Október 30-án telt le a tíz év.
Aznap megérkezett – Alekszandra cárnő ultimátuma mind Budapestre a magyar királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.
Az ultimátum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák-vidék, mint száműzetési hely, megszűnt az oda belebbezett kétszázezer magyar honvédre nézve „otthon” lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság állampolgári kötelékéből végleg ki kell lépniök, s orosz polgárokká lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó válaszra vagy anélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolc nap alatt tartoznak elhagyni a Budzsák-vidéket.
Az ultimátum kiszínezését hozta az orosz hivatalos lap, melyben a visztulai hadsereg fővezéreül Jerivanszki Sergius neveztetett ki, a dvinai hadsereghez pedig Sercsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De ami legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt az összes orosz aerodromonraj admiráljául. Az Unalaska-sziget gyáraiban nem kevesebb, mint húszezer aerodromon állt készen. Az egész kamcsatkai és Amur vidéki lázadás Alekszandra műve volt, nagy tervének álcázására. A légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el: az orosz intelligencia színe-java adta oda magát az új fegyvernem begyakorlására.
S e peremptorius izenetekkel egyidejűleg kitörtek a titkon ásott tűzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva „olvasótársulatokból”, „dalkörökből”, „tűzoltóegyletekből” szabadcsapatokká: az ártatlan „hetairia” név egyszerre tűzbetűkben lángolt elé. És Mazrur kiáltványaiban császári orosz altábornagynak írta magát.
Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom alacsonyán van az élet, egészen igazságos és jogszerű.
A munkások egy része azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól, hogy ami osztalék őket szerződés szerint megilletné ez évre december végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék, mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harcoljanak; ha az orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni, hogy ők december végeig itt maradjanak: mert maga az Otthon is megszűnik október végével jog szerint létezni.
És azoknak, akik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti, amiatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most háború jön: az embernek ott kezét-lábát ellőhetik, okos ember jobb ha előre elmegy onnan, ahol ilyen baj készül.
Az igazgatóság és a gyárnoktestület azonban e követelésre azt felelték, hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs rájuk bízva: senki sem kívánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, amikor akarnak, akár féltükben, akár jókedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak azok kapják, akik december utolsó napjáig itt maradtak. Ez a szerződésük, s azt semmi háború és cári ukáz meg nem változtatja.
Nem minden munkásosztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek, kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek, felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, akik meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszallták társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük szerszámait csak akkor fogják kezükből ledobni, amikor kis államuk azt fogja mondani, hogy „fegyverre”, akkor felváltják azokat a puskával.
De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években az üzletek óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ minden részéből érkező idegen munkásokat: úgyhogy azoknak a száma ment ötvenezerre. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját népfajából: könnyen hivő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot, hevül a merész utcaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú, vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, amely soha ki nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel, mely a nagyvárosok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg mindenkit fenyegető arcával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.
Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom. A gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész nap utcai menetekben tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott. Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó csoport éjjel nekiment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt megostromolta, s a hordókat elfoglalta.
Pálinka tehát már volt.
De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala agyonütött. Azok mármost mártírok. És velük megnyílik a csataterv. Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb alkalom nagy néptömeget gyűjteni össze. Odacsődül sok ember, s aztán megy a tömeggel, amerre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak lángoló szónoklatok tartatni. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az egész tömeg nép a Marseillaise-t énekelve fog bevonulni a városba, fel egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész impozáns hatalmával követelni az igazgatóságtól kívánatainak teljesítését, s ha azt meg nem nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá alakul át, leteszi az addigi igazgatóságot, s megalakítja saját provisorius kormányát. Ez már így van kicsinálva.
Csakhogy mások is vannak még a világon, akiket az öt érzékük még el nem hagyott.
Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehívatá az igazgatótanácsot, s ez éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy a lázongók ellen használjanak „botot, tüzet, vasat”. És Dárday készen volt mind a hárommal. – Ámde Tatrangi azt mondá neki: „egyre sem lesz szükség azokból, várj be engem.”
Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a katasztrófa bekövetkeztére előre figyelmezteté: „nekem nem kell ennek leküzdésére se bot, se vas, se tűz; csak víz.”
Lássuk, mit értett ezalatt?
Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, mellyel ő nem ütött semmi zajt; magának tartotta.
Ez az esőcsináló készülék.
Volt a Dobrudzsai rónának egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az újabb gazdálkodási rendszer követelményeképp a török kormány gabonatermelő földdé alakított át. Ez a tér a Duna-deltától, a küsztendzsei vasútvonalig tart. Sok évi folytonos búzatermelés által az a talaj is arra a sorsra jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá olyan évtizedek, amikben hat ínséges év jutott négy középszerű termés esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves-Arábiában; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.
Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált egy készüléket, melyet ő „esőcsinálónak” nevezett el.
Kolumbus tojása az egész.
Még a múlt háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen, céltalan limlom a repülőgépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan kacatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel, egyet a Duna-parton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz hektolitert tartalmazó tömlőket kapcsoltatott, amiket a vízgépek megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal végigröpítteté az egész léggömbtömeget a Dunától a tengerig, s onnan ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alábocsátva, s huszonötször fordulva egy éjjel, tízmillió hektoliter vízzel frissíté fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.
Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen éjjel működött. De ha nappal végezte volna is jótékony munkáját, magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek semmi sejtelme, mert a léggömbökbül alábocsátott víz egy része a páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömbtömeg alatt egy folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel, eltakarta azt a földtül, s csak nagyon figyelmes szemlélő előtt tűnhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata, mozgása van, fél óráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről nyugatnak vándorol, s ahol egyszer megöntözte a földet, oda aznap vissza nem tér.
Ez az öntözőgép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.
A népmozgalom tervéhez az idő is kedvezett. November 2-a volt; az egész keresztyén világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember, s látogatja a temetőket. Szép, derült, napfényes idő volt. A forrongók arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel, s este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba. Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja, hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig éppen; s segít még jobban lármázni.
Délelőtt hemzsegett minden utca a kíváncsi néptől.
Hanem délután, mikor éppen indulni kellett volna a temetőlátogatásra, Tulcsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő. Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utcákon, köztéreken. Az ünnepien öltözött nép sikongatva menekült födél alá, s várta, hogy majd odább megy az a kis felhő. De az nem látszott a várakozásnak eleget tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá; egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek, kiválasztott, s oda öntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.
A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a mai napra egészen el van romolva, lassankint, zúgolódva hazaoszlott; asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.
Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket, kifeszíték esernyőiket, s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók pajzsfeltartó testudója vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.
Az Otthon sírkertje a városi lakrészeken kívül volt; a Kilia-Duna-ág legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a visszatérést a városba.
Rendes temetkezések a föld alatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a nyilvános temetkezési pompa, az utca felszínén, minden közlekedést felfüggesztő kísérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénnyel, a legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.
Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s az egyik ember esernyőjérül a másiknak a nyakába folyó víz rontja az érdekek szolidaritását. A gyújtó hatású szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok, az pedig hosszan beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a szónokot az emelvényről, s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a kezében s elordítá a jelszót: „Vége a szónak, kezdődik a tett! Fel a hexagonba!” Ezt azután, akik nem hallották is, megértették a megcsóvált fáklya által a légbe írt betűből. Perc múlva minden fáklya utánacsinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem amint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az őrcsapat.
– Hát mi történt? El hagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok revolver, tőr, ólmos bot?
– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztollyal harcolni!
– Hát ki kergetett el?
– A víz. Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül ömlik alá az ár, s dűl ki az alagút két száján, azon most a cethal sem megy keresztül.
Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a tömérdek vontatóhajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni. Az idő éppen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából. Rajta, munkára!
Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból hidat kezdenek alkotni, abbanhagyja az esést, s eltisztul az égről. És a hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.
– Bajtárs – szól Dárday Tatrangihoz –, nem győzöd ezt te le szenteltvízzel.
– No, hát majd legyőzöm szenteletlen vízzel.
Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik keletről. Mind a két felhő az aerodromonok által vezetett léghajócsoport volt, beburkolva a hulló víz páráitól, mint az Isten alkotta fellegek maguk.
– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett – mondák a lázadók egymás közt –, abból még zimankós idő lehet.
A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben sohasem szokott lenni, naplement után pedig természeti képtelenség az.
Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával bírt, az egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező villanyossággal telt oldala felé.
Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy hullotta Dunába, s kereste rajta, hol a vas.
A munkások siettek a félig elkészített vashídról ki a partra.
És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a a légjárók tizenkétezer lábnyi magasba, s ott űríték ki egyszerre a léggömbök víztömlőit.
Ami aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem gumiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt tömegek.
S amint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a léggömbcsoportot, amint azt a légjárók kétfelé választva, ismét keletnek, nyugatnak elvitték.
Ember műve volt az!
És nemsokára közelített keletről, nyugotról más két felhőtömeg.
De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei felé, s onnan ösztönszerűleg át a besszarábiai partra. Talán azt hitték, hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre, s nem meri őket orosz területen tovább üldözni.
Törődik is azzal a fergeteg!
Ott is utolérte őket a jégeső, és verte egész éjjel végig a besszarábiai fenyéreken: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a zivatart: azt a szenteletlen vizet.
Reggel egy szétvert tábor volt az.
S e tábor a szörnyű kudarc után vallotta meg igazi jellemét. A megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy húszezernyi sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz republikánusok, üldözött törökországi rájahk cége alatt tanyáztak. Azok most elvetének minden álarcot. – Alekszandra hívei voltak mind.
Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar munkást felszólták, hogy menjenek velük együtt Odesszába, hol tárt karokkal lesznek fogadva.
De ezek nem mentek a kelepcébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk idő előtti kiadását, s ha ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.
Erre azután az igazgatóságtól ezt a választ kapták;
„Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a tíz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat. Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán isten áldjon.”
Egy szót sem váltottak velük többet. – Erdélyben éppen egy negyvenezer főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: „Itt van!”