Az égi találkozás után legfőbb ideje volt a földhöz közelebb esőkre gondolni.
A vezérlégjáró belsejében volt egy készülék alkalmazva, mely állt egy végtelen földabroszból, ami egy henger segélyével körülforgatható volt. E térkép mutatta a föld minden tájait, madártávlatból lefényképezve. A tapasztalt hajós, amint a mágnestű segélyével meghatározá a pontot, melyen hajója repül, ama térképről azt is leolvashatá, hogy mely ország, világ felett jár most.
Dávid azon percben, amidőn a légjáró kísértetét elveszté szemei elől, az Amur vidéke fölött találta magát.
Éppen alkonyodott.
Az esti ég arany homályában három repülőgépet látott maga felé közeledni északkelet felől; amikben nemsokára saját kémhajóira ismert.
Mikor kétpercnyi közelbe ért hozzájuk, a hangkürtön át e parancsot mondá:
„Közép marad; egy, három tovább.”
Mikor két aerodromon egymással a légben találkozni akart, azt így hajtották végre.
Mindig a keletről vagy északról jövő a felső, a nyugatról vagy délről jövő az alsó.
A találkozásra felhívás után az alsó alájarepül a felsőnek, s azután mindaddig egy irányban repülnek egymás fölött, míg függőleges vonalba nem jutnak. Akkor a felső egyszerre megszünteti repülését, s leszáll az alsóra.
A találkozás titka a villanyosság.
Az üveghajó felső része „plus”, az alsó „minus” villanyossággal van töltve. A két üveghajó két ellenkező oldala egymást vonzza. A felső hajó közeledtére az alsó hajó két repülő vitorlája önkénytelen szétterpeszkedik, s arra az alsó hajó egyszerre hozzátapad a felsőhöz.
A felső akkor egyszerre megújítá saját röpvitorláinak működését, s viszi magával az alsót. A két hajó vezetői azután a hangkürtökön keresztül értekezhetnek egymással, akár a hajó oldalajtajain át meglátogathatják egymást, s közölhetik tudósításaikat, amikért összejöttek.
A villanyerő által hathatósabban egymáshoz van kötve a két üveghajó, mint ha körös-körül vaskapcsok csatolnák össze.
S mikor aztán ismét szét akar válni a két hajó, az is a legegyszerűbben megy végbe. A felső hajó is megszünteti gépe működését, röpvitorláit fekmentesen szétterjesztve. Ekkor mind a két hajónál félbeszakad a villanyfolyam, mely őket egymáshoz csatolta; s akkor pár percig szállnak a légben lefelé; e nehány perc múltával az alsó hajó egy szárnymozdulata ellöki magától a most már hozzá nem tapadó felső hajót: amaz lefelé hull, szárnyai összecsapódnak, emez még libeg, elzárt vitorláival; a következő percben aztán mind a ketten repülnek ellenkező irányban, amerre útjok van.
Ez a találkozás a légjárók között.
És egyúttal ez a légjárók közötti harcnak a titka.
Ha két légjáró közül egyik a másik fölé kerülhet, s az utóbbi nem tudja azt megakadályozni, hogy az függélyesen lerohanjon rá, akkor fogva van a felül került légjáró által, s az őt minden benne levővel együtt oda viheti, ahova akarja.
Dávid léghajója vezérgép volt, messziről megismerhető a két háromszögű üvegprizmáról, melyek az elejére és a hátuljára voltak alkalmazva, s a gép szárnyainak mozgása által lassú körforgásban tartva, nappal a verőfényt, éjjel a villanyragyogványt szórták mérföldnyi távolba, s ezáltal tették a vezérgépet messziről kiismerhetővé.
E vezérgépekkel szemközt minden más légjárónak az alul kerülő szerepét kellett játszani.
Mikor Dávid megállítá a keletről jövő három aerodromon középsőjét, az meglassítva repülését, alája libbent a vezérgépnek, s nehány perc múlva hozzá volt ahhoz tapadva. A másik kettő repült odább.
Ekkor Dávid és a kémlőgép vezetője között a hangtölcséreken át e párbeszéd keletkezett:
– Honnan?
– Unalaska sziget felől.
– Mi hír?
– Ellenség repülőhadraja felszállt.
– Merre?
– Nyugatnak.
– Száma?
– Miriád.
– Láttad közelről?
– Mérföldnyiről.
– Jól repülnek?
– Elhagytuk őket; de jobban is tudnak.
– Minő színe van az ellenlégjáróknak?
– Világos veres.
– Felbontottad titkos utasításodat?
– Várom rá a parancsot.
– Menj Kincsőbe, s ott bontsd fel.
Ezzel útjára bocsátá a légjárót Tatrangi.
Az éj folyama alatt még több kémhajóval találkozott Dávid, amik az ellenséges légjáróraj mozdulatairól a legkülönfélébb tudósításokat hozták.
Az egyik ezer légjárót talált a Jeges-tenger felett végigvonulóban. A másik a veres légjárók zömét zárt tömegben látta Kína felett átvonulni; a harmadik a Csendes-tenger színe felett látta libegni Severus új légjáróinak ezreit.
Dávid kitalálta a műveletek tervét.
Az ellenfél meg akarja oszlatni az Otthon haderejét. Úgy tesz, mintha egyfelől a magyar király seregeit fenyegetné, amik Litvániáig előrenyomultak, másfelől pedig magát Otthon várost akarná meglepni. S a légjáróhad mozdulata oly gyors, hatása oly romboló, hogy elég az ellenféltől egy rövid órai előnyt elnyerni, hogy annak seregeit tönkreverje, várait lerombolja, városait porrá égesse.
Severus, akinek tudomása volt arról, hogy az Otthon államnak négyszer annyi légjárója van, mint neki, arra számított, hogy ellenfele a haderejét kénytelen lesz négy felé elosztva tartani, s egyenlő ellenhajórajt tartani a féltett ország és város védelmére, azonkívül az egész világon elhelyezett telepei közt az összeköttetéseket fenntartani.
Az első összeütközésnél pedig, ha egyenlő a két tábor, csaknem mértani bizonyossággal kiszámítható volt Severus hajórajának győzelme Dávidé felett. Severus légjáróinak villany gépezete egyötödrésszel nagyobb villanyerőt volt képes kifejteni, mint a Tatrangi-féle villanykészülék.
Severus Dávidtól is kérdezé azt annak idejében: miért nem fokozza még feljebb a légjárók gyorsaságát, mikor lehetne, és azt a választ kapta tőle, hogy ez fölösleges erőpazarlás volna; a légjáró, ha gyakorlati céljának meg akar felelni, hogy utazás és szállítás eszköze legyen, kénytelen sok közbeeső állomáson leszállani, s a túlhajtott gyorsaság miatt több időt fog elveszteni a megállapodással, mint amennyit megnyert az útközbeni sietséggel. Azonkívül volt még egy körülmény, mely azt tiltotta. A túlfeszített gyorsaság a rendes páratelt légkörben az üveggépezetben az iridisatiót mozdítja elő, mely idő jártával az üveglapok villanyosságát csökkenti. Ennélfogva Tatrangi Dávid megmaradt az atyja által felállított arányoknál.
Most azonban Severusnak az levén az első feladata, hogy az Otthon légjáróiból mentül többet elfoghasson, ezt igen könnyű szerével vélte elérhetni, ha újon alkotott gépeinek mozderejét fölemeli. Ezáltal azok képessé lesznek téve hasonló erőkifejtés mellett ellenfeleik fölé emelkedni, s a leírt mód szerint azokkal összetapadni; amidőn azután a felül került légjáró marad a győztes; mert az alsónak a szárnyai le vannak szorítva, a felsőnek az oldalaihoz tapadva, s a felső röpvitorlái viszik mind a kettőt együtt oda, hová kormányosuk akarja.
S ha azután az első ütközet meg van nyerve, akkor már az Otthontól elfoglalt légjárók is az orosz cárnő hatalmát növelik, a második ütközetnél már csaknem egyenlő erővel mérkőznek meg; folyvást fennmaradván az orosz légjáróknak erősebb röpereje mint hadászati túlsúly.
Így győztek a múlt században azok, kik ágyúikat, lőfegyvereiket nagyobb horderővel tudták ellátni, mint ellenfeleik. Már akkor azt írták a nagy döntő világharcokról a történészek, hogy nem az emberi vitézség nyerte meg a győzelmet, hanem a gép.
Most már egészen a gép hatalmába van adva a harc. Az ember maga csak meghalni megy már a csatába, nem verekedni. Ellenfelét nem is láthatja, nem is érheti el többé. Az fenn repül a légben.
S a harc kockája csak azt dönti el még, hogy kinek a gépe marad győztes a felhők országában. Azé aztán a föld.
Tatrangi Dávid gyorsan keresztüllátta ellenfele tervét.
Annak nem lehet célja aránytalanul kevesebb géphadait háromfelé szétosztani; hanem éppen ellenfele figyelmét akarja megoszlatni a háromfelé vált iránnyal.
Ennek ellenében az ő terve is gyorsan készen volt.
Kémhajóival rögtön izenetet küldött Otthon városába és Kincsőbe.
Az elsőbbi helyre akként szólt parancsa, hogy az összes légjárótömeg szálljon fel, és háromszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött igyekezzék elérni a Volga és Kaspi-tenger körüli rónát. Az utóbbi helyen csoportosult légjáróinak pedig azt adta utasításul, hogy a khokonoori magaslatokon egyesülve, amint az ellenséges hajóraj a láthatáron megjelenik, hagyják azt támadás nélkül elvonulni, s mikor már eltűnt a láthatáron ismét, akkor keljenek nyomába és kövessék.
És egyúttal minden légjáró kapitányának meg lett hagyva, hogy amint hajója felszállt, a lepecsételt utasítást szakítsa fel, és cselekedjék majd aszerint a végzetes találkozásnál.
Mert minden légjáróra volt alkalmazva egy idő óta egy újdon készülék; aminek célját, rendeltetését nem ismerte még senki. Egy zárt szekrényből állt az, melynek belsejéből egy rézcső vezetett ki a hajó födelére, hasonló a tűzifecskendők csövéhez. Mi van a szekrényben, azt nem tudta senki, sem azt, hogy az a cső mire való.
Maga Tatrangi Dávid egy gépészt és egy kormányost véve át a kémhajókról saját légjárójára, egész éjjel a légben cirkált alá s fel, az ellenséget várva, s zegzug útban hátrálva az ázsiai hegyvilág felé.
A hosszú éj holdvilágos volt; kedvezőtlen világítás ily kémszemléhez. Sem elég világos, hogy a léghajókat meg lehessen körvonalaikról különböztetni az éjszaka ködeitől, sem elég sötét, hogy azokat saját villanyvilágításuk elárulja.
Így történt, hogy amint a hajnal szürkülni kezdett a kínai partok felől, Tatrangi alig húsz tengerészmérföldnyi távolban pillantá meg maga előtt az egész orosz légjárótábort.
Nagyszerű látvány volt ez! Húszezer repülő csoda egy csoportban.
Jól sejtett. Az egész tábor együtt volt; amik északnak, délnek látszottak indulni, mind csatlakoztak a hadiraj zöméhez, s most annak két szárnyát képezték.
Az orosz hadiraj egy óriási karajt képezett. A gépek tíz sorban egymás mögé rendezve; kétezer gép egy homlokvonal, mely nyolc mérföldnyi területet ölel körül.
Az egész tábor teljes géperővel vágtatott előre.
Dávid távcsöve e távolt egytizedrész mérföldnyire kisebbíté, olyan jól kivehette, mintha nyolcszáz lépésnyiről nézte volna őket.
Hozzávetőleg mintegy négyezer lábnyi magasban lebegtek a föld felett.
Dávidnak most hirtelen ki kellett számítania a két távolt az ellenfél és az Otthon közeledő hajóraja között, s azután leszállni oly mélyen a róna fölé, hogy a rövidebb ív által ki legyen egyenlítve a magasabban járó, s ekként hosszabb ívet megfutó gépek nagyobb röpereje és az ő légjárójának kisebb hatású röpte közötti különbség.
Ezzel az a másik előny is össze volt kötve, hogy a magasan járó léghajókból nem vehették olyan hamar észre a földszínhez közel elsuhanó légjárót.
Az orosz léghajóraj szép rendes vonalban repült, csaknem egyenlő magaslatot tartva; hanem azután minden száz légjáró fölött még ezer lábnyival magasabban repült egy-egy vezérhajó, mely a többiek fölött parancsnokolni látszott, s a vezérhajóknál még ezer lábnyival magasabban repült egy tíz hajóból álló csoport; ez a táborkar maga. És e csoport közepette kivehette Dávid távcsövével az admirálhajót magát. Ennek négy vitorlaszárnya volt: nem madárhoz, de lepkéhez hasonlított, testre hosszabb volt a többinél, és a két végén egy-egy korona tündöklött, kristályprizmáival tüzet szórva minden oldalról. Erről lehetett megismerni, hogy ez a cárnői léghajó.
De nemcsak Dávid vette észre a közeledő ellenséges légjárórajt: őt is észrevették.
A messze tündöklő háromszögű prizma elárulá, hogy ez a vezérhajó.
Azzal egyszerre, mintegy parancsszóra száz légjáró kivált az ellenfél táborának balszárnyából, s üldözőbe vette Tatrangit.
Dávid a tunguz hegyek fölött járt, mikor észrevette az üldözést.
Volt ahhoz való készüléke, hogy kiszámíthassa ellenfele röptének gyorsaságát a saját légjárójáéval viszonyítva. Ezt úgy számíthatá ki, hogy bizonyos pontokat jelölt meg a földön, s azt vette föl, hogy hány perc alatt éri el azokat saját légjárójának, árnyéka, hány alatt az utána jövők.
Azok egyötödrésznyivel sebesebben repültek, mint ő, és így azt is kiszámíthatá, hogy a tíz mérföldnyi különbség, mely most előnyére van, mikorra fogy el. Másfél óra múlva utol fogják érni. Most tehát csak az volt a feladata, hogy ez idő alatt elhagyhassa a Bajkál hegycsoportjait. A hegyek közt könnyen megszoríthatják.
Ő is a végsőig fokozta gépe röperejét, folyvást a magasban tartva magát. Mégis utolérték, amint a semipalatinszki erdőket elhagyta.
Itt azután előtte állt a nagy Bedpak Dala puszta; egy laktalan, úttalan róna; a láthatár egyik szélétől a másikig hóval födve. A száz üldöző aerodromon már csak negyed mérföldnyire volt mögötte. Jól kiveheté, hogy azok közt legelöl repül az admirálhajó ragyogó koronájával.
Amint azután Dávid a rónára kijutott, mutatott valami mesterséget az üldözőinek, amit azok nem tudtak utánacsinálni.
A nyolcezer lábnyi magasból, amelyben repült, egyszerre lecsapott a rónára, ugyanazzal a percenkint ötszáz lábnyi gyorsasággal, amellyel előresuhant. Úgy csapott le, ahogy a tengeri keselyű szokott lecsapnia hullámok közé, s a kondor a rónára. Maga Dávid irányozta a kormányt.
És azután, midőn csaknem a földet érte, egyszerre vízszintes repülést vett fel megint; ahogy tesz a prédáját elkapó sas. Szárnyainak hegyei barázdát húztak a hóban.
Ez nagyon meglephette az üldöző aerodromonokat. Az ő vezetőik csak arra voltak készen, hogy mikor le akarnak szállni a magasból, elébb a repülést meg kell szüntetniök, s aztán kiterjesztett szárnyakkal szép lassan aláereszkedniök; de azt a sebes lecsapást egyik sem értette.
Azalatt aztán, amíg ők hozzákészülődtek a lebocsátkozáshoz, Dávid légjárója ismét elnyert előlük egy mérföldnyi egérutat, s futhattak utána, míg ismét utolérték.
Amint utolérték, ismét megtette előttük azt a merész alácsapást. Ekkor néhány üldöző aerodromon megkísérlé e merényletet utánacsinálni; hanem az rájuk nézve siralmasan ütött ki; nem bírták a lefelé haladó szárnyas gépet megállítani, s mindegyik az orrával furódott bele mélyen a földbe, némelyik a fél szárnyát elficamította az esésben, s azzal bénultan terült el a földön. Akik benne voltak, az ütődéstől elkábultak; talán halálra zúzódtak.
A többieket csalogatta maga után Dávid aerodromona a nagy kirgiz pusztán végig. Árhurcolta őket magával az Argyz-Kum, a Kara-Kum sivatagokon. Játszott velük. Zegzugban futott előttük; majd kígyóvonalt rajzolt a levegőben repülésével; az egész aerodromonraj előtte, körülötte rajzott már, összecsoportosultak alatta, fölötte, s mikor azt hitték, hogy már fogják, akkor egyszerre felvonta szárnyaira a tafota borítékot, összecsapta a szárnyait, s sebesen keresztültört rajtuk, mint első fölrepülésekor a villanyos felhőrétegen. Egyszer aztán egészen közel hagyta őket magához jönni, mintha ki volna fáradva. Csak kelepce volt ez. Körülfogták. Egy helyütt ki akart törni a hajtók köréből. Ott az üldözők oly közel vonultak egymáshoz, hogy szárnyaikkal elérték egymást. Amint azután két ilyen villanyterhes üvegszárny alsó-felső lapja egymáshoz ütődött, az abban a percben úgy egymáshoz tapadt, hogy el nem bút válni. Azzal mind a két gép meg volt bénítva, s mint a lelőtt vadlúd bukdácsolt le együtt a földre; míg Dávid légjárója, gyorsan, mint a fecske, suhant ki a szerencsétlenül jártak résén.
Erre az admirálhajó azt a parancsot adá ki a többi légjáróknak, hogy mindannyian maradjanak hátra.
Ő egyedül vállalta el most Tatrangi üldözését.
És Dávid tapasztalni kezdé, hogy ezúttal méltó ellenfelére talált.
Az admirállégjáró éppen úgy utána tudta csinálni a keselyűlecsapás merész műveleteit, mint a rögtöni aláhullást, összecsapott szárnyakkal. Ahhoz is jól értett, hogy mint kell húszlábnyi magasban a föld színe felett elsuhanni, hogy a szárnyak a homokot horzsolják.
Hanem ily közel a földhöz egyik léghajó a másikat el nem foghatja. Hiányzik számára az esési magaslat.
Amint a kara-kumi puszta véget ért, következett egy nagy tó: az Aral tava. Itt már Dávid hatlábnyira szállt le a víz színe fölé; amiben az az előnye volt, hogy az ő vitorlaszárnyai a jobban ellenálló vízbe csapodtak le, s így nagyobb lökést adtak hajójának, mint aminőt a fölötte röpülő ellenél szárnyai tudtak kifejteni, mik csak a légben eveztek. A víz színe fölött úgy repült az aerodromon, mint egy szellem, s ha testével néha a vízbe le-lecsapódott, akkor még a ruganyosság is új erőt kölcsönzött röptének: négy-ötszáz öles ugrásokkal haladt előre. Ezt is utánacsinálta az ellenfele.
Az admirállégjáró szinte leszállt a víz színéig, s úszva, repülve, szökellve odaférkőzött Dávid vezérlégjárója mellé. Úgy nyargaltak egymás mellett, mint két versenyparipa a célhoz.
Az admirállégjáró alig volt százölnyi távolra Dávidétól.
Az átlátszó üvegfalon keresztül Dávid megkülönböztetheté a benne levő alakokat.
Ott volt a cárnő maga: Alekszandra; egy olympi istennő öltözetében. A kormányrudat Severus kezelte. Dávid maga tanítá őt meg e mesterségre. A tanítvány most leckét adott mesterének.
Amint így vágtattak egymás mellett, a császári légjáró hangkürtjéből áthangzott Dávidhoz „Sasza asszony” ismeretes szava:
– Hahó, uram!
– Hallom: Szüdarinja!
– Egyet kifeledett ön a számításaiból: az asszonyt!
E szóra Dávid egyszerre felfelé repülő irányt adott gépezetének, s légjárójával egyenesen szállt fel a magasba.
A kezdeményezéssel elnyert egy másodpercet ellenfelétől, s ez sokat számít a felfelé szállásnál. Amannak nagy erőfeszítésébe kerül az előnyt visszavívni.
Mintegy ötezer lábnyi magaslaton jutnak végre egyenlő színvonalra s ezentúl a cári aerodromon szüntelen fölötte marad Dávid hajójának.
Az pedig magasabbra törekszik, kijátszva ellenfele kísérleteit a reá lecsaphatásra.
Mikor aztán tizenkétezer lábnyi magasan libegnek, akkor megpillantja Dávid azt, amit keresett. Az otthoni aerodromon tábor kezd fölemelkedni a láthatáron; amint annak nyugati szélén a Kaspi-tenger ezüst vonala felcsillámlik, mintha abból támadnának elő e repülő alakok.
Most mind a két légjárótábor fenn volt az égen, és közeledett egymás felé. Az egész láthatárt körös-körül elfoglalták. Mindkettő félkör alakban nyomult előre. Középett a két, egymással játszó vezérgép.
Az orosz légjárók raja közelebb volt a kettőhöz, és gyorsabban repült, dacára a szemközt fúvó szélnek, mely az otthoniaknak előnyére szolgált.
Különben egyenlő erővel voltak, húszezren húszezer ellen.
A negyvenezer gép szárnyverése valami bűbájos égi zenét költött odafenn, melynek hallatára világgá futottak a kirgiz csordák, ménesek oda alant.
Dávid vezérhajójával folyvást nyugotnak tartott: honnan saját léghajóraja közelített felé.
Nem csupán az a célja volt, hogy seregével egyesülhessen. Ennél távolabbra gondolt.
A Kaspi-tenger színe fölé akarta áttenni azt az ütközetet, amely első kísérlet lesz, vajon lehet-e embernek harcolni az égben.
Még most is emberszeretet volt szívében, s azon aggódott, hogy a légből lehulló ellenfelei össze ne zúzzák magukat a földön; ha a tengerbe hullanak, ott a zárt hajót megint felveti felszínre a víz, s a benne levők nem zúzzák magukat össze.
Ellenfele, az orosz admirálhajó folyvást mellette, fölötte csapongott; mint két héja a légben, enyelegni látszottak egymással. Kitűnt, hogy egy légjárónak a másikat elfogni a felülről le szállással nem olyan könnyű, mint ha szándékosan összebeszéltek a találkozásra. Az alul került légjáró kormányosának egy kézmozdulata elég rá, hogy hajója a rárohanó ellenfél alól kisikamljék: s ha az üldöző lecsap hozzá, az üldözött félreszökell, s a másik percben már ő került felül.
Az orosz légjárók vezetői aggódva nézték e játékot a két vezérhajó között. Most már világos volt előttük, hogy azon a módon, ahogy ők betanulták, az ellenfél hajóit elfogni nem lehet: felülről hozzájuk tapadni, és tovább repülni az elfogottal; hanem ami az ütközet módja leend, azt a földre hullott nehány légjáró mutatta be: összekeveredni az ellenfél hajórajával, s ahogy a zűrzavarban két egymás mellé szorult légjáró szárnyai egymáshoz csapódnak, együtt a két ellenfélnek lezuhanni a földre. Ott azután, aki életben maradt, az lesz az ura a másiknak. Lehet, hogy egyik sem marad élve; de legalább ugyanannyi ellenséget lerántott magával.
Oroszok voltak. Elszántan rohantak az ismeretlen harc nemének.
S a két vezérhajó már elérte a Kaspi-tengert. Az Otthon légjárói a Dagesztán-hegylánctól a Ghilan Mazenderan hegyláncig sorakoztak a magasban, velük szemközt az orosz légjárótömeg Asztrahántul a turkomán sivatagig vetette árnyékait a földre: közöttük terült el a hosszú Kaspi-tenger, mely hétezer négyszögmértföldnyi területet takar el: maga egy ország helye. A légjárók vezetői, mikor e víztükör felett libegnek, a hatezer lábnyi magasból sem látnak maguk alatt egyebet, mint parttalan zöld vízsivatagot.
A Kaspi-tengernek van egy kis fiacskája, a belőle kiszakadó Adsi Darja. Ez csak száz négyszögmérföldet takar el.
Mikor a két léghajó az Adsi Darja fölé megérkezett, Dávid gépe megszüntette a futást, s elkezdett teljes erővel fölfelé emelkedni.
Ellenfele utánarepült merészen.
Azzal megkezdődött közöttük a verseny – fölfelé az égbe.
Dávid gépésze minden fölösleges terhet kihányt a hajóból, mérlegeket, alhidade-ot, barometrumot; végre a kenyeret és vizeshordót is; hogy könnyebben repülhessenek.
Az ellenfél egyenlő magasan maradt vele. Az is kiszórt hajójából minden gépet. De fölékerülni mégsem tudott. Felemelkedtek már harmincezer lábnyira a tenger színe fölött, abba az örök hideg égbe, ahová Dávid atyját követte sikertelenül.
És az alant járó aerodromonok minden látcsöve csak az ő repülésöket kísérte. Ez volt a kérdés, hogy vívnak meg egyenkint egymással.
Mikor már harminckétezer lábnyi magasan jártak, akkor Alekszandra cárnő felnyitá a hajó ajtaját, s azt mondá a gépésznek: – Most eredj te magad!
A gépész orosz volt; szót fogadt cárnőjének, s a nyitott ajtón át aláveté magát a magasból.
A cári légjáró ezáltal százharminc fonttal megkönnyebbült. A gépész feláldozása győzelemre segíté hajóját, s az elég jutalom volt rá nézve azért az egy halálért.
A carina most már maga állt a géphez, s oly közel repült Dávid hajója mellett, hogy ennek látnia lehetett a rózsaszínű üvegfalon keresztül a hölgy démoni diadalmosolyát.
Perc múlva feje felett libegett az orosz vezérhajó.
Ekkor Dávid, mikor éppen függélyesen állt fölötte az ellenfél légjárója, egy csapot elfordított a zárt szekrény oldalán, s arra a hajó orrán levő csőből egy hosszú, fényes, gőzburkolatú sugár lövellt fel a cári léghajóra.
Az a naftanedv-sugár volt.
Amint e terjékeny nedv teljes erővel érinté a felső aerodromon üvegszárnyait, egyszerre zavar állt be a hajó gépezetében. A nafta a szárnyakon lecsúszva, az érintkező dörzslapok közé került, s azáltal némelyiknél félbeszakítá a villanyáramlatot.
Alekszandra azt vevé észre, hogy gépe egyszerre alábbszáll, s ellenfeléé kerül föléje.
– Mi történt velünk? Gépünk nem repül! – kiáltá Severushoz ijedten.
A néger szavát elvette a rémület.
Alekszandra odarohant hozzá, s megragadva karját, felrázta őt kábulatából.
– Ember! Hát nem vagy-e te Isten, hogy nem tudsz rajtunk segíteni?
– El vagyunk veszve – hebegé Severus, látva, hogy a gép szárnyai most már csak lankadtan vergődnek. Minden számítása hasztalan, a kormánynak sem engedelmeskedik már a gép.
És Tatrangi Dávid légjárója most már egész szabályosan száll utána a légben kiterjesztett szárnyaival; tíz perc alatt utoléri a megbénított repülőhajót, s annak födele odatapad az ő hajója fenekéhez.
Az admirálhajó a cárnővel és Severussal együtt el van fogva. Ekkor aztán Dávid hangoztatja alá a választ a hangkürtön keresztül:
– Az asszonyt sem feledtem ki a számításból, Szüdarinja!
A két egymáshoz tapadó hajó hangcsövei szájaikkal érintették egymást, azokon keresztül minden szót át lehetett érteni egyik hajóból a másikba.
– Nincs eszközöd a megszabadulásra? – kiáltá Alekszandra, körmeivel, mint a sas, kapaszkodva Severus vállába.
– Semmi sincs. Fogva vagyunk. Ellenségünk az úr.
– Nem tudod felgyújtani, szétvettetni hajónkat az övével együtt?
– Védtelenek vagyunk. Nem árthatunk neki.
Ekkor Alekszandra fölfelé emelte arcát, s Dávidhoz kezde beszélni.
– Ember, te itt a fejem fölött! Vagy Isten! Vagy kicsoda vagy? Ha ember vagy, hagyj alkudni magaddal; ha Isten vagy, hallgass az imádságra. Mit kívánsz váltságdíjul értem? Neked adom minden léghajómat, neked adom az Unalaska szigetét. Több kell? Átadom Besszarábiát, Romániát, a Krímet, elismerlek keleti császárnak.
Dávid egy szót sem felelt a nőnek.
– Kincs kell? Neked adom Ural bányáinak minden termékét, ami aranyat, ezüstöt, platinát Szibéria hegyei rejtenek. Bocsáss szabadon.
Dávid hallgatott.
– Vagy ha Isten vagy, könyörülj, nézd, térdre borulok előtted. Nézd, kezeimet összekulcsolom: imádkozom hozzád. Bocsásd meg nekünk a mi bűneinket. Meggyónom, hogy bűneim száma végtelen: bocsáss el, hogy azokat helyrehozhassam. Visszaállítom Lengyelországot – a régi határai között. A Szibériába száműzötteket visszahozom hazájukba, birtokaikat visszaadom. Százezer nő nem tudja, hova lett férje, félmillió gyermek nem tudja, hova lett apja. Egyedül én tudom. Én ragadtam ki őket családjaik karjai közül. Engedd, hadd vigyem őket vissza. Milliók könnye hull miattam: engedd, hogy felszáríthassam azokat. Bocsáss meg! Isten!
Dávid szótlan maradt, s az aerodromon hatalmas repüléssel vitte magával terhét. A kettős teher leszállni kényszeríté az alsóbb légrétegekbe, s lassítá repülését.
Most egyszerre kacagva ugrott fel térdéről a hölgy, s mint egy ördöngös, fogait vicsorítá a feje fölött álló férfi szemei közé. – Hahaha! Reszkess, te Isten! A pokol nem hagyja el a maga cárnéját! Odanézz!
Az orosz hadiraj közül tíz leggyorsabb repülő, amint az admirálhajó elfogatását észrevette, utána emelkedett a magasba segítségére. Azok teher nélkül voltak, Dávid két hajót cepelt, gyorsan utol kellett őt érniök.
Alekszandra kezeivel tapsolt, s lábaival tombolt örömében.
– Itt vannak ők! Haha, tíz ördög egy Isten ellen! Hajrá! Fogjátok el őt! Csapjatok le rá! Saját egében fogjátok meg Jehovát! Ti Leviatán! Belzebub! Azaziel! Előre, derék Szemiázáz! Te kerülj fölé! Sátán, eléje tarts! Beliál, siess!
Alekszandra vezérlégjárói mind az égből levert angyalok neveit viselték.
Legelső volt Szemiázáz, aki Dávid fölé került.
A naftasugár föllövellt, s a büszke légjáró éppen úgy elkezdett bénultan vergődni, mint az imént az admirálhajó, s azzal gyorsan hanyatlott aláfelé.
Utána a Sátán, az is úgy járt, Azaziel szintén.
Alekszandra nem láthatá, mi történik a feje fölött az őt fogva tartó hajótól, csak azt látta, mikor démonai egymás után bukdácsoltak alá a levegőből.
Sejtelme volt, hogy ellenfelének fegyvere van a tetején, mely a közelítőt megbénítja.
– Ne kerüljenek fölé! – ordítá légjáróira a hangcsövön keresztül. – Repüljetek mellé! Üssétek össze szárnyaitokat szárnyaival, hogy összetapadjanak. Rántsatok le bennünket magatokkal a tengerbe!
E parancsot megfogadni is kész volt valamennyi. Leviatán, Belzebub odaférkőztek Dávid vezérhajója közelébe.
Ekkor aztán Dávid hármat fordított a tömlő csapján, s most két oldalt lövellt elő a naftasugár a fecskendőcsövekből. Az pedig, ha oldalt találta is ellenségei szárnyait, éppúgy meghasznált nekik.
Azután egy kört csinált a légben az aerodromon, mint a kémlelő keselyű, s a körfordulat alatt valamennyi ellenfelét megbénítá fecskendőivel.
A démonok még egyszer lehajigáltattak az égből. Mind a tízen bénultan hullottak alá a tenger színére.
Alekszandra szívében a rémületet, a bosszút, a szégyent felülmúlta a bámulat. Ez ember itt minő hatalmas!
– Miben áll hatalmad fölöttem, ember! – kérdezé Dávidtól.
Dávid felelt neki:
– Ez a Kin-Tseu titka…
Alekszandra összeborzadt e szónál. Ez tudtára adá, hogy az, aki feje fölött az erős bosszúálló, a kin-tseui mesékről nem feledkezett el.
– Mit akarsz velem tenni? – kérdezé Dávidtól. – Egy égő vulkánba hajítasz-e alá? Fenevadaknak dobsz-e martalékul? Föld alá zársz-e örök sötétségbe?
Dávid felelt neki:
– Némber! Se meg nem öllek; se nem kínozlak. Tulcsa mellett a szigeten van egy nemzetközi kórház, az összes nagyhatalmak oltalma alatt. E kórházba hordják a háború sebesülteit minden részről. Oda viszlek. Te kitűnő orvosnő vagy, híres műtő. Ott fogod ápolni a sebesülteket, kik miattad véreznek.
– Hahahá! – rikácsolt föl démoni gúnykacajjal ez asszony. – Vessz meg átkozott irgalmaddal! Tudd meg, hogy én parancsot adtam Mazrurnak, hogy a tulcsai közös kórházat gyújtsa fel, s pörkölje alá mindkettőnk nyomorékait. Azokat te nem gyógyíttatod meg énvelem.
Azzal hirtelen felszakítá a hajó oldalajtaját, s leveté magát a húszezer lábnyi magasból.
A fényes alak, a ragyogó diadémmal fején repült az égből alá. A két légjáró táborból látták az esést, és nézhették percekig, míg az égi magasból aláhullt, koronás fejével előre.
Elnyelte a tenger.
A hajó ajtaja nyitva maradt utána.
Severus szólt Dávidhoz:
– És velem mit fogsz tenni?
– Megmondám rég. Tudod azt. Betöltöd küldetésedet. Elviszlek Afrikába, vagyonoddal együtt. Ott fogsz országot alkotni fajodból, melyet rabszolgaságból kiváltasz, s meghonosítod népednél a civilizációt. A Szaharát zölddé teszed és városokat építesz rá.
Severus – becsukta a hajó ajtaját, s lefeküdt arcra Dávid előtt. Megadta magát.
A két légjárótábor két félköre egész körré alakult már: egy félóra múlva vége volt az ütközetnek. Amint a félkörök két végin a találkozás megmutatta, hogy az Otthon légjárói ellenfeleik megbénítására rögtön ható eszközzel bírnak, az unalaskai légjárók zöme nem várta be a találkozást amazok zömével; hanem megfordult, és repülni kezdett egész tömegestül vissza kelet felé. Gyorsabb röpte biztosítá menekülhetését.
Hanem míg a Kizil-Kum pusztája fölött végighaladt, egyszerre szemközt látta jönni a Bolor-Dagh hegyek felől a kin-tseui légjárórajt. Most azután két tűz közé szorítva, nem menekülhetett semerre.
Még megkísérlette fölfelé kimenekülni, mindkét ellenfelét a magasba repüléssel haladva meg. De a számítás egyben megcsalta természettudósait. A száraz puszta fölött az ő erősebb gépeik nem bírtak annyi villanyosságot kifejteni, mint ellenfeleik a hegyvidék fölött. Fölfelé sem volt menekülés.
Még megkísérték egy tömegben áttörni a szemközt jövő ellenfélen, hanem e kísérlet saját soraikban oly általános zavart idézett elő, mely percek múlva pokolijedelemmé fajult el; az összes hajóraj minden egyes gépésze igyekezett a biztos földre leszállni.
Ott azután megadta magát az egész fényes légjáróraj győztes ellenfelének. Néhány száz hiányzott belőle; amik bénultan hullottak alá az égből. A többi jó zsákmány volt.