Egy országgyűlés a XX. században

A parlamentarizmus intézménye is megkövetelte a korszerű javítmányokat, mik az országház technikai berendezésénél mindjárt szembetűnnek.

A roppant kiterjedésű országház mind az alsó-, mind a felsőháznak helyet ad; az alsóház gyűlésterme a két alsó, a felsőházé a két felső emeletet foglalja el, a mellékszobák hozzákapcsolásával. A felsőház terme felülről, az üvegtetőn át kapja a világítást, az alatta levő alsóházi terem azután, minthogy a világosság a felsőházon keresztül hozzá nem hathat (honny soit, qui mal y pense), sajátszerű világító készülékkel bír. Ez a Drummond-féle mészfény, mely egy világoskék átlátszó petinet laptól mérsékelve egészen az égbolt kellemes világosságát terjeszti idelenn anélkül, hogy, mint a gázvilágítás, egyúttal a hőséget is szaporítaná a teremben. Télen a teremnek a falait melegítik át, s nyáron mesterséges jégkészítő gépek vannak alkalmazva, mik a hőséget mérséklik; két vegytani készülék pedig folytonosan működik a teremben, mik közül az egyik élenyt termel elő, s azt a teremben szétosztja, a másik pedig a teremben megszaporodott szénenyt szürböli le, s csinál a szónoklatok legéből sodawatert.

Az alsóház terme ekként van berendezve.

Ajtó sehol a termen nincs. Horizontális bejárások nem léteznek. Minden képviselő csupán vertikális úton jut a helyéhez. Egy süllyesztőgép emeli fel, vagy szállítja le őket, egyszer saját tetszésük, másszor az elnök kívánsága szerint. Ez utóbbi eset fordulván elő, a házszabályok értelmében először: ha az elnök az ülést feloszlatja, amidőn egy lábnyomásra egyszerre az egész képviselőtestület alászáll, másodszor: ha az elnök szavazásra bocsátja a kérdést, amidőn is minden villanycsengettyűt mozgásba hozva, a ház büféjében, társalgó- és olvasótermeiben, dolgozószobáiban, fürdőiben és alvótermeiben, koncert-szalonjában és télikertjében, üzletszobájában és dohányzójában mulató, dolgozó, tanuló, étkező és szunnyadozó tisztelt képviselőket figyelmezteti, hogy ki-ki a helyén teremjen, mert szavazás lesz, s akkor két perc múlva az elnöki asztalon levő klaviatúrán a távollevő képviselők billentyűit megnyomva, azoknak a székei vagy megtelve, vagy üresen fölemelkednek. Aki nincs a helyén, az többé nem jut a szavazáshoz. Szavazás után az üres székek ismét visszasüllyesztetnek.

Mivelhogy minden képviselői szék egyúttal időszámláló gép is, azok egy óraművel vannak összekötve, mely legpontosabban kimutatja minden napról, hogy melyik képviselő mennyi időt töltött a helyén; a hónap végén ez óraszámra összeszámíttatik, s a resultans óraszámra az összes képviselőház havi díja felosztatik, a „neglecta pénzek” a szorgalmas jelenlevők örömére fordulnak.

Tudniillik, hogy az ülés permanens. Éjjel-nappal szakadatlan foly. – Tizenkét elnök van. Mindegyik két óra hosszat praesideál. Hat elnök a magyar szónoklatok számára, melyek reggeli 8 órától esti 8-ig tartanak, a másik hat a német, tót, román, orosz, cirill- és latinbetűs délszláv szónokok számára, ez utóbbiak képesített külön gyorsírászati osztályokkal. (Miután sem egy elnöktől, sem egy gyorsírótól nem lehet azt kívánni, hogy az országban egyenjogúsított nyelvek mindegyikét tökéletesen értse.)

A tanácskozás rendje aztán ez:

Félóra van adva minden szónoknak, aki magát szónoklásra följegyeztette. Rendkívüli esetekben joga van a háznak a napot negyedórákra is felosztani. Ezek a félórák ki vannak tűzve, s mind a szónok, mind a hallgatóság pontosan tudhatja, mikor következik melyikre a sor. Félóra alatt sok okos dolgot el lehet mondani. Aki hosszabbra eresztette az expozéját, az végtagjainak kárbamenetelével tér meg; mivelhogy minden szónok a szószékről beszélhet csak, s amint feje felett az óra üt, az utolsó kalapácsütésnél a szószék vele együtt lesüllyed, s odalenn már a másik szónok lép fel rá.

Még azonfelül az az intézmény is behozatott, hogy minden szónok tartozik megfizetni azt a költséget, amibe szónoklatának nyomdai sokszorosítása kerül, először az országgyűlési naplóban, másodszor a hivatalos lapban. Egy oldalnál kevesebb nem számíttatik. Minden közbeszólás egy oldalnak számíttatik. Aki közbeszól, fizet.

Ha pedig a nevezetesebb szónokok, kik a klubok vezérelőadói, pártjuk megbízásából hosszabb beszédet akarnak tartani, aziránt több egyetértő tag csoportosulásával kiegyezhetnek, s ezt az elnöknek bejelenthetik. Az ilyen pártvezérek szónoklatainak nyomdai költségét a megbízó párt fizeti meg. Ha sok tagból áll a párt, egyre kevés jut; hanem ha például csak két tagból áll, akkor bizony egyszer az egyik fizet a másikért, másszor a másik az egyikért. Aki pártmegbízás nélkül beszél, maga fizet.

Tudnivaló pedig, hogy a parlamentáris élet fejlődése nyomán a pártok is nagyon megszaporodnak.

A két fő párt: az akció és tranzakció pártja számos klubokra oszlik fel ismét, s azok először is mint közjogi politikai klubok a könnyebb felismerhetés végett mind számokkal látták el magukat: mely számok egyúttal igen szellemdús symbolisticával magának a pártnak politikai hitvallását foglalják magukban. Kezdjük a szélsőjobbon.

15-ös párt. A Nota Rakocziana esztendejéről nevezve magát. Legcsökönösebb abszolutisták.

96-os párt. Az előjogok és kiváltságok védelmezője mind az osztrákok, mind a demokraták ellen. Dátuma az 1796-i alkotmány.

67-es párt. Az 1867-i alkotmány védői.

1000-es párt. A katolikus konzervatívek, kik az 1000. évben megkoronázott Szent István király alkotmányát vették fel számképpen.

72-es párt. A politikai indifferensek, kik fődolognak tartják az ország anyagi előhaladását, s mellékesnek minden közjogi vitát. Dátumukat az 1872-i iparosszövetség és reformpárt keletkeztéből vették át – ismeretlen körülményű hagyományok nyomán.

63-as párt. Erdélyi szászok és románok, kik ragaszkodnak az 1863-i oktrojált alkotmányhoz: melynek külön Erdély kell Magyarország nélkül;

Ezután a 48-as párt, melynek magyar király kell, osztrák császár nélkül;

továbbá a 22-es párt, datálva az 1222-i aranybullától, melynek olyan király kell, akinek mi parancsolunk;

végre a 49-es párt – ezek republikánusok.

S ezek az aritmetikus titulaturák igen célszerűek.

A reactionarius pártot senki sem nevezheti annak, mert ő azt mondja, hogy ő csak „tizenötös”. Az elszakadni akarót senki sem szidalmazhatja hazaárulónak, mert ő csak „hatvanhármas”, s a republikánust nem vonhatja senki kérdőre felségellenes szándokokért, mert ő csak „49-es”.

Hanem ezek csak politikai pártok. Vannak azután mindenféle klubok a képviselőházban, amik viszont össze-vissza minden pártárnyalatból csoportosulnak; mikor érdekeik kerülnek szőnyegre, akkor a közös ellenség ellen egyszerre összetömörülnek, külön táborokra oszlanak, s barátaik érdekét az ellenpártokban is előmozdítják.

Van iparosszövetség, bankárkonzorcium, földbirtokosok, kereskedők ligája.

Külön csoport a katonai és honvédi képviselőké. Erős falanx a hivatalviselő honatyáké.

Más zugban tanácskoznak a katolikus papi képviselők; másban a tanárok és protestáns lelkészek.

Végül vannak külön vidékeknek is összetartó klubjai, Erdély-, Horvátország a Felvidék, a románság, a Királyföld méltán megkívánják, hogy külön csoportosulást képezhessenek.

S legeslegvégül a társas élet megszokásai szerint külön tartanak össze a képviselőház sportsmanei, táblabírái, filiszterei és tudósai.

Még ez sem elég.

Amint az országgyűlés a múlt század végén kimondta a nők egyenjogúsítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris dominalis, minden országgyűlésre megválasztatnak valahol egy nőt képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában. Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző tagja az országgyűlésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem választatnak meg, nehogy ellentmondjanak egymásnak. Így legalább a női részen el van kerülve az átkos pártszakadás.

Természetesen női gyorsírók és női reporterek is vannak már az országgyűlésen; de még mindig csak kivételképpen, valamint női doktorok, medicinae et juris, sőt női tanárok és első folyamodású bírák is. Ez mind nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi rossz világból, hogy egészen megülepedjék. A nőegyenjogúsítás még csak must; édes, de nem isszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.

Az ekképp alakított képviselőháznak természetesen a tanácskozmánya is egészen más képet mutat, mint az eddig megszokottak.

Nincs többé gyűlés megkezdése és feloszlatása, kivéve a zajos jeleneteknél, midőn az elnök felfüggeszti az ülést. A napirend hetenkint egyszer állapíttatik meg egész hétre. Ez a vasárnapi ülés feladata.

A jövő-menő képviselők a szónokot nem háborgathatják, mert helyéről csak lefelé mehet el minden ember, s nem kószálhat a padok között. Ki a másiknak izenni akar, ott az íróeszköz az asztalán, levele kézről kézre adatik. Ezáltal sok időfogyasztó zaj mellőzve van.

Ha a gyűlés tűzbe jön, egyetlen jeladás az elnök inclangoriuma által elég a lármát elnémítani; mert ha nem elég, akkor a másik percben már az elnök a padozat alá ereszti le a lármázókat. Inkább megfogadják a figyelmeztetést.

Minden képviselő feje fölött van egy csengettyű, Réaumur-porcelánból, mely villanyösszeköttetésben áll az elnöki székkel: felhívások, megintések e csengettyű által közöltetnek. S hogy a pártárnyalatok figyelembe vétessenek, a csengettyűk hangjai egy egész octava hanglépcsőjén mennek végig. A magas „C” a szélsőbal, a mély „C” a szélsőjobb. Ha muzsikális az elnök, egy szerény népdalt el is játszhat a carillonon.

Viszont minden képviselő asztalától az elnöki emelvényig egy másik villanyközlekedés áll fenn; mely által a magát szólásra feljegyeztetni kívánó a jegyzőket figyelmezteti. Egy gomb megnyomására a jegyzői székek feletti fekete táblán az illető képviselő neve jelenik meg transparent betűkben, s egy tamtamütés ad jelt.

Ugyanezen készülék szolgál a szavazásoknál. Minden kérdés név szerinti szavazással döntetik el, s a hajdan annyi időt pusztító szavazás most öt perc alatt megy végbe. Első perc: elnök fölteszi a kérdést, akik elfogadják a javaslatot, szavazzanak igennel. Ekkor az elfogadók megnyomják villanygépeik gombjait, s neveik előállnak a ház falán magasra emelt táblán. Második perc: a gyorsírók leírják a neveket. Harmadik perc: a leírt nevek eltűnnek, szavaznak a megtagadók. A nemre szavazók nevei tűnnek egyszerre elő. Negyedik perc a gyorsíróké. Ötödik perc: jegyzők felolvassák a számokat, elnök kimondja a többséget. Tévedés, rosszul hallott szavazat, kimaradt név nem fordulhat elő.

Ezen rendezés mellett az országgyűlés, dacára a megszaporodott teendőknek, nem tart tovább a négy téli hónapnál. A legkeményebb büdzsévita véget ér három nap alatt. Az országgyűlés egyedül törvényhozási célokra van berendezve, s minden hajdani regényes színezetétől megfosztva.

S még két tényező járul hozzá, hogy minden poézist letörüljön a képviselőház üléseiről. Egyik az optika, másik az akusztika.

A felülről világító Drummond-fény úgy van alkalmazva, hogy az a képviselőket teljes világításba helyezi, ellenben a karzatokat mély homályban hagyja, úgyhogy a képviselő sohasem tudja, hogy ki hallgatja őt a karzaton. De hiába is hallgatja akárki, mert nem hallhat a beszédéből semmit; a terem akusztikai berendezése szerint a szónokot csak lenn hallják meg, fenn a karzaton csak azt látják, hogy a szája tátog, a keze billeg, s a szemöldöke rángatózik.

Ezért azután nincsenek is többé azok a ragyogó szónoklatok, mint hajdan. A vitatkozást elébb a klubokban végzik el, s a teremben már csak a klubok határozatainak védelmére kiküldött szónokok beszélnek. Kérvényeknek csak a címei, interpellációknak csak a kérdő pontjai olvastatnak fel.

A képviselőházban a saját székében minden képviselő folytathatja a hivatásával együtt járó polgári munkáját. A kereskedő készítheti számláit, a festő rajzolhat, az író szaporíthatja a betűket, csak olyan foglalkozást nem szabad űzni, mely a szomszédokat zavarná, és aludni sem szabad.

Ellenben tetszés szerint mulathat mindenki a termen kívül a mulatságra és társalgásra szánt helyiségekben, s nemegyszer megesik, hogy a fontos kérdések fölötti szavazások alkalmával egynémely cselszövő az országház melléktermeiben érdekes hang- és énekversenyeket rendez, s ezekkel az ellenpárt szavazóit ravaszul visszatartóztatja. Ez meg van engedve.

A büfében minden párt találkozik. A Hébék szépek és fiatalok. Feleséges képviselők a legszorgalmasabb országház-látogatók. Minden adag sonka és pogácsa mellé egy górcső is adatik, melyen át a képviselő megvizsgálhatja, hogy nincs-e a sonkában trichin vagy a pogácsában zeidium. (Enélkül egyik párt könnyen megmérgezhetné a másikat.) Ugyanazon górcső alatt mindenki megvizsgálhatja a bankjegyet, melyet kapott vagy visszakapott, ha nem hamis-e. Miután, hogy ez időben az államjegyeket kukoricapapirosra nyomtatják, melyet az államgyáron kívül másnak nem szabad gyártani; ez azonban nagyon hasonlít a bambuszpapiroshoz, s azon tömérdek hamisítvány forog közkézen, a górcső pedig elevenen kitünteti a különbséget a kukorica és a bambusz sejtjei között.

Mindezekből megtanultuk azt, hogy a XX. században képviselőnek lenni nagyon mulatságos dolog – a termen kívül, nagyon egyhangú és prózai azonban a termen belül.

A felsőháznál azonban ez mind másképpen van.

Azt még mindig a régi nap világítja; annak a tagjai még mindig kardosan és díszruhásan jelennek meg; ott még fényes szónoklatokat tartanak műnyelven, klasszikus kidolgozásban; ott még édes pillantásokat váltanak a karzati szépségekkel; ott még rangfokozat szerint ülnek osztályozott karszékekben; az elnök megnyitja és bezárja az ülést, s a szavazásnál mindenki fejenként felhívatva, mondja ki helyéről fölállván, az igent vagy nemet.

Az eddig elmondottak összevetéséből meg lehet ítélni, minő óriási parlamenti harc lehetett az, mely a Bárány által benyújtott törvényjavaslat fölött egész hónapot igénybe vett már.

Ez a Bárány egy huszonnyolc éves ifjú volt; ki legifjabb korában a földet körülhajókázta, még pedig az Északi-tengernél elkezdve a Franklin-öböltől, a Bering-szorosán át, le a Magellán átjárójáig a déli poláris tengeren keresztül; tapasztalatban és tudásban gazdag, vagyonos és vállalkozó, szerencsés és deli.

Őt tartják a szabadelvű cselekvő párt vezérének.

Az általa benyújtott törvényjavaslat a szerzetek eltörléséről ezen egész hónap alatt számos peripetiákon ment keresztül.

Nagy mesterség volt a pártokat úgy csoportosítani, hogy ez elfogadtassék. Mivelhogy minden pártban voltak, akik azt ellenezték, akik féltek tőle, s nem akartak felelősök lenni a következményeiért, s az ellenfél is minden furfangját elővette, hogy a törvényjavaslat megbuktatására hatalmas ellenkoalíciót hozzon létre.

Egyszer az ó-konzervatívek egyesültek közjogi ellenségeikkel, a délszlávokkal, a szerzetek védelmére. Alig sikerült azt a ligát szétrobbantani, már meg a bankárkonzorcium lett megnyerve az ultramontanoknak, kiket a katonai párt is követett.

A vita folyama alatt az indítványozó párt szónokaihoz egyre-másra jöttek a küldöttségek választókerületeikből, nagy fenyegetőzésekkel, hogy sohasem fogják őket megválasztani többé, ha a javaslat mellett szavaznak. S záporként omlott a kérvény a képviselőház asztalára, ezernyi aláírásokkal, a zárdák eltörlése ellen.

Egyes képviselők minden úton-módon körülhálóztattak: egyik szerelmes volt egy leányba, annak az apja kikötötte, hogy leendő veje a törvényjavaslat ellen szavazzon; másiknak adósságai voltak, annak a váltóit összevásárolták, s fenyegetőztek, hogy csőd alá helyezik, ha a szerzetek ellen szavaz; harmadiknak a feleségét bolygatták fel, hogy a férjét sírja agyon. Negyediket párbajra hívták, belekötelőzködve. Ötödiket az orvosával vétették rá, hogy egészsége helyreállítása végett utazzék el Egyiptomba. Hatodiknak jó bérletet ígértek, ha mandátumáról lemond. Hetediknek sajtópert akasztottak a nyakába, s becsukatták. A fiatalját meghívták az előkelő grófi házakhoz estélyekre, s adtak nekik alkalmat a bálkirálynékba beleszeretni. Mind valamennyit gyanúsították kommunisztikus, saint-simonisticus törekvésekkel; elhíresztelték róluk, hogy rablás, szentségtörés, istentelenség, amire törekszenek, s fenyegették őket a király, a dinasztia, az Isten és a nép haragjával. Beverették az ablakaikat, felmondatták a kölcsöneiket, kizárták őket a társaságból.

Mindez nem ártott meg nekik. Többségük volt az alsóházban.

Ekkor más furfanghoz nyúltak. Feluszítók a szélső túlzó elemeket, hogy azok hajtsák túl az indítványt, olyan térre hajszolva azt, ahol aztán meg kell buknia.

Ez sem sikerült.

Bárány pártja oly ügyesen formulázta, s oly gyakorlati térre állította indítványát, hogy amíg az egyfelől a hierarchiára mért egy nagy csapást, másfelől a kivívandó sikert egészen az autonóm egyház részére biztosítá. Egyszerre támadó és védő volt a helyzete. Támadott a jezsuitizmus ellen, s védett a nihilizmus ellen. (Mi különbség a kettő között? Az, hogy a jezsuita az álcázott nihilista, s a nihilista az álcátlan jezsuita.)

Tíz módosítvány tartóztatta fel egymás után a törvényjavaslatot.

A tizedik kísérlet után győzött Bárány indítványa a ház kétharmadrésznyi többségével! – De hátra még a felsőház!!

Érdekes ülések most már csak a felsőházban vannak.

A képviselők még a klubokban elvégzik a véleménycserét, s a kültermekben a pártcselszövényeket, alkudozást; benn a teremben már csak az ott künn megállapított vélemények adatnak elő, lehető szárazan. Tele ház előtt ritkán beszél már valaki, s a jelenlevők is, kik helyeiken ülnek, valami mással foglalkoznak, írnak vagy olvasnak, míg a szónok beszél. Csak az eredmény a főkérdés: Kié a többség? Azt is egy nappal előbb tudja már minden ember; mert a klubok próbaszavazást tartottak.

Hanem a felsőház! Ah, az most a szónokok Wartburgja! Itt élvezhetők még a hajdankor szellemi tornái, ragyogó szónoklatok, patetikus filippikák, homileticai, oratoriai és declamatoriai remekművek: itt történik még meg, hogy egy lángoló szónoklat magával ragadja a gyúlékony keblűeket; itt maradt még meg a hajdankori országgyűlések romantikája.

Maga a külső alakja is megfelel az ünnepélyes színezetnek.

A főpapi öltönyök: a bíbor mozzeta, az aranyos virágos szövetű paramentek, a selyem casulák, vegyülve a tábornokok fényes egyenruháival; a megyék küldötteinek s a születési arisztokrácia tagjainak díszköntöseivel, megható ellentétet képeznek a tudóstársaságok, főiskolák, egyetemek, bevett vallású egyházkerületek egyszerű fekete díszruhás képviselőivel.

S ahol ennyi egyházi szónok, tanár, megyei celebritás van egy csoportban, kiknek mind hivatása, művészete, szenvedélye a szónoklat, hogy maradna ott el a ragyogó retorikai harc, melyet azonfölül nem is korlátoznak a plebejusok számára feltalált s mechanice végrehajtható házszabályok, sem más oly törvények, miknek a fakó halandók alá vannak vetve. A „felkent” szónok, fején a szent chrysmával szabadon megbírálhat, lemennydöröghet, elítélhet, exkommunikálhat mindenkit, a fölséges koronás királytól elkezdve a fölséges mezítlábos népig, és ezért őt még csak rendreutasítani sem szabad. Hol pap, katona, főnemes és tudós vitatkoznak együtt, ott még csak személyes elégtételvevésről sem lehet szó. Tehát itt korlátlan szólásszabadság uralkodik, a szabadon eresztett szenvedély egész teljes fegyverzetében.

Az volt a „nagy hét!” Mikor az alsóház által elfogadott törvényjavaslatot a felsőház előtt megvitatták.

A törvényjavaslat készítőjének nagy gondja volt rá, hogy az ne álljon egynél több paragrafusból, mely így szól:

„Magyarországon minden egyházi rendek, szerzetek, kolostorok eltöröltetnek, vagyonaik az illető hitfelekezetek autonóm képviseletének egyházi és nevelési célokra átadatnak; az eltörölt szerzetek tagjai holtig elláttatnak, s tehetségeikhez képest alkalmazást nyernek. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminiszter bízatik meg.”

Az egyetlenegy §-ból álló törvényt nem lehetett agyonszónokolni: kihúzva az időt a tárgyalással.

De hét napon keresztül tartott a fényes szellemi harc a felsőházban, melynek karzatai e napokon folyvást tömve voltak az előkelő világ celebritásaival. Messze országokból: Francia-, Olasz-, Angolországból, Némethonból és spanyol földről érkeztek a pro et contra védelmezői, kiknek jelenléte a karzatokon, kölcsönzött eszméi, tanácsadásai, sőt még anyagi subsidiumai is a harcot nagy mérvűvé tenni segítettek.

Nem lehet feladatom e szónoklati tűzjátékot leírni. Ahhoz annyiféle talentumot kellene egyesíteni magamban, ahányfélét az abban részt vett nyolcvanhat szónok egyenkint közbámulatra bocsátott; elég legyen, mint historicumot feljegyeznem, hogy ahhoz hasonló parlamenti versenyt még Magyarországon sem láttak soha. Mind a két párt tűzbe vitte leghatalmasabb ütegeit, s mindkét tábor, ember ember ellen harcolt halálmegvetéssel, hét napon és hét éjszakán keresztül.

Ekkor ki volt merítve a tárgy, az egész szónoklati arzenál az utolsó töltényig kilőve; hátra volt csak a nagy szavazás. Közbe jött egy kettős ünnep: egy vasárnap meg egy változó ünnep. S ünnepnapon a főrendek nem üléseznek.

Ez a két nap volt aztán a krízis két nehéz napja.

Hja! Ha ez a törvényjavaslat a múlt században kerül napirendre, akkor igen könnyű halála lesz vala. A felsőház négyszáz született és kinevezett tagja közül megjelent az ülésben negyven, azok közül húsz főpap, tíz ultramontán főúr, nyolc főispán, és azok azt a két reformer fiatal grófot, akik szót mernek emelni az összes ellen, agyonszavazzák, azzal a törvényjavaslat visszaküldetik az alsóháznak, s azzal el van temetve szépen.

Ámde most már az arányok nagyon meg vannak változtatva. A felsőház hajdani törzse, a született főnemesség maga két táborra oszlott, s a szabadkőművesek és protestánsok száma egyensúlyozza az ultramontánokét. A másik nagy jutalék, a főpapi ülnökök falanxa megfelelő figyelő hadtestet kapott a bevett vallások főfelügyelőiben, a tanodák küldötteiben, akik a dolog természeténél fogva a nevelésügy függetlenítését az egyháztól óhajtják. Ezeknek egymást kapacitálni akarni bohóság, megijeszteni vakmerőség, megvásárolni lehetetlenség volna. Maradnak a vegyes elementumok: a király által pairtoloncozás útján a felsőházba küldött főkatonatisztek, tudósok, azután a megyék főispánjai és a megyéknek egy-egy választott követe. – Ezek között lehet a két ellentábornak híveket toborzani.

S a toborzás nagy mérveket öltött.

Legelőször is magában a minisztériumban megvolt a nagy elvi ellentét. A kultuszminiszter tüzes ellenfele volt a törvényjavaslatnak, s vele tartott az igazságügyminiszter, ki a jogi elméletek szempontjából fogta fel a kérdést, és a király melletti miniszter, ki főfő ultramontán vezér volt, azután a hadügyminiszter, kit a felesége dirigált, s ki nem félt semmitől, de az ördögtől nagyon; aztán meg a külügyminiszter, akinek fázott a háta attól a gondolattól, hogy ha Magyarországról kiűzetnek a mindenféle szent titulusok alatt idetelepült jezsuiták, akkor egyszerre vége van a protectionált állami létnek, ami olyan kényelmes dolog egy külügyminiszterre nézve, s kezdődik a saját lábon állás; ahova ember kell a gátra! – Ellenben pártolója volt a szerzetek eltörlésének legelőször is a pénzügyminiszter, aki a büdzsét öt-hat millióval látta ez által megkönnyebbülni, azután a belügyminiszter, kinek hatalma öregbedett és két keze felszabadult ezáltal; továbbá a honvédelmi miniszter, aki különben is mennykő gyerek volt, s a hadügyminiszterrel szeretett ellenvéleményen lenni. A közlekedési miniszter, mint illik, semleges maradt, s a kereskedelmi miniszter, mint illik, csak szűr alatt dolgozott.

A pénzügyminiszter tehát elővette a megyei követeket, megijesztgette őket, hogy ha a törvényjavaslat ellen szavaznak, ő a jövő évi büdzsében a megyei költségvetést kegyetlenül megnyirbálja, s a redukciót a megyei felsőházi követek általányának megszüntetésével fogja megkezdeni. Ez sokakat megszeppentett.

A belügyminiszter viszont a főispánokra riasztott rá, hogy aki most a törvényjavaslat mellett nem szavaz, annak nyolc hónapon át nem lesz szabad a megyéjét elhagyni.

A nagy pénzintézetek igazgatói (szintén pairek) eleve figyelmeztetve lőnek, hogy a pénzügyminisztérium óhajtja e törvény keresztülvitelét és erős bosszúálló lesz azokon, akik ellene szavaznak.

De másrészről az ellentábor sokkal nagyobb pénzerővel rendelkezett, mint maga a pénzügyminszter. Kezében volt a „cassa nemonis”, a jezsuiták mesés pénztára, a refugiék kincshalmaza, s a leggazdagabb császári hercegek magányvagyona. Ez a finance-világ magaslatait is megreszketteté.

Maga az ítélő arkangyal is azt mérte most a serpenyőben, hogy „hausse”-e vagy „baisse”.

A hadügyminiszter ráparancsolt a főtiszti pairekre, hogy „nem”-re szavazzanak, s aki nem akar szót fogadni, azt elküldé egy hétre az ezredéhez; míg viszont a honvédelmi miniszter valamennyi liberális mágnásifjúnak, ki mint tiszt szolgált a honvédségnél, szabadságot adott erre az időre, hogy hazajöhessen a szavazásra; ellenkezőleg az olyan mágnás ifjakat, kik az ultrámontánokkal tartottak, elküldte hadgyakorlatra. Azokat azután a rokonaik kényszeríték, hogy mondjanak le tiszti rangjaikról inkább, s így maradjanak itthon.

És a szavazattal bíró királyi család hercegei maguk is felében igennel, felében nemmel készültek szavazni.

A két ünnepnapon tehát tetőpontra hágott az izgalom.

Mind a két párt lótott, futott, toborzani, összeszedni az erőket; távol falvakból szekereztettek fel egy-egy rég elfeledt szegény grófot, bárót, a kinek joga volt szavazni, de pénze nem volt feljönni, felkeresték a fővárosi lebujokat, hogy onnan is kikaparjanak egy-egy elrongyolt hidalgót, kit már rég nem akar senki meglátni, azt a szavazás napjára kimosdatták; kiújruházták, kijózanították, s gondos őrizet alatt tartották.

És így a második ünnep estéjén, mikor összeállították a pártok a statisztikájukat, úgy mutatkozott, hogy a 456 tagból álló felsőháznak, ha minden tagja szavazni fog, akkor az ultramontánok hét, azaz hét szavazattal maradnak többségben.

Aggodalomgerjesztő hetes szám!

A hét magyar vezérnek, a hét égi planétának, a hét görög bölcsnek; de egyúttal a hét főbűnnek s a „hét bolond szűzeknek” is a száma.

Milyen nehéz ez ominózus számban megbízni!

Meg is kísértett az ultramontán párt az utolsó estén még egy hatalmas fordulatot, mely győzelmét fényessé tegye. A király melletti miniszter egy lajstromot nyújtott be őfelségének, mely huszonöt olyan nevet tartalmazott, amik igen jó hangzásúak in partibus valdefidelium, hogy azokat őfelsége paire-toloncozás útján sorozza a felsőház tagjai közé. Így azok még másnap szavazhattak volna. Azonban őfelsége igen bölcsen azt válaszoló a miniszterének, hogy a paire-toloncozás által a király közvetlenül részt venne a törvényhozás első tényezőjének működésében, s ez nem volna tőle sem igazságos, sem logikus cselekedet, miután neki, mint a törvényhozás másik tényezőjének, úgyis hatalmában áll a törvényt szentesíteni, vagy vétójával záppá tenni.

A nagy nap előestéjén a szokottnál is nagyobb izgalom volt a jockey club termeiben, mely az ultramontán főurak gyűldéje volt, ellentétben a nemzeti kaszinóval, hol a liberális főurak encannaillirozzák magukat a lateinerekkel. Szó sem volt whisztről vagy l’hombre-ről; minden asztalnál a nagy előkészületekről tanakodtak.

Ez izgalom közepett lepte meg a klubot a késő este érkező Zurdoki Leó gróf azzal a végzetes rémhírrel, hogy nagybátyja Zurdoki Ambrus gróf haldoklik.

Zurdoki Ambrus gróf egy negyedrész milliót jövedelmező senioratus hitbizományos birtokosa volt, s halála után a senioratus mindjárt Leó grófra volt szállandó; mely körülménynek méltánylása után mindenki teljes elismeréssel adózhat Leó gróf színészi talentumának, midőn őt elsápadt arccal, könnyező szemekkel, fájdalomtól elcsukló hanggal látja és hallja a szörnyű hír közzétételekor. „Nagybátyám a halál révén! Talán reggelt sem ér!”

E rémhír egyszerre elzsibbaszta mindenkit. Zurdoki Ambrus gróf volt a vezére, a feje az ultramontán pártnak: egy ember, ki erős hitből, meggyőződésből szól és tesz. Hitbuzgósága mellett, mely őt a liberálisok félelmes kalapácsává tette, egy tiszta lelkű hazafi, ki áldozatkészségével minden közügyben elöl ragyog. Vallási ügyekben fanatikus, de állami ügyekben magas látkörű szellem; ész, tudomány, jó szív és nemesen felhasznált gazdagság egyesülve nála; tisztelet tárgya az ellenfél előtt is. És ez most haldoklik!

Öreg volt már és beteges. A hétnapos vitát ő is végigülte a házban; annak minden szenvedélyes fázisait átélvezve és szenvedve. Ez nagyon megviselé az idegeket. Végül egy indulatteljes filippikát tartott a liberálisok ellen, melyet kétszer félbe kellett szakítania, s melynek végeztével úgy vitték őt karon emelve ki a házból. Otthon bekövetkezett, amitől tisztelői rettegtek: a visszatérő haemoptoë.

Ez nagy csapás! – mondá mindenki. Ha a holnapi ülésben ő nem lehetne ott, megszokott helyén, prófétai lelkes tekintével hívei táborát lelkesíteni!

A klub tagjai ezer kérdéssel ostromolták a hírt hozó Leó grófot.

„Minő a diagnózis?” – „Haemoptoë van-e jelen, vagy pneumorrhagia, vagy csak tracheorrhagia?” – „Mit mondanak az orvosok?” – „Ejh, mit tudnak az itteni orvosok? Táviratozni kell Bécsbe rögtön! A király főorvosát kell hívatni.” – „Az nem tud semmit, hisz a király sohasem beteg.” – „Nem kell semmi orvos; soror Antoinettet kell hívatni az Ursula-testvérektől, az csodákat tud tenni ily betegeknél.” – „Nekem van egy biztos szerem, mely nálam mindig használ: a digitális mellszörp!” – „Az enyim jobb; a ferrum sesquichloratum.” – „Legjobb az anakahuit!”

„Az a főkérdés – szólt végre egy kiváló hang, egy kiváló termetű főúr ajkáról –, hogy vajon aneurisma-felpattanásból ered-e a baj, mert attól függ, hogy a gróf megjelenhet-e a holnapi szavazáson az Országházban vagy sem. Ez a fődolog!”

Rögtön következett egy folytatólagos indítvány: futtatni kell a főpréposthoz, a főalmosenierhez, táviratozni kell a prímásnak; harangoztassanak be rögtön, nyittassák meg a templomokat, imádkozzanak a hívek azért, hogy Zurdoki Ambrus gróf meg ne haljon, ott lehessen a holnapi ülésben.

(„Hohó! Még visszaimádkozzák!” – monda magában Leó gróf, alapos megszeppenéssel.)

– Uraim! Arról tegyünk le – szólt aztán kegyeletteljes hangon –, hogy szegény jó bátyámat holnap a gyűlésbe felvihessük; mert azt mi, a családtagok, kiknek az ő élete oly becses, semmi esetre meg nem fogjuk engedni. Ez az ő halála volna.

Bámulattal fogadta mindenki e nyilatkozatot. Ez nagyon nemes gondolkodásmód Leó gróftól.

– Inkább tanakodjunk azon, uraim, hogy az ekként elveszítendő szavazatot fényes tromffal üssük helyre. Bátyám hiányzani fog; mert én nem engedem, hogy biztos halálba menjen; de szavamat adom, hogy még ez éjjel keresek magamnak egy szavazót az ellenpártból, akit összevagdalok.

Ez a szó lelkesített.

– És én megveszek egyet! – kiáltá egy másik úr.

– Én pedig becsukatok egyet! – szólt egy harmadik gentleman.

S ha meggondoljuk, hogy Leó gróf kiszolgált dzsidás tiszt, bajvívó; a második úr gazdag bankár, ki sok nemes ifjú úr gyöngéit ismeri; a harmadik úr pedig a főváros főkapitánya: éppen nem fogunk rajta csodálkozni, ha éjfél után két órakor azzal a hírrel halljuk visszatérni a klubba mind a három urat, hogy amit ígért azt be is váltotta. Leó gróf csakugyan kapott valamelyik vendéglőben egy fiatal mágnás honvédtisztet, akibe belekössön, azzal rögtön lámpafénynél meg is verekedett, azt úgy megvagdalta, hogy holnap nem mehet a gyűlésbe. A bankár kapacitált egy másik urat negyvenezer forint értékű váltóinak visszaadásával; a főkapitány pedig razziát intézett a főváros valamennyi tiltott játékbarlangjai ellen, az azokban résztvevőket mind összefogatta. Nagy csoda lett volna, ha legalább egy felsőházi szavazót is oda ne markolt volna közéjük, behunyt szemmel. Markolt biz az többet is, de azok véletlenül jobboldali szavazatok voltak; azokat rögtön szabadon bocsáttatá: az egyetlen baloldalira majd csak holnap délelőtt kerül a sor – tárgyhalmaz miatt.

Tehát hármat egyért.

Ámde az az egy sem fog elmaradni!

Zurdoki Ambrus gróf valóban halála küszöbén áll már; minden mozdulat, minden erős szó, sőt minden indulat sietteti halálát. De ő azért nem engedi magát visszatartóztatni.

Beszélni nem tud már, csak egy irónnal kezében jegyzi fel parancsait egy pergamenlapra, s azzal tudatja környezetével akaratát.

– El fogok menni a gyűlésbe… Ha meghalok ott, jó helyt halok meg… Nyolc ősöm vérzett el a csatatéren – és is a csatatéren vérezzem el…

Reggel hét órakor a nagyprépost ellátta őt a halotti szentségekkel, ráadva az utolsó kenetet; s a szent sakramentummal testén, öltözteté fel magát az ősfogalmak nemes harcosa, s egy tiltó kézmozdulattal elhallgattatva minden ellenmondást, hordszékébe helyezteté magát; úgy szállították fel az Országházba, úgy vitték fel a gyűlésterembe, odaültetve őt szokott helyére; egy élő szobrot, egy halottat, kinek csak nagy szemei és nagy szíve élnek még, s csak egy utolsó szava van még; csak annyi életereje, hogy e szót kimondja: „nem!”

E haldokló hős kísérteties alakja, midőn megjelent ott a gyűlésteremben, mély borzadállyal telt csendet idézett elő a mozgalmas tömegben. Az ellenfél is megdöbbenve gondolt arra, hogy annak mégis mély gyökeret vert hitnek kell lenni, melyet még a haldokló utolsó lélegzetvételével is eljő megvédeni.

S a főúr nem engedett magához orvost közel se menni ezen a helyen: még gyógyszere is érintetlen állt előtte. Bizonyos az, hogy amidőn oly erős lélek oly erősen akar valamit, ez erős akarat elől még a halál is meghátrál, s addig nem meri rátenni csontkezét, míg dolgát be nem végezte.

S most még egy balvégzet jött közbe. A felsőháznál is az volt a szabály (a rangfokozatok fölötti versenygés elkerülése végett), hogy a szavazókat betűrendben szólították fel. Az elnök húzta ki a kezdő név betűjét, s az éppen az alfabet első betűje volt. E szerint Zurdoki Ambrus grófnak az egész szavazási izgalmat végig kellett szenvednie, mert az ő neve volt az utolsó előtti, utána már csak öccse, Leó gróf következett.

Azonban az országgyűlési ünnepélyes pillanatok éppen csak pillanatok.

A fájdalomtelt csendet, melyet e bibliai komolyságú alak megjelenése okozott (Éli, ki karszékében várja a harc kimenetelét!), nagyhamar megzavarta Leó gróf belépte az ülésterembe, ki míg az ajtótól a helyéig furakodott, minden útbaeső párthívétől behajtá a csodálkozás és elismerés adóját: szíves kézszorítások és meleg gratulációk alakjában. Hőstette köztudomású volt már. Egy ellenszavazatot összeaprított. Sámson győzedelme a filiszteusokon nem volt ennél nevezetesebb skandalum.

Mire a helyéhez ért Leó gróf, annyira elragadta a közvélemény becézése, hogy a mai ülés leghírhedettebb alakjának tartá magát, s csaknem megfeledkezék arról a másik nevezetes emberről, ki az előtte való sorban ül, magas támlányú karszékében hátrahajtott fejjel – várva, hogy melyik szólítja elébb nevéről: az elnök-e vagy a halál, s csak az egyiknek mondhatja azt, hogy „nem!”

Leó gróf bizony elébb széttekintett a hölgykarzaton színházi látcsövével, s több ismerős mosolygó arcnak üdvözlését viszonzá: csak azután jutott eszébe, hogy felemelkedjék, s az előtte levő karszék támlányán átkémleljen; amidőn meglátva nagybátyja tört alakját, ég felé forgatott szemekkel fejezé ki fájdalmas bámulatát e jellemnagyság fölött.

Hanem azután megint csak leült a helyére, s eszmetársulatnál fogva ismét csak visszatért a hölgykarzat kémszemléjéhez. Az eszmék ugyanis így társultak: Ambrus gróf ezt a mai izgalmat túl nem éli; a senoratus még ma Leó grófra megy át. Eddig vagyona nem volt sok, adóssága elég. A karzaton az a szép német hercegnő, akinek a nyakáról dió nagyságú fekete gagátgyöngyökből fűzött olvasó csügg alá, hasonló anyagú kereszttel, eddigelé nagyon hidegen fogadta Leó gróf udvarlásait. Mától fogva melegebben fog érezni iránta. Íme máris mosolyog hódító arca.

Minden hölgy mosolyog már Leó grófra. A tegnapi hőstett s a ma várandó nagy örökség. Ez egészen elkábítja a derék lovagot.

Öt perc múlva az alfabeti kezdőjegy kimondása után megkezdődik a szavazás. Maga az elnök hívja fel egyenkint név szerint a felsőházi tagokat, s azok szavaznak ünnepélyesen, helyeikről felállva.

Az ultramontán párt győzelem biztos reményével indul az ütközetbe. Tegnap óta tíz szavazatnyi többsége bizonyos. Mindenki jelen van, akire számítottak, senki sem maradt el.

De egyet kifelejtettek mégis a számításból.

Egyszercsak mindenkit felriaszt egy „igen” szó, egy olyan helyről, ahonnan azt éppen nem várták.

A ciszterciták főnöke mondta ezt az „igen”-t.

Hogy lehetett ez? Tévedés volt-e? Apostata ez az ember?

Vagy daemoniacus? A praelatusok szemei mennyköveket szórtak a hófehér reverenda felé, s a karszékében ülő patriarchális alak, mint a sírból feltámadó halott, emelkedék fel félig helyéből, hogy büntető nagy szemei tekintetével megostorozza ezt az égre támadó Béliál fiát!

Az pedig nyugodtan ült a helyén, és nem látszott az arcán semmi megzavarodás.

A következő percek nagyon hamar meghozták a rejtély magyarázatát. A Magyarhonban otthonos négy „tanító” szerzet, a bencések, ciszterciták, kegyesrendiek, premontreiek és az ápolószerzet, az irgalmasok jelenlevő főnökei mind egymás után a törvényjavaslat mellett szavaztak. S miután neveik közel álltak egymáshoz a lajstromban, e fordulatról nagyhamar értesülhetett mindenki.

Erre a veszedelemre nem számítottak!

Hogy maguk az érdekelt felek; maga az öt szerzetfőnök, szavazzon arra, hogy a szerzetek eltöröltessenek. Őket nem is tartották szükségesnek megkérdezni, lefoglalózni, szavaikat venni; hiszen őellenük volt a törvényjavaslat intézve. És íme rászavaznak.

Pedig hát két igen jól érthető oka volt a meglepő phaenomenonnak; egy lélektani és egy pénzügyi.

A lélektani ez volt. A hazába meghonosult régi szerzetek látták azt, hogy ők az importált jezsuitaszövetség által eddigi minden befolyásuktól megfosztatnak. Ezek foglalják el a tért a magasabb körökben és az alsó néposztályoknál, a régiek csak a középosztálynál vannak még otthon, ez pedig nem vakbuzgó többé. Azután ezeknek a tanító- és ápolószerzeteknek tagjai mind tudományosan képzett emberek, nyomorúságosan jutalmazva, kiket, ha a szerzetek eltöröltetnek, a nemzet sokkal jobban fog méltányolni, mint eddig az egyház. (Egy tudós szerzetesnek, azon kívül, amit megeszik, száz forint fizetése volt!) De még súlyosabbá tette az ügy anyagi oldalát két bosszantó intézkedés: az egyik a „confidentia”, a másik a „panislevelek”.

„Confidentia” alatt értik a hierarchia műnyelvén azt a titkos egyezményt, mely szerint valamely egyházi javadalom elnyerője annak, ki őt ez állomásához juttatta, jövedelmének bizonyos részét lekötelezi. És abban az időben oly tökéletességre fejlett Magyarországon az üzleti életrevalóság, hogy ezen confidentia nélkül már senki sem jutott valamirevaló állomáshoz. A plébánosok fizettek a püspököknek, a püspökök a bíbornokoknak, valamennyien a kultuszminisztériumnak (ez akkor nagyon „bona vacca” volt), s a szerzetfőnökök mindenkinek jövedelmeikből; úgyhogy, ha összeszámította a perjel, a nagyprépost, a főapátúr, hogy mit adózik a confidentiának roppant birtokai jövedelméből, úgy találta, hogy semmiképpen sincsen jobb helyzetben, mint az a kolduló barát, aki „Deo gratias”-ból él.

Ehhez jöttek még a „panislevelek”.

Még a római császárság (azaz a német) idejéből származott az a joga a koronának, hogy elszegényedett laicusokat „litterae panis”-sal (kenyérlevelek) ellátva a kolostorok ápoló menedékeibe küldjön. (Sacerdos debet esse homo hospitalis!) Ez emberszerető intézményt újra alkalmazta egy magyar belügyminiszter, kinek annyi sok tehetetlen, de párthű embere csüggött a nyakán, hogy a legjobb akarat mellett sem tudott valamennyi számára hivatalokat teremteni; azok pedig enni kértek, és dolgozni nem szerettek. Tehát a belügyminiszter fogta magát, adott nekik panisleveleket, azokkal elküldte a vendégszerető barátokhoz, úgyhogy minden convent és kolostor valóságos „korhelyápoló intézetté” alakult át lassanként, a vendégszerető barátoknak nem csekély bosszúságára.

És végre tudomására jutott a törvényesített szerzeteknek, hogy az ultramontán párt, ha e szavazásnál győzni fog, azonnal erőszakolni fogja, hogy a közoktatás a régi szerzetek kezéből a jezsuitákéba juttassék.

Ez ellen tiltakozott hatalmasan az az öt „igent” mondó szavazat. A hazafias szerzetek nem engedték magukat a templariusokként megsemmisíttetni az ellenségeik által, inkább szövetkeztek a jó barátjukkal, a szabadelvű haladással.

Roppant zavar, izgalom támadt az ülésteremben. Az ultramontánok elkeseredése egyenlő fokra nőtt a liberálisok ujjongásával. A csend alig volt helyreállítható. Az elnök felhívó szavát s a válaszoló kiáltását alig lehetett hallani. Itt lázongtak, ott dühöngtek; amott ujjongtak; a karzatokon is nagy mozgalom volt. Öt szavazattal az egyik tábor kevesebb, a másik tábor több; ez éppen egyenlővé teszi mind a kettőt.

De leggonoszabbul érezte magát az elnök.

Minden elnök ex offo jezsuita. Ő lehet a liberálisok előtt liberális, az ultramontánok előtt ultramontán, sőt kötelessége, hogy az legyen. Az ő pozíciója a harcban legkényelmesebb. Őt senki sem ütheti.

De jaj neki, ha egyszer egy végzetes órában a szavazatok egyenlőek találnak lenni, mert akkor az ő szavazata dönt. És akkor ki kell vallania, hogy melyik párthoz szít. És akkor az eldöntés egész gyűlöletét egyedül az ő feje vonja magára.

Ezért az elnök, ki a kaszinóban liberális volt, a jockey klubban ultramontán, látva közeledni az ijesztő eredményt, hol kék, hol vörös színt váltott rettegéseinek miatta.

Csak Leó gróf volt mással elfoglalva e végzetes pillanatokban.

„Ki az ördög lehet az az idegen fickó, aki oly bizalmasan fecseg odafenn a karzaton a hercegasszonnyal? Még odakönyököl a széke támlányára. S a hercegnő még a legyezője mögül súg neki valamit!”

De a pokol kínjait szenvedé az előtte levő karszékben ülő alak: az ősz pártvezér. Minden szavazat, mint egy koporsó födelére hajított hant, kondult fülébe; és ő kezében tartott irónnal jegyzé a szavazatokat. Melle kínosan zihált. Csak nagy lelkének erős akarata bírta visszatartani az újabb rohamát a halálos bajnak. – Végig kellett neki azt az egészet szenvedni! – Végre eljutott nevéig a hosszú névsor. – Két szavazattal volt akkor előnyben a törvényjavaslat pártja annak elvetői ellenében. Két bizonyos szavazata volt még ennek a tábornak, Zurdoki Ambrus és Zurdoki Leó grófok.

Az elnök izzadt és fázott.

A nyelve majd odaragadt a szája padlásához, midőn az utolsó előtti nevet kimondá.

„Zurdoki Ambrus gróf!”

És a roskatag termet a hívásnál fölemelkedék karszékéből. Vonásain a hyppocratesi arc kíntorzulatai. Egy kísértet, mely a másvilágról protestálni visszatér. És reszkető kezét fölemelve, fölnyitá elsárgult ajkait, s végerőködéssel kiáltá e szót: „nem!” És fölemelt kezét fenyegetően rázta feje fölött.

„De mit ejthetett le most a hercegnő, amit ez a fickó felvett a földről, s vajon mit súghattak egymásnak, amíg fejeik találkoztak?”

„Zurdoki Leó gróf!” – hangzék az elnök felhívása.

„Igen” – kiálta Leó gróf.

… „Igen!”… Hogy történhetett ez? Annyira el volt-e foglalva a karzaton végbemenő jelenet búvárlatával, hogy nem tudta, mi folyik idelenn? Rájárt-e a nyelve a megszokott „igen” szavazásra? A váratlan felszólítás riasztotta-e meg, s azt sem tudta, mit mond: ahogy ez már igen sokszor megtörtént? – Egyik eredménye az volt, hogy e rövid „igen” szóval a törvényjavaslat sorsa eldűlt. Két szavazatnyi többsége lett.

E szóra az előtte álló ősz bajnok, mint a kárhozatra vettetett, ijedtségtől eltorzult arccal fordult hátra, az egyik kezével a szavazó felé taszított, a másikkal szívéhez kapott: azzal összerogyott karszékében, és meg volt halva. A másik eredmény ez volt!

A teremben frenetikus lárma és tombolás támadt e pillanatban. Minden ember felugrált helyéről, és ordított tele torokból. A főpapok elfeledték, hogy pásztori köntös van rajtuk, úgy kiabáltak az elnökre; a katonák kardjaikkal csörömpöltek; a tudósok ököllel verték az asztalt, s a mágnások felugráltak a padok tetejére. Száz kéz tapsolt, száz kéz ökölre fogva fenyegetőzött a vihar előidézője, Leó gróf felé, ki úgy tapasztalá, hogy e percben ő lett a közfigyelem kizárólagos tárgya; a karzatok minden látcsöve őfelé van fordítva.

Az elnököt pedig majd széjjelszedték. Jobbról is, balról is megrohanták az emelvényt, a fülébe kiabálva: „Nem érvényes a szavazat! tévedés volt!” „De biz érvényes. Ami mondva van, mondva van.”

Tíz percébe és csengő inclangoriumának teljes összetörésébe került, míg annyi csendet bírt kierőszakolni, hogy valahogy szóhoz juthasson.

Ő járt legjobban ezzel a kis tévedéssel. Nem kénytelen a votum Minervaejával dönteni. Sietett is kimondani a határozatot.

„A méltsás főrendiház a törvényjavaslatot két szótöbbséggel elfogadta.”

Azzal felcsapta a kalpagját, jelölve, hogy feloszlatja a gyűlést, s menekült a hátulsó ajtón keresztül, a méltsás főrendekre bízva, hogy minő rendben találjanak ki az ülésterem szárnyajtain.

A tény megvolt. A törvényjavaslat többséget nyert, és éppen Zurdoki Leó gróf végső szavazata által.

Fel is fogja jegyezni a história nevét az örökre emlékezetesek közé, az éjjel minden bizonnyal fáklyászenét fog kapni, s minden hazai liberális kaszinó, tűzoltóegylet, dalárda és tornászklub meg fogja választani tiszteletbeli elnökének; még maga is elhiszi, hogy ő csakugyan liberális ember, s beleszeret a népszerű pártcelebritás szerepébe, s ezentúl abban fog élni és mozogni; – pedig Isten látja, hogy ártatlanul jutott hozzá.

Most tehát csak a király szentesítése van még hátra.

Az udvar parkettjeire vonul át az elkeserült harc.