Egy nő, akinek férfihíre betöltötte már egész Európát.
Abból a népkolosszból való, mely megszokta a férfijellemű nők uralmát, mely a hadviselő, országhódító Katalinok, Erzsébetek neveit hímzette be a világtörténelem könyvébe. (Azért választottuk e szót „hímzés” ehelyett, hogy „írás”, mert e nagy asszonyok nevei is keresztekből vannak összerakva, mint a hímzet betűi: a csatatéri sírok keresztjeiből.)
Sasza asszonyt is forradalom állította az orosz nép élére, mint II. Katalint, s a napi történelem krónikásai egy asszonyi szörnyeteget rajzoltak le benne, anélkül, hogy valamelyik megközelítette volna a valót. Egyik csodaszépnek, a másik csodarútnak festé; de kegyetlennek, bujának, vérszomjúnak, csalárdnak, indulatosnak valamennyi. Maga az a hír, hogy ő személyesen jön rettentő táborával, kétségbe ejtett minden nem harcoló elemet. A nők reszkettek magukért, de még inkább férjeikért, s a békés családapák nejeikért, de még inkább magukért. Segítettek a rémületet növelni a papok is, kik a népnek az orosz nihilisták közeledtére olyan textusokról prédikáltak, minők Sékhem város romlása és Sámson hadizsákmány móringja, hogy a harcosokat még jobban feltüzeljék az ellenállásra.
A nihilista seregek aztán oly hirtelen lepték meg Bécset, egyszerre körülfogva azt lovastáborukkal, hogy még csak nem is lehetett belőle menekülni, s a kétségbeesés tetőpontra hágott, midőn a védősereg főparancsnoka kijelentésére, hogy nem képes a várost megvédelmezni, az orosz lovassági tábornagy kegyetlen feladási feltételei tudomásra jutottak. Ninive sorsa közelg; Karthágó végnapja esteledik már!
De az lett aztán a kellemetes fölébredés e rémekkel álmodó hagymázból, mikor másnap Sasza asszony megérkezett, s tudatá a megszállott várossal a feladás enyhébb feltételeit.
Ah, azok minden ábrándos reményen túl kegyesek voltak!
Szabadon mehet az egész helyőrség minden fegyverével, poggyászával, ágyúival; elviheti a nagy fegyvertárból, ami csak megmozdítható, s Bécs nem fizet többet sarcul egymilliónál; csak a látszat végett. A bank kincsei pedig az összes európai nagykövetek pecséteivel lezáratva, érinthetlen vagyonnak nyilváníttatnak.
És még ezzel nem volt vége a kellemes meglepetésnek.
Sasza asszony, amint a város elöljárói megjelentek előtte a hadsereg kivonulása után, hogy a város kulcsait átadják, felhívta őket, hogy a belső rend fenntartása végett rögtön alakítsanak városi polgárokból nemzetőrséget; s miután az elvonult hadsereg minden fegyvert eltakarított a városból, Sasza asszony maga ajánlott fel a bécsi nemzetőrség számára negyvenezer puskát, hozzávaló lőszerrel együtt, miket a bochniai ütközetben vettek el az osztrák tartaléktól. Azonkívül egy napiparancsot ragasztatott ki minden utcaszögletre, melyben az volt kihirdetve, hogy a nihilista hadsereg minden katonájának tiltva van a város vámsorompóin belül lőfegyverrel megjelenni, csupán oldalfegyverrel szabad. Azután felhívta az elöljárókat, hogy tartsanak népgyűlést a nagy iparpalotában, s válasszanak ott egy közbiztonsági parlamentet, mely a másfél milliónyi lakosság ügye felett szabadon tanácskozzék. E parlament tagjainak személye sérthetetlen; s míg a háború tart, sem jó barát, sem ellenség, sem hitelező őket nem nyugtalaníthatja. Amit azok határoznak, az a törvény. A hírlapírók értesíttetnek, hogy teljes sajtószabadság van, s azért, amit valaki nyomtatásban vét, nagyobb büntetés nem éri, mintha ugyanazt előszóval mondta volna el.
Hogy e legelső intézkedéseivel egyszerre meghódított mindenkit Sasza asszony: az igen természetes. Mikor ugyanaznap kihirdeté, hogy mindenkinek, aki Bécset el akarja hagyni, szabad út engedtetik Magyarország felé, s személyének és vagyonának sérthetlensége teljes szigorral biztosíttatik; – hát akkor nem mozdult senki a városból. A főurak, az udvarhölgyek, a főpapok, a bankárok, kiknek már be volt málházva a legdrágább értékük, hámban a lovaik, hogy meneküljenek, amerre lehet; amint azt látták, hogy nagyon könnyen lehet, mind leszerszámoztak, s ott maradtak. Az előzmények után sokkal jobb most megülni a kapitulált Bécsben, mint futni a viharos Magyarországba, ahonnan most nincs semerre kijárás.
Tetézte a kedvező benyomást Sasza asszony személyes megjelenésének varázsa.
Még a megérkezése előtti napon minden újság tele volt borzasztó alakjának leírásával, s a kirakatok előtt tolongott a nép, a bámulat iszonyával szemlélve a nihilista államfő arcképeit, mik voltaképpen nem voltak arcképek, mert hiányzott róluk éppen az arc. Sasza asszony csak páncélban látható, fején sisak, magas taréjjal. Ily alakot mutattak be a lengyel fényképészek, kik Sasza asszony alakját néhol lesből meglophatták. Az akkori fényképészet képes volt egy másodperc alatt állandósítani a képet. Volt egy hírhedett élclap a többi között, mely ez esztétikus címet választotta magának: „Die Wanze”, ez már le is tudta írni, minő alak rejlik a páncél alatt: Rút, szakállas orrú banya, ragyás képpel, előreálló fogakkal, karjai hosszúak, mint a gorilláé, a nyakán rút, szederjes tűzfolt, s hogy a sisaktaréj se maradjon üresen, a „Wanze” szakértő leírását adta annak a rút „sarcom”-nak, mely a szörnyeteg feje búbjából kinőtt, s mint ökölnyi második fej éktelenkedik rajta. Íme itt a photocincographiája!
A városi küldöttség aztán látott maga előtt az ijesztő boszorkány helyett egy fiatal nőt, aki kacagva lép eléjük, s kacagó arcával egyszerre minden haragot és félelmet kigyógyít.
Éppen a bécsi élclap volt a kezében, szörnyeteg arcképével; azon nevetett.
Ó! Éppen nem hasonlított ahhoz.
Finom, kicsiny, de karcsú termetű alak volt, csak fejhordozása által látszott magasabbnak; arca nem ideálszép, de meglepően szellemdús. Arcszíne az a könnyen kigyulladó sárgásfehér, mely mögött a szenvedélyek, az élveteg vágyak rejtőznek, fölvetett ajkai szegletében egy gúnyos vonás, melyet hamiskás csábítóvá idomít, ha akarja, a két arcgödröcske, miknek harmadik társa szívalakú állán leskelődik. Minden vonása lesben áll e nőnek, a kérdőjegy alakú kígyózó szemöldök, az ide-oda villámló barna szemek, s a gondolatjegy vonalával áthúzott domború homlok, s ha ajkait beszédre megnyitja, az a szép fehér gyöngysor s az olykor megjelenő nyelvhegy, mely felső ajkát végigsimítja azalatt, amíg más beszédére hallgat. S ez arc, e szemek proteusi változékonysággal tükrözik vissza az indulatok kifejezéseit vagy talán csak az ügyes színjátékot. Mikor hallgat, akkor úgy tud nézni, hogy kinézi a lelket a beszélőből, s kizavarja a szónokot a szövegéből; ha pedig ő beszél, minden íze részt vesz abban, amit mond; járkál előre-hátra, minden ujja magyaráz, vállainak mozgása, fejének rázása, derekának elhajlása magyarázza szavait; és hangjában is megvan minden változat: cseng szelíden, ha biztat; recseg élesen, ha fenyeget; csattanik, mikor parancsszót kiált, és zeng, mikor csábosan hízeleg. Néha egészen odahajol ahhoz, akihez beszél, mintha a szájába akarná adni a szót; máskor meg a leghevesebb indulatkitörés közben elneveti magát, s azzal töri össze a haragjával dacolót.
És hozzá az a sajátszerű viselet. Még ma nem divat az, de holnap már az lesz.
Haja, mint minden nihilista nőnek, rövid fürtökre van vágva, s ahogy az ő szép, sűrű, diószőke haja, mely természettől göndör, homlokán fölfelé van üstökbe csavarva, bal oldalán a választékkal, ez valami férfias jellemet ad arcának, amin segít még a féloldalra nyomott kis vörös kucsma, a kacérul beletűzött gyémántbogláros kócsaggal. Deli termetét hosszú, égszínkék kaftán fedi, abból az amuri szabadon tenyésző bombyx betulina selyméből, mely fénytelen, mint a gyapot, rózsaszín, arany, platina és kékezüst pálmahímzéssel, mely hosszú uszályán körülfut; ez öltöny neve chilát fashire; keleti eredetű. Derékon széles öv szorítja át e felöltönyt, mely szinte kékezüst, platina és veresarany zománcos, erről egy kis tőr csügg alá középen, markolatával együtt nem hosszabb egy arasznál. Hanem a tőr hegyére az uráre méreg van beedzve; egy karcolás vele, bár kézen vagy arcon: rögtöni halál. Az övön alul a kaftán két széle kétfelé nyílik, s az alatta levő öltönynek a neve „palikári”. Ez egy sok redőbe szedett szoknyához hasonló bugyogó, ezüstfényű ananász szövetből, mely elöl, a jarretieren felül egy brilliant gombbal fel van csíptetve, úgyhogy a térdszalag gyémántboglárától számítva e csiptető boglárig egy arasznyira egy teljesen szabad tér marad, melyet, az európai nagyhatalmak garanciáján kívül, semmi sem fedez. Kissé merész kezdeményezés a divatban; de ha megszokhatta a világ azt, hogy a szép hölgyeknél a colliertól számítva egy arasznyi lefelé semleges területnek tekintessék, majd megszokja ezt is.
Amint Sasza asszony arcképe ebben a kosztümben megjelent, harmadnapra Bécs utcáin csupa chilát fashire-ban és palikáriban sétáló hölgyeket lehetett látni; a hajbozontok, álfonadékok eltűntek a fejekről, felviaszkolt üstök, lengő „kuka” és büszke „surgudsál” lett az idény jelszava, s hogy semmiben se maradjanak hátra, a mérgezett tőröket is átvették a divat hölgyei s a díszműárusok szerte hirdették, hogy őnáluk kaphatók igazi uráre méreggel edzett hölgyi tőrök – egy évi jótállás mellett; s divat lett a hölgyeknél bebizonyítani erős szívüket e tőrök kipróbálásával ártatlan kiskutyákon és tengeri nyulakon.
A férfidivatot már nehezebb lett oly hirtelen meghonosítani.
Mert a nihilistáknál győzött ugyan az elv, hogy a nő is egyenrangú és jogú a férfival; de a természetes ellentét azért a két nem között csak mindig megmaradt. Mikor a nők az egyenlőség tana szerint férfimódra levágták a hajaikat, a férfiak ellenkezőleg elkezdték a hajaikat hosszúra hagyva befonni, ahogy ez sok szláv fajnál régi nemzeti divat volt mindig; s most a nihilista férfiak szép hosszú hajfonadékokkal parádéztak az idegen városban, s ez a viselet pompásan illett nekik; a hölgyek rajongtak az ilyen „à la Cambyses” főkért. S minthogy a germán fajnak nincs az a hajbősége, ami a szlávnak, s egy pár hét alatt, akinek van, sem nő meg hosszúra, nem maradt más kisegítés a bécsi arany fiatalságnak a veszélyes verseny ellensúlyozására, mint álhajfonatokat rendelni meg a fodrászaiknál, akik egyébiránt igen olcsón juthattak ez idő szerint a szükséglett cikkhez, midőn a nőknél chignon, coques, toupet és à l’anglaise mind fölöslegessé vált.
De volt elég reális indok is rá, hogy Sasza asszony és nihilistái mindenben divattá váljanak Bécsben.
Mivelhogy vérszopó barbároknak, rablóknak, szörnyeknek voltak lefestve, már magában azáltal, hogy senkit sem ettek meg, semmit sem vettek el ingyen, és közönséges emberi alakok voltak: tündéreknek és angyaloknak kellett feltűnniök.
Aztán volt rá gondja Sasza asszonynak, hogy hadserege tisztjeiből a legműveltebbeket hozza be a megszállt városba, akik franciául, németül beszélnek, akik táncolni és udvarolni tudnak, akik filozofálnak és literatúráról beszélnek, whistet és écartét finomul játszanak, s társaságban fidélis cimborák. És bőkezűen szórták a pénzt mindenütt „a mi kedves barátaink, az ellenek!”
Ami azonban a leghatalmasabban meghódítá Sasza asszony számára a világváros közvéleményét, az a legelső intézkedése volt bevonulása alkalmával.
Mikor az osztrák honvédsereg a „Favoriten” vonalon kitakarodott, mikor az utolsó poggyászos szekér is elrobogott, akkor Sasza asszony egyetlen vérteszászlóalj kíséretében belovagolt a Prater-csillag felől a városba s a Burgba tartott, nem riadva vissza a tegnapi hírlapok azon csóvás fenyegetésétől, hogy ha be merészel lépni a Burgba: az alá van aknázva, a levegőbe fog röpíttetni.
Ennek az asszonynak volt annyi bátorsága, mint egy férfinak.
De bizony különben sem vettethették volna a levegőbe a Burgot az elkeserült hazafiak, mert ott egészen más intézkedések voltak téve ez alkalomra.
„Noblesse oblige!”
Miután Sasza asszony oly nagylelkűséggel lepte meg szorult ellenfeleit, a Bécset elhagyó osztrák főparancsnok is lekötelezve érzé magát azon utasítást hagyni hátra, hogy a bevonuló ellenség úrasszonyát akként fogadják, mint ahogy valódi fejedelemnőket szoktak.
Őfelsége, Árpád király, mikor a táborba lement, az egész udvari személyzetét itt hagyta Bécsben; a Budán lebetegedett királyné nem tartott nagy udvart; nehány palotahölgyből és egy udvarmesterből állt egész környezete; Ottó herceg ennélfogva bő anyaggal rendelkezett e tekintetben. Ott volt a főudvarmester, a főceremóniamester, az udvari marsall, a főasztalnok, főpohárnok, főlovászmester, főajtónálló, a fővadászmester, az irodafőnök, a fő mâitre du plaisir, a főkamarás, a fő udvari színházintendans, a fő udvari orvos, a főszakács, a fő udvari fodrász s azoknak segédserege, a kammerherrek, hofjunkerek, apródok, fourirok, conditorok, szakácsok, kertészek, kamarai énekesek és kamarai zenészek, palotahölgyek és kammerzófák s azután a kammerjunkerek kammerdienerei és kammerzófák kammerjungferei, a szolgálattevők kocsisai és a kocsisoknak az inasai teljes számmal; akiknek mind hivatalos rendeletük volt helyeiken megmaradni, a Burgban megszálló Sasza asszonyt per „euer Majestät” titulálni; neki mind a „cour” és a „lever”, mind az „assamblées” és „cercles” mind pedig a „Hofconcert” és a „Galatafel” alkalmával mindenben szolgálatára lenni.
Sasza asszony aztán ezt az egész gyönyörű cryptogamgyűjteményt, amint az rendelkezésére bocsáttatott, összepakoltatá, felrakatta egy gőzhajóra, s leküldte Budapestre – felséges ellenfelének –, ne nélkülözze őket. A Nihil országa főnöknőjének nincs szüksége udvartartásra.
E szabadelmű és demokrata elbánás nagy mértékben növelte azt a népszerűséget, amit Sasza asszony első föllépésében kivívott magának a bécsi nép előtt.
Aztán voltak merész, bizarr ötletei, amikkel egy világváros izgalmas népe oly könnyen erre-arra lendíthető.
Másfél millió ember egy egész kis ország. A nihilista államfő felhívta az elfoglalt város népét, hogy válasszon magának parlamentet, ideiglenes kormányt, s kormányozza önmagát, és hozzon magának törvényeket.
Ez a mulatság nagyon tetszett. Fiatal diákok, népszónokok, ideális jellemek, ügyes spekulánsok, ambicionált zsurnaliszták egyszerre nagy szerepekhez jutottak, s csináltak – rendet.
Az állandó parlament éjjel-nappal hozta az üdvös törvényeket. Az új polgármester volt a kormányfő, akinek azokat végre kellett hajtani.
A legnehezebb feladatokkal olyan könnyen elbántak, mintha csak Párizsban volnának. Egyik nap eltörölték a cölibátust, másik nap megszüntettek minden nemességet, harmadik nap az állandó hadsereg kötelmét mondták fel, behozva helyette az általános nemzetőrséget; egy nap behozták a progresszív adót, a gazdagokat aránylag jól megnyomva vele; s egyidejűleg konfiskálták a lakástalan szegénység számára az üresen hagyott főúri palotákat. Majd meg az adósokat örvendeztették meg egy kis moratoriummal; határoztak a gyármunkások bérfölemelése iránt; a suffrage universel keresztülvitele egy délután munkája volt, s nagy hiba lett volna, ha a rá következő éjjeli ülésben a nők szavazatjoga is törvénnyé nem vált volna. A papi jószágok szekularizációja általános felkiáltással fogadtatott el. A Nagy-Németországhoz való csatlakozás indítványát csak egy annál erősebb indítvány buktatta meg, mely szerint Bécs a háború bevégezte után „szabad város”-nak és „Reichsunmittelbar”-nak lesz kinyilatkoztatva.
A publikumnak tetszett ez a tréfa. Mulattak rajta, és énekelték, hogy „Was kommt dort von der Höh’?”
Egy napon pedig elfogadta a parlament a nihilisták által megkedveltetett római házasságot: a polygamia successivát. Ez is nagy tetszésre talált. Kivált mikor aztán még azt a jót is összekötötték vele, hogy a törvénynek visszaható ereje is legyen. Minden nőnek joga legyen azon férfi nevét viselni, akinek élettörténete az övében valami tényleges epizódot képez. Ebből némely férfira és hölgyre nézve valóságos „embarras de richesses” támadt. S miután akadtak olyan bornírt férfiak, kik messze elmaradva századunk szellemétől az ilyen névkisajátítást „brevi manu” nem voltak hajlandók akárkinek megengedni, tehát az ebből támadt vitás kérdéseket egy polgárokból és polgárnőkből alakult esküdtszék döntötte el sommás úton, nyilvános tárgyalás mellett, rendesen az alperes elmarasztalásával, mely igen érdekes, változatos és mulatságos időtöltést nyújtott a közönségnek. A karzatok mindig tömve voltak különösen a szépnembeli hallgatókkal.
Egyszer aztán megtörtént az az érdekes tréfa, amit a világvárosban „Hauptjuxnak” neveznek, hogy egy fantaszta delnő az esküdtszék elé idézteté magát a bécsi hercegprímást, aki ugyan nem tartá komoly méltóságával összeférhetőnek, hogy az esküdtszék előtt megjelenjék, vagy magát képviseltesse; hanem azzal azt nyerte, hogy makacsságban elmarasztaltatott, s nem levén többé az egyházi fogadalom házassági akadályok egyike, forma szerint odaítéltetett a férjkövetelőnek. A kedélyes bécsi nép két napig nevetett és élcelt rajta, harmadnap aztán elfeledte. Jött más mulatság.
Sasza asszony magával hozta a szentpétervári operája kedvenc tagjait, s azokkal adatott elő egy új operát a nagy dalműszínházban. Az opera címe volt „Cár és carina”. E műben összpontosítva volt minden, ami a közönség érzékeit csiklandozza, minden, ami meglepő, ami kápráztató. A meséje is nagyon felizgató. Egy orosz cár története, kit cárnéja megcsal, trónjáról letaszít, megölet; oly erős színekkel festve, aminőket csak a saját nemzete nagyságait gyűlölő önvér tud használni, oly keserűen gúnyolni az oroszt nem tudná más, mint maga az orosz. Sajátszerű izgalmas látvány ez; mikor egy ellenséges város operaházában a színpadra hurcolt cári nagyság kigúnyolt tragédiájának a nézőtért megtöltő orosz egyenruhák „bravó, bravissimo” kiáltással tapsolnak! – De még a kiállítás is valami rendkívüli volt. Előjött benne a Néva-felszentelés, pompás egyházi menetével a jégen: Szentpétervár ünnepi kivilágítása, igazi műtűzjátékkal; fejedelmi szánkázás hózivatarban; egy török hárem a képzelem egész melegségével alakítva; a dodolatánc, melyet a cárok szigorúan eltiltottak, volt okuk rá, a leányok, akik azt táncolták (az utcán) csupa virágokba voltak öltözve – és semmi egyébbe. Ezt itt igazi cserkesz bajadérek táncolták. Be lett mutatva benne egy egész orosz zenekar, ahol minden zenésznek egy olyan kürt van adva, mely csak egyetlenegy hangot ad, s csak az üteny szerint fújja mindenik a maga hangját, mikor rá következik a sor (emberekből alkotott zenegép!) és aztán egy utcai harc, ahol igazi ütlegek osztatnak ki, valódi verekedő kozák comparseriával, s végül a slovetski szent kolostor nagy mirákuluma, a megelevenülő szentképekkel. Különösen elragadó volt az északfény természethű utánzása a színpadon villanykészülékkel. A közönség nem győzte magát telenézni rajta. De ami a külpompát is elfeledteté, az az énekrészek bizarr beosztása volt. Sasza asszony nagy birodalmában fölfedezett egy nőt, akinek tökéletes basszus hangja volt és egy férfit, a leggyönyörűbb női szoprán hanggal. Tehát a carina, a primadonna énekelte a mély hangot, és játszotta a férfias jellemű nő szerepét hozzá, a primo amoroso pedig a női magas partie-t a gyönge lelkű Péter cár szerepében. Ez olyan bizarr ötlet volt, amit a világ egy színpadán sem fognak utánuk csinálhatni.
De volt is hatása a műnek. Mindennap azt adták, s mindennap fulladásig tömött házak mellett. A csatatérről jövő vészhírek, a vesztett csaták, a generalissimus flankenbewegungjai, a meglepő kapitulációk, a krakkói honvédsereg szorongattatása, a provinciális néplázadások rémjelenetei mind háttérbe szorultak a Cár és carina előadásai mögött, mind elmosódtak az északfény ragyogása s az orosz oboák orgonajátéka mellett.
Sasza asszony adott díszebédeket és táncvigalmakat is, s azokra hivatalosak voltak a Bécsben szorult excellenciás urak és főúri családok, vegyest a kormányon ülő becsületes hentesekkel és korcsmárosokkal és azoknak feleségeivel s a parlamenti celebritásokkal s a római házastársnőkkel; s ha valamelyik magasrangú úrhölgynek nem tetszett ez a társaság, s azt üzente a meghívásra, hogy migrénje van, azt Sasza asszony másnap személyesen meglátogatá. Sasza asszony maga is végzett doctrix medicinae; ő maga felvette a meglátogatott paciensnél a betegség diagnózisát, s elrendelte számára a követendő kúrát. És Sasza asszony orvosi rendeletei nem olyanok voltak, amiket ha, akarom, beveszek, ha akarom, otthagyok; ő mindent profilaktikus rendszerrel gyógyított; szabad levegő volt az orvossága. Leszedetett minden ablakot a beteg szállásának minden szobájáról, mint egykor a graefenbergi nagy gyógymester, s elvitette azokat tőle. „A szabad levegő gyógyít meg mindent.” Ez a híres Bürow orvosi rendszere volt, ki azt még az amputációknál is nagy sikerrel használta, s Sasza asszony oly csodamódon kúrált vele, hogy az ő estélyei elől aztán semmi hercegasszony sem betegedett meg többé.
Sasza asszony valóban szaktudós is volt, ez oldaláról is bemutatta magát a bécsieknek. Egy napon az orvosi egyetemen az egész fakultás és az aula hallgatói előtt egy remek műtétet vitt véghez, aminek a címe „Sangvinis transfusio”.
Egy embert hoztak be, aki öngyilkos szándékból felvágta az életereit, s akinek már annyi vére elfolyt, hogy folytonos ájulásban hevert. Most ez emberen a vérátöntéssel csinált Sasza asszony kettős kísérletet: egy patológiait és egy pszichológiait.
A halálra vált egyén kiürült véredényeit megtölté a Gauneaud-féle szivattyún át friss, meleg vérrel; de nem embertől, hanem báránytól való vérrel. És íme teljes siker koronázta kísérletét. A haldokló föléledt; de nem tudott többé beszélni, csak bégetett, mint a bárány. Íme tehát Sasza asszony ezzel bebizonyítá a tézist, mely fölött concertált, hogy az emberi lélek a vérben van; tehát az is agyag; az anyaggal együtt elváltozik; amivel a materialisták egész táborát rögtön meghódítá. Most már több lett a világ előtt, mint uralkodónő, több mint hősnő: tekintély lett belőle.
Az aula hallgatósága a remek műtét után maga vontatta a hintóját a Burgba vissza, s az egyetem díszoklevéllel tisztelte őt meg; s egész Bécs nem beszélt egyébről, mint a Sasza asszony által birkává tett emberről s a kocsiját hazahúzó ifjakról, kiken pedig nem vitt sangvinis transfusiót véghez ex arteria equina.
S azalatt odakinn szorongatták az osztrák–magyar hadsereget minden oldalról.
Sasza asszony meg tudta nyerni az alsó néposztályokat is. Ily mozgalmas időkben a munka is szünetel meg az embereknek sincs kedvük dolgozni. Hozzájárul a bajhoz, hogy a hadmozgalom miatt élelmiszereket is nehezen szállíthatnak a fővárosba. Sasza asszonynak volt gondja rá, hogy a szegény nép ne éhezzék. Maga szállíttatott élelmiszereket a fővárosba, miket ingyen osztott szét a szűkölködőknek; az mind hadizsákmány volt, amit az osztrák–magyar hadseregtől foglaltak el. Mennyi áldást kapott érte! (Nem a katonáktól, akik annyival többet koplaltak.)
Csupán egy osztály volt még, amit nem tudott meghódítani: az újságírók. Ez makacs egy had, ha a cenzor nem ül a nyakán. Felvásárolni nem lehetett őket. Az olyan nagy lapok írói, amiket a közönség elkényeztetett, megvehetetlenek. Nincs az a királyi zseb, amit valaki elfogadjon cserébe százezer ember zsebe helyett. – Sasza asszony nem nyomta el barbár hódítók szokása szerint a vele kötekedő hírlapokat: hanem talált ki valamit, hogy az újságírók előtt azt a sok zsebet bezárja. Mindenben azon törekedett, hogy a nők fölényét a férfiak fölött bebizonyítsa. Most adatott ki egy olyan lapot, melyet csupa nők írtak és szerkesztettek. A lap címe volt: Éva Almája, a főszerkesztő neve Éva von Adam, geborene von Adonai. Nyilván álnév. És aztán azt tette, hogy minden hírt és tudósítást, ami hozzá hivatalosan érkezett, ennek az egy lapnak adott csak át; sőt, miután a hadi zavar miatt minden közlekedés a külvilággal félbe volt szakítva, a külhírlapokat és levelezéseket is csupán ezen egy lap szerkesztőségének adatta ki, a többiek megrekedtek valahol; úgyhogy külföldi újdonságokat s híreket a csatatérről egyedül az „Éva Almája” tudott hozni, aminek az lett az eredménye, hogy az egész publikum „egy” Ádámmá változott, akinek csupán Éva almájára volt éhe, az lett egyszerre felkapva; azt háromszázezer példányban nyomtatták; annak hordták négykézláb a keletkező vállalatok fezőrjei a kincseket, pártolásáért esedezve, annak a lábaihoz feküdt le minden szindikátus. „Éva Almájának” két hét alatt palotája volt a Kolowratringen, s a nagy férfilapok. küszöbein elkezdett nőni a fű. Az „Éva Almája” lett a börzén az irányadó lap: az egyedül jól értesült orgánum.
Ah, a börze, az volt még csak az olympi látvány! Vakon lehetett játszani. S játékos volt elég. Maga Sasza asszony legnagyobb részt vett ügynöke, Mazrur által a szédítő játékban. Mindenki tudta, hogy Mazrur hallgatag társa a nihilista államfő (tették azt a Napoleonidák is), annálfogva minden ember azt leste, hogy mihez nyúl Mazrur, annak egyszerre rohantak a nyomába. Az aranybánya volt. Soha annyi új vállalat, alapítás nem jött létre Bécsben, mint azon hetek alatt, amidőn a nihilisták által volt megszállva.
Kivált midőn el lett törülve az a börzetörvény, mely szerint nőknek nem szabad a parketten és a coulisse-ban megjelenni. A nők beleszabadultak a börzébe! Akkor szállt azután csak új lélek az aranyborjú templomába; de nem szentlélek. A pénz orgiái voltak azok. Az aranynak és az ezüstnek bőszült szaturnáliái! Nem volt olyan képtelen vállalat, aminek rögtön részvénytársulata ne akadt volna. Kockáztatás, szédelgés, képtelen üzelem, szerencsekísértés, káprázat, nagyban rablás: mindez pyramidalis magasságra emelkedett, s a milliomosok úgy támadtak elő, mint a gomba, s a Rothschildek és a hozzájuk hasonló ínséges pénznagyságok kezdtek aggódni jövendő egzisztenciájuk miatt.
Egyszer Mazrur egy új vállalattal jelent meg a börzén. Ez a Wertheim-féle régi hírű tűzmentespénztár-készítő gyárnak részvénytársulat által megvásárlása. Alaptőke hat millió forint. A börze nem értette, minek ez Mazrurnak, hiszen jó hitelű iparvállalat, de mit akarhat vele? Itt akar-e megtelepülni? Azért csak létrejött a részvénytársulat; maga Mazrur egymilliót írt alá, s az alakító közgyűlésen megválasztatott elnöknek. – Másnap aztán megtudta a börze, hogy mire spekulált Mazrur. Sasza asszony elhatározá, hogy valamennyi töltényszekerét átalakíttatja Wertheim-szekrényekké, amivel az lesz elérve, hogy az ily töltényszekereket az ellenség granátjai fel nem gyújthatják, azokkal egy égő városon is keresztül lehet szekerezni, s ha az ellenség kezébe jutnak, az nem nyithatja fel azokat, s nem lőhet az elfoglalt ágyúkkal.
E célból Sasza asszony rögtön rendeletet adott kétezer ilyen Wertheim-lőszertartó kiállítására az új társulatnak, kétmillió forint értékeig.
Erre a hírre természetesen, hogy felszökkentek a szekrénygyár részvényei száz percenttel a parin felül. Most vette már észre a börze, hogy hová látott ez a Mazrur.
Dehogy vette észre!
Egészen más oka volt Sasza asszonynak a Wertheim-gyárat Mazrur kezébe juttatni.
Már ő akkor megkapta a hírt a krakkói és czenstochowai megrendítő eseményekről. A vakon táncoló Bécsben majd csak akkor tudják azt meg, ha a nihilisták utolsó csapatja is kivonult onnan; addig senki sem kap levelet, még a követek sem.
Azokat elfogják a portyázók, s hasztalan lármázni érte. Hja, Messieurs, c’est la guerre.
Ekkor aztán Sasza asszony agyában egy régen érlelt terv mérge fakadt ki: elhatározá, hogy ha mindent vesztenie kell, legalább ezt az egyet megteszi.
Ha még nem találta volna ki valaki, hogy mi ez a terv, annak majd elmondjuk rendén.
Sasza asszony nem jött Bécsbe „ingyen” játszani komédiát.