Most hagyjuk el az egyik fiút, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, amint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait, s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: „Látod-e még csillagaidat?”

A „Magyar Király” akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép, délceg ifjú, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny; telt piros arcához hetykén kipödrött, hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tisztikaránál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszár és kapitány.

Amint az első emeletre fölér, egy percre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arccal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pincérrel és egy szobaleánnyal.

A pincérek és szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, amiért az öregúr még jobban dühösödik, és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.

Amint az öregúr meglátja a huszártisztet, ki egy percre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):

– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jöjjön ide és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, akik nem értenek semmi nyelven.

A huszártiszt odament. Ráismer az alakra, hogy ez pap.

– No, hát mi baj, páter?

– Hát a passzusomba azt írta a szolgabíró, persze diákul a nacionálém után, hogy „verbi divini minister”, ami annyit tesz, hogy az „isteni ige szolgája”, s íme, a vámon, amint megmutatom passzusomat, a vámosok elkezdenek „per miniszter” titulálni, azontúl tráger, fiáker, kellner, valamennyi mind per „excellenciád” ad egyik a másiknak a kezére; előttem, utánam komplimentíroznak, csakhogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik rám az excellenciát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak; én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

A huszártiszt elmosolyodott.

– S hát páterkám miféle nyelveket tud?

– No, diákul, görögül, hebraeusul, meg jóformán arabusul is.

– No, azokkal itt bizony nem fog messze menni – szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpincértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

– Hanem hát mármost csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra múlva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

– De kérem, az én dolgom még sietősebb – mondta a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalassza. – Ha én csak belépek is ebbe a cifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám – szabódék a huszártiszt –, mert engem odafenn vár öt pajtásom, akik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.

– Hát az úr most duellálni megy? No már ugyan mire való ez a bolondság?

A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.

– No csak várjon rám nyugodtan, szent atyám. Mindjárt itt leszek.

– De le ne vágják, uram! – kiálta utána a vén pap hüledezve.

– Magam is azon leszek! – szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az első emeleti lakszobába. Az egész pereputty folyvást excellenciás-urazta.

„No, ez szép! – gondolá, szétnézve a szobában. – Selyemfüggönyös ágy, porcelán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra – ha nem hatot.”

És még hozzá mennyi léhűtő!

Más kellner hozza a pakkot, más a lavort, más a csizmahúzót. Mind excellenciás borravalóra vár.

Ezt a cifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.

Amint így évődik magában, és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves úri nap Bécsben, egyszer csak sűrű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppanás! Most egy csapás; majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Ezek valósággal duellálnak!

Öt-hat percig tart a hercehurca. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen. Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jöjjenek segítségre, de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikációt Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: „Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!” Hanem aztán csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magától; s pár perc múlva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s amint az ajtó megnyílt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá, és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása.

– No, nem vágták meg az urat?

– Dehogy vágtak meg, páter!

– Hát micsoda? Az úr vágta meg az ellenfelét?

– Kapott egyet a képén keresztül.

A pap elszörnyedt rajta.

– S nem fáj az neki nagyon?

– Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.

A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.

– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugye, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni; ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella. Hát képzeljen magának ilyesvalamit.

– De csak nem ilyen hiábavalóságért verekszenek az urak?

– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most emiatt egy csoport kollégámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide.

– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja a bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban; még csak az sincs, akitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva „ad audiendum verbum”.

– Tyhű, páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?

– Hát elmondom én azt egészen, úgy, ahogy van. Lássa, az úrnak olyan jó, becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok egy alföldi helységben, ahol némi viszálykodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni, ő nagy oligarcha volt, én pedig egy kicsit kuruc legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi zsúrlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán énnekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No, azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáció és búcsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de amiket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurcolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból; s még az sem elég: felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez – hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr, és legyen ítélő bírám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, amivel perduellissé lettem volna?

Az öregembernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt, s villogó szemei megteltek könnyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot, és végigolvasta azt. A pap leste a hatást az ifjú arcán.

– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elítélne-e ön azért, amit ott mondtam?

Az ifjú tiszt összehajtotta az imádságos írást és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:

– Én nem ítélném önt el.

– No, az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a bírám!

Pedig bizony „bírája” volt az ebben a percben, mert az annak a férfinak a fia volt, akiről az ima beszélt.

– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr – szólt az ifjú. – Legelőször is maradjon idehaza, amíg nem hívatják. Ne fusson senkihez, és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, amivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?

– De hát mit csináljak?

– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, ahová vezetik. Ahol megállítják, ott megálljon. Amit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor veszi észre, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és jöjjön haza. Mindenféle elöl-utól talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.

– De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.

– No, csak higgye el nekem, hogy ezzel a passzussal sok szép világot be lehet utazni.

– No, jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.

– Amiatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, amit ön itt elkölt.

Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajon ki lehet az a valaki.

– Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét, és elsietett.

Utána előkerült a pincér, és hozta a tisztelendő úrnak a tejeskávét.

Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentírozva.

Az öreg csóválta fejét. Vajon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s aközben folyvást alászolgáját csinálni.

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba vesszen (már úgyis meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jólesett. Bárcsak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.

Mint a kívánság, oly pontosan érkezett vissza a pincér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.

„Bezahlen!”

És egyidejűleg előhúzá mély zsebei egyikéből a hosszú, kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott húszaskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proporciót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pincér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy „schon bezahlt”.

(„Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár, hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják. De ugyan ki lehet az a valaki, aki helyettem a költségeket kifizeti?”)

Az a valaki persze hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richárd, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpincérnek – meghagyva, hogy az öregurat lássák el tisztességesen; ami költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigírozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a mesterei által, s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat; mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.

Egy vén huszár volt a szolgája, akit ő úgy hítt, hogy Pál úr. Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt őneki, mint ő Pál úrnak.

Hatvanesztendős volt már a legény, még mindig közlegény, és még mindig legény. A negyedik kapitulációt szolgálta már, s viselte a réz emlékérmet, amit a napóleoni hadjáratok vitézei kaptak; bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtuk azt az embert, aki lóháton járta meg Párizst, Nápolyt és Moszkvát.

– Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? – kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról, s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.

Pál úr tudniillik, hogy szakács is.

Hát – „görög olvasó” – felel Pál úr karakán flegmával.

– Az jó lehet – szólt a kapitány –, s mi főtt bele?

– „Angyalbakancs.”

– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?

Pál úr végigméri e szóra tetőtől talpig a kérdezőt.

– Hát ma megint itthon ebédelünk?

– Ha kapunk valamit, Pál úr.

– Meglészen – szól Pál úr, s hozzáfog a terítéshez, ami annyiból áll, hogy az asztalon levő kék virágos, veres abrosz megfordíttatik, hogy veres virágos, kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fajansz tányér lehelyeztetik – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüstkanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palack, persze friss kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

Pál úr pedig két kezét hátratéve így szól hozzá:

– Már megint nincs egy vad garasunk sem, ugye?

– Bizony nincs ott, Pál úr – szólt Richárd, elkezdve a késsel, villával a tányérján a legújabb capfenstreichot dobolni.

– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.

Richárd lovag nevetve inte a kezével:

„Hol van az már!”

– Szép! – dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palackot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a diskurzust.

– Bizonyosan bukétára ment valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük a cimborákkal? – Szép!

Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.

Azután egész filozófiai rezignációval mondá:

– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.

Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.

A „görög olvasó” paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt „angyalbakancs” nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richárd jó kedéllyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.

– Keresett-e valaki? – kérdezé Richárd Pál úrtól evés közben.

– Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogyne keresett volna?

– Hát ki keresett?

– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot meg egy levelet; a bukét ott van a konyhaablakban egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy cvikipuszit, a levéllel pedig befűtöttünk.

– De hát mi az ördögért fűtöttünk be vele?

– Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.

– De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.

– Éreztük a szagáról.

Richárd nagyot nevetett rajta.

– Hát még ki járt itt?

– A Hortiglender lókereskedő. Elhozta azt a kétezer forintos paripát, akin a nagy cavalcádon akarunk fincoltatni a hercegasszonyok előtt.

– Nos?

– Ah! ‘Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megroggyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástól együtt az udvarból. Nem ér a négyszáz forintot.

– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.

– Hát hiszen – szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végigcsavarintva –, csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Richárd kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.

– Hát még ki volt itt?

– Az „úrfi”.

Ezen a címen csak egy embert szokott nevezni Pál úr.

– Az öcsém? Hát annak mi kellett?

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy szál forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

– Tessék a fogpiszkáló!

– Hát mit mondott az öcsém?

Pál úr nagyon vakarta a fülét meg az ábrázatját.

– Majd elmondja maga – válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztalmaradékot.

Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.

A legifjabb Baradlay nyúlánk, gyönge termetű fiú volt; sima, gyermeteg arc, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csíptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, akiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni – ex offo.

– Hát szervusz, Jéni; mit hoztál?

Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.

– Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?

– Pál úr, menjen ebédelni!

Pál úr pedig élt municipális jogával, és remonstrált:

– Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!

Ebben meg kellett nyugodni.

– Gyújts rá addig, öreg – kínálta öccsét Richárd.

– Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.

– Talán meg is érezné rajtad őméltósága, hogy csempészett dohányt szívtál? – csipkelődék Richárd. – No, kiment már Pál úr, beszélhetsz.

– Hát azt akartam veled tudatni, hogy édesanyánktól kaptam levelet.

– Én is.

– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.

– Nekem pedig azt írja édesanyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vígan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, aki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke, arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Mármost aztán nem tudom, hogy mit csináljak.

– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, amik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent „mitmachen”. Hanem majd gazdálkodom abban, ami láthatatlan.

– Hát mi az, ami láthatatlan?

– Amit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a „Hét Választónál” diníroztam-e, vagy idehaza traktált meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakanccsal?

– Tudod mit, Richárd? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, amit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál még a szemüveget is levette az orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.

Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.

– Uzsorára adod?

Jenő újra felnyomta a szemüvegét, s felhúzta az orrát.

– Ejh, ne tréfálj ilyen ostoba módon.

– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, amihez te nem értesz? Én biz azt a szívességet is megteszem.

– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni – szólt Jenő, s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.

Richárd azt sem mondta rá, hogy „köszönöm”. Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.

– Azután még egy átadni valóm van – szólt Jenő rosszul sikerült közönnyel. – Egy meghívó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richárd két könyökére támaszkodva nézett szatirikus mosollyal öccse szemüvegeibe.

– Hát mióta lettél te Plankenhorsték estélybemondója?

Jenő kényelmetlenül húzódozva felelt.

– Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevükben személyesen.

Richárd erre aztán nagyot kacagott.

– Hát itt az uzsora!

– Micsoda uzsora? – szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.

– Az, hogy te udvarolnál Alfonsine-nek, ha utadban nem találnád az anyját, aki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényeket tart a világhoz, nem több harminchat esztendősnél, s ha hinni lehet a friseurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor táncoltam vele az elit bálokban, s nemegyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te ezt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra! Amíg te elbolondítod a lyányát, én elbolondítom az anyját.

– De kérlek! – kiált fel Jenő, most már igazán ingerülten. – Nekem ott egészen becsületes szándékaim vannak.

Richárd végighúzta mutató- és hüvelykujjait az orrán, s vállat vont.

– Hát bánja kő…! Miattam elveheted mind a kettőt.

– De hát eljössz?

– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres táncos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy táncoljon.

– No, ne gorombáskodjál velem! Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled mint testvéremmel; azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jöjj el az estélyre, kérlek mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

– No, jól van, öreg. Ne haragudjál! Megyek veled, ahova akarod. Hanem ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabnom az alkuhoz. Hát ide hallgass!

– Hallgatok.

– Ha azt akarod, hogy elmenjek Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, akit ide felcitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól, az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.

– Hogy tudod te azt? – kérdé Jenő megütközve.

– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes, jámbor ember az, hagyjátok szaladni.

Jenő officiosus képeket csinált.

– De – én úgy tudom, hogy a kancellár nagyon fel van ellene ingerülve.

– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már mindenféle nagy embert – masculini et faeminini generis – a legelképzelhetőbb, mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem ijesztesz velük. A főnököd ráncba szedi a homlokát, nagyot horkant az ártatlan delikvensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes fickó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Eresszétek békével haza; hadd őrizze tovább az úr birkáit!

– Jól van no, majd szólok az ügyében őnagyméltóságával.

– Köszönöm, de mármost igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!

Pál úr compareált.

– Itt egy tízforintos. Hozzon két palack pezsgőt! Egyet nekünk, egyet magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében, s erősen dörmögé magában:

„Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.”