A Sabina az 1952-ik évben egy hírhedett részvénytársulat, melynek feladata a „házasságszerzés”.
Ezért „Sabina”.
Ilyen intézetre nagy szükség van ez idő szerint. Amily mértékben népesednek a nagy metropolisok, éppen úgy nehezül a férfi és nő közötti tartós viszony kötése. Kinn a falun könnyű az ismerkedés: a legény a leánynak s ez viszont amannak minden jó és rossz tulajdonát kiismerheti, megtudhatja minden ember a másik vagyoni állását, rá is ér, hogy szerelmes legyen, s van akitől tanácsot kérjen; de egy másfél millió, hárommillió emberi ábrázatot összefoglaló quodlibetben, amilyenek a huszadik század fővárosai, ugyan hogy találjon rá Ádám a magához való oldalbordára? Az emberek nagy házakban laknak, ismerősök félmérföldnyi távolban egymástól; akik szomszédok, egymásnak a nevét sem tudják, s ha egyik évnegyed alatt annyira mentek, hogy ismerni kezdik egymást, a másik évnegyedben már odább hurcolkodnak, s soha hírét se hallják többé egymásnak. Aztán senki sem bízik egymáshoz. Minden ember cifra, s minden ember közül kétharmadrész adós a cifra ruhájával. Különösen a szép ifjú hölgyek irányában igen nagy az optikai csalódás. Az ember nem tudja, hogy hercegnő-e az, vagy balett-táncosnő, akinek a hintaja után bámult, s a lesütött szemű kisleány abban a kartonruhában azért jár e olyan szegényesen, mert az erénye nagyon drága, vagy azért, mert nagyon olcsó? És elvégre az ember nem ér rá, még ha célszerűnek találná is, hogy az utcán, a bálban, a színházban válogassa ki a magához való élettársat, hogy ezzel töltse az idejét; hivatala, boltja, üzlete van; lótni, futni, ülni, firkálni, kalkulálni, veszekedni, dolgozni kell egész nap, az ember futtában eszik, futtában szeret, siet fizetni, s szalad a dolgai után.
E súlyos helyzetet kellő időben felfogva alakult a fővárosban (ez időben a conglomerált városokat csak egy néven híják: „Főváros”, valamint a régi római hazáját csupán „Urbs”-nak nevezte) azon emberbaráti részvénytársulat, mely feladatává tűzte ki a nőt kereső férfiak s a férfit meg nem vetendő hölgyek kölcsönös érdekeinek kiegyenlítését. Egy olyan clearinghouse a szívek számára.
A statutumok kiterjedtek:
1. Házasulandó férfiak és férjhez menedő hölgyek méltányos igények szerinti összeköttetésekbe hozatalára.
2. Házassági akadályok gyors elhárítására, válóperek legrövidebb elintézésére.
3. Jó házastársak kiképezésére, nevezetesen, ha valaki például egy elhanyagolt míveltségű leánykát óhajt nőül venni, kinek szegény sorsa nem engedi meg, hogy a magasabb míveltséget elsajátítsa, melyet pedig jövendőbelije megkíván tőle: a Sabina nőképző intézete kész azt átfogadni, s rövid idő alatt oly finom és mívelt és tudományokban jártas menyasszonyt szolgáltat át a vőlegénynek, aminőt – az éppen megrendelt.
Mindezekért az intézet az A, B, C, D, E és F táblázatok szerinti díjakat követeli előleg, folytatólag és eshetőleg.
A Sabina, mint látjuk, tehát igen tisztességes célra alakult.
1947 elején indult meg ötmilliónyi névleges tőkével, amiből be lett fizetve másfél millió. Abból alapítási költségekre elment százötvenezer forint; saját házra háromszázezer forint, felszerelésre százötvenezer forint s nyomtatványokra ötvenezer forint.
Az első esztendőben természetesen kevés volt még a tiszta jövedelem; az pedig tisztán felment az igazgatóság, ügynökség költségeire. Minélfogva azon évben a részvényeseknek csak tizenkét száztólit lehetett osztalékul kifizetnie: – természetesen a tőkéből.
A második esztendőben már nagyszerű mérveket öltött a forgalom, házasulandók serege tódult a Sabinába, mintha az volna az Eldorádó, köttettek szerződések, házasságok megriasztó mennyiségben, s a társulat kénytelen volt még egy házat kibérelni a nőképző intézet számára, mely nem győzte befogadni a Sabina-menyasszonyokat. Ez évben a Sabina 30 száztólit fizetett osztalékul részvényeseinek.
A harmadik évben aztán beütött az ellenhatás. A Sabinából kikerült házastársak kezdtek nem lenni megelégedve egymással. Némelyik akkor vette észre, hogy férges diót vett, mikor már feltörte. A hírlapok, melyek akkor, mikor az intézet keletkezett, jó pénzért egekig magasztalták azt, most tele voltak botrányos esetek felemlegetésével. A Sabinának, hogy jó hírét megőrizze, számtalan szitkozódó férj és feleség hallgatását kellett megvásárolni. Pereket akasztottak a nyakába, azokat elvesztette. Nagyszámú képzett Sabina ott veszett a nőképző intézetében, akitől a vőlegény megszökött az első rátafizetés után. Hanem azért ebben az évben is fizetett a Sabina 25 száztóli osztalékot. Hogy miből, azt ő tudja.
A negyedik évben végre tökéletes lett a bomlás. Az igazgatóság leköszönt, az ügynökség megszökött; a turbulentus közgyűlés új igazgatóságot választott, új hivatalnokokat szerzett, a hírlapok botrányos felfedezéseket hoztak az egész ügykezelés felől, s a parlamentben interpelláció intéztetett a kereskedelmi miniszterhez: van-e szándéka, s ha van, miért nincs, beavatkozni a Sabina veszedelmes bonyodalmaiba?
Ekkor érkezett a Sabina számára egy nem várt segítség.
Egy új konzorcium.
A firma „Mazrur és társai”.
Hogy ki az a Mazrur, azt nehéz megmondani. Oroszországból jött, de azelőtt Sztambulban lakott, Georgiában is sokat élt, s Tuniszban született; sok nyelven beszél, s sok pénze van. Annálfogva nehéz megmondani, hogy kicsoda.
Hogy kik a „társai”, azt inkább lehet tudni: de azt nem „lehet” megmondani.
Elég az hozzá, hogy „Mazrur és társai” átvették a Sabina vezetését, oly módon, hogy a hiányzó hárommillió-ötszázezer forintnyi alaptőkét befizették, a régi részvényeseknek abban az arányban egész részvényeket adtak át, úgyhogy héttized részben a „Mazrur és társai” tulajdona lett a Sabina.
És a következő évben fizetett a Sabina a részvényeseinek száz percent osztalékot!
Valóságos osztalékot; rendesen, szabályszerűen megvizsgált számadások mellett, minden hamis mérleg nélkül száz percentet!
És a másik évben megint száz volt az osztalék száz után. És a Sabina részvényei tízezer forinton keltek a börzén. És a közgyűlésen elhatároztatott újabb ötezer részvény kibocsátása. Az elővételi jogért hatezer forint kínálat a kulisszában!
De hát honnan ez a mesés nyereség?
Majd mindjárt megtudjuk; hanem előbb essünk át egy internacionális kérdésen, ami szükséges a körülmények megvilágítására.
A legközelebbi években egy ad hoc európai értekezleten meghozatott az egész kontinensre nézve (Anglia nem írta alá), az epigamiai törvény.
Ez annyit tesz, hogy egyik állam lakosai a másik állam alattvalóival összeházasodhatnak azon állam házassági szokásai szerint, s valamennyi európai állam elfogadja és elismeri valamennyinek e szokásokra vonatkozó szabályait; aminek eldöntése a birtokviszonyokra nézve szükséges volt.
Franciaországban és Olaszországban a polgári házasság volt törvényes, az egyházi nem; Spanyolországban csak az egyházi, a polgári nem. Németországban meg volt engedve a polgári házasság, de csak a minden vallásfelekezetből kilépettek számára.
Ausztria s Magyarországon a polgári házasság csak fakultatív minőségben ismertetett el; Romániában végre elfogadtatott a matrimonium conscientiae, mely még a hatóság beavatkozását is kihagyja a két házastárs jogos összeköttetéséből, s mindezekhez valamennyi államnak más meg más törvénye a házasság akadályai, semmissége, feloldása tárgyában, amik mind megannyi csapdák a birtokviszonyokból eredő kérdésekre nézve. De még ezek csak a monogám házasság internacionális bonyodalmai voltak: ámde az európai Törökországban a bi-, tri- és quadrigamia is törvényes állapot; némely államok az amerikai mormonismus s az európai nazarenizmus követőit is kénytelenek voltak bevett vallásfelekezetnek elfogadni, s végre az egész világrészt megrendítő orosz mozgalom, mely a nihilisták felülkerülését idézte ott elő, ez óriási államba behozá a „római házasságot”; de nem a Brutusok, hanem a Heliogabalusok idejéből valót, mely törvényesíti a „polygamia successivát”; mely magyarul annyit tesz, hogy minden ember annyi feleséget vehet, ahányat eltarthat, csakhogy ne egyszerre, hanem egymás után. Hanem hát törvény lett, törvény volt.
Mármost, ha valamennyi állam egymás között folyvást azon nem akart veszekedni, hogy a másiknak az alattvalói törvényes gyermekei-e a szülőiknek, s van-e igényük azoknak a vagyonához, végtére is meg kellett hogy egyezzen egy általános epigamiai törvényben, mely kimondja, hogy minden államban kötött házasság azon szokás szerint törvényes más államban is, mely otthon dívik.
Amint az epigamiai törvény alá lett írva az európai államok meghatalmazottai által, akkor alakult meg rögtön a Sabina második konzorciuma „Mazrur és társai” cége alatt.
Az üzlettitok megértéséhez most még egy kis etnográfiát kell segítségül hínunk.
Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely.
Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép.
Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés volt az! Akár Japánban. Háton hordták fel a trágyát a sziklatetőre, s onnan szánon eresztették le a termést; minden foltja a termőföldnek egy kert! Házaik építéséhez nem kell nekik építész, pedig azok kívül csinosak, belül tiszták; az építkezésnél egy egész falu népe segít az új gazdának kézi munkával – ingyen. Bor nincs az egész székely földön, ott nem terem, pénzt pedig nem adnak érte; azért aztán korcsma sincsen, ártatlan fenyővizecskéjét minden család otthon főzi meg magának, s meggybor meg mézsör a lakodalmak fényűzése. Arisztokraciát ott nem ismernek, minden ember nemesember; a suffrage universelt előbb gyakorolták a székely székek, mint Franciaország, mint Amerika, s népképviseleti alkotmányt élveztek, mikor még Európában senki sem ismerte azt, maga Magyarország sem. Vallási ügyekben pedig a székely nép a legjózanabb; minden keresztyén felekezet békés együttélését hirdetik egymás mellett álló templomaik. Az egy Istent valló unitáriusok legnagyobb tömeget ők szolgáltatják az európai statisztikának; náluk húzódhatott meg a szombatosok felekezete; és az első királyok által kiirtott ősvallás, a rhabonbánok, a gyulák napimádó tisztelete is legtovább tartotta itt fenn magát; ennek az eredeti betűit ma is tartogatja még a csíkszeredai templom felirata. A rovásbotokra vágott ősmagyar dalok szövegét ők őrizgették legtovább. S van egy sajátságos adománya a székely népnek: a találmányok kimesterkélése. A falvakban, a magányos lakokban elő-előkerül egy-egy naturalista gépész, aki furfangos mozdonyok kitalálásában töri a fejét. Fegyvereket találnak fel, miket egyszer kell megtölteni, s tízszer lőnek; kútgépeket, mikkel egy gyermek öntözhet egész kertet; kelepcéket, mikben a medve megfogja magát; arató, cséplőeszközöket, mik egy ember kezében háromnak a munkáját végezik; lakatokat, miket minden egyszerűségük mellett nem lehet a beavatlan kéznek felnyitni; sajátságos zeneműszereket: volt egy naturalista mechanikusuk, aki egy városnak olyan kutat készített, mely zeneműveket játszott, mikor vizet húztak belőle. A székelyben megvan az ösztön mindent magától találni fel, mint a kínaiban.
És amellett minő családi áldás!
Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei. A XX. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem.
És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női szépség típusaiban! A svéd nők szőke, gazdag fürtjei, piros arca, ideges termete, s a spanyol hölgyek fekete szemei, nap aranyozta arcszíne, a kaukázi gyöngéd, finom körvonalak, a görög klasszikus arcmetszetek mind együtt találhatók e kis darab földön. És tartós szépségek. A harmincéves nő még piruló hajadonnak látszik, s az ötvenéves matróna délceg termetére, nemes arcára csak fehér hajszálai vallanak a lefolyt időről. Egész falvak vannak, amikben a női arcokból egy merő book of beauties-t lehetne kiállítani. S e szépségek szellemi tulajdonai is nemesek. Hűség, kitartás, engedelmesség, hallgatagság. És különös adományuk az, hogy vérük tiszta, egészséges.
No már most… ennyi szép és jó tulajdonnal elhalmozott népfajt csak tárt karokkal szorít kebléhez a magyar nemzet? Az ám! Amióta Székelytámad, Székelybánja várait felépítették a magyar urak a szabadságukat védelmező levert székelyekkel örök csúfságul és ijesztgetésül, azóta a várak leromlottak ugyan, de a gúny, az idegenség csak megmaradt.
A székelynek most is az a gúnyneve, hogy „góbé”.
Kivált, ha valami olyan dolgot kér, amit már más minden ember megkapott; csak még ő nem. Akkor „góbé”.
Vagy ha igazsága van, és azt erőlteti: akkor „góbé”.
Vagy ha éppen olyan okos dolgot ejt ki, amire más nem jött rá, akkor éppen: „góbé”.
A székely faj azonban csak szaporodik országos gondoskodás nélkül is, annyira szaporodik, hogy már a sokféle szétosztott ősi telken a szaporulat nem élhet meg: évenkint két-háromezer munkabíró férfi kénytelen a székekből kivándorolni. Szorgalmas, dolgos nép, másutt jobban megél. A bátya otthon marad a megtartott ősi telken.
De nem vándorolnak nyugot felé, hol még Magyarország van; – mennek keletre, ki a hajdani „Etelközbe” az oláhok közé, ott szóródnak szét, letelepülnek, szaporítják a „csángó” falvakat, Bukureszt, Jassy iparos osztályát s Magyarországra nem kívánkoznak.
Hát aztán mikor két-három ezer ifjú legény tovamegy, a szegény lányok mit csináljanak?
Utánuk vándorolnak. Két-három ezer ifjú székely hajadon, a virága, a gyöngye a magyar népnek, átmegy a Kárpátokon, el Oláhországba és ki tudja még hová? Azok sohasem kerülnek vissza.
Néha-néha egy-egy külföldre vetődött magyar iparos ugyan fellármázza a hírlapokat, rémtörténeteket közölve a szép székely hajadonok sorsáról, kik a határon túl lelketlen lélekkalmárok kezébe jutva, Sztambulig, Alexandriáig, sőt Calcuttáig a rabszolgakereskedés legkeresettebb cikkét képezik; sorsuk vége nyomor és szégyen. A hírlapokat egy nap olvassák, másnap elfelejtik. Néha aztán egy-egy székely képviselő is nekidurálja magát, meginterpellál e veszedelmes, szégyenletes ügy miatt egy minisztert. A miniszter azt feleli neki rá, hogy „góbé”.
Azt mindenki elismeri, hogy szégyen, gyalázat, sőt ezer kár, hogy ez így történik; de hát ki segíthet rajta?
– – No hát ezen a bajon jött segíteni a Sabina új konzorciuma, „Mazrur és társai”. S megmutatta, hogy a szégyenből és kárból lehet dicsőséget és hasznot csinálni szép sikerrel.
A Sabina számos ügynökségeket állított fel a Székelyföldön, melyek ragyogó programokat terjesztének szét a nép között, megmagyarázva a társulat jó szándékát. Férjhez menni való leányok érdemes házastársakat nyernek a Sabina útján. Szülők és rokonok a Sabinába beiratott menyasszonyukért előre megkapják a kikötött móringot, mely száz tallér és száz arany között váltakozik, s azt a leendő vőlegény téríti meg nyereséggel a társulatnak.
S a terv kitűnően sikerült.
A kényszerűség megvolt. Ezernyi hajadonnak mennie kellett évenkint a hazájából, hol fölösleges teher volt csak. A rokonok kapzsisága fel volt élesztve. Annyi ezüst- és aranypénz irtóztató csáberő egy olyan szegény vidéken. Aztán volt gondoskodva derék néplapokról (ingyen küldés mellett), melyek százával közlék a hálálkodó leveleket, miket a Sabina által nagy szerencsével férjhez adott hajadonok küldöttek a társulat igazgatójához – Oroszország minden részeiből.
A Sabina az ezernyi meg ezernyi szép székely leányokat kiházasítá mind – Oroszországba; a Nihil országába – római házasság szerint.
És fizetett a részvényeseinek száz percent osztalékot.
„– De hisz ez a legborzasztóbb emberkereskedés! Hisz ez valóságos rabszolgavásár!” – kiáltának föl hírlapok és képviselői körök ez üzlet fölött.
„Az biz igaz, de hát mit lehet ellene tenni? – felelék a kormányférfiak. – Az epigamiai törvény megvan; ki-ki úgy nősülhet, férjesülhet külföldre, ahogy ott a szokás. Aki önkényt megy, vissza nem tartható. A társulat nem hágta át statutumait, ellene föllépni semmi ürügy.”
Egyszer aztán megsokallta a szégyenpirulást – a király. Felhívatta minisztereit és kijelenté előttük a szándékát, hogy ő királyi hatalomszóval szándékozik betiltani „Mazrur és társai” emberkereskedését.
Ekkor aztán megmondták őfelségének a miniszterek, hogy kik azok a Mazrur „társai”.
A szomszéd respublika elnöknője, Alekszandra asszony és annak államkancellárja: Kuraszin úr. Ez a két hatalmas társ az, aki ez üzletet nálunk etablirozta: car tel est son plaisir!
Ezeket pedig jó lesz nem sérteni meg – a székely fölösleges leányok szép szemeiért; akiket ha el nem visznek Oroszországba, majd elvisznek Törökországba, Perzsiába, Egyiptomba.
S a dolog hagyatott úgy, ahogy volt.
Ezért égett úgy a király arca oly hadüzenő tűzzel, mikor a közkatona azt mondá neki, hogy menyasszonyát a kapzsi, rossz-szívű rokonok a Sabinába iratták.
A királynak eszébe jutott, hogy őneki „Sasza asszony” és kancellárja haragjától rettegnie kell! A királynak!
A Sabina ügyesen tudta vinni a dolgot. Palotája volt az első sugárúton, saját színháza, melyben védencei játszottak, énekeltek, és egy egész páholysort elfoglaltak. Fénnyel takarta be azt, amit más bolond ember sötétséggel szokott. Bálokat adott, s azokba csak a legelőkelőbb körök választottainak volt bejárása. A társalgásban a legszigorúbb illem szabályai tartattak meg. S nem hallatszott rá példa, hogy a Sabina védencei közül valakit elcsábítottak volna, olyan felügyelet volt rájuk. A legnevezetesebb tudósok voltak a Sabinához szerződtetve esztétika mitológia, filológia előadására; s ezzel meg volt nyerve a kritika jóakarata. Az előkelőbb művészek jártak be mimikai, deklamatoriai, koreográfiai ismereteket meghonosítani, s ezzel tűzkármentesítve volt a Sabina a művészeti pletykák ellen. Hirdetményeit minden nevezetes lapnál a szerkesztőségi „guinea a liner” rovatban közülte, s ezzel meg volt nyerve a nyilvánosság közegeinek elismerése. Minden jótékony intézetnek nevezetes összegeket juttatott nyereményeiből, s jótékony műkedvelői előadásokhoz kikölcsönzé művészi képzettségű növendékeit, s ezzel meg lett hódítva a hölgyklubok barátsága. Egyszer a minisztérium, hogy kötelességének eleget tegyen, kiküldé a Sabina körülményeinek megvizsgálására egyik államtitkárját. Az államtitkár mindent a legnagyobb rendben talált, s másnap vett egy házat százötvenezer forintért.
De hát ki is jött volna a Sabina ellen vádaskodni? Azok a szegény székely atyafiak, akik felvették a móringot a beiratott leányért, s attól rendesen kaptak a férjhezmenetel, illetőleg elutazás napján egy kalligraphiált levelet, mely ragyogott a boldogságtól. Oroszországból aztán nem kapott többé senki levelet, mert a postaközlekedés a határon évek óta el van zárva. S ha mégis, száz közül egy esetben, megtörtént az, hogy egy-egy háborgó fiú, kinek a kedvesét kapzsi rokonok, akarata ellen a Sabina szövetségébe iktatták, nem restellte a hosszú utat Ázsia széléről a fővárosig, s itt perlekedni kezdett, annak az elfogadásáról is volt gondoskodva.
Először is a szeretett leánynak a fejét már akkorra, mire ő utána szaladt, úgy telebeszélték a jövendő boldog élet arany álmaival, hogy az kedvesének maga felelte azt, hogy nem megy vissza, itt akar maradni; azután volt pénz elég a lármázó fél elhallgattatására. Azután rendőrség, bíróság, mind a Sabina zsebében volt. Azután a magas minisztérium tudta jól, hogy kik azok a Mazrur társai, s bölcsen óvakodott egy özvegyen maradt góbé lármájára felfordítani a borotvaélen egyensúlyozott európai békét.
Mazrur minden oldalról el volt látva védelmi előkészületekkel, s minthogy az is megeshetett, hogy néhanapján egy-egy székely fickó a taktikának azon nemét találja alkalmazni a Sabina igazgatósága ellen, amit műkifejezéssel „brusquirozásnak” neveznek, magyarul pedig értik alatta: valakinek a képére mászni, annálfogva igen jó rendszabály volt a Sabina igazgatójául egy olyan derék férfiút választani, minő Mazrur, aki valóságos Sámson-alak, természettől göndör, vörösbarna hajzattal, a képe telenőve szőrrel, hogy csak orra, szeme, szája látszik ki a szőrálcából; vastag nyaka, széles vállai, fakemény karjai előre elriasztólag hatnak minden halandóra, s ha megszólal, mély, dörgő hangjával lehangolja a legvitézebb legény bátorságát is. És amellett elegáns alak, úri magatartás, elbízott, hetyke modor, mely annyira hat az egyszerű emberekre. Az érkezőt mindjárt szívélyes kézszorítással fogadja, amikor az aztán ujjainak ropogásáról kóstolóba elképzelheti, hogy mi vár rá, ha itten valami tettlegességgel akar magának elégtételt szerezni.
Ezt az urat sietett felkeresni Dávid.
Mazrur csak délelőtt 11 és 12 óra közt fogad hivatalosan.
Irodája beillenék egy hercegnő budoárjának. Selyem, díszbútor, hímzet, csecsebecse, szobrok, képek, parfümillat. Irodájában is csak nők dolgoznak – azok nem szépek. Mazrur emberbaráti terve a nők munkakörét szélesbíteni. Férfihivatalnoknak a Sabinában megfogható okoknál fogva nincsen helye. A két kapuson és a kocsisokon kívül más férfi nem lakik a palotában.
Mikor Mazrur irodája megnyílik az elfogadások számára, két nőnemű hivatalnok van jelen rajta kívül a szobában. Az egyik egy asztalnál ül nagy, aranymetszetű marokenba kötött könyvek halmaza mögött, a másik a mellékterem ajtaja előtt áll.
Egy harmadik – vén asszony – az érkezőket jelenti be.
„Tatrangi Dávid!”
Mazrur műbecslő gúnymosollyal tekint végig a belépőn. Közkatona öltöny. Subordinált állapot. (Százesztendős sürgetésre csakugyan elhagyta a közkatona az oldalfegyvert szolgálaton kívül: de ahelyett, hogy meg legyen mégis különböztetve a polgárnéptől, kapott a derekára egy cartouche-övet, a válláról kötélláncra vetve lóg alá a távcső, amire most már minden katonának szüksége van; elöl az öltöny mellzsebét duzzasztja egy térkép meg egy számtábla; s a csizma szára mellé van dugva egy cirkalom meg egy vonalzó, mely egyúttal hüvelykmérő is, s a csizmájának az orra végződik egy vaskampón. A jövő század katonája kétezer lépésnyiről tartozik meglátni az ellenséget, kiszámítani a „distance”-ot s az annak megfelelő „elevatiót” a „vizir”-rel, mértani és számtani pontossággal; a katona nemcsak mérnök, de zsonglőr is, a lánckötelét ha kibontja, azon a csizmaorr kampóival felmászni hivatalos feladata.
Mazrur megnézte az alakot, az arcából kinézte, hogy miért jött, s aztán azt kérdezé tőle, hogy mi tetszik?
Dávid igen nyugodtan felelt:
– Egy leányt akarok elvinni a Sabinából, ki ide beleegyezésem ellen iratott be rokonai által. Neve Szentivánfai Rozáli.
– S van önnek joga ily beleegyezést adni vagy megtagadni? – kérdezé Mazrur, háttal fordulva az ifjú felé, mintha asztalán keresgélne valamit.
– Van. Jegyese vagyok.
– Meglehet. Hanem a jegyesség fenntartása szabad akarattól függ. Ha „őnagysága” nem akarja tovább fenntartani e kötelezettséget, megszűnik az. Ha pedig akarja, akkor nagyon egyszerű az eljárás. A Sabina kiházasító egylet. Annak mindegy, akárki a vőlegény. Ha ön veszi el a választott hölgyet: ön téríti meg a tarifa szerinti költségeket, s nekünk semmi kifogásunk ellene. Madame! keresse ön fel az izabellaszín főkönyvből Szentivánfai Rozáli úrhölgy nevét.
A könyvek közt ülő némber válaszolt.
„Pavillon IV. első emelet, első folyosó, első osztály, madame Diamare decuriája.”
– Ah! katona barátom. Önnek előkelő ízlése lehet. Abban a decuriában csak a remekek remekei laknak. Az a paradicsom maga! Ön egy „périt”-t akar elraboni; ön a „Szulamith” után vágyódik?
Dávid arca haragtól pirult e címeknél. Hiszen nem rosszak azok. „Péri” csak egy kelet-mítoszi tündér, „Szulamith” pedig az „énekek énekének” eszményalakja: de ő nem akarta, hogy kedvesének mások adjanak nevet.
– Madame! – szólt Mazrur a másik nőnek, ki az ajtóban áll. – Menjen ön át a címzett úrhölgyhöz, és kérje fel az igazgatóság nevében, hogy kegyeskedjék irodánkat látogatásával megtisztelni. Üljön le ön addig, katona barátom. Nem akar? No hát maradjon állva.
Maga a direktor úr, mintha látogatóját semmibe se venné, leveté magát a selyem ottománra, s elkezdett egy képeslapot levelezni.
Nemsokára visszajött a kiküldött nő Rozálival.
Rozáli magas, karcsú, tizenhat éves gyermek volt. Csak gyermek még, akinek fogalma sincs arról, hogy mit álmodnak – a nők. Minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott az, hogy még gyermek. A futó öröm, azután a bámulat, mikor Dávidot meglátta, a félénk megrezzenés, s mély elpirulás. Elbotlott ruhája szegélyében, mikor lépett.
Tökéletes szépség volt: telt, szabályos arc, olyan fehér és piros arcszínnel, aminőt ha olajfestményen látnánk, azt mondanók: a festő túlzott. Nyílt, őszinte, nagy kék szemei voltak és szőke dúsgazdag haja, mely az akkori divat szerint körös-körül igen sok apró varkocskába volt fonva, s a sok hajfonadék két csomóba fogva, egy elefántcsont fésűvel a fejhátulra tűzve. Öltözete halavány rózsaszín tibeti shawlszövet volt, három övvel átszorítva a testén. Az egyik öv, a római „cestus” mintájára, a kebel alatt volt átkötve; a másik a hajdani „cingulum”, a karcsú derekat szorítá; a harmadik, az ónémet „gürtel” a csípőkrül kanyarodott alá. E divatnál gondoskodva volt arról, hogy a női termetnek minden szépsége plastice ki legyen emelve.
Mikor Rozáli belépett, ő is tett egy lépést Dávid felé, Dávid is őfeléje: hanem Mazrur hirtelen közéjük állt.
– Bocsánat! Itt most csak én beszélek. Ön uram ne fárassza magát kérdésekkel, mert ez az én dolgom. Hallgassa végig. Foglaljon helyet ott ama karszékben, princesse Rozáli.
(A Sabina hölgyei között rangfokozatok dívnak. Van princesse, marquise, comtesse, baronesse és „déesse”, a legalsó válfaj az „istennő”.)
– Tehát, princesse Rozáli, mondja ön, használt-e valaki erőszakot, midőn önt idehozta? Feleljen szabadon, nyíltan. Mondja franciául, majd én megmondom ennek az úrnak magyarul.
A leány pedig sehogy sem felelt, se franciául, se magyarul.
– Majd én felelek helyette – szólt Dávid. – Én már le tudom fordítani a hallgatását beszédre. – Tehát nem kényszeríté senki: jókedvvel jött ide; azt mondták neki, hogy növeldébe hozzák.
Mazrur meg volt elégedve a per procura válasszal, s ismét csak Rozálihoz intézé szavait.
– No, és meg volt ön csalva? Nem kapott-e ön kitűnő nevelést? Nem tanították önt a legkitűnőbb tanárok és tanárnők európai nyelvekre, táncra, zenére, festészetre, költészetre, kémiára, természettanra, vallásra, irodalomtörténetre? Hogyan?
Rozáli erre sem felelt semmit, hallgatását ismét Dávid tolmácsolá.
– Igenis mindezekre taníták; és még patronozásra, potichomaniára, panharmoniconra, centóra, a pons asininára, a baldower nyelvre, a ferondismusra, a gerobioticára, a philtrára, a theatinnők és a kainiták hitágazataira, a paternianok vallására, a spiritizmusra és katoptromantiára s más ilyen hasznos tudományokra.
Mazrur a csizmája orrsarkantyújától a sisaktaréjáig bámulta végig a közkatonát. Hát ez hogy tudhatja mindezeket? Hogy a Sabina tanfolyamát ilyen tantárgyak képezik, amiknek a nevét sem ismeri minden ember. A „patronozás” olyan neme a festészetnek, ahol a kivágott képmintát egy kefeecsettel dörzsölik be az alatta levő lapra; három óra alatt mindenki megtanulhatja; a potichomania művészete sima üvegből japán vázákat alakít: szinte üres, szellemtelen időtöltés; a panharmonicon magától zenélő zongora, amit három lecke után mindenki kezelhet; a cento az a hiábavaló neme a költészetnek, miszerint egy híres író verseinek több sorából valaki egy új verset állít össze; a pons asinina egy segédkönyv, mellyel mindenki megcsalhatja magát, ezért (bocsánat a szónak) „Szamárhíd” a neve; a baldower nyelv a társadalmon kívül álló férfiak és nők egymás közt használt zsargonja; a ferondismus és gerobiotica orvosi fogalmak, mik az emberi fiatal test villanyosságának gyógyhatásából vannak elvonva; a philtra hevítő szerek vegytana; a theatinnők hitágazata a nők féktelen szabadságát választá alapul; a kainita katekismus azt tanítja, hogy mindazt kell tenni, ami a jónak ellenkezője; a paternianok alapelve szerint az ember csak fejtől csipőig az Isten teremtménye; a spiritizmus, katopromantia pedig érzékbódító s agyzavaró jövendőmondások tudománya, egzaltált médiumok, tükörből jósló ébren álmodók bolondítására.
Ilyenek képezték a Sabina nevelési rendszerét.
Mazrur jónak látta ennél a tárgynál nem tartózkodni tovább. Ez a közkatona jobban van értesülve, mint kellene.
– Hát aztán, princesse Rozáli, nem volt-e ön magas jövendőjéhez illő módon ellátva? Nem volt-e önnek minden ruhája selyemből? Minden! Nem részesült-e minden tiszteletben az „apátnő” részéről? Nem volt-e szobája tele minden évszakban külföldi virágokkal, hol a nectandrák, a malpigiák, syphoniák, opuntiák…
– S a többi, s a többi – szól közbe Dávid – „egész éven át terjeszték édes illataikat?” Igenis úgy volt.
Mazrur ránézett féloldalt, mintha mondaná: mégsem hallgatsz?
Azután folytatá a kérdezést:
– Chère princesse Rozáli, nem volt-e önnek mulatságairól is gondoskodva? Nem volt-e saját páholyában, saját színházunkban minden este jelen?…
Rozáli természetesen folyvást nem felelt. Mikor egy asszonyféle megköti magát, hogy ne szóljon, akkor azután egy szobor nem némább.
Hiszen ott volt Dávid, hogy helyette beszéljen.
– Mindenesetre; és ott a „Perogralló”, a „Jak Puddig”, a „Macca”, a „Scaramuzzia”, a „Staberle” meg a „Gracioso”, vagy a „Cassandrino” klasszikus elmésségein lelkét nemesíté, sőt a „Rák ouverture”-ön még művészi ízlést is szerzett.
Mazrurt ez egy kicsit kihozta sodrából.
A többi bohózati aljas alakok felemlítéseért nem haragudott; ámbár meg nem foghatá, hogy lehet azokat így sorra elszámlálni egy közkatonának, holott az ő színházában csak gentlemannek és portepée-nek van bejárása, hanem az utolsót nem hagyta magán száradni.
– Kérem: a „Rák ouverture”-t nem én hoztam divatba. Azt a Varietées-ben adták. Valami bomlott művésznek az az eszméje támadt, hogy ő a leghíresebb nyitányokat hátulról kezdve játssza el, megfordítva. De az nem az én színházamban történt.
– Jól van. Menjünk odább.
– Tehát még egy kérdést, chère princesse Rozáli. Látta-e ön azon vőlegénynek arcképét, ki önt a Sabinától megkérte? Szép, deli, férfias alaknak találta-e? Megmondatott-e önnek, hogy ön annak törvényes úrnőjévé fog lenni, nyáron tóparti villában, télen márvány palotában fog lakni, écurie-t, kopófalkát fog tartani, bálokat, estélyeket fog adni, azokban a legfényesebb társaságot elfogadni, s mikor a városon kikocsikázik, minden őrhelyen „fegyverbe” fog kiáltani az őrség közeledtére? – Megmondatott-e ez önnek? És mármost nézze ön, princesse Rozáli, itt van egy hórihorgas legény – Csíkből – (úgy-e Csíkből való?), van neki egy mondurja mungóbul; (mungó biz ez, ha nem kirsey), van egy pár bakancsa, egy kötél a vállán, húsz krajcár napipénz a zsebében; ez az úr azt állítja, hogy ön neki eljegyzett menyasszonya, s elsőbbségi jognál fogva önt magának visszaköveteli. Akar-e ön ezzel az úrral innen elmenni?
Ha Rozáli egy percig hallgatott volna, csak egy kis percig e kérdés után, akkor majd rögtön Mazruron lett volna a sor, hogy hallgatását lefordítsa Dávid számára érthető beszédre. De nem hallgatott ám a leány, hanem előlépett a helyéről és háromszor felelt e kérdésre: „akarok, igen, akarok, akarok!”
Ó! hogy kigyúlladt az arca egyszerre. Dávid szemei úgy ragyogtak utána.
Mazrur közéjük állt szétterjesztett karokkal.
– Csak lassan, ifjú szép lelkek. Ez nem végződik olyan hamar. Az expatriatiónak vannak terhelő körülményei. Legelső a törvényes formalitás betöltése. A kérő úrnak előbb ki kell tölteni egy szerződésmintát, melyben kötelezi magát a Sabinától átvett hölgynek feleségül vevésére; mert nem szoktuk ám enélkül adni a védenceinket; hisz akkor embervásárral vádolhatnának bennünket, s azt a Sabina nem teszi. Nos, uram, tehát van-e önnek elhatározása egy ilyen szerződést aláírni? Figyelmeztetem rá, hogy a Sabina törvényesen helybenhagyott statutumai előjogánál fogva egy ilyen szerződés aláírása után az illető hölgy rögtön jogaiba lép, és az aláíró nevét viseli.
Rendesen három ember közül kettő, ki hasonló ügyben járt itt, az ilyen felszólításra meg szokott fordulni a sarkán és odább állt. Hanem Dávid az a harmadik volt, aki helyt maradt.
– Kérem azt az iratot – mondá, s a kezébe adott mintát gondolkozás nélkül aláírta.
Rozáli keblére tette két kezét, s hálatelten emelé szemeit Dávidra.
– No ez hamar megvolt – szólt Mazrur, átnyújtva a kötvényt a titkárnőnek kitöltés végett. – Most következik a kérdés financiális oldala. Ön, ifjú vitéz, ki olyan sok mindent tud, bizonyosan tudni fogja azt is, hogy a Sabinának ez ügyre vonatkozólag költségei is voltak.
– Azokat fizetem.
– Szép. Tehát számolunk: legelőször is princesse Rozáli…
– Kérem, most már ne nevezze őt princesse-nek; most már nőm, én pedig közkatona vagyok, tehát „madame Tatrangi”.
– Csak lassan még. „Paria rident”, azt mondja a római. (A pénz nevet). Ezen még nem estünk át.
Mazrur egy cidaris mamillaris tüskét vett kezébe, az a legfinomabb s legdrágább fehér írószer, s azzal egy palatáblán elkezdett számítani.
„Száz arany a törvényes gyámnak átadott móring. Alterum tantum a Sabina provisiója, azután az eddig tett költségek, nevelés, drága öltönyök.”
Az eredeti száz arany, melyet a Sabina a szegény székely atyafinak lefizetett, pár hónap alatt felnőtt kétszáz, három, négy, ötszáz aranyra; mikor már az ötödiken túl járt, még gondolkozott Mazrur, hogy nem felejtett-e ki valamit? Mi jöhetne még?
Dávid aztán nem akart várakozni; türelmetlen volt; odalépett az asztalához:
– Ne gondolkozzék sokat: legyen kerek szám: hatszáz arany! Itt van! Ez éppen annyi.
S azzal letette Mazrur asztalára a pénzt az elefántcsont hüvelyben.
Rozáli örömtül repesve csapdosott a tenyerébe.
Most azután Mazrur igazán dühbe jött.
Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó céljai. Egész mesés terve volt hozzá kötve. Kész volt a végső eszközhöz is nyúlni. Hisz kitől félhet? Bíró, hatóság, őellene szigort sohasem használ. Még a kormány sem meri bántani, az legjobban tudja, minő hatalom álla háta mögött. Testi ereje pedig egy bölényé. Azt teheti, amit akar. Dobott ő már ki innen hetvenkedő legényt eleget.
Mikor azt látta, hogy az ifjú a pénzt is le tudja tenni gavalléros bőkezűséggel, akkor egyszerre felvette a tuniszi ábrázatját, s egy kalózvezér durva dölyfével mondá Dávidnak
– A harmadik föltétel pedig az, ha el akarja ön vinni a Sabinából a szép Szulamithot, ha ki tudja ön őt venni a kezemből.
Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját, s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz.
Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy, fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának.
Dávid elsápadt e nem várt durvaságra.
Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy percig e fehér nyakravalóra nézett, a másik percben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, aki kiállja.
Mazrur arca egyszerre elkékült, a nyelve kidűlt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetlenül hanyatlott alá; mit használt herkulesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélegzetét? Száz lóerejű gőzgéppé lett, fűtetlen kazánnal.
Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely, s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herkulesi test végigzuhant a padlón, s Dávid, hogy még a „pede proprio”-ját is hátrahagyja, egyet rúgott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképpen maradt ott a fehér mellényen.
A nőtitkár ijedtében elájult, az ajtónálló nő nevetőgörcsöket kapott; Dávid hirtelen megragadá Rozáli kezét, s mielőtt valaki föltartóztathatta volna, lesietett vele a lépcsőkön, bérkocsiba ültette, s elhajtatott vele.
Dávid el nem ereszté addig Rozáli kezét a kezéből, míg a bérkocsi meg nem állt a „Vezérhalmon”. Odáig volt fogadva. Ott a kápolna előtt leszálltak mind a ketten, s akkor azt kérdezé Rozálitól Dávid:
– Akarsz-e oda jönni, ahová én vezetlek?
– Mindenüvé! – felelt a leány.
Egy nagy park volt előttük, mely a hajdani „hét ház” helyén alakíttatott; azt egész terjedelmében magas vasrács fogta körül. A park bejáratát egy egyiptomi mintázatú kapuzat képezte, s ennek a kapuzatnak a legfelső párkányába egy sárga zászló volt tűzve.
Azt már mindenki tudja, hogy mit jelent a sárga zászló. Ennek a vasrácsnak az oldalán két ölnyire be van gyepesedve az út, a járókelők a túlsó oldalra mennek át, mikor a sárga zászlót meglátják.
Dávid odavezeté a kapuzathoz menyasszonyát. A vasrácson keresztül egy jól ápolt kertbe lehetett látni; a hibikbokrok éppen teljes virágzásban voltak, s az ezüsthársak jázminillata messze elárasztá a levegőt gyógyerejű édességgel.
A kapuzat belső részében, a kapurostélyon belül volt az őr lakása, oda egy csengettyű szolgált kívülről.
Mielőtt e csengettyűzsinórt meghúzta volna, így szólt Dávid Rozálihoz:
– E helyen fogsz maradni, míg érted nem jövök, vagy halálhíremet nem hallod.
– Vagy te az enyimet! – sóhajta fel Rozáli. Talán sejtette, hogy mit jelent az a sárga zászló?
Dávid kebléhez szorítá a gyermek fejét, s megcsókolá tiszta homlokát.
Azután meghúzta a csengettyűt.
Egy izmos, csontos termetű nő lépett ki a kapuspáholyból.
– Ki az? – kérdezé.
– Parabolana! – felelé Dávid.
A kapusnő gyanúsan nézett végig Rozáli rózsaszín kasmír öltözetén; à la Faustina hajfonadékain, s aztán mogorva arccal felnyitá a kapurostélyt; Rozálit bebocsátá; Dávid kívül maradt.
Azután egy előszólított kis leánygyermek elvezette Rozálit a park tévutain.
Rozáli még egyszer visszafordult, mielőtt egy csoport életfa eltakarná őt örök zöldjével – örök időkre, s Dávidnak még egy búcsúcsókot inte kezével.
Dávid aztán, mikor nem láthatta többé a leányt, eltakarta arcát a két kezével, és sírt.
Ez a park és annak kastélya a parabolánnők menhelye. Innen nem veheti vissza többé a Sabina Rozálit.
Először azért nem, mert az egész egylet az orosz cári hercegnő, Hermione védelme alatt áll, s még másvalakinek a védelme alatt is: a közvéleményé alatt.
Másodszor pedig azért nem, mert a Sabina igazgatósága nem adhat intézetében helyet egy leánynak, aki egy napot töltött a parabolánnők palotájában, mely palotának minden szobája tömve van a rettenetes pellagra betegeivel, azon iszonyatos pellagráéval, mely a múlt századok minden pestiseinél vészesebb ragályosabb, kínzóbb, undorítóbb, s mely dögvészt gyógyszer nem gyógyít, csupán gondos, szeretetteljes ápolás, s az ápoló maga saját életét teszi föl a rettenetes játékban: maguk az orvosok irtóznak egy pellagrabeteget meglátogatni. Erre az ápolásra vállakoztak azon időben önfeláldozásra elszánt nők és hajadonok. Ezeknek lett főnöknőjük Hermione; ezeknek adta át palotáját; ezek közé hozta el Dávid Rozálit.
Ezt hirdeti az a sárga zászló ott a kapun.
Hanem mikor azt a sárga zászlót meglebbenté a szellő Dávid feje fölött, mikor feltekintett az égre, s meglátott egy pacsirtát emelkedni a lég magasába, ah! akkor ő is kezdé érezni, hogy mi az a vágy az emberben, hogy „bárcsak repülni tudnék!”. És mit tesz megőrülni attól a kíntól, hogy miért nem tud az ember repülni.
A „Vezérhalom”-ról igen szép kilátás nyílik a Lipótmezőre; ott van egy nagy, sokemeletű épület, az az országos tébolyda. Abban van Dávid atyja orvosi ápolás alatt.
Dávid rászánta magát, hogy elmenjen az atyjához a tébolydába.