Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett meg számára az, aki őt családjához hazahozta.
Az az élet egy mindennapos haldoklás volt.
Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a teljhatalmú fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja várni parancsát.
És mármost addig az ideig örüljünk egymásnak!
Mikor minden csók egy búcsúvétel, mikor minden ölelés közé odatolakodik egy hideg árny, mely azt susogja: „Talán holnap?”
Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szenvedi.
– Ne maradj itt! – suttogja férjének. – Eredj, menekülj! Rejtsd el magadat! Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? Légy nekem megalázott, légy kicsiny, de maradj enyém! Fuss, amíg futhatsz! Becsületszavadat adtad nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok, és leszek gyászoló özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú örökséget két gyermekedre! A vérkeresztelőbe ne füröszd meg két fiadat! – Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te és két gyermekem? Dobd el nevedet! És szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz a hazám, ahol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába! Leszek ott melletted szolgáló, napszámos, cseléd. – Vagy hát ölj meg engem előbb, és légy akkor római!
Ödön nem hajlott szavára. Bevárja sorsát.
Az ifjú nő izgalmát rettenetes volt naponként látni. Minden ajtónyitásra fölrezzent, minden idegen hang az előszobákban fölriasztá: nem férjét idézik-e már?
És éjszaka, mikor mindenki aludt, ő ébren számlálta az órákat, s végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun? Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?
Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal, amint fehér hálóköntösét összevonva keblén, tornácról tornácra suhant mereven fölnyílt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait, s biztatva rávette, hogy térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem hallatszik semmi.
És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma? Érkezik válasz Ödön levelére?
Nap nap után múlt, és még nem jött semmi felelet.
Egy délután, midőn ismét megérkezett a Körös-szigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, melyen a cím németül volt fölírva.
„Herrn Eugen von Baradlay.”
Eugen = Jenő.
A levelet átadták Jenőnek.
Jenő felbontotta, elolvasta azt, és aztán keblébe tevé.
Az egész család jelen volt.
Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél. S mi van benne írva?
Jenő azt felelte rá:
– El kell innen mennem!
Anyja azt kérdezé:
– Hová és miért?
Jenő arra elszánta magát, és előállt vele.
– Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay ház összeomlik, s rászakad családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált. Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását. Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel. Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.
– Mit? – kérdezé anyja hidegen.
– Azt én tudom.
– De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet semmit, amire én azt nem mondom: „Jól van!”
– Majd megtudod azt, ha megtörtént.
– S ha akkor azt mondom rá: „Nem jól van?”
– Akkor már nem fogod azt megmásíthatni.
– Akkor előre tiltani fogom.
– Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel szabad.
– De fiú is vagy és testvér – szólt közbe Ödön.
Jenő bánatosan tekinte bátyjára.
– Azt majd megtudod később! – mondá halk sóhajjal.
Anyja megfogta Jenő kezét, s azt kérdé tőle:
– Te családunk megmentésére gondolsz?
– Gondolok és teszek.
– Kitaláljam gondolatodat?
– Nem hagyom azt.
– Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemő korodtól fogva tanulmányoztalak. Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e percben arra gondolsz, hogy elhagyj bennünket, s visszatérj régi összeköttetéseidet megújítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni.
Jenő keserűen vágott közbe:
– És aztán bátyáim elkobzott vagyonát magamnak megszerezni, ugye?
Anyja megsajnálta e szóért.
– Nem, fiam. Én nem keményszívűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni megmentésükért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.
– Talán keserű lesz; de majd hozzászokunk.
– Mihez?
– Én nem mondtam. Te tudod.
– Tudom! Te visszatérsz Plankenhorstékhez!
Jenő bánatosan mosolygott.
– Ezt olvastad a szívemben?
– Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető befolyásával megszabadítsd testvéreidet!
– Úgy hiszed?
– Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit elátkozott hazád, kivel megver az Isten!
Aranka odaveté magát napa keblére.
– Anyám, ne mondd ezt róla, hátha szereti őt!
Ödön visszavezette nejét ülőhelyéhez.
– Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakról van szó, amiknek fogalma hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki közülünk mezítláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt visszaesküdje mindazt, amit eddig vallott, azt mondanám: meglehet, egy bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak meg azon az áron, hogy egy olyan nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt, ki szította a gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt, ki lázította a polgárt a trón ellen, s bakónak adta a fellázítottat, ki pokoli tanácsokat forralt fúria-keblében, miket hogy meghallgattak, két ország fogja megsiratni és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a maenadot mint menyasszonyt hozza be apai házába, azt nem teheti egy Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem akar.
Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai voltak ezek.
Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorúan mosolygott, és távozni készült.
Aranka oly szánalommal tekinte rá.
– Te is elítélsz? – suttogá hozzá Jenő, távoztában.
– Tedd, amit szíved parancsol! – sóhajta az ifjú nő.
– Az égre! Azt teszem.
De anyja útját állta még. Letérdepelt előtte, úgy állta útját.
– Fiam! Könyörögve kérlek, ne menj! Érjen bennünket halál, nyomor, kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tízezren haltak meg ez eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot szenvedünk, s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el előlünk az utat az égbe!
– Anyám, kérlek, kelj fel!
– Nem; ha te elmégy, a porban a helyem. Te sújtasz oda.
– Te nem értesz engem. Nem is akarom, hogy érts.
– Hogyan? – szólt örömmel az anya. – Te nem arra gondolsz, amivel én vádoltalak?
– Nem felelek rá.
– Csak egy szót – szólt közbelépve Ödön. – Ha meg akarsz bennünket nyugtatni, mutasd meg, mi van azon levélben írva, amit most kaptál.
Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt el tőle, s rejthetlen zavarral monda:
– Azt nem fogjátok meglátni!
– Én akarom azt olvasni!
Most Jenő arca egyszerre kigyulladt:
– Baradlay Ödön! E levél Baradlay Eugennak szólt. Az én vagyok.
S elfordult tőle büszkén.
– Úgy anyánk jól talált! – monda Ödön.
Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak, és arca büszke volt.
– Tehát menj! Menj, ahová önfejed visz! Hagyj itt engemet kétségbeesve, könnyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt, de én nem azokat siratom, akik elvesznek, hanem tégedet, aki megmaradsz.
Jenő szelíd mosollyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.
– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó szavam: „Szeretlek.” Isten veled!
És elsietett.
Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot, csak a kis unokaöcstől, ki odakinn játszott a füvön. Az nem bocsátotta el anélkül, hogy megcsókolja, s megkérdezze tőle: „Mikor jössz vissza, bátyám?”
Abban a levélben pedig ez volt írva belül:
„Baradlay EUGEN kormánybiztos úr.
Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbíróságnál, Újépület II-ik pavilon.
Aláírva a hadbíró.”
Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az „Ödön” nevet hibásan fordították le németül „Eugen”-ra.
Ez már azon időkben egyszer megtörtént.