Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra – annak a története ez.
Egy dúsgazdag magyar financbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti, de utódaiknak világít. Minden palota egy darab história, s a história az élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.
A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá, s egy nagyszerű angolparkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe kínai, ausztráliai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az újan ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Márton-hegy teknőjében artézi kutat fúrattak. Négyszáz lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a Duna színéig, míg el lett érve a „vörösvári medence”, mely a budai fürdőkbe önti ki vizét, onnan azután egy olyan hatalmas vízsugár lövellt fel, mely percenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egymillióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elveszték a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az újon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhírűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harcos férfiak alakjai művészi csoportulatban veszik körül a lovagot; a kun rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medencéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonade-ok tartják négy ország címerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, amit a szobrászok giallónak neveznek.
Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés elnevezett Alhambrának; amit azonban nem kell a szó szoros értelmében vennünk. Nem: annak az építtetője csak mégsem rabolhatott ki annyi hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok, százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíttessen, melyben negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stílje volt ellesve e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota szoborcsarnokában az Alberca peridromját vélték felismerni, míg a szökőkút udvara az „oroszlánudvarra” emlékeztet, finom, karcsú oszlopos, áttört művű árkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, ciprus és pálma díszlik, mint otthon, a nialeja szőlőfürtös venyigéi futnak fel a falakon, s a vízmedencében a nuphar illatos, sárga rózsái s a victoria regia óriás nimfatulipánjai nyílnak. Az egész udvar egy tizenöt öl magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!
… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, ahol hajdan egy magyar költő háza állott, akinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ference ismeri még; az egész, ami megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüstlevelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket, s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…
A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból: vagy tán meg akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy meglehet, hogy csak a főváros ízlésének akart hódolni, melynek épületeiben az ó- és újvilág minden architektúrai mintáját fel lehet találni: egy múzeumot görög stílben; egy nagy operaházat francia modorban; egy bálépületet bizánci ízlés szerint; egy hyppodromot a pekingi pagoda mintájára, egy nemzeti panteont a római mauzóleum utánzásával, egy alagutat egyiptomi portáléval; egy országházat reneszánsz modorban, egy politechnikumot ónémet tűzfalakkal; palotákat egymás mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának ízlése szerint lapos és hegyes, emeletes és eltűnő fedelekkel, veres külsővel és rokokó faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal, vasépületeket üvegtetőkkel; s mindenekfelett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy gótszerű münsztert, egy kupolás bazilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal ragyogó szerb templomot s kiváltképpen egy „opus rusticum” modorban formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akar hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambra-szerű palotához egyiptomi bejáratot építtetett; a majorsági lakot kínai mintára rendelte, s amint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a „Széchenyi-domb” meztelen kőfala, abba az Ellorai indus templom mintájára vágatott – pincét.
A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből, a magas termek összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról, szeszélyes cifrázatú csúcsívek csüggnek alá, mind a legdrágább márványból vannak faragva, a fal közök kirakva sötétkék lapis lazulival vagy haboszöld malachittal, vagy a múlt századokban elveszettnek hitt, most újra feltalált „porporino”-kő bíborpiros tábláival, az ablakokon középkori üvegfestészet remekei, másutt az új találmányú lithophania átlátszó képei: szőnyegekül múlt századbeli gobelinok s bauvais-i és flandriai hímzetek a XV. századból s a most már oly ritka d’Arazzik, mitológiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon modorát utánzó vésnökművészettel, csakhogy újabb kori találmányok alkalmazása által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol által sötétkékké pácolva, másutt a violaszín királyfa alkalmazva, mely már amerikai szerzemény; az elefántcsont-faragványok görög ízlés szerint megfestve; a bronz szobrokon a „corinthi érc” nemes zöld rozsdája. Pompás, damaszkozott vasszekrények ezüsttel, arannyal kiverve; velencei tükrök rámáin Delaulne bacchánsnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak, brokát függönyökkel, címeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a kínai, sèvres-i, japáni és herendi porcelán minden alakú termékeivel; az olasz fajansszal s amiket a keramika műhelyében Palissy alkotott; a fegyverteremben pompás mellvértek, pajzsok, egész felöltözött panoplitok, miknek mellvasán Giulio Romano rajzai vannak arannyal kiverve, a képtárban hírhedett festők remekei minden iskolából; ritka ékszerek, kristály, achátedények, kámeák és csodaművű órák, azok közt Guido Baldo órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a Canterbury érsek Parker-órája egy pálcagombban, melyet minden héten egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campói ódon mesterséges óraművek remek mintázatai.
Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti. A civilizáció gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani gyári úton, amit a hajdankor művészete mint kézműremekeket hagyott hátra. Rubenst, Tintorettót olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az encausticának megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozásait hajszálig utánképzi a galvanoplasztika; a gobelint előállítja a gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak és alkohol vegyítékkel légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága corinthi ércet utánozza a princmetall, az aranyat a chrysorin; a vert vasműveket mintába öntik, a numiszmatika ritkaságait ezrével sokasítják, alfenoidot, bathmetallt használva az ezüst helyett, a márványt és lapis lazulit pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger találmánya szerint mész, márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva kénsavas égénnyel, s Thorwaldsen, Canova és különösen Pradier minden nevezetes szobrászati remekét tudják már mintába önteni kétszer égetett, kétszer timsóval átizzasztott főszanyagból, hogy azt csak a szakértő tudja megkülönböztetni az igazi carrarai márványtól vagy alabástromtól.
Ilyen utánzat nagyon sok van az újabbkori Krőzusok palotáiban. A luxus encanaillirozza magát! Az eredeti, az igazi műkincsek, a földből kiásott antikok arisztokratikus uralma lejár. A ma készült szobrot beássák guanóba, két hó múlva kiveszik, az egyik lábát letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a füstre, s két hét múlva lesz belőle Van Deal.
Hanem azért mégis belekerült ötmillióba a vezérhalmi Alhambra.
Ha minden igazi lett volna benne és rajta, tizenötbe kellett volna kerülnie. De hát ez is elég nekünk.
A gazdag primus acquisitor aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiút és három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiúknak egyenkint ötöt, a majorescónak tizenötöt meg az egész Alhambrát.
Természetesen a majoresco volt az, aki leghamarább elpazarolta az örökségét, miután az volt a legtöbb.
Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.
…Összebeszélt a miniszterekkel (sportbajtárs volt), hogy vetessék meg azt az országgal a király számára, olcsón adja: hétmillióért. A képviselőház megszavazta az összeget: Hétmillió már akár ide, akár oda. Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II. Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a törvényt. Neki nem kell az Alhambra.
A majorescónak azonban szintén nem kellett. Annak a fenntartási költségei évenkint százötvenezer forintra rúgnak. Fogta magát, nagylelkűségre vetemedett, odaajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel együtt a felséges nemzetnek.
A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti százötvenezer forintot az Alhambra fenntartásáért.
Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy konzorcium, mely a majoresco zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát, s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a márványt, oszlopokat, szobrokat eladja mint épületanyagot, s a gyönyörű parkot kivágatja, és elárusítja tüzelőfának ölszámra.
Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a szentpétervári palotaforradalomban Constantin cárt letették, az leányával együtt Magyarországra menekült: itt a konzorcium rögtön körülkapta, s addig lélegzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az Alhambrát kétmillió forintért; amennyit a ránézés is megér.
Ekként jutott az Alhambra a beteges cár holta után a cári hercegnő, Hermione Peleia birtokába.