Nehéz ködként ülte el a jövő feletti aggodalom a király lelkét. A ködből csak a távol csúcsok ragyogtak elő, miket jól lehetett látni; de hogy mi van alant, mely utak vezetnek hozzájuk, ez a földi homály titka.
Mit cselekedjék? – Ha szentesíti a törvényt, ellenségévé teszi azt a rejtelmes tábort, mely, mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel várat rak a maga fejedelmének, s mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel egész házakat elpusztít. Egy vitéz ősének hős vérével írott sorok beszélnek erről, kit e titokteljes hatalom az inkák trónjára emelt egykor, s midőn a fejedelem szabadulni akart tőle, akkor ugyanez a hatalom a vesztőhely fövenyére dobott. – És kit tesz szövetségesévé ugyanakkor, midőn ezeknek hadat üzen? A demokráciát, a liberalizmust, mely magát az Istent sem ismeri el királynak, nemhogy a királyt Istennek. Ismer-e a demokrácia „jó királyokat”? Nem Saint-Just mondata-e a jelszó: „Király volt! ez a bűne!?”
Ha pedig nem szentesíti a törvényt, akkor kezébe adta magát e sötét hatalomnak, mely szintén nem jó barátja, nem szövetségese; melynek törekvése felhasználni a király nevét önző céljaira, hogy azt gyűlölje meg a nép, azt ítélje el a történelem; melynek világos cselszövénye a királyt, kinek szabad szellemében nem bízik, boldogtalanná tenni mint embert; gátul állni szívének hajlamai elé; megakadályozni, hogy szerelmét emelje a trónra, kényszeríteni gyűlölettel kötött, áldástalan házasságra, családi trónkövetelők számító kárörömére.
Az egyik oldalon egyik ősének rémképe, ki saját akarata után ment és megcsalatva, elárulva, a vérmezőn lehelte ki ifjú hősi lelkét; a másik oldalon egy másik ősének alakja, ki engedett magával mindent tenni, és élte egyhangú napjait a reszkető vénségig, neveztetve felségnek és atyának, midőn egyik sem lehetett.
És nincs senki, aki a királynak e lelki tusájában segélyére jöjjön; ki egy tanácsadó szóval a kettős mérleg egyik serpenyőjét lebillenésre bírja. Olyan egyedül áll az egész világon!
Akármelyikre határozza el magát, abból lehet jó, lehet rossz. Mindkét vitázó félnek a priori egyenlően erős érvelései vannak. De az „élet” melyiknek fog igazat adni? Itt a göcs!
Ha csak saját magáról volna szó, meg tudna magának felelni. De itt országainak nyugalma függ a kérdésben, s talán egy világrész sorsa!
Az egész világon nem volt senki, akitől lelke erőt kérhessen kölcsön. Magára volt hagyatva. Tehát egyedül akart maradni. Udvarnokainak megparancsolá, hogy ma egész estig ne bocsássanak hozzá senkit. Senki ne nyissa rá az ajtót. Még a családtagok közül sem akar elfogadni senkit. Estére együttes kabinettanácsot hivatott össze, melyben a családtagok és a miniszterek veendenek részt, akkor tudatni fogja elhatározását.
És azután nyugtalanul, öneszméivel küzdve, járt alá s fel dolgozószobájában.
Delet harangoztak. Megállt a harangszót hallgatni.
Tehát igazán ez volna az utolsó harangszó? Vagy még a vesperát és az „angelus”-t meg fogja hallani estére: csak a matutinát nem többé?
– Ki mer ilyenkor bejönni?
A főkomornyik alakja jelent meg görnyedezve az ajtóban.
– Mit háborgattok? Nem mondtam, hogy senkit se fogadok el?
– Ezt az egyet mégis el kell fogadnia felségednek.
– Kell!? – kiálta fel indulatosan a király; kinek ezt a szót soha még nagynénje, még niniszterelnöke sem merte szemébe mondani, s most és ily lélekállapotában egy cseléd meri ezt odadobni eléje vakmerően.
– Kell! Felséges úr! – sietett a cseléd ismételni. – Hermione Peleia Romanovna cárina vár kihallgatásra.
E névre a király arcát egy pillanatra elhagyta a vér.
Szíve elkezdett sebesen dobogni. Tántorgott, szédült.
– Várj! – inte a főkomornyiknak. Rendbe kellett szednie magát; hiszen minden tagja királyiatlanul reszketett. Erre ez egyre nem volt elkészülve. Valami sugallta neki, hogy ez az utolsó, legnehezebb próbatét, melyet szívére mértek. De ennek még nem várt vége lehet.
Lassankint visszatért arcára a pír. Azután nagyon is visszatért. A reszketést hőség váltotta fel. „Megálljatok! – mondá magában – ti idehoztátok őt elém! Ám lássátok, hogyan vihetitek el innen?”
– Vezesd a cárinát és kísérőnőit az elfogadási terembe – parancsolá a király. – Sietni fogok oda.
És azután nem várta vissza komornyikját, hogy átöltözzék. Más ruhát öltött. Nagynénje előtt csak úgy jelent meg, mint unokaöcs; de Hermione Peleia előtt császárkirály akart lenni. Mellékszobáin át sietett az elfogadási terembe.
Hermione Peleia nagyhercegasszony orvosnője és jogtudornője kíséretében várt ott. A Parabolana-hölgyek sárga-fekete öltözete volt rajtuk.
Császár és király akart ő Hermione Peleia előtt lenni, s midőn meglátta őt magához ily közel, gyermekké lett. Az a boldog idő jutott eszébe, mikor egymást legelőször látták mint gyermekek: mikor szülőik örömkönnyező szemei előtt gyűrűt váltottak. Az oly régen volt már!
De azért a király mégsem állhatta meg, hogy elfeledve minden fejedelmi méltóságát, félig vágyó örömtől, félig dacos elhatározástól hajtva, oda ne siessen hozzá, és kezét ne nyújtsa neki, s midőn megkaphatta a viszonzó kezet, ott ne tartsa azt magánál, s a leggyöngédebben ne szólítsa őt nevén:
– Hermione!
– Felséges úr!
– Mi egykor neveinken hívtuk egymást.
– Akkor neveink egyenlők voltak. Trónörökös volt mindkettőnk címe. Ön most császár és király –, én pedig Saherij Hermione Peleia kisasszony vagyok.
– Ó! ne gúnyolódjál.
– Nem gúny ez, felség. Száraz való. Hivatalosan van ez tudtomra adva. Felséged törvényszékei mondták ezt ki ítéletileg. Íme itt az ítélet. Ez hozott ide engem.
Ezzel átnyújtá a cári hercegnő a magával hozott iratot a királynak.
– Ki merte ezt tenni?– kiálta fel lángoló haraggal a király, midőn megpillantá a borítékra írott nevet.
– Tekintsen bele felséged, és meg fogja érteni.
A király végigolvasta az iratot. Eleintén a bámulat és a bosszúság tölté el lelkét; de egyszerre kezébe akadt a vörös fonál, mely e cselszövény gubancát megoldja. Akkor aztán visszatért nyugalma.
– Nekem van tudomásom ez ügyről. Tatrangi Dávid menyasszonyát, Szentivánfai Rozálit a Sabina visszaköveteli magának.
– S erre joga van a szentesített alapszabályok és a gyámi hatalom erejénél fogva. A törvényszék kénytelen volt a Sabinának igazat adni.
– Ezt mondja a jogtudornőd?
– Ő itt van velem.
– Hm! – Nem volt jogtudornőd a szent-marxi nőiskola növendéke?
– Igen, felség!
– Értem. És most ő adta neked azt a tanácsot, hogy hozzám jöjj. Mit kívánsz tőlem?
– Felség! Még nem alázott meg annyira a sors, hogy minden büszkeségről letegyek. Nem az bánt, hogy nekem, mint Saherij kisasszonynak a helyhatóság utolsó bérszolgája előtt is kaput kell nyittatnom. Én tudom becsülni a polgárok közötti egyenlőséget. De ahol az egyenlőség fennáll, ott minden polgárnak a háza az ő vára; „my house is my castle!” S olyan törvény ott nincs, mely bárkinek is jogot adjon a „király nevével” más házába betörni. Ez országban szabad az. De viszont vannak kivételek, melyek jogot adnak egyes házak birtokosainak, hogy kapuikat minden világi hatóság elől bezárják. Ezek a kolostorok.
– Úgy-e? – szóla közbe a király. Egyet villámlottak szemei. Jól találta ki sejtelme a talány nyitját.
– Én házamat nyomorultak ápoldájává avattam fel. Azok a nők, kik e házba belépnek, viselik a szentek glóriáját s a mártírok töviskoszorúját. Isten látja azt jól. De az emberek nem látják. A Parabolana-menhely csak magánápolda, nem fölszentelt zárda. Én tehát, hogy magamat és a velem együtt lakó tiszteletreméltó nőket minden jelen és jövendő zaklatástól megmentsem, folyamodtam pápa őszentségéhez, hogy a Parabolana-menhelyet avassa fel kolostorrá, s engemet erősítsen meg abban mint fejedelemnőt. A pápai breve megjött, íme itt van. S én elhoztam azt felségedhez, hogy „placetum regium”-át kérjem hozzá. Remélem, felséged nem fogja rossz neven venni Saherij Hermione kisasszonytól, ha mégis „fejedelemnő”-vé lenni vágyik.
Egészen belelátott most már a király a cselszövénybe.
Nem Mazrur és társainak brutális erőszakoskodása volt itt a mozderő. Az csak a gép volt.
Most aztán tudta már a király, hogy mit fog tenni, hogy mit kell tennie.
Számítottak az ő gyöngeségére. Azt vélték, hogy az északi Nihil országától annyira retteg, hogy nem meri megsérteni annak egyik közegét, hogy nem meri királyi vaskesztyűskezével torkon ragadni Mazrur és társai cégének hidráját. Hanem hogy inkább engedi szerelmesét, saját eljegyzett mátkáját a világtól megválni, s zárdafejedelemnővé lenni, hogy a szégyentől így oltalmazza meg.
Sokszor megesett az már, hogy egy szelid emberből hőst csináltak azáltal, hogy még jobban meg akarták alázni.
– Ha! – Ez egy szótagú hang hagyta el a király ajkát. Lehetett az nevetés, vagy dac, vagy önkérdezés hangja. Átvette Hermionétől a pápai brevét.
– Tehát te zárdafejedelemnő akarsz lenni, Hermione – szólt a bizalmas nyájasságtól enyhített hangon. – Lásd, én is zárdafejedelem vagyok itten: a „szegénység”, „alázatosság” és „nőtlenség” hármas fogadalmával. Aláírásomat kívánod? Akkor meg kell látogatnod cellámat. Akarod-e? Hiszen mi szentek vagyunk mind a ketten, és mégis összekötve. Matrimonium Sancti Josephi! A két úrhölgy kövessen bennünket. Meglátogatod-e velem cellámat?
A király karját nyújtá Hermionénak, a cári hercegnő egy parancsoló pillantást vetett kísérőnői felé; azzal a király karjára támaszkodva, engedé magát annak dolgozószobájába vezettetni. A két udvarhölgy megállt a szoba nyitott ajtajában, s hallhatott egy-egy szót, amit a király és a hercegnő egymással beszélt.
A király leülteté Hermionét az egyszerű karszékbe, mely íróasztala előtt volt.
– Nézd, ez itt az én oltárom – szólt, íróasztalára mutatva. – Itt szoktam Istennel beszélni, országaim sorsáról, lelkem nehéz küzdelmeiről. Itt hullanak senkitől nem látott könnyeim; itt álmodom ébren, senkitől nem sejtett örömeimről. Ó! Az egész világon ez az egyedüli hely, ahol nyugton érzem magamat. Ez az én oltárom. És lásd: ennek peristeriuma is van. Benne áll a szentkép, melyhez lelkemet fölemelem, és a zsolozsmák, miket hozzá elsóhajtok. Akarod e képet látni?
A király felnyitá íróasztala peristeriumszerű rejtekét, s kivette abból azt a könyvet, melynek legelső lapjára Hermione arcképe volt festve.
A hercegnő szemeit önkénytelen ellepte a könny, midőn arcképét megismeré.
Hermione bárhova nyitott a könyvben, nem talált abban mást, mint lángoló szerelmet; büszke, égben járó, napsugártiszta szerelmet; fájó, fejedelmi kínokkal teljes szerelmet; földet megingató, tengert felforgató, láncra vert óriások szerelmét.
Egész fölháborodottan kelt föl az asztaltól, és arca lángolt; de abban a lángban éppen annyi volt a büszke harag, mint a szenvedélyes szerelem.
– Árpád! – szólt, megragadva a király kezét, s először szólítá őt nevén, egész önfeledten. – Arra, hogy mi ily szavakat mondjunk és viszonozzunk egymásnak, kettőnk közül egyikünknek királynak kellene lenni.
– S nem vagyok-e én az?
– Nem!
Ez a szó oly hangosan volt mondva, hogy meghallhaták az ajtóban állók is, és találgathaták belőle, vajon miről beszélnek „ők?”
– Nem vagy az! Amely országban fényes nappal, az uralkodó szemei előtt felütheti sátorát a rabszolgakereskedés, s vásárra viheti a nemzet leányait ezerszámra, s eladhatja a külföld minden szibaritáinak; amely országban a menekült szerencsétlent a külföldi üldöző bérszolgái azilumából kiverhetik; amely országban pénz veszi meg a törvényt; amely országban a fosztogatásnak rendszere van, a gyalázatnak temploma van; amely országban a trónban ülőnek mindenki parancsol, de ő nem parancsol senkinek: annak az országnak a feje nem király – csak megkoronázott báb!…
Ez fennhangon volt mondva! Nem tehetett róla. Kitört szívéből a rég ápolt keserv. – Ingerelve volt rá. A király vallomása oly villanyszikra volt, melynek a kitörést elő kellett idéznie.
A király pedig bámulva nézte a csodaszép haragvó alakot – és hallgatott. És szemei nem tudtak megválni e szép villámló szemektől.
Hermione leküzdé lihegő keble viharát.
– Kérem, felség – szólt a király asztalán heverő pápai brevére mutatva: – legyen olyan kegyes, és írja rá, hogy „placet”.
– Azt kívánod, hogy aláírjam nevemet? – kérdé a király, mélyen tekintve a hercegnő szemeibe.
– Könyörgök.
– Jó! Tehát aláírom a nevemet.
A király megmártá tollát. Hermione hercegnő keserű nyugalmat erőszakolt magára.
A király aztán fogta azt a másik iratot, mely íróasztalán feküdt, annak a végsorai után írá alá nevét. A pápai brevét pedig fogta és félretevé egy mellékasztalra.
– Megtörtént. Aláírtam.
– Mit, felség?
– Azt a törvényt, melyet országgyűlésem hozott a kolostorok eltörlése iránt. Azt kívántad, hogy király legyek: király leszek! Eddig nem voltam az; ezután az leszek. De akkor, az égre mondom, te királyném fogsz lenni! Elbocsátom azokat a minisztereimet, kik kezeimre, lábaimra tekergőztek, mint a fűnyűg, s akadályoztak minden szabad mozdulatban. Fel akarok emelkedni és haladni! Kezembe akarom venni a zászlót, mely a becsületesek, a szabad emberek zászlója. Járni akarok öneszem és önszívem vezetése után. S akkor aztán, ha rám akar szakadni a világ, az én fejemet találja legfelyül.
– Akkor mindkettőnkét együtt találja! – rebegé mélyen elfogódva a hercegasszony, s mindkét kezét nyújtá a királynak.
Ah! mennyi heves csókkal lett e kéz elhalmozva! A király egészen elfeledé, hogy tanúk is vannak jelen, akik mindent látnak és hallanak. Bánta is már. Holnap úgyis minden utca tele lesz azzal.
– Most már olvashatod! – szólt Hermionénak, a kitárt naplóra mutatva. A hercegnő gyermeteg örömmel ült le, és olvasá reszketve egyik lapot a másik után; egy-egy költemény volt minden lap, és minden lap után mély gyönyörrel tekintve fel, a királyt kereste szemeivel.
Igen. Keresnie kellett őt, mert a király nem állt meg most a háta mögött, hogy vállán áthajolva, együtt olvassa vele szerelmi vallomásait. Nem. Hevesen járt fel s alá szobájában, míg a hercegnő olvasott, s beszélt merész szavakat félig hozzá, félig önmagához.
– Majd megmutatom én nekik, hogy tudok szétütni közöttük! Majd megérzik ők, hogy a királyi bot nem játékszer. Velünk fog tartani minden becsületes ember. És minden hazafi. Aki ellenségünk akar lenni, álljon szemközt! Azt leverjük! Nem fogunk félni a kardmarkolattól sem.
És Hermione Peleia szemeinek tekintete annál nagyobb gyönyörrel kísérte őt, mentül nagyobb figyelmetlenséget tanúsított a király vendége iránt. Így tetszett neki a király.
A király pedig, amint egyszer hozzákezdett a repüléshez, olyan kedvet kapott hozzá, hogy le sem szállt többé. Főkomornyikját becsengeté.
– Siess! Boldogult anyám lakosztályát a déli palotaszárnyban ma estig hozasd rendbe. Nagynénémet, a jó Karolinát, ki e lakosztály egy részét elfoglalva tartja, értesítsd, hogy vendége érkezik: Hermione Peleia Romanovna hercegasszony – még ma!
– De felség!… – szólt közbe a hercegnő.
– Ne beszélj nekem az udvari etikettről! Hát majd el fognak rajta szörnyedni az udvar hipokritái és sycophantjai. De majd adok én nekik még ma egyéb elszörnyedésre való okot is. Te kísérőiddel együtt itt maradsz addig nálam. Én ragállyal terhelt Alhambrádba többé vissza nem bocsátalak. Kérdem is én, hogy mit mond rá a pruderie? Itt kell maradnod nálam. Szükségem van rád. Egyedüli tanácsosom vagy. És énnekem még ma estig egész halmaz indítványt, javaslatot kell elkészítenem, amit nem bízhatok másra, s amit a mai kabinettanács elé kell terjesztenem. A következmények mindkettőnket érdekelnek. Itt nincs idő azon tanakodni, hogy milyen udvari szertartással lépj be legelőször a palotába, hanem arról van szó, hogy miként meneküljünk egy süllyedő hajóból egy mentő dereglyébe.
Azzal ismét főkomornyikjához kezdett beszélni.
– Azután elsietsz a hercegnő parancsával az Alhambrába, s azt átadod Szentivánfai Rozáli úrhölgynek, ki a hercegnő udvarhölgyeivel együtt ide fog sietni.
– Hát az én nyomorult betegeim? – rebegé a hercegnő.
– Van rájuk gondom. – Azután sietsz fölkeresni a Hotel du Monde-ban bizonyos Tatrangi Dávid urat, ki a legegyszerűbb orvosszerrel az egész Székelyföldön megszüntette a pellagrát, s gyógymódját nekünk ingyen felajánlá. Azt felkéred, hogy a hercegnő által alapított pellagrakórházat azonnal vegye gyógykezelése alá. Holnap reggel pedig jöjjön fel hozzám kihallgatásra. Várj még. Utadba ejted a rendőrfőnököt, és tudatod vele, hogy haladéktalanul siessen fel hozzám. Most repülj! Mindezt elvégezz. Így nem érsz rá, hogy valamit kifecsegj.
A főkomornyik a rábízottak halmaza alatt szédelegve távozott el.
A király pedig egy széket húzott Hermione Peleia hercegasszony mellé, elővett íróasztala fiókjából egy halmaz okiratot, és azt mondá neki
– Most már nézd ezeket át, és mondd meg, jól lesz-e így, ahogy én gondoltam?
A hercegnő olvasott és bámult. A királynál rég el volt az határozva mind, amit ő óhajtott; rendszeres tervbe idomítva; részletesen kidolgozva. Csak az elhatározás hiányzott hozzá, hogy azokat világ elé hozza. Hermione eddig csak szerette a királyt: most már becsülte is.
És azoknak a terve, akik azért hozták ide Hermionét, hogy őt a kolostorba vezessék, nagyon megfordult; a trónra segíték fel…
A két tudornő azalatt ott állhatott az ajtóban, és tanakodhatott magában, szótlanul, mi történik itt most. Ez a kis büntetés elfért rájuk. Meg volt az érdemelve. A király nem is igen szánakozott rajtuk. Úgy tanácskozott a Hermione elé rakott iratok felett, mintha nem is tudna a két hölgy jelenlétéről.
Hogy azon hosszú három óra alatt, mely az udvari főkomornyik rendelkezésére állt a kabinettanács összeültéig, hogyan nem árulta az el a királytól vett parancsot a cári hercegnő elfogadtatása iránt a két hatalmas családtagnak, annak magyarázata nem annyira a megbízott jellemében, mint inkább a körülmények találkozásában keresendő.
Sietett bíz ő egyenesen Karolina főhercegnőtől lejövet Mária Annunziata főhercegnőhöz; de annak főudvarmesternőjétől azt a választ nyerte, hogy őfensége kápolnájában imádkozik. (Mint természetesen sejthető: az ég sugallatáért a király leendő elhatározására.) Itt tehát nem adhatva túl a becses titkon (a főhercegnő sokáig szokott ájtatoskodni), futtában felsietett Henrik Zsigmond főherceghez, kihez mindenkor bejelentés nélkül volt bejárása. Annak a főkomornyikjától meg azt hallotta, hogy őfensége a vérmezőn van, a pneumodromonban. „Pneumodromon”? Ezt a szót a főkomornyik úr sohasem hallotta; hanghasonlatosságból azt hívé, hogy az valami olyan „hyppodrom”-féle. – „No ott majd rátalálok!” Hiszen rá is talált. Csakhogy az a pneumodromon nem más, mint egy nagy hadi léghajó, mellyel éppen most tesznek próbát a Vérmezőn, egy század katona kezében tartott kötéllel vezeti a légben úszó szörnyet pórázon előre-hátra, kísérletül annak hadi tényekben alkalmazhatóságára. A főherceg fenn ül a pneumodromonban, s oda bizony a főkomornyik nem mehet utána.
Mire aztán küldetéséből visszakerült, akkor meg már a családtagok mind összegyülekeztek a tanácsteremben, s ott felötlés nélkül nem lehetett hozzájuk furakodni.
Más embernek pedig nem volt érdemes a titkot elárulni. Nagy megnyugtatására szolgálhat mindenkinek, hogy ingyen nem árulnak el senkit.
A főkomornyik egész jó lélekkel jelentheté őfelségének, hogy minden rábízottat elvégzett, és semmit el nem árult.
A király nem törődött most az ő csekélységével.
Lelkében új erőt érzett, amióta terveit Hermione Peleiával közölte, s őáltala helyeselve találta. E kedves „tanácsosának” figyelme néhol segített kiegészíteni a hiányokat, rokonszenves lelke kitalálta a még ki nem mondott gondolatokat, s buzdítást adott a tétovázónak, hogy merjen.
A király saját lelkét találta kiegészítve a cári hercegnőben, s ettől fogva tudott bízni önmagában.
Ő maga kísérte fel Hermionét nagynénjéhez, Karolinához, ki egy dán királyi herceg özvegye volt, a család egyik legrokonszenvesebb tagja, ki mind a királyt, mind a hercegnőt gyermekkoruktól fogva igen szerette, de az ország és a család ügyeibe nem avatkozott soha. A főhercegnő mint szerető rokon fogadá a cári hercegnőt, némi reszketést árulva el; mert tudta az elfogadás következményeit. Ez Árpád királynak még koronájába is kerülhet.
A király búcsút véve a cári hercegnőtől, visszatért dolgozószobájába, s ott várt, míg főudvarmestere és főajtónállója jönnek jelenteni, hogy a kabinettanács együtt van.
Akkor egy összehajtott ívrétű papírt felvett asztaláról, még egyszer végigfutott annak kikezdésein, s azzal keblébe dugva azt, átment a tanácsterembe.
Ez azon terem volt a régi várlakban, melyben őfelségeik a hajdani udvari bálok alkalmával cercle-et szoktak tartani.
A hosszú, szőnyeggel leterített asztal felső végén szokott ülni a király, alsó végén Mária Annunziata hercegasszony. Ő az egyedüli női családtag, ki a tanácsban üléssel bír; s akik értenek a symbolisticához, azt a felfedezést is tehetik, hogy ez asztalnak két elnöke van; sőt néha éppen ott van az „asztalfő”, ahol a főhercegnő ül.
Jelen vannak azonkívül az uralkodócsalád többi Budapesten levő tagjai, kik mind az asztal egyik felén ülnek, a király jobbja felől, míg a bal oldalt a miniszterek foglalják el.
A feszült várakozás mély csendje fogadta a királyt. Az ajtók nesztelenül záródtak be, a léptek hangja elveszett a szőnyegeken. A boltozatról levilágító Drummond-lámpa minden árnyékot elűzött a teremből. Teljes világosság és teljes csend volt, ami legjobban megpróbálja egy szónok lélekjelenlétét. Két gyertya égett azonkívül a király előtt, egy arany feszület mellett; e gyertyák lobogványa a Drummond-fény mellett mint kék-veres lidércláng tűnt elő.
A királyt néma főhajtással fogadá a kabinettanács, mit őfelsége komoly tekintettel viszonzott; aztán elfoglalta helyét, s inte, hogy üljenek le.
Azután kivette kebléből az összehajtott iratot, és kiterjeszté azt maga előtt. Erre csendes mozgás támadt. Mi lehet a teleírott íven?
„Szeretteim, Híveim!”
„Isten sugallatát és saját meggyőződésemet követve, tudatom veletek többrendbeli elhatározásaimat.”
„Miután alkotmányos országban törvény az, amit a többség határoz, ennélfogva én mint a törvényhozás második tényezője, a magyar országgyűlés által hozott és elém terjesztett törvényt a szerzetek eltörléséről, ezennel királyi aláírásommal szentesítém.”
Egy halk, felszívott sóhaj hallatszott sokszorozottan e szavakra, az elszörnyedés szótlan hangja.
És abban a pillanatban egyszerre kialudt a padmalyról alávilágító Drummond-fény lámpa.
Lehet, hogy csak a gépkészülék ügyetlensége okozta ezt, lehet, hogy színpadi hatásra számított terv szerint oltották azt ki, egy titkos jeladásra; a királyt nem zavarta az meg. Ott égett előtte a két gyertya. Őneki elég volt az, hogy iratát lássa; hanem az egész nagy terem a két gyertya mellett félsötétben maradt, s az asztal többi alakjai, mint egy rembrandti háttér csoportozata, tűntek elő a homályban.
A király arca és az arany feszület volt csak megvilágítva.
Folytatá:
„E törvény végrehajtásával megbízom belügyminiszteremet.”
„Egyúttal kötelességévé teszem belülgyminiszteremnek, hogy az általam összeállított tervezet alapján a törvényesített szerzetek tagjaira nézve érdemeikhez és szellemi tehetségeikhez mért munkakörnek rendszeresítéséről, a tehetségteleneknek illendő ellátásáról szóló törvényjavaslatot a képviselőháznak azonnal beterjesszen. Továbbá a nem törvényesített szerzetek birtokviszonyait elintéző törvényjavaslatot; azonkívül a honosítást és polgárosítást szabályozó törvényjavaslatot, valamint a katholika egyháznak a nevelés ügyében megadandó autonomiáját, s az országos nevelési alapnak ezzel összekötött célszerű kezelését megállapító törvényjavaslatokat, mind együttesen még ez ülésszak alatt a ház asztalára letegye.”
Jó, hogy ily sötét volt. Nem lehetett látni a hatást az arcokon.
A király pedig még mindig nem félt a sötétségtől. Folytatá:
„Ezenkívül kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, miszerint többszörös indokolt panaszok érkezvén hozzám aziránt, hogy létezik Magyarországon egy oly intézet, mely humanitárius cím alatt kárhozatos erkölcsrontó emberkereskedést űz; többen az érdeklettek közül, kik hazájukba visszaszökhettek, tanúskodván aziránt, hogy Oroszországba nem mint férjhez adott nők, de mint eladott rabnők vitettek el, annálfogva ez intézet vezetői ellen, bárkik legyenek is azok, rögtön a legszélsőbb szigor alkalmaztassék; az intézet ügyei egy az országgyűlés által kiküldendő bizottság által megvizsgáltassanak; az intézetben bármily cím alatt létező nők azonnal rokonaikhoz visszaküldessenek; s akik ez ügyben bűnösöknek találtatnak, a büntetés legnagyobb mértékével sújtassanak.”
Hah, hogy igyekezett az a két gyertya fényesebben lángolni. Az arany feszület töviskoronás királya, mintha ölelésre tárta volna karjait a másik király elé, mintha mondta volna: „folytasd!”
„Ugyanennek folytán meghagyom külügyminiszteremnek, hogy minden ez országos botrányra vonatkozó vádak kiderítése iránt szükséges adatokat az orosz kormánytól megszerezni minden úton törekedjék.”
„Továbbá meghagyom kereskedelmi miniszteremnek, hogy Erdély székely földén felállított hyalichor gyár cégének, Tatrangi és Társának új találmányára húsz évi szabadalomlevelet kiállítson, s annak az ideig külvámmentessége iránti törvényjavaslatát a ház elé terjessze. Ezzel egyidejűleg kívánom, hogy belügyminiszterem és pénzügyminiszterem egy törvényjavaslatot készítsenek, egyetértőleg a hadügyminiszterrel és honvédelmi miniszterrel, mely szerint a Gyilkos-havas mellett fekvő öt négyszegmérföldnyi kamarai birtok azon székely letelepülők számára átadassék, kik az ichortermeléssel és a hyalichorgyártással foglalkoznak, adó és katonai szolgálat aluli mentességgel.”
Kezdett csendes feszengés hangzani a nyugtalanított karszékeken.
„Azonkívül meghagyom belügyminiszteremnek, hogy az orvosi tanács által kipróbált és jónak talált ,ichorismust’ a legnagyobb sietséggel minden közkórházaknál alkalmaztatni el ne mulassza, s ezt ugyanazon országos rendszabályok sorába vegye fel, melyek közé a himlőbeojtás tartozik.”
A teremben még mindig félsötét volt. A főudvarmester sietett a partialis lámpafogyatkozás után azonnal a fővilágítómestert fölkeresni, hogy az ekklipsist oszlassa el, de még nem talált rá. A király nem láthatta a távolabb ülők arcain szavainak hatását.
Azokra pedig még sok meglepetés várt.
„Miután kultuszminisztériumom teendőit ezentúl belügyminisztériumomra óhajtom átruházni, eddigi kultuszminiszteremet, királyi kegyem biztosításával e hivatalától fölmentem, és ugyanőt németországi nagykövetemmé kinevezem.”
„Mivelhogy azon miniszteri állomásnak, mely személyem mellé rendeltetett, most már az év egy részét ez országban töltvén, semmi értelme nincsen, e miniszteri állomást megszüntetem, s annak jelenleg betöltőjét Horvátországunk báni méltóságába emelem.”
„Nagy fontossággal bírván országainkra nézve Galíciának kielégítése és állami szervezése, valamint hadseregeinknek tervszerű vezénylete, ezennel kinevezem kedves bátyámat, Henrik Zsigmond főherceget Galícia helytartójává és hadseregeim generalissimusává, azon meghagyással, hogy székhelyét Krakkóban haladéktalanul foglalja el.”
„Kedves bátyámat, Ottó herceget ezennel utasítom, hogy ausztriai honvéd-főparancsnoki állomását betölteni siessen, s ezzel együtt járó feladatait végezze.”
„Szeretett nagynénémnek, fenséges Mária Annunziata főhercegasszonynak azon többszörösen ismételt óhajtásába, miszerint udvartartását zord éghajlatunk alul a kies Salzburgba áttehetnie engedjem, nehéz szívvel bár, de indokai által meggyőzetve, beleegyezem…”
(„Hisz ez valóságos razzia!” – suttogá egy hang a félhomály hátterében.)
„Végül tudatom híveimmel és szeretteimmel azon rám nézve kedves, és hiszem, hogy egész országomra nézve örvendetes eseményt, miszerint amaz ígéretteljes összeköttetés, melyet Istenben boldogult dicső szülőim több év előtt a köztem és Hermione Peleia cári hercegnő között végbement ünnepélyes eljegyzés által felavattak, a mai napon fenséges jegyesem szívélyes elhatározása és beleegyezése által újból megerősíttetett; mely frigyet Isten áldása s híveim és szeretteim üdvözlete fogja bizonnyal kísérni: óhajtom.”
E percben újra kigyulladt a Drummond-lámpa; de e készülék szokása szerint az első kiviláglás csak néhány percig szokott tartani, hogy ismét elsötétüljön, s aztán csak újabb nehány pillanatnyi szünet után kezd a teljes világításhoz.
E meglepő perc alatt, melyben a hirtelen kigyúlt világ véletlen talált mindenkit azon alakjában, melyet a biztos sötétségben ki-ki fölvett, a következő képet látta a király maga előtt:
Henrik Zsigmond főherceg mindkét kezébe kapva tartá kardját, tán hogy az asztalra vesse, vagy hogy kirántsa hüvelyéből. Arcán a harag és dac kifejezése volt; Mária Annunziata főhercegnő székéről félig fölemelkedve, kinyújtott kezével a királyra mutatott, mintha azt mondaná: „le onnan a trónról!”; a kultuszminiszter a düh és elfojtott gyűlölet hiénatekintetével nézett a királyra; a személye melletti miniszter előkelő gúnnyal vonta félre száját; a hadügyminiszter, arcán a legnagyobb ijedtséget fejezve ki, két kezével kapott fejéhez; a belügyminiszter pedig feldúlt hajában vakart az öt körmével; és a többiek ott sorban mind megannyi hogarthi mintául a megriadást, a csúfondároskodást, a pártdühöt, a fanatizmust, a kárörömöt, a felségsértő gőgöt fejezék ki; volt egy ragyogó arc is köztük, csak egy, a honvédelmi miniszteré; a pénzügyminiszter hátrahajtá a fejét, és nyelve hegyét fogai közt tartva elmélkedett a hallottakon; a külügyminiszter pedig háttal fordítá a fejét.
Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Azután ismét sötét lett. Az is tartott nehány percig. Ezalatt a meglepett alakok ismét rendezheték magukat. E nehány perc alatt a tompa csendben halk suttogás támadt az asztal körül, mintha mindenki szomszédjával cserélne eszméket. A király nehány érütésig megpihent.
Azután ismét szólt. Szilárd, csaknem recsegésig kemény hangon.
„Mindezek pedig, amiket itt és most előadtam, változhatatlan uralkodói akaratom és elhatározásom…”
A Drummond-fény most már teljes világítással jelent meg újra.
Az asztal körüli arcok mind rendben voltak már. Semmi változás, semmi indulatkifejezés sehol. Ünnepélyes komolyság volt és csend.
E várakozásteljes csend közepett Henrik Zsigmond főherceg fölemelkedett székéről, és így szólt:
– Felséges rokonom, császárom és királyom! Én a rám ruházott magas megbízatást mély hódolattal fogadom el, s hiszem, hogy mindazon hű alattvalói felségednek, kiknek vállaira e mai napon annyi megtisztelő feladat nehezült, felséged akaratából, hasonló készséggel ajánlandják fel minden tehetségeiket felséged trónjának és koronáinak megvédésére.
E szóknál mindenki felállt, és egyhangú volt a halk szózat:
„Éljen a király!”
Mintha nem is ugyanazok az alakok lettek volna, akiket ama futó pillanatban mutatott fel a Drummond-fény.
Midőn mindenki visszaült helyére, Mária Annunziata főhercegnő állva maradt.
– Kedves öcsém, felséges uram, még nekem van nehány szavam tehozzád. Igaz, hogy többször óhajtottam az udvar zajától félrevonulni és kies Salzburgom csendjében tölteni életem hátralevő napjait. Te most, midőn oly lépésre szántad el magadat, mely királyi fejedre egyaránt hozhat fényt és veszélyt, engedd meg nekem, hogy amint tőlem telik, a fényt növeljem, s a veszélyt megosszam. Engedd meg nekem, hogy császári arádnak nászdiadémját én tehessem föl homlokára: a család legöregebbje.
A király meg volt hatva; fölkelt székéről, odasietett nagynénjéhez, annak megcsókolá a kezét, mire a főhercegnő megölelte a királyt.
Mikor a király ismét széttekintett, saját szemei is nedvesek voltak, s úgy látta, hogy a nagy kabinettanács tagjai mind a szemeiket törülik.
A király utoljára is elhitte, hogy a Drummond-fény hazudott az imént.
Ámde legyen szabad őfelsége legmagasabb hitével szemben azon legalázatosabb véleményünknek kifejezést adnunk, hogy a Drummond-fény igazat mondott.
És ha őfelsége e rövid percig látott tüneményben felismeré vala a sors intő orakulumát, nem hágy meg egynek is a kezében semmi ártó eszközt, azok közül, kiknek arcait eltorzítva látta, legyen bár ez ártó eszköz kard, marsallbot, írótoll, pecsétnyomó vagy kulcs!