A börtön távirdája

Hát Richárdnak nem adott hírt Jenő?

Óh, igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, ahol ő.

A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi cellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehetett állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.

Nincs olyan vastag fal, amelyen a kopogtatás át ne hallassék. Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd cellából a falon, az volt az „A”; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a „B”; a három koppantás a „C”, és így tovább az egész alfabet.

(Megbocsáss, türelmes olvasóm, hogy ennyi ábécére tanítalak, ebből a „nagy” iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki, és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából, és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, amelyből a feleletet megadták rá, s akkor ismét végigment a kérdezőig.

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:

„Mi lett?”

Vissza rá a válasz:

„Halálítélet.”

„Ki?”

„Baradlay.”

„Melyik?”

„Az öreg.”

Richárd szobáján is keresztülment e cryptogramm, s ő újra kérdezett.

„Keresztneve?”

Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:

„Az öreg.”

Richárd pedig Jenő öccsét szokta mindig „az öreg”-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, ami fiatal emberek között szokásos.

     

Ha az, amit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbúvárok, mint Ninive falairól!


VisszaKezdőlapElőre