összenőtt szemöldöke, s az mind ért a szemveréshez. Lehet, hogy valamelyik istentelen volt, mit tudom én. Erre zavartak aztán világgá, hogy addig szem elé se kerüljek, míg meg nem találom azt az átkozott szeműt.

Nem azért állt meg, mert elfáradt, hanem mert Quintipor visszazuhant az ágyba.

- Nem jól érzed magad? Nehéz ez a virágszag, ugye?

- Dehogy, Trullám, dehogy! És a kis... Az úrnőd engedett elűzni?

- Nem törődik az a világon semmivel - legyintett elbúsultan a dajka. - Kel, fekszik, egész nap jön-megy a kötőkosarával, néha dúdolgat is, de se nem mosolyog, se nem haragszik, borzasztó rossz természete lett szegénykének. "Elmegyek, Aranyvirágom", mondtam neki. "Jó, Trulla, eredj", felelte rá. "De nem is jövök vissza többet, Aranymadaram." "Jó, Trulla, ne gyere." Hát ezt érdemeltem én tőle?

Könnye indult megint, megtörülgette szemét a stola sarkával.

- Meg is fogadtam, hogy nem gondolok rá többet, nem rontom vele magam, de hát tudom én azt megállni? Most is őmiatta tettem meg ezt a nagy utat, Mediolanumtól idáig.

- Ő küldött?

- Dehogy! Hiszen őt magukkal vitték a császárék Nikomédiába; azt mondják, ott majd helyrehozza az egyenletes meleg. Márpedig azt az öreg Trulla jobban tudja, mi kell az ő kicsi drágájának. Ha valami van a világon, ami megmentheti, azt csak én küldhetem el neki.

Kis kosarat emelt föl a földről, nyitogatta a tetejét, Quintipor akkorát kiáltott rá, hogy összerezzent.

- Megmenteni?

- Hát. De azért ne egyél meg, hiszen én nem tehetek róla. Akkor kaphatta a szárazbetegséget, mikor egész nap oda mászkáltatok valahol Bajaeban, és este úgy jött haza, mint az ázott ürge. Attól kezdve van a köhögés meg a félrebeszélés. De ne félj, ez elmulaszt mindent. Ejnye, hová tettem?

Izgatottan turkált a kosárban, s míg beszélt, kezdett megverejtékesedni a homloka.

- A Suburrában lakik egy javasasszony, annak van valami tengeri hagymája, amelyik minden köhögést elállít. Neki is azt adott az anyja már háromnapos korában, s ezért nem köhintett még egyet se életében, pedig már százötvenharmadik esztendejébe fordul. Hova lettél már, te büdös? Ezen kellene élni minden embernek, de bizony szegény emberbe nem való. Minden esztendőben csak egyszer hoz ilyent egy griffmadár a hyperboreusok országából, leszáll vele az albanusi tó partján, s aki olyan szóval kiáltja meg, ami kedves neki, arra rávisít örömében, s olyankor kiejti a szájából a hagymát. No ez az, no, ebben a kendőben. Nem, valami másba kötöttem. Aki azonban kedvetlen szót mond neki, azt rögtön széthasogatja, s azért olyan drága a hagyma, mert ilyen életveszedelemmel jár a megszerzése. Bizonyosan tudom, hogy egy sárga vászonkendőbe kötöttem. De hát hol vegyek én annyi pénzt, ettem magamat, amivel a javasasszony beelégszik? Tudod, mit csináltam? Azt a karneolnyakláncot adtam neki, amit jegyajándékba kaptam a magistertől. Már nem tetőled, hanem az igazitól, az enyimtől. A praenestei fortunára mondom, rám fogja a taglót, ha megtudja. De azt se bánnám már, csak a hagyma meglenne!

A homlokára ütött, és hirtelen fölkapta a kosarat.

- Tudom már! Bizonyosan a Dea Bona oltárán rántottam ki a kosárból, mikor a báránycombot kivettem belőle, amit az istennőnek hoztam. Tartós egészséget kértem a magisterem számára. No, szaladok is, lovag. Te se kerülj ám el, ha arra jársz mifelénk. A kövér sabin göböly, el ne felejtsd, ez a macellariánknak a címere. Jaj, megyek, megyek, már itt se vagyok.

Ki is ment az ajtón, de megint visszafordult. A lovag már akkor arcára feküdt az ágyban.

- Már megint alszol? Akár az én szegény kicsi drágám! Ugyan most már te is teheted.

Quintipor nem mozdult.

- El is felejtettem megmondani, miért jöttem. Olyan sokáig kerestem a palotád, hogy közben egészen kiment a fejemből. Csak azt akartam megmondani, hogy szegény kicsi drágám téged is emlegetett, míg mellette voltam.

Quintipor fölült. Az arca sápadt volt, a homloka, ahogy elnyomta, piros, mint a vér.

- Emlegetett?

- No ne ijedj meg. Nem rossz végrül emlegetett. Csak olyan félrebeszélésből. Hogy ha te tudnád, milyen beteg ő, bizonyosan megtartanád az ígéreted, akkor ő meggyógyulna. De, mondom, ez csak olyan félrebeszéd volt. Talán eszedbe se jut már, mit ígértél neki. Vagy igen? Ej, ej, már látom az arcodon, hogy valami kópéságot ígértél neki. Tudod már, mit?

- Tudom - mosolyodott el Quintipor.

Ez a mosoly aztán egész nap le se maradt az arcáról. Mosolyogva szállt a fürdőjébe, mosolyogva öltözködött fel, és mosolyogva rakta körül a jácintokkal a két hermát. És mosolygott akkor is, mikor a két tudóst meglátta az atrium oszlopai közt sétálgatni.

Bion is mosolygott, egy kicsit gúnyosan.

- Barátunk megmenekült - mutatott Lactantiusra. - Istene zászlaja alá úgy özönlenek az önkéntesek, hogy az ilyen veteranust be se sorozza.

Csúfolódott, de azért szeretettel veregette a rhetor vállát, aki nem mutatott sértődést.

- Úgy van, amint mondod, Bionom. Istené a döntés, hogy kinek az áldozatát kívánja és fogadja el, kiét nem. Abban a jelben, amit ő ad, nem lehet csalódni. Tegnap, amikor veled beszéltem, úgy éreztem, mintha onnan felülről nagy fényesség sütne a szemembe. Ahogy a Genesius arcát leírták nekem, s te magad is beszélted, ő is valami ilyen hirtelen fényességet kaphatott. Én is egész éjszaka láttam, most már nem látom.

Quintipor mosolyogva bólintott. Visszaintegettek neki, mert azt hitték, búcsút int. Pedig ő helyeslést bólintott. A hirtelen fényességgel úgy áll a dolog, ahogy a rhetor mondja. Ő is látta azt a fényességet, amely a Genesius arcán visszatükröződött, s amelyet a rhetor nem látott többé.

A forumra ment, és Benonit kereste, az istenkereskedőt, azon a helyen, ahol az előző reggel találkozott vele, Tiberius Alexander szobra körül. E zsidó származású férfiút, aki megtagadta Izrael istenét, sőt temploma felgyújtásában is segítségére volt az átkozott emlékű Titus császárnak, már több mint kétszáz éve elnyelte a séol, ahol bizonyosan külön üstben főzték számára a szurkot. Az emberek közt azonban még e korban is fenntartotta emlékezetét ez a bronzszobor, amelyet barátja, az átkozott császár emeltetett neki mint a praetoriánusok praefectusának és Egyiptom kormányzójának. Bár fején a hadvezérek babérját és kezében a törvénytudók tekercsét viselte, arca fajának vonásait mutatta, s emiatt volt tárgya ez időkben is a rómaiak gúnyolódásainak és a zsidók gyűlöletének. Se azok, se ezek nem tudták neki megbocsátani, hogy ide került, az örök város ércbe öltözött nagyjai közé. Ő pedig egyforma derűs, sőt kissé cinikus mosollyal nézte úgy a római szemekben csillogó lenézést, mint a zsidó szemekben izzó gyűlöletet.

Itt szokta árulni isteneit Benoni, a szobor körül keringve, de vigyázva arra, hogy mindig hátat fordítson neki, nehogy gyulladt szemein keresztül lelkét irtózattal töltse el a kárhozat fiának látása. Most azonban még nem volt a helyén. Szomszédjai, egy tűzkőáruló lidiai görög s egy tisztes megjelenésű, kövér szíriai, akit amaz címkereskedőnek szólított, azt mondták Quintipornak, hogy nem is fog kijönni; Sabbathja van, és azt meg szokta szentelni.

- Hogy szenteli meg? - mosolyodott Quintipor.

- Úgy, hogy nem dolgozik semmit - mondta a szíriai -, hanem imádkozik egész nap otthon.

- Szegénynek sokkal rosszabb, mintha dolgozna - elméskedett a görög, s kelet felé fordulva hajlongani és mormogni kezdett.

A szíriai megfeddte, és rossz erkölcsűnek nevezte. Quintipornak megtetszett a komoly ember, és tőle kérdezte meg, nem tudja-e, hol lakik a zsidó. Az este egy kicsit szórakozottan hallgatta, s most már csak arra emlékezett, hogy túl a Tiberisen van valahol a szállása, s a háztulajdonos nevében a lucerna is benne van.

- Nem lucerna, hanem Candelabrum - okosította föl a szíriai. - Candelabrum Severus. Ha kívánod, uram, én elvezetlek hozzá.

Quintipor elfogadta az ajánlatot, annál inkább, mert a szíriai azt mondta, ő nagyon meg tudja rövidíteni az utat. Ebből azt is látta, hogy a címkereskedő valami kalauzféle lehet.

Csakugyan olyan beszédes volt, mint a kalauzok szoktak lenni. A Benoni házigazdájának történetébe kezdett. Severus húsz évvel ezelőtt a római postaigazgató rabszolgája volt, de nemigen tudták hasznát venni, mert nem szeretett dolgozni, s mivel kancsalnak és vöröshajúnak született, arra sem volt alkalmas, hogy művelt ízlésű emberek gyönyörködjenek benne. Egyszer a postaigazgató elárvereztette tiburi villájának kiselejtezett bútorait, azok közt volt egy nagy vas-candelabrum is, amit senki se akart megvenni. Erre a postaigazgató fülénél fogva előrángatta Severust, aki akkor is aludt egy rossz kádban, és kikiáltatta a praecóval, hogy aki kikiáltási árban megveszi az ócska candelabrumot, az ráadásul ingyen megkapja ezt a nagyszerű rabszolgát. Rögtön jelentkezett egy élemedett özvegy, aki megvette a candelabrumot, megkapta Severust, és mivel nagy örömét találta a kancsal szemben és a vörös hajban, öt év múlva, mikor meghalt, végrendeletében visszaadta neki a szabadságát, s ráhagyta a négyemeletes házát, kertjeit, villáit és földjeit. Severus pedig oltárt emelt a háza udvarán, arra föltette a candelabrumot, amelynek szerencséjét köszönhette s azt imádja egyetlen isten gyanánt, ezért hívják Candelabrum Severusnak.

A Suburrában jártak, a Viminalis tövének egyik piszkos, szűk utcájában. A szíriai megállt, és nagy tisztességtudással megérintette Quintipor karját.

- De ha nem akarsz olyan messzire fáradni, praeclarissime, én itt is szolgálatodra állok.

- Miben? - bámult el Quintipor.

- Amiben kívánod, praeclarissime. Minden igénynek megfelelő címmel siettethetem boldogságodat.

Vaskos kis libellust húzott elő, de mire szétnyithatta volna, Quintipor szemen köpte. A tisztes külsejű férfi megtörülközött, és megkezdte árui felsorolását.

- Quadratus, kilencéves, Quadrata, tizenkét éves, Tit...

Akár Titust akart mondani, akár Titildát, nem bírta bevégezni, mert Quintipor úgy vágta mellbe, hogy megszédült. Aztán mosolyogva ment tovább, csak sok kérdezősködéssel, mert erre sohase járt még, s jól elhaladt a nap, mire Róma legrégibb hídján, a Pons Subliciuson, amelyet a szent hagyományok szerint még javítani se volt szabad vaseszközzel, átért a Tiberisen túlra. Ott azonban nem kellett sokat keresgélnie. Mindjárt útbaigazították, mert mindenki ismerte Candelabrum isten házát.

A rozsdás vaslámpás csakugyan ott állt márványemelvényen a piszkos, bűzös és sötét udvar közepén, ágain fonnyadt koszorúkkal. Benoni, kicsit fölmosakodva, és inkább dohos, mint rongyos ruhába öltözve egy mocskos kisgyereket taszigált a kötélhintán, amely a földbe leásott hajórostrumra volt kötve.

- A tied, Benoni? - csodálkozott el Quintipor.

- Nem, uram - szeppent meg a zsidó. - Találtam az utcán, nagyon sírt, behoztam, és most nevet. Ha beesteledik, itt fogja majd keresni az anyja. Tudják, hogy ilyenekkel szoktam játszani, mikor itthon vagyok. Az én öcsém is ekkora volt, mikor utoljára láttam.

- Most hol az öcséd?

- Otthon vár, uram. Eskolban, a szőlőfürtök völgyében. Húsz éve.

- Erről akarok veled beszélni, Benoni. Nem vezethetnél be a szobádba?

- Nekem nincs szobám, uram. Én itt lakom, ebben az ólban. Ebben pedig két ember nem fér el egyszerre. S te nem is tudnál belépni, mert magas vagy és egyenes.

- Akkor kísérj el - húzódott hátrább Quintipor. Az ólnak nem érezte semmi szagát; mikor megtudta, hogy ember lakik benne, megtántorodott a rothadt szalma bűzétől.

Benoni kétségbeesve dörzsölgette előreugró, sovány állát.

- Nem tudom, uram, mi lesz akkor a gyermekkel. Itt keresztények is laknak, s azokról azt mondják, hogy levágják a gyermekeket.

- Bolond vagy, Benoni - mosolygott Quintipor. - Úgy láttam, itt van a szomszédban a vigilek őrháza. Majd én leadom oda a gyereket, és megmondom, hogy csak neked vagy az anyjának adják ki.

- Akkor mehetünk, uram.

- Hát az ajtód? - mutatott Quintipor az ólra. - Az isteneid is ott vannak? A pénzed is?

- A pénzem kamatozik, uram. De az istenek ott vannak a szalma alatt.

- Azok is pénzt érnek. Mért nem zárod be őket?

- Nincs ajtóm, uram. Nem is kell. Az én népemnek Izrael istenén kívül a megvetettség is oltalmazója.

Igaza lehetett, mert a vigilek, akikhez ő lépett be elsőnek utat mutatni, nem a kezökkel lökték ki, hanem a lábukkal. A lovagot azonban katonás tisztelgéssel fogadták, és a gyereknek mindjárt sisakot és kardhüvelyt adtak játszani.

- Benoni - kérdezte Quintipor, mikor megindultak az utcán a Tiberis felé -, mit akarsz te Jeruzsálemben?

- Sírni akarok a falnál, uram, ami a templomból megmaradt.

- Mondtam már neked, hogy zsidó nem léphet be Jeruzsálembe. Törvény van rá.

- Tudom, uram, de az régi törvény. Hadrianus császár hozta, isten törje össze a csontjait.

Összerezzent és körülnézett.

- Bocsáss meg, uram. Ez csak úgy szokásból szaladt ki a számon. Csak azt akartam mondani, hogy mostanában már nem veszik olyan szigorúan a törvényt. Pénzért a zsidót is beeresztik Jeruzsálembe.

- S van már annyi pénzed, amennyiért megveheted az engedélyt?

- Arra talán már elég lenne. Valamennyit le bírok belőle alkudni.

- De útiköltséged nincs, ugye?

- Jó gyalogló vagyok, uram. A magam lábán is hazaérnék egy év alatt. Lehet, hogy ingyen hajót is kapnék. Egy kicsit értek az egyiptomi bűvészethez, s a hajósok szeretnek bűvészt vinni magukkal, aki jó időt csinál. Legföljebb ha rossz az idő, akkor beledobják a tengerbe. De aki Jonát kimentette a hullámokból, az engem is megsegítene. Más tart engem vissza, uram.

A beszéd kifárasztotta. Hosszú köhögés és krákogás után tudta folytatni.

- Azért külön kell fizetni, hogy a falnál sírhasson az ember. Tíz perc húsz sestertius. De aztán meghosszabbíthatja a légionarius, aki a falat őrzi. Minden további öt perc tíz sestertius. Ez nagy pénz, uram, mert duplán kell számítani. Az öcsémmel együtt akarok sírni a falnál.

Megint elővette a köhögés. Quintipor fogta a karját, hogy el ne tántorodjon, s először hervadt le szájáról a mosoly.

- Kis Tit, kis Tit, te is így köhögsz?

De már akkor megint mosolygott, mikor megindultak, fölfelé a dombon, amely a Tiberis völgyét elzárta. Megint eszébe jutott kis Tit. "A nap már a hegyre ült."

- Ide hallgass, Benoni. Vállalnál te egy keresztény útitársat, ha az minden költségedet fedezné?

Benoni megrökönyödött. Gondolkozott, számolt, aztán kedvetlenül felelt.

- Ha különben békét hagyna...

- Békédet hagyja - mosolygott Quintipor. - Halott keresztényt kellene magaddal vinni. Ugyanaz a hajó vinné. Bebalzsamozva, kőszarkofágba, teherárunak. Neked csak addig lenne vele bajod, míg ládában a hajóra teszik, meg azután a megérkezésnél, mikor átadod.

- Hová kellene vinni?

- Nikomédiába. Egy kis kerülő Jeruzsálem felé, de annak is megkapnád az árát.

- Mikor indulhatnék?

- A jövő hét első napjaiban. Mikor a kivégzések lesznek. Elmégy a lictorokhoz már holnap, megegyezel velük, vigyázva végezzék ki, ne nagyon torzuljon el, mert be akarod balzsamoztatni. A ruháit is tegyék félre, mert a bebalzsamozóknak majd abba kell felöltöztetni. Azokkal is elintézed a dolgot, a koporsót is megveszed, s a legközelebbi hajóval indultok.

Benoni beesett arcán lázrózsák gyúltak ki. Számolt az ujjain.

- Ab hó kilencedike a templompusztulás napja. Akkorára még úgy is a szent városban lehetünk, ha előbb elmegyek Eskolba az öcsémért. Csakhogy...

Megint az állát dörzsölte. Quintipor mosolygott.

- Csakhogy mi baj? Mondjad csak bátran.

- Uram, annyi pénze a császárnak sincs, amennyibe ez kerül.

- Mennyit számítasz körülbelül?

Ezt már ujj nélkül számította, mert ez már nem időszámítás volt, hanem üzlet. Csak száraz ajkai mozogtak. Először harminc aureusra becsülte a költséget, aztán ötvenre, végre megállapodott hatvanban. Quintipor mindenre jóváhagyóan mosolygott, s előhúzott két erős bőrerszényt.

- Mindent beszámítottál?

- Mindent, uram. Még azt is, ami váratlan történhet.

- A magad költségei is benne vannak?

Benoni egy pillanatig habozott.

- Csak az enyimet, ha megengeded. Annyim van nekem, amibe az öcsém engedélye kerül.

- Tedd el ezt a két bőrerszényt. A kettőben száz arany van. Annyi aureusod megmarad, hogy az öcséddel együtt száz esztendeig sírhattok a falnál. Vedd hát el gyorsan, mert nekem sietnem kell. Nem kell megolvasnod, súlyra is megbecsülheted.

Játékosan méregette két tenyerén az erszényeket. Benoni ijedten tette hátra kezeit.

- Én ma nem nyúlhatok pénzhez, uram.

- Miért?

- Nekem ünnepem van.

- Hátha én dugom a ruhádba?

- Törvénnyel nem lehet játszani, uram.

- Arra pedig már nincs időm, hogy visszakísérjelek.

Már akkor a Tiberis balpartján jártak, a Galba-féle gabonaraktárak előtt, amelyek a vámhivatallal együtt nézegették magukat az elsötétedő víz tükrében. Egy nagy márványtáblára, amely arról szólt, hogy Rómába mindent adómentesen lehet bevinni, ami a lakosság életszükségletéhez tartozik, bronz Mercurius mutatott rá. Talapzata kövei szétnyiladoztak, egy helyen, lelógó fűcsomó alatt ökölnyi rés tátongott.

- Mit gondolsz, Benoni? - kérdezte Quintipor. - Mercurius isten pártfogója ugyan a tolvajoknak, de azért talán megőrzi holnapig a te pénzedet is.

Benoni körülnézett. A Tiberisen nem járt hajó, a rakodópart is néptelen volt, alább, a kiöntésekben nyugodtan tollászkodtak a flamingók és pelikánok. Quintipor becsúsztatta az erszényeket, eligazgatta rajtuk a füvet, és búcsút intett az istenkereskedőnek.

- Élj boldogul, barátom!

Benoni utánakapott a kezével.

- Uram, még nem mondtad meg...

- Mit, Benoni?

- Mi a neve annak, akit keresnem kell a lictoroknál, hogy kiváltsam.

Quintipor elgondolkozott és elmosolyodott.

- Gránátvirág a neve.

- És Nikomédiában kinek adjam át a koporsót?

- Megtalálod a címet az egyik erszényben egy papiros-szeletkén.

- Élj boldogul, uram!

Nem sokáig nézhetett a lovag után, mert az mindjárt a vámház sarkán beült egy kétkerekű carrucába. Vágtatva vitte a szekér az Anulinus-palotába, amelynek kapujában várást parancsolt neki.

Az asztalon levelet talált, Bion írását. Habozott, hogy fölbontsa-e, s mikor feltörte, nyugtalankodva kezdte olvasni. De aztán már nemcsak mosolygott, hanem nevetett is. Arról értesítette a matematikus, hogy vénkorára hallatlan szerencsében részesítették az istenek. Magát Aphroditét küldték el hozzá Hormizda képében. Igaz, hogy Aphrodité nem őt kereste, hanem egy bizonyos lovagot, de aztán vele is beérte. Sőt, megkérte arra, hogy kísérje el egy háromnapos asturiai kirándulásra, mert meg akarja látogatni a szigeten a fájdalomgyógyító Venus Erycina templomát. Annál kevésbé mondhatott neki ellent, mert ő is régen készült már oda, megnézni azt a villát, amelyben Cicero az istenek természetéről szóló könyvét írta.

- Emlékszel rá? Ez az a könyv, amit a rhetor egyszer meg akart hamisítani. De öreg barátunknak ne szólj róla! Ha megígéred, hogy hallgatsz, én is megígérem, hogy beszélek. Ki fogom beszélni a neheztelést az istennő fejéből. Nincs szebb feladat a csillagok alatt egy öreg matematikus számára, fiam, mint fiatal szerelmeseket összebékíteni.

Eltépte a levelet, és az író-ólommal ezt a választ írta Bionnak egy papirus-lapra.

- Én is elutaztam, Bionom. Addig is, míg találkozunk, ezt üzenem neked: Lactantiusnak van igaza.

Csöngetett a domesticusnak, átküldte Bion szobájába a levelet, gyorsan magára vette a zöld ruháját a cseresznyepiros övvel, beledugatott mindent, amit kis Tit érintett valaha, az antiochiai kereszttől az alküone-madár eldobott tolláig, aztán belevágta magát a carrucába.

- A praeturára!

Lelkendezve lesett ki a szekérből, s nagyon megkönnyebbedett, mikor meglátta, hogy a bírósági palota előtt már nagy sokadalom van. Az azonban megijesztette, hogy pénzt elfelejtett magához venni, s nem tudja miből kifizetni a kocsist. Szerencsére megakadt a szeme a magisteri ezüstkulcson, amit úgyis le kellett volna venni a ruhájáról. Letépte, és markába nyomta a bámuló kocsisnak.

Ügyesen keresztülfúrta magát a tömegen, közben megtudta a csődület okát. Egy Felix Bulla nevű híres rablóvezér állt a praetor előtt.

Mire befurakodott a terembe, a praetor már kimondta a halálos ítéletet, és távozásra készülve odaszólt a rettenetesen megbilincselt latornak.

- Látod, mért lettél rabló?

A lator, gladiátor termetű, széparcú férfi, visszafordította fejét a lictorok közül, akik kivonszolták.

- Hát te miért lettél bíró? Azt hiszed, én jobban tehetek róla, mint te, hogy melyikünkből mi lett?

A terem hirtelen kiürült, csak két lictor maradt még benn, akik letették bárdos vesszőnyalábjukat, és söprűvel fegyverkeztek föl, s a praetor segédje percegtette nádtollát az asztalon.

Quintipor előrelépett.

- Mit akarsz? - nézett fel mogorván az írnok.

- Én keresztény vagyok - mosolygott Quintipor.

Az írnok megcsóválta a fejét.

- Letelt a hivatalos idő. Gyere holnap.

- De én már ma is keresztény vagyok.

- Oly sürgős neked? Ilyen fiatal létedre. Van még időd meghalni.

- Akkor elmegyek a praetor után, és feljelentelek neki, hogy nem tiszteled a törvényt. - Ezt is mosolyogva a mondta, de nagyon határozottan.

Az írnok vállat vont, és előkeresett egy nagyobb viaszos táblát.

- Te már a huszonharmadik vagy reggel óta. Mi a neved?

- Gránátvirág.

Az írnok elnevette magát.

- Szép nevet adtak neked.

- Szépet - nevetett a Quintipor szeme.

- Hány éves vagy?

- Huszadikban vagyok.

A toll vastagon fogott. Valami szőr akadhatott bele. Az írnok piszkálgatta egy darabig, aztán eldobta, elővette a tollvágó penecilust, új nádat faragott vele, kipróbálta a körmén, megfelelőnek találta.

- Hová való vagy?

Quintipornak megrebbent a pillája.

- A... a Boldogok Szigetére.

A nádtoll még egy kicsit percegett. A scriba beírta, hogy fölülnevezett istentelen meg van zavarodva elméjében. Aztán intett a lictoroknak.

- A többihez!

A lictorok letették a söprűt, felvették a fasceseket, és közrefogták Gránátvirágot.

 

V.
NIKOMÉDIA VAGY A VÉGZET KÖNYVE

XXXVIII.

Az udvari orvos, Pantaleon utóda, nagyon tudós és goromba görög, dél óta már negyedszer próbált Galerius caesar színe elé kerülni. Az ajtónálló főkamarás azonban csak egyszer jelentette be, s akkor nem egészen a cerimoniale által előírt léptekkel hagyta el a caesar szobáját.

- A szentséges úr nem kíván orvost látni - mondta hűvösen, hol egyik, hol másik testrészét tapogatva. - Véleményem szerint nincs is rá szüksége, mert nagyon jó erőben érzi magát.

A caesar még éjszaka megérkezett, beteg lánya hívására, aki már ötödik hete feküdt a nikomédiai palota legcsöndesebb szárnyának peristiliumában, éjjel-nappal a szabad levegőn. De a hivatalos ügyek úgy összetorlódtak, hogy az apának eszébe sem jutott a lánya. Reggel korán ugyan gondolt rá, de akkor azt jelentették neki, hogy a beteg alszik, s így inkább a császárnál tett rövid üdvözlő látogatást. Rosszkedvűnek, majdnem haragosnak találta, az üdvözlést pár odavetett szóval viszonozta, s szinte parancsszerűen jelentette ki, hogy az enyhítő rendeletet rövidesen kihirdetteti az egész birodalomban. A caesar megkísérelt óvatosságot ajánlani, azonban a császár hideg pillantása elhallgattatta. Jobbnak látra tehát engedelmet kérni a visszavonulásra, és a császár nem tartóztatta. Sőt úgy viselte magát, mintha már nem is tudná, hogy vendége van, s hogy a vendég uralkodótársa és veje. Összeráncolt homlokkal jött-ment a kis dolgozószobájában, összetapasztott tenyerekkel és idegesen táncoló ujjakkal, és fejét fel-felkapva, mintha valami váratlant hallana, vagy nagyon várna valamit.

- Carrhael - csikorította össze fogát az óriás, míg összeszorított szájával megérintette a császár lázasan forró kezét. Úgy érezte, ez a rejtélyes, vézna kis öregember, akit két ujja közt összeroppanthatott volna, mint egy kiszáradt diót, most négyszemközt megismételtette vele a szégyenfutást. És megint a Sápadtképűt látta mögötte, úgy, mint akkor, csak még most arcátlanabbul vigyorogva, a diadal biztos tudatában. Az istentelenek leplezett amnesztiát kapnak, és ővele mint kegyvesztettel bánik a császár - az összefüggést a vak is láthatta, s a caesar nem ismerte magát vak embernek. Holnap talán számkivetés vagy annál is rosszabb következik. Vajon nincs-e máris aláírva a halálos ítélet, csak a Sápadtképűt kell megvárni a kihirdetéshez, hogy a maga szemével láthassa az ő bukását, úgy, mint, Carrhaenál? Talán ő lesz a koronatanú is? Diocletianus nagy tettető, s ha most elvetette az álarcot, vagy feleslegesnek tartja már, vagy olyan dühre lobbantotta valami, hogy többé nem tud magán erőt venni. Nyomára jött volna az összeesküvésnek, amelyet ő tervezett ki Antiochiában, és Maximianus szervezett meg a mediolanumi udvarból? Igaz, hogy nagyon óvatosan dolgoztak, s kettejük szerepéről csak néhány bizalmas főember tudott, magas rangú katonák és udvari méltóságok. De bizonyára Constantinusék is nagyon vigyáztak, annál inkább, mert ők szedett-vedett csőcselékkel dolgoztak, istentelenekkel. Azért készülődéseik őelőttük mégse maradtak titokban. Tanút ugyan nem lehetett ellenük szerezni az apatei presbiter óta, s tulajdonképp az se volt haszonra való, de azért voltak róluk értesüléseik. Tudták, hogy a naissusi asszony megfoghatatlan keze állandóan szövi a fonalat a Thamesistől az Euphratészig, s tudják, hogy a fiatal Constantinus, a világ jövendőbeli urául kiszemelve, éppúgy keresi a népszerűséget a légiók és a polgárok közt, mint az ő oldalukról Maxentius. S lehet, hogy amennyit ők tudnak azokról, azok is annyit tudnak őróluk. S vajon nem éppen Maxentius kotyogott-e valamit, akinek bölcsőjébe nagy akarást, de kevés értelmet tettek a sors-istennők? Tüzessége ugyan, amely korával jár, méltóvá teheti őt az asszonyok becsülésére, de szelessége, amelyet nem tudott kora mögött hagyni, nem teszi alkalmassá a férfiak dolgaira.

Vejéről egy pillanatra leánya is majdnem eszébe jutott Galeriusnak. De ez nagyon rövid pillanat volt, s csak abból a felelet nélkül elhalt kérdésből állt, hogy ugyan mire is akart gondolni az előbb? Gondjai zuhatagában úgy elsodródott, mint egy kis kék pillangó a vízesésben. A forradalom a keleti és a dunai légiók közt meglehetősen elő volt készítve. A perzsa támogatás is biztosítottnak látszott, s ebben, azt el kellett ismerni, nagy része volt Maxentiusnak. A caesar olyannak látta a helyzetet, hogy a kockát el kell vetni. A bátorság majdnem biztosítja a diadalt, a halogatás biztos halál. Délelőtt Tagessel, a főaugurral tanácskozott, aki megerősítette őt elhatározásában. A madár- és béljóslatok, mint mondta, hetek óta olyan komor végzettel fenyegetik Diocletianust, hogy nem meri őket közölni a császárral, kénytelen napról napra kegyes hazugságokkal áltatni. Bezárkózott azután a comes largitiorummal is, az örmény pénzügyminiszterrel, akit a császár azzal idegenített el magától, hogy nem fogadta el adójavaslatát, holott az föltétlenül eltüntette volna az állami deficitet. Az okos és kövér örmény arra hívta fel a császár figyelmét, hogy a birodalomban egyre több a sovány ember, ennélfogva azt indítványozta, hogy ezeknek az adóját duplázzák meg, mert ezek kevesebbet esznek, mint a kövérek, ennélfogva több pénzük van az adóra.

A tanácskozások után Galerius saját kezű levelet írt Maximianusnak, Varanesnek s a keleti és dunai légió parancsnokainak. A medvefojtogatáshoz szokott kéznek a könnyű nád toll nem akart engedelmeskedni, s ez külön idegesítette a caesart, mint keresztre feszített rabszolgát a tenyerébe szaladt szálka. A szolgálattevő főkamarásnak minden oka megvolt rá, hogy ne vállalja másodszor is az orvos bejelentését.

A görög azonban azok közé az orvosok közé tartozott, akiket a halál tisztelete közömbösökké tesz más tekintélyek iránt. Amikor ötödször is megjelent a caesar előszobájában, minden szó nélkül félrelökte az ajtóból az egregiust, s rányitott a szentséges úrra.

- Mit akarsz? - ordított rá a Csordás vérben forgó szemmel.

- Én semmit, szentséges úr - felelte nyugodtan az orvos. - Hanem ha te el akarsz búcsúzni a lányodtól, ne késsél sokáig. Atroposz ollója kérlelhetetlen.

- Mi? - a caesar olyan rekedt bőgést hallatott, mint az a gyanútlanul legelésző barom, amit sardicai csordás korában csak úgy erőpróbául fültövön ütött az öklével. A maga módján ő is szerette a lányát. Ez most látszott meg rajta, amikor fölugortában fellökte az asztalt, és orvoson, kamaráson keresztülgázolva rohant ki az udvarra. Nemcsak a barátait, hanem még az ellenségeit is elfelejtette, olyan hirtelen és fájdalmasan zuhant halántékára a sors ökle.

Az atriumban azonban csak meg kellett állnia. A nikomédiai palotát ugyan nem évszázadok királyai és császárai építették, mint az antiochiait, hanem Diocletianus egymaga, egyszerű és áttekinthető tervek szerint, amelyek a római katonai táborok beosztását vették mintának. De kétholdnyi területen feküdt, annyi épületcsoportja, oszlopcsarnoka, tornya, kapuja volt, hogy a caesar mostani fejvesztettségében nem tudta, merre menjen. Megvárta az orvost.

- Vezess hozzál Eredj előre! Szaladj! Megállj! - parancsolt neki katonásan, míg a vad csordásszemekből kibuggyantak a könnyek, és megálltak a szemgödörben. Ezen a csattanó, cserzett, piros arcon a könnyeknek nem volt szokott útjuk, azért tétováztak a megindulással. - Mondd, orvos, nincs remény?

Az orvos a szakember alaposságával felelt. A test parány részek halmaza, amelyek hézagot hagynak maguk közt, és az egészség az a helyes arány, amely e pórusok átmérője s a rajtuk elpárolgó folyadékok közt fennáll. A különböző nyavalyák ennek az aránynak a megzavarodásából állnak elő. Ez ugyan régi elmélet, melyet a prusai Aszklépiadész állított fel, s mások azóta lényegesen módosították, mégpedig több irányban, ami természetes is, mert az orvosi tudomány a filozófia nővére. Ő a maga részéről abban igazat ád a prusai tudósnak, hogy a betegségeknek tulajdonképpen két okfeje van, a kitágulás és összeszorulás, de a domina nobilissima esetében mégis inkább a pneumatikusokkal tart. A négy elem, a meleg, hideg, a nedves és száraz mellé fel kell venni valami spiritust is, amely a tüdőn keresztül kerül a vérbe. A nobilissima tüdeje se kitágulni, se összeszorulni nem tud, s így spiritusa fogytán van, legföljebb estig tarthat még el.

Az orvos elhalkította a szót, mert már közeljártak a legnaposabb oszlopcsarnokhoz, s hallatszott Titanilla köhécselése. A hosszú magyarázat alatt a caesar könnyei felszáradtak, s elméjét újra birtokukba vették a szobájából utánasompolygott gondok. Sőt most már az is eszébe jutott, hogy a leveleket otthagyta az asztalon, illetve a fellökött asztal alatt, s tarkóján csorgott a verejték arra a gondolatra, hogy távolléte alatt esetleg rendet csinálnak a szobájában.

- Menj csak a beteghez, s nyugtasd meg, hogy mindjárt követlek - mondta az orvosnak, s döngő lépteivel visszasietett.

Az orvos lábujjhegyen lépkedett fel a lépcsőkön, hogy föl ne ébressze a beteget, akit mozdulatlanul látott feküdni könnyű, de meleg skarlát takarója alatt. A nobilissima azonban nem aludt. Lesoványodott kezeivel a skarlátot simogatta, s amint az orvos lépteit meghallotta, ráemelte szemeit, amelyek még nagyobbra nőttek a virágarcocska elsorvadásával. Most egészen kékké világosodtak, és úgy fénylettek, hogy az orvosnak a kialvó mécses utolsó fellobbanására kellett gondolni.

- Találkoztál vele? - kérdezte az ágon hintázó madár csicsergő vidámságával. - Láttad? Ugye milyen szép volt?

- Igen - bólintott az orvos, és megkereste karján a verőeret -, mindjárt jönni fog ő is. Ha egy kicsit fel tudsz emelkedni, még meg is láthatod, valamiért visszaszaladt. Ott piroslik a bíbora, látod?

- Kiről beszélsz? - ámult rá Titanilla.

- Az atyádról, a caesarról.

- Eh, én nem azt kérdeztem! - hanyatlott vissza bosszúsan. - A kisfiút láttad-e?

Az orvos meglepetve nézett rá. Úgy látszik, gondolta, mégis a régi művészeknek volt igazuk, akik Thanatoszt mosolygó gyermekifjúnak ábrázolták, amint mákfejjel játszadozik. Mostanában inkább fekete leples rémnek képzelték, éles késsel, amellyel levágja a haldoklók haját, annak jeléül, hogy ők most már az alvilág isteneihez tartoznak.

- Láttam a kisfiút - hagyta rá a nobilissimára. - Mákfejek voltak a kezében.

- Dehogy - nevetett a beteg. - Az más kisfiú lehetett. Ennek füge volt a kezében, szép, nagy, piros füge. Látod, itt ült a takarómon, itt ni, még össze is van gyűrődve. Kértem tőle fügét, de nem adott. Azt mondta, csak akkor ád, ha megtudja, milyen a lelkem.

Elkezdett halkan sírdogálni. Az orvos nem vigasztalta. Számított rá, hogy a sírás magától is el fog állni. Az érverés kezdett nyugodtabb lenni. A hangja is nyugodt volt, amikor megszólalt.

- Ereszd el a kezem, orvos. Rosszul esne neki, ha meglátná. Az én kezemet csak őneki szabad fogni.

Az orvos nem látta semmi értelmét az ellenkezésnek. Türelmetlenül nézett le az udvarra. Szerette volna siettetni a caesart.

A nobilissima befogta a szemeit. Talán el is aludt, mert egyszer elmosolyodott, aztán hirtelen felnézett.

- Orvos, van nekem lelkem?

Az orvos kapott rajta, hogy olyan kérdést adott fel neki, amelyről kiadósan lehet beszélni s elszórakoztatni a beteget addig, míg a caesar ideér.

Azt felelte, hogy lelke mindenkinek van, de nem egyformán. Zeno tanítása szerint a lélek tűz, amely azonban az emberi testben többé-kevésbé lehűl, mert durvább anyagokkal érintkezik. Poszeidonosz szintén megerősíti ezt, és azt is állítja, hogy mikor a lélek elhagyja a testet, fölemelkedik a hűvös levegőbe, mivel könnyebb, mint az, s annál magasabbra megy, mentül tisztább. A legtöbb lélek itt kóvályog a föld közelében, mert a tisztátalan anyagokkal való keveredés lehúzza. Az olyan lélek azonban, mint a nobilissimáé, egész bizonyosan fel fog emelkedni odáig, ahol a tiszta éther kezdődik, vagyis a hold magasságáig.

A nobilissima halkan felsóhajtott, és két kezével eltakarta az arcát, amelyen irtózás látszott.

- Nem, nem, oda nem! Félek a holdtól.

A caesar a legjobbkor érkezett meg. Az orvos sietett félreállni, ő pedig nagy kezeit rátette a lánya széthullott, fekete hajára.

- Nézz rám, kis nobilissima. Hát nem tudod, ki vagyok? Sok a dolgom, mégis eljöttem hozzád. Megismersz?

Titanilla levette kezeit a szeméről.

- Miért ne ismernélek meg, atyám? Tudtam, hogy el fogsz jönni a kislányodhoz, aki nem volt neked rossz gyereked.

Az egyik nagy tenyerébe beleigazította kis arcát, a másikkal betakarta.

- Atyám, te mondd meg, van nekem lelkem?

A caesar elnevette magát. Nagyon szívből nevetett.

- Ó, te bolondka, te! hogy ilyenek jutnak neked eszedbe! A lélek, az virtus, hát minek volna az neked? Az asszony nem tudna mit csinálni a lélekkel, az csak az ilyen mellbe való, mert ebbe fér!

Kevélyen megütötte döngő mellét. Aztán a másik kezét is kihúzta a beteg feje alól. Sürgős végeznivalói vannak, mondta a szokott hangján. Őszinte megnyugvást érzett, hogy így találta a lányát. Aki ilyen bolondságon tudja törni a fejét, azt nem kell félteni, szamár az az orvos.

Körül is nézett, hogy majd megmondja neki, de nem látta sehol. Lehajolt a lányához, megcsókolta mind a két arcát, és megkérdezte tőle, van-e valami kívánsága.

- A Dominával szeretnék beszélni - felelte halkan a lány.

- A császárnéval? - hökkent meg Galerius.

- Azzal. Nem felejted el?

- Nem, nem - dörmögte kelletlenül a caesar. - Mást nem kívánsz? nincs itt veled senki?

Titanilla szó nélkül mutatott az asztalkáján levő ezüst csengőre. A caesar távozóban még hallotta is a csengetést. Cselédek és ápolónők szaladtak a nyugvóágyhoz, de a nobilissima visszaintette őket. Csak az orvost marasztotta ott.

- Gyere közelebb. Nyúlj be a vánkosom alá. Papiruskönyvecskéket és viasztáblácskákat találsz ott. Egymás után vedd ki őket, és tartsd ide elébem. Olvasni akarok belőlük, de az én karomnak nehezek.

Amit elolvasott, azt bedugta a takaró alá.

- Milyen jól melegítenek ezek, orvos - mosolygott el. - És milyen jó, hogy olyan sok van! Egészen beléjük takarózhatom éjszakára.

De a tizediknél nem bírta tovább. Annál, amelyik úgy kezdődött: Köszönöm, hogy te vagy.

- Minden összefolyik a szemem előtt, orvos. Most már te olvass!

Az orvos ugyan komoly ember volt, de azért elég folyékonyan olvasta a iambusokat és dactylusokat, mert sok orvosi szabályt tudott, amelyeket a régi mesterek hexameterekbe foglaltak. Mindazáltal örült, mikor könnyű asszonyi lépteket hallott.

- A Domina! - kémlelt előre, mert a nap már lement, kezdett barnulni az este.

- Menj eléje és üdvözöld - mondta Titanilla. A császárné mindennap meglátogatta pár percre, s ő, ha ébren találta a látogatás, mindig gondolt vele, hogy megadják neki a tiszteletet.

Az orvos a lépcsők aljáig eléje ment a Dominának, s letérdelve köszöntötte.

- Mire a hold feljő, legszentebb úrnő...

A császárné ijedten hallgattatta el, s megparancsolta neki, hogy maradjon a közelben. Aztán odasietett a beteghez, aki megcsókolta a felé nyújtott kezet.

- Soká jöttél, augusta anyám - mondta szomorúan. - Már azt hittem, engedsz elmenni.

- Hová, gyermekem? Nekem csak most szóltak, mikor apád már el is utazott, hogy látni kívánsz.

- Nagyon vártalak. Nem akartam addig útra kelni.

- Már kérdeztelek, hová mennél ilyen sötétben, gyermekem? Ilyenkor már mind elalszanak az ilyen kis madarak, mint te vagy.

Elkezdett dúdolni. "Az oceanus parttalan...", mosolygott és abbahagyta.

- Tudom, augusta anyám. Én is elalszom. Csak előbb szeretnék valamit megtudni tőled. Nézd, anyám... Megengeded, hogy így szólítsalak? Látod, nekem sohase volt senkim, akit anyámnak szólítsak. Én a vad nobilissima voltam. Engem mindenki szeretett, de ti nem.

- Ne mondj ilyet, kislányom - ölelte magához a császárné a lehanyatló kis fejet, jóvátételéül rideg esztendők hosszú sorának.

- Nem bántásul mondom, anyám. Én se szerettelek titeket. Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud. Most már nagyon tudlak szeretni. És ha te is engem, akkor bizonyítsd be. Mondd nekem úgy, hogy: kis Tit.

- Úgy mondom, kis Tit.

- De kétszer mondjad. Úgy, hogy kis Tit, kis Tit.

- Kis Tit, kis Tit - fojtogatták a könnyek az öregasszony torkát.

- Úgy, most már elhiszem, hogy szeretsz. Most már merek tőled valamit kérdezni.

- Kérdezz, kis Tit.

- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?

A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.

- Ha fáj, kis Tit, akkor van.

- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj. Mit gondolsz, a rabszolgáknak is van lelkük?

A császárné feje lehanyatlott. Egyetlenegyszer életében őt is nevezték testvérüknek rabszolgák és rabszolganők. Akkor, amikor Nikomédia püspöke keresztvizet öntött lefátyolozott fejére, és a szeretet csókjaival fogadta magába a gyülekezet.

- A rabszolgáknak is van lelkük. Hiszen a rabszolgáknak egyebük sincs.

Kis Tit a nyakához nyúlt, és ott bíbelődött egy darabig erőtlen kezével.

- Ügyetlen vagyok. Akaszd ki csak a bullám, anyám. Megvan? Nyisd föl. Egy kis kereszt van benne, megtaláltad?

- Igen - felelte a császárné szorongva.

- Add ide, anyám. Köszönöm. Neked megmondhatom, hogy egyszer egy rabszolgától kaptam én ezt, a tűje hegyén még most is rajta a vére. Azt is nekem adta. Én is neki adtam az enyémet.

Már alig lehetett érteni a szavát.

- Nem... nem találom... nem találom...

- Mit nem találsz, kis Tit?

- A... számat. A keresztet... tedd... oda... a számra... így... jó...

Köhögött, s most megint megerősödött egy kicsit a hangja.

- Neked... megmondom a... nevét... Gránát... Tartsd ide a... a füled... virág... Gránátvirág.

A császárné addig maradt ráhajolva, míg azt nem érezte, hogy hidegülő kezei lecsúsznak róla. Aztán kezeit összetette a takaró felett a mellén, közéjük szorítva a kis feszületet, keresztet vetett a halottra is, magára is, és szólította az orvost.

- Világosságot!

A hold a fák felé emelkedett, amelyeket könnyű szél borzongatott meg, talán az éthert kereső lélek fölszabadult szárnyainak suhogása, és ezüstfény öntötte el az oszlopcsarnokot. Kis Tit úgy feküdt benne, mint a bajaei romok kék pillangója a bokrok alatt, mikor kialudt a nyár aranyfénye.

XXXIX.

A nobilissima halála sokkal mélyebben megrendítette az udvari köröket, mint ahogy várni lehetett volna. Az uralkodóháznak Nikomédiában még nem volt halottja, a szent palota építésekor nem gondoltak mausoleumra, s a mulasztást most kellett pótolni, az alatt az egy hét alatt, amely a temetésig rendelkezésre állott. Gondoskodni kellett az udvari gyász elrendeléséről s a szertartások rendjéről is, de senki sem tudta, ki fog intézkedni, s ez okozta az udvari méltóságok megrendülését. A császárné, aki győzte lelkierővel egészen a halott szemének lefogásáig, másnap ágynak esett, s állapotát az orvos olyan nyugtalanítónak találta, hogy éjjel-nappal vele volt, és nem engedett be hozzá senkit. Galerius távol volt, a bithyniai helyőrségeket akarta sorra látogatni, s bár többfelé futárokat küldtek utána, bizonytalan volt, mikor találnak rá. A császár rossz hangulata, amely hetek óta tartott, most apátiába ment át. Az orvos jelentését a császárné megbetegedéséről fejbólintással vette tudomásul, s mikor intézkedését kérték a nobilissima temetéséről, csak annyit mondott, hogy az az udvarmesterre tartozik. Azt azonban nem mondta meg, melyikre, s mivel kérdést nem mertek hozzá intézni, s nem is lehetett, hiszen felségsértés és szentségtörés lett volna homályt találni a legmagasabb kijelentésben, a szent palota hadszíntérré változott, amelyen a legelkeseredettebb harc indult meg. Titanillának mint Maxentius feleségének, magának is volt udvarmestere, Galeriust is elkísérte az övé, s ezek mind a ketten maguknak követelték az intézkedés kizárólagos jogát, egyik a férj, másik az apa képviseletében. Viszont a császári udvarmesteri hivatal feje hallani se akart arról, hogy a császári palota területén bárki is bitorolni merje az ő hatáskörét.

A szegény kis halott, miután a pollinctorok bebalzsamozták, már negyedik napja feküdt az atriumban a lectus funebrisen, skarlátjával letakarva, de füstölő serpenyőt nem állítottak oda ravatalához, se a vestibulumba nem raktak vörösfenyő- és cipruságakat. Illő ugyan a tradíciók tiszteletben tartása, és veszélyes az alvilági istenek megsértése, de mindennél nagyobb érdek a tekintély megóvása. Az udvar pártokra oszlott, mind a három udvarmester lemondással fenyegetőzött, a másik kettőt tevén felelőssé a következményekért. Szerencsére a könyörülő Aesculapius isten megmentette a birodalmat ettől a megpróbáltatástól. A császárné összeszedte magát annyira, hogy ha a temetésen nem jelenhetett is meg, legalább főudvarmesternőit megbízta az intézkedésekkel. Ez nagyon szerencsés gondolat volt, mert a közös sértődöttség és harag összebékítette a három udvarmestert. Megegyeztek abban, hogy mindentől távol tartják magukat, s így a temetés olyan egyszerű lehetett, amilyennek a császárné kívánta. Ideiglenes sírt készíttetett a ciprusok alatt, amelyek mögött utoljára látta Titanilla a napot lemenni, s megtiltotta, hogy megrendezzék a szokásos halotti menetet, ami titokban megütközést is keltett. Mert a nagy temetés, amelyre kikiáltók szokták meghívni a közönséget, a család fényének s tekintélyének kimutatására szolgáló alkalom volt, és a tubicinák zenéjével, a betanult naeniákat jajgató praeficák kórusával s a szomorúság enyhítésére szánt mímusok szerepeltetésével inkább triumfusra emlékeztetett. Az orvos közbenjárására azt is elrendelte a császárné, hogy a papirusokat és viasztáblákat, amelyeket a nobilissima ágyában találtak, tegyék bele a koporsójába. Maga nem nézte meg az írásokat, mert az orvostól azt hallotta, hogy azok gyerekes bohóságok, de sejtette, hogy attól a Gránátvirág nevű rabszolgától származhatnak, akinek a nevével szegény kis Tit kilehelte lelkét. Annyira megindítónak és mindent megtisztítónak találta a nobilissima halálát, hogy úgy érezte, elnézheti neki ezt a kis léhaságot. Azt azonban nem engedte meg, hogy amphorákat, csészéket, díszkorsót és asszonyi piperetárgyakat is tegyenek a koporsóba. Szemében a keresztecske valahogy kereszténnyé tette Galerius lányát, sőt betegágyában önmagát is azon kapta, hogy a keresztények elhagyott istenéhez imádkozik lelke üdvösségéért.

Kis Tit így körülbelül olyanformán került a föld alá, ahogy maga kívánta egyszer. Csillag módjára, amelyről lehullása után senki se beszél. Azonban a temetés után való nap megérkezett Galerius, akit sikerült valamelyik határszéli légiónál megtalálni. Őrjöngő fájdalom fogta el, amely félelmessé tette mindenkire nézve, akivel visszafelé való rohantában találkozott. De mire hazaért, fájdalma lecsillapult, úgyhogy tudott gondolni az uralkodói méltóságra is, amelynek még a gyászban is meg kell nyilatkozni. Ha már a temetés egyszerű volt - amiért magában a neki mindig gyanús Dominának keresztény babonáira vetett - legalább a temetés kilencedén fényes novendiáliákkal akarta megtisztelni a halott szellemét. Úgy tervezte, hogy a papsággal nagy áldozatokat mutattat be a síron s a halotti torra az egész udvart, sőt Nikomédia polgárságát is megvendégeli.

A császárné, akinek elmondta ezeket a terveket, mikor köszönő látogatást tett nála, nem tett kifogást semmi ellen. Az apának joga van gyermekét úgy gyászolni meg, ahogy akarja.

- De a joviusokat is szeretném részeltetni a silicerniumban - tervezte tovább a caesar. - A nagy gyakorlótéren, Jupiter szobrával szemben osztanék ki köztük húst, kenyeret és bort, ha gondolod, Domina, hogy a Dominus megengedi.

Aggódva várta a választ, mert hiszen az egész kilencedünnepet azért rendezte volna, hogy alkalma legyen gyanú nélkül a testőrök közé keveredni. A hatezerötszáz válogatott katona magatartásán, akik a császár közvetlen parancsnoksága alá tartoznak, nagyon sok fordult meg.

A császárné azt felelte, úgy hiszi, hogy a császár helyett is megadhatja az engedelmet, aki elé mostanában nem lehet bejutni még neki magának se. Őt se fogadta reggel, amikor személyesen akarta neki bejelenteni föllábodását.

- Beteg a császár? - kérdezte Galerius lesekvő tekintettel.

- Múló baj - felelte a császárné, és másra terelte a beszédet

A császár baja az volt, hogy hatodik hete nem kapott semmi hírt a fiáról. Bionnak kötelessége volt minden héten jelentést tenni, de a matematikus elhallgatott. Utolsó Levele az volt, amelyben azt az örömhírt közölte, hogy Venus egymás felé fordította Quintipor és Hormizda szívét, s hogy az enyhítő rendelet beváltotta a hozzáfűzött reményeket. A császárt ez a levél annyira boldoggá tette, hogy elélt belőle még a következő héten is, amikor a jelentés elmaradt. Még a második héten is engedte magát meggyőzetni a Dominával, hogy talán valahol vihar késleltette a hírhozó hajót. Azonban sok hajó érkezett Rómából - minden útbaeső kikötőben császári gyorsfutárok álltak készenlétben, hogy egyik a másiknak adván át a sürgős postát, rövidítve a hír útját -, és senki se tudott arról, hogy hátráltató vihar dühöngött volna valahol. Eltelt a harmadik hét is, a császár mindennap sürgető parancsot küldött Rómába, külön Quintipornak és külön a matematikusnak, akit a bányákba való küldéssel, a legmélyebb börtönnel és gályarabsággal fenyegetett meg. Tagestől naponta kétszer is kérte a jeleket, s az augur a legkedvezőbb ómenekkel szolgált. De ez, ha csillapította is a császárt, megnyugtatni éppúgy nem tudta, mint a császárnénak az a feltevése, hogy a fia talán útban van a matematikussal Rómából Nikomédia felé. A császár elismerte, hogy ez a föltevés annyiban ésszerű, amennyiben megmagyarázná a hallgatást, de miért indultak útnak előzetes engedélykérés nélkül? A negyedik héten, Galerius megérkezésekor a császár nyugtalansága elérte az őrület határát. Csak a hosszú élet iskolájában szerzett önfegyelmezés óvta meg attól, hogy le ne szaladjon az utcára az emberek közé, s bele ne gázoljon a Propontisba, a tengerben eléje szaladván a várt hajónak. Érezte, hogy ha mindent kockára nem akar tenni, így, a halántékában dobogó tébollyal nem mutathatja magát alattvalói előtt, s erre következett a teljes elzárkózás. Még a borbélyát sem engedte magához, csak azt az öreg eunuchot tartotta kézügyében, aki az ágyát meg szokta vetni. Ezzel üzente ki a praepositus cubiculariusnak, hogy semmi állami üggyel ne háborgassák, ez hozta be neki az ételt, amelyhez nem kellett neki angustator, mert hozzá se nyúlt, s ezzel hordatta be magának a római postát. Egész napja azzal telt, hogy kereste a levelek kazlában Bion vagy Quintipor írását, s mikor azt nem találta, előszedte és átolvasta valamennyit, hogy ha tőlük nincs hír, róluk nem talál-e valami jelentést. A napok teltek és múltak, a napok, amelyek évszázadokat és percek, amelyek napokat jelentenek, s a tébolyító türelmetlenség láváját kezdte elborítani a csüggedt apátia hamuja.

Ezen a reggelen, éppen a novendialia napján, amikor az egész Nikomédia ünneplőbe öltözött Galerius lakomájára, találta a római postában az első hírt, amely újra felfortyogtatta nyugtalansága láváját. A római praefectus jelentése volt a Genesius-féle botrányról, amely az istentelenség ragályát még dühöngőbbé tette, mint azelőtt volt.

- Április kalendájának estéjétől máig, tehát nem egészen négy nap alatt - írta a praefectus - kétszáznegyvenheten adták fel magukat a törvény nevében mint keresztények. Fájdalom; ezek az őrjöngők nem mind az alj-népből kerültek ki. Sőt a plebs határozottan megfogyatkozott, annak a lelkiismeretességnek a következtében, amellyel a hatóságok, a haza szeretetétől serkentve, végrehajtották az üdvös és hasznos fenyítő rendszereket. Azok közt az istentelenek közt, akiket a törvény most mintegy engesztelő áldozat gyanánt mutatott be a megsértett isteneknek, nagy számmal vannak az előkelőbb és vagyonosabb társadalmi osztályokba tartozók.

Végül a praefectus engedélyt kért arra, hogy a birodalom legmagasabb hatóságának javaslatot terjeszthessen elő a büntetések szigorításáról. Szerinte igen nagy hiba volt az, hogy eddig a régi törvényeknek megfelelően, a kivégzettek holttesteit akár hozzátartozók, akár idegenek kiválthatták. Ez a törvénytisztelet különösen elősegítette azt, hogy a tetemekkel űzött babonaság révén az istentelenség nemcsak a keresztényeket erősítette meg makacsságukban, hanem új híveket szerzett nekik az istenek követői között is. A praefectus azt vélte, sokakat visszariasztana az, ha a kivégzettek tetemeit vashorgokra erősítve meghempergetnék Róma legpiszkosabb utcáinak szennyében, és aztán az esquilinusi dögtemetőbe dobnák a vadmadarak és gazdátlan ebek prédájának.

A praefectus, mint irodalmilag is képzett tisztviselő, a néhai Vitellius császár egyetlen fennmaradt szentenciájának ügyes alkalmi módosításával fejezte be előterjesztését.

- Az isteneknek kellemesebb rothadó ellenségeik bűze, mint a legfűszeresebb áldozatok illatos füstje.

- Az istenek, az istenek... - mormolta maga elé a császár, és eddig soha nem érzett szorongással lépett ablakához, ahonnan látni lehetett a Propontis zöld tükrét s a katonai gyakorlóteret, amelyen már nyüzsögtek az ünnepi díszbe öltözött joviusok. Sokkal nagyobb volt a maga belső háborgása, semhogy hallotta volna az előszobájában támadt tülekedés lármáját. Csak akkor fordult meg, mikor nagy zajjal kicsapódott az ajtó, és berohant a szobába a matematikus.

- Uram - esett térdre a császár előtt -, uram...

Tovább nem tudta mondani, s a császár percekig nem tudott hozzá kérdést intézni. A nyíratlan, borotválatlan, gyűrött bíború öregember és az ólomszürke arcú, elkócosodott, lötyögős ruhájú ember nem pillantó szemmel nézték egymást.

Végre a császár elnyöszörögte magát.

- Hova tetted?

- Nem tudom, uram.

A császár is térdre zuhant, Bionnal szembe, és átfogta a vállát.

- Add vissza a fiamat, kérlek, Bion. Az anyád halálos ágyára kényszerítelek, ahol először láttad.

De csak könyörgés volt a hangjában, nem kényszerítés. A matematikus feleletében csupa kétségbeesés. Elmondott mindent, utolsó együttlétüket Pompejus színházában, jó szándékú kirándulását a királylánnyal, és megmutatta Quintipor érthetetlen búcsúsorait. Tűvé tette érte egész Rómát, a vigilek felkutatták az egész környékét, sehol semmi nyoma.

- Földúlatom érte az egész birodalmat! - ugrott föl a császár.

Bion térden maradt, és elkékült szájjal vallott:

- Nekem rettenetes gyanúm van, uram.

Elmondta, hogy a Cygnus nevű hajón, amely Rómától idáig hozta, együtt utazott vele egy zsidó nemzetbeli öreg, afféle rőzsére való szegényember, akit irgalomból vesznek föl a hajósok, hogy legyen kin kedvüket tölteni az úton. Ez a zsidó ismerősnek tetszett neki, de nem tudta, honnan, s bár bűvészkedéseit többször is nézte a hajón, se az ember, se az ő hangulata nem olyan volt, hogy beszédbe kívánt volna eredni vele. Itt azonban, Nikomédia kikötőjében, a zsidó partra szállt egy nagy hosszú ládával. Megkérdezte tőle, mi van a ládában, s azt a feleletet kapta, hogy koporsó. Hát a koporsóban? Halott. Miféle halott? Nem tudja, Gránátvirágnak hívják.

- Gránátvirág? - sikoltott föl a császárné. Az eunuch szaladt hozzá a panasszal, hogy Bion betört a császárhoz. Észrevétlenül lépte át a küszöböt, éppen mikor a matematikus a koporsóról kezdett beszélni. - Titanilla ismerte Gránátvirágot.

- Igen, a zsidó is a nabilissimához akarta vinni a ládát - fordult Bion a császárnéhoz -, de én ide hozattam.

- Hol van? - egyszerre kérdezték mind a ketten.

- A vestibulumban.

Egyszerre szaladtak volna mind a ketten, de a matematikus, aki már kezdte nyugodtságát visszanyerni, eléjük állt. Nem a császárt és a császárnét látta már maga előtt, hanem két reszkető, tehetetlen öregembert. Engedelmet kért tőlük, hogy ide hozathassa be a ládát.

Csak pár percig maradtak kettesben. Csak addig, míg két remegő öreg kéz megtalálta egymást, s két halálosan sápadt, öreg emberfej összeborult. S a világ ura kimondta azt a szót, amit ember még nem hallott tőle.

- Prisca, én úgy félek.

Az öregasszony azt felelte az öregembernek, amit egyszer, nem is olyan régen, egy fiatal lány meg egy fiatal fiú mondottak egymásnak a nyár aranyfényében, virágos mező közepén.

- Mitől félnénk, Diocles, míg egymás kezét fogjuk.

Hat lihegő rabszolga eléjük tette a hosszú fenyőládát.

- Vésőket, feszítővasakat hozzatok! - kergette ki őket Bion. - Te pedig beszélj!

Ezt Benoninak mondta, akit térdre nyomott a császár előtt. De se a császár, se a császárné se hallott, se látott semmit. Egyik egyik végéhez térdelt a ládának, másik a másikhoz, és elkezdték körömmel feszegetni a széleit. Bion nem gondolt rá, hogy vakmerőséget követ el, amikor megérinti mindkettőjük vállát.

- Ez az az ember! Beszélj, ember!

Benoni, akivel a rémület és csodálkozás labdázott, mióta elhagyta a hajót, s aki többször érzett szédülést, amióta szárazon volt, mint a tengeren, körülforgatta két válla közé behúzott fejét. Kinek parancsolhatott ez az átkozott öreg filiszteus? Nem is gondolt arra, hogy őt is szólíthatja valaki embernek a római birodalomban. Ő csak arra szokott érteni, hogy "hé, zsidó!"

A matematikus meglökte térdével a hátát.

- Nem hallottad, mit mondtam? Őistenségeik, a császár és a császárné várják a szavadat.

Benoni kiemelte vállai közül sovány nyakát, mint a meglepett gém. Nemcsak hogy nem ijedt meg, hanem nevethetnékje volt. Ezek istenségek? Egy császár meg egy császárné? Egészen másformáknak képzelte ő azokat, akiknek istennel szokta összetöretni a csontjait.

Nyugodtan elmondta, amit tudott. A fiatal uraságot, aki a ládában fekszik - Bion már akkor nyitogatta a deszkákat a császárnak az asztalon heverő aranynyelű tőrével - ő már régen ismeri. Először Antiochiában találkozott vele, azután Alexandriában. Egy lány is volt vele, ugyan asszony is lehetett, mert nagyon belecsimpaszkodott: kije volt, mije volt, nem tudja, de majdnem olyan szép volt, mint Batseba. Rómában már nem látta a szép dominát. A fiatalúr egyedül kereste fel, itt meg ott, ekkor meg ekkor, ilyen meg ilyen megbízással. Gránátvirágnak mondta az illetőt, akit neki ki kell váltani a lictor uraktól. Ha tudta volna, hogy a fiatal uraság maga a Gránátvirág, isten úgy segítse meg, inkább sohase látta volna Jeruzsálemet, mint hogy szót fogadott volna.

- De ezt csak akkor tudtam meg - buggyant ki szeméből a könny -, mikor már ki kellett váltanom azok közül, akikkel együtt vérében hevert a szalmán a börtön udvarán. Úgy, mint egy gránátvirág.

Már rég elhallgatott, mikor a császár meg a császárné még mindig úgy hallotta, mintha beszélne. Moccanás nélkül álltak ott, szemben a térdelő istenkereskedővel, mint szürke kőből faragott szobrok. Nem tudtak Bionról és a ládáról, nem hallották a feszegetett deszkák recsegését, sőt a matematikus szavát is csak harmadszorra hallották meg, igaz, hogy akkor is nagyon halkan beszélt.

- Itt van Gránátvirág.

Ott volt, a láda fenekéhez és oldalaihoz odaerősített szarkofágban, vastag nemeztakarók alatt, amelyek alól Bion csak térdig szabadította ki. A cseresznyepiros övű, zöld ruha volt rajta, a vér belealudt nagy bíborfoltjaival, szíve fölött a kis cserekereszttel, fehér nyakán a bárdvágás bíborszalagjával és üveges fényű arcán azzal a mosolygással, amelyet még az olcsó balzsamozók gyors munkája se torzíthatott le róla.

A császárné, egy jajszó, egy sóhaj nélkül belehanyatlott a ládába. Bion utánakapott, de ugyanakkor keményen megzörgették az ajtót, nyilván nem először már.

A matematikus odaugrott. Egy rabszolga várakozott ott vésőkkel és szekercékkel. Császári palotában nem könnyű ilyen közönséges szerszámokat találni.

- Várj a vestibulumban, és senkit ne eressz be, ha nem akarsz keresztre kerülni! - mondta neki Bion, és ledobta a szerszámokat, hogy becsukja az ajtót. De hirtelen olyan kacagást hallott, hogy megfagyott tőle ereiben a vér. Annyira meg rémült, hogy ijedtében nem az ajtót csukta be, hanem az egyik szekercét kapta föl, s azzal rohant magatudatlanul a császár felé.

Mert a császár kacagott, annak a Prométheusznak a kacagásával, akinek Jupiter keselyűi tépték a máját.

- Add ide azt a szekercét! - kiáltott Bionra, anélkül hogy a kacagást abbahagyná.

Bion szó nélkül engedelmeskedett, és fejét lehajtva megadással várta az ütést. De a szekerce az olümposzi Jupiter márványszobrán csendült, amely a tengerre néző két ablak közt mosolygott a halhatatlanok derűjével. Egyszer, kétszer, háromszor pendült az ércpenge a márványon, aztán a mozaikpadlón koppant.

- Gyönge vagyok, Bion - motyogta a császár -, fektess le.

Odaszédült a szobor talapzatához. Bion nem tudta, kin segítsen előbb.

- Gyere csak! - kiáltott a zsidóra.

De az már akkor a vestibulumban alkudozott a rabszolgával, hogy mennyiért ereszti ki. Észrevette, hogy Bion nyitva felejtette az ajtót, és nem akart közeli tanúja lenni annak, hogyan taglózzák le egymást a rómaiak. Elgondolni szép az ilyent, elalvás előtt, az ólban, a rothadt szalmán, de látni nem az ilyen szegény, köhögős, öreg zsidónak való. Volt őneki így is része annyi irtózatban, hogy tán még Eskolban sem heveri ki, a szőlőfürtök völgyében. Csak majd ott, a templom falánál, ahol a könnyek mindent kimosnak a szívből, csak Jehovát hagyják benne.

A szolga, aki arra kapott parancsot, hogy be ne engedjen senkit, csak kötekedett Benonival, de nem állta útját. Nagyot lélegzett, most már csak azon az egy-két vágáson és lándzsanyéldöfésen szeretett volna túl lenni, amit a kapuőrségtől várt. De a kaput nem őrizte senki. Nyilván az ostiarusok is, a hastatusok is a gyakorlótérre szaladtak, ahol a zajhoz szokott füle csak nehezen értett meg belőle annyit, hogy a császárt éltetik, s egy kicsit elmosolyodott, mikor arra az öreg túrószacskóra gondolt, akit a tömpe orrú filiszteus császárnak állított. Hogy annak kedvéért ennyi népek ordítoznak!

Csakhogy az acclamatiók nem Diocletianusnak szóltak, hanem Galeriusnak, s egyre hangosabbak lettek. Déltájban Galerius Tagestől és a miniszterektől kísérve fölment a palotába. Négyszemközt kívánt beszélni a császárral, akit Bion a hálószoba heverőjén fektetett le, míg a Dominát a gynaeceumba támogatta be.

A caesar és a császár párbeszéde nagyon rövid volt. Galerius azt jelentette, hogy a katonák és a nép több erélyt követelnek a kormányzásban, s őt akarják rákényszeríteni a bíbor fölvételére. Bármilyen kellemetlen is ez neki, úgy érzi, nem tarthatja titokban az előtt, akiben ő nemcsak urát, hanem apját is tiszteli. Alázattal kér utasítást, hogyan csöndesítse le a tömeget.

- Majd én lecsöndesítem - mondta a császár olyan halkan, mintha magában beszélne, és olyan bágyadtan, mint akinek a szó is nehezére esik.

Galerius habozott. Mit akarhat a császár?

- Dominus, figyelmeztetlek, hogy a tömeget veszélyes várakoztatni.

- Nem várakoztatom - nézett föl a császár. - Gondoskodj a ruhámról. Csak a díszpalást kell és a diadém.

Galerius sohase látta még a császár szemeit ilyen fényteleneknek és zavarosaknak. Most nem sugárzott belőle az az erő, amely előtt még neki is le kellett hunyni a szemét.

Ő maga szaladt előkeríteni a császári díszeket. Közben szót értett Tagesszel. Valahogy úgy érzi, mondta neki, hogy a császár nem fog ellenkezni. De ha csalódna, akkor - semmitől sem szabad visszariadni.

Szinte ölében vitte ki a császárt a szent tölgyek alá, ahol a bíborral bevont szónoki emelvény állott. A tömeg tombolt és tapsolt, amikor ölelkezni látta a két uralkodót. Azt nem vették észre, hogy a császár haja ziláltan hull a diadémra, s hogy a díszköntös alól nem gyöngyös saruk, hanem nyűtt házicipők látszanak ki. Az acclamatiók még erősebbek lettek, amikor az óriás mint egy gyermeket tette föl a császárt az emelvényre. Amikor azonban a bíboros öregember fölemelte két karját, olyan csönd lett az óriás mezőn, mint mikor az áldozó pap az oltárnál kiejti a "favete linguist".

Nagy csalódást okozott azonban, hogy a császár szavait csak azok érthették meg, akik az első sorokban állottak.

- Öreg ember áll előttetek, aki roskadozik az élet hivatalának terhe alatt, amelyet eddig se magáért viselt...

Mindenfelől zúgás és morgás hallatszott. Az első sorokban állók, többnyire udvari és katonai méltóságok, hátrafordultak és csitítva pisszegtek. Mások, alacsonyabb rendű emberek, azért fordultak meg, hogy tovább adják a császár szavait a mögöttük állóknak. Messziről, a tér közepe tájáról danolás és kurjongatás hallatszott. Akiknek ilyen jó kedvük volt, azok Galeriusnak és embereiknek jóvoltából már kora reggel elkezdték a Titanilláért való gyászt. Azt se igen értették meg, amikor a császár így folytatta beszédét:

- Nekem már nem kell semmi abból, amit az istenek adtak. Vegyenek vissza mindent, amit tőlük kaptam...

Hanem azt mindenki megértette, mikor letépte homlokáról a gyöngyös diadémot, és bágyadt mozdulattal eldobta magától.

- Vegyétek vissza ezt!

Az egész tömegnek egyszerre állt el a lélegzete. Galerius elkapta a diadémot.

- Meg ezt! - A díszköpeny utánaröpült a diadémnak.

Galerius azt is röptében fogta el, s mindjárt a vállára is terítette. A diadémot Tages igazítatta el a Titán érchomlokán. Egy ugrással fönt termett az emelvényen, és anélkül hogy törődött volna vele, akarja-e még Diocletianus a beszédet folytatni, szavai máris beharsogták a teret. Igaz, hogy az első szavakat a kis öregember elé térdeltette, aki kuszált, szürke hajával, gyűrött ruhájában, nyűtt cipőjében ott állt mellette.

- Amikor az istenek kegyelme az ő ágyékukból sarjadott Diocletianust, mindnyájunk kegyes atyját...

Olyan tűzzel, a könnyű diadalnak olyan extatikus mámorában beszélt, hogy minden szem rászegeződött. Senki se vetett rá ügyet, hogy az istenek kegyelte Diocletianus lassan lebotorkált a szószékről, és a tölgyek alatt visszaindult a palota felé.

Bion azonban várta a fák között. Megfogta a karját, és azt kérdezte tőle:

- Salonába megyünk, uram?

- Oda, Bion - mondta fáradtan.

- Nevedben már parancsot küldtem hajód vezetőjének. Ruháidat is odahordattam. Kocsisod már szerszámozta az öszvéreket, mikor eléd indultam.

A könnyű kis kocsi már várta is a császárt a palota előtt, hogy a kikötőbe vigye.

- Fölkísérjelek, uram? - kérdezte Bion a kapuban.

- Igen, Bion. Le kell hoznunk őket. Segíts nekem.

Először a dolgozószobába mentek. Az ajtóban a császár eltakarta az arcát.

- Te menj előre, Bion.

A matematikus benyitott, de rögtön visszafordult.

- Már nincs itt, uram.

- Magához vitette? Azt hiszed? - támaszkodott a falhoz a császár.

Bion igent intett, s átvezette urát a gynaeceumba. Nem találkoztak senkivel. De lépteik kopogására a hálószoba ajtajában megjelent a császárné. Fekete lepelben, fekete fejkendőben, aminőt Titanilla halála óta az udvarhoz tartozó nők viseltek. A császárné most öltötte először magára a gyászt.

- Prisca! - nyújtotta a császár mind a két kezét -, ide hozattad?

- Ide - felelte a császárné fáradt hangon és száraz szemmel.

- Elvisszük?

- Hová?

- Salonába.

Két kezét még mindig előrenyújtva tartotta. A császárné nem nyúlt utánuk. Inkább beljebb húzódott.

- Én nem megyek Salonába.

- Te... nem jössz? - hebegte a császár, s két keze szélütötten lehanyatlott.

- Nem. Én itt maradok a fiammal, akit te megöltél az isteneiddel.

- Én? Én? - suttogta.

- Te. A keresztényüldöző. Az Antikrisztus.

Azzal behúzódott a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Bion a karjába roskadt császárt végigvitte a folyosón, amely a császár és a császárné lakását összekötötte, s ott egy kicsit megállt pihenni. Megrázta a fejét. A császárné ugyanazt mondta ki, amit ő is gondolt, de azért úgy érezte, meg tudná fojtani. De ez csak átvillanó érzés volt, s máris szégyellte magát érte. A maga halott édesanyjára gondolt, az is ölni tudott volna a fiáért. S különben is hallotta már a császárné zokogását, amelyben talán nemcsak az anya gyásza búgott, hanem a feleségé is.

Nem bírta hallgatni, újra megindult a császárral, és beletámogatta a kocsiba. A kocsist azonban nem látta sehol. Nyilván elment az új császárt éltetni. Nem sokáig gondolkozott, fölugrott a kocsis helyébe, és megrántotta a gyeplőt. Az öszvérek megérezték, hogy idegen kéz akar hatalmaskodni rajtuk, s megpróbáltak hűséget tanúsítani. De harmadik rántásra csak megindultak. Egy órával később három lovas vágtatott ki a városból, de nem a kikötő felé, hanem a Byzantiumnak vivő szárazföldi úton. Constantinus princeps volt és két centurio-barátja. Fontos híreket akart közölni Diocletianussal Galerius és Maximianus összeesküvéséről. De alig értek be a városba, már hallották az új imperator éltetését. A mámoros csoportokból valaki fölismerte a princepset, és azt kiáltotta, hogy "halál a keresztényekre!" Erre fordultak vissza, lóhalálában menekülve.

Mivel jövet is vágtatva tették meg az utat, agyonhajszolt lovaik hamarosan kidőltek. A princeps a legközelebbi postaállomásnál a futárok számára fönntartott kincstári lovak átengedését kérte a magister vehiculorumtól. A tisztviselő, aki még nem értesült a világ megfordulásáról, készséggel kiszolgálta a császári ház tagját. A következő postaállomáson újra lovat váltottak. De míg az új lovakat elővezették, addig Constantinus kísérői elvagdosták az addig használt lovak inát. Tisztában voltak vele, hogy üldözni fogják, s talán azóta már üldözik is a princepset, s ezzel a régi módszerrel lassították az üldözést.

Az éjszakát már Byzantiumban töltötték, egy hivatalos mansióban. Holtra fáradtan, az izgalomtól is elcsigázva, a princeps hamar álomba merült, s különös álmot látott. Tükhé jött elébe, a sors vak istennője, két apró szárnnyal, kezében sceptrummal.

- Ezen a helyen leszel a világ ura - mondta csengő hangon.

Ő elébe ment az istennőnek, s panasszal borult le eléje.

- Most ígéred ezt nekem, mikor Galeriust segítették diadalra? Istennő, te nemcsak vak vagy, hanem süket is.

- Emeld föl a fejed, kishitű! - parancsolta neki Tükhé.

Ő erre felemelte fejét, és látta, hogy nem Tükhé az, aki neki ígérte a világuralmat. Szárnyai nagyok voltak, vállaitól a földig érők, fején csillagkoszorút viselt, és kezében olyan sceptrumot tartott, amely aranykeresztben végződött.

 

VI.
SALONA VAGY A VIGASZTALÁS KÖNYVE

XL.

Lactantiusnak, a rhetornak üdvözletét küldi Bion, a matematikus

- Lactantiusom, ne vedd ítéletbe öreg barátodat, aki még mindig azon a címen szólít téged, amely ma már talán kedvesebb neki, mint teneked magadnak. Sőt, ismervén a halandók természetét, azt is megérteném, ha oly kelletlenül és szégyenkezve tekintenél rá, mint ahogy fiatal peregrinus korunkban az árokparton elhajított, nyiszlett bocskorunkat néztük, amikor lábunkon Fortuna kegyelméből már új saru csikorgott. De te is érts meg engem, rhetorom. Látod, én is matematikusnak nevezem magam még most is, noha már rég nem méricskélem a közömbös csillagok csalárd útját, és nem számolgatok mást, mint hogy mennyi van még markomban a napok szürke kavicsaiból, mert a rózsaszínűek és pirosak, a kékek és zöldek, sőt most már a feketék is mind kihullottak ujjaim közül. Mondom, öreg ember vagyok már én, régi dalok fogatlan dúdolója, s azokat is felejtem már, nemhogy újakat tudnék tanulni.

Nem is sejtem, Lactantiusom, mi cím illet téged, mint az isteni Constantinus császár s az isteni Fausta császárné isteni gyermekének, Crispusnak tanítóját és nevelőjét. Sohase voltam különösebben járatos a nagyérdemű Nonnus halhatatlan tudományában, s az bizonyára nem lényegtelen fejezetekkel bővült azóta.

Az öregség fecsegővé teszi az embert, barátom - ezt meg lepetve tapasztalom most magamon, aki hétszámra eljárkálgatok itt, a salonai palota napos oszlopcsarnokaiban és elvadult fái között, anélkül hogy szót váltanék az árnyakkal, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat megosztom. Megpróbálok erőt venni magamon, és követni a te példádat, aki olyan férfias rövidséggel és szabatossággal adtad föl nekem kérdéseidet.

Az első kérdésed az, belátom-e már, hogy az istenek nem voltak halhatatlanok. Nekem úgy rémlik, Lactantiusom, mintha én soha nem is állítottam volna ennek az ellenkezőjét. Nekem az istenek már azóta gyanúsak voltak, amióta fiatal koromban megmásztam egyszer az Olümposzt, és mögéje néztem annak a fényes ködnek, amely szüntelen körülveszi a szent csúcsot, ha alulról tekint föl rá az ember. Én följebb merészkedtem még annál a határnál is, ameddig csak a legoktalanabb kecskék kapaszkodnak föl a tápláló lombokért és rügyekért, én, noha horzsolások, karcolások, sőt tartós foltokat hagyó ütődések árán fölvonszoltam magam egész odáig, ahol Homérosz és Hésziodosz szerint édes semmittevésben töltik napjaikat a halhatatlanok, unaloműző játékul elkormányozván a világot. Nos, Lactantiusom, nem találtam ott kopasz szikláknál és némi hónál egyebet, melyben különös fajta bolhák ugráltak. Ez után a fiatalon tett tapasztalat után, amely természetesen nem akadályozott meg abban, hogy nekem éppen úgy szavamjárása legyen a halhatatlanok emlegetése, mint a többi halandóknak, nekem nemigen lehetett meglepő az, ami téged meglepetéssel és diadallal tölt el. A te mértéktelen örömedből, amely felejteni látszik azt, hogy a mértékletesség az igazság nővére, azt következtetem, Lactantiusom, hogy te még bukásuk után is, amelyet gyalázatosnak mondasz, jobban hiszel ezekben az istenekben, mint én, aki nem nyerhettem diadalt, mert nem harcoltam, csak nézelődtem. Abban azonban egyetértek veled, hogy bukásuk gyalázatos volt. Mert, ha Jupiterrel együtt lehull az ég, ha Apollóval együtt kialszik a nap, ha Dianával együtt párává válik a hold, ha Gaiával együtt porrá omlik a föld, és Neptunusszal kiszárad az Óceán, az olyan temetése lett volna az isteneknek, amely méltóvá tette volna őket halálukban a halhatatlanságra. De nézd, rhetor, az alatt a néhány esztendő alatt, amióta az isteni Constantinus ül Diocletianusnak Galerius és Maxentius által megfertőztetett trónján, mi változás van a világban? Csak annyi, hogy az istenek templomainak ajtajait hálóval szőtte be a pók, és azt legföljebb a parasztok szaggatják meg, hogy az omladozó oltárok köveit elhordják káposztáskőnek. Az ég csak olyan kék és csak olyan felhős, mintha Krónion barna szemöldökétől függne az időjárás, a nap csak úgy süt az igaziakra és gonoszakra, a hold csak olyan kellemesen szolgálja az öreg embereket, és csak olyan gyűlöletes a szerelmeseknek, a búzamezők csak úgy termik a kenyeret, a vizek csak úgy ringatják a hajókat, a violák és a rózsák csak úgy illatoznak, a káposztafejek, ezt itt Salonában látom, csak olyan kerekek, kövérek és kemények, mint ezelőtt, s azt képzelem, ugyanígy állhat a dolog az emberfejekkel és emberszívekkel is: csak annyi az emberi káposztafej, s csak annyi a nevető és a hervadt virágszív, mint akkor volt, amikor jóra, rosszra az istenek adták a példát az embereknek. Lactantiusom, én majdnem azt merném neked mondani, hogy csak az istenek halandók - mert nemcsak a mi isteneink haltak meg, hanem már őelőttük hosszú nemzedéksora a többi névről se ismert isteneknek - igen, az istenek halandók, de a föld, amely termi őket, halhatatlan.

Emlékezel a Nílus-völgyi embereknek arra a meséjére, amelyet kitűnő barátunk, Heptaglossus mondott el nekünk? - Az istenek adjanak neki könnyű nyugodást az alexandriai palota platánjai alatt! A napisten, így hiszik az egyiptomiak, mikor a sötétségtől orvul megtámadva vérébe hal az ég alján, mindig jó reménységben hagyja feleségét, a földet, s ez másnap reggelre megszüli az új napot, aki bosszút áll atyja gyilkosán, a sötétségen, s mire neki is meg kell halni, akkorra ő is otthagyja az új élet csíráját az örök és valóban halhatatlan földanyában. Azt hiszem, mély értelem van ebben a mesében, Lactantiusom, amelyet a mai bikaimádó és krokodilimádó nemzedék elhomályosult elméje nem tud többé felfogni, s amellyel nem hozakodhattam volna elő, ha félnem kellene attól, hogy megbotránkoztatlak vele. De tudom, hogy benned az értelem száraz fényét nem párázta be a halandó istenek bukásán való örömed se, s a te istenedet, amint tudom, úgysem a föld teremtette.

Ennyit az istenekről, Lactantiusom.

Második kérdésed az volt, nem éreztem-e önmagam is nevetségesnek, hogy a már majdnem egészen keresztény Róma szenátusával ünnepi consecratiót rendeztettem a pogány császárnak, akinek halotti máglyáját én gyújtottam meg Mars isten mezején, s hogy nem volt-e balgaság aranykoporsóba zárni hamvait, amelyeknek nem sok örömük lesz a feltámadásban? Mit feleljek neked, Lactantiusom? Talán csak annyit, hogy én már öreg ember vagyok, aki nem sok hasznát venném a hálátlanság erényének, amely nélkülözhetetlen mindazon fiataloknak, akik boldogulni akarván, fölfelé törekszenek. Én életem nagy részét együtt töltöttem azzal a halandó emberrel, akit egyszer mindnyájan Dominusnak neveztünk, te is, Lactantiusom, s aki valóban ura volt a világnak, és én éveken keresztül láttam őt a salonai palota legelhagyatottabb és legszánandóbb lakójának, akinek az én öreg cseléd karom volt egyetlen támasza a világon. És tanúja voltam gyötrődéseinek és önmarcangolásainak, én hallottam jajgatásait és könyörgéseit, én fogtam meg kezeit, hogy ki ne tépje szemeit, amelyekkel örökkön egy fiatal fiú véres árnyát látta, akit áldozatának hitt, pedig csak ő volt áldozat, áldozata az egyetlen Istennek, akit semmi imádsággal meg nem lehet lágyítani: az Anankénak. Igen, én tartoztam neki azzal, hogy számára rendeztessem meg a majdnem keresztény Rómával az utolsó császár-istenítést. Viaszból készült képe hét napig feküdt az aranyszövettel bevont, elefántcsont nyoszolyán, amelynek belseje bebalzsamozott tetemét rejtette, hét napig tisztelegtek előtte Róma férfiai feketében és Róma asszonyai fehérben. És mikor a hetedik napon a lovagrend válogatottjai vállukon vitték ki a gyásznyoszolyát a Via Sacrán a Mars-mezőre, ahol négyemeletes máglya várta, senkinek sem volt nevethetnékje. Mindenki érezte, hogy nem egy ember, hanem egy világ ég el ezen a máglyán, hogy az a sas, amely kirepült a füstből és a lángból, olyan léleknek a szimbóluma, amely sokáig fog keringeni az új világ felett is. S ne sajnáld néhai urunktól, barátom, az aranykoporsót sem, amelyhez egykor a te jelenlétedben Nagy Sándor koporsójáról vettem a mintát, az alexandriai somában. Az aranykoporsó, amelybe Diocletianus hamvait, a vele együtt elégett világéival szántam, csekély dísz az évezredekhez képest, amelyeket jelképez. De nagy hasznára lesz majd az örökösnek, amely az aranykoporsót szét fogja darabolni, és be fogja olvasztani, hogy olyan alkotásokra használja fel, amelyeket az új élet új céljai kívánnak.

Végül, hogy nem cserélem-e föl az omladozó Salona magányát a te szobád felével, amelyet örömmel ajánlanál fel nekem Byzantiumban, az új világ épülő fővárosában? Nekem talán az utolsó örömem ez az ajánlat ebben az életben. Látom belőle, hogy azt érzed, amit én, a mi életünk két fél dióhéj, amely akkor is egymáshoz tartozik, mikor már kiszáradóban van belőle az élet bele. De menni nem megyek, Lactantiusom. Énhozzám már csak ez a haldokló palota illik, addig, míg szememre nem húzom nyűtt köpönyegem, amely meleg gyapjúbéllel az öregek egyetlen igaz barátja.

Élj boldogul, Lactantiusom!




Hátra Kezdőlap